I. Hova álljanak a kommunisták?

Közismert a belgiumi történet alábbi dilemmája: a flamandok álljanak jobbra, a vallonok pedig álljanak balra; de hova álljanak a belgák? A dilemma aktualizált formában is felmerül.

Jobboldalra áll, aki a nemzeti közösséget pártolja. Aki korunkban a nemzeti közösség híve, az a fennálló rendszer oldalára áll.

Baloldalra áll, aki az individuumok elsőbbségét pártolja. Aki korunkban a kozmopolitisztikus polgári szabadságjogok („emberi jogok” stb.) híve, az is a fennálló rendszer oldalára áll.

De hova álljon, aki nem híve a tőkés rendszernek?

Két út van előttem, melyiken induljak? – néz le a kérdés a konyhai fal­védőről.

Biztos, hogy minden esetben el kell indulni a két út valamelyikén? Biztos, hogy minden esetben oda kell állni a két oldal valamelyikére? Biztos, hogy nincs harmadik lehetőség?

Mi van akkor, ha olyan kérdést szegeznek nekünk, amely nem te­szi lehetővé a véleményünk kimondását, megjelenítését? Amely a mi válaszunkat kizárja? Mi a teendő akkor, ha olyan feladat elé állítanak, amelyből a mi utunk lehetősége hiányzik?

Bizonyos filozófiai nézőpontból a rossz kérdésre adott helyes felelet: magának a kérdésnek a visszautasítása, a válasz megtagadása. Hiá­nyos, hamis alternatíva, nem megfelelő válaszút esetén mindkét felkínált lehetőség elvetése.

II. „Megsebzett szavak” (Daniel Bensaïd)

Törzsi demokrácia, nemzetségi demokrácia, polgári demokrácia, népi de­mokrácia, plebejus demokrácia, szocialista demokrácia, politikai demok­rácia, gazdasági demokrácia, pártdemokrácia, munkahelyi demokrácia, gyakorlati demokrácia, sajtódemokrácia, társadalmi demokrácia, liberális demokrácia, kereszténydemokrácia, szociáldemokrácia, közvetlen demokrácia, részvételi demokrácia, bázisdemokrácia, közvetett demok­rácia, képviseleti demokrácia, tartalmi demokrácia, formai demokrácia, formális demokrácia stb.

Akkor én most a demokrácia híve vagyok? Melyik demokráciáé? Milyen demokráciáé?

Feudális szocializmus, polgári szocializmus, burzsoá szocializmus, kis­polgári szocializmus, konzervatív szocializmus, keresztényszocializmus, nemzeti szocializmus, nemzetiszocializmus, proletárszocializmus, állam­szocializmus, bürokratikus szocializmus, önkormányzó szocializmus, utópista szocializmus, igazi szocializmus, tudományos szocializmus, afrikai-iszlám szocializmus stb.

Akkor én most a szocializmus híve vagyok? Melyik szocializmusé? Milyen szocializmusé?

Politikai forradalom, gazdasági forradalom, társadalmi forradalom, a mindennapi élet forradalma, nyelvi forradalom, művészeti forradalom, agrárforradalom, ipari forradalom, tudományos-technikai forradalom, világforradalom stb. Akkor én most a forradalom híve vagyok? Melyik, milyen forradalomé?

Nyugati marxizmus, ausztromarxizmus, keleti marxizmus, leninista mar­xizmus, ortodox marxizmus, politikai marxizmus, messianisztikus marxiz­mus, dogmatikus marxizmus, vulgármarxizmus, tudományos marxizmus, ideológiai marxizmus, elméleti marxizmus, gyakorlati marxizmus…

Kik is azok a marxisták, és mit akarnak? Akkor én most a marxizmus híve vagyok? Melyik, milyen marxizmusé?

Őskommunizmus, proletár kommunizmus, utópikus kommunizmus, tudományos kommunizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommu­nizmus, eurokommunizmus, politikai kommunizmus, pártkommunizmus, nyerskommunizmus, kaszárnyakommunizmus, helyi kommunizmus, világkommunizmus.

Akkor én most a kommunizmus híve vagyok? Melyik, milyen kommu­nizmusé?

