Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy segélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

„Bergeret úr így szólt leányához:

– Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörűséget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyez­ménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárul­tam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen […] Hamisan mért testvériséget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmaga­mat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem […]

– Amikor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jelképét, ironikusan kapitalistává tettelek, s becstelenül meginvitáltalak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. Aljas szokás az ala­mizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi té­vedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, megtette kötelességét minden testvérével szemben – a legnyomorultabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegényesebb cse­lekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében […]

Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek… Némelyik hasznos és jó szolgálatokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfertőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása […]

– Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És mindenki élvezi majd munkájának gyümölcsét […] Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése […] Az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz […] Hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közösségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam? […] Az elvont fogalmat alárendelem a valóságnak, az államot, amit megszünte­tek, amikor az egész társadalmi tevékenységgel azonosítom.

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek megfelelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányá­ban táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalanság tartós lehet?” (Anatole France)

 

„Ki törődik Kovács Pistivel?” – nézett le óriásplakátokról a gyerekek jö­vőjére utaló kérdés a 2006-os választási kampányban. Erre a kérdésre reagált ez az írás – abból kiindulva, hogy nem kevésbé fontos társadalmi probléma a jelenlegi és jövőbeni szegénység. Mostani közzétételét az indokolja, hogy a téma időközben nem vesztette el az aktualitását.

***

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy se­gélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védel­mezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

1. Változatok a tarhálásra (Semmi kétely – teljes siker)

1.1. Ők tarhálnak maguknak

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a koldusok látványa. Segíteni akarnak, ezért pénzt adnak a kéregetőknek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a kéregetést, hiszen nem tudnak minden koldusnak adakozni. Tudják, hogy azért sem szüntethetik meg a kéregetést, mert nem tudnak annyi pénzt kiosztani, hogy a koldusok felhagyjanak a koldulással. De legalább megpróbálnak alkalmi adakozással javítani a koldusok sorsán.

Tudják, hogy alkalmi jótékonykodásuktól nem csökken a koldusok száma, nem szűnik meg a koldus-lét. De legalább ideiglenesen elvisel­hetőbb a sorsuk.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy enyhítsenek néhány koldus megélhetési gondjain. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem len­nének koldusok, de megvalósítható kisebbik rossz, ha kevesebb koldus éhezik kevesebbszer.

Tiszteletreméltó, aki anyagi áldozatot hoz a koldusokért, aki jövedel­méből juttat a koldusoknak.

1.2. Mi tarhálunk nekik

Vannak, akiket gyötör a szegénység látványa. Segíteni akarnak, ezért adományokat gyűjtenek a szegényeknek. Étellel, ruhával stb. csökkentik a szegények nyomorát. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a sze­génység, hiszen csak kevesek kaphatnak így ételt, ruhát. Tudják, nem képesek minden éhezőt jóllakatni. De legalább azoknak a szenvedését sikerül enyhíteni, akikhez eljutnak az adományok.

Tudják, hogy alkalmi segélyezéssel azon kevesek szegénységét sem lehet megszüntetni, akiknek ételt stb. adnak. De legalább arra a kis időre nem éheznek, ameddig az adomány kitart.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek mindazok gondjain, akiknek adományokat juttatnak. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha keve­sebb szegény éhezik kevesebbszer.

Hogy a cél megvalósuljon, mindenkinek együtt kell működni, aki haj­landó részt venni az adományok gyűjtésében és szétosztásában. Nem logikátlan (mert úgy hatékony), ha fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki összefog, szövetségre lép a közös cél érdekében. Ebben a munkában minden segítő kéz fontos, és minden segítő kéz egyformán fontos. Nem tartja igazán fontosnak a cél megvalósulását az, aki fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra, ideológiára stb. való hivatkozással megosztja a résztvevőket, hátráltatja, gyengíti a közös cél érdekében való gyakorlati együttműködést.

Tiszteletreméltó, aki idejének és energiáinak egy részét a szegények­nek ajándékozza. Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegények megsegítését, de – torzsalkodással, vitatkozással, vagyis az eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szükséges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

1.3. Ők tarháljanak tőlünk

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegényeken nem magánszemélyek vagy civil szervezetek jótékonykodásával, hanem politikai eszközökkel

kell segíteni. A jó szándékú adakozás csak morzsákat képes adni, és csak keveseknek. Egy szociálisan érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony szociálpolitikát folytasson a szegények érdekében. (Jobbak a tarhálás esélyei, ha nem pusztán a személyes jóindulatra, hanem a kormányzati politikára, kormányzati erőszakra támaszkodhat.) Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – szándék esetén – minden szegényt támogasson.

