Az írás középpontjában Márkus Péter 1988-as előadásának bemutatása áll, amely – kritikailag – elemzi a korabeli reformprogramokat. Az előadás csaknem valamennyi veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyet a rendszerváltás után megtapasztaltunk.

1. Árugazdaság – az államszocializmus szolgája vagy sírásója?

Az ötvenes évek elején könyv jelenik meg „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban" címmel. A kiadványt J. V. Sztálin jegyzi. Az írásból – egyebek mellett – megtudjuk az alábbiakat.

„Időszerűek vállalatainkban az olyan kérdések, mint az önálló gazda­ságos elszámolás és a jövedelmezőség kérdése, az önköltség kérdése, az árak kérdése stb." Az árugazdálkodás „a gazdasági vezetőinket a termelés ésszerű irányításának szellemében neveli, és fegyelmezi őket". Megtanítja őket arra, hogy

• pontosan „számba vegyék a reális dolgokat a termelésben, ne pedig légből kapott »tájékoztató adatokról« fecsegjenek";
• „megtalálják és felhasználják a termelés rejtett tartalékait";
• „rendszeresen javítsák a termelés módszereit, csökkentsék a terme­lés önköltségét, megvalósítsák az önálló gazdaságos elszámolást és a vállalatok jövedelmezőségére törekedjenek".

A politikai gazdaságtannak – olvashatjuk a könyvben – objektív törvé­nyei vannak, amelyek emberi akarattal nem helyezhetők hatályon kívül. Az értéktörvény helyébe nem teremthető másik, új gazdasági törvény. Az értéktörvény nem alakítható át – legfeljebb a hatókörét lehet korlá­tozni. De az árutermelés nem azonos a tőkés termeléssel, nem minden körülmények között vezet kapitalizmushoz.

Az emberiség történelme során az árutermelés – úgymond – különböző társadalmak működését segítette. A szocialista rendszer működésének is lehet eszköze. A szocialista árutermelés hatóköre a fogyasztási cikkek előállítására korlátozódik. Alkalmazásának célja: a szocialista termelés fejlesztése.

Sztálin végkövetkeztetése: „Nem az a baj, hogy az értéktörvény nálunk hat a termelésre. A baj az, hogy gazdasági vezetőink és tervezőink – ke­vés kivétellel – nem ismerik eléggé az értéktörvény hatását".

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás, a rendszer stabilitása-stabilizá­lása miatt kerül szóba a gazdasági „szakszerűség" kérdése. Az érték­törvény érvényesítésének, az árutermelésnek végső soron a politikai hatalom megtámogatása a feladata.

Sztálin könyve lényegében kimondja: a gazdaság területe egy külön világ, amelynek saját törvényei vannak. Az öntörvényű áruvilággal kap­csolatban csak annyit lehet tenni, hogy behatároljuk, meghatározzuk az érvényességi körét. Megtehetjük, hogy öntörvényű működését mindenre kiterjesztjük, teljesen szabadjára hagyjuk. Megtehetjük, hogy mozgás­területét valamilyen meghatározott területre korlátozzuk. És megtehet­jük, hogy érvényesülését nullára redukáljuk. Az írás egyértelműen azt sugallja, hogy az áruvilág és az emberi világ két külön terület, eltérő szabályszerűségekkel, működési logikával. Közöttük hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony áll fenn. Sztálin mindezt a rendszer „megsegítése" érdekében hangsúlyozza. Az árutermelés puszta eszköz: a deklarált társadalmi-politikai cél eszköze. Ehhez az érveléshez, indokláshoz kap­csolódik a későbbi reformgazdaságtan jelentős része.

Mások egy másik alternatíva megjelenését vélik felismerni az áru­gazdálkodás legitimálásában és térhódításában. Egyrészt azok, akik – kritikailag – az ötvenes-hatvanas években revizionistának minősítik a Szovjetuniót („maoizmus"). Másrészt azok, akik – szintén kritikusan – valamilyen eszmére (pl. a humánum valamilyen eszméjére), az ember fogalmára, az ember filozófiai antropológiai sajátosságaira hivatkoznak („marxizmus-reneszánsz"). Harmadrészt azok, akik – pozitívan – az áru­gazdálkodásban (valamint a hozzá kapcsolódó piac- és nyereségszem­léletben) a rendszer leváltásának, az egész rendszeren való túllépésnek a lehetőségét látják.

 

Hruscsov a XX. kongresszuson – majd amikor népszerűségi problémái támadnak, később újra meg újra – elsődlegesen hatalomtechnikai meg­fontolásból leleplezi Sztálint. Ugyanakkor a sztálini koncepcióhoz való viszonya érdekesen – „kétlelkűen" – alakul. Folytatja, sőt továbbfejleszti Sztálin árugazdasági „revizionizmusát", egyidejűleg azonban forgalomba hozza (pontosabban felújítja) a hatalom és a gazdaság társadalmasítá­sának gondolatát.

Hruscsov érvelésében középponti feladat a gazdasági verseny és a fej­lett tőkés országok gazdasági utolérése. „Legyen törvény minden szovjet vállalat számára a munka termelékenységének szakadatlan emelése…" Hruscsov magyarázkodásra is kényszerül: a termelés, a gazdasági növekedés nem öncél, hanem az emberért van. „A szocializmusnak a gazdasági fejlődés üteme tekintetében megnyilvánuló fölénye egyre jótékonyabban érezteti hatását nemcsak az anyagi termelés, hanem a fogyasztás területén is."

Ezzel párhuzamosan rajzolódik ki nála egy „vissza Leninhez" vonulat. A XXII. kongresszuson Hruscsov (talán pusztán taktikából?) pártvezető részéről szokatlan koncepcióval áll elő: fel kell gyorsítani azt a folya­matot, amely „a szocialista államiságnak társadalmi önigazgatássá fej­lődéséhez vezet". Szükséges az állami és pártapparátus csökkentése, tevékenységük egy részének társadalmasítása: ez utóbbinak társadalmi szervek, szervezetek (szövetkezetek, szakszervezetek, szovjetek stb.) hatáskörébe való áthelyezése. „Mindent meg kell tennünk, hogy a tö­megeket egyre nagyobb mértékben vonjuk be az állam igazgatásába." Végső cél, hogy „állampolgárainkat mind egy szálig bevonjuk a közügyek intézésébe". Tehát:

1. A szövetkezet a társadalmi önigazgatás iskolája.
2. A szakszervezetek jártassá nevelik az egyéneket a társadalmi fel­adatok végzésében. „Azért is növekszik a szakszervezetek szerepe, mert megkapják a törvényhozási kezdeményezés jogát, s átvesznek egyes olyan funkciókat, amelyeket azelőtt állami szervek láttak el."
3. „A szovjetek jogköre bővülni fog […] ellátják a gazdasági és tár­sadalmi folyamatok gyakorlati irányítását. Sok olyan kérdést, amely jelenleg az államhatalom és az államigazgatás végrehajtó szerveinek hatáskörébe tartozik, közvetlenül a szovjetek és bizottságaik fognak megoldani."
4.  

