Karl Marx 1851 decemberétől 1852 márciusáig írta: hírneves művét, a „Louis Bonaparte Brumaire tizen­nyolcadika ja" címűt, amelynek egész sor fölidézésre érdemes megfogalmazása közül mai napság bizonnyal érdekes lehet újra szemügyre venni, hogyan lá í la Marxa szociáldemokrácia keletkezését, és miként vé­lekedett róla elméleti szempontból.

A szociáldemokrácia – legalábbis Franciaország­ban – az 1848-as forradalmak bukása után keletke­zett „A koalícióra lépett burzsoáziával szemben – olvassuk – kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as jú­niusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak, és hogy az ezen értékek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parla­menti képviseletük, a burzsoá-republikánusok dik­tatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonapar­te és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét E párt szö­vetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékü­lést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Kö­zös programot dolgoztak ki, közös választási bizott­ságokat alakítottak, és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak né­kik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosz­tották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. így keletkezett a szoci­áldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegy­párt, néhány munkásosztályból származó melléksze­replőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva/ ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegy-párt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt" (Marx-Engels Művei S, Budapest 1962. 130-131.)

A „hegypárt" elnevezés nem Marx hasonlata, ha­nem politikatörténeti tény. „Ezt a parlamenti kereszt­nevet a szociáldemokrata párt adta magának." (Uo. 127.) Mármost a nagy francia forradalom radikális hegy pártjának megváltozását is jellemzi a marxi fej­tegetés közvetlen, immár elméleti folytatása, amely itt következik: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republiká­nus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszün­tesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendsza­bályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forra­dalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demok­ratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztály­érdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az ál­talános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek (szatócsok) vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan-"' távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtat­nak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a vi­szonyuk valamely osztály politikai és irodalmi kép­viselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képvisel­nek." (Uo. 131-132.)