Korunk egyik alapvető kihívása az Észak-Dél-konfliktus, a világszegénység problémája. Jelen írás a kérdéskört – az általában megszokottól eltérően – nem erkölcsi-moralizáló felhanggal, hanem mint Európa gyakorlati fenyegetettségét vizsgálja.

I. Európa, vigyázz!

Megélhetési gondok miatt hozzávetőleg 200 millió ember kényszerül a szülőföldjét elhagyni az évszázad közepéig – mutat rá Bogárdi János, a bonni ENSZ Egyetem (UNU) „Környezeti és emberi biztonság" kutató­intézetének igazgatója. Ezek a földönfutók általában a hazájukon kívül próbálnak megélhetést és új lakóhelyet találni. A célpont többnyire Eu­rópa. Európának megközelítően ennyi gazdasági menekült betelepülési kísérletére kell számítania. A gazdasági migránsok számának rohamos növekedésében a klímaváltozás is jelentős szerepet játszik: a szárazság, az elsivatagosodás, illetve a szélsőséges esőzések, az áradások és a tengerszint-emelkedés újabb területeket tesznek megművelhetetlenné, lakhatatlanná.

Az Európának beígért, valószínűsített fenyegetettség többféleképpen értelmezhető-értékelhető. Értelmezhető komoly veszély jelzéseként, amelyre időben fel kell készülni: jó előre mind elméleti, mind gyakorlati megoldást kell találni. De értelmezhető úgy is, hogy a jelzett fenyege­tettség minőségileg nem új jelenség, és semmiféle új problémát nem jelent. Hiszen a riasztó jövő – lényegét tekintve – már régóta jelen van. Egy ötletszerűen kiragadott példa szerint Giuseppe Pisanu a belügyi tárcától az olasz parlamentben 2004-ben felhívta a figyelmet, hogy Eu­rópa kapuinál csak Líbiában kétmillió menekült gyűlt össze bebocsátást, becsempészést remélve az Európai Unió területére. Ezek szerint ebben a vonatkozásban nincs, és nem is várható semmi új a Nap alatt.

II. Mindennapi Auschwitz?

Néhány idézet a sajtóból.

„A Föld népességének a fele szegénységben él".

„Az ennivaló hiánya miatt az emberiség közel egyhatoda az életben maradásért küzd nap nap után".

„A világon egymilliárd ember éhezik, s ennek a hatalmas tömegnek a hatoda gyermek".

„300 millió gyermek éhezik a világban".

„Ötvenötmillió éhhalál évente".

„Évente 17 millió öt év alatti gyermek hal éhen".

„Napi 150 ezer ember pusztul éhen vagy éhezésre visszavezethető okok miatt, közöttük 96 ezer gyerek, döntő többségük Afrikában. Minden órában négyezer, percenként hatvanhat, másodpercenként egy ember­palánta élete vész oda, mert nincs mit ennie."

Békeidőben, a liberális (globális) kapitalizmus világrendjében minden hatodik-hetedik ember éhezik. Napi átlagban sok tízezer ember hal éhen. Ez azt jelenti, hogy másodpercenként legalább egy embertársunk élelem hiánya miatt elpusztul. (A nem-liberális kapitalizmus Auschwitzban – a hivatalos adatok szerint – öt éven keresztül átlagosan napi 2,000-2,200 jehovistát, kommunistát, homoszexuálist, oroszt, lengyelt, cigányt és fő­leg zsidót pusztított el túldolgoztatással, alultáplálással, megbetegítéssel, klinikai emberkísérletben vagy gázkamrában.)

A sajtóidézetek számaiban ugyan mutatkoznak kisebb-nagyobb elté­rések, ám a legszerényebb adatok is tetemesek. De – úgy tűnik – minket elkerülnek a fenti számok. Valamilyen különös szerencse folytán a kör­nyezetünkben nem tapasztaljuk, hogy percenként többen is éhen halná­nak. Ilyesmit – jó esetben – még évenként sem tapasztalunk. Ez az egész nem a mi ügyünk – gondolhatnánk. Semmi dolgunk a statisztikákkal.

A jelzett prognózisban azonban a jelenlegihez képest mégis némiképp új helyzetet teremthet, ha a hivatkozott százmilliók nem hajlandók – mint mai elődeik döntő többsége – csendben meghalni. Problémát jelenthet, ha nem próbálnak helyben éhen halni, hanem tízmillió számra felkere­kednek és nekiindulnak megélhetési területet keresni. De betelepítetlen szabad területek már nincsenek: azok jó ideje telítettek, foglaltak. Mi történhet ebben az esetben az éhhalál elől menekülőkkel?

