A baloldal természetesen a szegények pártján áll. De mit jelenthet ez? A karitatív akciókat – abból kiindulva, hogy a szegénység okait kell megszüntetni -, mint a helyzet lényegi kezelését megkerülő, megalázó jótékonykodást utasította el az osztályharcos szemlélet. De a szegény­ség okai nem szűntek meg (csak mások lettek), s akik magukat balol­dalinak vallották, az okokkal való elvi foglalkozásba bonyolódva egyre kevésbé foglalkoztak magukkal a szegényekkel. Ma is érvényesnek tartjuk azt, hogy a szegénység nem örök szükségszerűség, s azt is, hogy nem elég gyógyítani az általa ejtett sebeket, hanem azok keletkezésé­nek okai ellen kell mozgósítani a társadalom minél több energiáját. De nem ér semmit az olyan – bármi következetes – elvi baloldaliság, amely a gyakorlatban nem tud azonnali segítséget nyújtani. Az aláb­biakban Havas Gáborral, a Szegényeket Támogató Alap egyik létreho­zójával készített interjút tárjuk olvasóink elé. Azon kevesek egyikét kérdezzük tehát a szegénység kezelésének lehetőségeiről, akik való­ban megpróbáltak cselekedni is az egyre súlyosabb társadalmi gond enyhítésére. Szerkesztőségünket Tót Éva képviselte.

(Lengyel Gábor fotója)

A legutóbbi időben változott-e a szegénységgel kapcsolatos felfogás, ennek a jelenségvilágnak az értelmezése, megítélése, s ha igen, akkor milyen értelemben?

Az igazán lényeges változás abban van, hogy nemcsak hogy elismerik a szegénység létét, amit hosszú időn át gyakorlati­lag tagadtak, hanem azt is belátják, hogy a szegények hely­zete egyre rosszabb. Ugyanakkor – s ez megítélésem szerint legalább ilyen fontos – szisztematikusan összekevernek kü­lönböző súlyú és jellegű társadalmi problémákat. Igen sok szó esik arról, hogy egyre többen élnek a társadalmi minimum alatt.

Nem vitás, hogy a napjainkban zajló változások követ­keztében olyan emberek, családok helyzete is megrendül, akik korábban biztonságban érezték magukat, akik a Kádár-korszak konjunkturális időszakában bejutottak a középréteg­be, ott megvetették a lábukat, és azt hitték, hogy végleg kilá­baltak a szegénységből. Ezeknek a családoknak egy részét most valóban elszegényedés fenyegeti.

De amikor olyan számokkal dobálóznak, hogy itt most már lassan hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt, akkor megpróbálnak összemosni két teljesen különböző dol­got. Mert egészen más jellegű probléma az, hogy mi történik a hagyományos szegénységgel, azokkal a csoportokkal, ame­lyek mindig is szegények voltak, és generációról generációra továbbörökítették a maguk társadalmi helyzetét. Ez a sze­génység szükségszerű alkotóeleme volt a korábbi társada­lomszerkezetnek is.

Évtizedekkel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek elején kezdődött az a folyamat, amelynek során a társadalomnak ez a képzetlen és iskolázatlan része fokozatosan leszakadt, el­maradt a társadalom egészétől. Pontosabban a társadalom többi részében jelentős gyarapodás ment végbe, ezzel párhu­zamosan átalakult az életforma, és ennek következtében lét­rejött egy szakadék, amely egyre mélyült és szélesedett.

A középrétegekből nem lehet ide visszakerülni?

Egészen szélsőséges esetektől eltekintve nem. Aki egyszer innen kitört, aki egyszer már a középrétegek életformáját élte, aki egyszer már birtokába jutott azoknak az eszközöknek, amelyekkel meg lehetett haladni a hagyományos szegény­ség állapotát, az továbbra sem teljesen fegyvertelen, és akár­milyen rosszul alakuljon is a sorsa, nem kell attól félnie, hogy végérvényesen visszasüllyed a szegénységnek ebbe a telje­sen kilátástalan állapotába.

