Bár néhányan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, mind nagyobb az egyetértés abban, hogy a szabadkereskedelmi kísérlet – mely jóval a NAFTA 1994-es létrejötte előtt kezdődött – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A mexikói Cancúnban szeptember 10-e fullasztó délutánján Lee Kyung Hae, a koreai farmerek vezére felkapaszkodott arra a rendőrbarikádra, amely 10 000 tüntető farmert tartott vissza attól, hogy megzavarják a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tárgyalásait. Felkapaszkodott, és kést szúrt saját szívébe. Tette a reményvesztett tüntetők számára katalizátornak bizonyult, komoran emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem liberalizációja mekkora áldozatot követelt a világ legszegényebb farmereitől. Amikor négy nappal később a tárgyalások megszakadtak, világossá vált, hogy a szabadkereskedelem hajója csúnyán megfeneklett kapitányának képmutató mezőgazdasági politikájának zátonyán.

A tüntetéseken a mexikói farmerek alkották a többséget, és nem csupán azért, mert a találkozó saját földjükön folyt. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) szabadkereskedelmi modelljének tapasztalatai alapján volt mit mondaniuk. A liberalizáció a legsúlyosabban azokat a kukorica- és gabonatermelőket érintette, akik helyi vagy regionális piacokra termeltek, mivel az Egyesült Államokból jövő import elviselhetetlen szintre nyomta az árakat. De az exportágazat is megszenvedte az egyezményt, az ipari módszerekkel folyó paradicsomtermelésből származó többlettel szemben a kávé árának erős visszaesése áll – ami pedig Mexikó legfontosabb exportterménye, mind a foglalkoztatást, mind a kibocsátást tekintve.

Mexikó kisgazdái tavaly télen összegyűltek, hogy követeljék kormányuktól a NAFTA mezőgazdaságra vonatkozó rendelkezéseinek újratárgyalását, valamint új vidékpolitika kidolgozását. Eddig ugyan nem sikerült kiharcolniuk a szabadkereskedelem-párti Vicente Fox vezette kormányzattól a NAFTA felülvizsgálatát, tavaly tavasszal azonban sikerült új forrásokat szerezni a vidék fejlesztéséhez. Ígéretet is kaptak az egyezmény kistermelőket érintő hatásainak felméréséről és az ágazatot védő és támogató lépésekről. Meglátjuk, hogy a mozgalomnak sikerül-e elérnie, hogy Fox betartsa ígéreteit – a farmerek ellenállása a neoliberális modellel szemben változatlan.

A mexikói kukorica- és kávétermelő farmerek – az ország legnagyobb belföldi felhasználásra és exportra szánt terményei a 100 millió lakosból közvetlenül 20 milliót tartanak el – tapasztalatainak közelebbi vizsgálata jól mutatja a kereskedelem liberalizációjának veszélyeit. A farmerek válságra adott reakciói és javaslatai használható kiindulási pontot jelenthetnek egy olyan alternatív vidékfejlesztés kialakításához, amely tekintetbe veszi a kereskedelem korlátait, a belföldi élelmiszerforrások jelentőségét és a földművelő termelés értékét.

 

A szabadkereskedelem be nem váltott ígéretei

 

Néhányan ugyan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, ám egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a NAFTA 1994-es aláírása előtt megkezdődött szabadkereskedelmi kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kudarc még meglepőbb, ha arra gondolunk, hogy Mexikónak vitathatatlanul sikerült a világ egyik legvédettebb gazdaságát az egyik legnyitottabbá változtatni úgy, hogy még az átalakuláshoz szükséges tőkét is sikerült külföldről odacsábítani. 1985 óta, amikor a mexikói gyors liberalizáció elkezdődött, az export kétszeresére, a külföldi közvetlen tőkebefektetés (FDI) pedig háromszorosára nőtt. A szabadkereskedelem-pártiak ígéretei szerint, ha odafigyelnek az inflációra, Mexikónak már rég le kellett volna aratnia a liberalizáció jutalmát. Nem aratta le: a növekedés lassú, a munkahelyteremtés lomha, a bérek csökkentek, a szegénység növekedett, a környezet állapota leromlott.

