Az infláció mértéke, egy parazita adózási szisztéma és a makrogazdaság szá­mos egyéb hatásának kivédése a háztartásokat folytonos alkalmazkodásra kény­szeríti. De ez nem mai keletű és nem is sajátosan magyar helyzet.

Nem bizony. A védekezésnek vannak ugyanis olyan alapele­mei, amelyek nem rendszerspecifikusak. Védekezésnek az olyan cselekvéseket nevezem, amelyektől a háztartások vala­milyen „rossz helyzet” megváltozását remélik. Hangsúlyozni szeretném:

Minden háztartás védekezik, ha tud arról, hogy „rossz helyzetbe” került. Tehát ha semmit nem csinál a háztartás, csak kivárja a „rossz helyzet” elmúltát, az is védekezés, hiszen ezt vagy azért teszi, mert nem tud mást tenni, vagy mert úgy ítéli meg, hogy ez a legjobb megoldás. A tudatosság elemi szintjének feltételezése azért szükséges a „védekezés” foga­lom használata során, mert ennek híján nem lehet racionális cselekvésnek esélye sem (az ösztönös racionalitás számomra fából vaskarika).

A védekezés nem jelent szükségképpen sikert. Lehet, hogy már rövid távon sem sikerül a „rossz helyzet” megváltoz­tatása, de lehet az is, hogy a rövid távú siker újabb „rossz helyzetek” kialakulásához vezet, pl. amikor apám három társa megszökött a munkaszolgálatból, hogy lelője őket az első járőr, vagy amikor a vakbélgyulladás miatt megműtött belehal a ben­ne felejtett szikébe stb.

A védekezési stratégiák leírásához fel kell tárni a háztartá­sok számára lehetséges magatartási alternatívákat. Így járt el pl. Mlinar (1986), aki a Szlovéniában évek óta tartó gazdasági, politikai és társadalmi válságra adott reakciók elemzésére a kö­vetkező tipológiát dolgozta ki:

1. Aktív válaszok:

• fokozott részvétel (túlmunka, önsegélyezés),
• tiltakozás, lázadás, agresszivitás (panaszlevelek, olvasói levelek, petíciók, sztrájkok).

2. Restriktív válaszok (a fogyasztás mennyiségi korlátozá­sa, a gyermekszám csökkentése, rosszabb minőségű élelmi­szerek fogyasztása, a lakás kisebbre cserélése).

3. Destruktív válaszok:

• negatív társadalmi viselkedés (öncélú rombolás, a kö­zösségi tulajdon lopása),
• önpusztító magatartás (alkoholizálás, kábítószer-fogyasz­tás, öngyilkosság).

A háztartások kényszer hatására mindenkor és mindenhol képesek spórolni, egymásnak kölcsönadni, bajban altruista mó­don segíteni stb. Ezek a védekezési módok a városiasodott, piacosodott USA-ban ugyanúgy megtalálhatók, mint Pekingben vagy Ouagadougouban. A makrogazdasági berendezkedés természetesen nagymértékben meghatározza, hogy a ház­tartásoknak milyen intézményi feltételek állnak rendelkezé­sére a védekezéshez. Így a piac monopolizáltsága, az állam bürokráciája „felértékeli” a háztartások nem-piaci védekezési megoldásait. Úgy képzelem, hogy a modern gazdaság mint­egy rávetítődik egy „alsó” gazdaságra. Ezt a duális modellt sokan feltalálták már, de megítélésem szerint eddig a francia történész Fernand Braudel írta le a legplasztikusabban, aho­gyan a háztartások „alsó gazdasága” felépül. S ez az építmény nem csupán egy kis kalyiba. Statisztikusok és közgazdászok számításai szerint még a fejlett gazdaságok nemzeti jövedel­mének is harmadát teszi ki a háztartásokban megtermelt javak értéke!