A Szovjetunióbeli „revizionizmus", „ökonomizmus", „liberalizálás" visszahatásaként is értelmezhető Kínában az ún. kulturális forradalom. Magyarországon részben a kínai alternatíva hatására, részben tőle füg­getlenül jöttek létre olyan elméleti törekvések, illetve elvi-eszmei alapon szerveződő csoportok, amelyek a hivatalos ideológiában a „maoista" (sőt, belső szóhasználatban a „maoista-anarchista") megnevezést-minősítést kapták (pl. Haraszti vagy Demszky köre).

 

Sokban rokon a „maoistákéval" a korszakban divatos filozófiai, antro­pológiai szemlélet, amely a személyiségek „individualista" sokféleségével szemben az ember általános „nembeli" tulajdonságait gyűjti össze és tekinti alapértéknek. Ez az elmélet egyúttal az emberek egyfajta „huma­nizálásának" programja is. Nevezetesen az egyének arra ösztönzése (felvilágosító, morális stb. eszközökkel), hogy feleljenek meg az ember fogalmának: éljenek a legnemesebb lehetőségeikkel, alacsonyabb ren­dű énjüket cseréljék fel magasabb rendű énjükkel, mindennapi életüket közelítsék az eszményi emberi élethez.

2. A reformelképzelések típusai a nyolcvanas évek elején

A hatvanas-hetvenes években a társadalomátalakítás helyesnek tekintett irányáról lényegében két változat alakult ki és huzakodott egymással. A reform-közgazdaságtan hívei (és e törekvés politikai megjelenítői) a gazdaságosság, a gazdasági racionalitás nevében érveltek. Velük szem­ben, a másik oldalon valamilyen emberközpontú eszmére, ideológiára, értékrendre hivatkoztak, amely az embereket – úgymond – megvédi a piacgazdaságnak való kiszolgáltatottságtól, és egyáltalában a rövid távú pragmatizmus emberellenes hatásaitól.

A nyolcvanas évek elején továbbélt ez a két reformtörekvés. De mel­lettük – és velük szemben – egyre észrevehetőbben kezdett kikristályo­sodni egy harmadik, amely felvetette a gazdaságosság és a humánum szempontja közötti ellentét feloldásának lehetőségét.

*

A szükséges reformok irányával kapcsolatban megfogalmazott nézeteket jelentős mértékben befolyásolta az ország (illetve a régió) sajátos helyze­te, meghatározták bizonyos speciális történelmi körülmények. Azokban az államokban, ahol a tőkés rendszer gazdaságilag szervesen fejlődött ki, lényegében kialakultak az ipari civilizáció objektív és szubjektív felté­telei. Egyrészt létrejött a gyári nagyipar és a gépesített mezőgazdaság. Másrészt az egyének össztársadalmi méretekben rákényszerültek, hogy önálló gazdálkodási szemléletet és készségeket fejlesszenek ki maguk­ban. (Nem ide tartozik annak kérdése, hogy ez mennyire szorul vissza a későbbiekben.)

Az államszocializmusokban a politikai hatalomváltás korábban ment végbe, mint az ipari civilizáció objektív és személyi feltételeinek kialaku­lása. A félkapitalista, kapitalista viszonyok politikai tagadása általában akkor következett be, amikor a tőkés rendszer – nyugati értelemben véve – még ki sem alakult. Olyan történelmi feladatok, amelyek végre­hajtásáról tipikus körülmények között a tőke gondoskodik, itt áthárultak a politikai hatalom megragadása utáni időszakra. Ebből azonban egy sor nehézség származik: az adott helyzetben egyidejűleg kerül napirendre az ipari civilizáció megvalósítása és a tőkés módszerek elutasítása; egyszerre kell eleget tenni gazdasági és humán szempontoknak, ellátni kapitalizmuspótló (ennyiben hagyományosan polgári) és jellegzetesen antikapitalista funkciókat. Ily módon valamiféle sajátos kettős kötöttség (ökonómiai és ideológiai meghatározottság) jött létre. A gazdasági meg­fontolások megkövetelik a modern civilizáció megteremtését, az iparo­sítás és kulturálódás meggyorsítását, a termelékenység növelését stb. Bizonyos ideológiai megfontolások viszont – az emberi szempontokra hivatkozva – kizárják, hogy egy tisztán ökonómiai (közvetlen gazdasá­gossági, nyereségcentrikus) racionalitás logikája érvényesüljön.

A gazdasági-kulturális elmaradottság miatt nem logikátlan, hogy a humanista hivatkozású antikapitalizmus egyúttal gazdaságellenességet is jelent. A piaci gazdálkodás módszereinek elutasítása, tagadása itt azo­nossá válik az általában vett gazdaságossági, hatékonysági kritériumok háttérbe szorulásával. Az emberi szempontok, humán elvek nevében történő érvelés ily módon alapvetően a kapitalizmus humanista bírálatára redukálódik, és a gazdaságossági megfontolásokkal szemben elvont ellentétként rögződik. Lényegében fel sem merül a humán szempontok optimálisan gazdaságos érvényesítésének (az emberi szempontokból való kiindulás és a gazdaságossági megfontolások összhangba hozá­sának) igénye.