Az egyik logikai lehetőség, hogy Európa befogadja a határaihoz érkező százmilliós nagyságrendű menekültet. A másik – valószínűleg reálisabb – lehetőség, hogy meggátolja Európába történő bejutásukat: fegyverrel akadályozza meg ezt az új népvándorlást, a földrész elözönlését. Ebben az esetben a helyzet – a végeredményt tekintve – ugyanaz, mintha a bennszülöttek otthon haltak volna éhen. A különbség: éhínség helyett lőtt sebektől pusztulnak el.

Ez utóbbi eljárásban az Európa számára jelzett fenyegetés valóban nem jelent új kihívást, új feladatot. Ha Európa el tud bánni egymilliárd éhezővel, kezelni tud napi néhány tízezer éhen halót, akkor a hagyomá­nyosan bevált, működő eljárással meg fogja oldani azt a problémát is, amit ennek többszöröse jelent. A feladat pusztán mennyiségi kérdés.

III. A bennszülöttek problémája a bennszülötteké

A XV. században a következőképp nézett ki a Föld benépesítése.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. Négerföld a négereké. Né­gerföld a bennszülötteké. Négerföld lényegében eltartja a lakosságát.

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. Arabföld az araboké. Arabföld a bennszülötteké. Arabföld lényegében eltartja a lakosságát.

Amerikában döntően indiánok élnek. Indiánföld az indiánoké. Indiánföld a bennszülötteké. Indiánföld lényegében eltartja a lakosságát.

Ausztráliában ősausztrálok (arandák, wonkangaruk, rembarangák, későbbi összefoglaló elnevezéssel aboriginek) élnek. Ausztrália az ős-ausztráloké. Ausztrália a bennszülötteké. Ausztrália lényegében eltartja a lakosságát.

Ázsiának különböző részein perzsák, hinduk, malájok, kínaiak, japánok stb. élnek. Területükön többé-kevésbé bennszülöttnek számítanak.

Európában döntően fehérek élnek. Európa az európaiaké. Európa a bennszülötteké. A fehérek döntően Európában bennszülöttek.

A XV. század végén a Glóbus lényegében eltartja a lakosságát.

Ebben az időben a Föld eltartotta a népességét – de csak többé-ke­vésbé. Csupán többé-kevésbé, mert akkor is voltak éhínségek. Voltak éhínségek, de a bennszülött népek így-úgy fennmaradtak. Többnyire olyan szokásokkal, hagyományokkal rendelkeztek, amelyek viszonylagos egyensúlyt teremtettek az uralt terület és a bennszülött lakosság között. Végső fokon az uralt terület eltartó képességéhez igazodott a lakosság lélekszáma. Voltak kötelező normaként érvényesülő előírások, hagyomá­nyok, amelyek egyfajta népességpolitikaként befolyásolták a születések számát. Voltak szokások, amelyek nevében magától értetődő módon megölték a közösség fölöslegessé vált (illetve fölöslegesnek minősí­tett) tagjait. Olykor igen kegyetlen hagyományok, szokások uralkodtak, amelyek feladata azt biztosítani, hogy ne bomoljon meg a terület eltartó képessége és lélekszáma közötti összhang. Az összhang biztosításáról maga a bennszülött közösség önszabályozó rendje gondoskodott.

Többnyire nem bomlott meg az említett összhang, de ez időnként mégis bekövetkezett. Ilyenkor a helyi közösség szabad (még nem benépesült) területekre való kirajzással, kitelepüléssel reagált, vagy területszerző háborúba kezdett. Négerföld, arabföld, indiánföld stb. lakói – az említett békés, illetve véres eszközök alkalmazásával – lényegében megakadályozták az egyensúlyvesztést, elkerülték az egyensúlyhiányt, elejét vették az egyensúlytalanság problémájának. Négerföld problémája a négereké. Arabföld problémája az araboké. Indiánföld problémája az indiánoké. Stb.

A bennszülöttek problémája a bennszülötteké.

IV. A gyarmatosítás, mint az önfenntartó rendszer felszámolása

A XV. század végétől megkezdődött, illetve felgyorsult a Föld felfedezése, az európaiak számára addig ismeretlen vagy kevéssé ismert területek elérése, megismerése, tudati birtokbavétele. A tudati birtokbavételt foko­zatosan katonai-politikai birtokbavétel követte. A XIX-XX. századig tartó politikai gyarmatosítás alapvetően átalakította a Föld képét.