A háztartás egy nagyon sajátságos minigazdaság, amely azonban minden tudományosan megalapozott gazdasági racio­nalitás vagy szakszerűség nélkül gazdálkodik. Ugyanis, bár a védekezés racionalitást feltételez, de ez nem azonos a „homo oeconomicus” haszonmaximalizáló magatartásával. Vagyis a háztartások nagyon is racionálisan cselekszenek, de nem köz­gazdász módjára. S a háztartások nem csupán fogyasztók, de termelő jellegük is megmaradt. A háztartás csak a legsikere­sebben fejlődő gazdaságokban szűnik meg árutermelő lenni, de még ezekben is megmarad embertermelő jellege. Hiszen míg a kenyér vagy a ruha előállításának funkcióit az elkülönült gazdaság átvette, megmardnak, sőt, mind fontosabbá válnak a háztartás olyan tevékenységei, mint pl. a gyermekek felnevelé­se, iskoláztatása, a munkaerőpiac számára történő „ember­anyag-termelés”. Ez is termelőtevékenység, csak kevésbé látható.

A háztartások termelőtevékenysége tehát jelentős forma­változáson ment át, de soha nem szűnt meg.

Ugyancsak lényeges mozzanat, hogy a háztartások te­vékenysége nagyon élőmunka-igényes, noha ez a munka nem kíván iskolázott tudást. További fontos eleme a háztartás-gaz­daságnak, hogy a háztartások nem egymástól elkülönülten végzik sajátos gazdálkodótevékenységüket, hanem összefűzi őket egy nagyon sokszálú, de láthatatlan, mert a mindennapi élet gyakorlatába belesimuló kapcsolatrendszer. És nem igaz, hogy ezek pusztán a paraszti országokban vagy a törzsi társa­dalmakban léteznek. Éppen úgy megtalálhatók a legfejlettebb, piacosodott és városias területeken is. Ez a fontos kapcsolati háló tehát nem a szegények kultúrájának sajátos vonása, csak persze ott sokkal inkább láthatóvá válik, mert ott a legnagyobb rá a szükség.

A hatvanas évek óta empirikus tanulmányok tárták fel eze­ket a kapcsolati hálókat pl. az amerikai felső középosztály gya­korlatában vagy a chilei ipari és pénzügyi világ vezető családjai körében éppen úgy, mint a nagyon bonyolult és sokszálú mexi­kói hatalmi szférában. Ezeknek a háztartásközi kapcsolati há­lóknak az adja a gazdasági fontosságát és erejét, hogy mindig arra használhatók föl, amire éppen szükség van. A gazdaság által kínált intézményrendszerből és a háztartások életciklusá­ból adódóan létrejöhet olyan helyzet, amikor pl. a gyermek megőrzése a legnagyobb gond. Az amerikai középosztály kö­rében ez nem jelent olyan súlyos terhet, mert a háztartás ké­pes úgy megszervezni az életét, hogy az anyák otthon marad­nak, és bár nincs állami szolgáltatás, ez nem okoz át­hidalhatatlan gondokat. Ugyanez a helyzet más védekezési stratégiát hív elő, mondjuk, egy mexikói szegénynegyedben – ahogy azt egy érdekes tanulmány elemzi. Itt sincsenek állami intézmények, amelyek gondoskodnának a gyerekekről, de ha lennének is, az itt élő emberek nem lennének képesek meg­fizetni ezt a szolgáltatást. Ráadásul az itt élő nők többnyire egyedül nevelik gyerekeiket, és sokszor alkalmi munkák­ból élnek. Tehát nagyon szűkös helyzetben élő anyák valódi krízishelyzetét kell megoldani például a gyerekek megbetege­désekor. Ebben a közösségben megnövekszik a fontossága a háztartásközi kapcsolatoknak, és az anyák majdnem hogy for­malizált segélyegyesületeket hoznak létre.¹

Milyen lényeges különbségek vannak a magyar háztartások védekezésének módjában és sikerességében az adott háztartások társadalmi státusza szerint?

Az általunk 1988-ban folytatott vizsgálatnak fontos eleme volt az a negatív tapasztalat, hogy a hagyományos módon felfo­gott társadalmi csoportok (rétegek vagy osztályok) nem Igazán mutatnak különbséget védekezési magatartásuk­ban. Az intézményrendszer különbözősége sokkal erőtel­jesebben megnyilvánul város és vidék között, de itt inkább azt mondanám, hogy Budapest és az ország többi része között. Budapest ugyanis teljesen más szituációt jelent a háztartások védekezésében, mint az országok összes többi része. Érthető módon nagyon nagy különbségek forrása az egy főre jutó jöve­delem, ami azonban azonos lehet egymástól igen eltérő társa­dalmi csoportokban is. Nagyon komoly különbséget jelent a munkaképesség, ami erősen összefügg természetesen az élet­korral és az egészségi állapottal.