Egyidejűleg jelentkezik a kapitalizmuspótló ökonómiai feladatok végrehajtásának követelménye és az ennek radikálisan ellentmondó antikapitalista (ennyiben gazdaságellenes) ideológia és gyakorlat. A közvetlen ökonómiai logikából nyereségcentrizmus, a termelékenység növelése, a fizetőképes luxusigények piaci figyelembevétele stb. is szervesen következik. A deklarált ideológiai elvek viszont a tőkestruk­túra megszüntetését, az alapszükségletek általános kielégítését, a teljes foglalkoztatottság (részben mesterséges, erősen gazdaságtalan állásteremtés révén történő) biztosítását, a közszükségleti cikkek, az egészségügy, az oktatás állami dotálását és ezekhez hasonló intézke­dések végrehajtását írják elő.

 

Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok tehát egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből hierarchikus viszonyuk következik. A reformelképzelések jelentős része osztályozha­tó annak alapján, hogy a humán vagy a gazdaságossági elvet kívánja előnyben részesíteni. Ennek megfelelően értelmeződik a nem-áruszektor mint a pazarlás vagy mint a humánus megfontolások érvényesítésének területe, a piaci logika mint a gazdaságosság vagy mint az emberek megnyomorításának eszköze stb. Ily módon jól elhatárolódik egymástól a reformtörekvések „ideológiai", illetve „ökonómiai" típusa. Markáns szembenállás mutatkozik egyfajta „humanista kollektivizmus" és az „ökonomizmus" értékrendje, preferenciaválasztása között.

 

Az „ideológiai" típus hívei túlnyomórészt politikai szervezésű társada­lomban gondolkodnak. Alapvetően arra törekszenek, hogy a társadalmi életfolyamat újratermelésében ne következzen be az egyes szférák (jog, morál, gazdaság, oktatás, kultúra stb.) elkülönülése, működésének divergálása. Szorgalmazzák ezért e területek átfogó nézőpont alá való besorolását, közös nevezőre hozását komplex ideológiai megfontolások révén történő vezérlését. A gazdasági-gazdaságossági megfontolásokat, a jogi szabályozást, az oktatás- és kultúrpolitikai intézkedéseket stb. tehát – úgymond – egységes elvi koncepcióhoz kell hozzáigazítani. A különböző társadalmi szférák szempontjait ez a logika másodlagosnak tekinti; működésüket immanens törvényszerűségektől lényegében men­tesnek, autonómianélkülinek képzeli el. Mozgásukat az általános, átfogó célkitűzés által meghatározottként, annak alárendeltként szeretné látni.

Mindezek alapján a humán kiindulópontnak olyan változata körvo­nalazódik, amelyet az emberközpontúság és a szükségletelvű gazdál­kodás egy sajátos formája jellemez: elsődleges feladatnak számít az alapszükségletek általános kielégítése (ami természetesen a politikai rendszer stabilitását is hivatott szolgálni). Ez a változat igyekszik az emberi viselkedés egészét befolyásolni a tudat és az erkölcsi maga­tartás formálásától kezdve a szükségletek képződésén át az életvitel kialakításáig. Vallja, hogy valamennyi társadalmi impulzusnak, amely az egyéneket éri (propaganda, reklám, mindennapi tapasztalatok stb.), tudatformát, értékképzeteket, életformát teremtő következménye van, és a társadalmasodási, társadalomszerveződési folyamat irányításakor ezeket a következményeket is számításba kell venni. Ezért a közvetlen gazdasági, kulturális stb. előnyök fölé helyezi a távlati társadalompe­dagógiai hatásokat, eredményességet: az emberek gondolkodásának, erkölcsének, mentalitásának, életmódjának tartós befolyásolását.

A tőkés társadalomra jellemző konkurenciával, egyéni versengéssel szemben felértékelődik a közösségiség; az ökonómiai haszonnal (nye­reséggel) szemben az emberi szempontok, szükségletek; a gazdasági, társadalmi és kulturális hierarchiával szemben egy viszonylagos egyen­lőség; az anyagi (felhalmozási, illetve fogyasztási) javak dominanciájával szemben a szellemi-kulturális jólét megvalósításának követelménye.

A felsorolt elemek közül a legátfogóbb – lényegében a többit is meg­határozó, az emberek gazdasági, politikai, tudati, morális, életformabeli újratermelését szervezni, strukturálni hivatott – elv, eszmény a közös­ségiség: a kollektivitás preferálása az individuális, a magánszempontok rovására.

A közösségi összetartozás érzésének és tudatának kialakítása az állampolgárok viszonylagos egyenlőségét feltételezi. Megköveteli tehát annak biztosítását, hogy a hivatalosan elismert alapszükségleteket min­denki kielégíthesse. Az ideológiainak nevezett reformtörekvés képviselői ezért szorgalmazzák egy reálisan elérhető, takarékos, mérsékelt jólét általános megteremtését; anyagi és szellemi, jövedelembeli és kulturális esélyegyenlőség létrehozását. Szembefordulnak a nagyobb jövedelem-és fogyasztáskülönbségekkel. Nézeteikben a társadalom rászoruló tag­jairól való gondoskodó humánum az állam feladataként jelenik meg. E funkció része a munkabérek, fizetések jelentősebb eltéréseinek kompen­zálása, közömbösítése: az aránytalanságoknak központi árszabályozás, valamint szociálpolitika segítségével történő kiküszöbölése. Ily módon a nemzeti termék, a nemzeti vagyon redisztribúciója (szubvenciók, dotációk, segélyek stb.) révén előtérbe kerül a spontán piaci törvények hatásai alól kivont nem-áruszektor, mint a társadalmi javak ideológiai megfontolások szerinti elosztásának fő intézménye.

Mindezeknek az összefüggéseknek elég pontos megfelelőjét, adekvát vetületét képezik a nemzetgazdaság közösségi ideológiának alávetett működéséről alkotott elképzelések. Ezek szerint a piaci (azaz anarchisz­tikus) gazdálkodás mechanizmusait visszaszorítva a termelés és az elosztás kollektív jellegét biztosító tervgazdaság, központilag irányított és ellenőrzött tervszerűség valósuljon meg. A tervgazdaság a termelési eszközök állami tulajdonára épül. Az állami terv nem garancia a piaci gazdálkodásnál magasabb termelékenységre, de itt nem ez, hanem a társadalmi összetartozás, egymásrautaltság képzetének és feltételeinek kialakítása az elsődleges cél. Abból, hogy a kollektivitás szempontjai előnyben részesülnek az ökonómiaiakkal szemben, szervesen követ­kezik: a gazdaságosság kérdése lényegében csak akkor merül fel, ha nem „demoralizál", nem fejt ki romboló hatást a közösségtudatra. Gyakori ebben az összefüggésben a közérdekre, az össztársadalmi érdekekre történő hivatkozás. A termelés növelésére, hatékonyságának fokozására irányuló ösztönzés döntően erkölcsi, vagyis a közösségi ideológia elve­ivel összhangban levő.

