Olyan világban élünk, amely elrejtőzik előlünk. Mind a szituacionizmus francia filozófusa, mind az amerikai egyetem kommunikáció professzora (már a hatvanas években) úgy látja, hogy világunk alapjellemzője: a lényeg elrejtése, eltitkolása. Körülöttünk csaknem minden ezzel a ködösítéssel van összefüggésben, ezt szolgálja, erről (is) szól. Így azután cselekedeteinknek sem az a jelentése, amit nekik szánunk, illetve ami a tényleges jelentésük, azt nem gondoljuk róluk. Erről eszünkbe juthatnak az ismert megfogalmazások az evangelista Lukácsnál (Sie wissen nicht, was sie tun) és a – Marxot továbbvivő – filozófus Lukácsnál (Sie wissen das nicht, aber sie tun es).
Erich Fromm (a negyvenes évek legelején) a világ elrejtőzését emberi termékként értelmezte, úgymond tudatosan, szándékosan, uralmi céllal bizonytalanítanak el és zavarnak össze minket: „Az egyéni és társadalmi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése." Következmény: „a mai ember számára csak megtévesztő látszat, hogy tudja, mit akar, holott valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle".
Egy lépéssel még tovább lehet kérdezni: Vajon a „titkolózók" szabad elhatározásból ködösítenek, vagy valamilyen náluk nagyobb erő – többé-kevésbé – öntudatlan eszközeiként?
Az ellenőrizhetetlenség társadalma
Mészáros István „A tőkén túl" című, 1995-ben kiadott, négy részből álló műve magyarul most megjelent első részének címe: „Az ellenőrizhetetlenség árnya". (A könyv folytatásából már közölt részletet az Eszmélet 26. száma.) Az ellenőrizhetetlenség ereje nem kis mértékben a tudatlanságunk (és az öntudatlanságunk). Semmi esélyünk annak ellenőrzésünk alá vételére, aminek a működését nem értjük.
A szerző kísérletet tesz arra, hogy világunkat egységes egészként, logikusan működő, ezért átlátható, megérthető világként ragadja meg. Arra kíváncsi, hogy vannak-e olyan átfogó, általános összefüggések, törvényszerűségek, tendenciák, amelyek segítségével áttekinthetővé, megragadhatóvá, felismerhetővé válik a minket is felölelő társadalmi valóság.
Hegel, Marx, Lukács nyomdokait követve rendszert lát ott, ahol csupán egymástól elszigetelt, összefüggéstelen jelenségek, „tények" mutatkoznak. Megpróbál felülhelyezkedni azokon a szinteken, amelyek a rendszer strukturális sajátosságai felől a részkérdésekre való koncentrálás irányába nyomnák a gondolkodást. Következtetés: világunk a tőkerendszer világa, amely uralja mind a természetet, mind a személyiséget. (Nézőpontja Mészárost felülemeli az államszocializmus versus kapitalizmus dimenzión. Vizsgálódásának szintjén mind a kapitalizmus különböző változatai, mind a „létező szocializmus" – más szóhasználat szerint posztkapitalista társadalom – a tőkerendszer formái.)
A tőkerendszer működési logikája aláveti magának a szereplőket: meghatározza, rendszerkonformmá teszi a szereplők gondolkodását, akaratát, viselkedését. Akikkel érintkezésbe kerül (vagyis akik érintkezésbe lépnek vele), akiket a működésébe integrál, azokat olyanná formálja, hogy – a lényeget tekintve – egyáltalán nem látszanak ki a rendszerből, nem lógnak ki a tőkerendszer működéséből. Lényegében mindent a rendszer eszközeként, a rendszer szolgálatában tesznek.
Hogyan működik a tőkerendszer? Működését – egy mindent átható – öntudatlan, spontán, objektív belső törekvés vezérli: a terjeszkedés. A terjeszkedés eszköze a felhalmozási kényszer, amely az egyes tőkések szubjektív álláspontjától függetlenül – sőt annak ellenére is – hat. (Mészáros szerint hódítás és zsákmány viszonya a tőkés tudatban éppen fordítva jelenik meg: a tőkés azt gondolja, hogy az ő célja a felhalmozás, és ennek eszközeként terjeszkedik.)