Vagyis a védekezés egy nagyon komplex élethelyzet függ­vénye, nem pedig a hagyományos értelemben vett társadalmi státuszé. Kutatásunk során mint egy speciális védekezési hely­zetet vizsgáltuk a hóvégi pénzzavart. A legelső fontos észrevé­telünk az volt, hogy a hóvégi pénzzavar nem jellemző az idősekre és a vidékiekre. Egyszerűen azért, mert ők hozzá vannak szokva, hogy nagyon kis pénzből gazdálkodnak, és na­gyon kevéssel beérik. Magyarán: a választott szituáció, amit az összehasonlítás céljára választottunk, bizonyos élethelyzetek elemzésére használhatatlan volt, Amikor viszont összehasonlí­tottuk a városban élő, fiatal vagy középkorú, aktív munkaerővel rendelkező háztartásokat, akkor megnyilvánultak azok a kü­lönbségek, amiket feltételezni lehetett. Az a védekezési maga­tartás, amit én a kedvezőbb helyzet kifejeződésének tekintek, mégpedig amikor valaki a megtakarított pénzéhez nyúl vagy kölcsönkér (ami ugyanis azt jelzi, hogy van a környezetében olyan személy, akinek a segítségével ezt a zavart át tudja hi­dalni, vagyis rendelkezik kapcsolatokkal), nos, ez a fajta maga­tartás a nagy jövedelmű, általában fiatalabb korúakra és magas iskolai végzettségűekre volt jellemző. Nagyon fontosnak tar­tom, hogy miután a vizsgálatnak ezt az elemét egy évvel ké­sőbb, tehát 1989-ben megismételtük, éppen e két megoldás esetében tapasztaltunk csökkenést. Ami úgy értelmezhető, hogy ez az egy év is elegendő volt ahhoz, hogy az emberek­nek egyfelől csökkenjen a megtakarított pénze, másfelől azok a kapcsolataik, akiknek még volt megtakarított pénzük a hó vé­gén. Az ennek a jelzett krízishelyzetnek az elhárítására alkal­mazható legrosszabb stratégiát, a segítségkérést két réteg alkalmazta viszonylag gyakran. Az egyik: a kifejezetten ala­csony jövedelmű segédmunkások, a másik: a nagyon fiatalok. Ez utóbbi esetben nyilván arról van szó, hogy nekik még nincs független háztartásuk, s hogy gazdasági okokból kény­szerközösségben maradtak az őket kibocsátó szülői háztar­tással. Az elszegényedők, akik kénytelenek a személyes segítségkérést alkalmazni hóvégi pénzzavaraik áthidalására, stigmatizálódnak, mert az adósság alávetett pozícióba hozza a kölcsönkérőt, még akkor is, ha a segítségnyújtás nem ölti a gazdasági kizsákmányolás formáját, mivel az önbecsülés sérü­lése mellett a kapcsolatrendszert is rombolja.

Nagyon ritkán alkalmazták a vizsgált háztartások a zálog­ba adást, másrészt a pénzzavar többletmunkával való elhárítá­sát. Az előbbit feltehetőleg azért, mert ez a megoldás az intéz­mény elérhetősége miatt kevesek számára adott, de elemi tár­sadalmi normák is ellene hatnak, s aki teheti, elkerüli, hogy a zaciba vigye az értékeit. A többletmunka meg nyilván azért nem megoldás, mert alig van olyan munka, ami azonnal fisét. Kevesen választották azt a megoldást, hogy a hóvégi pénzza­var miatt eladjanak valamit. Ezt a „leépülő” alternatívát megle­hetősen sok magasabb jövedelmű nyugdíjas választotta, ami arra utal, hogy vannak közöttük jócskán, akik ma már erre is rákényszerülnek. Ez azért veszélyes, mert a hóvégi pénzzavar, mint tudjuk, hajlamos ismétlődni, az egyszer eladott tárgyak vi­szont megszűnnek a háztartás tulajdonának lenni.