A XV. században a Föld nagyobb területein lényegében európai (ke­resztény), indián, arab, néger, türk, finnugor, perzsa, hindu, mongol, kínai, japán, maláj, ősausztrál népek éltek. (A felsorolás korántsem teljes, és az osztályozás sem egységes szempontú, de többé-kevésbé lefedi a Föld lakott területét.) Az európai népek többségének társadalmát a fel­bomlásnak indult feudalizmus jellemzi, erősödő kereskedői, árutermelői tevékenységgel, pénzgazdasági elemekkel, polgárosodással. A többi jelentős nép megélhetése alapvetően a birtokolt földterülethez (mező­gazdaság, vadászat, halászat) kötődik. Ezek az önmagukra utalt népek a létfenntartásukat, közösségük megújulását, újratermelését saját erejükre, tevékenységükre támaszkodva biztosítják. Erre lehetőségük van, de erre rá is kényszerülnek. Lényegében társadalmi önellátással gondoskodnak a fennmaradásukról.

A földrajzi felfedezések nyomán egyes európai országok egyre széle­sedő és erősödő érintkezésbe kerülnek Európán kívüli népekkel. Ez az érintkezés nem azonos erejű felek közötti érintkezés, és – az eltérő civilizá­ciós szint, katonai erő stb. következtében – hierarchikus formát ölt: tipikus alakja a gyarmatosítás. A gyarmati (hódító és meghódított, anyaország és gyarmat közötti) kapcsolatok csökkentik az önmagukra utalt, önmagukra hagyatkozó népeknek a számát. Csökken az önmagukra hagyatkozó népek száma, mert egyre kevésbé van módjuk önmagukra hagyatkozni. A gyarmatosítás nem teszi lehetővé az önmagukra hagyatkozást: a benn­szülöttek önállóságának csökkenését, illetve megszűnését eredményezi.

A gyarmati kapcsolatok következtében a XIX-XX. századra a Föld poli­tikai térképe alapvetően átrendeződik. Indiánföldet keresztény országok (spanyol, portugál, holland, angol, francia) foglalják el. Arabföld brit, fran­cia, spanyol, olasz befolyás alá kerül. Négerföldön portugálok, hollandok, britek, franciák, spanyolok, belgák, németek, olaszok osztoznak. Stb.

Amerikában döntően nem indiánok élnek. Indiánföld nem az indiánoké. Indiánföld már nem a bennszülötteké.

Ausztráliában döntően nem ősausztrálok élnek. Ausztrália nem az ősausztráloké. Ausztrália már nem a bennszülötteké.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. De négerföld nem a nége­reké. Négerföld már nem a bennszülötteké. (És négerföld már nem tartja el a lakosságát.)

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. De arabföld nem az araboké. Arabföld már nem a bennszülötteké. (És arab­föld már nem tartja el a lakosságát.)

V. A gyarmatosítás, mint gazdasági befektetés

Az európai országok hódító törekvése elsődlegesen nem a bennszülöttek leigázására irányult. Ez csak megkerülhetetlen eszköz volt a tényleges cél, a vagyonszerzés, a gazdagodás megvalósításához. A gyarmatosítás végső soron az anyaországok gazdagodását szolgálta. A gyarmatokon összegyűjtött nemesfémek, kincsek döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus megalapozásában („eredeti tőkefelhalmozás"). A gyarmato­kon talált nyersanyagok döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus prosperálásában. A gyarmatok által biztosított olcsó munkaerő döntő szerepet játszott az európai kapitalizmus térhódításában.

A hódítás első, extenzív korszakának kifulladásával, a benne rejlő gaz­dasági lehetőségek kimerülésével megkezdődött az áttérés az intenzív korszakra. Ebben a hullámban (kiváltképp Rooseveltnek Churchill feletti diplomáciai győzelme nyomán) a katonai-politikai gyarmatosítást mindin­kább felváltotta az olcsóbban és hatásosabban üzemeltethető gazdasági gyarmatosítás. Ezzel további európai és Európán kívüli országok, népek, nemzetgazdaságok is a gyarmatosítás haszonélvezőivé váltak.