A tőkerendszer szükségképp ellenőrizhetetlen, mert az objektív terjeszkedési követelmény nem rendelhető alá tudatos szándékoknak. A rendszer parancsa uralkodik a szereplőkön: az egyének törekvései – végső elemzésben – a rendszer struktúrájából fakadnak, a rendszer eszközei. Azért lehet sikeres valamely szereplő, mert a tőkerendszer parancsait saját célként interiorizálja. Ebben az értelmezésben a tőkések maguk is áldozatok: végső fokon nem saját, önmaguk által kigondolt önző célokat valósítanak meg, hanem – úgymond – „meghatározott meghatározók". A rendszer működéséhez nélkülözhetetlen személytelen segéderők, hordozók. A „tőkés eldologiasodásnak és a tőkerendszer velejáró személytelen logikájának egyetemes diadala megsemmisít minden emberi vonatkoztatási rendet, fittyet hányva minden emberi szükségletre és értelemre".
A tőkerendszer megbontja termelés, ellenőrzés, forgalom, fogyasztás korábbi egységét: különálló szerepekre választja szét őket. Ezzel az emberiség története során először következik be, hogy a gazdasági egységek önellátásra képtelenekké válnak. Másként fogalmazva: elveszítik a létfenntartásuk feltételei fölötti hatalmat. Következmény: gazdasági növekedés és szegénységtermelés egymástól elválaszthatatlan tendenciája. A tőkerendszer mint totalitárius bekebelező: „szegénységtermelő társadalom".
A rendszert az egyedi tőkék fékezhetetlensége táplálja. De a rendszer működéséhez elengedhetetlen az állam: korunkban a tőkék szétforgácsolt egységeit nem a piac, hanem az állam alakítja egységes rendszerré. Ezért a modern kapitalizmus – hangsúlyozza a szerző – politikai meghatározottságú. (Bár úgy is értelmezhetné, hogy ez a „politikai" végső fokon nem más, mint olyan „gazdasági", amely az össztőke hosszabb távú érdekeit képviseli az egyedi tőkék pusztán rövid távú – ezért tendenciájában öngyilkosságba torkolló – célkitűzéseivel szemben.) Továbbá: piaci verseny helyett elsősorban államközi verseny jellemzi. A multinacionálisnak nevezett cégeket is többnyire transznacionálisaknak, vagyis nemzeti gyökerekkel rendelkezőnek kell tekinteni: túlsúlyosan anyaországuk államának adóznak.
A modern állam nem felépítmény, hanem „a tőke vezénylő struktúrája": megteremti és biztosítja a többletmunka folyamatos kiaknázásának feltételeit. Nélkülözhetetlen hibaorvosló: a tőkerendszer betegségeinek, antagonizmusainak a kezelője. (Persze azért az államnak megvan a jogi-politikai felépítménye.) Ahogy a tőkés, úgy „az állam személyzete" is „meghatározott meghatározó": végső elemzésben a tőke követelményeinek engedelmeskedve, a rendszer logikájának végrehajtójaként cselekszik. A tőkerendszerben személytelen, szubjektumnélküli az irányítás.
Nemcsak a történelmi múltat, hanem a jövőt is saját kategóriáiban képzeli el a tőkerendszer gyakorlata és ideológiája. Történelmi egyidejűség (megcsonkított időbeliség) jellemzi. Számára a jövő zárt. Nem létezik a fennálló rendszerrel szemben más alternatíva. Az alkalmazott eszközök változását megengedi, de a cél megváltoztathatatlan. Gazdaság és állam egyaránt ennek az egyidejűségnek alárendelt mozzanatok.
