Pénzt vagy nemzetet!

Felhalmozás, vagy megélhetési biztonság? – régi dilemma a polgári nemzetgazdaságban. Az előbbi győzelmének ára: nemcsak a gazdasági és társadalmi, hanem a planetáris biztonság elvesztése.

Az emberek többsége nem olvas filozófiát.
De következik-e ebből, hogy nem kellene
– a mindennapi életben hasznosítható –
filo­zófiát a többség számára is érthetően írni?
 
Beszélgetésrészlet egy budapesti üzletben, 2010 augusztusában. (Je­lenet három hangra.)
–  Ezerhatszáz forint lesz összesen.
–  Tudnak visszaadni kétezerből?
–  Itt van háromszáz a kasszából.
–  Hagyd, adom a pénztárcámból. Tessék a négyszáz vissza.
–  A háromszáz a kasszába vissza.
–  Mindent vissza.
–  Azt nem mondjuk. Az veszélyes.
–  Később még mondjuk. Majd ha lezárták a határokat.

I. „Hitel nincs!"

„Hitel nincs" – virított annak idején a kocsmákban. Hitel nincs, vagyis hitelből nem lehetett szomjúságot oltani. A felirat üzenete: előbb a munka (a pénzszerzés), azután a pénz elverése (az italozás). Hitelből ma sem nagyon lehet őszintére inni magunkat – legalábbis nem a kocsmáros hiteléből.

De ami kicsiben nem működik, az működik nagyban: életünk kelleme­sebbé tétele céljából bankhitelekhez folyamodunk. Többnyire sikerrel. (A magánszemélyektől felvett uzsorakölcsönre – mint a banki hitelezés kistestvérére – itt nem térek ki.)

Miért éri meg a banknak az, ami a kocsmárosnak nem? Miért ad pénzt az egyik „hozom"-ra, míg a másik nem?

Első megközelítésben azért, mert az egyiknek van erre pénze, a másiknak pedig nincs. Az egyiknek erre van pénze, a másiknak pedig erre nincs. Nem nehéz elképzelni, hogy valakinek nincs arra pénze, hogy másoknak kölcsönadja. Az emberek többségének saját használatra is kevés a pénze. Azt sem nehéz megérteni, hogy ha valaki fölösleges pénzzel rendelkezik, azt megpróbálja minél magasabb kamattal fialtatni. Olyan társadalomban élünk, amely – többek között – az alábbiakra szocializál:

  1. Az az értékes ember, akinek sok pénze van. Pénzért bármi meg­kapható – pusztán mennyiségi (pénzmennyiségi) kérdés az egész. Olyan társadalomba születünk, amely leginkább a pénz nyelvét érti.
  2. Az az egészséges gazdasági viselkedés, ha vagyont szerzünk, és azt minden határon túl gyarapítjuk, növeljük.
  3. Csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha pénzt (vagy könnyen pénzre váltható javakat) halmozunk fel, raktározunk el idős korunkra, nehezebb időkre stb. Más esélyünk nincs a túlélésre. Aki pénzt gyűjt, az biztonságot gyűjt.

Nem logikátlan, hogy ha ilyen a világ, akkor – a munkajövedelem, a ter­melői profit és különböző járadékok mellett – külön jövedelemformaként rögzül a kamat, és önálló foglalkozássá szilárdul a hitelezés. Nem logi­kátlan, hogy a történelem során külön intézmények jönnek létre, amelyek pénzgyűjtéssel és pénzkölcsönzéssel foglalkoznak – erre szakosodnak. Mivel nagy hasznot hoz, már bő száz éve jellegzetes társadalmi intéz­ménnyé erősödött a hitelrendszer.

A bankok működése sem a bankárok, sem az ügyfelek felől nézve egyáltalán nem logikátlan. De első pillantásra nem tűnik logikusnak, hogy a bankok olyan kölcsönöket is nyújtsanak, amelyeket nem kapnak vissza; amelyekből nem nyereségük, hanem veszteségük származik. Márpedig az utóbbi évtizedekben nem ritkán ez a helyzet. Az elemzők leírják az ismétlődő pénzügyi krízisek folyamatát. A bankok kölcsönöznek a hozzá­juk forduló megbízható ügyfeleknek. Azután különböző reklámfogásokkal megpróbálják hitelfelvételre ösztönözni a vonakodókat is. De kezdetben óvatosan hiteleznek: csak olyanoknak adnak kölcsön, akik megfelelőnek tűnő fedezettel (stabil üzleti tervvel, biztos jövedelemmel, ingatlanfede­zettel stb.) rendelkeznek. Később, ahogy fogynak a jó adósok, kiterjesztik az ügyfélkörüket, és megszaporodnak a kockázatos ügyletek. (Navigare necesse est – úgy tűnik, a pénznek is állandóan utaznia kell.) Az ügyfél bekopog; pénzügyileg nem túl bizalomgerjesztő, de nem is teljesen esélytelen, hogy törleszteni fog. Nem megbízható adós, de nem is fogja eleve elszabotálni a visszafizetést. Minden bizonnyal hozzá fog jutni a kért pénzhez.