Ez a szemlélet a fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeiben, az egyéni szükségletek divergálásában a nemzetgazdasági szempontok megsértését látja. A számára pazarlónak minősülő – jóllehet fizetőké­pes – luxusigények ideológiailag és ökonómiailag egyaránt károsként, ily módon társadalomidegenként jelennek meg.

Hogy az „ideológiai" típusban nem az adott pártállam apológiájának szándékáról van szó, hanem bizonyos eszmék, elvek védelméről, azt jól illusztrálja Hegedűs András egyik 1977-es írása¹ . A szerző az államilag deklarált humanisztikus értékpreferenciák társadalmi számonkérhetőségét akarja elérni. Konkrétan olyan reformot, amelyben e számonkérhetőség intézményesül: létrejön „a politikai hatalom fölötti társadalmi uralom". Elképzelése egyszerre irányul a bürokratikus párt­uralom és a rendszer „ökonómiai" átbillentése ellen.

 

A konkurens irányzat, a reform-közgazdaságtan a közvetlen gazda­ságossági kritériumok előnyben részesítése mellett érvel. Alapvetően az egyes társadalmi szférák (oktatási, kulturális, szociálpolitikai, nem­zetgazdasági stb.) ökonómiai értelemben vett racionalizálására, ezért a hatékony működésüket gátló ideológiai megfontolások leépítésére törekszik. Vagyis lényegében annak elérésére, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél eredményesebben lássák el feladataikat; intézményeik váljanak gazdálkodóegységekké. E célkitűzésekből szer­vesen következik a piaci mechanizmusok fölértékelése. Tehát döntő jelentőségre tesz szert az áruszektor, amely a nyereség, a haszon elve alapján működne.

E nézetrendszer kívánatosnak tartja, hogy a különböző árucikkek gyártása maximális termelékenységgel menjen végbe, így előállításuk a társadalmilag valóban szükséges munkaidő felhasználásával történjen. A társadalmi önköltségre redukálódást (a gazdaság, kultúra stb. területén) versenyhelyzetek létrehozása, vállalkozói mentalitások és lehetőségek kialakítása segíti elő. Ugyanebből a megfontolásból előnyösnek tekinti a nemzetgazdasági vagy regionális bezárkózással szemben a világpiaci mércéhez való igazodást. Mindez feltételezi az ökonómiai szféra pluralizálását: nagy-, közép- és kisméretű gazdasági egységek, illetve állami, szövetkezeti, valamint magántulajdon együttélését.

Ez az elképzelés a társadalmasodás közvetett formáját részesíti előnyben, vagyis a társadalmi viszonyok piaci közvetítések révén való strukturálódását. Tehát az „ideológiai" típussal ellentétben (amely túlsú­lyosan politikai szervezésű társadalomban gondolkodik) egyfajta gaz­dasági társadalom (a pénzkapcsolatok által történő társadalmasodás) létrehozását szorgalmazza.

A nyereségelvű nemzetgazdaság optimális működése termelékenység-centrizmust, illetve a forgalmi folyamatban eladáscentrizmust kö­vetel meg. Ennek megfelelően – az adott logika szerint – a társadalmi fejlődés fő mutatójának a gazdasági növekedés számít, a jólét pedig döntően az anyagi gazdagságon (az átlagfogyasztás emelkedésén, a többletfogyasztáson) mérhető. Az eladáscentrikus gazdálkodás egyrészt jelentős mértékű fizetőképes keresletet feltételez, másrészt az individu­ális szükségletek sokfélesége, a fogyasztási szerkezetek divergálása van vele összhangban. Az eredmény kettős. 1. Alapvető célkitűzésként fogalmazódik meg – ideológiai tartalmaktól függetlenül – lényegében minden piaci kereslet kielégítése. Centrális hivatkozási alappá válnak – a hagyományos közösségi elvekkel ellentétben – az (ökonómiai értelem­ben vett, azaz fizetőképes) egyéni szükségletek, valamint a személyes érdekeltség. Fölértékelődik az individualitás.² . A termelés áruszektorra orientálódásával a piaci elosztás adekvát. Előtérbe helyeződik ezáltal az anyagi ösztönzés. Eszmény a bizonyos határokon belül önállóan kezde­ményező (vállalkozó) egyén. Fontos kritérium a direkt gazdaságosság, a hatékonyság, a naprakész tudás, a szakszerűség. Ezek biztosításának egyik fő eszköze a dolgozó individuumok közvetlen teljesítmény szerinti honorálása. A teljesítményarányos bérezéstől elválaszthatatlan a na­gyobb jövedelemkülönbségek kialakulása. Ennek viszont az egyénileg szükségelt használati javak erős differenciálódása felel meg. A fogyasz­tási struktúrák, életvitelek radikális eltéréseinek legalizálása, nyilvános elismerése igényli a bennük megtestesült eszmények, normák tolerálását – végső fokon az ideológiai élet liberalizálását.

A szóban forgó reformelképzelések gazdasági és ideológiai liberaliz­musa természetesen kevésbé összeegyeztethető a hagyományos poli­tikai mechanizmussal. Képviselőinek ezért egyik ismétlődő követelése, jelszava – a konkrét tartalmi jegyek nélküli – demokratizálás.