Mészáros következtetése szerint a tőkerendszer strukturálisan javíthatatlan: nem lehet meggyógyítani. A gyógyítási kísérletek eszközei maguk is részei a problémának: a kór okozói. Ilyen a tudomány, amely a pocsékolás szolgálatában áll. Ilyen az a technológia, amelynek alkalmazásával a termelés rombolóan hat mind a természetre, mind az emberre. „Tehát minél sikeresebbek az egyes cégek (amire rákényszerülnek túlélésük és prosperálásuk végett) saját hatókörükben – amit a rendszeregész belső logikája és 'racionalitása' diktál nekik, rájuk kényszerítve a 'gazdasági hatékonyság' fetisiszta követelményét – annál rosszabb ez, óhatatlanul, az emberiség túlélési kilátásaira nézve, amilyen föltételek ma uralkodnak. A hiba nem az egyes 'szabálysértő' vállalatokban rejlik (amelyeket elvben kordában tarthatna az állam, hiszen a vélekedés szerint ő fölügyeli és védelmezi a 'közérdeket'), hanem a fönnálló újratermelési rendszer természetéből folyik, amelynek szerves részei a különös vállalatok." A tőke bővített, a bolygó megmentése viszont szűkített újratermelést követel. (Másrészt: A tőke a termelési kapacitásokhoz igazítja a termelést. Az önmeghatározásra törekvő ember viszont megmarad a számára átlátható javak szintjén. Ezért kénytelen lenne kilépni a tőkestruktúrából, vagyis elhagyni a tőkerendszert.)
A tőke növekedési, bekebelezési hajlama nincs tekintettel a pusztító jelenbeli és különösen hosszabb távú következményekre. „A tőkerendszer vak terjeszkedési ösztöne javíthatatlan, mert nem képes kilépni saját bőréből, és olyan termelési eljárásokat alkalmazni, amelyek összeegyeztethetők a globális léptékű ésszerű korlátozás szükségességével. Ha a tőke átfogó ésszerű önkorlátozást gyakorolna, ez valójában működési módja legdinamikusabb aspektusának elfojtásához vezetne, ennélfogva ez az ő – mint a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés történetileg egyedülálló rendszerének – öngyilkosságával volna egyenlő. Ebben rejlik az egyik fő oka, amiért a tőkerendszer alapján álló, globálisan ésszerű és konszenzussal korlátozó 'világkormány' ötlete kirívó önellentmondás, hiszen a tőkerendszer, a maga egyetlen fajta racionalitást alkalmazni tudó formájában, szükségképpen a velejéig részrehajló. Tehát a termelés és a társadalmi újratermelés föltételeinek az egyes vállalatokon és iparokon kívülre helyezése magával hozza azt, hogy amikor ez a folyamat beteljesült, a tőke mint ellenőrző rendszer visszafordíthatatlanul saját dugába dől".
A modern kor sajátossága, hogy a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka „fiktív érdekközössége". Egyrészt a munkás számára fenyegetést jelent a harmadik világ olcsó munkaereje. Másrészt viszonylagos jólétét és biztonságát a privilegizált országok neokolonialista uralmának köszönheti. Így nem meglepő, hogy a párt és a szakszervezet a munka defenzív szervezetei. Nem lépnek túl a tőkerendszer logikáján. Innen válik érthetővé a szociáldemokrácia „rugalmas elszakadása", amely – Lukács Györgyöt felidézve – minden vereséget a győzelem felé vezető szükségszerű lépésként próbál feltüntetni.
Rendszervédő praktikák
Mészáros értelmezése szerint lényegében a fentiek szerint működik a rendszer. De a benne élők döntő többsége nem ilyennek látja, nem ilyenként éli meg. A szerző feltérképezi azokat a metodológiai trükköket, fogásokat, praktikákat, azokat a bevetett propagandisztikus technikákat, amelyeket a „meghatározott meghatározók" alkalmazottai alkalmaznak; azokat a fogásokat, amelyekből a ködösítés, figyelemelterelés fakad. Ezen eljárásokat – helyenként – tényelhárító megismerési módszereknek nevezi. Érdemes felidézni közülük néhányat.