A következő fázisban megfordul a helyzet. Már nem az ügyfél kopog be a bankba, hanem – képletesen szólva – a bank szalad az ügyfél után, hogy kedvezőbbnél kedvezőbb hiteleket tukmáljon rá. Olyan kép kerekedik ki, hogy elsődlegesen a banknak van szüksége hitelfelvevőre, és nem az ügyfélnek hitelre. Mintha lételemétől, életjeleitől fosztanánk meg a bankot, ha nem kérünk tőle kölcsön. Másként fogalmazva: mintha azzal büntetnénk, hogy nem veszünk föl tőle hitelt.

Érthető, hogy a banknak szüksége van a nyereséget hozó ügyfél­re. Belőle él. Nehezebben érthető, hogy miért éri meg a banknak a nemfizető adós. Miért nem éri meg a kocsmárosnak, és miért éri meg a banknak?

Kettejük között az egyik különbség, hogy a kocsmáros a saját pén­zét kockáztatja, a bank pedig nem. Egyrészt, a kocsmáros döntően a magánvagyonával üzletel, amivel személyes a kapcsolata. A bank viszont döntően a betétesek – a neki „hitelezők" – pénzével dolgozik. A tőkéje személytelen, idegen. Másrészt, a kocsmáros ténykedését befolyásolja a tényleges vagyona. Ha uzsorakamatra hitelezne, akkor is „tisztességesen" tenné: kézzelfogható, létező dolgot kölcsönöz. A bank ellenben nagyobbrészt ténylegesen nem létező „fiktív" pénzt ad hitelbe. Működésének az állami szabályozás nagy mozgásteret, igen tág kereteket enged. A bank előírások szerinti tartaléktőkéje az utóbbi időben az amúgy sem magas 8 százalékról 2,8 százalékra csökkent – de a gyakorlatban ezt sem feltétlenül tartják be. Bizonyos esetekben a saját tőke harmincszorosa is kikölcsönözhető. Ezért azután nem különösebben meglepő, hogy ciklikusan materializálódik („anyagi erővé válik") a „fikció": valós hiányként lázad fel, és bankcsőd, pénzügyi válság stb. formájában demonstrál a realitások tiszteletéért.

Tehát a kocsmáros és a bank között nem elhanyagolható különbség, hogy az utóbbinak az is hasznot hoz, ami valóságosan nem létezik (csak – mint mondják – virtuálisan).

Vajon mi indokolhatja, hogy az állam úgy szabályozza a bankok műkö­dését, hogy Akciók elkövetésére ösztönzi őket? Mi indokolhatja, hogy az állam cselekvően támogatja egy – szakmai kifejezéssel – „buborék­gazdaság" kialakulását?

Mi indokolhatja továbbá, hogy az állam nagyrészt átvállalja a fiktív ügyletek lelepleződésének negatív következményeit? Hogy működési zavarokat, nehézségeket produkáló bankokat konszolidál? Mivel indokol­ható, hogy az állam megment olyan bankokat, amelyek fizetésképtelenné váltak, pénzügyi csődbe jutottak? Mi állhat az állam eme „jótékonysági" tevékenysége mögött? Miért fontos az államnak a bankok életben tartá­sa? Kije lehet a bank az államnak? Kije lehet az állam a banknak?

II. A hitel éltet (Felhalmozási biztonság)

Paradoxnak tűnő helyzet: ha a banknak viszket (no, nem a tenyere!), az állam vakarózik. Kije lehet az állam a banknak? Miért alakult így kettejük kapcsolata?

Olyan rendszerben élünk, amelynek motorja, éltető eleme a gazda­sági növekedés. Növekedés híján ez a társadalmi berendezkedés csak vegetál, halódik.

Vajon nem állna-e meg az ország gazdasági fejlődése felhalmozás nélkül? Vajon lehetne-e nemzeti gazdagodás új beruházások nélkül?

Vajon mennyi vállalkozói beruházás maradna el, ha nincs lehetőség hi­telfelvételre? Mire telne államkötvények kibocsátása, illetve banki hitelek nélkül az államnak? Vajon mennyivel kevesebb állami beruházás lenne, ha nem volna államadósság?