Sok szempontból Mexikó megkapta azt, amit a NAFTA ígért: kereskedelmet és beruházásokat, ám ez nem vált sem a teljes mexikói lakosság, sem az ország törékeny környezetének javára. Az sem kétséges, hogy Mexikó vidéki területein volt a legnagyobb a hanyatlás.

A NAFTA 1994-ben lépett életbe, de a “neoliberális” kísérlet Mexikó 1982-es adósságválságát követően a ’80-as évek közepén kezdődött. Tíz év NAFTA és közel húsz év neoliberalizmus eredménye a Világbank és a mexikói kormányzat adatai szerint igen szerény. A gazdasági növekedés lassú volt. 1985 óta Mexikóban többször is előfordult, hogy az éves átlagos reálnövekedés mindössze 1%-ot tett ki, miközben 1960 és 1980 között ez az érték 3,4% volt.

Kevés az új munkahely, sokkal kevesebb, mint a munkavállalási korba érő fiatalok által teremtett kereslet. A gyáriparban, bár azon kevés ágazat közé tartozik, amely jelentős növekedést mutatott a NAFTA életbe lépése óta, elhanyagolható az új munkahelyek nettó száma. Az új állások pedig nem jó állások. A NAFTA alatt hivatalosan bejelentett új állásokban dolgozók közel felének nincsenek a mexikói törvények szerinti kötelező juttatásai (társadalombiztosítás, szabadság stb.). A gazdaságilag aktív népesség egyharmada dolgozik feketén.

A bérek csökkentek, a minimálbér reálértéke 1982 óta 60%-kal csökkent, a NAFTA kezdete óta 23%-kal. A bérek az összes ágazatban ezt a mintát követik. A szegénység viszont nőtt, Mexikó legelismertebb szegénységkutatói szerint a szegény háztartások száma közel 80%-kal növekedett, 1984 óta 59%-ról 80%-ra. A keresetek eloszlásának egyenlőtlensége is tovább növekedett, ezáltal Mexikó a nyugati félteke egyik legegyenlőtlenebb társadalma.

A vidék állapota válságos. A vidéken élő mexikóiak négyötöde szegénységben él, több mint felük pedig szélsőséges szegénységben. A kivándorlás továbbra is magas, noha az amerikai határellenőrzés megerősítése miatt megnövekedett a kockázat.

Az import meghaladja az exportot. Az export növekedésénél is nagyobb mértékű volt az import növekedése, aminek jó részét multinacionális vállalatok cégen belüli kereskedése teszi ki.

A környezet állapota romlik. Mexikói kormányzati becslések szerint 1985 és 1999 között a környezet eróziójának gazdasági költsége az éves GDP 10%-át teszi ki (azaz évi 36 milliárd USD-t). E költségek mellett eltörpül a csupán évi 9,4 milliárd dolláros gazdasági növekedés.

 

A NAFTA és a kukorica

 

A NAFTA-ról szóló tárgyalások idején a mexikói vezetők azt ígérték, hogy a megállapodás segít a vidék modernizációjában: az alacsony hozamú paraszti földeket termelékeny üzleti farmokká alakítva, ahol gyümölcsöket, zöldségeket és más az USA piacára szánt exportterményeket termelnének. Azokat a farmereket, akik nem tudtak modernizálni vagy exportálni, felszívta volna a növekvő, exportra termelő ipari és a szolgáltató szektor. A mexikói kultúra és gazdaság kukoricára való érzékenységére tekintettel – több mint 3 millió farmer termel kukoricát, ami a maquiladora (exportra termelő összeszerelő) ágazatban dolgozók háromszorosát teszi ki – a NAFTA a kukoricára vonatkozó vámok és szigorú importkvóták fokozatos megszüntetésére 15 évet adott. Ez a fokozatos “vámkvóta”-rendszer volt hivatott a fejlettebb és erősen szubvencionált amerikai termelők versenyére való fokozatos átmenet biztosítására.