Napjainkra – valószínűleg nem teljesen véletlenül – általánossá vált az a gyakorlat, hogy eredeti jelentésüktől, illetve fogalmi tartalmaiktól meg­fosztott szavakkal próbáljuk kifejezni magunkat, közölni szándékainkat, gondolatainkat. Szavaink megsebzetten vergődnek a mindennapi – sőt, többnyire a tudományos – kommunikációban. A világosan átlátott és pontosan megfogalmazott érdekek küzdelme helyébe benyomul a szavak harca: mind finom értelmezési viták, mind durva agresszivitások formáját öltve dúlnak a szócsaták. (Járulékos elemként ehhez csatlakozik a jelké­pekkel, illetve jelképekért folyó küzdelem: a jelképek „osztályharca”.)

III. „…nem vagyok marxista” (K. Marx)

Kik azok a marxisták? És mi az a kommunizmus?

Ismert eset, hogy Marx maga határolódott el bizonyos, rá hivatkozó híveitől: „…akkor én nem vagyok marxista”. Úgy tűnik, hogy – amennyi­ben kerülni szándékozunk a félreértéseket – nem elegendő csupán a szó kimondásával a marxizmusra utalni. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ilyenkor miről beszélünk. Hasonló gondok állnak elő, amikor a kommunizmusra hivatkozunk.

A címben szereplő kérdésekről megmutatkozik, hogy nem lehet őket megválaszolni. Megválaszolhatatlanok, mert ebben a formában nem rendelkeznek konkrét tartalommal, nincs egyértelmű jelentésük.

Számos kategóriáról kiderülhet, hogy önmagában használva nem alkalmas kommunikációra, eszmecserére, mert csupasz alakjában semmi egyértelműen megragadhatót nem tartalmaz. Informálás helyett a dezinformálást, közlés helyett a félreorientálást segíti. Közelebbi meghatározás, illetve konkretizáló jelző nélküli alkalmazása – tudato­san vagy öntudatlanul – politikai-ideológiai félrevezetést eredményez. (Lehetséges, hogy a nyelvi ködösítés is a társadalmi osztályharc egyik fegyvere?)

IV. Polgári marxizmus?

Feudális szocializmus, kispolgári szocializmus, burzsoá szocializmus. Ismeretes, hogy már a Kommunista Kiáltvány is megkülönbözteti egy­mástól a szocializmusnak ezeket a formáit – határozottan elválasztva őket a proletár nézőponttól. (Az említett szocializmusok sorát Marx és Engels más helyeken tovább gazdagítja.) Ezeknek a szocializmusoknak közös vonása a tagadás: az, hogy – eltérő okokból és eltérő módon – elutasítják a korlátlan szabad versenyt. Annyiban szocializmusok, amennyiben elvetik a társadalmi folyamatok irányítatlanságát, teljesen a piaci rendezőelvre, a versenypiaci szabályozásra hagyását.

Lehetséges, hogy – ha csak a tagadást, elutasítást nézzük, akkor – feudális, kispolgári, burzsoá marxizmusról is kellene beszélni?

Lehetséges, hogy a tágan értelmezett marxizmuson belül olyan felfo­gás is kialakult, amely a fennálló polgári viszonyok megjavításáért való küzdelmet tartja fontosnak? Amely nem a rendszeren túlmutató, hanem azon belüli osztályharcot folytat? Olyan osztályharcot, amelynek köve­telései illeszkednek a tőkés rendszerbe? Az elviselhetőbb, kellemesebb munkakörülményekért, a magasabb fizetésért, a munkavállalás bizton­ságáért, a bérmunkáslét tartósításáért való osztályharcot? Lehetséges, hogy olyan marxista gyakorlatok is léteznek, amelyek nem a kapitalizmus meghaladását, leváltását hanem „élhetőbbé tételét” szolgálják? Amelyek mindennapi értékrendje helyet talál a fennállóban?

V. Marxi kommunizmus-felfogás

A marxizmushoz hasonlóan akkor is nehéz helyzetben vagyunk, ha a kommunizmusról akarunk szólni. Nehéz helyzetben vagyunk, mert – közelebbi meghatározások hiányában – legfeljebb elvontságokat tudunk kiizzadni.

Némiképp megoldhatóbb feladat, ha nem – absztrakt általánosságban – pusztán kommunizmusról, hanem például a marxi kommunizmusról kívánunk beszélni. (A továbbiakban megpróbálok ennél maradni.) Bár a különböző szöveghivatkozások és szövegértelmezések miatt így is adódnak jelentős bizonytalanságok, eltérések.

Mi az, ami sajátosan jellemző a marxi kommunizmus-felfogásra? Mit olvastunk annak idején a Marx által kikövetkeztetett kommunizmusról? Melyek a marxi kommunizmus-hipotézis főbb pillérei?

