A tanulmány első része áttekinti az ingázókkal kapcsolatos magyar szakirodalmat a szocializmus időszakában, és képet ad arról, hogyan jelentek meg a kétlaki munkások a hivatalos diskurzusban. Fontos rámutatni, hogy a városi munkások gyakran irigykedve tekintettek a mezőgazdasági és ipari jövedelemmel rendelkező családokra, és ezt az ellentétet a propaganda is erősítette. A hosszú távon ingázók nagy csoportja azonban éppen a legszegényebb rétegekből került ki, akiknek sokszor a városba költözés, a segédmunkás-lét is jelentett bizonyos fokú társadalmi mobilitást. A tanulmány második részében Tóth Eszter Zsófia a dokumentumfilmek tükrében elemzi, hogyan jelent meg az 1970-es és 80-as években a „fekete vonatok" ingázó közönségének szegénysége és kiszolgáltatottsága mint szociális kérdés.

Bevezetés

Batyusok, kétlakiak, munkásszállók lakói, bejárók, ingázók, fekete vo­nat – ezek a kulcsszavak is jelzik azokat a fordulópontokat, amelyek a vidékről a városba dolgozni naponta bejárókról vagy hetente ingázókról szóló hivatalos diskurzust meghatározták a szocialista időszakban.¹ A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. Az ingázás fogalmát a területi mobilitással foglalkozók úgy határoz­zák meg, hogy az a települések közötti ideiglenes vándorlás, melynek kiváltó oka a munkahely és a lakóhely térbeli elkülönülése. Atávolságtól függően beszélhetünk napi, heti vagy havi ingázásról. Maga a jelenség a szocialista időszakban vált tömegessé az ötvenes-hatvanas évek ipartelepítési politikája és a mezőgazdaság kollektivizálása miatt.² Az ingázás elsődleges kiváltó oka a helybeli munkaalkalom hiánya, ked­vezőbb foglalkozási viszony keresése, másodlagos okai az oktatással, iskolázással kapcsolatos tényezők.³

Böhm Antal szerint az 1970-es évekre a bejárók és az ingázók rétege sajátosan elkülönült egymástól. Az agglomerációs térségek, vonzás­körzetek bejárói tartósan berendezkedtek erre az életmódra. A bejárást Böhm szerint a bejáró munkás olyan adottságnak tekintette, amelynek előnyei és hátrányai is vannak, ezeket életstratégiáiba beépítette, az életmód elemeit gyermekeinek áthagyományozta. A távolsági ingázás Böhm szerint alkalmi jellegű volt, és ha a távolsági ingázó kedvezőbb munkafeltételeket és lehetőségeket talált, akkor könnyen feladta korábbi munkahelyét.⁴

A bejáró és ingázó munkások története nem pusztán egy sajátos met­szete a szocialista időszak munkástörténetének, hanem e munkásréteg és a hatalom kapcsolatának elemzésén keresztül érthetőbbé tehetőek azok a társadalmi folyamatok, amelyeknek egy része az eddigi feldolgo­zások eredményei alapján nem ismerhető meg. A bejáró munkások sa­játos szerepet töltöttek be a szocialista időszak hivatalos diskurzusaiban és szociológiai irodalmában is. A hatalom kiemelt kérdésként kezelte az e réteghez tartozók életvitelét, mivel egyszerre kötődtek a faluhoz és a városhoz. Ezenkívül az agrár-túlnépesedés, majd az 1958-as kollektivi­zálás hatására ipari munkavállalóként kellett számolni a mezőgazdasági népesség jelentős részével.

A bejárók és ingázók megjeleníthetőek voltak egy olyan sajátos tár­sadalmi rétegként, amelynek tagjait fel kell emelni a városi, tősgyökeres munkások közé. A munkásság más rétegeihez képest az ingázóknál látványosabban, hangsúlyosabban jelent meg az, hogy egy időben, egyszerre több csoporthoz is kötődtek, identitásukat párhuzamosan több tényező is meghatározta. Először E. P. Thompson helyezte elemzésének középpontjába a munkásság önképének változását és a munkásosztály mint kulturális csoport, entitás vizsgálatát. Ő elemezte azt, hogyan alakul ki a csoporthoz tartozók identitása, és ez milyen intézményekhez kötődik.⁵ Maurizio Gribaudi, aki amellett, hogy életútinterjúkat készített egy torinói munkáskerület lakóival, visszatért a falujukba, kibocsátó közegükbe, és az otthon maradottakkal is interjúzott, könyvében arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincsen egységes munkásosztály, és nincs olyan egységes munkáskultúra sem, amely normatív keretek között érvényesül.⁶

Az 1950-es évek hivatalos diskurzusában a bejárókat és az ingázó­kat úgy jelenítették meg, mint az elmaradottság, a falusi életmódhoz kötöttség szimbólumait, szemben a modernitás megtestesítőivel, a nagyvárosban élő szakmunkásokkal. Ebben az időszakban a róluk szóló szövegekben a „kétlaki" kifejezést használták. E szerint az ábrázolás szerint a kétlakiak azok, akik, úgymond, nem haladnak a korral, s bár nagyipari munkakörülmények között dolgoznak, a munkaidő lejárta után rohannak haza, falujukba, s otthon szabadidejükben földet művelnek. Erősen kötődnek a földhöz, a földjüket nem akarják beadni a téeszbe, időbeosztásukat alapvetően a mezőgazdasági munkák ciklikussága határozza meg. A kétlakiak megjelenítésekor is, ahogy az a korszakban szokásos volt, szembeállították a jelent és a Horthy-korszakot, úgy, hogy ez utóbbit elítélték. Eszerint a két világháború között jogos volt, hogy a kétlakiak ragaszkodtak a földhöz és a mezőgazdasághoz, mivel folyama­tosan fenyegette őket a „munkanélküliség réme". Azonban ez a kötődés az 1950-es évekre a korabeli hivatalos diskurzus szerint azért lett káros, mert a kétlakiak kizsigerelik munkaerejüket akkor, amikor a gyári munka után, „szabadidejükben" a földeken dolgoznak.⁷ Csírájában marékkor is megjelent e szövegekben az az érvelésmód, amely szerint a kétlakiaknak előnyük is származik sajátos helyzetükből, amikor egyszerre élvezik az ipari munka előnyeit, a rendezett munkakörülmények biztonságát és a falusi saját termelés hasznát.⁸

A Kádár-korszak elején, 1959-ben az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya átfogó vizsgálatot végzett a „kétlakiság"-ról.⁹ A jelentés írói megállapították, hogy az ipari fejlődés velejárója a mezőgazdasági mun­kaerő beáramlása az iparba, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész család rögtön nagyipari munkát vállal, és abbahagyja a mezőgazdasági termelést. Másrészt a mezőgazdasági munkaerő-felesleg elsősorban a nagyiparba vándorol el. A szövegben nem emelték ki, hogy az, aki a városban vállal munkát, nem jut automatikusan lakóhelyhez is. Ajelen-tés szerint kétlaki munkaerőt elsősorban az építőipar, a kendergyárak, cukorgyárak, erdőgazdaságok foglalkoztattak. Nem hangsúlyozták, hogy a bányászat és a textilipar is hagyományosan ilyen ágazatnak számított. A jelentés megkülönböztetett olyan munkaerőket, akik az éven belül ciklusosán a nagyiparban, majd a mezőgazdaságban vállalnak munkát, és olyanokat is, aki két-három műszakos munkabeosztásban dolgoznak a nagyiparban, majd lakóhelyükre hazatérve mezőgazdasági tevékeny­séget folytatnak.

Valuch Tibor a szocialista időszak szociológiai felméréseit is összefog­laló munkájában hangsúlyozta, hogy az ingázás oka a Kádár-korszakban elsősorban az volt, hogy a területi célú fejlesztéseknek megfelelően az ipart 1959-től decentralizálni kezdték. A korabeli döntéshozók feltételez­ték, hogy az ipari foglalkozások elterjesztése önmagában is mérsékli az emberek közötti egyenlőtlenséget, ezért elsősorban feldolgozóipari üze­meket telepítettek vidékre. Emiatt nőtt a napi ingázók száma. E fejlemény értékelhető pozitívumként abból a szempontból, hogy így mérséklődtek a területi jövedelmi különbségek; és negatívumként, mivel az ingázás miatt lazultak a családi kapcsolatok. A távolsági ingázáshoz kötöttek olyan deviánsnak tartott viselkedéseket és jelenségeket, mint az alkoholizmus és a családok szétesése. Csoba Juditnak a jelenség korabeli megítélését tükröző megállapítása szerint „az ingázás a népgazdasági munkaerő­szükséglet kielégítésének egyik legalkalmasabb módja, a koncentrált munkaerő-felhasználás legegyszerűbb formája".¹⁰

A területi decentralizáció miatt 1960 és 1970 között Szabolcsban négy­szeresére, Békés, Bács-Kiskun és Somogy megyében háromszorosára nőtt az iparban foglalkoztattak száma. Azoknak a településeknek a szá­ma, ahol az ingázók aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot, 1960-ban 143, 1970-ben 842, 1980-ban 1820 volt. Az 1970-es évek elején fordulat következett be: a vidéki, falusi munkahelyek száma bővült. A napi ingá­zók száma abszolút értékben az 1980-as évek elejéig emelkedett, attól kezdve csökkent. Az ingázókon belül a nők száma dinamikusan emel­kedett 1960-1990 között.¹¹ Az 1984-es népszámlálás adatai szerint az ingázó aktív keresők iskolázottsága alacsonyabb volt, mint nem ingázó társaiké. Ez összefüggött azzal, hogy az alacsonyabb iskolázottságú fizikai foglalkozásúak aránya (79%) magasabb volt körükben, mint a lakóhelyükön munkát vállalók körében (65%). 1970-ben 320 200 fő volt távolsági ingázó, 1980-ban 270 000 fő. Ők a „tartós ideiglenesség" állapotára rendezkedtek be: ágybérlők, albérlők vagy munkásszállások lakói lettek, kapcsolatuk az otthon maradottakkal periodikussá vált. Munkásszálláson 1955-ben 110 ezren, 1961-ben 225 ezren laktak, az 1970-es évek végén 150 ezren, az 1980-as évek közepén 120 ezren.