A farmerek azonban egészen más valósággal szembesültek. Miután a mexikói kormány a tárgyalások során védelmet ígért a kukoricatermelők számára, valójában nyomban megkezdte kijátszásukat. Jóváhagyta a NAFTA-kvótákat meghaladó importot, s nem szedett be vámokat arra hivatkozva, hogy hiány van az alapvető gabonafélékből. Ez a döntés a mezőgazdasági-üzleti szféra növekvő hatalmát tükrözte Mexikóban, aminek érdeke az olcsóbb és alacsonyabb minőségű amerikai kukoricához való hozzáférés volt. Az állattenyésztők olcsó takarmányt akartak, az üdítőital-ágazat olcsó kukoricaalapú édesítőszert, a növekvő feldolgozott-élelmiszer ágazat csökkenteni akarta a liszt költségét.

Az eredmény a kukoricatermelők szabadkereskedelmi sokkterápiája volt. Az amerikai farmerekkel való versenyre való nehéz, hosszú távú felkészülés helyett alig 3 évvel a NAFTA-hoz való csatlakozás után a liberalizált kereskedelem megoldhatatlan problémáival találták szemben magukat. Az import kétszeresére nőtt, a kukorica ára pedig közel 50%-kal csökkent. Ugyanakkor a mexikói kormányzat belekezdett az ártámogatási rendszer leépítésébe, megfelelve a GATT Uruguayi Forduló Mezőgazdasági Megállapodásának (Uruguay Round Agreement on Agriculture – URAA). Noha a CONASUPO-t, a kínálatot és árakat irányító legfőbb gazdasági ügynökséget nem számolták fel 1998-ig, a legtöbb termény ártámogatása 1989-ben mégis megszűnt. A kukorica és a bab mérsékelt támogatása a kilencvenes évek közepéig tartott. A peso válságát és a bankszektor kisegítését követő fiskális nyomás miatt a kormányzat csökkentette a vidéktámogatásokat és a modernizációs programokat is.

A kukorica- és más gabonatermelők erre reagálva mindenképp talpon akartak maradni. Szervezetük, az ANEC (Üzleti Vállalkozások Nemzeti Szervezete) 180 000, legfeljebb 25 holdas birtokkal rendelkező termelőt tömörít, akik terményeiket helyi vagy regionális piacokon értékesítik. Az ANEC elhagyott állami raktárakat vásárolt, saját marketing-infrastruktúrát alakított ki, elősegítette a regionális kereskedelmet és támogatta a fenntartható mezőgazdasági módszereket. Becslések szerint tagjai 10-12%-kal magasabb bevételre tudnak szert tenni, mint amit a szabadkereskedelem lehetővé tett volna.

– Nem fogadjuk el, és nem fogjuk elfogadni, hogy feleslegesek vagyunk, hogy nem vagyunk produktívak és versenyképesek, hogy terhére vagyunk az országnak – mondta egy ANEC-vezető a társaság 2000-ben tartott közgyűlésén. – Ma is termelékenyek vagyunk, és még termelékenyebbek lehetünk a jövőben – de csak akkor, ha a kis- és középparaszti termelők szerepét újraértékeljük. A kisparasztok eredményeinek újraértékelésében az ANEC által elért eredmények ellenére az importáradat még mindig sok termelő megfojtásával fenyeget – a termelői árak nem érik el a termelés költségeinek értékét sem.

 

Az érdeklődés és a befektetés hiánya

 

A farmválság forrása nem egyszerűen az import vagy akár az Egyesült Államok ipari mezőgazdasága és a mexikói hagyományos földművelés közötti egyenlőtlenség. A kukoricamezőkön a különbség szembeötlő – az USA közel négyszer akkora területen több mint háromszor akkora hozamokkal a mexikói termelés tizenegyszeresét termeli. Az amerikai kukorica, amire holdanként legalább háromszor annyi szubvenció jut, mint Mexikóban, nem egészen feleannyiba kerül, mint a hagyományos termelők kukoricája. Emiatt követelték a földművesek a kukorica kihagyását a NAFTA-ból, amit a kormányzat később a 15 éves vámkvótára enyhített, valamint arra a homályos amerikai ígéretre, hogy ott is csökken a mezőgazdasági szubvenció.