1. Nem eszmény, amit meg kellene valósítani, hanem a kapitalizmussal szembeni alternatívát kiépítő, ezzel a tőkés rendszert folyamatszerűen leváltó eleven mozgalom. Ennek az alternatívának a gyakorlati térnye­résén mérhető – Rosa Luxemburgot parafrazálva – a kommunizmusban való előrehaladás.

2. Csak maguknak a proletároknak (azaz a létfenntartás eszközeivel nem rendelkező tulajdonnélkülieknek) a saját tette lehet. Tehát az alterna­tíva kihordásának alanya a szellemi és fizikai bérmunkásság – ide értve a potenciális és jövőbeni bérmunkásokat (munkanélküliek, deklasszálódó kistulajdonosok) is.

3. Olyan társulás, melynek kiindulópontja, alapeleme a szabad tár­sadalmi egyén („személyes egyén”, „szabad egyéniség”), és „alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése”. Az egymással társuló, szö­vetkező egyének a polgáritól eltérő kapcsolatok létrehozására, alter­natív életformák kialakítására törekszenek. A kommunizmusban való előrehaladás: alternatív együttműködések, életmódok meghonosodása, terjeszkedése.

4. Gazdasági társadalomalakulat. Olyan (Marxszal szólva: társult) termelési mód, amely azáltal teszi lehetővé a szükségletek bővülő kielégí­tését, hogy gazdaságilag (gazdaságosságban) a kapitalizmus fölött áll.

A társult termelési mód túllép a termelési eszközök monopolizált (azaz kirekesztő tulajdonláson alapuló) használatán. A tulajdoni korlátok-korlá­tozások lebontása azt jelenti, hogy – bizonyos gazdaságossági-terme­lékenységi megfontolások szerint – mindenki számára lehetővé válik az erőforrásokhoz való termelő hozzáférés.

A társulásos szisztéma feltételezi termelés és fogyasztási szükségletek viszonyának megfordítását: a termelési kapacitások kihasználásának a – gazdaságilag-társadalmilag alátámasztott – fogyasztási igényekhez történő igazítását. A gazdasági kapacitások humán szempontok alá rendelése következtében a termelést „akkor állítják le, amikor ezt a szükségletek kielégülése parancsolja”.

Általánosan megfogalmazva: a marxi kommunizmus olyan rendszer, ahol szabadon társult egyének közös szükségletre termelnek. A kom­munizmusban való előrehaladás: termelő társulások, szövetkezések létrejövése.

5. Nem helyi jelenség, hanem a kapitalizmust a domináns népek tet­teként felváltó világrendszer. Mindamellett a kialakulása: folyamat. Azt az életformát, együttélési formát, amely felé tart (a közös szükségletre termelést) – mint Marx más összefüggésben fogalmaz -, akár egy kerü­letben is el lehet kezdeni.

6. Társadalmi változás előzi és alapozza meg a politikai változást. Társadalmi átalakuláson (életmódbeli, értékrendbeli alternatíva elter­jedésén) nyugszik a politikai hatalomváltás. (Vö.: „Egy társadalmi for­radalom […] az egyes valóságos egyén álláspontjáról indul ki […] Egy forradalom politikai lelke ellenben a politikailag befolyástalan osztályok­nak abban a tendenciájában áll, hogy megszüntessék az államiságtól és az uralomtól való elszigeteltségüket. Álláspontja az állam álláspontja, egy elvont egészé, amely csak a valóságos élettől való elszakítottság révén áll fenn”.)

VI. Hurrá, csináljunk kommunizmust!

Képzeljük el, hogy holnap beüt a kommunizmus. Aktuálisan abban a formában, hogy a kapitalizmus összeomlik. A tőkésállam nem képes ellátni a hagyományos állami feladatokat. Erőszak-monopóliuma szétmállik. Szétesik a burzsoá jogrend és az ezt védelmező fegyveres rendfenntartás.

Nincs állam, nincsenek állami bevételek, nincsenek állami alkalma­zottak. Fizetés (jövedelem) nélkül maradnak a politikai, az igazságszolgáltatási, a rendfenntartó hatóságok tagjai. Megszűnnek az állami intézmények: a közigazgatás, oktatás stb.