Nem kevésbé fontos a hitel intézménye a fogyasztás oldaláról tekintve. Vajon hitelezés nélkül lenne-e elég vásárló a piacra dobott árukra? Vajon nem okozna-e elbocsátási hullámot az eladhatatlan áruk tömege? Nem kellene-e – az árukereslet hiányában – üzemeket stb. bezárni? Vajon az üzembezárások nem csökkentenék-e még tovább a vásárlóerőt (a piaci keresletet)?

Hitelezés nélkül lelassul a termelés és a fogyasztás. Megáll a gazda­sági növekedés. Vajon a hitelezés rendszere nélkül nem omlik-e össze a modern nemzetgazdaság?

A polgári gazdálkodás történetének elején a gazdaság főszereplői (a tu­lajdonos vállalkozók) arra kényszerültek, hogy olcsón termeljenek. Hogy alacsonyabb bérű munkaerőt és gazdaságosabb technológiát találjanak, mint a konkurencia. Továbbá arra kényszerültek, hogy a nyereségüket félretegyék, felhalmozzák, majd újra befektessék. Termelékenység és takarékosság – ezeken múlott, hogy talpon tudnak-e maradni a sza­badpiaci versenyben, vagy pedig kihullnak. Sikerességük előfeltételét a győztes vállalkozások többnyire a szabályozatlan piac létezésében vélték megpillantani.

A termelékenység növekedésével a legyőzött konkurensek helyébe új kihívás lépett: a túltermelés. A szabályozatlan piac ugyan nem korlátozza mesterségesen a termelést – de nem is gondoskodik a kínálat és a ke­reslet összhangjáról, egyensúlyáról. A termelésnek nem a szükségletek, hanem a technológiai kapacitások szabnak határt. Kínálat és kereslet hiányzó egyensúlyát a ciklikusan bekövetkező túltermelési válságok állítják helyre. A vállalkozások gyors gazdagodásra való törekvése a ter­melés és felhalmozás folyamatossága ellen hat. A vállalkozások erőltetett felhalmozásra törekvése a rendszer stabilitását veszélyezteti: hatásaival rombolja a rendszert.

A vállalkozás – tendenciájában – a rendszer buktatója. Rendszerbuk­tató.

A rendszer azonban nem bukik. Azért sem bukik, mert a XIX. század utolsó harmadától a vállalkozások politikai támogatást kapnak a köz­ponti hatalomtól. A tőkés rendszer állama aktív, a gazdaság működését is alapvetően befolyásoló tényezővé válik. Fokozatosan megteremti a rendszer olyan szabályozását, amely elősegíti a működés állandóságát, stabilitását, így gondoskodva a profittermelés lehetőségének folyamatos­ságáról. (A félreértéseket elkerülendő: csupán szimbolikusan értendő az államnak, mint intézménynek az aktivitása. Az állam-funkciók ellátását, vagyis a tényleges aktivitást az állam működtetői végzik. Vö.: „Szolgáló állam és »szabadon lebegő « kormányzat". Eszmélet 4. 1990.)

A vállalkozások mohósága veszélyezteti a rendszer működését. A politikai állam megmenti a rendszert. A tőkés állam nem engedi meg a tőkés vállalkozásoknak, hogy ösztönös viselkedésükkel kritikus válságba taszítsák, megbuktassák a rendszert. Azzal egyengeti a felhalmozás útját, hogy korlátozza, szabályok közé tereli a vállalkozások mohóságát.

A rendszer dinamizáló eleme a vállalkozás. Eszménye a szabad piac. A rendszer stabilizálója, konzerváló, konzervatív eleme az állam. Eszköze a gazdaság (gazdasági és gazdaságon kívüli eljárásokkal történő) befo­lyásolása: egy szabályozott piac kialakítása és működtetése.

A tőkés rendszert az állam védi meg a tőkés vállalkozásoktól. Habár a vállalkozások többnyire nem ismerik el, valójában lekötelezettjei az őket korlátozó és őket segítő (őket korlátozással is segítő) államnak. Lekötelezettjei az államuknak.