Az európai anyaországok a gyarmatok kínálta lehetőségek kiaknázásá­ból a történelem során jelentősen gazdagodtak, és ma is gazdagodnak. A gyarmatosítás (a politikai és gazdasági gyarmatosítás) mind ez ideig jó gazdasági befektetésnek bizonyult. E befektetés rövid- és középtávú előnyeiből azonban egy nem kalkulált következmény is származik: a bennszülött népek önfenntartó képességének – európaiak által történt – felszámolásával a bennszülöttek jelentős része megélhetési lehetőség nélkül maradt. Mivel a gyarmatosítás nemcsak a hagyományos önellátó termelést (termelési módot) számolta fel, hanem – az ennek részét képező – helyi „népesedéspolitikát" is, a megélhetési lehetőség nélkül maradtak száma rohamosan nő. És ez a fejlemény – mint az afrikai menekültekkel való riogatások is sugallják – egyre inkább visszahat Európára. Hosszabb távon a kör bezárul: ami eleve összetartozik, az összetartozóként is jelenik meg. A nem kalkulált következmény átér­telmezi a gyarmatosítás egész jelenségét. Megmutatja, hogy területek meghódítása nemcsak gazdasági befektetés, gazdagodás volt, hanem egyúttal mintegy „adósság a jövőre", a jövő elzálogosítása, „hitelfelvétel" az eljövendő nemzedékek rovására. Az anyaországok nemcsak a gyar­mati népek önállóságát számolták fel, hanem – hosszabb távon – önma­gukat is függő helyzetbe hozták. Nevezetesen: kiszolgáltatták magukat a nem tervezett következménynek, vagyis annak, hogy a bennszülöttek ilyen-olyan (kétségbeesett, illetve számonkérő) módon előbb-utóbb ko­pogtatni fognak. A gyarmatosítással az anyaországok is elvesztették az önállóságot, amennyiben egy nem várt és nem ismert problémahalmazt szabadítottak magukra.

A gyarmatokból való gazdagodás nem tervezett mellékhatása: a károsultak jelentkezése. Erre a fenyegető fejleményre maguk az anya­országok is felfigyelnek és reagálnak. Némely bennszülött csoportnak anyaországi állampolgárságot adnak – mintegy jelképesen elismerve együvé tartozásukat. Némely bennszülött csoportot (úgymond huma­nitárius megfontolásból) adományban részesítenek – csökkentendő a konfliktussal fenyegető feszültségeket.

Az említetteknél nagyobb súlyú reagálásként is értelmezhető az Euró­pai Unió létrehozása, illetve az Európai Unió bővítése. Az Európai Unió a gyarmatok kiaknázásának javaiból olyan országoknak is juttat (morzsá­kat), amelyek nem vettek részt a gyarmati hódításokban. A gyarmatosí­tásból való gazdagodás „szétterítése" formailag anyaországi státuszba emeli ezeket az országokat. A gyarmatosítás előnyeinek (pozitív öröksé­gének) megosztása rejtett, burkolt következménnyel jár: a gyarmatosítás negatív örökségének (a károsultak számonkérő megnyilatkozásainak, kárpótlási igényeinek) szétterítésével, megosztásával. Az Európai Uniós taggá válás újabb országokat tesz a károsultak célpontjává, emel be a bennszülöttek adósai közé.

Nem logikátlan, ha az európai anyaországok – kihasználva erőfölé­nyüket – a (politikai és gazdasági) gyarmatokból is megpróbáltak-megpróbálnak gazdagodni.

Nem logikátlan, ha a gyarmati eredetű vagyon egy részéből az anya­ország tulajdonnélküli állampolgárainak (bérmunkások, nincstelenek) is juttatnak – így korrumpálva őket. Ez a részesítés-részesedés döntő szerepet játszik a hazai feszültségek (a tulajdonosok és tulajdonnélküliek közötti konfliktusok, összeütközések) oldásában.

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek az európaiakat okolják, teszik felelőssé nehézségeik fennállásáért, és rajtuk kérnék számon ezek orvoslását?

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek – elveszítve életben maradásuk, megélhetésük helyi gyökereit – bebocsátást várnak Euró­pába, és – ösztönösen vagy tudatosan – elvárnák a létfenntartásukról való gondoskodást?

Teljesen logikátlan-e – bár a polgári jogrend szerint jogszerűtlen -, ha némely bennszülöttek azt a gazdagságot, amelynek kialakulásához őseik léte (és nem-léte, elpusztítása) is hozzájárult, a sajátjukénak is tekintik, és – különböző formákban – visszaigénylik a részüket?

VI. Eurafrika

A XIX. század végére lényegében megtörtént Afrika elfoglalása. Brit, francia, spanyol, portugál, német, olasz, holland, belga gyarmatosítók szerezték meg a hatalmat – a később megszállt Abesszínia és a forma­ilag független, gyakorlatilag az Egyesült Államok afrikai hídfőállásaként (befolyási övezeteként) működő Libéria kivételével – egész Afrika fölött. A kontinens újrafelosztása is elkezdődött az angol-búr háborúval, terü­letcserével (Zanzibár Helgolandért), majd az I. világháborúval. A továb­biakban előtérbe került a gazdasági gyarmatosítás.

A gyarmatosítás folyamata több rövid- és hosszú távú következménnyel járt az afrikai népek számára.