A háztartások objektív anyagi helyzetén, a rendelkezésükre álló eszközök körén túl mekkora jelentősége van a védekezés sikerességében a tradícióknak, az át­hagyományozott tapasztalatoknak, a sajátos tudásoknak, a védekezésben való jártasságnak?

Ezt a kérdést a szakirodalomban úgy szokták föltenni: lehetsé­ges-e, hogy a rosszabbodó gazdasági helyzetben a szegények előnyösebb helyzetben vannak, mivel nagyobb mértékben ren­delkeznek azzal a tudással, hogy mit kell tenni az adott szituá­cióban, illetve olyan kialakult hálózataik vannak, amelyek az ilyen helyzetek kezelésére alkalmasak? Én úgy érzem, az ilyen kérdésfeltevésbe bele van csempészve egy álságos mozzanat. Hogyan lehetne előnyről beszélni akkor, amikor az amúgy is rossz helyzetűek helyzetének relatív rosszabbodásáról van szó? Tény, hogy a középosztálynak több veszítenivaló­ja van, mint a szegényeknek, és ezt valószínűleg jobban is érzékeli, s minden bizonnyal jobban is fél tőle.

A piaci magatartások vizsgálata során példaképpen szok­ták idézni, hogy amikor a fogyasztók rosszabb anyagi helyzet­be kerülnek, akkor általában olcsóbb árukat keresnek és vásárolnak, hogy ugyanazt az árut máshol szerzik be, ott, ahol lehet alkudni; vagy több időt töltenek a vásárlással, azaz hosszabb ideig járják az üzleteket, hogy olcsóbban vegyék meg ugyanazt, vagy pedig a fogyasztásuk mennyiségét igye­keznek korlátozni: ugyanazt veszik, csak kevesebbet. Fel le­hetne tételezni, hogy a szegényebbek már régebb óta gyakorlói ezeknek a fogyasztói stratégiáknak, következéskép­pen járatosabbak ezekben.

A következő táblázat azt mutatja be, hogy az egyes véde­kezési megoldásokat milyen gyakorisággal alkalmazták a vizs­gált háztartások.

A táblázat azt mutatja, hogy a hóvégi pénzzavar esetén a leg­szélesebb körben alkalmazott védekezési mód – a korábban említettek ellenére – a kölcsönkérés és a fogyasztás korlátozá­sa. A magyar háztartások ezt a két módot tartják adekvátnak az átmeneti, de gyakran előforduló kis súlyú zavar elhárítására.

Ugyanakkor van olyan empirikus vizsgálat, ami ennek ép­pen az ellenkezőjét írja le. David Caplowitz amerikai szocioló­gusnak van egy zseniális, ma már klasszikusnak számító könyve, aminek magyarul az a címe: „A szegények többet fi­zetnek érte”. Gettószerű környezetben élő, nagyon szegény néger és Puerto Ricó-i származásúakról írja: éppen szegénysé­gük miatt nem engedhetik meg magunknak azt, hogy több időt töltsenek a vásárlással, hiszen pénzt kell keresniük, ezért ke­vesebb az idejük, és nem utazhatnak sokat és messzire, mert nem telik rá. Ugyanakkor nincs meg az a szocio-kulturális bázi­suk (magabiztosság, angolnyelv-tudás és tárgyalókészség), ami az alkudozáshoz kell. Következésképpen az előző állítás­sal ellentétben jobban ki vannak szolgáltatva a környékükön ta­lálható kiskereskedőknek, és ezek a kereskedők, tudatában lévén, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak nekik, sajátos eladási és hitel-technikákkal kizsákmányolják őket. Tehát ez a tanulmány azt bizonyítja, hogy a szegények a piacon (válság­helyzetben is) rosszabb helyzetben vannak, mint a gazda­gok, akik relatív gazdagságuk révén több alternatíva között választhatnak.

Mennyire tanulható-tanítható, netán fejleszthető a háztartások védekezése? Terjeszthetők-e a sikeres technikák?