 

Nem függetlenül az ismert történelmi okoktól (viszonylagos gazdasági elmaradottság a világszínvonaltól, a civil társadalom kialakulatlansága, a nemzetközi viszonyok stb.) a közép- és kelet-európai államszocializ­musok hivatalos ideológiájában és társadalmi gyakorlatában egyoldalúan a kollektivitás vált a humán szempontok szinonimájává – visszaszorítva az individualitást. A deklarált általános érdekek képviselete a közvet­len egyéni magatartásoktól elkülönült intézményrendszer funkciójává lett. így a hivatalosan feltételezett és elismert közösségi szükségletek jelentős mértékben függetlenedtek a tényleges egyéni igényektől, mi­vel nem azokból tevődtek össze. Az alapszükségletek kielégítésének paternalisztikus állami szabályozása nemcsak az egyéni szükségletek korlátozásához vezetett, hanem lényegében az individuális mozgástér, cselekvési terület lehatárolásához is. Az egyéni képességek kibontakoz­tatása ily módon alárendelődött a központilag meghatározott kollektív feladatok ellátásának. Az általános szükségletek, érdekek stb. adekvát, illetve fiktív leképeződése és képviselete ezért egyaránt bekövetkezhe­tett. A központi, fölülről irányítottság meggátolja az egyéni szükségletek, érdekek, képességek autonóm szerveződését. A formális közösségiség (valamint az ebből táplálkozó egyenlőségelv) gyakorlati preferálása és hivatalos ideológiává emelése hosszabb távon további következménnyel jár: a politikai ideológiára egyszerűsödött elméletben a humán szempontok képviselete lényegében a kollektivitás követelményére redukálódik.

Az emberi szempontoknak az intézményesített kollektivitásra tör­ténő redukálása szűken antikapitalista ihletettségű: a tőkeviszony, osztálykizsákmányolás, egyenlőtlenség elvi-morális tagadásán nyug­szik. A – végső fokon – ideológiai megalapozású humán szempontok szükségképpen összeütközésbe kerülnek az egyenlőségeszményt sértő egyéni törekvésekkel, és igyekeznek azokat háttérbe szorítani. így az individualitás képviseletét – áttételes módon – a piaci gazdálkodás vállalja. Amikor az „ökonómiai" típusú reformelképzelések szorgalmaz­zák az egyes társadalmi szférák emancipálását az általános ideológiai meghatározottság alól, elsősorban a gazdaság (a piaci gazdálkodás) immanens törvényszerűségeinek érvényre juttatásáért szállnak síkra. Az ökonómiai szféra önálló mozgása azonban jelentősen megnöveli az egyes egyének autonómiáját azáltal, hogy a magánszempontokat, individuális törekvéseket – mintegy melléktermékként – „emancipálja" a kollektív kötöttségektől. Elismeri a deklarált általános társadalmi érdektől független egyéni érdekeket, így elősegíti a hivatalos közösségi felada­tokkal szemben közömbös individuális képességek szabadabb kibonta­koztatását. Tehát a piaci gazdálkodás a humán szempontok korábban visszaszorított oldalának kifejlesztését szintén képviseli – ily módon egy fontos mozzanat történelmi hiányának felszámolását is támogatja. Ezt azonban a másik (a társadalmi, közösségi) oldallal elvont ellentétben teszi. Így – ebben a vonatkozásban – az általa tagadott állapot negatív lenyomatát alkotja. A formális, ezért személytelen kollektivitás ellen­pontjaként az egységes személyiség hiányát kifejező, ennyiben szintén személytelen individualizmus, egoizmus érvényesülési terepeként, moz­gásterületeként jelenik meg.

 

A hivatkozott korszakban tehát jól láthatóan szembefordulnak egymás­sal az ökonómiai és a „humán" ideológiai törekvések. Meg is fogalmazó­dik az „optimalizálás vagy humanizálás" alternatíva, és ellentétük külön­böző nyelvi formákban fejeződik ki. Kornai János markáns megállapítása szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet, és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát".2 Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok itt egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből – mint korábban jeleztem – hierarchikus viszonyuk következik.

Mások ezt másként látják, és a két szempont összeegyeztethetősége, illetve egymásra utaltsága mellett érvelnek. Egyidejű gazdaságosság és humánum, nevezetesen valamilyen gazdaságos emberközpontúság lehetőségeit keresik. A társadalmi jóléttől függetlenedő gazdasági cé­lok és e célokat ellensúlyozó jóléti intézmények ellentétes kettőssége – úgymond – csupán történelmi képződmény. „Karitatív funkciókra, a társadalom egy meghatározott szűk szektorára érvényes »magasztos« elvekre csak ott van szükség, ahol a gazdasági gépezet nem a társa­dalmi jólét, hanem valamilyen más cél (például nyereségmaximalizálás) szolgálatában áll."³

 

Ezért sem meglepő, hogy a jelzett időszakban több szerző direkt vagy indirekt polémiát folytat azzal a nézettel – illetve társadalmi gyakorlattal -, amelyben antinómiaként fogalmazódik meg (antagonisztikus formát ölt) az emberi szempontok és a gazdaságosság viszonya. Egy ilyen helyzet – hangsúlyozzák – csak ideiglenesen, átmeneti állapotként indokolható, és történelmi perspektívában, valamint fogalmilag tekintve egyaránt meghaladható. Tartósabb fennmaradásának két fő okát, ideo­lógiai és ökonómiai összetevőjét említik. 1. Aláhúzzák, hogy az extenzív gazdálkodás időszakában a gazdaságpolitika lényegében ideológiai normáknak rendelődött alá. 2. Kimutatják, hogy történelmileg meghatá­rozott körülmények között az ökonómiai szféra önállósul, saját immanens logika alapján kezd működni, és ez „szüli azt a látszatot, hogy a gazdaság függetleníthető a társadalom más szféráitól vagy éppen azok »ellenére« létezik".⁴ Ebben az esetben keletkezik az a képzet, amely szükségképpe­ninek tekinti a gazdaság és a nem-gazdasági területek, az ökonómiai és az ún. jóléti intézmények közti hasadást és munkamegosztást. E képzet szerint a gazdasági szféra feladata érvényt szerezni a termelékenység, hatékonyság kritériumainak, a karitatív intézkedések, dotációk funkciója pedig az ökonómiai racionalitástól elválaszthatatlan antihumánus moz­zanatok ellensúlyozása, kompenzálása. A gazdaságosságra törekvést tehát nem az emberi szempontok megvalósításának szándéka motiválja, hanem az objektív piaci törvényszerűségek működtetésének igénye. A jóléti intézmények viszont eleve gazdaságellenesként értelmeződnek: létezésüket, fenntartásukat kizárólag humánus megfontolásokkal indokol­ják. A társadalmi újratermelési folyamat ily módon mint pazarló humánum és gazdaságos „antihumánum" kettőssége jelenik meg.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozódik, hogy miként az emberi szempontoknak nem az ideológiai megalapozású képviselet a kizáró­lagos változata, úgy a gazdálkodásnak, a gazdaságossági kritériumok érvényesítésének sem a piacgazdaság az egyedül lehetséges formája. Különbséget kell tenni – úgymond – a közvetlen nyereség és a hosszabb távú gazdaságosság között. így tekintve az oktatáspolitika preferálása, bizonyos kulturális kiadások növelése (ami az emberek képességeinek fejlődéséhez, kulturális szintjének emeléséhez vezet) nem a nemzetgaz­daság megcsapolása, hanem hosszabb távú ökonómiai befektetés is.