Rövidebb távú következmény a védekező bennszülöttek jelentős részének megölése, kiirtása. Rövidebb távú következmény egyes benn­szülöttek rabszolgaként dolgoztatása, illetve piacgazdasági hasznosí­tása. (Vö. a XVII. század elejétől virágzó brit rabszolga-kereskedelem Észak-Amerikába. Száz évvel később pedig szerződésben rögzítik a spanyol gyarmatokkal folytatott rabszolga-kereskedelem monopóliumát). Hosszabb távon is érvényesülő hatás a bennszülöttek gazdasági, kultu­rális és nyelvi önállóságának a felszámolása. Ez a korábbi önfenntartási gyakorlat és népesedésszabályozási (a közösség létszámát az önellátás által megszabott keretek között tartó) rendszer megszűnéséhez vezet. Következmény: relatív, majd abszolút túlnépesedés, vagyis az adott te­rület eltartó képessége és lélekszáma közötti egyensúly szétfoszlása.

Az európai anyaországok mai gazdagsága a gyarmatok – kényszerű – hozzájárulásával alakult ki. A mai Európa nem létezik gyarmatosítás nélkül. Afrika nélkül nincs mai Európa.

A bennszülöttek mai szegénysége és túlnépesedése az európai anya­országok nélkül nem alakult volna ki. Afrika mai állapota Európa arcképe: az európaiak tevékenységének lenyomata. A mai Afrika valójában Európa másik arca.

Vajon Afrika gyarmatosítása, az afrikai népek önállóságának megszün­tetése nem egyenértékű-e Afrika bekebelezésével, vagyis Afrika népeinek Európához csatolásával? Az anyaországok a gazdaságukba integrálták Afrika javait (nemesfémek, nyersanyag, munkaerő, rabszolga). Ezt az afrikai népek gazdaságának (az egyik szóhasználat szerint: az afrikai termelési módnak), gazdasági önállóságának, önfenntartó képességének felszámolásával érték el.

Amikor Európa a – katonai-politikai, majd erre épülő gazdasági – gyarmatosítással Afrikát az anyaországi tőke tartozékává, tartományává tette, akkor – objektíve – saját szerves részévé változtatta: beemelte, beolvasztotta az anyaországok rendszerébe. így a rendszer bipolárissá vált: az anyaországi és a gyarmati pólus, a „kizsákmányoló nemzetek" (Marx-Engels) és a kizsákmányoltak közötti aszimmetria jellemzi. A tőke anyaországa és külső vadászterülete közötti sajátos szimbiózisként működik.

A gyarmatosítás egyesítette Afrikát Európával. Kimondatlanul (ponto­sabban: minden elhallgatás ellenére) is valamiféle Eurafrikát hozott létre. Az afrikai népeket integrálta az anyaországok kiterjesztett és tovább ter­jeszkedő „Európai Uniójába". A gyarmatosítás a történelem során Európa és Afrika népeit (mint őseurópaiakat és mint afroeurópaiakat) egyaránt eurafrikai bennszülöttekké tette. Közös hazánk: Eurafrika.

Az európai életszínvonal és az afrikai életszínvonal – végső elem­zésben – egy tőről fakad, ezért együtt értelmezendő. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Az európai életszínvonal igenlése, elfogadása egyúttal az afrikai életszínvonal elfogadása, jóváhagyása, igazolása. (Az afrikai életszínvonal elvetéséből, elutasításából az európai életszínvonal bírála­ta, elutasítása következik – logikailag azonos vele.) Eurafrika GDP-je az uniós országok és a volt gyarmatok egy főre jutó jövedelemátlaga.

VII. A gyarmatosítás, mint gyámságba vétel: a bennszülöttek problémája az európaiaké (is)

Valamely egyén megfosztása megélhetésének feltételeitől (ezek megvo­nása tőle) egyenlő értékű az illető meggyilkolásával. (Az éhhalál elvonási tünet: a tápláléktól való megfosztás tünete.) Valamely nép (csoport) megfosztása megélhetésének feltételeitől, azaz életképtelenné tétele nem egyenlő értékű-e az illető nép (csoport) kiirtásával?

Az anyaországok nem irtották ki teljesen a legyőzött bennszülötteket (még Észak-Amerikában és Ausztráliában sem tették ezt, legfeljebb a britek az őslakosokat Tasmániában és a németek a hererókat Kame­runban), de – a hivatkozások szerint – jelenleg is naponta több tízezer áldozatuk pusztul éhen. Minden nap emberek tömegei halnak meg az európai gyarmatosítás haszonélvezői, örökösei miatt.

