„A bürokratikus szocializmus elvesztette eszmei hátországát. Min­den elkövetett szörnyűség ellenére a sztálinista apparátus (leg­alábbis a népi demokráciákban) sokkal szorosabban fűződett a rendszer eszméihez, mint a jelenlegi apparátusok. Úgy tűnhet, hogy e cinikus szervezet, melynek tagjai a szocializmus eredmé­nyeit saját kiválóságaikon és karrierjükön mérik, nagyobb hatás­fokkal dolgozik, mivel mentes a fékező tendenciáktól, nincs kitéve eszmei megrázkódtatásoknak, villámgyors, önkényes változtatá­sokra képes, és jobban manipulálható. Ez azonban még csak nem is féligazság. Az ilyen apparátus megbízhatatlan a válságos pilla­natokban, nem képes kiállni egyetlen lényeges próbát sem, s nem­csak hajlamosabb a klikkező önbomlasztásra, hanem egészében véve a rendszer történelmi bomlásának a terméke. Egy rendszer, amelyet senki sem véd meg érdek nélkül, halálra van ítélve." Ez a Kolakowski-idézet szolgál mottóul „A Kádár-vezetés 25 éve" című tanulmányhoz, amelyet Kemény Csaba 1981. november 4-én, a Kádár-korszak létrejöttének évfordulóján ír. Miközben országosan folyik a Kádár-rendszer hivatalos ünneplése, Kemény egészen más hangot üt meg. A tanulmány elemzése szerint a Kádár-éra leglátványosabb sikerei egyúttal fő negatívumai is. Gondolatainak lényege a következő tézisekben foglalható össze.

1. A rendszer politikailag toleránsabb lett, mint 1956 előtt volt. A Kádár-vezetés a első időszak nyílt diktatúrája után amnesztiát gyakorolt, és az ellenzéki politikai megnyilvánulásokkal szemben viszonylagosan liberális lett, a tűréshatárokat szélesebbé tette. Az egyes esetekben alkalmazott megtorlás is viszonylag enyhe for­mában történt és történik.

E tolerancia ára: politikai eklektika és relativizmus. Az ország gazdasági-társadalmi-politikai életében nem tapasztalható sem­milyen koncepció. A felső politikai-hatalmi szférában egy kisszá­mú pártelit önkényes és személyes döntése érvényesül. A gazda­ságban és a társadalomban, az intézményeknél és vállalatoknál viszont a helyi tekintély, illetve gazdasági vezető szava a döntő. „Magyarországon egy szűk politikai vezetőcsoport meglehetősen perspektíva nélküli, napi reálpolitikai (hogy mennyire „reál" – azt majd a jövő fogja megmutatni) elképzelései és manipulációi jel­lemzik a politikai élet vezetését, amelynek politikai apparátusbeli végrehajtói minden szinten szürke, közepes képességű, önálló eszmei-etikai bázis és különösebb politikai ambíció nélküli hiva­talnok-funkcionáriusok." Érthető, hogy ezt érzékelve az MSZMP indokolatlanul felduzzasztott tagságában sem a párt, sem a rend­szer egészének szocialista-kommunista jellegét illetően nem él semmiféle illúzió. Az MSZMP, politikai ütőképességét tekintve, semmivel sem erősebb, mint az MDP volt 1956 októbere előtt. Sőt, ez a mai párt a napi módszereiben, stílusában, politikai arculatá­ban lényegesen közelebb áll egy klasszikus szociáldemokrata párthoz.

2. A viszonylagos türelem az ideológiai szférában is tapasztal­ható. ,Az ideológiai, a kulturális és művészeti élet majd minden te­rületén szóhoz jutottak a nem marxista irányzatok képviselői is. Egyetlen követelmény: a Kádár-vezetés (és nem elsősorban a szocialista rendszer!) iránti kimondott vagy kimondatlan lojalitás. (Kádár személye lassan-lassan olyan szerepet kap, mint az angol királynőé: a szellemi élet magyar Hyde-parkjában is többé-kevés­bé mindent és mindenkit lehet szidni – kivéve Kádár Jánost. Őt nem illik…)" Következmény: bármiféle ideológiai orientáció elvesz­tése. Teljessé vált egyfajta ideológiai relativizmus, és ezen belül a marxista elmélet és ideológia „szaktudományos" elzárkózása a valóság elől, a marxizmus defenzív helyzete. Népszerűsítése „tel­jesen formális, színvonaltalan és súlytalan".