A válság központjában azonban a mezőgazdasági árak hosszú távú strukturális csökkenése áll. A Világbank szerint az olajon kívül minden áru reálára átlagosan 50%-ot esett 1980 óta, ez száz éve a legalacsonyabb ár. A globális túltermelést elősegítette a mezőgazdaság gépesítése és a neoliberális imamalom: export, export, export. Számos fejlődő ország számára a Világbank és az IMF iránymutatásai növelték a függőséget néhány árucikktől, ami a Latin-Amerikára a hatvanas-hetvenes években jellemző diverzifikáló stratégiától való elforduláshoz vezetett. A függőség pedig különösen sebezhetővé teszi ezeket az országokat, amikor az árak hirtelen esni kezdenek.

A kistermelők pedig még kiszolgáltatottabbak, ha saját kormányuk elfordul tőlük. Neoliberális eszményeihez és az URAA-ban vállaltakhoz híven a mexikói kormányzat megszüntette a legtöbb olyan ügynökségét, amely a mezőgazdasági termények vételéért és eladásáért volt felelős, hitelt és szakmai segítséget nyújtott, az ártámogatásokat és a szubvenciókat intézte. A költségvetésből a mezőgazdaságra fordított hányad felére csökkent – a kiadásoknak mindössze 4,6%-ára rúg. A farmszubvenciók reálértelemben 56%-ot estek. A mexikói mezőgazdaság országos befektetésekkel való modernizációja a szabadkereskedelem okán ígéret maradt. A NAFTA előtti évek öntözési programja elhalt, az öntözésbe bevont terület az 1991-es 100 000 holdas szintről a NAFTA óta eltelt idő átlagát tekintve évi 17 000 holdra esett vissza. A kormányzati és a magán hitelkihelyezés vidékre 1994 után 75%-kal csökkent, a vidéki csődök pedig a korábbi szint hatszorosára nőttek.

A külföldi befektetés mint a szabadkereskedelem minden fejlődési betegségre előírt csodaszere nem bizonyult lázcsillapítónak. A Mexikóba érkező 128 millió dolláros külföldi direkt tőkebefektetés jelentéktelen 0,2%-a áramlott a mezőgazdaságba 1994 és 2002 között. 94%-át ennek is mindössze három tevékenység tette ki – a sertéstenyésztés, a zöldség-gyümölcs és a virágok –, és közel 90%-a abban a két mexikói államban kötött ki, amelyekben a mezőgazdaság eddig is a legmodernebb volt.

A kormányzat által megrendelt tanulmány szerint a befektetések szintje a mezőgazdasági GDP arányában az 1980-as egészséges 11%-os szintről 1985-re 6%-ra csökkent, majd 3%-ra esett közvetlenül a NAFTA aláírása előtt. A NAFTA érvénybe lépése óta pedig 2% alatt maradt. Amennyiben a mexikói mezőgazdaság modernizálása volt a cél, a liberalizációs projekt egyértelmű kudarc.

 

Exportban a nyereség?

 

A szabadkereskedelem világában szinte természetes, hogy ha nem veszel részt a kereskedésben, akkor a probléma része vagy. A NAFTA-t védők azt mondhatnák, hogy Mexikó nem elég hatékony gabonatermelői egyszerűen versenyképtelenek a torzulásoktól mentes piacon. Mivel a komparatív előny hideg logikája szétválasztja az értékes búzát (esetünkben kukoricát) a versenyképtelen pelyvától, a termelőknek nagyobb termelékenységgel kecsegtető munkát kell találniuk maguknak vagy a földjüknek. A hatékonyság javulásának esélyei alacsonyak a befektetések és hitelek hiányától szenvedő rossz minőségű földeken, így azoknak a termelőknek, akik a mezőgazdaságban akartak maradni, mást kellett termeszteni és exportálni.

Mexikó göröngyös fennsíkjainak kistermelői számára a kávé jó megoldásnak tűnhetett. Eddig is az ország legnagyobb mennyiségben exportált terménye, mindjárt az olaj után. A NAFTA előtt Mexikó a világ negyedik legnagyobb kávétermelő országa volt, az árnyékban növesztett arabicát magasra értékelték a világpiacon. Ráadásul nem kellett tartani amerikai versenytársaktól.