Melyek a középrétegek életformájában ezek az elemek, amelyek meg­gátolják a visszacsúszást, és amelyek megszerzésével stabilizálni lehet a már elért társadalmi státust?

Általában több élem együtt teszi ezt lehetővé. A hatvanas évek elejétől a magyar társadalom korábbi középrétegei, a jól képzett szakmunkások és a birtokos parasztok leszármazottai fokozatosan helyreállították azokat a pozíciókat, amelyeket az ötvenes években elveszítettek. Az örökölt tradíciók, a több generáción át felhalmozott kulturális tőke segítségével az adott viszonyok között hatékonyan működő életforma-mo­delleket dolgoztak ki, és a maximumot tudták kihozni ebből a kettős életből, amit egyfelől a bérmunka, másfelől a második

gazdaság jelentett.

Azokon a településeken, ahol ennek az életvitelnek bővülő lehetőségei voltak, a példa sokakat magához tudott von­zani a korábbi szegény rétegekből is.

Ha a kilépés megtörtént, az mindenképpen az életforma mélyebb átalakulását jelentette, és nem csak annyit, hogy több a kereset, vagy be lehet szerezni olyan fogyasztási cikke­ket is, amelyekről korábban szó sem lehetett. Átalakult az élet­forma, átalakult a hétköznapi kultúra, vagyis pontosan a bűvös kör szakadt meg, amely a szegényeket a tartós és kilátás­talan szegénység állapotában tartja.

Tehát aki egyszer a hagyományos szegénységből kilé­pett, azt az oda való visszasüllyedés veszélye többnyire nem fenyegeti. Lehet, hogy az anyagi helyzete megromlik, hogy egyszer csak filléres napi megélhetési gondokkal kerül szem­be, de azokat a kulturális eszközöket, amelyeket korábban megszerzett nem veszti el. Még leginkább a nyugdíjasoknál fordul elő, hogy olyanok, akik korábban elfogadható közép­osztályi szinten éltek, ebben a tradicionális értelemben újra szegénnyé válnak, mert az anyagi elszegényedés olyan tar­tós és olyan mértékig rombolja a korábban kialakított élet­formát, hogy a folyamat egy idő után visszafordíthatatlanná válhat.

Mik ezeknek az élethelyzeteknek a leglényegesebb elemei?

A közepes életforma esetében az egyik legalapvetőbb dolog az, hogy van értelme a felhalmozásnak, mert van rá lehe­tőség. Mindenféle értelemben, tehát a fogyasztási javak be­szerzése értelmében, a tőkegyűjtés értelmében és az iskolá­zás, a tudás felhalmozásának értelmében is.

Egyrészt van perspektívája, mert világosan látható, hogy milyen mértékben és milyen irányba juthatok előre általa, másrészt a lehetőség is adott, mert van megfelelő jövedelem, van megfelelő lakás, megfelelő ingatlan, és főként van az élet­formának egy olyan stabilitása, amelyre hosszú távú straté­giát lehet és érdemes építeni.

A szegény-kultúrát ezzel szemben az jellemzi, hogy a le­hetőségek sincsenek meg, és a perspektíva is hiányzik, ezért a rövid távú érdekek, a pillanatnyi késztetések mindig előny­ben részesülnek a hosszabb távú meggondolásokkal szem­ben. Mindez szükségszerűen következik az életforma jellegé­ből. Ha valaki szakképzetlen, és nincs lehetősége arra, hogy a munkaerőpiacon stabil helyet szerezzen magának, ahol ér­demes hosszú időre lehorgonyoznia, akkor nyilvánvalóan a pillanatnyilag éppen legjobbnak látszó lehetőséget próbálja megragadni. Ebből fakad, hogy a szegények nagyon gyakran változtatják a munkahelyüket. Eleve hátrányos, versenykép­telen helyzetben vannak a munkaerőpiacon, és ezt egyetlen módon tudják úgy-ahogy ellensúlyozni: ha a sok rossz lehető­ség közül az adott pillanatban legjobbnak tűnőt választják.