3. A tartalmában is legnagyobb mértékű liberalizálást a Kádár­vezetés a gazdasági élet területén hajtotta végre. Számos egyén számára lehetővé vált, hogy hivatalos alapkeresetén kívül jelentős plusz-jövedelemhez jusson. Ez a szűken gazdasági értelemben vett életszínvonal bizonyos emelkedését hozta, továbbá a piac megélénkülésének következtében viszonylagos árubőséget ered­ményezett. Mindezek hatására szokatlan méretű gazdagodási fo­lyamat tapasztalható egyes társadalmi csoportok körében.

Annak ellenére, hogy a Kádár-vezetés erre a legbüszkébb – Kemény megállapítása szerint -, a magyar gazdaságot valójában csupán látszatsikerek jellemzik. „A gazdasági életben egyre na­gyobb a pangás. A beruházások- kényszerből – lelassultak. E té­ren lassan-lassan ma már valóban ott tartunk, amitől Rákosiék óv­ták az országot: ma megesszük a holnap ha nem is aranytojást, de legalább valamilyen tojást tojó tyúkot, mondjuk grillcsirke for­májában… A nyugatról vásárolt licencek, berendezések a tőkés világ politikai érdekei miatt eleve nem is lehetnek a legkor­szerűbbek. Tehát már ezek vásárlásakor eleve determinálva van a perspektivikus lemaradásunk a nyugati tőkés gazdasággal szemben, ráadásul a mesterségesen kialakult munkaerőhiány mi­att még meglévő kapacitásukat sem tudjuk gépeinknek kihasznál­ni az iparban. Aggasztó az is, hogy a reális teljesítőképességünket meghaladó eladósodás kezdi jellemezni gazdasági életünket tőkés relációban. Ez a jövőt illetően beláthatatlanul súlyos követ­kezményekkel járhat… Egyáltalán, a mai magyar gazdasági élet fő jellemzője (a titkos csodaszer) az ún. másodlagos gazdaság nél­kül sem az árukínálat, sem az árukereslet nem lenne olyan relatíve élénk, mint amilyen. Ugyanakkora másodlagos gazdaságban való részvétele a dolgozóknak munkaerejük tragikus önkizsákmányo­lását jelenti a saját fizikai és pszichikai állapotuk és családi életük rovására. (És a kétkezi dolgozók még (gy sem tudják azonos ütemben kiegyensúlyozni az egyre szélesebb körű áremelke­déseket.) Mindezek eredményeként egyrészt kialakult egy min­tegy százezres nagyságrendű szocialista pénzarisztokrácia, egy magát szocialistának nevező társadalomban tragikomikus újgazdag és dzsentroid allűrökkel, másrészt egy milliomos nagyságrendű, létminimum alatt nyomorgó, kifejezetten sze­gény rétege a dolgozóknak, illetve elsősorban a kispénzű nyug­díjasoknak, járadékosoknak."

A politikai, ideológiai és gazdasági koncepciótlanság, relativiz­mus általános negatív következménye a társadalom életében el­hatalmasodó immoralitás. „A társadalom egészét, a mélyét és fel­színét egyaránt mindenhol átható és jelenlévő, széleskörűen értel­mezett erkölcstelenség, felelőtlenség és korrupció jellemzi…"Nem túl sok büszkélkedni való van – hangsúlyozza Kemény – a Kádár­korszak huszonöt évének e vázlatos mérlegével.

A kádárizmus 1981-es kritikája és elutasítása Keménynél nem előzmények nélküli. Kritikája gyakorlatilag egyidejűleg irányult mind a sztálinista-rákosista örökség, mind a kapitalista restauratív tendenciák ellen. Sem a trockizmus, sem az akkoriban divatos ma-óizmus nem nyilatkozik meg Kemény érvelésében. Termé­szetesen az elméleti tudatosság alacsonyabb fokán, de lényegé­ben Lukács György tertium datur-jának vonalán gondolkodik. így a vele szemben alkalmazott ismételt retorziók sem meglepőek. 1959-ben szót emel az ifjúsági mozgalom elvtelen felhígítása el­len, ezért eltanácsolják oktatói állásából a Budapesti Műszaki Egyetemről. 1971-es perének vádirata szerint a hatvanas évek elejétől azt hangoztatja, hogy Magyarország alárendelt viszony­ban van a Szovjetunióval szemben. Többször kifejti, hogy a ma­gyar kormány és pártvezetés tevékenysége ellentétes a szocializ­mussal. A pártnak „az az irányvonala, hogy nincs irányvonala". A vezetők mást mondanak és mást cselekszenek: hirdetett elveik­kel, ideológiájukkal ellentétes gyakorlatot folytatnak, vagyis ko­rántsem a munkásság érdekeit képviselik. Ez a magyarázata a bérmunkások rovására kialakult (társadalmilag igazságtalan) aránytalanságoknak a bérezésben.