Néhány szerző – elméleti-metodikai megfontolásból – a gazdasággal, politikával stb. szemben a társadalomszerkezet totalitására helyezi a hangsúlyt. írásaikban a gazdaságossági és az emberi szempontok egy­aránt egy átfogó társadalompolitika szerves elemeiként jönnek számítás­ba. Egy komplex társadalompolitika célja a „társadalmi viszonyok [egy­séges szempontú] formálása, ide értve a társadalmi újratermelés teljes ciklusát, tehát a termelési, elosztási, felhasználási szféra viszonyrendsze­reit s a tudati viszonyokat is".⁵ Az ilyen értelemben vett társadalompolitika feladata összhangba hozni, totalizálni az egyes részterületek működését. Tehát nem feloldani, mint az „ideológiai" típusú elképzeléseknél, hanem egymással összhangba hozni, ami lehetővé teszi hierarchiájuk, spontán ütközéseik, időszakos kompromisszumaik kiküszöbölését.

 

Ezen érvelés szerint gazdaságpolitika, szociálpolitika stb. valójában egy nagyobb totalitás alrendszerei. Köztük és a komplex társadalompo­litika között rész-egész viszony áll fenn: az utóbbi minden területet átfog, és kijelöli az egyes szférák helyét, értelmezi a társadalomtotalitáson belüli funkciókat. Ily módon a hagyományosan gazdaságpolitikai, szociálpoliti­kai, kultúrpolitikai stb. problémák átfogó társadalompolitikai keretek közé ágyazódnak be; a gyakorlatra vonatkozó gazdaságelméleti, politikaelmé­leti stb. kérdések átalakulnak általános társadalomelméleti kérdésekké. A részterületek egymást keresztező, ezért a hatásokat gyengítő autonóm racionalizálása helyébe az egész társadalmi szerkezetet átfogó reform igénye lép, a részracionalizálásokra törekvést az alapstruktúra raciona­lizálására való törekvés váltja fel. így az egyes szférák ésszerűsítése és működése struktúrafüggő ésszerűsítésként és mozgásként jelenik meg. Ebben az esetben a gazdaságosság nem pusztán gazdaságelméleti, hanem általános társadalomelméleti problémaként értelmeződik.

 

Jóllehet erősen divergálnak a nézetek a gazdaságosság értelmezé­sével kapcsolatban, csaknem általánosan elfogadott vélemény, hogy annak specifikuma a magas termelékenység, illetve egyik alapfeltétele és alapismérve a takarékosság. Részletesen tárgyalja e kérdéskört Jánosi Ferenc egyik írása, amely az embercentrikus és a nyereségcentrikus gazdálkodás viszonyát elemzi. A szerző érvelése szerint különbséget kell tenni a gazdaságosság részleges vállalkozói, valamint átfogó társadalmi formája között. Míg az előbbi nem feltétlenül eredményezi a munkater­melékenység maximális növekedését a nemzetgazdaság szintjén, az utóbbi ezzel egyenértékű. A piaci ökonómia – úgymond – csak korlátozott gazdaságosság megvalósítására képes, mivel érdeklődésének homlokte­rében a nyereség, a jövedelmezőség áll. A termelés hatékonyságának fő mutatója azonban nem a nyereség, nem a befektetett tőke értékesülése, hanem az alkalmazott termelőerők hatásfoka, termelékenysége. A piaci gazdálkodás figyelme nem az össztársadalmi munkával, hanem csak a közvetlen kiadásokkal, a termelés költségeivel való takarékosságra terjed ki. A termelékenység optimális növelése viszont az emberi munka megtakarítására való törekvést, a felhasznált munkaidő minimalizálását is feltételezi.

A humán szempontokból kiinduló gazdálkodás célja – állapítja meg Jánosi – „a növekvő szükségletek mind teljesebb kielégítése, a szabadidő növelése, az emberben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása".⁶ Mindez egyúttal a gazdasági-gazdaságossági megfontolások érvényre juttatását is jelenti: a megnövekedett szabadidő, az új képességek kifejlődése egyenértékű a társadalmi termelőerők gyarapodásával, ezáltal a munkatermelékenység emelkedésével. Végső fokon tehát a gazdaságosság növekedése a nemzetgazdaság összes munkaráfor­dításának redukálásában ragadható meg. Az átfogó társadalmi gaz­daságosság az élő és holt munkával való együttes takarékosságot, az egyes termékek költségeinek mérséklődését, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenését jelenti. Ugyanez az összefüggés a humán oldal felől is megfogalmazható. A személyes élvezetekre, az egyéni és ezért a társadalmi fejlődés számára rendelkezésre álló idő a munkatevékeny­ség hatékonyságától, az erre épülő időmegtakarítástól függ. Ennyiben általános társadalmi érdekként jelenik meg az elvégzendő munkáknak a valóban szükséges minimumra redukálása, vagyis a termelékenység maximalizálása.

 

A nemzetgazdaság számára kínálkozó munkamegtakarításoknak két iránya körvonalazódik azokban a reformelképzelésekben, amelyek egy­aránt figyelembe veszik az emberi és a gazdaságossági szempontokat.

1. Azoknak a tevékenységeknek, termékek gyártásának a megszünte­tése, amelyekre nem irányul társadalmi munkafedezettel bíró kereslet.
2. A nemzetgazdaságot valamilyen formában tehermentesítő eljárások alkalmazása. Vagyis a költségvetés csökkentése, egy emberközpontú (ezért megtakarításcentrikus) gazdálkodás álláspontjáról pazarlásnak minősülő kiadások elkerülése révén.