Vajon nem az-e a helyzet, hogy az anyaországok a gyarmataikat – a hagyományos, helyi termelési mód felszámolásával, a megélhetési feltételek megszüntetésével – objektíve a saját gyámságuk alá helyez­ték? Hogy magukat – objektív státuszukat tekintve – gondnokokká, a gyarmatosítottakat gondnokoltakká változtatták? „A gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet" – fogalmazta meg annak idején Immanuel Kant, más összefüggésben, a gyámi, gondnoki szerep lényegét.

A gyarmatosító európai népek a bennszülötteknek – mivel önálló életle­hetőségeiket kontinensnyi méretekben megszüntették – kimondatlanul is gyámjai vagy gyilkosai. Harmadik magyarázat, értelmezési lehetőség – a jelenlegi helyzetben – nincs.

Az önerőből életképtelenek gyámságba vétele, gondnokság alá he­lyezése a róluk való gondoskodás feladatát jelenti. A volt gyarmatokon tapasztalható tömeges éhhalál arra utal, hogy nem történik meg ennek a gondnoki teendőnek az elvégzése. A tömeges éhhalál a feladat ellá­tatlanságának passzív tünete. A feladat ellátatlanságának aktív tünete: létfenntartási feltételektől megfosztottak megjelenése Európa kapuinál.

A passzív tünet jelentkezését lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet róla tudatosan vagy öntudatlanul elterelni a figyelmet. Lehet „Mentsük meg az orangutánokat" kampányt szervezni a „Mentsük meg a bennszülötteket" vagy – divatosabban öltöztetve – a „Mentsük meg a bennszülött gyereke­ket" program helyett. Lehet állatvédő mozgalmat szervezni embervédő helyett. Lehet állatkínzást büntető törvényeket hozni. Stb. Vagy nem tudomást venni az egészről, és egyszerűen csak derűs fogyasztással, szórakozással kitölteni a szabad időnket. Lehet következetesen másra gondolni, másról beszélni! (Igazságtalan lenne azonban a probléma iránti teljes érzéketlenségről beszélni, hiszen próbálkozunk a megelőző csapással: óvszert reklámozó filmeket gyártunk az afrikaiaknak. Felsejlik Afrika jövője, amelyben a „Tégy az éhezés ellen" mozgalom – a problé­mát komplexen kezelendő – óvszert osztogat.)

Az aktív tünet megjelenését (földönfutók tömeges menekülési próbál­kozását Európába) azonban nehezebben lehet figyelmen kívül hagyni. Az a fenyegetés, amit Európa elözönlésének prognosztizált kísérlete jelent, gyakorlati kihívás. Olyan – egyre kínosabban – felmerülő gyakorlati kérdés, amire csak konkrét válasz adható. De van-e ilyen konkrét válasz? Található-e reális megoldás?

Kézenfekvő válaszkísérlet lenne a következőképpen gondolkodni. Őse­ink – sajnálatos módon antihumánus eszközöket is alkalmazva – ezt-azt elvettek a bennszülött népektől. Tekintsük úgy, hogy hiteleket vettek föl tőlük: gyarmati adósságot csináltak. Hajlandók vagyunk ezeket a „hite­leket" kamatostul visszafizetni – esetleg még a megölt bennszülöttekért is kollektív kárpótlást adni? Ezzel megszabadulunk a volt gyarmatokkal szembeni kötelezettségünktől. Kvittek vagyunk. Megszűnik gyámi-gond-noki szerepünk: a továbbiakban oldják meg nélkülünk a problémáinkat.

Kérdés azonban, hogy az adósság visszafizetésének, a károsultak kárpótlásának ez a jól hangzó logikája eredményezhet-e tényleges megoldást. Elejét veheti-e a további menekültáradatnak? Nyilvánvalóan nem. Már azért sem lehet megoldás, mert a ma „kárpótlandók" létszá­mához képest az eredeti „károsultak" lélekszáma elenyészően csekély. A gyarmatosítás óta bekövetkezett túlnépesedés következményei – ered­ményes megoldás reményében – nem háríthatók át a bennszülöttekre. Egy ilyen értelmezési kísérlettel nem lehet megszüntetni az Európát fenyegető tüneteket. Következtetés: Ahogy a karitatív segélyezés, úgy az „adósság-visszafizetés", a számszerű „kárpótlás" sem jelent megoldást. így nem lehetséges a gyámi feladat történelmi örökségétől megszabadul­ni. Az okozott kár, ezért a tényleges adósság ennél lényegesen nagyobb. Pontosabban: egészen más természetű.