Kemény elemzése szerint Magyarországon növekvő mérték­ben érvényesülnek államkapitalista tendenciák. A nyugati tőke be­áramlása, a kisipar és a kiskereskedelem kiszélesítése, illetve ezek együttes hatásai (nyerészkedés, a polgári értékrend és élet­forma terjedése stb.) a társadalmi tulajdont veszélyeztetik. Az ér­tékrendbeli, ideológiai elbizonytalanodás, valamint az erkölcsi tar­tás hiánya miatt a párt tagságának összetétele is rendkívül hete­rogénné vált. Megtalálhatók közöttük a meggyőződéses, igazi kommunisták, akik a szocialista célokkal érzelmileg azonosulnak, és megvalósításukért aktívan tevékenykednek, de a párttagok többsége már csupán passzív szimpatizáns vagy pusztán karrie­rista.

Kemény két különböző módszert, a taktika két formáját tartja le­hetségesnek a kritikai politikai cselekvés, a bírált folyamatok ered­ményes befolyásolása számára 1. A párt legális csatornáinak fel­használásával reformjavaslatok terjesztését. 2. A párton belül önálló baloldali szervezkedés létrehozását. Kemény úgy gondolja, hogy a pártbürokráciával szembeni gyakorlati kritikát tömegerőre, az„erkölcsileg tiszta kommunisták" mozgalmára, tömegaktivitásra kell építeni. Elképzelése szerint létre kell hozni a baloldali gondolkodású személyek összefogását, és ennek segítségével elérni egyrészt az országos politika befolyásolását, másrészt a párt ve­zető testületeinek megtisztítását az erkölcstelen, hatalmi pozícióra alkalmatlan egyénektől.

Kemény véleménye szerint az egyszerű, hatalom nélküli kom­munista is erkölcsileg és politikailag felelős mindenért, ami az or­szágban történik. Ezért feladata és eszköze a hibák, negatív jelen­ségek feltárása a munkahelyen és a pártfórumokon, hogy minél többen felismerjék a jelenlegi helyzetet és a teendőket. Az erkölcsi példamutatás – állapítja meg – másokat is aktivitásra késztet.

1968-ban Kemény főiskolai hallgatóival szociológiai felmérés céljából kérdőívet készít, amelyben – úgymond – „provokatív poli­tikai kérdések szerepeltek". Ezért a Művelődési Minisztérium elbo­csátja állásából, és megvonja tőle az oktatási jogot. Pártbüntetés­ként szigorú megrovásban részesítik.

1968-tól Kemény ismételt beszélgetéseket folytat későbbi vád­lott-társaival politikai témákról. Elítélik a csehszlovákiai bevonu­lást, agressziónak, más ország belügyeibe való beavatkozásnak minősítve azt. Szervezkedésbe kezdenek annak érdekében, hogy megtalálják és aktivizálják a céljaikkal egyetértőket; elsősorban ahhoz fűznek reményeket, hogy a párton belül sikerül a politikát meghatározó pozíciókat szerezniük. De (mert – sokakhoz hason­lóan – ekkor még Kemény sem adja fel teljesen a „fentről jön az áldás" illúzióját) megkísérli a legális lehetőségeket is kihasználni. Egy 1970-ben keletkezett – a párt hivatalos kereteit és szabályait nem áthágó – írásában arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy sza­kadék alakult ki a nyilvános fórumokon elhangzó optimista meg­állapítások és az általános társadalmi közérzet, közhangulat kö­zött. A társadalmi elégedetlenség egyik fő oka a meghirdetett el­vek és a létező gyakorlat közötti fesztültség. Kemény felsorol néhány – a közvéleményt nyugtalanító – feszültségforrást a gazda­ság, a politika és az ideológia területéről.

1. Gazdaság. Súlyos feszültséget idéznek elő a kereseti arány­talanságok. A bérmunkások és nyugdíjasok átlagjövedelme lénye­gesen alacsonyabb egyes értelmiségiekénél és az állami valamint pártfunkcionárusokénál. Érzelmileg negatívan hat a munkásságra a mindennapi tapasztalat: a gombamódra szaporodó luxusvillák, kertjükben a nyugati márkájú autókkal, az ő keresetükhöz képest csillagászati árak a Váci utcában, a Rotschild Szalonban stb. „Fel­háborítja a munkásközvéleményt az értelmiségiek és a vezetők egy részének életmódja, életvitele és életfelfogása: az éjszakai mulatókban tapasztaltak, a nyugati utak hajkurászása, a vadászgatások stb. Nem a keresetek differenciáltságát kifogásolják a kommunista munkások és értelmiségiek, hanem azt, hogy túlsá­gosan nagy az alacsony életszínvonalon élő dolgozók száma a kifejezetten luxuséletmódot folytatók elszaporodásához képest. (Sok­szor megdöbbentően tragikus az öreg, egyedülálló nyugdíjas kis­emberek anyagi helyzete.) Tehát az igény az lenne, hogy először az alacsony keresetűek életszínvonalát emeljük fel megfelelő színvonalra, és csak azután húzzuk szét felfelé a kereseteket – ésszerű határokig."