Állami garanciák hiányában értékét veszti a pénz. Általánosan elfo­gadott pénz hiányában szétfoszlik a piacgazdaság. Nincs árutermelés, nincs áruforgalom. Fölöslegessé válnak, ezért elenyésznek a bankok, a kereskedelmi szolgáltatások. Kétségessé lesz a jövedelemszerzése azoknak, akik itt dolgoztak. Látványosan visszaesik azok „életszínvona­la”, akik korábban állami alkalmazásban álltak, illetve akiket az árufor­galomban vagy a pénzügyi szektorban foglalkoztattak. Sőt, a rendszer összeomlásának általános következménye: a „fizetőképesség” romlása, a fogyasztás csökkenése azok jelentős részénél, akik nem vesznek részt – direkt vagy járulékos módon – a közvetlen termelésben (élelemgyártás, eszközgyártás).

Megtisztul a gazdasági és politikai út egy új társadalmi rendszer meg­teremtése előtt.

VII. A kommunizmus: kevesebb fogyasztás?

Ha holnap kitör a világforradalom, akkor ez – első megközelítésben – azt jelentené, hogy megszűnik az embernek ember általi kizsákmá­nyolása.

1. Nemzeti (nemzetgazdasági) szinten a kizsákmányolás felszámolása elsősorban a bérmunkásoknak a munkáltatók általi kizsákmányolására vonatkozik. Ha mindenki egyformán tulajdonos, akkor eltűnnek az erő­forrásokkal való privilegizált rendelkezés tulajdonosi előjogai.

Mi következik ebből? Egyebek mellett az, hogy minden munkaképes egyén számára lehetővé válik: szükségleteinek kielégítése érdekében termelő munkát végezzen. (Vö.: „egyetlen testileg alkalmas felnőttnek sem volna szabad kivételnek lennie az általános természeti törvény alól, tudniillik, hogy dolgozzék […] nemcsak az agyával, hanem a kezével is”.) A termelők létszámának gyarapodásával jelentősen csökkenhet az a munkaidő, amelyet a javak előállítása az egyes egyéntől megkövetel. (Illetve változatlan nagyságú egyéni munkaidő alatt több fogyasztási stb. cikket lehet termelni.)

2. A kizsákmányolás tágabb összefüggése: „az egyik nemzet kizsák­mányolása a másik által” (Marx-Engels); a függő nemzeteknek (nem­zetgazdaságoknak) a „kizsákmányoló nemzetek” által történő kifosztása. Ennek abbahagyása feltételezi ezen országok mostani kiváltságainak (kiváltságokból fakadó „versenyelőnyeinek”) a lebontását. Mivel jár együtt egy ilyen változás? Egyrészt a Glóbusz javai elosztásának kiegyenlítő­dési tendenciájával. Konkrétan: nem kevesebbel, mint hogy ezekhez a javakhoz való termelő hozzáférés – arányosan – mindenki számára biztosított. (A Föld az egész emberiség önfenntartásának, önellátásának a tere.)

Az erőforrások monopolizált használatának felszámolása azt is jelenti, hogy az emberiség javai és erőforrásai – bizonyos kritériumok alapján – bárkinek rendelkezésre állnak. Ezekből a javakból és erőforrásokból – formailag azonos eséllyel – potenciálisan az emberiség valamennyi tagja (az aktuálisan több mint 7 milliárd fő) részesedik. Ezért a gazda­ságilag fejlettebb országok lakossága számára a világforradalom – első ránézésre – azt is eredményezi, hogy a jelenleginél (nemzetgazdasági átlagban) jóval kevesebb fogyasztási cikk jut.

De ez nem minden! A nemzetközi kizsákmányolás megszűnésének másik velejárója: a kizsákmányolt népek (régiók) rovására szerzett kiváltságok következményeinek felszámolása, vagyis a történelmileg felhalmozott előnyök kompenzálása. E régióktól (kizsákmányolt nem­zetektől) felvett (elvett) „hitelek”, mint történelmi adósság törlesztése. Nevezetesen, a kifosztott régiók felzárkóztatása, megélhetési esélyeinek megteremtése – ami további érvágás a mostani „életszínvonalunkon”. (A történelmileg létrehozott hierarchia alternatív rendezése: a hátrányos régiók lakosainak tömeges áttelepülése, befogadása; vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké? ” Eszmélet 82. 2009.)