Az ipari és építőipari segéd- és betanított munkások átlagosan 5-8 évet éltek munkásszállón. Pest megye munkásainak kétharmada Budapesten dolgozott; átlagosan két órát töltöttek utazással naponta, a budapestinél rosszabb lakásviszonyok között éltek.¹²

Az 1960-as és az 1970-es években a hivatalos diskurzusban az in­gázók úgy jelentek meg, mint akik nem szolidárisak a többi munkással, nehezen szervezhetőek, mindig vissza akarnak térni – és vissza is tér­nek – a faluba. Emellett olyan áldozatként is megjelenítették őket, akik egyszerre elszenvedői a falu bajainak és a város kínjainak.¹³

Egy 900 fős Pest megyei falu (Vácegres) lakóit az 1970-es évek közepén így ábrázolta egy újságíró: „A foglalkozások gyakorta átfedik egymást, a szorgalmas vácegresi nép hol kétlaki, hol háromlaki tevé­kenységből pénzel. A dimbes-dombos táj rosszul művelhető termőföld, a háztáji jószág szépen jövedelmez. Sorra épülnek a csinos, új házak. Sok, finoman berendezett szoba, inkább csak mutatóba, a család többnyire egyetlenegyben zsúfolódik össze. Tehén, tej, vaj, piacozás, gyűjtés, szer­zés – kevés életöröm, nagyon kevés kultúrigény. Dolgoznak, hogy kupor­gathassanak. Kuporgatnak, hogy legyen. Van – de minek?"¹⁴ E forrásban a bejárókat szorgalmasnak ábrázolta a szerző, azonban kritizálta őket amiatt, hogy bevételeiket nem jól hasznosítják, mert nem művelődnek, puritán életmódot folytatnak, értékeket nem közvetítenek.

A szocialista időszakban előfordulhatott az a jelenség, hogy egy telepü­lésen belül voltak bejárókés ingázók is. Például 1975-ben a Pest megyei Szigetcsépről az ipari munkások bejártak dolgozni a Csepel Autógyárba, a Csepel Vas- és Fémművekbe, a helyi mezőgazdasági munkákat pedig Szabolcsból járó távolsági ingázók végezték.¹⁵ Kétirányú volt az ingázás ekkoriban a Pest megyei Dömsödön is, ahonnan kb. 1000 ipari munkás Budapestre járt dolgozni, míg az üzemági szakemberek, technikusok a fővárosból jártak ki Dömsödre.¹⁶ Bár a heti ingázó fogalomhoz leg­gyakrabban a Szabolcs és Békés megyei, az építőiparban időszakosan munkát vállaló fizikai dolgozó képét szokták társítani, Pest megyén be­lüli is voltak olyan települések, ahonnan közlekedési nehézségek miatt hetente ingáztak. Például 1975-ben a közös közigazgatás alá tartozó, 3500 fős Kemencéről és Bernecebarátiból másfél ezer távolsági ingázó vállalt munkát az építőiparban és az erdőgazdaságban.¹⁷ A nagybörzsönyi munkavállalók hetente jártak haza Vácról és Dorogról.¹⁸

Az 1980-as években Losonczi Ágnes úgy ábrázolta a távolsági ingá­zókat, mint akik mindig a társadalmi átalakulások legnehezebbjét viselik: ha be kell vonni őket az iparba, bevonják; ha ki kell szorítani, kiszorítják őket. Ők részesülnek a legkevésbé a nagy jövedelmekből, a tanulási lehetőségekből, a civilizációs juttatásokból. Számukra csak a kemény munka és a nehéz életkörülmények „járnak".¹⁹ 1980-ban a napi ingázók száma 1 millió 218 ezer fő volt, a távolsági ingázóké 270 ezer.²⁰

A bejárás és ingázás felfogható úgy is, mint a migráció egy sajátos változata, mivel a bejárók és ingázók munkalehetőség reményében²¹ el­hagyják lakóhelyüket, azonban ahol munkalehetőséget találnak, ott nem jutnak lakhatási lehetőséghez. Ezek az emberek vagy naponta (bejárók) vagy hetente (ingázók) munkahelyükről visszatérnek a lakóhelyükre. George Gmelch szerint egy falusinak élete során a munkalehetőségek és a migráció szempontjából az alábbi döntési alternatívákkal kell szem­benéznie: 1. Otthon marad, és a mezőgazdaságban dolgozik. 2. A közeli városba megy dolgozni, és naponta ingázik. 3. A nagyvárosban vállal munkát, de hétvégente hazatér. 4. Családjával együtt költözik a nagyvá­rosba, és felszámolja korábbi háztartását. 5. Kedvező munkalehetőség reményében külföldre emigrál.²²

A Kádár-korszakban a szociológusok a bejáró és ingázó munkásokkal a hetvenes években foglalkoztak a legintenzívebben. Úgy tűnik, ennek elsősorban az volt az oka, hogy még ekkoriban is a bejáró munkások rétege szimbolizálta a munkások között a társadalomban az átmeneti­séget és a devianciát,²³ ezért életmódjuk elemzése kihívást jelentett a szociológusoknak.

Berkovits György a Világváros határában²⁴ című szociográfiájában elemezte a Budapest környéki falvakból naponta bejárók életkörül­ményeit, életútját. Szerinte a Budapest környéki falvakban azok az eredetileg Budapestre bevándorolni akaró munkások telepedtek meg, akik a fővárosban már nem kaptak lakást, azonban szülőföldjükre visz-szatérni nem akartak, és a Budapest környéki falvakban képesek voltak lakóhelyet teremteni önmaguknak. Itt egy részüknek sikerült a sváb kitelepítések nyomán megüresedett ingatlanokba beköltözni (Solymár, Üröm, Nagykovácsi, Piliscsaba), a többieknek azonban sokkal nehe­zebb volt megalapozniuk önálló egzisztenciájukat.²⁵ Különösen igaz volt ez a bejáró munkások fiatalabb nemzedékeire, akik közül sokan albérletből vagy sufniszerű lakásokból jártak be a fővárosba dolgozni.²⁶ A bejáró munkások életútjában szimbolikus jelentőséggel bír a saját ház felépítése, amelyet gyakran nagyipari munkakörülmények között, kötött munkarendben végzett munka után, „szabadidejükben", több éven ke­resztül építettek fel.²⁷

A korszak szociológiai irodalma szerint az első generációs bejáró munkások úgy vélekedtek, hogy a fiatalokat „elrontotta" a város, mert munkahelyükön könnyen eltanulták a nagyvárosi „rossz mintákat", és a szabadosabb, botrányokozó életmódot bevitték a faluba. Ebben az áb­rázolásban Budapest szimbolizálja a Nyugat-imádatot és a házibulikat.²⁸ Ebben az értelmezési keretben a bejáró munkások átmenetet képeztek a parasztság és az „igazi munkásság", a városi munkásság között.

Valuch Tibor összefoglalója szerint három-négy nagyobb és több kisebb munkáscsoportot lehet elkülöníteni a korszakban. Az első cso­portba tartoznak a tradicionális munkáscsaládból származó, szakképzett városi munkások. A második csoportba a többgenerációs, alacsonyabb iskolázottságú és képzetlenebb tradicionális munkások. A harmadik, önálló karakterrel rendelkező, bár létszámában nem túl nagy csoportot a magánszektorban dolgozó munkások alkották. A negyedik – és az ingázás szempontjából a legizgalmasabb – csoport az „elsőgenerációs"-ként, „újmunkásként" vagy „parasztmunkásként" definiáltak rétege, akik többnyire szakképzetlenek, alacsony iskolázottságúak, az ötvenes vagy hatvanas években váltak ipari munkássá. Munkaszervezeti pozíciójuk alacsony, rendszerint nehéz fizikai munkát végeznek. Kisebb részük az állami lakásépítkezés keretében városi lakáshoz jutott, nagyobb részük napi vagy távolsági ingázó.²⁹

Kemény István rendszerváltás után megjelent, de még a szocialista időszakban írott tanulmányában így ábrázolta a parasztból munkássá válás lépcsőit: „[…] a magyar falusi nincstelenek ipari proletárrá válása általában kétlépcsős mobilitás formájában megy végbe. Az első lépcső­ben a falusi proletár vagy törpebirtokos gyerekéből gyári segédmunkás vagy betanított munkás lesz, a második lépcsőben az előbbiek gyermekei szakmunkássá válnak."³⁰

A szocialista időszak szociológusai szerint a falusi értékrendből közve­títeni kellett volna a városba: a munkamorált, az egyénnek a teljesítmé­nye alapján történő megítélését, a pazarlás, az anyag- és időfecsérlés elítélését (ún. hagyományosnak tartott paraszti értékek).³¹ A város rossz hatásának tartották a „feltörekvés torz formáit", úgymint: az „ésszerűtlen építkezéseket, a fitogtató ceremóniákba torkolló, fesztivál jellegű családi ünnepeket".³²

A szociológusok előszeretettel helyezték vizsgálódásaik középpontjába a bejáró és ingázó munkások tipizálását, elsősorban az ingázás távol­sága, gyakorisága, a lakóhely fajtája szerint. Berkovits György az alábbi csoportokat alkotta: 1. régi falusi munkáscsoport; 2. új falusi munkás­csoport (bevándorlók); 3. utóparasztok (piacozók).³³ Böhm Antal és Pál László így tekintette át az ingázás ciklusait: 1. A századelő ingázói, akik alacsonyabb bérért vállalnak munkát, megtakarításra nem törekednek, fizetés után napokig nem dolgoznak, két-három hét munka után és a mezőgazdasági idénymunkák idején is távol maradnak a gyártól. 2. A két világháború közötti a második generációs, munkásszármazású ingázók.³⁴ 3. Az 1950-es években a falvakból menekülők. 4. Az 1960-as években a téeszesítés hatására ismét a falvakat elhagyni akarók, majd az 1960-as évtized végén a munkaerő-toborzás nyomán azok, akik otthagyják téesz-munkahelyüket a nagyipari munkahelyért cserébe. 5. Az 1970-es években a téesz-melléküzemág ismét alternatív lehetőséget nyújtott akár a nagyipari munkahely megtartásával is.³⁵ Ugyanők az ingázás időtar­tama szerint megkülönböztettek bejárókat, akik naponta másfél óránál nem töltenek többet utazással, és távolsági ingázókat, akik ennél többet utaznak naponta vagy hetente.³⁶ A mentalitás alapján különbséget tettek (1) munkás mentalitású csoportok (inkább a fiatalokat tartották ilyennek, akik szerintük közvetítő funkciót töltenek be falu és város között) és (2) megtorpanok között; utóbbiak elindulnak az újnak számító munkás-élet­forma felé, de megrekednek.