Mind a humán szempontok érvényesítésének, mind a nemzetgazdasá­gi megtakarításoknak egyik fő lehetőségeként fogalmazódik meg annak biztosítása, hogy az egyéni szükségletek autonóm módon képződjenek és szerveződjenek. Az ilyen szerveződés két döntő akadálya a szemé­lyes munkafedezet nélküli jövedelemképződés, valamint a fogyasztásra ösztönzés jelensége. Az előbbihez sorolódnak mindazok az egyéni bevé­telek, amelyek nem társadalmilag szükséges munka arányos ellentétele­zéseként keletkeznek, vagyis a társadalmilag hasznos munkavégzésnél magasabb jövedelmek. Következmény: az individuum túlfogyasztásra (azaz produktivitását felülmúló fogyasztásra) való késztetése. Az ilyen értelemben vett túlfogyasztás elsősorban a megalapozatlanul magas jövedelmekből, illetve bizonyos központi juttatásokból származik.⁷ A reformelképzelések főleg a karitatív jellegű kiadások kérdésével foglal­koznak.

Részletesen vizsgálja e kérdéskört a már idézett cikkében Hámori Balázs. Vitába száll azzal a felfogással, amely a nem-áruszektor létét, il­letve fejlesztésének, kiterjesztésének szükségességét pusztán humánus, és véletlenül sem gazdaságossági megfontolásokkal indokolja. Nézete szerint lehetséges olyan gazdálkodás, amely a humán célkitűzéseket nem a gazdaság ellenében, illetve a gazdaságosság kritériumait nem az emberi szempontok rovására kívánja érvényre juttatni. Azaz megkí­sérli a társadalmi újratermelés folyamatát mind a gazdálkodás objektív törvényszerűségeire, mind az emberre mint szubjektumra vonatkoztatni. A gazdaságosság követelményének mellőzése – hangsúlyozza – magu­kat a humán elveket is sérti, és az általános ideológiai célkitűzésekkel ellentétes gyakorlati konzekvenciákat eredményez. Különböző dotációk, ingyenes szolgáltatások gyakran megbecsülésük hiányához, ezáltal a nemzeti javakkal való nagyfokú pazarláshoz vezetnek.

Egy olyan egységes gazdálkodási szisztéma létrehozásának igé­nye, amely Hámorinál felmerül, két lényeges módosítást feltételez. 1. A hagyományos ökonómiai szféra alávetését a nem szűken ideológiai bázisú humán és gazdaságossági szempontoknak (tehát a személyes képességeknek és szükségleteknek). 2. A jóléti-szociális intézményekben – egyáltalában a nem-áruszektorban – rejlő gazdálkodási lehetőségek kiaknázását. Vagyis a nem-áruszféra visszaszorításának vagy gazda­ságossá tételének alternatívájában az utóbbi választását. Ez egyúttal a karitatív jellegű kiadások fokozatos leépítését, ezáltal a nem autonóm szükségletképződés egyik okának kiküszöbölését jelenti.

 

Amennyiben következetesen a végzett munka szerint történik a javak elosztása, annyiban – autonóm szükségletképződés esetén – valamennyi egyén a mindenkori szükségleteinek megfelelően dönthet arról, hogy a társadalmilag hasznos munkából milyen arányban veszi ki a részét. Ebben a logikában „az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható"⁸ , tehát a szükségletek képződése mintegy „önfinanszírozó" módon, a személyes munkafedezet terhére megy végbe.

 

Az autonóm szükségletképződés mellett nemcsak humán érdekeltség (a személyes autonómia érdekeltsége), hanem gazdaságossági megfon­tolás is szól. Ha a társadalmilag fölösleges munkavégzés pazarlásnak minősül, akkor elhagyása a nemzetgazdaság számára megtakarítási eljárásként jön számításba. A szükségletek autonóm („önfinanszírozó") képződésének rendszerében a munkafedezet nélküli vágyak, elképze­lések nem emelkednek a társadalmi szükséglet (ezért kielégítésük a nemzetgazdasági feladat) rangjára. Mindennek azonban van egy alap­vető feltétele: a nemzeti össztermelés optimális társadalmi önköltségre redukálása. Ez viszont csak a termelési eszközök monopoltulajdonának felszámolása, a gazdaságossági kritériumok szerint autonóm termelési­eszköz-használat bázisán bontakozhat ki.

A szerzők egy része mind a központi tervgazdálkodással, mind az öntörvényű piacgazdasággal szemben alternatív megoldás lehetőségé­ben gondolkodik. Annak ellenére, hogy ismételten szóba kerül a munkák közvetlen társadalmasításának elvi előnye, teoretikus fölénye (ezért gaz­dasági és társadalmi szükségessége), a közvetlenül társadalmi termelés átfogó konkrét modellje nem került kidolgozásra. Az alulról – az egyéni képességek és szükségletek felől – szerveződő gazdálkodásról fogalma­zódtak meg elképzelések.⁹ Továbbá több olyan részleges gazdálkodásbeli lehetőségről esik szó, amely a nemzetgazdaság tehermentesítését hivatott szolgálni, és lazábban vagy szorosabban összefügg a közvetlen társadalmasítással.

 

Gyakori felismerésként jelenik meg az elméleti irodalomban, hogy bizonyos humán elvek (személyes autonómia, individuális törekvések) visszaszorítása egyúttal a gazdaságosság kiteljesedését is gátolja. Számos szerző utal a személyes öntevékenység, kreativitás gazdasági funkciójára, termelékenységnövelő hatására. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az egyéni szükségletrendszerbe a fogyasztás mellett tevé­kenységi igények, így bizonyos munkatevékenység iránti szükségletek szintén beletartoznak. Az alkotó jellegű munkavégzés – úgymond – „az önkifejtés legfőbb módja is, mely által egy fontos szükséglet közvetlen kielégítője".

 

A szabad alkotó tevékenység mellett a társadalmi öntevékenység az a másik nagy lehetőség, amely a korszak teoretikusainál a humán szem­pontokból kiinduló gazdaságosság számára megjelenik. Több szerző is úgy vélekedik, hogy előnyös lenne a nemzetgazdaság bizonyos feladatait „mozgalomszerűen" ellátni. Ez a megoldás alapvetően különbözik az ismert kampányoktól, mivel itt nem központi szervezésről, fölülről történő irányításról van szó, hanem egyéni kezdeményezésekről és az egyes individuumok által megteremtett civiltársadalmi összefogásról, megha­tározott közösségi tevékenységek végzésére létrejövő társulásokról. Autonóm módon szerveződő közösségek, társulások kialakulása nem­csak a személyes képességek kibontakoztatását segítheti elő, hanem e képességek társadalmilag hasznos működtetését is. Napirenden van a különböző önkormányzati, önigazgatási megoldásokban rejlő lehető­ségek fontosságának kiemelése. Ismételten megfogalmazódik, hogy mind lakóhelyi, mind munkahelyi szinten szükséges a döntéshozatal és a feladatvégzés egyesítése: a különböző intézmények önfinanszírozó módon történő működtetése. E szerint az érdekeltek maguk határozzák meg igényeiket, és ezek kielégítéséről autonóm lakossági, illetve dolgozói feladatvállalás formájában maguk gondoskodnak.