Kemény véleménye szerint a nyugati fogyasztási színvonal és életforma gyors meghonosításának – hivatalos dokumentumok­ban is megfogalmazott-célkitűzése immorális eszközök keresé­séhez, erkölcstelen közélethez, rossz közhangulathoz és általá­nos politikai elégedetlenséghez vezet. „Mi nem tudjuk a pénzbeli jövedelmek növelésében felvenni a versenyt a fejlett tőkés orszá­gokkal belátható időn belül… Ha a személyes rendelkezésű jöve­delmek arányának növelését erőltetjük (ahelyett, hogy pl. a lehető legrövidebb idő alatt megoldjuk a lakáskérdést, fejlesszük az egészségügyi és közoktatási rendszerünket, szociális intézmé­nyeinket stb.) – olyan területre futunk önszántunkból, ahol eleve vereségre vagyunk ítélve a kapitalizmussal folytatott versenyünk­ben – legalábbis hosszú ideig. Ez pedig kihatásában nemcsak gazdasági, hanem ideológiai és politikai csatavesztés is lenne."

2. Politika. Miközben a pártvezetés állandóan munkáshatalom­ról beszél, a gyakorlatban a munkásság hátrányos megkülönböz­tetése történik. ,A bér- és árpolitikában, a lakáselosztásnál, nye­reségrészesedésnél, az egyes kérdések eldöntésénél vagy előké­szítésénél, a fiatalok továbbtanulásánál stb." egyáltalán nem azt érzik a munkások, hogy övék a vezető szerep ebben az ország­ban.

Az őszintétlenség következménye – állapítja meg Kemény – több területen is súlyosan (.jövőnk terhére!") jelentkezik.

a. A párttagságban növekszik a passzivitás. Rendszeresen azt tapasztalják, hogy a pártfórumokon elhangzott kritikáknak a párton belül nem volt semmi hatása. „De 'állami vonalon' – ahogy mond­ják -, magyarul: anyagiakban már éreztette „hatását" a mun­kahelyi problémák vagy vezetők bírálata. A hibák, visszaélések el­len szót emelő vagy a meghirdetett erkölcsi elvekre hivatkozó sze­mélyeket általában különböző retorziókkal illetve anyagi bünteté­sekkel (hivatali előmenetel, béremelés, jutalom elmaradásával stb.) sújtja a vállalatvezetés. „Rendszerint ezt a visszaütést nem akarja kockáztatni a párttagok jelentős része azzal, hogy nyíltan megmondja az objektív igazságot, a tényeket. Visszatartja őket az is, hogy gyakran szalmacséplésnek tűnik, ha kifogásolunk valamit, mert hiába vetjük fel akár többször is: semmi sem változik… Akkor meg nem látják értelmét a párttagok, hogy felvessék, elmondják a problémákat, esetleg azzal szembekerülve az adott állami veze­téssel, hiszen ilyen helyen a pártszervezetnek nincs ereje a gya­korlatban megvédelmezni a párttagokat igazságtalan intézkedé­sekkel szemben."

b. Az ifjúság jelentős részében kialakul a közömbösség, ciniz­mus, elvtelenség, sőt ellenséges magatartás.

3. Ideológia. Elbizonytalanodást, relativizmust eredményez az emberek gondolkodásában a hirdetett elvekkel, eszmékkel ellen­tétes gazdasági és társadalmi gyakorlat. Egyre inkább eluralkodik a kultúra termékeit is árunak tekintő ökonomista szemlélet. A kul­túraterületén negatívan hat a világos orientáció hiánya, „a marxiz­mus eszméinek védekező pozíciója".