Kemény István szerint a városi munkások között a bejáró munkás annál inkább megtalálja helyét, minél régebbi ingázó volt a családja. Ennek alapján három csoportot különböztetett meg: 1. a XX. század elejétől, legkésőbb az 1920-as évektől ingázók; 2. az 1930-as, 1940-es évek bejáró munkásai; 3. az 1950-es évek bejáró munkásai. A bejárókat elkülönítette egymástól abból a szempontból, hogy családjuk a falusi társadalom mely rétegéből származik. Eszerint a legnehezebb helyzet­ben az uradalmi cselédek leszármazottai vannak; a második fokozat a summások, részesek, napszámosok és egyéb agrárproletárok leszár­mazottai; a harmadik fokozat a kubikusok, bányászok, erdei munkások, vasutasok utódai; a negyedik fokozat a bejáró munkások gyerekei.³⁷ A bejárókat abból a szempontból is tipizálta, hogy milyen típusú faluból ingáznak; ez alapján négy falutípust különböztetett meg: konzervatív falu, polgárosodó falu, bomló falu és megrekedt falu.³⁸

Csoba Judit homokmégyi kutatásai alapján az ingázókat és a bejárókat ún. történeti típusokba sorolta. 1. „A mélyről jövők": már az első világ­háború előtt vándorló nincstelenek, akik kubikusmunkát vállalnak. Tőlük sem a munka formájában, jellegében, céljában nem különböznek az 1950-es évek kubikusai. 2. a) A törekvők: az 1950-es évek végén olyan távolsági ingázók, akik a kubikusok közül kiemelkedve szakmunkássá képezik magukat. 2. b) A menekülők: a szegénység elől menekülve bányásznak állnak. 2. c)Az egyenruhás bejárók: rendőrök, katonatisz­tek, börtönőrök. A börtönőröket kivéve csak rövid ideig ingáznak, aztán elköltöznek a faluból. 2. d) A hivatalnokok, akik többnyire a középparaszt­ság legtehetségesebbnek tartott fiai közül kerülnek ki. 3. Hazatérők és kitartók: a távolsági ingázók egy része az 1960-as években visszatér a téeszekbe vagy a lakóhelyhez közeli munkahelyre, másik részük kitart az ingázás mellett: ők a magasabb fizetésű segédmunkások, akik bri­gádban dolgoznak. 3. a) Akitartókon belül vannak a „kétlaki fenntartók", ők kétlaki életet élnek, többnyire 35 éven felüli, alacsony iskolázottságú, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben dolgozó, családos férfiak. 3. b) Szintén kitartókként definiálta Csoba Judit a „kétlaki vállalkozók"-at: ők pályakezdő fiatal szakmunkások, akik jobb fizetés, több szórakozás, kényelmesebb élet miatt választják az ingázást. Az 1980-as évek ván­dorai már többnyire harmadik generációs ingázók.³⁹

A különböző szintű pártszervek, pártszervezetek számára végzett munkásrétegződés-vizsgálatokban gyakran úgy jelennek meg a bejáró és ingázó munkások, mintakiket nehéz, sőt majdnem lehetetlen besorolni egy egységesnek tartott munkásosztály-fogalomba. Úgy tűnik, hogy a bejáró munkások kettős kötődését alig-alig tudták a korszak társada­lomtudósai beilleszteni a hivatalos diskurzus háromosztatú társadalom­képébe. A szociológusok végezte rétegződésvizsgálatok, amelyben a társadalmat nemcsak társadalmi osztályokban, hanem rétegekben és státuszcsoportokban is megjelenítették, árnyaltabbá próbálták tenni ezt az ábrázolásmódot.⁴⁰ Egy példát hozok a sok, besorolással küszködő jelentés közül: „Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy mennyire tartozik a munkás kategória fogalmába az a volt paraszt, aki ugyan ipari üzemben dolgozik, de a műszak után háztáji gazdaságban jelentős bel­terjes állattartást, kertészkedést folytat. A régi munkáshagyományokkal rendelkező dolgozóknak nincs számottevő háztájijuk, az újabbak pedig nem tudnak tőle megválni. Mindez gazdasági differenciálódást is ered­ményez és […] erősíti a tulajdonosi szemléletet, és helytelen perspektívát mutat."⁴¹ (Kiemelések-T. E. Zs.)

Abban az ábrázolásmódban, amely szerint a parasztság az elma­radottság, a munkásság pedig a haladás, a modernizmus jelképe, a bejáró munkások paraszti gyökereinek, viselkedésbeli sajátossága­inak hangsúlyozása normatív alapon elítélendő volt. Azért, hogy a társadalom nyitottságát, a szocialista társadalom fejlettségét igazolják, társadalmi előrelépésként, mobilitásként ábrázolták a „parasztok" „mun­kássá" válásának jelenségét. Jó példa erre a Budapesti Pártbizottság munkatársainak véleménye, amelyet az 1972-es munkásjelentésről ír­tak: „Feltűnő a bejáró, munkásszálláson lakó munkások felfogásának a »műveltebb munkások« rétegétől eltérő mentalitása. Évtizede gyárban dolgozó, a legmodernebb munkásszállásokon lakó, középkorú vagy idősebb vidéki munkások több rétege lélekben, életmódja fő vonásai­ban most is parasztként él. A politika, a kulturálódás csak kis részüket érdekli. Az otthon gyakorol rá nagyobb hatást, ott érzi tulajdonosnak magát. Jellemző, hogy hazautazása előtti napon már nem dolgozik, energiáját az otthoni munkára tartogatja és visszautazása napján piheni ki magát."⁴²

A Budapesti Pártbizottság jelentésében megjelennek azok a bejáró és ingázó munkásokkal kapcsolatos érvek is, amelyek a bejáró és ingázó munkások idősebb és fiatalabb nemzedékeit eltérően ábrázolják. Esze­rint az idősebbekkel szemben a fiatalok azok, akik jól alkalmazkodtak a nagyvárosi környezethez, adaptálták annak értékeit. Louis Wirth tézise szerint a modern városi ember anonimitásban él, kapcsolatai egyre felüle­tesebbé válnak és atomizálódnak.⁴³ Azóta többen cáfolták Wirth tézisét,⁴⁴ mégis vissza-visszatérő motívuma a városok ábrázolásának a fásult, blazírt, mindenből kiábrándult egyén,⁴⁵ szemben a falusi környezetben élőkkel, akiket úgy jelenítettek meg, hogy az őket körbevevő nagycsalád gondoskodik róluk. Atörténeti ábrázolásokban gyakori, hogy a fiatalok a haladás, az öregek az elmaradottság szimbólumai. Ajelentés írója sze­rint: „Afiatal bejáró munkásoknál más a helyzet. Jelentős részük igényli a kulturálódási, az iparban látja jövőjét, itt kíván gyökeret ereszteni, ennek fő feltételét az önálló lakásban látja […] Több megbecsülést és biztatást várnak a tősgyökeres munkásoktól, brigádvezetőktől."⁴⁶

A bejárók és ingázók fogalmának definiálása és a szocialista időszak bejáró és ingázó munkásokkal foglalkozó szociológiai kutatásainak rövid áttekintése után részletesebben elemzem a távolsági ingázókról e kor­szakban készített filmek ingázómunkás-képét és ennek átalakulását.

Az ingázók a dokumentumfilmekben

Az 1970-es években Schiffer Pál több ún. szituációs dokumentumfilmet készített a távolsági ingázókról. Bár életművében nem kezelte trilógia­ként, három, a korban nagy visszhangot kiváltott alkotása szól a kérdés­ről: a Fekete vonat⁴⁷ (1970), a Cséplő Gyuri⁴⁸ (1978) és A pártfogolt⁴⁹ (1981).

A „fekete vonat"⁵⁰ metaforaként jeleníti meg mindazokat a jelensé­geket, amelyeket az ingázó munkásokkal kapcsolatban deviánsnak, társadalmilag elítélendőnek, rossznak tartottak.⁵¹ Andor Tamás operatőr Schiffer Pálról írott nekrológja összegzi a „fekete vonattal" kapcsolatos sztereotípiákat és a filmes értelmiségiek személyes élményeit, távolsá­gukat filmjük hőseitől: „És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tarta­nunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete Vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bum-liztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az »odvas farakásként«, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni."⁵² (Kiemelés az eredetiben – T. E. Zs.) E szerint az ábrázolásmód szerint a „fekete vonat" azért a deviancia melegágya, mert lehetetlen körülmények között részeg, családjuktól elszakított emberek utaznak, és az utazás közben gyakran bűncselekményeket is elkövetnek. Tehát a fekete vonat utazó­közönsége olyan, deviánsnak számító jelenségeket egyesít magában, mint az alkoholizmus, a bűnözés, a családok széthullása.

A munkásvonat témája a magyar irodalomban is vissza-visszatér. A szociografikus ihletettségű művek alkotói közül a munkásvonat már Szabó Zoltánt is megihlette az ingázók utazásának bemutatásakor.⁵³ A „fapadoson" alvó munkás fényképe a Cifra nyomorúságban⁵⁴ – amely az 1930-as években felvirágzott „szociofotó" műfaján belül született – sokak számára vált emlékezetessé.⁵⁵ Örkény István Sztálinvárosi képeskönyvé­nek első része az „Utazás" címet viseli, és egy fapados vonat utazókö­zönségét mutatja be a narrátor szemszögéből.⁵⁶ László-Bencsik Sándor 1973-ban megjelent munkásszociográfiája⁵⁷ is a reggel a gyár felé tartó busz belsejében kezdődik, és egyesek számára éppen ez a részlet vált a leginkább emlékezetessé a kötetből.⁵⁸ Tar Sándor egyik korai írása, a „6714-es személy" című novella nagy visszhangot váltott ki megjelené­sekor. Az írás egy napi ingázókat szállító munkásvonat útjáról szólt.⁵⁹

A „fekete vonatokon" rendszeresen razziáztak a rendőrök. A razziákra gyakran újságírók is elkísérték őket, így került be a tömegtájékoztatásba, leginkább a bulvárhírekbe, a fekete vonat, a munkásvonat mint a devian­cia melegágya.⁶⁰ Ez a fokozott ellenőrzés is magával hozhatta azt, hogy ezeken a vonatokon gyakoribbak voltak a bűncselekmények, minta nem ellenőrzött vonatokon, ugyanis az utasok így gyakrabban összetűzhettek az ellenőrző rendőrökkel. Egy ilyen jellegű bűncselekmény példaként került be abba az útmutatóba, amelyet rendőrök számára készítettek arról, hogyan kell a gumibotot megfelelően használni. Az útmutatás szerint „gumibot használatának van helye: – verekedés, garázda ma­gatartás megszüntetése érdekében, akkor, ha a rendőr nyomatékos figyelmeztetése eredménytelen marad".⁶¹ A dokumentum szerzője ezt egy olyan verekedés megfékezésének leírásával illusztrálta, amikor végül „fegyverhasználatra is sor került". 1967. július 14-én a budapesti Nyugati pályaudvarról 19.30-kor Mátészalkára induló munkásvonat egyik kocsijá­ban indulás előtt verekedés tört ki. A vonatkísérő járőr, Sz. József rendőr főtörzsőrmester, járőrvezető és K. Jenő rendőr törzsőrmester a kocsiba mentek. Látták, hogy 10-12 ittas személy verekedik. Sz. felszólította a verekedőket a verekedés abbahagyására, eredménytelenül, majd a ve­rekedés egyik sérültjét lekísérte a vonatról „elsősegélynyújtás céljából". Ekkor újra kitört a verekedés, és már minden utas részt vett benne. Sz. járőrtársával együtt visszatért a kocsiba, és „gumibotjukat készenlétbe helyezve" a verekedés abbahagyására szólítottak fel; a vonat eközben elindult. „A verekedők a felszólítást figyelmen kívül hagyták, sőt »üssétek a rendőröket, ne sajnáljátok, ellenforradalmat csinálunk« kiáltásokkal a rendőrökre támadtak" – legalábbis a rendőrök így adták vissza a történ­teket, igazolva a későbbi fegyverhasználat jogosságát. K. rendőr törzsőr­mester kezéből a gumibotot kicsavarták, és ütlegelték vele, majd egy vas fémtuskóval mellbe ütötték, amelytől a földre esett, ahol tovább ütötték, bántalmazták. „Sz. rendőr főtörzsőrmester, akit ugyancsak megtámadtak, elővette szolgálati pisztolyát és a verekedőket a támadás abbahagyására szólította fel, figyelmeztetve őket, hogy ellenkező esetben a fegyverét használja. Ekkor a támadók közül H. Sándor büntetett előéletű, e.-i la­kos késsel a rendőrök felé szúrt. Ekkor Sz. rendőr főtörzsőrmester egy figyelmeztető lövést adott le a mennyezet irányába. Ez sem járt azonban eredménnyel, mert H. ismét a rendőr felé szúrt, Sz. főtörzsőrmester most már célzott lövéssel hasbalőtte támadóját és a vészfék meghúzásával megállította a vonatot."⁶²