Szociális juttatásokkal persze nem szüntethető meg a szegénység: a tényleg szegények megmaradnak sírig tartó szegénységben. De legalább elviselhetőbbé válik a szegények élete.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a szegények megélhetési gondjain a politikusok állami eszközökkel enyhítsenek. Ha ez bekövetkezik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha minél több szegény szociális juttatásban részesül.

Hogy a cél megvalósuljon, támogatják azokat a politikai pártokat, amelyek programja ugyan nem irányul a szegénység radikális felszámo­lására, de kilátásba helyezi a szegénység okozta feszültségek hatékony­nak tűnő szociálpolitikával történő csökkentését. Mivel az illetők állami eszközökben hisznek, egy kevésbé szegényellenes szociálpolitikában reménykednek, ehhez a célhoz válogatják meg az eszközeiket.

– Ha céljukhoz következetesek, olyan esélyes pártra szavaznak, amely szegénybarátabb szociálpolitikát ígér – abban bízva, hogy az ígéretből valamennyit be is fog tartani.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha egyébként ellenszenveznek a párt törekvéseinek egészével. A részcél (részeredmény) fontossága miatt tudatosan eltekintenek, elvonatkoztat­nak a párt tevékenységének egyéb kártékony következményeitől.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha a párt kormányzati szövetségeseitől irtóznak. Inkább legyen kormányon a megvetett szövetséges is, minthogy szegényellenesebb politikát hirdető pártok szerezzék meg a hatalmat.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen párt képviselőjelöltjére szavaznak, ha viszolyognak az illetőtől. Pl. hiába meggyőződésük, hogy az illető politikusnak nem az Országgyűlésben, hanem börtönben lenne a helye, vagy ítélnék kínhalálra méltónak, a cél követése miatt a Parla­mentbe kerülését próbálják elősegíteni.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is elmennek szavazni, és ilyen pártra, képviselőjelöltre adják szavazatukat, ha minden pártot utálnak és elutasítják az egész pártrendszert. A kisebbik rossz reményében meghoz­zák azt a személyes lelkiismereti áldozatot, hogy taktikai megfontolásból meggyőződésükkel ellentétesen cselekszenek.

Tiszteletreméltó, aki – döntéséből kifolyólag – mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. (A rész akarása az egész vállalását jelenti!) Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegénybarátabb szociálpolitikát, de – az ezt ígérő párt bármilyen bírála­tával, tagjainak vagy szövetségeseinek kritizálásával, vagyis a szükséges eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szüksé­ges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

2. A szegényekért – vagy a szegénység felszámolásáért

(Egy az igazság – és a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú adakozással nem lehet lényegileg segíteni a szegényeken. Az adakozás felületi, tüneti orvoslás, amely átmenetileg könnyíthet ugyan egyes szegények pillanatnyi gondjain, de nem szünteti meg a szegénységüket.

Nem lehet érdemben segíteni a szegényeken politikai eszközökkel sem. Humánusabb szociálpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyesek helyzetén. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a szegénység felszámolására. A szociálpolitika egyébként nem is erre törekszik.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a szegénység jelensége, nem a szegénység tünetei, hanem a szegénység okai ellen kell fellépni. A szegénység oka: a fennálló rendszer.

A fennálló rendszerben gazdagság nincs szegénység nélkül. A sze­génység a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fenn­álló rendszer keretei között nem várható a szegénység megszüntetése. A szegénység felszámolásáért való következetes küzdelem egyetlen útja a szegénységet létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért való küzdelem. A szegénység felszámolása egybeesik a rendszer felszámolásával.

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása. A szegények adakozással, szociálpolitikai eszközökkel való megsegítése egyenértékű a szegénység felszámolása elleni cselekvéssel.

A szegénységet tartósan felszámolni úgy lehet, ha megszűnik a szegények kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. Ha megélhetésük nem másoktól, hanem kizárólag saját maguktól, saját erőfeszítéseiktől függ. Ennek feltétele, hogy mindenki birtokolhassa megélhetésének az eszközeit. Nevezetesen:

– mindenki számára garantált a hasznos munkavégzés lehetősége,

– mindenki rendelkezik munkájának terméke fölött.