Ennyit a gazdaságelméletről. Mexikó kávétermelői saját szabadkereskedelmi rémálmukat élik meg, aminek nem sok köze van a NAFTA-hoz. 1989-ben az amerikai és a mexikói kormány kilépett a Nemzetközi Kávéegyezményből (ICA), ami a kínálatot szabályozta úgy, hogy az árakat viszonylag stabil és fenntartható szinten tartotta. A megcélzott árintervallum 1,20 és 1,40 dollár között volt fontonként. Az ilyen “piactorzító” tervezeteket ellenezte az OECD (Organization of Economic Coope­ration and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezete) és a GATT Mezőgazdasági Egyezménye (General Agree­ment on Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), a WTO elődje.

Az eredmény kiszámítható pusztítást jelentett a kávé kistermelőinek. Az árak a termelés költségei alá zuhantak (ami körülbelül fontonként 0,60 dollárt jelent Mexikóban), amint a raktárakban felhalmozott kávé elöntötte a piacot, és a termelő országok közti szabadverseny letörte az árakat. Az alacsony árak öt éves időszaka (1989–1994) ideiglenesen véget ért, amikor a Brazíliában – a világ legnagyobb kávétermelő országában – pusztító fagyok 1994-ben és 1997-ben sok kávécserjét pusztítottak el. Mikor azonban Brazília új, magas termékenységű kávéültetvényei visszatértek a piacra, az árak esni kezdtek.

A piacot még inkább túltelítette Vietnam belépése. Vietnam 1990-ben gyakorlatilag nem termelt kávét, 2000-re a második legnagyobb kávétermelővé vált. A Világbank és más fejlesztési ügynökségek kölcsönökkel és más ösztönzőkkel támogatták a vietnami kávétermelést. 2000-re a nyomott árak azonban már az alacsony költséggel termelő vietnamiaknak is alig biztosítottak megélhetést. 2002-re már a legolcsóbb termelők sem voltak képesek fedezni a termelési költségeiket.

A mexikói kávétermelőket különösen érzékenyen érintette az áresés. A világ egyik legjobb kávéját termesztették, de sok versenytársuknál magasabb költséggel. Az ágazatot az árnyas hegyoldali telkeken termelő kisbirtokosok dominálják, termelékenységük alacsonyabb a brazil ökológiailag káros, de magas termelékenységű ültetvényekhez képest. A mexikói kormány pedig neoliberális támadással növelte a szabadkereskedelmi veszteségeket: megszüntette az INMECAFE-t, a mexikói kávéintézetet, ami propagálta és támogatta a 285 ezer termelőtől származó mexikói kávét.

Mexikó egyik legszegényebb kávétermelő államában az Oaxaca Kávétermelői (CEPCO), ami kilenc őslakos csoporthoz tartozó közel 30 000 kistermelőt magában foglaló csoport, a válságra egy sor független kezdeményezéssel reagált, amiknek a célja a “termelők termelési folyamatának megfelelővé tétele” volt. A tagok létrehozták saját hitelszövetkezetüket, mobilizálták a női farmereket, méltányos kereskedelmi (fair-trade) mozgalmuk támogatta kollektívájukban a közvetlen eladásokat az értékesítők és fogyasztók számára. A CEPCO-kampányok arra biztatták a termelőket, hogy hitelesen organikus kávét termesszenek, amivel érzékelhetően magasabb árat érhetett el a szervezethez tartozó 8000 család.

A nemzetközi piaci árak most 0,50 dollár körül mozognak (a termelők pedig általában ennél is jóval kevesebbet kapnak). Az organikus és méltányos-kereskedelmi kávé 1,41 dollárt hoz a termelőknek, ami hatalmas árprémiumot jelent. Viszont ha a méltányos kereskedelmi és organikus piacok növekednek is, még mindig csak 3%át teszik ki a piacnak. A méltányos kereskedelem leglelkesebb támogatói is beismerik azonban, hogy a különleges részpiacok nem lesznek képesek megoldani a nemzetközi túltermelési problémát, ami jóval több termelőt érint, mint amennyit a méltányos kereskedelem vásárlói valaha is fenn tudnának tartani.

