„meglepődni nem filozofikus dolog" (Walter Benjamin)

 

„Véleményem szerint Almási Miklós könyve rossz könyv, még akkor is, ha az eladási statisztikák esetleg mást mutatnak (erről nincs ismeretem). Nem azért, mert… nem ad választ a címben feltett kérdésre, nevezete­sen hová is tűnt az a rengeteg pénz, hanem azért, mert gyenge szakmai alapokon nyugszik, tele van pontatlansággal, vitatható megállapítással. Felszínes, így sokak számára könnyen felfogható magyarázatot ad a válságról, ezáltal megtéveszti és félrevezeti a téma iránt érdeklődő laikus közvéleményt." Az idézet egy szakközgazdásztól származik, és jól mutatja a szakközgazdaságtan tipikus – belső horizontú – szemlé­letmódját.

Ezek szerint a szerző félrevezeti az olvasót, mert vitathatóan használ egyes szakmai kategóriákat és szaktudományosan (közgazdaságtanilag) nem egzakt.

Idézek egy másik véleményből is: „Egy helyen Almási Miklós visszalép a pénzügyi válság mögé… , és a globalizációt (pontosabban annak új korszakát) teszi meg a válság általános okává. Ebben én nem vagyok biztos; szerintem a globalizáció ebben a válságban egészen más szere­pet játszott. A globalizáció csaknem harminc évre működőképessé tette a deregulált és liberalizált pénzügyi piacokat, és ezáltal azt az illúziót keltette, hogy ennek talán sohasem lesz vége. Így a globalizáció inkább a válság kitolásában, és nem előidézésében játszott meghatározó sze­repet."

Ezek szerint a szerző – sarkosan fogalmazva – félrevezeti az olva­sót, mert a pénzügyi válság valójában nem egyszerűen a globalizációs folyamatnak, hanem rendszerhibának, a tőkés rendszer kiküszöbölhe­tetlen hibájának a következménye. Azt az illúziót kelti, hogy a válság orvosolható, pedig maga a rendszer menthetetlen. A recenzens – jól láthatóan – nem szakközgazdaságtani, hanem szélesebb, átfogó hori­zontú társadalomtudományi (filozófiai) szemléletmódot alkalmaz. Nem szakmailag szűkíteni, hanem a valóságegész felé tágítani szeretné a probléma megközelítését. Innen tekintve szükségképpen más a látvány, mint a szaktudomány belső nézőpontjából.

A könyv, amely a fenti eltérő véleményeket kiváltja, Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv című műve.

I. Az újkapitalizmus – ahogy Almási látja

Milyennek látja a szerző korunk társadalmát, vagyis – mint nevezi – az újkapitalizmust?

Korunk emberének viselkedését a költekezés parancsa vezérli. Fo­gyasztói életstratégiára szocializálódunk. „Ma olyan kulturális környezet van kialakulóban, ahol a költekezés parancsa lett az erősebb, legalábbis a virtuális világában (Vagyis a valóságban…)." „A pénzkiadás virtuális pa­rancsként működik, észre sem veszed, hogy ennek engedelmeskedsz." A költekezési parancsot elfedi a felszólítás csomagolása, ami nem a pénzkiadásról szól, hanem arról, hogy érezd jól magad. „A társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt."

Költekezésünk forrása, fedezete egyrészt önmagunk eladása, más­részt a hitelfelvétel, az eladósodás.

Az öneladás kényszere szembetalálja magát „a tőke »flexibilis munka-erő« iránti igényével". A munkahely bizonytalansága, a jövedelemszerzés ingatagsága kiszolgáltatottá teszi az egyént. Ide-oda dobódik annak megfelelően, hogy hol hajlandók megvásárolni a tudását, a munkaerejét. Kapkodás, rohanás, a létbiztonság hiánya, az életfolyamat szétesettsége jellemzi napjait. A korunkban bekövetkezett markáns fordulat: „meg kell tanulni mindent röviden intézni… egész életünk egypercesekre esett szét… általános életstratégia lett belőle. Csak így lehetsz sikeres… Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus nyomása alatt – szociálpatológia lett belőle". Mindennapjainkat átszövi a fogyasztás­kényszer utáni – mondhatni – második parancsolat: feledkezzünk bele az „egypercesekbe"! Közben lemaradunk mindarról, ami csak kemény időráfordítással élvezhető.

