Néhány tanulságos idézet a nacionalizmusról és a párt vezető szerepéről.

Hazafiságról, blanquizmusról és „vezető szerepről"

Az 1879-ben alapított, Guesde és Lafargue vezet­te Francia Munkáspártot 1893 tavaszán internaci­onalista elvei miatt durva támadások érték, a par­tot hazafiatlansággal vádoltak, tagjait hazátla­noknak nevezték. A párt tömeggyűllésekkel és egy nyilatkozat kiadásával ellentámadásba len­dült, s önmagát nyilvánította az „igazi hazafiság" képviselőjének.

Engels 1893. június 20-án Marx leányának, La­ura Lafargue-nak írott levelében így reagált az eseményre: „A Francia Munkáspártnak a hazafi­ság' kérdésében elfoglalt új álláspontja magában véve ésszerű; nemzetközi egyesülés csak nemze­teik között állhat fenn, amelyeknek létezése, bel­ső ügyekben való autonómiája és függetlensége ezért már benne foglaltatik magában a nemzet­köziség fogalmában. S az álhazafiak nyomá­sa előbb-utóbb óhatatlanul kikényszerített volna egy ilyen állásfoglalást…" [Marx-Engels Művei 39. kötet, Budapest, 1979, 84. o.]

Ez a levél még néhány sor után idő hiányában befejeződik, de Engels egy hét múlva, június 27-én Paul Lafargue-hoz írt levelében megfogalmaz­za kifogásait is, mégpedig a következőképpen: „Felhívásuk Franciaországban, remélem, megte­szi majd a hatását, és éppúgy remélem, hogy Né­metországban nem figyelnek fel rá. Mégpedig a következő okból – ezek nem komoly dolgok ugyan, de mégis azt hiszem, rá kell irányítanom a figyelmüket, hogy a legközelebbi alkalommal elkerüljék: – Nem akarok a hazafi szó használa­táról beszélni, arról, hogy Önök az egyedül ,igaz' hazafiaknak tüntetik fel magukat. Ennek a szó­nak olyan szűk az értelme – vagy inkább olyan bizonytalan, ahogy vesszük -, hogy én sohasem merném ezt a minősítést magamra alkalmazni. Én a nem-németekhez mint német beszéltem, éppúgy, ahogy a németekhez mint egyszerű in­ternacionalista beszélek; azt hiszem, nagyobb ha­tást érhettek volna el, ha egyszerűen franciának vallják magukat – ami tényt fejez ki, tényt, amely magában foglalja a belőle adódó logikus követ­kezményeket. De hagyjuk ezt, ez stílus kérdése." [Uo. 86. o.]

Nos, Engels a reá jellemző szellemes és ele­gáns stílusban alapvető jelentőségű kérdésről be­szél. Miképpen a levél folytatása is, amelyben Marx és Engels igazsága történetelméleti rangra emelkedik: „Abban is teljesen igazuk van, hogy büszkék Franciaország forradalmi múltjára, és úgy vélik, hogy ez a forradalmi múlt kezeskedik az ország szocialista jövőjéért. De úgy tűnik fel nekem, hogy eközben kissé túlságosan beleestek a blanquizmusba, azaz abba az elméletbe, amely szerint Franciaország arra hivatott, hogy a prole­tárforradalomban ugyanazt a szerepet játssza (nemcsak a kezdeményezőét, hanem a vezetőét is), amelyet az 1789-98-as polgári forradalomban játszott. Ez ellentmond a mai gazdasági és poli­tikai tényeknek. Franciaország ipari fejlődése el­maradt Angliáé mögött; jelenleg Németországé mögött is, amely 1860 óta óriási lépéseket tett; a franciaországi munkásmozgalom ma nem hason­líthatja magát a németországihoz. De sem fran­ciák, sem németek, sem angolok nem élvezik majd azt a dicsőséget, hogy egyedül döntötték meg a kapitalizmust; ha Franciaország – talán – megadja a jelt, a harc Németországban, abban az országban, amelyet a legalaposabban ragadott meg a szocializmus és amelyben az elmélet a leg­alaposabban hatolt be a tömegekbe, dől majd el, és ennek ellenére sem Franciaország, sem Német­ország nem biztosíthatja végérvényesen a győzel­met, amíg Anglia a burzsoázia kezében marad. A proletariátus felszabadítása csak nemzetközi akció lehet, [s] ha Önök egyszerűen a franciák akciójává próbálják megtenni, lehetetlenné te­szik. A polgári forradalom kizárólagos francia vezetése – ámbár a többi nemzet ostobasága és gyávasága miatt elkerülhetetlen volt – tudják-e, hová vezetett? Napóleonhoz, a hódításhoz, a Szent Szövetség inváziójához. Franciaországnak a jövőben ugyanezt a szerepet szánni, ez a nem­zetközi proletármozgalom eltorzítását jelenti, sőt ez azt jelenti, hogy mint a blanquisták, nevetsé­gessé teszik Franciaországot, mert az Önök hatá­rain túl nevetnek ezeken a túlzott igényeken." [Uo. 86-87. o.]

Ha eltekintünk a történelmi részletektől s fi­gyelmünket a mi századunkban történtekre össz­pontosítjuk, Engels igazsága olyan erős fényt vet a szocializmus tragédiájára, hogy nevetni aligha tudunk rajta. Ám Engels üzenete nemcsak törté­nelmi tapasztalatainkat világítja meg, hanem – mutatis mutandis – aktuális üzenet ez napjainkra is, s bizonnyal az marad még a távoli jövő szá­mára is.