Mit feltételez – komolyan véve – a gyámi feladat ellátása? Mit jelentenek-jelentenének a gondnoki teendők? Legszerényebb megközelítésben is a gyámolításra szorulók, gyámság alá kerültek, gondnokoltak életben tartását. Vagyis annyi segély (élelem, gyógyszer stb.) eljuttatását minden rászorulónak, amennyi legalább a biológiai vegetálását biztosítani tudja. Ám – nagy valószínűséggel – megoldhatatlan feladat arról gondoskodni, hogy az egyre növekvő népesség valamennyi rászoruló tagjához az idők végezetéig minden szükséges segély célba jusson.

Megoldási alternatívaként jöhet szóba a bennszülött népek megélhetési feltételek nélkül maradt csoportjainak az anyaországokba (illetve a kibő­vített anyaországokba: az Európai Unió országaiba) történő befogadása. (Befogadtuk a nyersanyagot, rabszolgamunkát, profitot stb. Lehetséges, hogy a létfenntartási eszközök nélkül maradt afroeurópai polgártársaink befogadása még hátra van?) Logikusnak tűnő javaslat. Amit főztünk, azt együk is meg! Ha akkor jó volt, szeressük a gyümölcsét is! Sajnos, cse­kély a valószínűsége annak, hogy ezek a jelenleg is munkanélküliségtől gyötört országok hosszú távon gondoskodni tudnának több százmillió frissen betelepült foglalkoztatásáról vagy akár csak a puszta eltartásá­ról. A gyámi-gondnoki teendők ellátása ebben a változatban is alapvető nehézségekbe ütközik.

Erkölcsileg elképzelhető (bár nem szívesen elképzelt) az alábbi érvelés is. A gyarmatosítás következménye, öröksége kettős: az anyaországok gazdagsága és a gyarmatok szegénysége. Évszázadokon keresztül az anyaországok az örökség egyik, a gyarmatok a másik oldalában dúskáltak, tobzódtak. Most fordítsuk meg a dúskálás irányát néhány évszázadra! Hajtsunk végre lakosságcserét: az éhező bennszülöttek települjenek át Európába, és helyükre anyaországiak költözzenek Af­rikába. így némiképp csökkenthető a hódítók és meghódítottak között fennálló történelmi aránytalanság. Ha egy ilyen ötlet Európában nem is számíthat különösebben nagy sikerre, nem teljesen kizárt, hogy némely szélsőséges bennszülött (illetve az ő álláspontjukra helyezkedő európai) megpróbálja terrorista eszközökkel népszerűsíteni. Sőt, az sem kizárható – különösen az európai és a gyarmati népek szaporodási tempójának különbségét is figyelembe véve -, hogy előbb-utóbb valamilyen illetékes nemzetközi szervezetben lefolytatott szavazáson demokratikus többséget szerez.

Lehet, hogy az Európai Unió polgáraiként mi is részesedünk a gyám szerepkörének történelmi örökségéből? Lehet, hogy az afrikaiak éhhalálát végső fokon tömeggyilkosságban, népirtásban társtettesként való részvételünk eredményeként is kell értelmezni? Vagy ha mi nem is szí­vesen gondolunk ilyesmire, biztonságban lehetünk-e afelől, hogy egyes afrikaiak sem fognak hajlani ilyen értelmezésre? (Annál kevésbé, mert különböző ENSZ dokumentumok sem a mi pozícióinkat erősítik. Például az egyik direktíva szerint egy nép semmilyen körülmények között nem fosztható meg a létfenntartás eszközeitől. Vagy egy 1948-as határozat népirtásként határozza meg valamely nemzeti vagy etnikai csoport élet­körülményeinek ellehetetlenítését.)

A hivatkozott prognózis szerint Európa a következő évtizedekben az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek tömeges mene­külési útirányává válik. Bizonyosak lehetünk-e afelől, hogy Európa nem válik egyúttal az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek elégedetlenségének célpontjává? Biztonságban érezhetjük-e magunkat attól, hogy ezen népek egyes csoportjai nem fognak fellázadni a jelenlegi helyzet ellen?

Bennszülött körökben meghonosodott nézet szerint a fehérek, az európaiak jelenléte idézte elő az ő nyomorukat, kiszolgáltatottságu­kat. A reménytelen helyzetet – úgymond – meg kell bosszulni rajtuk. Európai (és nem európai) országok terrorista fenyegetettsége nem kis mértékben ösztönös – „géprombolás" szintű – adósságbehajtási figyel­meztetésként is felfogható. Vagyis – végső fokon – ez is a gyarmatokból (politikai és gazdasági gyarmatokból) való gazdagodás nem tervezett mellékhatása.