Kemény véleménye szerint ki kell alakítani a pártbürokrata és technokrata törekvések demokratikus kontrollját. A pártbürokrácia kontrolljára az alábbiakat javasolja.

a. Szükséges a népi ellenőrzési rendszer olyan irányú megvál­toztatása, amely lehetővé teszi minden vállalat és intézmény va­lóságos társadalmi, népi ellenőrzését.

b. A talpnyalók körének kialakulása ellen szükséges, hogy „vá­lasztott pártfunkciót – alapszervezettől a központi vezető szerve­kig – ugyanaz a személy csak maximum két választási perióduson keresztül tölthessen be".

c. Szükséges a józan mértékű puritánság érvényre juttatása. „Pl. a legszigorúbban meg kellene tiltani minden kommunistának és párt- vagy állami funkcióban lévő vezetőnek, hogy a hivatali be­osztásával járó bármiféle előnyt (pl. autóhasználat, reprezentáció) kiterjessze családja tagjaira. Stb., stb."

A technokrácia kontrolljával kapcsolatban Kemény a követ­kezőképpen gondolkodik. A technokrácia vezető szerepének lét­rejötte öngyilkos szövetségi politika következménye. Gátat kell vetni annak a célkitűzésnek, hogy „hazánk gazdasági struktúráját a tőkés társadalomban kialakult 'fogyasztói társadalom' képére formálják. Konkréten gondolok olyan intézkedésre, mely a túlzott anyagiasság elburjánzását megakadályozná. A szocialista terme­lési viszonyrendszer előnyeit kihasználva ne a személyes jövedel­mek minden eszközzel való és kizárólagos növekedését, a 'borí­tékba a pénzt' elvet kövessük, hanem – természetesen az egyéni keresetek normális ütemű és arányú növelése mellett – elsősor­ban a társadalmi juttatások területén, a szociális politikánk fejlesz­tésével lépjünk előre a szocializmus építésében."

Keményt valamint társait 1971-ben izgatás vádjával letartóztat­ják, és összeesküvésre irányuló előkészület miatt perbe fogják. A vádirat szerint „a politikai hatalom birtokában levő munkásosztály vezető erejét, a pártot kívánták a 'forradalmi bázis' kialakításával gyengíteni, egységét megbontani.., s ezen keresztül a gazdasági rendszeren is változtatni". Keményt a Budapesti Fővárosi Bíróság két évi, szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság hathónapos börtönbüntetésre vál­toztatja. Az indoklás felhívja a figyelmet „a Párton belüli baloldali nézetek terjesztésének veszélyességére".

Az 1971-es Kemény-per és előzményei lehetővé teszik néhány fontosabb tanulság megállapítását.

1. A Kádár-rendszer fénykorában is létezett szocialista ellenzé­kiség.

2. A baloldali demokratizmus hívei lényegesen korábban kezd­tek el szervezkedni Magyarországon, mint a liberális ellenzék.

3. A Kádár-rendszer jóval radikálisabb eszközökkel lépett fel szocialista ellenzékével, mint liberális ellenzékével szemben, mert míg a liberalizmust szövetségesként, a részleges liberalizálást ha­talmi eszközként ismerte fel, addig a szocialisztikus demokratizá­lásban észrevette a politika bürokráciára egyedül veszélyes ellen­séget.

4. Ezért is bizonyult illúziónak azon – a korban általános – el­képzelés, hogy az MSZMP keretein belül, illetve a párt segítségé­vel lehet szocialisztikus mozgásokat elindítani. Jellemző hogy a pártbürokrácia természetének felismerése sem akadályozta meg ama képzet fennmaradását, miszerint a párton belüli aktivitás tár­sadalomformáló szerepet tölt be.

5. Már a hatvanas évek végén észre lehetett venni az állam és a párt szétválását. Sőt, látni lehetett a hatalmi hierarchia megfor­dulását: az állami és a gazdasági bürokrácia győzelmét a hagyo­mányos pártbürokrácia felett.

6. A nemzetet féltők már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején – amikor még lehetőség lett volna a folyamat megál­lítására – figyelmeztettek a külföldi eladósodás veszélyeire.

Felhasznált irodalom (kéziratok, dokumentumok):

Kemény Csaba Feljegyzés és javaslatok. 1970. Kemény-per (1971):

– Vádirat (Fővárosi Bíróság),

– Ítélet (Fővárosi Bíróság),

– Utolsó szó jogán (Fővárosi Bíróság),

– Végzés szabadlábon védekezés elutasításáról,

– Ítélet (Legfelsőbb Bíróság).,

– Utolsó szó jogán (Legfelsőbb Bíróság).

Kemény Csaba: Tanulságok Jakus István és Kassai Pál bírósági kihallga­tásából. 1971.

Kemény Csaba: Jegyzetek a vádirathoz. 1971. Kemény Csaba: A Kádár-vezetés 25 éve. 1981.