A forrás egy egyedi esetet mutat be, azonban figyelemre méltó, hogy érdemesnek találták arra, hogy bekerüljön a gumibot használatáról szó­ló útmutatóba. E szerint az ábrázolás szerint a munkásvonatok utasai isznak, részegesek, és vannak olyan esetek, amikor csak gumibot hasz­nálatával lehet őket megfékezni, sőt, a rendőr jogos önvédelme esetén a fegyverhasználat is megengedett. Mivel az ORFK anyagai között arra vonatkozó statisztikát nem találtam, hogy a munkásvonatokon hányszor használtak gumibotot, esetleg fegyvert „rendcsinálásra", ezért ez a forrás leginkább arra jó, hogy megmutassa, mennyire deviánsnak tartották a munkásvonatok közönségét a rendészeti diskurzusokban is. Egy ilyen vonatra szállt fel Schiffer Pál rendező és Andor Tamás operatőr. Utóbbi számára szakmai kihívás is volt a vonaton forgatni, mivel – ahogy egy 2006-os filmvetítést követő beszélgetésen elmondta – csodaként élte meg azt, hogy hordozható kamerával (mely akkoriban technikai újdon­ságnak számított) a kezében szállt fel a vonatra, és az ott megismert emberekről azután otthoni környezetükben is forgathattak.⁶³

Schiffer Pál a Fekete vonat után tíz évvel azt mondta, a film elkészí­tésével az volt a céljuk, hogy bemutassák annak az ingázó, vándor­munkás-rétegnek az életformáját, akiknek az egykori falusi szegények utódaiként (föld nélküli summások, napszámosok, cselédek vagy nagyon kevés földdel rendelkező szegényparasztok leszármazottjaiként) a városi iparbeli munkavállalás nyújtotta az egyetlen megélhetési lehetőséget. Schiffer hangsúlyozta, hogy a film a „hátrányos helyzet" filmje volt már 1970-ben is. A film létrejöttének lehetőségét pedig az új gazdasági me­chanizmushoz kapcsolta, amely felvetette azokat a társadalmi problémá­kat (munkaerőhelyzet, regionális gazdaságfejlesztés, oktatás), amelyre a filmben ő egykoron válaszokat keresett.⁶⁴

A Fekete vonat című filmben egy zsúfolt munkásvonatra szálltak fel a filmesek, „emberek egymás hegyén-hátán, még a vonat folyosóján, a földön is ülnek". A riporter megkérdezte a munkásoktól, ki hová való, mennyit utazik. Volt, akinek kettő; volt, akinek öt; volt, akinek húsz óra az oda-vissza út. Az utasoknak lakóhelyükhöz közel nem volt munkale­hetőségük; az egyik megkérdezett már 1948 óta távolsági ingázó volt. A következő jelenetet az újfehértói zsúfolt kocsmában vették fel. A riporter arról faggatta az egyik nótázót, miért iszik; azért, mert a családjától távol kell dolgoznia, hat gyereket eltartania – feleli.⁶⁵ Majd rámutat barátjára, aki hétvégén otthon dolgozik: vályogot vet, hogy eltarthassa a családját. A filmesek ellátogatnak a férfi otthonába, ahol egy hat év körüli kisfiútól – ő lesz A pártfogolt című film főszereplője – azt kérdezi a riporter, hol az apja. A fiú azt válaszolja, hogy a kocsmában, de nem megy utána, mert megveri.⁶⁶ Kijön a férfi felesége, és a másik öt gyerek, de nem engedi be a riportert, mert szégyelli lakásukat, a düledező falú vályogviskót. Több másik munkásnál is hasonló életkörülményeket találnak: van, ahol pet­róleumlámpával világítanak; másutt előfordult, hogy a férj egy évig nem volt otthon, ha meg otthon van, iszik és goromba a felesége szerint. Őt az egyik filmkritika csak „zöldfejű emberként" aposztrofálta, mivel éppen „kerítést mázol, attól zöld, meg hogy részeg".⁶⁷ Egy másik házban feltűnik a riporternek egy Lenin-kép. Megkérdezi a házigazdát, hogy került oda, mire azt feleli, hogy Pesten szerezte, mert megtetszett neki, és „Lenin volt a világ első eszméje", de többet nem mond róla.⁶⁸ Az utolsó jelenetben induló munkásvonatot látunk, a munkások söröznek, az egyik kupéban egy cigány hegedül, és egy részeg fiú énekel, másutt kártyáznak és a zsúfoltság ellenére felrakják a lábukat az ülésre.

A film bemutatásával egy időben született filmkritikák is arra helyezték a hangsúlyt, hogy a „felkavaró, nyugtalanító filmben" az alkotók „ténysze­rűen" ábrázolták az ingázáshoz kötődő deviáns jelenségeket, például az „italozást".⁶⁹ Több újságíró is problémának látta ezeket a jelenségeket, és az értelmiségiek feladatát abban határozták meg, hogy ezeket az embereket „felemeljék" lehetetlen életkörülményeik közül. Az Esti Hírlap újságírója szerint a film azt ábrázolta, hogy a „szakképzetlenség hogyan szül szakképzetlenséget", „a primitív körülmények hogyan konzerválják önmagukat".⁷⁰ A Pest Megyei Hírlap szerzője azt hangsúlyozta, hogy a film legfőbb erénye, hogy „nyomja a csengőt, figyelmeztetni akar, hogy tennünk kell valamit az igen népes rétegért, mert különben gyermekeiben […] újratermeli a maga elmaradott, alacsony civilizációs, kulturális és tudati szintű életét".⁷¹

Cséplő Gyuri

Schiffer Pál a Fekete vonat után a Cséplő Gyuri című dokumentum­filmjében is összekapcsolta a cigánykérdést a távolsági ingázás kérdé­sével, ugyanis ekkoriban a távolsági ingázók nagy része – mivel ezt a munkát általában a legszegényebbek és legalacsonyabban kvalifikáltak vállalták – cigány volt. Schiffer Pál egy cikkében kiemelte, hogy a film előkészítése során „alaposan utánanéztünk a Pestre kerülő vidéki ci­gányok lehetséges és tipikus útjainak. Kiderült, hogy nagy részük kerül az építő-, ill. építőanyag-iparba. Azt is tudtuk, hogy ez nem feltétlenül egyenes út, próbálkoznak más munkahelyeken is, de iskolázottságuk, szaktudásuk hiánya szinte törvényszerűen vezeti őket ezekre a »tipikus« cigány munkahelyekre."⁷²

A Cséplő Gyuri című filmről készített előzetes tájékoztatóban kiemelték, hogy a filmet „minden olyan területre el kell juttatni, ahol a cigánykérdés lényeges probléma. Másrészt a film mondanivalója általánosabb érvényű: emberi problémákat, gondokat tükröz." (Kiemelés az eredetiben.) A film forgalmazásával kapcsolatban megjegyezték, hogy „spontán látogatót nehezebben vonz, mint némely hangzatos krimi és vígjáték", bár némely részletében „vetekszik egy krimi izgalmával".⁷³ 1978. március 20. és jú­nius 10. között a filmről ötven ankétot rendeztek országszerte kb. 3000 nézővel, elsősorban munkásszállókon és egyetemeken.⁷⁴ Ez utóbbinak az lehetett az oka, hogy a film társadalmi problémák iránt érzékeny ér­telmiségieket vonzott. A munkásszállókon meg azért vetítették le, mert úgy vélhették, a nézők között számos, a film szereplőihez hasonló sorsú ember lehet.

Úgy tűnik, az alkotók 1978-ban fontosnak tartották, hogy a cigánykér­dést tegyék a mű központi problémájává. A Hazafias Népfront szervezte filmvetítéseken a hozzászóló nézők gyakran sztereotip módon jelenítették meg a cigányságot. Kevésbé szóltak hozzá az ingázással kapcsolatos kérdésekhez, ezek akkoriban már kevésbé tűntek érdekesnek.⁷⁵ A filmről beszélgettek az alkotóval és a főszereplővel a Kossuth Rádióban 1978.

március 7-én. Cséplő Gyuri azt mondta, hogy ő és sorstársai ugyanazt az utat járják be, minta parasztok, mezőgazdasági munkások az 1950-es években, csak húsz év fáziskéséssel. Viszont még nehezebb helyzetből indulnak, mert még szegényebbek, és nyelvi nehézségeik is vannak a városban. Schiffer Pál hangsúlyozta, hogy azért is a Zala megyei Német­falu telepén élő fiút választotta filmjének főszereplőjéül, mert ezt a telepet olyan „tradicionális, törzsi cigányközösségnek" vélte, amellyel a nagyipari centrumok közelében már nemigen lehet találkozni.⁷⁶ Schiffer Pál 1972-ben találkozott először Cséplő Gyurival, utána egy ideig leveleztek, majd személyesen is gyakran járt a Zala megyei cigánytelepen.⁷⁷ Már egy 1975-ös interjújában beszélt a film tervéről; akkor még azt hangsúlyoz­ta, hogy Cséplő Gyuri a kb. 140 fős cigánytelep vezetője, aki az egész közösség nevében elszerződik munkára a téesszel, amelynek fél éven át dolgoznak. Gyuri azonban inkább Budapestre akar jönni dolgozni.⁷⁸