Az egyik oldalon fogyasztói, a másik oldalon „egyperces" világ foko­zottan befolyásolja a fiatalok szemléletét és gyakorlatát. Ők a legkiszol­gáltatottabbak, a legsebezhetőbbek.

Az újkapitalizmus igényei kitermelnek egy – úgymond – „új ifjúságot". „A bizonytalanság, mint alapvető közérzet, ami ezt a generációt jellem­zi: a bizonytalanság, hogy az élet meghatározó keretei helyett minden cseppfolyós, nincs mihez igazodni, nincs hol otthon lenni, nincs hol identitásra találni."

Leginkább a fogyasztói értékrendben lelnek otthonra a fiatalok. „Eufé­mizmus, hogy a reklámok célközönsége a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsoportot lehet a legkönnyebben elkábítani. Ők gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, márkamánia, kortárscsoport stb.). Beleszülettek, nekik úgy tűnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek."

Az „új ifjúság" számára a fogyasztás mellett a másik vonzerő a gyors, rövid távú érvényesülés igézete. Ennek legcsábítóbb eszköze a külső megjelenés. A sikernek ára van: követni kell az éppen aktuális szépségeszményt, „a sztereotípiának kell megfelelni". Erre az igényre külön sikeripar (szépségüzlet, „testbiznisz") települ rá. Virágzik „a test üzleti gyarmatosítása". „Uniform és diktatórikus" szépségideál formálja a testet. Ki kell alakítani „az egyvonalú szépségimázst, aztán ráereszteni a gyártósort: legegyszerűbb (leginkább elterjedt) a fogyókúra szalon, kúra, szanatórium… Aztán, ha az nem segít, jön a plasztika, szilikon, kozmetikumok, fitneszstúdiók – mindenhol pénztárhoz kérik a szeren­csétlent …" A piacon egyaránt megkörnyékezi a hizlalóra szabványo­sított „kajaipar" és az esztétikusra szabványosított „szépségipar". Az áldozat többnyire mindkettőnek behódol. (Az Egyesült Államokban a szépségipar adja a nemzeti jövedelem 12%-át, miközben a lakosság 60%-a túlsúlyos.)

A gyors érvényesüléssel kecsegtető szépségüzletbe beszállni azt jelenti, mint az önelfelejtés, önelvesztés útját választani. „A szépészeti átalakításban az identitás válik kérdésessé: az áldozatnak kicserélik ar­cát, alakját – mennyiben marad az, aki volt? Álmaival lesz azonos, vagy mások álmaival?… Pedig mások álmait viselni kockázatos, ehhez test­ben alkalmazkodni veszélyes: el kell felejtened önmagad… Az leszel, akit Giorgio Agamben »tartalom nélküli embernek« nevez."

Fiatalok és idősebbek mentalitásának a megváltozása, uniformizálása új társadalmi tagolódással jár együtt. Almási szerint az emberek szem­léletében és viselkedésében tetten érhető alternatívának megfelelően „új »osztálykülönbség« van kialakulóban: egyfelől vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak – akik palira vehetők -, és vannak, akik kikapcsolják, nem dőlnek be, röhögnek a rászedetteken … És ez az »osztálykülönbség« végighalad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showműsort (és az azt kísérő pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre megy ki az egész. Az egyik kikapcsol, és felfedezi a biciklit, hobbit, vagy az olvasást – a másik a tévéműsort nézi, komputeres játékokkal játszik, és addiktológiai eset lesz belőle."