Ez a stratégia – a gyakori munkahely változtatás, az al­kalmi munkák és a vállalati munkaviszony gyakori váltogatása – a nyolcvanas évek közepéig működőképesnek bizonyult, mert olyan volt a szabályozás és a gazdaság működése, hogy viszonylag tág mozgásteret biztosított hozzá. Amióta viszont megjelent a munkanélküliség, és az egész szabályozási rend­szer gyökeresen megváltozott – azóta ez a stratégia lényege­sen nagyobb kockázattal jár. Ma már az iskolázatlan, képzet­len munkavállaló nem tud minden probléma nélkül újra elhe­lyezkedni, ha az előző munkahelyéről kilép azért, mert rövid időre adódik valami jobban fizető idénymunka.

A hagyományos szegénység életében a megváltozott helyzet gyökeres és – lehet mondani – tragikus fordulatot ho­zott, mert a korábbi minimális biztonságot nyújtó egzisztenciá­lis háttér is megszűnt.

Van esély egy újfajta stratégia kialakítására?

Egyelőre semmiféle jele nem látszik annak, hogy kialakulná­nak a helyzethez jobban igazodó újfajta stratégiák, és ennek az egyik legfőbb oka éppen az, hogy a szegénység kultúrája egy bűvös kört teremt, amelyből nem lehet kitörni. Az egyetlen lehetőség az önszerveződés volna, viszont a szegénység kultúrája hagyományosan kizárja a konstruktív önszerve­ződés lehetőségét. Amikor megjelenik a hatékony önszerve­ződés, a hatékony érdekvédelem, akkor már nem lehet a sze­génység kultúrájáról beszélni. Az a társadalmi csoport, amely erre képes, már kilépett a szegénység állapotából.

A szegények fatalisták, rendkívül kevéssé bíznak a jövő­ben, úgy gondolják, hogy minden a szerencsén múlik, hogy rajtuk kívülálló erők döntik el, mi történik velük, hogy jobban vagy rosszabbul megy-e a soruk, és nincs meg bennük az a hit, hogy a sorsukon bármilyen értelemben változtatni tudnak. Ez nagyon jellemző vonása a szegények kultúrájának.

Ráadásul a „létező szocializmus" azt sugallta – sőt na­gyon töredékesen, nagyon sok diszfunkcióval terhelten és ir­tózatos áron, de valamit meg is valósított belőle -, hogy „ha Te rendes magaviseletű polgára vagy a társadalomnak, és nem nagyon ugrálsz, akkor azért valamilyen módon gondos­kodunk rólad". így aztán beépültek és borzalmasan erőssé váltak a „csodaváró" reflexek. „Majd az illetékes hatóságok intézkednek, s valahogyan gondoskodnak rólam. Ha végképp reménytelenné válik a helyzet, ha a problémák már annyira felhalmozódnak, akkor valamit majd csak fognak csinálni." Mindennapos tapasztalatok voltak és vannak arról, hogy a va­lóságban ez nem egészen így működik. Ezek a reflexek mégis léteznek, és újra és újra a hatóságokat ostromolják, noha ma már annyit sem tudnak elérni, amennyit régebben sikerült ki­csikarni. Erinek a mentalitásnak a tehetetlenségi nyomatéka azonban borzasztóan erős. Ez bizonyos mértékig igaz az egész magyar társadalomra. Mindenki azon lamentál, azon siránkozik, hogy milyen borzalmasak az állapotok, de nagyon kevesen próbálnak ezen változtatni.

A szegényekre mindez hatványozottan érvényes.

Ez is szerepet játszik abban, hogy olyan rettenetesen ne­héz bármifajta önszerveződési folyamatot elindítani.

Mindenképpen szükség van olyan külső animátorokra, közvetítőkre, akik ezt a bűvös kört egy ponton meg tudják szakítani, és ezzel elmozdítják a holtpontról a dolgokat.