- A tényelhárító metodológia számára ideológiai ellenség a rendszer egészére rákérdező holisztikus módszer. A tőke rendszere nyitott a részleges bírálatra, de teljesen zárt a strukturális (a működési struktúrára vonatkozó) kritikával szemben. A részleges bírálatból olyan gyógyítási törekvések származnak, amelyek nem sértik a rendszer kereteit: a részproblémát a rendszer számára integrálható, a rendszerbe integráló módon akarják orvosolni. (Vö. szegénységellenes kampányok, környezetvédő intézkedések, béremelések.) Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a bírálókat kisebb jelentőségű ellenszolgáltatásokkal szétforgácsolja, sőt egymással szembefordítsa. Egy ügyű (környezetvédő, nő-, szakszervezeti stb.) mozgalmak működnek, amelyek – mivel nem átfogó alternatívát keresnek – nem a tőkét mint olyant látják törekvéseik akadályának. Miközben a bajok átfogó orvoslására (azaz strukturális alternatívára) való törekvés integrálhatatlan a rendszerbe, addig a részleges kritika sikerei a tőke hibrid rendszerként való továbbélését segítik. „Következésképp az átfogó racionalitásért és a csakugyan gazdaságos korlátozásért vívott csatát szükségszerűen elveszítik a környezetvédők, még mielőtt elkezdődött volna, ha célkitűzésükben nincs benne, hogy a tőkerendszernek magának a strukturális paramétereit kell gyökeresen megváltoztatni." Vagy a szerző egy másik megállapítása: a szabad munka nem integrálható a tőkerendszerbe, de a bérmunkás igen!
- Az okozat, a következmény a kiváltó ok nélkül kerül megjelenítésre. Ezért az okokat képtelenség okoknak látni, és az okozatok szintjén próbálkoznak kiigazításokkal. Az így felfogott negatívum, kiküszöbölni akart baj csak mint folyamatából kiszakított, összefüggéseitől megfosztott tünet – részjelenségként, részmozzanatként – válik a gyógyítási kísérlet tárgyává.
- A törvényszerűen bekövetkező negatívumok súlyát azzal igyekszik csökkenteni, eljelentékteleníteni, hogy azokat esetlegesnek ábrázolja, kivételként mutatja be. Az ideológiai átértelmezés nyomán a szabály a kivételt erősíti.
- A legkülönbözőbb területekre vonatkoztatva sulykolja az egyéni szabadság ideológiáját. Például a marginalista gazdaságelmélet tudományos evidenciaként hirdeti az egyéni fogyasztói szuverenitás Akcióját. (Mintha a szükségletek és a szükségletkielégítési módok társadalmi ráhatás nélkül, spontánul keletkeznének.) Továbbá: a monopolizálódásnak, az irányítás személyfelettivé válásának idején akarja független egyének személyes döntéseiből értelmezni a gazdaság működését.
- Hasonló a helyzet az egyenlőség-ideológia alkalmazásával. Mészáros a következőképpen jellemzi a politikai egyenlőséget: az állampolgárok „négy vagy öt évente egyszer gyakorolhatják 'politikai hatalmukat' avégett, hogy mások javára lemondjanak 'demokratikus jogaikról', s ezáltal legitimálják a tőke már említett, strukturálisan eleve eldöntött és kikényszerített formális egyenlőségi és lényegi egyenlőtlenségi rendszerét." A képviselőválasztás valójában az állampolgár által adott megbízás a tőkerendszer szolgálatára.
- A tényelhárító metodológia része a mennyiségi szemlélet alkalmazása. Ez felel meg az ábrázolt és védelmezett rendszer természetének, amely csak kvantitatív nyelven ért: a terjeszkedési, kvantitatív növekedési kényszer következtében abszolút úr a mennyiség. Így benne a költségek is csupán mennyiségileg értelmezhetők. A költségeknek pusztán mennyiségi értelmezése érzéketlen marad az olyan minőségi fenyegetettségek iránt, mint a természeti környezet, valamint a személyiség rongálása.
- Kedvenc fogás a fontossági sorrend, rangsor felborítása. Ennek hatására a propagandában bizonyos relatív (mert pusztán történeti) feltételek abszolút feltételekké erősödnek. Másrészt viszont megtörténik abszolút kényszerűségek relativizálása. Például a gazdaságtan látóköréből kiesik ama összefüggés, hogy az emberi lények csak a természettel való cserekapcsolatban tudják fenntartani az életüket: az emberiség rászorul a bolygóra.
Az ellenőrizhetőség esélye
Mit lehet tenni a vázolt helyzetben? Mire lehet törekedni?