A fogyasztói életstratégiának – az öneladás mellett – a másik kelléke a hitel. A fogyasztók többsége nem képes annyi pénzt keresni, amennyi ahhoz szükséges, hogy az elvárt szinten végre tudja hajtani „a költekezés társadalmi parancsát". A parancs teljesítéséhez hiteleket kell felvennie. Az adóssá váláshoz „előzékeny" partner a bankrendszer, amely „a mesterséges kereslet-generálás" érdekében boldognak-boldogtalannak hitelez. A fedezettel rendelkező „jó adósok" fogytával a bankok beérték a „rossz adósokkal" is: „minimális hitelvizsgálattal tukmálták az embe­rekre a hiteleket". A behajthatatlan adósságok – jól előre látható módon – hitelválságba, pénzügyi válságba torkollanak. „A kilencvenes évektől kezdve annyi hitelt helyeztek ki, és akkora kölcsönöket vettek fel, hogy a világ összes pénze sem lett volna elég a visszafizetéséhez. Vagyis a válság legegyszerűbb magyarázata az lehetne, hogy abszurd módon elszaporodtak a hitelek."

Ami kicsiben, az egyénekkel történt, az történt nagyban, nemzetgazda­sági szinten az Egyesült Államokkal. „Az olcsó pénzkínálatot Kína irdatlan valutatartaléka – és Amerikába ömlő pénze – tette lehetővé: az amerikai jólétet (és hitelakkumulációt) Kína teremtette meg."

Fogyasztási hitelek nélkül nincs kellő vásárlóerő, ezért lefagy a ke­reskedelem. Ez magyarázza, hogy kulcsszerephez jut a bankszektor, a pénzügyi szektor. A gazdaságban a pénzpiac meghatározóvá válik: „a pénztermelés a vezető iparág". Termelés és profittermelés elválik egy­mástól. Az újkapitalizmusban a gazdaság látványosan megkettőződik a reálszférára és az attól elvonatkoztató virtuális szférára. A reálszférában zajlik az áruk termelése és értékesítése. A nem reálszféra a termeléstől független, a termeléssel szemben önállósult, önjáróvá vált pénzügyi műveletek területe, amely átmenetileg az előbbinél jóval nagyobb nye­reségeket produkál. Burjánzásnak indulnak különböző fiktív pénzügyi eszközök.

Almási hivatkozásai szerint a termelőtőke profitjának tízszeresét lehet kinyerni a virtuális gazdaság spekulációs piacán. A pénzintézeti műveletek 80-90 százaléka nem kapcsolódik a reálgazdasághoz. (Az Egyesült Államokban a jövedelmek kétharmada a pénzügyi szférából származik.) Uralkodó szerepre tesz szert a fiktív pénz: a bankok a tőkéjük harmincszorosát is kikölcsönzik. Úgymond „hitelzsonglőrködés" és fiktív pénztömegek felhalmozódása folyik. A rendelkezésre álló technikai se­gédeszköz az elektronikus pénz: olyan pénz, amelynek nem kell valósan létezni, csupán az adott számlán megjelenni. Pezseg a részvény- és kötvénypiac. Elszaporodnak a „fedezet nélküli bóvlikötvények". A be­fektetők pénzével nagy pénzügyi játékok zajlanak a fedezeti alapoknál, a nyugdíjpénztáraknál, a biztosítóknál, a befektetési alapoknál. Nem a saját pénzüket kockáztatják.

Szabad vadászmező a pénzügyi spekuláció számára a derivatívák (származtatott értékpapírok) adásvétele. Ez a fikciókkal való üzletelés területe. „De olyan fikció, ami, ha kellő nagyságrendben játsszák, igazi milliókat hoz." Opciót, vásárlási lehetőséget vásárolok (amely lehetősé­get azután továbbértékesíthetek). Határidős vásárlásra tett ígérettel – a remélt előnyös árfolyamon – kötöm le a jövőbeni adásvételt stb.