A filmleírás szerint Cséplő György 23 évesen, két elemivel a háta mögött elhatározza, hogy két társával együtt Pestre megy dolgozni a Zala megyei Németfalu cigánytelepéről. Analfabéta társai hamar meg­futamodnak, de Gyuri marad, és végigjárja azt a kálváriát, amit a vidéki cigányfiúk többsége. A Cordatic (Taurus) Gumigyárba – amelyről még otthon hallottak – analfabéta társait nem veszik fel, ezért ő sem marad. Egy gépgyárban nincs munkásszálló, ezért, bár felvennék őket, nem vállalják a munkát. A Karinthy Frigyes utcai lakótelepi építkezésen bol­dogan fogadnák őket, de szédülnek a 10 emelet magasságban. Végül a téglagyárban kezdenek dolgozni, de Gyuri öccse, Pista rossz álmára hivatkozva hazamegy. Gyuri keményen dolgozik, elmegy a cigány ér­telmiségi klubba, majd egy építőipari vállalathoz kerül, ahol barátokat is talál, szintén cigány munkásokat. A szegénységről és az előítéletekről azonban elsősorban nem a munkában vagy az iskolában szerzi a tapasz­talatait, hanem a téglagyári munkások szűkös putrijaiban. Hazatér egy kis időre – taxival érkezik a cigánytelepre -, ajándékokkal felszerelkezve, majd ismét útnak indul világot látni.⁷⁹ A film utótörténetéhez tartozik, hogy Cséplő Gyuri még egy hónapot dolgozott Budapesten a téglagyárban, utána nem bírta a munkát, és szívelégtelenség miatt leszázalékolták.⁸⁰ Ahogy Schiffer Pál egy vele készült interjúban fogalmazott: „sikerült neki OTP-kölcsönt szerezni" – utalva arra, hogy Cséplő Gyurinak ez egyedül nem ment volna -, és a kölcsönből Németújfalun házépítésbe kezdett, gazdálkodásba fogott.⁸¹ Nem sokáig, mivel 1978 szeptemberében, nem sokkal a film bemutatása után, huszonöt évesen meghalt.⁸²

Szituációs dokumentumfilmjét a rendező nem úgy forgatta, hogy be­kapcsolta a kamerát, és beszéltette a szereplőket, hanem szituációkat hozott létre, amelyben már hagyta, hogy az események maguktól megtör­ténjenek. Egy 1982-es interjújában így vallotta módszerről: „68-69 táján megint lehetőség támadt rá, hogy a Dokumentumfilm Stúdióban filmeket csinálhassak[…] Volt egy olyan lélektani pillanat-a mechanizmus előtti évek, s a mechanizmus első évei -, amikor megint úgy nézett ki, hogy a szociológiának, szociográfiának, az igazi publicisztikának, a társadalom iránti érdeklődésnek van valamifajta ázsiója… Éreztem azt is, hogy a megszokott, s akkorra már hagyományossá vált […] interjúmódszerrel csak egy töredékét tudom filmre venni mindannak, amit egy helyzetről és egy emberről tudok. Ebben a nehézkes és egyirányú módszerben min­denki belekényszerül az interjú-szituációba. Valósággal megbénított ez a módszer. A véletlenek segítettek. Mára 7/szazugban is, majd mindegyik filmemben valahogy összejött egy-egy véletlenszerű drámai jelenet. [… ] Mivel ezek élő indulatok, [a szereplők] hajlamosak elfeledkezni a kame­ra jelenlétéről, s ha épp arra jár az, akivel amúgy is veszekednivalójuk lenne, elkezdenek vele veszekedni vagy megbeszélni a problémáikat… A szereplők életébe, mozgásába csak annyiban avatkozunk bele, hogy előállítottunk számukra szituációkat. Amikor például kifogytak Cséplő Gyuri ötletei, hogy hol keressen munkát Pesten, s azt mondta, valami építkezésen próbálkozna, mi egy meghatározott építkezést ajánlottunk neki. Azt, amelyikről – hosszas előkészítő munka után – már tudtuk, hogy az ott dolgozó sváb ácsmesterek előítéletes magatartása alapján milyen helyzet alakulhat ki."⁸³

A szituációs dokumentumfilmek kényes pontja a szereplők kiválasz­tása. Őrajtuk áll vagy bukik minden. „Cséplő Gyuri tökéletes »színész«, bensőséges viszonyba került a kamerával. Testvére, barátja, valamint a telep többi lakója vele ellentétben néha kényszeredetten viselkedik a kamera előtt…"⁸⁴ A Cséplő Gyumó\ írott kritikákban a főszereplőt gyakran úgy jellemzik, mint aki „érett-okos, sokat akaró ember" és elüt a cigányság „matematikai átlagától".⁸⁵ Ez az érvelésmód azonosul azokkal a sztereo­típiákkal, miszerint vannak „jó" és „rossz" cigányok, és a cigányokat meg lehetne, úgymond javítani. „Jó" cigánynak számítanak a közbeszédben azok, akik elfogadják a többségi társadalom normáit, asszimilálódnak. Ezt mutatják az olyan pozitív példák is, mint a film főhőse, aki „póztalan, mégis csupa érzelem. Kicsit szomorú kisfiúként várja-állja a kudarcokat. De nem adja fel a küzdelmet."⁸⁶

Egy másik újságcikk Cséplő Gyurit így jellemezte: „Egy érzékeny-ér­telmes cigányfiú vándorol életútján. Látjuk biztos lépteit a putrik csúszós sarában, bizonytalan lépteit a városi aszfalt simaságán, tántorgásait gyárudvarok homokján, és tudjuk, megvan az a nagyszerű adottsága, hogy mindenkor a legjobb pillanatban nézzen a lába alá, hogy megme­nekedjen az elbukástól."⁸⁷

Schiffer Pál egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Cséplő Gyuri sorsa a szegénység, elesettség szimbóluma, sorstársai mindazok, akik „tö­megével rideg munkásszállásokon élnek, akik elkallódnak emberség és szeretet híján, nem tudnak gyökeret ereszteni".⁸⁸ Ezzel kitágította a film értelmezési keretét, mert annak céljául nem a „cigányprobléma" megol­dását tűzte ki, hanem a mindenkori szegények, elesettek sorsának javí­tását, így egy olyan értelmiségi szereppel azonosult, amely hisz abban, hogy a szegényeknek jó, ha társadalmilag felemelkednek, és ebben a folyamatban segíteni kell őket. Ugyanebben az interjúban hangsúlyozta, hogy „Cséplő Gyuri példa lett, és én hiszek a példa erejében".⁸⁹ Persze ezt a hozzáállást fontosnak tartotta az újságíró is kiemelni, mivel ezt a mondatot választotta a cikk mottójául. Kérdés, hogy Schiffer Pál célja a Cséplő Gyuriról szóló film elkészítésével – egyfajta fejlődésregényként – nem az volt-e, hogy megmutassa a felemelkedés többségi társadalom kínálta útját a cigányoknak?

Schiffer Pálnak az elesettek társadalmi felemelkedésének támogatá­sába vetett hite A pártfogolt elkészültekor már megingott. Egy nyilatko­zatában úgy jellemezte önmagát, mint akinek az a feladata, hogy filmjeit eljuttassa a „halmozottan hátrányos helyzetben levőkhöz"⁹⁰ – ahogy a korszakban gyakran nevezték a Kitka Jánoshoz hasonló sorsúakat -hogy a főszereplőhöz hasonlókjobban megértsék önmagukat, másrészt a főszereplőhöz nem hasonló helyzetű nézők szolidárisabbak legyenek velük.⁹¹ Harmadrészt az elesetteket⁹² segítő érdekképviselőként lépjen fel a társadalmi szervezetekkel és az előítéletes közvéleménnyel szem­ben.⁹³

A pártfogolt

„Először csak egy ötlet volt. Nem is túl eredeti. Visszatérni egy tíz éve készített dokumentumfilm helyszíneire, megkeresni az egykori szereplő­ket, főleg a gyerekeket, akik időközben felnőttek, és megnézni: mi történt velük az elmúlt tíz év során, volt-e közvetlen hatása filmjeimnek?… És ami még ennél is izgalmasabb kérdés: […] mennyiben változtak meg a filmben szereplő csoportok, rétegek életkörülményei?"⁹⁴ így ábrázolta azt a szituációt Schiffer Pál, amelyben A pártfogolt című filmjét kezdte el forgatni (a Fekete vonat szerves folytatásaként). Négy olyan családot kerestek fel a filmesek, akik nem csak epizódszereplők voltak a Fekete vonatban. Minden egyes család azt a társadalmi jelenséget példázta, amelyet „a családok széthullásaként" definiáltak a korszak szociológusai. Schiffer Pál megfogalmazásában: „Mind a négy családban a morális és fizikai összetartás végérvényesen felbomlott, és a családok a széthullás állapotába kerültek. Két családnál nem természetes halálesetek siettették ezt a folyamatot. Mind a négy családnál találtunk börtönben ülő család­tagot (néha többet is), valamint állami gondozásba vett kiskorúakat. Az ott bemutatott gyerekek közül középiskolát egy sem, szakmunkásképzőt három végzett, az általános iskola nyolc osztályát a gyerekek fele nem fejezte be 18 éves koráig… A felnőtté vált gyerekek sorban otthagyják falujukat, maguk is vándormunkássá válnak, és csak időnként látogatják meg egykori családjuk maradványát… Az 1970-es film ingázó szereplői természetesnek tartották helyzetüket, többségüknek eszükbe sem jutott, hogy másként is élhetnének. Az 1980-ra felnőtté váló gyerekek legtöbb­jében azonban él és hat a kitörni és változtatni akaró indulat."⁹⁵

A pártfogolt főhőse, a 17 éves Kitka János a Fekete vonat egyik ingázó munkás szereplőjének a fia.⁹⁶ Nemrég szabadult a fiatalkorúak börtöné­ből, ahol lopás miatt ült. A lopás úgy derült ki, hogy az apja feljelentette a rendőrségen. Ő maga is, akárcsak Cséplő Gyuri, kacérkodik a budapesti munkavállalással, erről apja azonban megpróbálja lebeszélni. Párbeszé­dükben az apa azzal érvel, hogy az utazás drága, és fiára szüksége van a gazdaságban.⁹⁷ Itt a fiú tehát elsősorban hasznosítható munkaerőként fontos az apjának. A fiú azért akar Budapestre menni, hogy megtanuljon autót vezetni, és sofőr legyen. Próbálkozásai azonban sorra kudarcot vallanak, és a film zárójelenetében ismét otthon, Újfehértón látjuk, a Kitka tanya udvarán. Elmondja, hogy semmi nincs vele, a gulyát őrzi. Álma ar­ról, hogy milyen munkát szeretne végezni, még sokkal földhözragadtabb, mint korábban: anyagmozgató akar lenni.⁹⁸ Afilmforgatás után ismét rövid időre Budapesten vállalt munkát: feljött a papírgyárba targoncásnak, majd ismét visszatért Újfehértóra.⁹⁹ Kitka János és Cséplő Gyuri ingázása a főváros és falujuk közt azt is megmutatja, hogy az ingázás nem olyan döntés volt számukra, hogy egyszer elhatározták, Budapesten fognak dolgozni, hanem hol az őket Budapestre vonzó, hol pedig a várostól eltaszító erők kerekedtek felül döntéseikben.¹⁰⁰