A tőkés rendszer állama azonban nemcsak fékezéssel, korlátozással óvja a profitorientált struktúrát, a működés és felhalmozás biztonságát. Egyrészt folyamatosan munkálkodik a társadalmi béke megteremtésén. Heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy ideiglenesen (átmenetileg, mi­nél hosszabb átmenetre) összebékítse az összebékíthetetlent: a tőkések és a munkások törekvéseit. A spontán, szabadversenyes felhalmozás (profitmaximalizálás) munkáslázadásokhoz, munkásszerveződések keletkezéséhez vezet: a bérmunkások különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő. Az állam igyekszik megakadályozni a nyílt konf­rontációt. Törvényhozással korlátozza a szélsőségesen munkásellenes gyári gyakorlatot (pl. a munkaidő csökkentése, a gyerekmunka szabályo­zása). A rendszerbe integrálódó szakszervezetek, rendszerbe integrálódó szociáldemokrata, kommunista stb. pártok tűrésével, sőt, támogatásával megszelídít, rendszerkonformmá alakít különböző munkáskövetelése­ket. Másrészt, a tőkés rendszer állama teremti meg a magántőkének nélkülözhetetlen keretfeltételeket, a vállalkozások számára szükséges infrastruktúrát. Létrehozza és működteti a tőkés magántulajdont képviselő jogrendet – szállítva ezzel a vállalkozásoknak az igényelt bérmunkássá­got. Fenntartja a vállalkozások számára (is) szükséges – a munkaerőt kinevelő – iskolarendszert. Elvégzi a magántőkének nem kifizetődő, illetve túl nagy falatnak bizonyuló beruházásokat (pl. útépítés, vasúthá­lózat kialakítása). Harmadrészt, a tőkés rendszer állama kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. A polgári fejlődés előrehaladásával (a termelékenység gyorsuló növekedésével) a termelés hatékonyságánál is nagyobb feladatnak mutatkozik a tömegesen előállított áruk eladása, piaci értékesítése. Ezért állandó igény mutatkozik a belső és külső felve­vőpiacok bővítésére: a kellő fizetőképes kereslet biztosítására.

A tőkés rendszer állama a magántőke segítségére siet. Hogy vásárló­erőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszült­ségeket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac gazdaságtalannak minősítene. 1. A rendszer működését elősegítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglalkoztatja és látja el jövedelemmel, teszi piaci vásárlóerővel rendelkezővé. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedelmi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, ame­lyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják.

Az állam által megteremtett és fenntartott működési keret nélkül a tőkés gazdaság – pusztán a spontán piaci mechanizmusokra hagyatkozva – összeomlana. A vállalkozások számára létkérdés az állam aktív, sza­bályozó beavatkozása. Ez teszi lehetővé az állam képviseletét ellátó és működtetését végző kormányzat nagyfokú függetlenségét. A mindenkori kormány a vállalkozóknak (illetve az őket megtestesítő rendszernek) nem egyszerűen „szolgája", hanem bizonyos mértékig az ura is. Nem pusztán az ő zsebükre dolgozik, hanem saját zsebre is. Így fordulhat elő, hogy az önjáróvá váló kormány olykor többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.

Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásárlási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlan­dósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Erős fogyasztói hajlam alakul ki pénz kölcsönvételére. A fizetőképesség javítását, ezáltal az árukereslet növe­lését segíti a bankhitel. A hitel mesterségesen kitágítja a fizetőképesség határait. Lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem.

A hitelből vásárló egyének szolgálatot tesznek önmaguknak, mert – rö­vid távon – bővítik a fogyasztásukat. De egyúttal jót tesznek, szolgálatot tesznek a termelőnek, szolgáltatónak (ezáltal magának a rendszernek, valamint kezelőjének, az államnak) is: a csupán feltételezett felvevőpi­acra termelő gazdaság nekik köszönheti a túltermelési válságok kirob­banásának átmeneti elodázását.

A rendszernek nemcsak az a sajátossága, hogy a vásárlóerőhöz (fizetőképes kereslethez) viszonyítva sok az áru, hanem az is, hogy a vállalkozói kedvhez, beruházási hajlamhoz képest kevés a tőke a vállal­kozóknál. Egyfajta Jolly Jokerként ez utóbbira is a bankhitel jelent megol­dást. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pénzem.

Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a fogyasztó nem kap hitelt a vásárlásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a vállalkozó nem kap hitelt a beruházásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodá­sa, ha az állam nem kap hitelt a rendszer működtetésére. (A legtöbb gazdasági nagyhatalom jelentős részben hitelekből finanszíroz egy sor társadalmi feszültségeket mérséklő „szociális" kiadást – a különböző segélyektől, támogatásoktól, járadékoktól kezdve a legkülönbözőbb központi költségvetésből fizetett foglalkozásokig.)

A rendszert – látványosan növekvő mértékben – a hitel élteti. A hitel a rendszer éltetője – és biztonsági szelepe. Ez is magyarázza, hogy az utóbbi évtizedekre a bank a modern polgári rendszer egyik legfontosabb intézményévé nőtte ki magát. A rendszer működtetésében a bank – fontosságát tekintve – felzárkózott az állam mellé. Miként az állam, úgy a bank is – minden ismétlődő pénzügyi válság ellenére – a rendszer megmentője. Az általa nyújtott hitelek nélkül a növekedési kényszeren alapuló tőkés gazdaság összeomlana.