Azzal a divatos állítással szemben, miszerint a mai rendszernek nincs alternatívája, Mészáros a parlamentáris reményekből való kigyógyulástól várja a kiutat. Az alábbiakat írja. „Ennélfogva nem meglepő hát, hogy a baloldali pártok új keletű kihalása nem korlátozódik a korábbi (sztálinista) pártok szégyenletes széthullására Keleten és Nyugaton egyaránt. E tekintetben jóval jelentősebb (és paradox módon reményteljesebb is), hogy az 'apró lépésekkel' megvalósítandó szocializmusról szóló évszázados szociáldemokrata ígéret illuzórikusnak bizonyult azáltal, hogy a mozgalom – mára már teljesen szégyentelen nyíltsággal – elvetette eredeti társadalmi és politikai törekvéseit. Minden ellenkező állítással szemben, jelentős és reményteljes fejlemény ez, mert a mai demokratikus politika ingatag állapotát… csakis egy parlamenten kívüli radikális tömegmozgalommal lehet orvosolni. Olyan mozgalommal, amely nem bontakozhat ki anélkül, hogy a munkásosztályt föl ne ráznák korábban sikeresen intézményesített illúziójából, miszerint a 'szocializmus apró lépésekkel' megvalósul majd a magát reformáló kapitalizmus keretei közt." Bár az idézett megfogalmazás optimizmusa nem feltétlenül van összhangban a munkásság fentebb hivatkozott jellemzésével (a harmadik világon való közös élősködés nyomán „a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka 'fiktív érdekközössége'"), az valószínűsíthető, hogy tényleges alternatívára nem a politikai állam, hanem a társadalom (civil társadalom) területén van esély. Ezt támasztja alá a szerzőnek egy másik megállapítása. A szovjet tapasztalat – írja – azt mutatja, hogy az állam alkalmatlan a tőkelogika megtörésére, a munka feletti uralom felszámolására. A kiutat nem a politikában, hanem a társadalomban kell keresni. A tőkerendszer kívülről nem megdönthető. Terjeszkedési lehetőségének határa a létezésének határa.
A modern korban az emberek életfolyamata nem tud nélkülözni bizonyos társadalmi közvetítést. Az egyén – logikailag tekintve – vagy maga közvetíti önmagát (maga gondoskodik erről a közvetítésről), vagy tőle függetlenül jön létre ez a közvetítés. Az egyén elszigetelt önérvényesítése (individualizmusa) teret nyit tőle független külső intézmények működésének. Amit az egyén nem tud maga közvetíteni (közvetítéséről maga gondoskodni), az kikerül a fennhatósága alól és tőle elidegenült erőként uralkodik rajta. Végeredményben ez nem más, mint a társadalmi ellenőrzési funkció átruházása elidegenült intézményekre (állam, párt, piac stb.). A magányos önérvényesítési törekvés ily módon egyenértékűvé válik a személyes önrendelkezésről való lemondással.
Ennek az embernek – Mészáros elemzésében – elméleti ellenpontja az önmeghatározásra törekvő egyén. Mint ilyen nem mond le önmaga társadalmi közvetítéséről, hanem társulások, szövetkezések révén megteremti – úgymond – interindividuális kapcsolatrendszerét. (Valamilyen külső általánosnak – államnak, tőkének – való alávetettség helyett az egyén önközvetítése.) A többiekkel való tudatos együttműködés kiküszöböli a külső, elidegenült intézmények szükségletét és lehetőségét. A társulás mint együttműködő egyének közössége szubjektumként tudja ellenőrzés alatt tartani a társadalmi folyamatokat. Lehetővé teszi az egyének teljhatalmát az életfeltételeiken. (A „kérdéses föladat csakis azt jelentheti: gondoskodni róla, hogy a társadalom tagjai tudatosan tűzzék ki céljaikat, s mint egyének – nem pedig mint a tőke vagy a munka különös megszemélyesítői – teljesítsék ezeket folyamatosan. S tegyék ezt ahelyett, hogy ráhagyatkoznának, amiként máig erre kényszerülnek, a rendszer kiszolgálására, amely a maga érdekében mint kétségbevonhatatlan 'öncélt' írja elő a termelés parancsolatait, s könyörtelenül végrehajtatja ezeket". Ebben az esetben a közvetítések nem esnének távol az egyén irányításától) Az egyének önközvetítésének és öndetermináló cselekvésének folyományaként képzelhető el egy olyan rendszer, amely nyitott a jövőre.
Ennyit az első rész kapcsán. Jöjjön a folytatás!