Feltétlenül tanulható, de, mint jeleztem, a háztartás egy olyan gazdaság, amelynek mint üzemnek nem az iskolában megszerzett tudás az alapja. Tanulható abban az értelemben, hogy bizonyos mértékig szabványosíthatok azok a technikák, amelyektől remélhető, hogy a háztartás jobban tud takarékos­kodni, vagy nem hagyja magát átverni az erőszakos kiskeres­kedőktől. Az előbb említett vizsgálat, ami egy non-profit szerve­zet felkérésére készült, többek között azt a célt tűzte maga elé, hogy ezt a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberi közösséget kicsit jobb helyzetbe segíti, mégpedig oly módon, hogy rádöb­benti a saját helyzetére, és megtanítja arra, hogy vannak véde­kezési stratégiák. (Emellett megkíséreltek olcsó hitelt nyújtó társaságokat is szervezni vagy olcsóbb árukat kínáló kereske­delmi vállalatokat az adott területre csábítani.) Tehát egyfelől lehetséges a háztartások tanítása, de ha kevésbé vagyunk aufkléristák, akkor hihetünk abban, hogy a társadalomban mű­ködik egy spontán tanulási folyamat is.

Ma már hallani arról, hogy több helyen megindul a ház­tartás-gazdaságtan oktatása. Ez persze nem a védekezésnek a tudománya, hanem inkább takarékos háziasszony-képző. Szkeptikus vagyok ugyan, hogy ez bármit is megoldana a gaz­daság szintjén, de vitathatatlan, hogy sok embernek segíthet a háztartás jobb megszervezésében, éppen úgy, mint a több na­pilap által indított hasonló jellegű rovatok.

A háztartások szintjén hatékony gazdasági tranzakciónak a gyors tömegessé vá­lása mutat valamit a spontán társadalmi tanulás jelenlétéről, működéséről. A közelmúlt gyors és néha rafinált reagálásaira gondolok, egyes kormányintézke­désekkel kapcsolatosan.

Ezek nem annyire a háztartások védekező stratégiái, hanem inkább az informális gazdaság működése, a háztartáshoz közelálló, de már inkább minivállalkozásnak tekinthető akciók. A háztartás és az informális gazdaság amúgy is nagyon sok szálon fonódik össze. Nyilván, akik rövid idő alatt négyszer-ötször megfordultak Bécsben és megforgatták a pénzüket, azok ezt a háztartásból vették ki. A megtakarításaikat használták er­re vagy kölcsönkértek. Ez a háztartás védekezéseként is értel­mezhető, csak nem abban az értelemben, ahogyan eddig szó volt róla. Ez a szabályozatlanságot kihasználó rendes piaci ak­ció volt, amit én nem ítélnék meg normatív módon. Ezekben az akciókban az abszurd csak az volt, hogy szegény „bérbe vett” öregeket ki is cipelték Bécsbe, persze csak addig, amíg ezt az adott szabályozás igényelte. Mikor ez feleslegessé vált, akkor­tól már az OTP-ig vitték őket. Ezek igazából az időleges és torz szabályozásra adott reakciók, kisvállalkozói praktikák, amelyek az a legalitás szférájában mozognak.

A legújabb és legsúlyosabb makrogazdasági hatás, amely védekezésre kény­szerít, az infláció mértéke.

Ehhez is igen hamar hozzászoknak az emberek, aminek az igazi makrogazdasági veszélye éppen az, hogy széles körűvé válnak az inflációs elvárások. Amit az előbb tanulási folyamat­ként jellemeztünk, ebben az esetben mint inflációs pszichózis jelenik meg. Ez tényleg azonnal elterjed, hiszen minden eladó­nak az az érdeke, hogy picit megelőzze a többieket az áreme­léssel, hogy az adott rövid idő alatt is egy kicsit jobban járjon. Másrészt meg vásárlói oldalról mindenki igyekszik a pénzét mi­előbb elvásárolni, mert tudja, hogy rosszabbul jár, ha megtart­ja. Mi ez, ha nem az infláció mechanizmusa maga?