Bár Kitka János is Budapesten próbál szerencsét, akárcsak Cséplő Gyuri, történetük alapvetően már más problémákról szól. Szemben Csép­lő Gyurival, Kitka Jánost a filmkritikusok úgy jellemezték, mint aki „alig tud egy hibátlan magyar mondatot összerakni… Arcát időnként ideges rángások torzítják el. Kevés jelét adja az értelemnek. De álmai neki is vannak: álmában darabokra vágják."¹⁰¹ Az egyik filmkritikus Kitka Jánost „sodródó, önállótlan gondolkodású, »kívülről« irányítható embernek" látta, szemben Cséplő Gyurival, aki számára „a bensejéből vezérelt, sorsán tudatosan változtató embert" szimbolizálta.¹⁰² A pártfogolt is, akárcsak a Cséplő Gyuri, szituációs dokumentumfilm, azonban míg az előbbit a filmkritikusok dicsérni szokták, A pártfogó/tat a műfaj kevésbé sikerült darabjának tartják.¹⁰³ Ennek oka egyrészt talán az is lehet, hogy a kritikusok úgy vélték, Cséplő Gyuri színészként viselkedett a kamera előtt, Kitka János viszont nem tudott „színészkedni".¹⁰⁴ Másrészt a film lelkiismeret-furdalást is ébresztett nézőiben: az ingázó munkás apa fia megjárta a fiatalkorúak börtönét, utógondozása formális, ténylegesen nem segíti a fiút sem a családja, sem a paternalista állam képviselője: a pártfogó.¹⁰⁵

A film címe szimbolikus: Kitka János azért pártfogolt, mert megjárta a fiatalkorúak börtönét, és a börtönből kiszabadulva pártfogói felügyelet alatt áll, másrészt azok a felnőttek, akikkel kapcsolatba kerül, megpró­bálnak vele atyáskodva, pártfogóként viselkedni, de ezzel nem segítik: leginkább prédikálnak neki, kioktatják.¹⁰⁶ Magának a pártfogói intézmény­nek a feladata elsősorban az, hogy segítse annak a visszailleszkedését a társadalomba, aki börtönbüntetését letöltötte. A sikeres visszailleszkedést szimbolizálja a munkavállalás és az, hogy nem követ el újra bűncse­lekményeket. A filmben Jani pártfogója, Török atyáskodó, de egyúttal szigorú is: ő a paternalista állam képviselője, akit az egyik filmkritikus így jellemzett: „[…] kismotorján időről időre a pártfogolt után pöfög, és ha utoléri, akkor holmi ejnye-bejnyékkel tűzdelt szólamokkal piszkálja szívó­san és módszeresen".¹⁰⁷ Amikor Jani azt mondja, hogy napszámosként dolgozik, a pártfogó nem fogadja el, hanem azt mondja, hogy „rendes munkaviszonyba" kell állnia, nagyvállalathoz kell elmennie dolgozni. Ha ezt nem teszi, feltételes szabadlábra bocsátását felülvizsgálják, és lehet, hogy mehet vissza a börtönbe.¹⁰⁸ A film alapgondolata: „hogyan buknak meg sorban Jancsi beilleszkedési kísérletei, pontosabban, hogyan válik nyilvánvalóvá a közös nevező hiánya Jancsi és beilleszkedést követelő környezete között".¹⁰⁹

A Fekete vonat készítése óta eltelt időt szimbolikusan jeleníti meg a filmben az, hogy míg János apja a kocsmában mulatott, fiának a rockzene, mindenekelőtt az Edda-koncert jelent eseményt, amely a kritikusok szerint korlátozottan megadja neki a valahová, valakikhez tartozás élményét. Mások azt hangsúlyozták, hogy jóllehet Jancsi a kon­certen felszabadul, de mégis magányos marad a tömegben. Ugyanígy magányosnak tartják Jancsi nagyvárosi életét is, alkalmazkodva ahhoz a diskurzushoz, amely a városhoz a magányt, a faluhoz a közösséget társítja: „[…] társakat talál egy aluljáróban, akikkel együtt lehet egyedül. Harmincezer »szociális néma« üvölt, rángatózik, feloldódik a hatalmas koncerten: kirobban belőlük, amire nem találtak szavakat."¹¹⁰

A filmmel kapcsolatos kritikák a rockzene témájánál érintik a „csöveskérdést", az 1980-as évek újságíróinak hálás témáját. A deviáns­nak bélyegzett fiatalokon csámcsogó cikkek több, az olvasók számára izgalmas kérdést is felvetettek, elrettentőnek szánt példáik élvezetes olvasmányt ígértek. Ebben az értelmezési keretben Jancsi olyan „csá-poló-csöves", akinek „pénze nincs, dolgozni nem akar, minek, majd csak lesz valahogy", álma szép feleség és két gyerek.¹¹¹

A kocsma helyett a koncert mint közösségi élmény egy, a korszakban kiemelten kezelt generációs konfliktust is megjelenít: a filmet „egy egész generáció beilleszkedésének problémájává szélesíti azáltal, hogy képes érzékeltetni: a társadalomba való beilleszkedés itt nem egyszerűen bizonyos társadalmi rétegek számára bizonyos anyagi természetű okok miatt problematikus, hanem maga a beilleszkedés lehetősége, illetve értelme vált egy korosztály számára kérdésessé".¹¹² Erre jó példa, amikor a munkásszállás egyik vezetője dorgálni akarja a fiút, azonban mon­datát – ahogy azt a film egyik korabeli kritikusa is kiemelte – így kezdi: „»Huszonhat éve lakom itta munkásszálláson…«; ennyi már elég ahhoz, hogy azt, amit a továbbiakban a rendről, fegyelemről és a szocializmus építéséről mond, némi rezignált távolságtartással fogadjuk."¹¹³

Összegezve: a tanulmány bevezetőjében definiáltam a bejáró és ingá­zó munkás fogalmát, áttekintettem a rájuk vonatkozó diskurzus alapvető változásait a szocialista időszakban a korszak szociológiai irodalma alapján. Ezt az elemzést konkrét példákkal és statisztikai adatokkal tá­masztottam alá. Részletes elemeztem az ingázókról az 1970-es években készített dokumentumfilmeket. Érdekes, hogy a bejáró munkásokról nem készült film, a legelesettebbeknek tartott távolsági ingázókról viszont igen. Schiffer Pál három, témához kapcsolódó filmjében hangsúlyeltoló­dás figyelhető meg az értelmiségi szerepvállalással kapcsolatban: míg a rendező a Fekete vonat elkészítésével segíteni akarta a távolsági ingázók társadalmi felemelését, életszínvonaluk javítását, addig a Cséplő Gyuri elkészültekor már azt tartotta az értelmiségi feladatának, küldetésének, hogy a nézőkben szolidaritást ébresszen, ő maga pedig érdekképvise­lőként léphessen fel, az elesettek segítőjeként. Mindhárom film alapvető kérdése a távolsági ingázás, a budapesti munkavállalás. Míg a Fekete vonat hagyományosnak számító módszerrel leforgatott dokumentumfilm, amely az utazást és a hazatérést mutatja meg, addig a Cséplő Gyuri és A pártfogolt szituációs dokumentumfilm. Míg Cséplő Gyuri személyisége miatt a róla szóló filmet a műfaj sikerült darabjának tartják, Kitka János színészi kvalitásainak hiányai miatt A pártfogoltak nem. Mindhárom film­ben közös, hogy az ingázást mint létállapotot átmenetinek tekinti, annak ellenére, hogy a Fekete vonatban olyan szereplővel is találkozunk, aki a forgatás idején már 22 éve ingázott. A szereplők döntenek arról, hogy Budapesten maradnak, vagy visszatérnek falujukba, néha rapszodikusan egy érzés, álom hatására, néha az elviselhetetlennek tartott körülmények miatt. Mindhárom film szól a cigánykérdésről is, leghangsúlyosabban a Cséplő Gyuri. Itt a cigánykérdést olyan problémaként ábrázolják, amelyet meg lehet oldani azzal, ha a cigányok munkát vállalnak, és beillesz­kednek a többségi, „magyar társadalomba". A filmről több úgynevezett „társadalmi vitát" rendeztek, amelyeken leggyakrabban a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák kerültek szóba. Mivel az ingázást a legképzet­lenebbek, helyben munkalehetőséget nem találó szegények választják, ezért is nőtt az ingázók között a cigányok száma az 1970-es évekre. A filmek generációs kérdéseket is felvetnek, főleg a Fekete vonat és A pártfogolt. Az utóbbi főhőse kisfiúként szerepelt a Fekete vonatban. A róla szóló filmben már a fiatalkorúak börtönéből szabadulva látjuk, amely sommásan jellemzi a kisfiú elmúlt 10 évét. A generációs kérdés másik vetülete a szórakozás témájában jelenik meg: amit az apának a kocsmában nótázás jelentett, azt a fiúnak már az Edda-koncert. A filmmel kapcsolatos kritikák felvillantanak olyan, az 1980-as évek elején gyakran tárgyalt témákat, mint a csövesek és a galerik kérdése. A pártfogolt után kifejezetten ingázó munkásokról szóló film nem készült a szocialista időszakban. Az érdeklődés lanyhulásának az is lehet a magyarázata, hogy az 1980-as évek közepén az ingázók és bejárók száma rohamosan csökkenni kezdett, a nagyipari leépítések, elbocsátások ugyanis először a legképzetlenebbeket érték utol.

MELLÉKLET

Részletek a Fekete vonat és A pártfogolt dialóguslistájából

1. Fekete vonat

„Apa (ének, 1970-ben): – Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával él a vén cigány. Vén öregember, nótája nem kell. Nem kell a nótája senkinek se már. Mert kék tavasz járja, zöld a fa ága, vadgalamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, a szíve kitárul, párjához szól a vén cigány"… Most hazajöttem Budapestről, és ilyenkor iszom. Ilyenkor gondolom, hogy mivel sok a családi balhé, gondjaim, felejtek, és ez nem mindegy, nem mindegy… És mit mondjak még? Szegény vagyok, csóró vagyok és ezt nem én mondhatom, ezt Újfehértón mindenki mondhassa, aki 260 km-t… ne dumálj bele… aki 260 km-re utazik, az mindenki mondhassa, hogy nem ezért utazik el Újfehértórúl, mert tele van dohánnyal, pénz­zel, hanem csupáncsak azért, mert szegény, hogy mondjam, rászorult, megélhetőségért. Én állítom, hogyha minden este a feleségemmel fe­küdnék le, a családommal, már ne úgy tessék érteni, hogy pontosan a feleségemre gondolok, nemi kérdésekre gondolok, hanem én Újfehértón dolgozok, Újfehértón kapom meg a fizetést, anyagilag is a családom többet érint…"

2. Fekete vonat

„Riporter: – Apád hol van? Jani: – Ott a nagy kocsmába, a vendéglőben. Riporter: – Mikor ment el? Jani: – Nem tudom… Felkelt, oszt ment. Ri­porter: – Nem is találkoztatok vele? Jani: – Nem, csak a nagy kocsmába néztem be, oszt ott, oszt ott, ott három ember ivott. Riporter: – Hát miért nem hívtad ki? Jani: – Hát én félek bemenni, oszt kihíjjam. Ripor­ter: – Mondd, az apád milyen gyakran jár haza? Jani: – Nem, nem jár olyan gyakran. Riporter: – Mit csinál, amikor itthon van? Jani: – Elmegy a kocsmába, egy pohár sör beugrik, egy féldeci pájinka beugrik, egy szódavíz beugrik. Riporter: -Aztán? Hazajön? Jani: – Igen. Riporter: -Bántani nem szokott, ugye? Jani: – De szokott az. Riporter: – Mit csinál? Megpofoz? Jani: – Meg. Riporter: – Miért? Jani: – Hát bolond tudja, én nem tudom, miért pofoz meg. Riporter: – És egész héten, amíg nin­csen otthon, addig mit csináltok? Jani: – Nagyfiú cigizik, én meg alszok az ágyba. Riporter: – Jársz már iskolába? Jani: – Elsős. Riporter: – A többi testvéred? Jani: – Másodikos, harmadikos. Riporter: – És hogy tanultok?… No? Jani: – Én nem tudom, Pityu hogy tanul, meg Csaba. Riporter: – De te? Jani: – Én ötösre. Riporter: – Ötösre? Jani: – Meg egyesre, meg hármasra, meg kettesre."