Tudna említeni konkrét példát ilyen kísérletre?

Próbálkozások vannak, s ha a szegénység önszerveződésé­ről nem is beszélhetünk, de a velük szolidáris erők elkezdtek szerveződni.

Magyarországon a hagyományos szegények igen jelen­tős részét adják a cigányok. Sok ellentmondással terhelten, de kezdi magát megszervezni egy organikus cigány értelmi­ség. Létrejöttek olyan szervezetek, amelyek autentikus érdek­képviseleti szervezeteknek tekinthetők, és a korábbi, állami­lag manipulált szervezetektől eltérő módon működnek.

Ez mindenképpen előrelépést jelent. Abban például, hogy Miskolcon sikerült megakadályozni ennek a bizonyos gettónak, vagy ahogy a hatóságok eufemisztikusan nevezték, az alacsony komfortfokozatú lakótelepeknek a megépítését, óriási szerepe volt egy cigány tanítónak – Horváth Aladárnak -, aki fölismerte a tervben rejlő iszonyatos veszélyeket, és szá­mos embert maga mellé tudott állítani. Megszervezte a Gettó­ellenes Bizottságot, és meg tudott nyerni olyan szakértőket, akik aztán a nyilvánosság erejére támaszkodva – mert anélkül nem ment volna -, meg a politikai változásokban rejlő lehető­ségekre támaszkodva – mert anélkül sem ment volna -, meg tudták akadályozni, hogy a gettó felépüljön.

Persze megakadályozni egy ilyen szörnyű terv megvaló­sulását, ez a könnyebbik része a dolognak. Helyette egy min­denki számára elfogadható alternatív megoldást találni az ér­dekeltek bevonásával, lényegesen nehezebb. Ehhez mé­lyebbre hatoló önszerveződés és az érdekeltek nagyobb akti­vitása szükséges.

A kifejezetten politikai jellegű szervezetektől részben vagy teljesen függetlenül is létrejöttek olyan kezdeményezé­sek, amelyek valamilyen módon a szegények érdekvédelmét vállalták magukra, és nem is csak ezen az egyszerűbb akció­szervezési szinten. Megalakult például a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, amely abban a pillanatban, amikor a hajléktalanok egy csoportja a helyzet elviselhetetlenségét jel­ző, már-már politikainak is nevezhető tiltakozó akciót indított, megpróbálta ezt a közvetlenül az érdekeltek által kezdemé­nyezett folyamatot valamiképpen katalizálni, de bekapcsoló­dott a SZETA és több budapesti szociális munkás is. Azzal, hogy késlekedés nélkül a hajléktalanok mellé álltak, jelentős mértékben növelni tudták az akció hatékonyságát. Kemény érdekvédelmi harcok árán sikerült épületeket és pénzt sze­rezni a fővárosi tanácstól. Új, az eddigiektől eltérő elvek alap­ján működő átmeneti szállásokat lehetett kialakítani. Ezek a szállások azután a további önszerveződés bázisaivá váltak.

Súlyos konfliktusok és problémák árán, de mégiscsak elindult valami. Az éjjeli menedékhely típusú átmeneti szállókkal szem­ben kialakulóban van egy másik, emberszabásúbb alternatí­va. A mozgalom által birtokba vett szállókon egyrészt nem­csak ágyat adnak, hanem szociális gondozás is folyik, más­részt megjelentek az önkormányzat csírái. Mindez lehetősé­get teremt arra, hogy a hajléktalanok, akik többnyire volt állami gondozottak és mindenféle értelemben megvetett, kiszolgál­tatott, perifériára szorult tagjai a társadalomnak, visszanyer­jék az emberi méltóságukat, és az eddiginél aktívabb része­sei legyenek saját sorsuk alakításának.