A pénztőke térhódításának fokozatait Almási így foglalja össze:

„A rendszert illetően igazi veszélyforrás a pénzügyi eszközök műkö­désének absztrakt szerkezete. Az absztrakció első fokozata a termelő­üzemtől leszakadó részvényárfolyam… Az absztrakciónak erre az első szintjére épül a második: a részvényeket határidős és opciós piacokon is adják-veszik. Itt már a részvényt kell »valósnak« tekintenünk, az opció ehhez képest a vásárló és az eladó »elképzelése« arról, mi fog történni az adott értékpapírral három vagy, mondjuk, hat hónap múltán. Erre a második emeletre épül az absztrakció harmadik szintje, ahol az opciók szolgálnak a derivatívák alapjául – pl. a nemzetközi piacon az egyes országok közötti kamatmozgások kiküszöbölésére. Ezen a harmadik szinten aztán már végképp eltűnnek az »alap«, a termelő üzem reális folyamatai, itt már a virtuális valóság körében járunk, ugyanakkor a derivatívák éppoly reálisan adható-vehető »árucikkek«, mint maga a gyár. Sőt, ezeknek a bonyolult pénzügyi eszközöknek a piaci sorsát végül is a valós cég gazdasági teljesítményének kellene befolyásolnia – természetesen a kereslet-kínálat egyenlegén keresztül. Csakhogy a »valós teljesítményről« alkotott fogalmunkat már eltorzította a sok eme­letnyi absztrakció. Mintha az üzletelés a virtuális valóságban folyna. (S mint a válság megmutatta: ott is folyt.) Csak a »valóság eltűnésének« folyamata nem látszik."

A „Válságkönyv" tanúsága szerint Almási ingadozik abban, hogy mi a válság és a rendszer kapcsolata. Nem foglal állást egyértelműen a kettő viszonyáról. „Az ipari társadalom… – írja – az általa létrehozott kockázatokból húz hasznot. A kockázatoknak leküzdésükkel együtt kell növekedniük. Nem szabad okaikat megszüntetni. Mindennek a kocká­zatok kozmetikázásának keretei között kell végbemennie: csomagolás, tüneti károsanyag-csökkentés, tisztító szűrők beépítése a szennyezés forrásainak megtartása mellett." Tehát nincs túl jó véleménnyel a tőkés rendszerről. Az esetek többségében mégis – úgy tűnik – bízik a rendszer megjavíthatóságában. A kapitalizmust – úgymond – az „újkapitalizmus", a spekulatív tőkének a reálgazdaságra való rátelepedése rontja meg.

A szerző szerint a válság végső kiváltó oka a túlfogyasztás. A „köl­tekezési parancs" nyomásának engedve többet akarunk fogyasztani a vásárlóerőnknél – ezt finanszírozzák a pénzügyi szféra eszközei. Túlfo­gyasztási igényünk miatt épülnek ki az eltúlzott termelői kapacitások. „A pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás viszont hozta a felesleges kapacitásokat."

A válságból való kilábalás útja a következő. A túlfogyasztást megfé­kezendő, vissza kell nyesni a termelési kapacitásokat. „A kapacitások 20%-os (végleges) leépítése mentheti meg a gazdaság maradékát. De ami megmarad, talán vaskosabb fellendülést fog generálni …" Vissza kell térni a pénzügyi műveletek szabályozásához: a vásárlási igények mérséklésével megfegyelmezhetők a pénzpiacok.

Íme, a vázolt jövő: „Amerikát tekintve optimista vagyok: ott gyorsan le fogják kavarni a válságot. Európa nehezebb szülés lesz, Kelet-Európa néhány országát (hazánkat is) – az új ígéretek dacára – pedig engedik vergődni, esetleg hagyják bedőlni, hogy mentsék saját gazdaságu­kat – egyedül pedig Magyarország sem képes egyről a kettőre jutni. Kvázigyarmatosító attitűd."

Ezek szerint tehát – bár ennek komoly ára van – a rendszer gyógyít­ható. A válság végső kiváltó oka az emberek túlfogyasztása. De mi váltja ki belőlük a túlfogyasztást, a túlköltekezést? Miért tolonganak olyan áruk megszerzéséért, amelyeket azután alig-alig használnak? Miért teszik kockára egész jövőjüket a mértéktelen eladósodással? Miért kapják a „költekezés parancsát", és miért hajtják azt végre? Pusztán szubjektív szeszélyüknek engedelmeskednek? Almási nem teszi fel ezeket a kér­déseket. A hivatkozott filozófus recenzens viszont mintha éppen ezt a továbbkérdezési hajlamot hiányolná.