3. Egy „szociosztát" alternatív programja felé

1988. október 19-én egy formálódóban levő (később Baloldali Alterna­tíva Egyesülés néven megalakuló) társadalmi szervezet nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprog­ramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés", az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform", Bihari Mihály: „Reform és demokrácia", Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpoli­tika rövid és hosszú távú programjára", Földes György: „A kibontakozás erővonalai", Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, po­litikai intézményrendszer, reform" című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása" és „A Minisztertanács Munkaprogramja" 1987 szeptemberéből.

Különösen azért érdekes felidézni több mint két évtized után az elő­adást, mert csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekö­vetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buk­tatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

• az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;
• drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;
• növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón";
• a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;
• megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;
• a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;
• a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;
• az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A prognózis beigazolódását látva az előadó profetikus képességeire gyanakodhatnánk. Valójában azonban – Márkus érdemeit nem csorbít­va – az utóbbi húsz évben (a lényeget tekintve) bárki által előrelátható, kiszámítható jelenségekkel, fejleményekkel van dolgunk. Bárki tudhatta, hogy mire lehet számítani, aki kellő komolysággal figyelembe vette és eltökéltséggel végiggondolta a történelmi tényeket.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkez­tetésre jut: az előbbiekben hivatkozott három reformalternatíva valójában csak kettő. Azért kettő, mert a „politikai-ideológiai" és a „gazdasági" hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) a másik nélkül: ez a két „reformtípus" végső fokon ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom – külső korlátozástól mentes – önszerveződése. Az önszervező társadalom mű­ködésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

(A további idézetekben megtartottam az élőbeszédre jellemző sajá­tosságokat – T. L.)

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.") Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban:

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapo­zatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bi­zonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot." Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoz­nak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánsá­gok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz."

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondol­kodáson belül." Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a min­denkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista."

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A követ­kezőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándé­kait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hata­lomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségek­re, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata."

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak kö­rének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztár­sadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program meg­fogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdina­mikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik."

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problemati­kus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szó­használatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem kon­szenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni."

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelv­használattal, a »ki kihez szól?« kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülön­bözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeménye­zésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati ele­mekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználat­tal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni."

 

Áttérve a tartalmi kérdésekre, Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül marad­nak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kiala­kult krízishelyzet végső oka viszont – hangsúlyozza az előadó – maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típu­sát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizáró­lag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piaci típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve »önszabályozó piacban« (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kere­kedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munka­helyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a fel­bomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat."

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatele­pítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz."

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrá­nak, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprog­ramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Külön­böző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenci­álódása miatt – teljes joggal -, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban bo­rulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezel­hetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymás­sal szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának." Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendsze­rekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagá­ban is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociál­politika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociál­politika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia."

Az „állam + piac" (illetve „piac + állam") struktúrában gondolkodó prog­ramok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyen­gékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai mo­dell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban."

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcel­lázzák. Az egyén, mint egységes individuum, nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – ke­resetcsökkenésével."

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan mű­ködik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kor­mányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társada­lomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit."

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párt­hatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi hely­zetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kí­nálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzo­lódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, va­lamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetsé­ges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja."

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba" bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmak­nak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyel­men kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az ál­lamszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rend­szerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív prog­ramnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmaz­ni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az »önszabályozó piac« teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzás­körében gondolkodó anyagok (mindenekelőtt a Fordulat és reform, bizo­nyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével

(ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform)."

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott pia­cok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül."

 

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkí­sérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság­igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom ta­golódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szer­vezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → és ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program kon­zekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak."

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen."

 

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szer­veződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépíté­sét a mozgalmi elemek megerősítésével." Márkus nem tart kivitelezhe­tőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva termé­szetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszen­zuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről."

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés követke­zik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az össze­kapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben."

 

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik, és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony London­tól, illetve New York-tól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprog­ramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgál­tatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilli­ós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásaihoz. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többlet­forrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát ter­mészeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik, szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákap­csolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azon­ban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenység­növelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni."

 

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló meg­oldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sa­játos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal."

 

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipu­láció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozíció­ban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezel­hető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan de­pressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőkép­pen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdá­ból. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolko­dást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni eb­ből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. […] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetek. Bár­hogy bűvészkedünk, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással továbbgörgetése. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a mun­kabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek."

*

Márkus „platformelőkészítő" elemzésének nem volt feladata, hogy gaz­daságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. (Ezt akkoriban mások, máshol már megtették.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkod­nak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó – nem tudni, hogy humánus vagy módszertani megfontolásból – következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsök­kentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövede­lemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélkü­liség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásá­hoz, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyez­tetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.

Jegyzetek

1 „Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton", Magyar füzetek 1. Bu­dapest – Párizs, 1978.

2 Kornai János: „Hatékonyság és szocialista erkölcs", Valóság, 1980/5. 20-21.

3 Hámori Balázs: „Nem árujavak és szolgáltatások a szocialista árutermelő gazdaságban", Közgazdasági Szemle, 1980/6. 674.

4 Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP Központi Bizottsága Tár­sadalomtudományi Intézete, Budapest, 1977. 165.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok, Gondolat Könyvkiadó, Bu­dapest, 1980. 285.

6 Jánosi Ferenc: „A gazdaságosság kategóriájának tartalma a különböző ter­melési módokban", Közgazdasági Szemle, 1976/11. 1346.

7 Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. 140.

8 Jánossy Ferenc: „Egy evolúciós alternatíva", Valóság, 1982/2. 24.

9 Tütő László: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód", in: Krausz Tamás – Tütő László (szerk.): Válaszúton, Politikatudományi Füzetek 7. ELTE ÁJTK, Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988. 245-266.