Ez a példa is mutatja, hogy szükség van „katalizátorok­ra", olyan magasabb társadalmi státusú emberekre, akik szo­lidaritást vállalnak a legelvetettebb társadalmi csoportokkal, és képesek az adott társadalmi csoportban rejlő energiákat úgy mozgósítani, hogy az alaphelyzet tehetetlenségi nyoma­téka valamelyest csökkenjen. Annak idején a SZETA létrejöt­tében is komoly szerepet játszott, hogy a szervezet létrehozá­sát kezdeményező szociológusok szegény- és cigánykutató­ként nap mint nap szembesültek a szegények helyzetével és az állami szociálpolitika tökéletesen diszfunkcionális működé­sével. Ezért a puszta tényfeltárást egyre kevésbé tekintették elégségesnek. A SZETA ilyen értelemben előképe a ma sok­kal jobb körülmények között létrejövő hasonló társadalmi szerveződéseknek.

A helyzet azóta csak romlott, noha a problémáról ma már nyíltan lehet beszélni, és az újságok tele vannak ilyen tárgyú írásokkal. Tíz évvel ezelőtt még sokkal könnyebb lett volna radikális javulást elérni. Ma az egész társadalom válságban van, és nincsenek erőforrásai, illetve a szociálpolitikai célokat szolgáló erőforrásokért lényegesen nagyobb a verseny, mint akkor volt, hiszen a középosztály elszegényedő csoportjai komoly konkurenciát jelentenek a hagyományos szegény­ségnek. Ugyanakkor mindenképpen meg kellene találni a módját annak, hogy a szükséges gazdasági változásokkal együtt járó súlyos megrázkódtatások tragikus következmé­nyeit mérsékelni lehessen. Létre kell hozni egy olyan szociál­politikai eszközrendszert, amely a még elfogadható emberi életet a társadalom minden állampolgára számára garantálja. E garanciák megteremtése nélkül a hagyományos szegény­séget – és a következmények révén az egész társadalmat – katasztrófa fenyegeti. Ennek máris számos előjele van.

A helyzet nem is ott a legsúlyosabb, ahol ekörül a legna­gyobb csinnadratta folyik, mert maga az a tény, hogy csin­nadratta folyik, rákényszeríti az illetékeseket arra, hogy vala­mit tegyenek. Ózdon pl. köztudomásúlag súlyos gondok van­nak, de azáltal, hogy ez állandóan napirenden van, a nyilvá­nosságban megteremtődik az esély arra, hogy valami mégis történjék a legsúlyosabb következmények elhárítása érdeké­ben. Ugyanakkor százával vannak olyan falvak, sorvadó, pe­rifériális helyzetű települések, ahol a lakosság igen jelentős százaléka tartósan munkanélküli, és egyáltalán nem vagy csak sokkal kisebb mértékben részesülnek kompenzáció­ban, és gyakorlatilag máris afrikai szintű nyomorban élnek.

Ami tragikus azért is, mert méltatlan az emberhez és elfo­gadhatatlan egy magát európainak valló társadalomban, de még tragikusabb azért, mert a következő generáció esélyeit tovább rontja. Hadd említsem példaként Csenyéte esetét. Ez egy kis falu Borsod északi csücskében, egészen közel a cseh határhoz. Összesen 260 ember él itt. Kb. hatvan megnyomo­rított, tönkretett, nagyon alacsony nyugdíjjal rendelkező egy­kori paraszt és kétszáz cigány. Közülük a munkaképes korúak gyakorlatilag mind munkanélkülinek tekinthetők, még akkor is, ha van köztük olyan, akinek a munkakönyve be van adva a tsz-hez, hiszen nekik sem tudnak rendszeres munkát biztosí­tani. Első menetben fölmértük ezt a katasztrofális helyzetet, majd rögtön azon kezdtünk gondolkodni, hogy hogyan le­hetne itt valamit tenni. Azt persze tudtuk, hogy ezt a hanyatló tendenciát nem lehet egyik napról a másikra megfordítani, de abban reménykedtünk, hogy meg lehet állítani, és hosszabb távon talán pozitív irányú változások is megindulhatnak.

Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ott élő embereket valamiféleképpen érdekeltté kell tenni, és ki kell mozdítani ab­ból a teljes reményvesztettségből, amelyben már nagyon rég­óta élnek. Az első lépés nyilván az volt, hogy ösztönözzük őket arra, hogy minél artikuláltabban fogalmazzák meg azt, hogy mitől elviselhetetlen ott az élet. Min kell elsősorban vál­toztatni ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen. Több alkalommal is összeültünk az ott élő emberekkel, és egy idő után nagyon érzékletesen és világosan meg tudták fogalmazni a problé­máikat.

Az is világos volt, hogy hiába fogalmazták meg ezeket a problémákat, egyenként, elszigetelten nem tudnak érvényt szerezni a követeléseiknek azokkal az intézményekkel, ható­ságokkal szemben, amelyeknek befolyása lehet az életük alakulására.

Ha viszont ezt valamilyen szervezet nevében teszik, ak­kor mindjárt más a helyzet. így került sor aztán arra, hogy Hor­váth Aladár, az a bizonyos cigány tanító, aki korábban Miskol­con már megszervezte a Phralipe helyi szervezetét, Csenyétén is bábáskodott a helyi tagszervezet létrejötténél. De nem úgy, hogy megérkezett Miskolcról a tanító, és ő majd meg­mondja, hogy mit kell csinálni. Inkább csak kedvet csinált a do­loghoz: felolvasta a Phralipe alapító nyilatkozatát és program­ját. Azokon a pontokon, ahol valami nem volt világos, részlete­sebb magyarázatokkal szolgált, és megpróbált úgy érvelni, hogy az ott lévő emberek számára belső üggyé váljon, hogy egy ilyen szervezetet érdemes megalakítani.

Ezután megszerveződött egy falugyűlés, ahol az összes olyan intézmény képviseltette magát, amelyiknek a falu sorsa szempontjából szerepe lehet, s ott a felszólaló cigányok már ennek a szervezetnek a nevében léptek fel és fogalmazták meg a mondandójukat.

Ezen a falugyűlésen természetesen mindenféle ígéretek hangzottak el, és ugyancsak természetesen ezeknek az ígé­reteknek a tört része sem teljesült. Az is természetes, hogy a Phralipe csenyétei szervezetében hamarosan erős belső fe­szültségek jöttek létre. Többek között azért, mert a cigány tár­sadalomban nincs semmiféle hagyománya a hierarchiának, főként a formalizált, intézményesített hierarchiának. Vannak presztízskülönbségek, az egyik embernek nagyobb a tekinté­lye, mint a másiknak, de ezt nem engedték soha semmiféle módon intézményesíteni. (Ezért is alapvető hazugság a vaj­daság intézményére mint autentikus és hagyományos intéz­ményre hivatkozni. Azt éppen hogy a „fehér ember" találta ki, azért, hogy a hatóságok dolgát megkönnyítse.)

A konfliktusok egy része tehát ebből származik ti., hogy ügyvezetőt és vezetőséget választottak egy olyan közegben, ahol ennek nem volt hagyománya, és ezért nagyon nehezen tudták elfogadni az emberek. Másrészt a cigány közösségek­ben a rokonsági kapcsolatok jelentősége különösen nagy. Ezek a kapcsolatok a közösségen belül alcsoportokat hoznak létre, amelyek között gyakoriak a konfliktusok, és most ezek a konfliktusok áttevődtek a szervezetre.

Tehát megint abba ütközünk, hogy van egy tradicionális szegénycsoport, amelynek hagyományai számos ponton szemben állnak a társadalomszerveződés modern formáival.

Ezek az ellentétek, különbözőségek hogyan oldhatók fel?