A tőkés rendszer államának funkciója: a rendszer folyamatos működésé­nek biztosítása. Feladata a rendszert úgy szabályozni, hogy az tartósan működőképes legyen. Addig létezik (mert addig van rá szükség), amíg betölti ezt a szerepet. Néhány évtizede ennek a szerepnek az ellátásában az államnak a legfőbb segítője a bankszektor (a maga hitelrendszeré­vel). A tőkés rendszer stabilitásáért felelős állam ezért a bankrendszer lekötelezettje. Ennek megfelelően is viselkedik. Legitimálja és állami védelemben részesíti a bankok spekulációs, fiktív pénzügyi műveleteit.

Amikor pedig lelepleződnek a fikciók, nem logikátlan, hogy – a rend­szer (és önmaga) fenntartása érdekében – kisegíti a bankokat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert.

A rendszer működtetésében játszott kulcsszerepe magyarázza a bankok nagyfokú függetlenségét. Korunkban a bank nem egyszerűen kiszolgálja a tőkés vállalkozókat (illetve az őket megtestesítő rendszert). Mivel az állam a bankrendszernek – mint egyik legfőbb segítőjének – végzetszerűen lekötelezett, a bank igen jelentős önálló mozgásszabad­ságra tesz szert. Azt a nélkülözhetetlen szerepét kihasználva, amelyet a növekedésre orientált gazdasági rendszerben betölt, a spekulatív pénzügyi műveletek területén lényegében függetleníteni tudja magát a termeléstől. Az önjáróvá váló bank (az önjáróvá váló kormányzathoz hasonlóan) látványosan kinövi eredeti alapfunkcióját: a termelő tőke igényeinek teljesítését.

III. A hitel buktat

Egy XIX. századi filozófus a régebbi társadalmak felbomlásának folya­matát összekapcsolja valamelyik alapvető társadalmi csoport eladó­sodásával, és a hagyományos társadalmi egyensúly ebből következő felbillenésével. „Például az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkor­ban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt." Aki eladósodik, az bukásra ítéli magát.

Még plasztikusabban fogalmaz egy XVIII. századi szerző (Benjamin Franklin): „ha adósságot vesztek magatokra, hatalmat adtok másoknak arra, hogy szabadságtok fölött rendelkezzenek". A sokkoló szándékkal bevágott illusztrációja: „az egyszerű földműves, aki saját lábán áll, na­gyobb, mint a nemes ember, aki térdel".

Az eladósodó egyén és az eladósodó csoport hasonló helyzetbe kerül: kiszolgáltatottá teszi önmagát. Korunkban egész országok is rendre felvesznek ilyen kiszolgáltatott státust. Egy ország (nemzet) eladósodása-eladósítása valójában függetlenségének feladása: másoktól függő helyzetbe hozása. A gazdasági prosperálás (növekedés) ára – egy határon túl – az önrendelkezés elvesztése. Az eladósodás nemcsak az egyéneket, hanem a nemzetgazdaságokat is térdre kényszeríti.

IV. Megélhetési biztonság

A XVIII-XIX. században két elképzeléstípus alakult ki arról, hogy milyen gazdasági stratégiát kövessen a polgári nemzet. Az egyik abból indult ki, hogy az ország a nemzetközi piacon versenyhelyzetben találja magát, ezért létkérdés számára, hogy gazdasági tevékenységét a felhalmozás­nak rendelje alá: teljesítménye maximálisan növekedjék. A nemzetgazda­ság szereplőit a piac – úgymond – arra kényszeríti, hogy összpontosítva az erőfeszítéseiket fokozzák a termelékenységet, az így elért többletnye­reséget pedig újra befektessék. Végső fokon a mai államilag szabályozott gazdaság (és piac) is ennek a működési logikának rendelődik alá.

A növekedésre (felhalmozásra) alapozott nemzetgazdaság konku­rens elmélete ezzel ellentétes kiindulópontot választ: nem a gazdaság gyarapodását, hanem az állampolgárok megélhetési biztonságát tekinti a nemzet végső céljának és feladatának. Ehhez a célhoz igazítja a nemzetgazdaság működését. Ezért a szabályozott piac („másként piac") előbbitől eltérő változatát, alternatív modelljét vázolja fel. A magyar­országi reformközgazdászoknál a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben botránykőnek számító Johann Gottlieb Fichte annak idején (a XVIII. század legvégén) a polgári rendszer számára az alábbi elképze­lést fejtette ki:

Mi a nemzet legalapvetőbb feladata? Valamennyi állampolgárnak ga­rantálni a megélhetés (szükséglet-kielégítés) lehetőségét. Mit feltételez az egyén számára a megélhetés?

