„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.