A CEPCO organikus termelőitől eltekintve a legtöbb mexikói kávétermelő nehéz helyzetben van. Még a jó minőségű arabicababokért is alacsony árakat fizetnek a nemzetközi vásárlók. A mexikói nemzeti kávétermelő egyesület az elmúlt 3 év alatt a kávétermelés 40%-os csökkenéséről számolt be, az export 55%-kal alacsonyabb, a kávéeladásokból származó bevételek pedig 70%-ot estek. Sok termelő hagyja, hogy a bab a cserjén rohadjon meg, mivel gazdasági szempontból nincs értelme betakarítani. Világosan látszik, hogy ha valaha lesz megoldás a kávétermelők lesújtó helyzetére, amit a szabadkereskedelem okozott, az a szabadkereskedelmi elvek elvetéséből fog következni. Kávétermelő szervezetek nemzetközi egyesülete már kérte a kínálat irányításának visszaállítását és nemzetközi segítséget a legalacsonyabb minőségű kávé piacról való eltávolításához.

 

Mozgósítás a változásra

 

A CEPCO és az ANEC erőfeszítései nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy visszafordítsák a szabályozatlan globalizáció nyomasztó hatásait, azt, hogy a mexikói kormányzat magára hagyta a kistermelőket. Ez az oka annak, hogy a kávé- és kukoricatermelők csatlakoztak más mezőgazdasági termelők csoportjaihoz, s olyan irányelveket és kereskedelmi megállapodásokat követelnek, amelyek figyelembe veszik és értékelik a kistermelés társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Követeléseik aligha mondhatók radikálisnak, ami azonban belőlük következik, az bomlasztóan hat a neoliberális modellre. A termelők mozgalma a következőket követeli:

• moratóriumot a NAFTA mezőgazdasági rendelkezéseire, esetleg azok újratárgyalását;
• tűzoltó és hosszú távú mezőgazdasági fejlesztési programokat;
• életképes vidéki hitelintézeteket, amelyek elégséges hitelt kínálnak megfizethető áron;
• kormányzati beruházásokat a vidéki infrastruktúrába és közösségekbe;
• az őslakos közösségek jogainak elismerését.

A 2003 áprilisában elért megegyezés a Fox-kormányzattal egy hosszú háború fontos csatája volt. Hosszú távon a termelők mozgalmai a sokoldalú kormányzati fejlesztési stratégiához való visszatérést követelik, amelyben a kereskedelem és a külföldi befektetés csupán két gazdasági eszköz egy cél érdekében. Nem pedig maga a cél.

Ha a Cancúnban tartott WTO-találkozó jelez valamit, akkor azt, hogy a termelők továbbra is tüskeként állnak majd a könyörtelen liberalizáció testében. Egy nemzetközi mezőgazdasági termelő szövetség, a 100 millónál is több tagot tömörítő Via Campesina, felvetette az ügyet Cancúnban. A mezőgazdaság WTO-ból való eltávolítását követelték, mivel – érvelésük szerint – a mezőgazdasági termékek többek puszta árunál, a vidéki közösségek pedig többek egyszerű munkásoknál. Az “élelmiszer-szuverenitás” új koncepcióját adták elő, miszerint minden országnak joga van szabadon eldönteni, hogy milyen módon látja el lakosságának élelmiszer-szükségleteit – függetlenül a WTO-szabályok kötöttségeitől.

A javasolt Amerikai Szabadkereskedelmi Területről (Free Trade Area of the Americas) szóló tárgyalások kapcsán további összetűzésekre van kilátás. A jelenlegi tervezetek jelentős mezőgazdasági liberalizációt is magukban foglalnak – ami megfelel annak az amerikai ígéretnek, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület lesz a “nyugati félteke NAFTA-ja”. Mielőtt bármit is aláírnának, Latin-Amerika és a Karib-térség népei jól tennék, ha odafigyelnének a mexikói termelők harcára és mondanivalójára.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Irodalom

 

Timothy A. Wise, Hilda Salazar and Laura Carlsen: Confronting Globalization: Economic Integration and Popular Resistance in Mexico, Kumarian Press, 2003

Timothy A. Wise: “NAFTA’s Untold Stories: Mexico’s Grassroots Responses to Economic Integration”, Interhemispheric Resource Center, 2003. június 10.

Charis Gresser and Sophia Tickell: “Mugged: Poverty in Your Coffee Cup”, (Oxfam Int’l, 2002

Alejandro Nadal: “The Environmental and Social Impacts of Economic Libera­lization on Corn Production in Mexico”, Oxfam GB és WWF International, 2000. szeptember