  1. Biztos jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy a szükséges árukat megvásárolhassa.
  2. Ennek előfeltételeként olyan foglalkozással rendelkezik, amely meg­adja neki a biztos jövedelmet.
  3. A nemzetgazdaság előállítja azokat az árukat, amelyeket az egyén szükségleteinek kielégítése igényel.

Nyilvánvaló, hogy az egyén vágyott, elképzelt szükséglete és fede­zettel (jövedelem-fedezettel) bíró, fizetőképes szükséglete (vagyis piaci kereslete) ritkán esik egybe. Mi szab határt a vázolt esetben az egyéni szükségletek kielégítésének? Mely egyéni szükségletek emelkednek a reálisan kielégíthető szükségletek rangjára? Egyrészt az egyén jöve­delemszerző teljesítménye. Másrészt a nemzetgazdaság kapacitása (rendelkezésre álló erőforrásai és teljesítőképessége).

Fichte nemzetgazdasági modelljében a megélhetés (szükséglet-ki­elégítés) biztonsága az alábbiakat feltételezi. A gazdaság szereplőit, az egyes állampolgárokat államilag szabályozott piac kapcsolja össze egy­mással. Ez a szabályozás azt hivatott biztosítani, hogy három alapvető területen folyamatosan egyensúlyi állapot alakuljon ki:

  1. Létrejöjjön a szükségletek és termelés egyensúlya. A nemzet meg­termeli az egyének által igényelt fogyasztási javakat. Összhangba kerülnek egymással a társadalmi szükségletek és az előállított ter­mékmennyiség azáltal, hogy a termelés eleve szükségletarányosan szerveződik.
  2. Létrejöjjön a termelési feladatok és a foglalkozások egyensúlya. Mindenki olyan foglalkozást gyakorol, amely nemzetgazdaságilag szükséges (ezért garantáltan jövedelmet biztosít a számára). A másik oldalról megközelítve: minden szükséges termelési feladat ellátására van munkavégző. Ennek előfeltétele a szükségletek és a foglalko­zások összhangba hozása az egyének oldalán, ami lehetővé teszi a társadalmi szükségletekkel arányos munkavégzés megszervezését.
  3. Létrejöjjön a vásárlási igények és a fizetőképesség egyensúlya. Azáltal, hogy a munkavégzés időtartama a fogyasztási igényekhez idomul, összhangba kerülnek egymással az egyéni szükségletek és az egyéni jövedelmek.

Miként lehetséges egy ilyen egyensúlyi gazdálkodás létrehozása, működtetése? Olyan piaci mozgásokkal, amelyeket az állam – a kitűzött alapcél elérése érdekében – terelget. „Az állam köteles a gazdasági forgalom egyensúly-állapotát minden polgárával szemben törvénnyel és kényszerrel biztosítani."

Fichte a vázolt követelmények teljesülését szerkezetileg zárt rend­szerben gondolja el. Egy belső forgalmát tekintve árucserén nyugvó, kifelé azonban zárt államban (ahogy nevezi: zárt kereskedelmi államban) tartja megvalósíthatónak. Elképzelése szerint csak az állam folytathat külkereskedelmi tevékenységet. A külkereskedelem azért számít teljes egészében állami feladatnak, hogy ki lehessen küszöbölni a külföldiek áttekinthetetlen és szabályozhatatlan befolyását a nemzetgazdaságra.

A gazdálkodás célja, hogy a társadalom tagjai viszonylag könnyű munkával tudjanak gondoskodni a megélhetésükről. Ennek egyik alap­feltételeként az állam (az „észállam") mindenki számára biztosít tulajdont (azaz termelési lehetőséget) vagy más formájú (kereskedői, közhiva­talnoki) munkalehetőséget. A másik feltétel: a termelés megrendelésre történik, mértékét az előzetesen felmért szükségletek határozzák meg. Így az előállított áruk piaca garantált. A gazdaság szerveződése biztosítja, hogy a termelő az „árujáért bármikor pénzt kaphasson és ezért a pénzért bármily árut megszerezhessen".