3. A pártfogolt

„Jani: – Szeretnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Tessék? Jani: – Sze­retnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Fiam, 56 forint a jegy. Jani: – Azt tudom. Apa: – Ez a baj, látod, nem az, hogy menni akarsz dolgozni, nem… Felneveli a gyereket az ember, oszt bizony… ritkán ad haza egy kis aprópénzt… Pesten jobb lesz, mint vidéken? Gondolod? Jani: – Lehet, nem tudom. Apa: – Értem. Nem teljesen, csak… és miért pont Pestre akarsz menni? Jani: – Hát mán ott letehetem az autóvizsgát… Apa: -Milyen autóvizsgát? Jani: – Hát a hivatásosat."

4. A pártfogolt

(A Kitka tanya udvarán. A riporter a kerítésen kívül áll. Bent az udvaron Kitka papa.) „Riporter: – Jánost, a Jancsit keressük, azt hallottuk, itthon van. Apa: – És mire fel? Riporter: – Hát azért, mert eltűnt Pestről és keressük, és hetek óta nincsen Pesten, és nem tudjuk, mi van vele. Apa: – Valóban nincsen Pesten, itthon van. Riporter: – És miért van itthon? Apa: – Nem akar Pesten lenni. Riporter: – Miért nem akar? Apa: – Az az ő dolga. Anya: – Nem szeret Pesten lenni, egyáltalán… sokat éhezik, ugye… Apa: – Ő mondja… Anya: – Ő saját maga mondja, kevesebbet keres, és nem bírja egyáltalán Pestet, ő csak idehaza és idehaza szeret lenni. Mi is szerettük volna, de hát nem megy neki, nem megy neki, nem akarja… Apa: – Valóban, nem én találtam ki. Ha itthagyja a családot, még egyszer, nincs helye itten, nincs helye. Én már annyit adtam itt már a gyerekeimnek, igazságot is, meg helyet is, meg nem kóserságot, hogy elegem van…"

(Jani a gémeskút kávájának dőlve válaszol a riporter kérdéseire.) „Riporter: – Mi van, Jani? Jani: – Hát semmi, itt őrzöm a gulyát. Ripor­ter: – És jobb itthon? Jani: – Egy kicsivel csak. Hát, hogy itthol vagyok a testvéreim közt, meg a szüleim közt, attól. Riporter: – Mi lesz az autóvezetéssel? Jani: – Elmegy egy időre. Riporter: – Nem lett volna jobb szólni az iskolában?… Jani: – Hogy szóljak, még nem tudom, hogy itthon maradok. Hát, majd ha befejeződik a gulya, meglátom, mi lesz… Riporter: – Mit akarsz dolgozni? Jani: – Ahol megvan a pénz, csakis oda, hát, úgy mindegy, hogy mit dolgozik az ember, csak pénz legyen. Anyagmozgató… ilyesmi."

5. A pártfogolt

Török, a pártfogó mondja Janinak: „Na, egy hanggal azért lejjebb, öre­gem, azért én már csak jobban tudom, mint te, hogy mihez kell tartani magad… Tudom, öregem, hogy megint rossz baráti köröd van, hol ezzel, o hol azzal vagy, a régi haverok visszatértek. Tudod nagyon jól, hogy előírta a b[üntetés] v[égrehatási] bíró, hogy mit kell tenned. Öregem, ennek az a következménye, hogy én megteszem a kötelességem. A bejelentés alapján, öregem, a feltételesedet [a feltételes szabadon bocsátást] megszüntetik."

Jegyzetek

¹ A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: bejáró az, „aki vidékről jár be iskolába vagy a munkahelyére". Aki ingázik, az „lakóhelye és más helyiségben levő munka­helye között rendszeresen ide-oda utazik. Az ingázó pedig „rendszeresen ingázó, bejáró dolgozó". (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.104, 593.) Tanulmányomban a „bejáró munkás" és „ingázó munkás" fogalmakat a következőképpen definiálom: bejáró munkás az, aki naponta bejár lakóhelyéről munkahelyére dolgozni. Ingázó az, aki hetente kétszer teszi meg a munkahelye és az állandó lakóhelye közti utat, és hét közben ideiglenes szálláson lakik. Az elemzés során a kontextusnak megfelelően használni fogom mind a bejáró, mind az ingázó kifejezéseket.

² Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001. 70.

³ Valuch: i. m. 73.

⁴ Böhm Antal: Ingázás tegnap és ma. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. 9-10.

⁵ E. P. Thompson: The Making of English Working Class. London, 1963. A munkásságkutatásról szóló kutatások rövid összefoglalóját adja: Bódy Zsombor: Egy bérharc dramaturgiája. In: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet-munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 37-38.

⁶ Maurizio Gribaudi: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux á Turin au début du XX'siécIe, Párizs, 1987. Bódy Zsombor részletesen ismerteti a kötetet: Bódy Zsombor: A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, 1999. tél. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/15/bodi.htm, Nagy Ágnes recenziója: Munkás-lét. Mobilitási utak és társadalmi csoportok. http://www.atelier-centre.hu/benda/nagy.htm#_ftn1

⁷ Szamos Rudolf: Kétlakiság. Budapest, 1952. A kétlakiakat kettős jövedelmük miatt az 1950-es évek hivatalos diskurzusában úgy is jellemzték, mint akik részt vesznek a „falusi osztályharcban", és szemben állnak a „dolgozó parasztsággal". „A kétlakiság politikai, gazdasági problémái, különös tekintettel a mezőgazdaság szocialista átszervezésre." MOL M-K-S. 288. f. 28/1959. MSZMP KB Mezgazdasá­gi Osztály. Az elkészített anyagot, mint „nem aktuálisat", levették a napirendről.

⁸ Losonczi Ágnes tanulmánya in: Korniss Péter: A vendégmunkás. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1988. 146.

⁹ MOL M-K-S. 288. f. 28.cs./1959. 16. őe. A vizsgálat során az MSZMP KB PTO megyei instruktorainak bevonásával Győr, Borsod, Baranya, Csongrád, Sza­bolcs és Pest megyékben megyei vizsgálatokat végeztek: több száz munkással, paraszttal beszélgettek a pártalkalmazottak. Ezenkívül Erdei Ferenc vezetésével a Magyar Tudományos Akadémián belül és Polónyi Szűcs Lajos vezetésével a pénzügyminisztériumban foglalkozott egy-egy munkabizottság a kétlakisággal kapcsolatos elméleti kérdésekkel.

¹⁰ Csoba Judit: Két osztály határán. Kétlakiság, ingázás, bejárás Homokmégyen és a környező szállásokon. Budapest, Országos Közművelődési Központ, 1987. 11.

¹¹ Valuch: i. m. 54, 72, 226, 230, 231.

¹² Kemény István: Pest megye munkásai. Budapest, MSZMP KB Társadalom­tudományi Intézet, 1971.

¹³ Losonczi: i. m. 146.

¹⁴ Békés István: Pest megyei barangolások. Budapest, Kossuth, 1975. 51.

¹⁵ Békés: i. m. 223.

¹⁶ Uo. 186.

¹⁷ Uo. 288.

¹⁸ Uo. 285.

¹⁹ Losonczi: i. m. 144.

²⁰ Böhm Antal: Helyzetkép az ingázókról. Társadalmi Szemle, 1983. 12. sz. 38. Csoba Judit szerint ez a szám közel másfél millió. Csoba: i. m. 11.; Böhm: i. m. (1997)9.

²¹ Arbeitsmigration. Rosa Jimenez Laux: Biographische Erfahrungen und Zukunftsperpektiven alterer spanischer Migrantinnen. In: Bettina Dausien et al. (szerk.): Migrationsgeschichten von Frauen. Beitráge und Perspektiven aus der Biographieforschung. Bremen, 2000. 137. E tanulmányban lásd a két alapvető megközelítésmód (Heiratsmigration és Arbeitsmigration) részletes kritikáját is.

²² George Gmelch: Migration and Adaption to City Life. In: George Gmelch -Walter P. Zenner (szerk.): Urban Life. Readings in Urban Anthropology. Illinois, Waveland Press, 1996. 190.

²³ Elsősorban az alkoholizmus és a kriminalitás vonatkozásában. Ezt a távolsági ingázókhoz kapcsolták. Böhm Antal – Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Budapest, Kossuth – MTA Társadalomtudományi Intézet, 1985. 114.

²⁴ Berkovits György: Világváros határában. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.

²⁵ Berkovits: i. m. 145.

²⁶ Uo. 206, 211.

²⁷ Uo. 238.

²⁸ Uo. 175.

²⁹ Valuch: i. m. 228-229.

³⁰ Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 1990.

³¹ Böhm-Pál: i. m. 120.

³² Uo. 121.

³³ Berkovits: i. m. 309.

³⁴ Böhm-Pál: i. m. 31.

³⁵ Uo. 134-135.

³⁶ Uo. 88, 92.

³⁷ Kemény: i. m. (1990) 113.

³⁸ Uo. 114.

³⁹ Csoba: i. m. 51-62.

⁴⁰ Majtényi György: Az értelmezés hatalma – a hatalom értelmezése. Az 1945 utáni társadalomtörténet fogalmi nyelvéről. Korall, 5. (2005) 19-20. sz. 37-52.

⁴¹ A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A mun­kásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe., MOL M-K-S. 288. f. 21/1958. 20. őe. MSZMP PTO. „Jelentés a munkásosztály politikai, gazdasági, kulturális helyzetéről, vezető szerepéről, annak érvényesüléséről".

⁴² A Budapesti Pártbizottság véleménye „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴³ Louis Wirth: Az urbanizmus mint életmód [1938]; NI. Georg Simmel: A nagy­város és a szellemi élet [1903]. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Budapest, KJK, 1973. 41-63.; NI. 251-266.

⁴⁴ Erről bővebben lásd: Szelényi (szerk.): i. m. 30-32.

⁴⁵ Idézi: Horváth Sándor: Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban. Múltunk, 2006. 4. sz.

⁴⁶ A Budapesti Pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴⁷ Fekete vonat. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, hang: Wachter Ernő, segédoperatőr: Gabányi András, fővilágosító: Fonyódy Tibor, munkatárs: Végh Antal, gyártásvezető: Breier György. TÁ 113.