Jegyzet

1 A lakosság megélhetési gondjainak szaporodása stimulálóan hatott a szociológiára. Tardos Róbert már a nyolcvanas évek elején elkezdett az alkalmazkodás stratégiáival foglalkozni. Legfontosabb megállapítása szerintem az volt, hogy a többletmunkaszerzéssel történő védekezés­nek prioritása van a fogyasztáskorlátozással szemben. Ez egyfelől arra utalt, hogy nem ért véget a hetvenes éveiben felerősödött fogyasztói orientáció, másfelől egybecsengett mindazzal, amit a második gazda­ság és a munkaerőpiac kutatása során tapasztaltunk, ti., hogy a lakos­ság képes aktívan védekezni az első gazdaság tökéletlenségei ellen.

Jómagam előbb a Közgazdaságtudományi Egyetem munkagazda­ságtan tanszékén dolgozó kollégáimmal a második gazdaság kapcsán kezdtem vizsgálni a háztartások társadalmi gazdaságát. Azért válasz­tottam a második gazdaság nem piaci (vagy ha tetszik az informális gazdaság „fehér”) szeletét kutatásaim tárgyául, mert közgazdász társa­im közelítésében túlhangsúlyozottnak éreztem a piaci intézmények szerepét. Úgy véltem, hogy a magyar második gazdaság nem lenne olyan sikeres, ha nem támaszkodhatna olyan „piacidegen” erőforrások­ra és intézményekre, mint a háztartás önkizsákmányoló képessége vagy a háztartásközi kapcsolatok rendszere.

A kérdés, amire a választ kerestem, a következő volt: Mi az oka annak, hogy a nem piaci védekezést szolgáló intézmények szerepe fel­értékelődött, és hogyan hat ez a háztartások helyzetére, illetve a gaz­daság működésére? Két jelenséggel foglalkoztam alaposabban. Először a kaláka esetében mutattam be, hogyan élednek újra a kény­szerek nyomása alatt látszólag elmúlásra ítéltetett, ám védekezésre igencsak alkalmas intézmények, s hogy ennek számos hasznos hatása mellett milyen súlyos társadalmi költségei vannak. Ezután fordultam a háztartás felé, s elemeztem azt a folyamatot, melynek során az állam visszahúzódása és a második gazdaság torz piaci viszonyai miatt a háztartások rákényszerülnek arra, hogy önellátó munkát végezzenek. Ezt bizonyítani lehetett mind a szociális tevékenység, mind a házépí­tési munka esetében.

Újabban további kutatások születtek a háztartások védekező ma­gatartásáról. S noha elméletileg a legérdekesebb az elszegényedéstől veszélyeztetettek (a lesüllyedő középrétegek) kutatása lenne, érthető módon – hiszen a szociológiában nagy hagyományai vannak a sze­génységkutatásnak – a védekezési magatartásra irányuló kutatások in­kább a legszegényebbekre irányulnak. Ilyen az MTA Szociológiai Inté­zetének két kutatása, amelyben a nyugdíjasok és a díjhátralékosok helyzetével foglalkoznak a kutatók. Szémán Zsuzsa pl. 1987-ben és 1989-ben kérdezett meg néhány nyugdíjast, akik a Nyugdíjas Munka­közvetítőt felkeresték. Két év alatt 56%-ról 71%-ra nőtt ebben a körben azok aránya, akik alapvető megélhetési gondokkal küzdöttek. Nem meglepő, hogy míg 1987-ben 28%-uk, 1989-ben már csak 5%-uk en­gedhette meg magának a luxust, hogy ne alkalmazzon valamilyen vé­dekezési módot. A leggyakoribb magatartás a spórolás, amit az idősebbek szinte művészi tökélyre tudnak fejleszteni.

A díjhátralékosok esetében a napi túlélést szolgáló taktikák és a teljes ellehetetlenülés elkerülésére esélyt adó stratégiák ötvözetét fi­gyelte meg a Gábor-Győri szerzőpáros. Ebben a körben a likviditási gondok, s nem a teljes anyagi csőd a jellemző, s ennek megfelelően védekezési módszereik sem csupán a defenzív (leépülő?) spórolás, il­letve eladás.