Fichténél az állami központ tájékoztatja a tevékenységet (hivatást) választókat, hogy milyen foglalkozásokra van társadalmi igény. Annak érdekében, hogy kedvet csináljon a hiányfoglalkozások választására, az adott területeken átmenetileg áremeléseket engedélyez. Az államilag kontrollált társadalmi munkamegosztás révén – úgymond – kialakul a hivatások helyes aránya, ami az egyes termelőnek biztosítékot nyújt arra, hogy megfelelő mennyiségű megrendelést kap.

Ebben a szisztémában az élelmiszerek termelése elsőbbséget élvez az ipari (kézműves) tevékenységgel szemben. A kézműves rend elsőd­legesen nélkülözhetetlen, másodlagosan pedig luxuscikkeket állít elő. A luxusáruk termelésére csak akkor kerül sor, ha mindenkinek az alapszük­ségletei már ki lettek elégítve. Fichte megfogalmazása szerint „nem sza­bad azt mondani: én megfizetem. Igazságtalan, ha valaki a feleslegeset megvásárolhatja, miközben valamely embertársa a legszükségesebbet nélkülözi és meg nem szerezheti; a pénz, amivel valaki a feleslegeset veszi meg, az észállamban nem is az övé."

A földművesek és a kézművesek között a kereskedőrend közvetít: gondoskodik az áruk elosztásáról. Eleve adott eladói és vevőkörrel áll kapcsolatban. „A kereskedelmi cég" feladata biztosítani, hogy a vevők szükségletei alapján megrendelt valamennyi áru kapható legyen nála. Ennek feltétele, hogy a termelőktől (az eladóktól) minden megrendelt terméket átvegyen.

A kereskedőkön túl további nem termelő réteggel számol Fichte. Szük­ség van olyanokra is – hangsúlyozza -, akik a törvények alkalmazásával, a közrend fenntartásával, a közoktatással foglalkoznak. ők nem művelnek földet, nem űznek ipart, sem kereskedelmet, mégis „épp oly jól kell élniök, mint a többi polgárnak. Nincs más megoldás, mint hogy a többi helyettük is dolgozzék […] Szükségletüket minden látható és mérhető ellenérték nélkül kell kielégíteni. A kormányzás, a nevelés, az oktatás gondjai és a nemzet védelme az ellenérték, amivel fizetnek." Fogyasztásuk költségeit a többiek megadóztatása révén fedezi az állam. Jövedelmük abból a pénzből származik, amelyet minden dolgozó adó formájában fizet.

A fizetett adó nagyságát a közalkalmazottak száma határozza meg. („Elképzelhetetlen, hogy egy ésszerűen berendezett államban bármely okból több adót követelne a kormány, mint amennyire szüksége van.") Amennyiben úgy döntenek, hogy csökkentik a közalkalmazottak számát, két eset lehetséges. 1. A dolgozók munkaideje rövidebb lesz, mivel „a volt hivatalnokokat beosztják a közös munkához és amit ezáltal mások munkájánál megtakarítanak, az egyformán mindenkinek a javára szol­gál". 2. Változatlan marad a munkaidő, de a volt közalkalmazottakkal megnövelt számú termelők a korábbinál több árut állítanak elő. Ily módon a nemzet – Fichte megfogalmazása szerint – vagy pihenőidőben, vagy jólétben gyarapodik.

A fichtei rendszerben az állampolgárok megélhetése a cél – a gaz-daság, a pénz ennek puszta eszköze. A szisztéma rögzített értékű pénzzel dolgozik. A pénz értékének rögzítése azért szükséges, mert e nélkül „nem lehet a kereskedelmet előre kiszámítani, illetve törvényileg szabályozni". Ennek hiányában viszont a pénz „maga teremti meg [… ] a saját törvényeit".

(Nem tartozik ide szorosan – de mégis… Az egyén megélhetésének a személyes termelőmunkára alapozása /fogyasztás és termelés egyen­súlyba hozása/ visszatérő gondolat az elmélet történetében. Thomas Morus prepolgári társadalmában a helyzet – némiképp leegyszerűsítve – a következő. Aki ebédelni akar, az délelőtt három órányit részt vesz a közös munkában. Aki vacsorázni akar, az délután három órányit részt vesz a közös munkában. Mivel pénz nem létezik, és a közösség meg­kerülésével más módon sem lehet élelemhez jutni, az „általános egyen­érték" szerepét közvetlenül az egyéni munkaidő tölti be. Míg Morusnál napi hat, addig később Campanellánál napi négy órai termelőmunkával biztosítható az egyén megélhetése. Paul Lafargue-nál ez – a gépek révén – napi három órára csökken. Ernst Schumacher pedig az alábbi megállapításra jut az 1970-es években: ha mindenki végezne termelő tevékenységet is, akkor kevesebb, mint napi egyórai munkát igényelne az ipari társadalmak jelenlegi össztermékének előállítása. Az egyes számítások lehetnek pontatlanok, de a gondolkodás iránya jellegzetes.)

