Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

 

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.