3. A természeti erőforrások monopolizált használatának felszámolása azt is jelenti, hogy biztosítani kell a jövő nemzedékeknek a mainál nem rosszabb életfeltételek lehetőségét. A marxi kommunizmus feltételezi a most élő generációk gyakorlatilag érvényesülő előjogainak a feladását. (Vö.: „az egyidőben létező összes társadalmak együttvéve sem tulaj­donosai a Földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint jó családapák kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nem­zedékeknek.”). Közismert gond, hogy az ipari civilizáció tőkés formája a gyors profitszerzés érdekében (a későbbi nemzedékek, az emberiség terhére) bevezette a természeti környezet kifosztását, meghonosította a természeti javak mértéktelen kiaknázását. Mondhatni: „hiteleket” vett föl a természettől, és megfeledkezett ezek törlesztéséről. Nem gondos­kodott a túlhasználat okozta hiányok visszapótlásáról. Elmulasztotta a megbomlott egyensúly helyreállítását – egyfajta planetáris adósságot hagyva a jövendő emberiségre. Az adósság rendezése, a természeti egyensúly helyreállításának feladata a feltételezett kommunizmusra marad, ami aktuálisan maga után vonja – a ma élő összemberiség szintjén – a fogyasztási javak szűkített újratermelésének tendenciáját. Számunkra aktuálisan gazdasági csökkenést jelent az ún. fenntartható fejlődés.

Összességében roppant kellemetlenül érintene bennünket, ha kitörne a világforradalom. Egy ilyen változás több kényelmetlenséggel is együtt járna. Egyik napról a másikra kevesebb fogyasztási cikkhez jutnánk, viszont ezért általában a mostaninál jóval több termelő fizikai munkát kellene végeznünk.

VIII. Lehetséges-e egyáltalán? (Forgatókönyv-töredékek a kommunista gazdálkodásról)

A jelenlegi rendszer felszámolódása (összeomlása vagy megdöntése) utáni időszakra valamennyi elmélet egy rövidebb-hosszabb átmenetet prognosztizál, amelynek történelmi feladata: a társadalom tagjainak átvezetése az új rendszerbe. (Eleinte persze nem ez a fő teendő – gya­korlatilag, pragmatikusan nem a „történelmi” feladat az elsődleges. Aktu­álisan a történelmi dimenzióval szemben elsőbbséget élvez a közvetlen anyagi életfeltételek megteremtése-biztosítása, valamilyen közhatalom működtetése stb. Ugyanakkor, ha feledésbe megy és hosszabb távon sem érvényesül az átvezetés történelmi feladata, akkor a kísérletből nem lesz átmenet – illetve nem az újba való átmenet lesz belőle.) Ezek a prog­nózisok abban különböznek a hagyományos utópiáktól, hogy nem részle­tesen kidolgozott tervet adnak, hanem csupán felkínálják a megoldás (a működési struktúra), illetve az átvezetés irányát, perspektíváját. A kiút, a konkrét megvalósítás gyakorlati kikísérletezése a mindenkori cselekvőkre marad: együttélésük formája (formái) csak az ő művük lehet.

Az egyik jövőkép szerint a kommunizmus (szocializmus) termelő­fogyasztó közösségek (különböző megfogalmazásokban: társulások, szövetkezetek) láncolatából felépülő egyetlen önellátó szövetkezés. E közösségek alapvető célja a tagok szükségleteinek kielégítése. E szükségletek határozzák meg a rendelkezésre álló erőforrások fel­használását, a közös (tervszerű, azaz egyeztetett) termelés kereteit és jellegét. A – kellő képességek vagy erőforrások hiányában – helyben nem kielégíthető szükségletek megkövetelik különböző külső együttmű­ködések létrehozását: horizontális és vertikális gazdasági kapcsolatok tartós vagy ideiglenes (az adott szükséglet kielégítéséig fenntartandó) kiépítését. Nagyon leegyszerűsítve: az így felfogott kommunista rendszer lényegét tekintve nem más, mint gazdálkodó közösségek alulról felfelé szerveződő hálózata.

Adódik néhány nyitott kérdés, megválaszolandó feladat ebben a mo­dellben.

Egy másik jövőképben a makrotervezésre esik a hangsúly. Itt a társadalmi igényekre (kielégítendő szükségletekre) és az erőforrások felhasználására vonatkozó döntéshozatal integrálódik alulról (a termelő egyénektől, illetve legkisebb közösségektől) felfelé. Tehát az első lépés egy központosuló demokratikus tervezés. Ezt követi a társadalmi előre­látás által felépített terv átültetése a termelés gyakorlatába: szabályozott lebontása a végrehajtásban.

Ebben a modellben könnyebb elképzelni mind a történelmi, mind a környezeti adósság rendezését. Ellenben dilemmát okozhat, hogy mikép­pen lehet elkerülni a központi terv végrehajtásáért felelős adminisztratív szerv bürokratizálódását.