Annak idején a polgári gondolkodásban két nemzetstratégia körvonala­zódott. Az egyik a folyamatos (végeláthatatlan) felhalmozás biztonságára alapozta a nemzet biztonságát. A másik valamennyi állampolgár meg­élhetésének biztonságára próbálta alapozni a nemzetet. A történelmi tapasztalatok szerint az előbbi – középtávon néhány eset kivételével – a kiszolgáltatottság megteremtésének útja: a nemzetgazdaság függő helyzetbe hozása. A második – lakossági önfenntartás gazdasági függet­lenséggel – ára: a világgazdaságtól (és annak technikai újdonságaitól) való elszigetelődés.

A polgári nemzetgazdaság számára felsejlő alternatíva: prosperálóbb tönkremenetel vagy szegényesebb bezárkózás (elzárkózás). Ez a polgári gondolkodás ismételten fel-felbukkanó dilemmája.

V. Planetáris biztonság (kitekintés)

Egyének, csoportok, nemzetek (illetve irányítóik) dönthetnek úgy, hogy a térdre kényszerítő eladósodással szemben a szegényesebb bezárkó­zást (a „megélhetési biztonságot") részesítik előnyben. Ez megnöveli a belső mozgásteret, de nem mentesít a külső kiszolgáltatottságoktól. A védendőnek kiválasztott területre állandóan betörnek (illetve előre nem kalkulálhatóan betörhetnek) a Glóbusz éghajlati szeszélyei, a világgaz­daság szeszélyei, a világpolitika szeszélyei (katonai-hadászati vagy terrortámadás), nemzetközi jogi bürokratizmusok stb. Tényleges meg­élhetési biztonságot a – mint egyes elemzők fogalmaznak – „planetáris biztonság" megteremtése adna. Ennek mostanság csekély a gyakorlati valószínűsége, de azért érdemes szembenézni azzal, hogy ez – szak­kutatások szerint – mit kívánna meg az emberiségtől.

  1. A természeti környezet terhelésének arra a szintre való csökkentését, amelyen helyreállítható a bolygó megbomlott egyensúlya. Ez komoly növekedési féket jelentene.
  2. A gazdag és a szegény országok fogyasztásának kiegyenlítését. Az életszínvonal (megélhetési, létfenntartási lehetőség) felzárkóztatását az ún. harmadik világban. Ez a gazdag országokban komoly élet­színvonal-esést jelentene.
  3. A gazdag és a szegény rétegek fogyasztásának kiegyenlítését. A tu­lajdonnélküli szegények megélhetési lehetőségének felzárkóztatását az ún. fejlett országokban is.
  4. Az autonóm személyiség (szabad egyéniség) esélyeinek növelését, aki képes planetáris tudattal gondolkodni és planetáris felelősséggel cselekedni.

El lehet meditálni azon, hogy egy erre emlékeztető világrendet az elméleti irodalomban hagyományosan minek neveznek.

 

***

Ennek az írásnak a címe: „Pénzt vagy nemzetet!". Nem téved az olvasó, ha úgy találja, hogy az írás nem a pénzről és a nemzetről szól. De téved, ha úgy találja, hogy nem szól a pénzről és a nemzetről.

Van abban némi arcátlanság, hogy az írás a „Pénzt vagy nemzetet!" címet viseli, és mégsem a pénzről és a nemzetről szól. Olyasféle ar­cátlanság ez, mint amikor Edgar Allan Poe egy regényt nem a rejtély megoldásával zár, hanem annak közlésével, hogy a kézirat befejező része a tengerbe veszett. Vagy mint amikor a „Százból, ha egyszer jó" kezdetű dal a „100 bolha" címet kapja. Mi ez, ha nem a fogyasztó súlyos megtévesztése? Kérdés, hogy jelen esetben a fogyasztó megtévesztése egyúttal a fogyasztó megkárosítása-e?!

Ez a rovat egyfajta filozófiai zsurnalisztika művelésére lett kitalálva. Írásai megpróbálnak alkalmazkodni az átfogó filozófiai szempontokhoz és megpróbálnak alkalmazkodni az olvasóhoz. Megpróbálják az átfogó filozófiát az olvasóra alkalmazni, azaz neki közvetíteni. Vagyis nem tartja tiszteletben sem a filozófia (az elvontan tudományos filozófia), sem az olvasó saját szempontjait. Sem-sem. Egyúttal megkísérli, hogy eltökélten tekintettel legyen mindkettőre. Is-is.