A gyarmatosítás – különböző formái – miatt keletkezett feszültség, illetve konfliktus feltehetőleg mindaddig fennmarad (és nem logikátlan, ha a lázadás legváratlanabb változataiban felszínre is tör), amíg kiváltó okai fennállnak. A gyarmati éhínség tartósításával a gondnok mintegy felhatalmazást ad a lázadásra (benne a terrorista lázadásra). E lázadás végső mozgatója, előidézője maga a gondnoki szerephez jutott Európa. Miként lehetne elejét venni annak, hogy túl sok afrikainak eszébe jusson saját helyzetét számonkérni az örökösökön?

VIII. Mit tehetünk, mi eurafrikaiak?

Nagyon úgy tűnik, hogy a gyámi szerepkört, a gyámkodás történelmi feladatát nem könnyű ellátni, de tőle megszabadulni sem igen lehet. Márpedig a kulcskérdés a gyámi státuszhoz való viszony körül forog. Lehet törekedni a gyámi szerep ellátására, lerázására (hárítására, meg­kerülésére), illetve megszüntetésére.

Az imént vázoltakban megmutatkozik, hogy a megélhetési lehetőség nélkül maradt bennszülötteknek sem helyben történő segélyezése, sem európai befogadásukkal járó segélyezése (bármily humánus szándékú eljárások is egyébként) nem vezet tartós megoldáshoz. A gyámi szerep felelős ellátása – akár rövid, akár hosszú távon – aligha megoldható feladat.

Jelenleg túlnyomóan a gyámsági feladatok alól történő kibújás zajlik. Ennek következménye kettős. Egyrészt megmutatkozik a tömeges éh-halálban. Másrészt megmutatkozik az éhhalál elől való, tendenciájában tömeges, Európába menekülési kísérletben.

A végső következtetésig lecsupaszított logikai alternatíva: az élet­képtelennek bizonyuló bennszülöttek teljes kártalanítása – vagy teljes megsemmisítése. (Egy klasszikus példa szerint az ügyvéd úgy is túljuthat a feladatán, hogy agyoncsapja a védencét.) A feladat teljes megoldása nélkül Európa nincs védve afrikaiak szeszélyesen hullámzó támadásaitól. Nem jut biztonságba a bennszülöttek kiszámíthatatlan követeléseivel szemben.

A gyámi feladattól megszabadulni, e szerepkörből véglegesen (azaz negatív következmények nélkül) kilépni – elvileg – akkor lehet, ha sikerül­ne az okozott kárt kompenzálni, a felhalmozott adósságot kiváltani. Ez az adósság azonban nem valamilyen számszerűsíthető összeg. Az okozott kár – sok egyébtől eltekintve – a bennszülött lakosság önfenntartó, önel­látó gyakorlatának a felszámolása. Ezért az okozott kár kompenzálása az eredeti állapot helyreállítása, vagyis az önfenntartás feltételeinek a megteremtése lenne az egész lakosság számára. (Tehát nem egyszerű kárpótlás, hanem a károkozás teljes jóvátétele.)

Az önellátó gazdasági rendszer visszaállítását önmagában sem le­hetne csekély feladatnak tekinteni. Azonban valószínűsíthető, hogy a gyarmati évszázadok alatt bekövetkezett túlnépesedés miatt az eredeti földterület már semmiképpen nem tudná eltartani a megsokszorozódott lakosságot. (És akkor a gazdálkodásra alkalmas földterület – környezet­rombolás miatti – zsugorodásáról még nem is esett szó.) A földterület és a mára felduzzadt népesség egyensúlya végleg megbomlott.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lehet-e egyáltalán bármi konstruk­tívat cselekedni? A kialakult helyzetre valószínűleg nincs átfogó humánus (tehát az önfenntartásra képtelenek kiirtását nem vállaló) megoldás. Amire a humánus alternatíván belül törekedni lehet: az elvándorlás kiváltó okainak enyhítése. Az okok két módon enyhíthetők. Egyrészt, minél több bennszülött számára olyan feltételek teremtésével, hogy rendelkezzen az önfenntartás (kollektív önfenntartás) képességével: helyben meg tudja termelni életben maradásának eszközeit. (Megjegyzendő: ez számos eu­rópai bennszülött számára is óriási vívmány lenne!) Másrészt, minél több olyan bennszülött számára, aki kimarad az előbbiből, Európában (illetve a világ más részein) létfenntartást biztosító tevékenység nyújtásával.

Így talán csökkenteni lehetne azt a kockázatot, amit bennszülött cso­portok – akár racionálisnak, akár irracionálisnak minősített – kiszámítha­tatlan számonkérő akciói jelentenek.