⁴⁸ Cséplő Gyuri. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, zeneszerző: Víg Rudolf, forgatókönyvíró: Kemény István, vágó: Rigó Mária, filmgyártó cég: Hunnia Stúdió, 1978. Schiffer Pál más, cigánytémával kapcsolatos filmeket is forgatott az 1970-es években: a Faluszéli házakat (1972) és a Mit csinálnak a cigánygyerekek?-et (1973). Utóbbiakat, illetve a Cséplő Gyurit a rendező trilógia­ként kezelte, mivel „mindhárom a magyarországi cigány lakosság életével foglal­kozik". Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁴⁹ A pártfogolt (1981). Rendező: Schiffer Pál, forgatókönyvíró: Schiffer Pál, operatőr: ifj. Jancsó Miklós, Andor Tamás, vágó: Sivó Júlia. JF 5235.

⁵⁰ Elsősorban a Nyíregyháza-Debrecen-Budapest vonalon közlekedő vonatról van szó vasárnap este, ugyanerről a vonatról visszafelé szombaton, a munkaidő vége után.

⁵¹ A Fekete vonat szimbolikus erejét mutatja egy, a populáris kultúrából vett példa is. Egy önmagát „roma rapegyüttes"-ként definiáló formáció az 1990-es évek második felében ezt a nevet választotta. Azzal indokolták, hogy az 1970-es években a cigány ingázók fekete vonatokkal jártak fel Szabolcsból Budapestre dolgozni. Ők tehát névválasztásukban kötődtek a „fekete vonatok" népéhez, http://www.amarodrom.hu/archivum/98/vonat.html

„Kérdező: – Miért választottátok a Fekete Vonat nevet?

Junior (az együttes tagjának művészneve): Régen volt egy vonat, ami Szabolcs­ból indult Pestre, és a cigány emberek ezzel jártak dolgozni, ingáztak. Elnevezték fekete vonatnak, innen jött az ötlet."

⁵² Andor Tamás: In: memóriám Schiffer Pál. Egy körültekintő ember. Filmvilág, 2001.12. sz. A Fekete vonatot az operatőr szerint két nap alatt forgatták, a későbbi filmekre sokkal több időt hagytak.

⁵³ Lásd Horváth Sándor: Gyárak népe. Szakdolgozat. Budapest, ELTE, 1998, kézirat; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, 1938. 110-115.

⁵⁴ A fotó: dr. Orbán Ferenc felvétele, „Budapest vonzásában".

⁵⁵ A szociofotó történetére vonatkozóan lásd Albertini Béla: A magyar szocio-fotó története: a kezdetektől a második világháború végéig. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.

⁵⁶ Idézi Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTATTI, 2004. 18.; Örkény István: Sztálinvárosi képeskönyv. 1951-1953. In: uő: Visszanézve. Arcképek, korképek. Budapest, 1985. 346-386.

⁵⁷ László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.

⁵⁸ „[…] nemigen emlékszem rá, hogy valaki is ilyen hitelesen idézte volna meg ezeket a frissen ébredés öröme nélkül, villamoson, buszon végigzötykölődött, nap­fénytelen hajnalokat". Földes Anna: Próza jelen időben. Budapest, 1976. 352.

⁵⁹ Tar Sándor: 6714-es személy. Mozgó Világ, 1978. 5. sz.; Folyamatos jelen. Fiatal szociográfusok antológiája. Szerk. Berkovits György – Lázár István. Buda­pest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 95-103.

⁶⁰ Pl. Szitnyai: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1968. szeptember 16. A cikk alcímei: „Veszélyes szórakozás", „Maszek söröző", „A szemtelen kéregető". Az írás a lap utolsó oldalán található, a bulvárhírek között.

⁶¹ MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állo­mány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶² „A fegyverhasználattal egyidőben a szomszédkocsiból [sic!] a helyszínre sietett Csipkés István és Lőrinc László önkéntes rendőrök, akiknek segítségével a rendet helyreállították, a szükséges intézkedéseket foganatosították, majd a vonatot elindították." A „bátor helytállásáért és határozott magatartásáért Sz. József r. törm. a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, Cs. István önk. rendőr a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata, L. László önk. rendőr a Közbiztonsági Érem arany fokozata kitüntetésekben és K. Jenő r. törm dicséretben és jutalomban" részesült. MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állomány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶³ Fenyvesi Kristóf: A befogadó kamera – beszélgetés Andor Tamás operatőrrel. Pécsi Napilap, 2006. november 15. http://www.pecsinapilap.hu/?id=18272. Letöl­tés ideje: 2007. március 22.

⁶⁴ Ifj. Schiffer Pál: A következő évtized. Részletek egy forgatókönyvből. In: író-szemmel 1981. Vál. Ratzky Rita. Budapest, Kossuth, 1982. 223-224.

⁶⁵ Lásd Melléklet, 1.: részlet a Fekete vonat dialóguslistájából. (A pártfogolt anyagai között találtam; a Fekete vonat dialóguslistája nincs meg a Magyar Filmintézetben.)

⁶⁶ Melléklet, 2.

⁶⁷ Féner Tamás: Fekete vonat. Film Színház Muzsika, 1970. május.

⁶⁸ Aférfi két évvel később, 1972-ben üzemi balesetben halt meg. Feltekerte egy óriásdaru az egyik házgyári építkezésen. Ifj. Schiffer: i. m. 238.

⁶⁹ Ábel Péter: Fekete vonat. Magyar Hírlap, 1971. december 23.

⁷⁰ (Szerző nélkül): Fekete vonat. Esti Hírlap, 1971. december 23.

⁷¹ Takács István: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1971. december 16.

⁷² Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁷³ A Cséplő Gyuri című színes magyar film speciális forgalmazásáról. Filmhír­szolgálat, 1978. április. Ennek ellenére a labdarúgó-világbajnokság alatt csak előforgalmazták a filmet, vagyis egy-két helyen vetítették, reklámozták, és a fő bemutatókat a vb utánra időzítették.

⁷⁴ Havas Ervin: „Cselekedni a közömbösség ellen". Beszélgetés Schiffer Pállal. Népszabadság, 1978. június 11.

⁷⁵ Egy ankét hirdetése: n. n. Cséplő Gyuri Salgótarjánban. Nógrád, 1978. május 18. „A filmet a November 7. Filmszínházban nézik meg az ankét résztvevői, akik ezután a TIT klubjában találkoznak a Balázs Béla-díjas filmrendezővel, ifj. Schiffer Pállal. Az ankéton a cigánylakosság helyzetéről, társadalmi beilleszkedésének folyamatáról, a fejlődést segítő és gátló tényezőkről lesz szó."

⁷⁶ Kossuth Rádió, Esti Magazin, 1978. március 7. (18.30).

⁷⁷ H. J.: Cséplő Gyuri: az ismeretlen filmsztár. Dunántúli Napló, 1978. február 18.

⁷⁸ Pongrácz Zsuzsa: Ingázók, tanyasiak, cigánygyerekek. Beszélgetés Schiffer Pállal. Filmvilág, 1975. január 1. 23.

⁷⁹ A filmekkel kapcsolatos anyagokat a Magyar Filmintézet Filmtárában kutat­tam.

⁸⁰ H. J.: i. m.

⁸¹ Szakály Éva: „Hiszek a példa erejében". Beszélgetés Schiffer Pállal. Vas népe, 1978. május 27.

⁸² Csalog Zsolt: Cséplő György. (Nekrológ). Élet és Irodalom, 1978. szeptember 25.

⁸³ Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni". Interjú ifj. Schiffer Pállal. Filmvilág, 1982. sz. 11.

⁸⁴ Szigeti Ferenc: Cséplő Gyuri, http://www.filmtortenet.hu/object.51687404-A0F4-4F4E-B161-B2764A5B8756.ivy

⁸⁵ Gantner Ilona: Cséplő Gyuri. Népszava, 1978. május 4.

⁸⁶ Gantner: i. m.

⁸⁷ Fábián László: Cséplő Gyuri. Film Színház Muzsika, 1977. július 30.

⁸⁸ Szakály: i. m.

⁸⁹ Uo.

⁹⁰ A film az ún. HHH fiatalokról, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetű fia­talokról szól – írta a Népszabadság kritikusa. Jancsi szüleinek fényképe alá a „halmozottan hátrányos helyzetű szülők" felirat került. Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27. A „halmozottan hátrányos helyzetű ifjúsági csoportok" filmjenként aposztrofálja A pártfogoltat Huszár István: Ifjúság és tár­sadalom. Népszabadság, 1982. szeptember 11.

⁹¹ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

⁹² Egy másik interjúban példákat hoz arra, mely társadalmi réteghez tartozókat tekint olyan elesetteknek, akiknek nincsenek eszközeik érdekeik védelmében: „tanyasiak, vándormunkások (ingázók), csövesek, cigányok". Virág F. Éva: Tudó­sítás a végekről. Magyar Ifjúság, 1983. január 28.

⁹³ Báron: i. m.

⁹⁴ Ifj. Schiffer: i. m. 223.

⁹⁵ Uo. 224-225, 245.

⁹⁶ Schiffer Pál úgy választotta ki, hogy végiglátogatta a Fekete vonaíban szere­pelt 36 gyereket, közülük kettővel forgatott, végül Kitka Jánost választotta. A 36 gyerekből öten ültek már börtönben, heten voltak állami gondozásban. Közép­iskolát senki sem végzett, szakmunkásképzőt hárman. Báron: i. m.; Zsigmond Dezső: Filmrendező a munkásszálláson. Párbeszéd a pártfogoltról. Budapesti Közlekedési Hírlap, 1983. április 14.

⁹⁷ Részlet A pártfogolt dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 3.

⁹⁸ Lásd Melléklet, 4.

⁹⁹ Zsigmond: i. m.

¹⁰⁰ Gmelch: i. m. 190. A migrációkutatásokkal foglalkozó angolszász irodalomban alapvető különbséget tesznek a város vonzására (pull-migration), illetve a kibo­csátó közösség taszító hatására (push-migration) bekövetkezett elvándorlások között.

¹⁰¹ Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben. Filmvilág, 1983. 2. sz.

¹⁰² Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27.

¹⁰³ Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem. Vita dokumentumfilmügyben. Film­világ, 1996. 12. sz.

¹⁰⁴ Fábián László: Realista-e a dokumentum? Schiffer Pál: A pártfogolt. Film­kultúra, 1982. 6. sz.

¹⁰⁵ Fábián: i. m.

¹⁰⁶ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

¹⁰⁷ Oravecz Imre: Isten veled, Jancsika. Élet és Irodalom, 1983. január 28.

¹⁰⁸ Részlet A pártfogolt című film dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 5.

¹⁰⁹ Kovács: i. m.

¹¹⁰ Lányi András: Már jártunk itt egyszer. A pártfogolt. Budapest, a MOKÉP kiadványa, 1981.

¹¹¹ Gantner: i. m.

¹¹² Kovács: i. m.

¹¹³ Uo.

(A tanulmány az OTKA T 49595 számú kutatása keretében készült.)