Aki beéri ennél kevesebbel, az eltereli a figyelmet a lényegről és akarva-akaratlan a szegénységet létrehozó rendszert védi. Ezáltal a szegénység fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldást, azaz minden szegénység felszámolását akarja, az semmit sem akar: a semmi változást akarja és szolgálja.

Akik így gondolkodnak, azoknak egyetlen logikus célkitűzése a sze­génységet létrehozó rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változ­tat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek, és a szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. (Ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: aszketikus önmegtartóztatás az ártalmasnak tekintett következményekkel járó cselekedetektől.) Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdön­tésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha si­keres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el célkitűzésüktől: végső céljuk által irányítva cselekszenek. Az így gondolkodók számára csak a szegénység rendszerének teljes felszámolása a jó megoldás. Bármi­lyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem kapható semmilyen engedményre: bármit megtesz a rendszer bármilyen sikerének megakadályozásáért, mindent megtesz a rendszer bárminemű kudarcáért. Elutasít mindennemű kompromisszumot. Bármilyen kompromisszum ténylegesen a rendszerrel való együttműködés – ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hor­dozza. A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből a rendszerből (a rendszer logikájából) való teljes kilépés, a rendszerrel való minden együttműködés elutasítása következik.

3. A szegénység felszámolásáért – a szegényekkel (½ igazság – ½ siker)

Vannak, akik szerint a szegénység nem számolható fel jószándékú adakozással. Az adakozás tartósítja a szegénységet. Ugyanakkor a szegénység kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben.

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgálta­tottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralma alól. Egyének és csoportok (köztük sze­gények, kiszolgáltatottak) megkíséreljenek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság fel­számolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkal­mazása, amely részleges alternatívát biztosít a gazdagság-szegénység hierarchiáján nyugvó rendszerrel szemben. Nem teljesen esélytelen nyo­mást gyakorolni annak érdekében, hogy szegények csoportjai számára lehetővé váljon közös tulajdon termelő birtoklása. Nem teljesen esélytelen nyomást gyakorolni azért, hogy szegények csoportjai – önfenntartásuk érdekében – lehetőséget kapjanak bizonyos termelési eszközök haszná­latára. (Az utalás nem konkrét javaslat, csupán illusztráció!)

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolá­sa csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlege­sen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. Így minden konkrét lépést e célhoz való közeledés részének, tettének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek kell tekinteni. Célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó struktúrát akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehet­nek magukkal, hiszen úgy segítenek a szegényeknek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel. Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: aktuális feladatokra és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekapcsolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem tesz semmilyen engedményt. Tiszteletreméltó, aki a mindenkori jelenben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

Tiszteletreméltó mindenki, aki meggyőződése szerinti módon cselekszik humánus célok érdekében. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a sze­mélyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletreméltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek.

Az sem ritka, hogy valaki több hitvallással is rokonszenvez, több hitvallás szerint is cselekszik. Az ilyen jellegű „politeizmus” is lehet tiszteletreméltó. Lehet több urat is következetesen szolgálni. Viszont nem feltétlenül termékeny, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy éppen milyen „szentélyben” tartózkodik, és valamilyen más, ott idegen hit­vallást próbál népszerűsíteni: egy másik Úr szolgálata mellett agitál. Így anélkül akadályozza az adott humanisztikus tevékenységet (akár pusztán részleges tevékenységet), hogy azt másféle gyakorlattal tudná eredményesen felváltani. (Csak elvesz, anélkül, hogy helyette valami használhatót adna.)

A humanisztikus beállítódások eltéréseinek a gyakorlati mellett lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletreméltó” meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség-szük­séglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Lelkileg érthető, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszí­tésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot ku­darcra halmoznak („semmi kétely – teljes siker”).

Lelkileg érthető, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredményes­ség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. („1 igazság – 0 siker”. De a szubjektív oldalon ennek teljes lelkiismereti siker felel meg.)

Az is érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésükről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről (a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról) nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek hozzá: ahhoz való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek („½igazság – ½ siker”).

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető ered­mény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tudatosan meg­kettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljesen azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).