IX. Hova álljanak a kommunisták? Az átmenet problémája

Annakidején a tőkés rendszerből való kilábalásnak két lehetséges útja ve­tődött fel. 1. A kapitalizmus felszámolása történhet politikai eszközökkel. Politikai átmenet (proletárdiktatúra) szükséges, ahol az önmagát túlélt tőkés rend ellenállást fejt ki. 2. Békés útra van lehetőség, ahol az állam mellett erős az önszerveződő társadalom. Ez utóbbinak esélye van arra, hogy – rövidebb-hosszabb átmenet során – felváltsa a széthulló polgári berendezkedést. (Marx akkori megítélése szerint Anglia és Hollandia kínál ilyen lehetőséget.)

Milyen feladat és mozgástér jut ez utóbbi átmenetben a kommunisták­nak? Szerepre ott lelnek, ahol a fennálló rendszerrel szembeni társadalmi alternatívák érlelődnek – elsősorban a termelés és az életmód, mint vala­milyen konkurens értékrend gyakorlati megnyilvánulásainak területén. Ott találnak érdemi feladatot, ahol a társadalmi elégedetlenség konstruktív alternatívakeresési cselekvést ölt (vagy esély van ilyen létrehozására). Ahol egyének különböző csoportjainak elméleti értékrendje és tényleges gazdálkodása, életmódja – részlegesen vagy teljesen – leválik a tőkés rendszerről. Ahol – a fennállóval szemben potenciális társadalmi ellen­erőként, ellenhatalomként – megjelenik, kibontakozik az önszerveződő és közös szükségletre termelő közösségek alternatívája.

Valamilyen – többé-kevésbé kiépült – társadalmi ellenhatalom létrejötte mutatja, hogy az emberek nemcsak nem akarnak régi módon, hanem tudnak is új módon élni. Ebből a gyakorlati cselekvésből eredhet, erre épülhet bármiféle politikai átalakulás. Nélküle a politikai eszközrendszer gyökértelen, így a politikai hatalomváltás társadalmi alap nélkül marad, a keletkező új rendszer nem a termelők saját tetteként működne.

Manapság számos olyan társadalmi kísérlet létezik világszerte, amelyben egyének és csoportok részlegesen vagy teljesen leválnak az uralkodó gazdaságról, és elkezdenek áttérni a bérmunka rendszeréből magát kiemelő közösségi gazdálkodás különböző formáira. Terjednek a pénz­kímélő eljárások változatai, és kialakultak ezek hálózatai. Bizonyos pénzkerülő gazdasági kapcsolatok honosodnak meg a résztvevők között. Sokfelé a közösségi termelés legkülönbözőbb kezdeményei működnek.

Az ilyen kísérletek mindenképpen valamiféle társadalmi ellenalternatíva vágyára és szükségességére utalnak – legyen a konkrét próbálkozás akár reális, akár irreális. Potenciálisan egyfajta társadalmi ellenhatalom csíráiként is értelmezhetők ezek, amelyek – kedvező fejlemények esetén – előbb-utóbb átfogó társadalmi alternatívává erősödhetnek.

Ezeknek a kísérleteknek a történelmi kimenetele többesélyes. Lehetnek a kisközösségi életben maradás, önfenntartás zárványai. (Vö. „Államcsőd Mozgalom ”. Eszmélet 92. 2011. tél) Lehetnek a versenyképesség helyi ja­vításának eszközei: valamely nemzeti vagy faji közösség másokkal szem­beni összetartozásának, önvédelmének formái. De kinőhetik magukat az emberiség önfenntartó önszerveződésének gyakorlati alapelemeivé is.

A Kommunista Kiáltvány megállapítása szerint a kommunisták két fő sajátossága: egyrészt a következetesen végigvitt osztályálláspont, va­gyis az egész bérmunkásság szempontjainak képviselete, másrészt a pillanatnyi előnyökkel szemben a távlati nézőponthoz való ragaszkodás. 1. A tulajdonnélküli bérmunkások (proletárok) „különböző nemzeti har­caiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik”; 2. „a proletariátus és a burzsoázia [ide értve a tőkésállamot is! – T. L.] között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik”.

„A kommunisták nem alkotnak külön pártot”. Ott találják meg a fel­adatukat, ahol a társadalmi kiútkeresés felszínre tör. Ahol megjelennek a fennállóval szembeni gyakorlati alternatívák. A létező mozgásokban, kísérletekben próbálnak meg hangot adni, illetve gyakorlati érvényt szerezni a tulajdonnélküliek egésze hosszú távú, a tőkés rendszeren túllépő érdekeinek.