Csak úgy oldhatók fel, ha az emberek számára egyértelművé és világossá válik, hogy eredményeket lehet elérni ilyen mó­don. Hozzá kell tenni, hogy ez a nagyon sete-suta szervező­dési próbálkozás olyan közegben megy végbe, amely kifeje­zetten a létrejövő szervezet ellen dolgozik. Az egész régió, amelyhez Csenyéte is tartozik, hasonlóan lerobbant állapot­ban van, mint maga a falu. Kontraszelekció zajlott az elmúlt évtizedben, mindenki elmenekült innen, aki valamennyi erőt és képességet érzett magában, és olyan emberek maradtak ott, akik nem igazán hisznek abban, hogy bármi is megváltoz­hat általuk. És erős képességük van arra, hogy megtalálják azt az ideológiát, amely megindokolja, hogy mit miért nem ér­demes csinálni. Mindez nem igazán teremt kedvező feltétele­ket ahhoz, hogy egy ilyen önszerveződés sikereket tudjon fel­mutatni, és elhitesse, hogy ezek között a feltételek között is el lehet jutni valameddig.

De amikor mi belekezdtünk ebbe a vállalkozásba, számot vetettünk azzal, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, és cso­dákat nem lehet várni. A legfontosabb feltétele, hogy a faluba kerüljenek olyan animátorok, akik segítik ezt a folyamatot. De föltétlenül kellenek további emberek is, akik ebben hajlandók szerepet vállalni. Ha minden jól megy, ősszel újraindul az is­kola alsó tagozata Csenyétén, ehhez tanítókra van szükség, méghozzá elszánt, a helyzethez alkalmazkodni tudó tanítók­ra, hiszen ma a faluban a legfiatalabb cigányoknak sincsen meg a nyolc általánosuk. Ami persze végképp versenyképte­lenné teszi őket, még a környékbeli rosszul fizető munkahe­lyeken is. Munkaalkalmat kell mindenáron teremteni, ehhez is szükség van egy helyben lakó animátorra, falugondnokra, aki a szervezés feladatait ellátja. Létre kell hozni – és most ezen dolgozunk – egy alapítványt, mert anyagi háttérre is szükség van. Az is probléma ugyanis, hogy ezek a munka és rendsze­res jövedelem nélkül tengődő emberek nem hitelképesek, és ez a sokféle értelemben vett hitelképtelenség sokakat vissza­rettent a segítségnyújtástól. Felmerül ez a probléma az újra­kezdési hitel igénybevételekor és számos más alkalommal is.

És természetesen támaszkodni kell a sorvadó, de még meglévő helyi hagyományokra is. Pl. régi hagyomány a kosár­fonás, de a környéken kevés a kosárfonásra alkalmas vessző, ezért felmerült, hogy egy nagyobb területre fűzvesszőt le­hetne telepíteni, és akkor nagyobb mennyiséget lehetne elké­szíteni, és az értékesítést is hatékonyabbá, szervezettebbé lehetne tenni, de ehhez is tőke kell.

Ha lennének animátorok, megszűnhetne a kölcsönös és sehova sem vezető gyűlölködés a magyarok és a cigányok között, és megindulhatna a kölcsönhatás. Fontos, hogy ne kí­vülről, erőszakosan bevitt ideák szabják meg a dolgok mene­tét, hanem a kezdeményezések azokra a meglévő, bár erő­sen elfojtott képességekre, adottságokra épüljenek, amelyek a jelenleginél lényegesen hatékonyabban is működtethetők. De ehhez a,szükséges „kezdőlökést" meg kell adni. Azt re­méljük, hogy ebből kialakulhat egy modell, amelynek a ta­pasztalatai aztán máshol is hasznosíthatók.

Hozzá kell tenni, hogy a környéken kezdenek kialakulni már részben spontán, részben politikai erők által támogatott önszerveződések. Például egy közeli faluban lakó református pap vezetésével létrejött egy faluszövetség. Velük is próbáljuk megtalálni a kapcsolatot, hogy ezek a próbálkozások fogas­kerekek módjára összekapcsolódjanak, minden olyan esetben, amikor az elvi ellentétek nem zárják ki az együttműködést.

(Lengyel Gábor fotója)