II. Hogy tanultuk az iskolában?

Mit tanultunk annak idején, a hetvenes években egy mezei (azaz nem közgazdasági) egyetemen a kapitalizmus természetéről és történeté­ről?

A vagyonosodó polgárságnak szüksége volt a gazdasági vállalkozás szabadságára, szüksége volt a piaci verseny szabadságára, szüksége volt személyében szabad (létfenntartási eszközök nélküli, azaz bérmun­kára kényszerülő) embertömegre. Gazdasági szükségletét a szabadság eszméjébe csomagolva jelenítette (jeleníttette) meg. Kiharcolta (kiharcoltatta) a kereskedelem szabadságát. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Európában a feudális jobbágyok felszabadítását. Amikor az ipari tömegtermelés igényelte, akkor Észak-Amerikában a rabszolgák felszabadítását. (A személyi szabadság és a rabszolga-felszabadítás nemes eszméje mögül rendre kikandikál a gazdasági érdek.) A versengés szabadsága (és a piacon maradás feltételeként a versengés kényszere) eredményeként a gazdaság prosperált. A gazdagodásra, növekedésre alapozott tőkés rendszer társadalmi jótéteménynek mutatkozott.

Nehézségek akkor kezdődnek, amikor az ipar zavaróan többet termel, mint amennyi árura megvan a vásárlóerő, a fizetőképes kereslet. Cikliku­san ismétlődő túltermelési válságok jelentkeznek. Üzemeket leállítanak, munkásokat elbocsátanak. A tőkés gazdaság egyensúlyi állapotát tehát a piac nem teremti meg, hanem a válság fagyasztja be, rombolja le a fölöslegesnek tűnő kapacitásokat, tendenciájában létrehozva ezzel a felvevőpiaccal arányos termelést, kínálatot. Azután minden kezdődik elölről, és a történet ciklikusan megismétlődik.

A rendszer működésébe az is belezavar, hogy – a túltermelési vál­ságoktól nem függetlenül, de azokra nem visszavezethetően – a bér­munkások kezdenek megszerveződni: különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő.

A kialakult helyzetben az egyes tőkés (illetve tőkéscsoport) vállalko­zásának és a magántőke rendszerének (az össztőkének) az érdeke elválik egymástól. Az egyes tőkés (a magántőke tulajdonosa) általában a nyereség – rövid távú – maximalizálására, ezért gyors növekedésre törekszik. (Erre kényszeríti a verseny.) Ez azonban túltermeléshez, mun­kásellenálláshoz stb. vezethet. Az egyes tőkés (tőkéscsoport) a rövid távú nyereségmaximalizálással a termelés folyamatosságát és a rendszer stabilitását veszélyezteti. Gazdasági viselkedése szembekerül a tőke­struktúra (össztőke, tőkés rendszer) hosszú távú érdekeivel. A tőkések összességének (az össztőkének) érdeke: a rendszer fenntartása, vagyis a nyereségorientált termelés lehetőségének folyamatos biztosítása. Ezért kialakítja saját államát, amelyet – a rendszer fenntartása céljából – adó-szedési jogosítványokkal ruház fel. (Persze a tőkésállam működése nem egyszerűen a tőke puszta reflextevékenysége!) Az össztőke érdekeit megtestesítő állam politikai eszközökkel fékezi a tőke korlátlan piaci mozgásszabadságát, ezáltal megóv attól, hogy az egyes magántőkék mohósága a rendszer pusztulásához vezessen. A rendszer további ne­hézsége, hogy nagyobb beruházásokhoz (pl. útépítés, vasúthálózat kiala­kítása) nincs elég magántőke, illetve nem kifizetődő magántőkét költeni olyan beruházásokra, amelyek a magángazdagodáshoz szükségesek, de nyereséget nem hoznak (pl. iskolarendszer). A feladat ellátásáról az állam gondoskodik. A magántőke tehát gazdaságilag rászorul az államra: az össztőke gazdasági érdekeinek állami képviseletére.

A magántőke közvetlenül politikailag is rászorul az államra, mint az össztőke érdekeinek állami képviseletére. Rászorul arra, hogy az állam megfékezze a tulajdonnélküliek lázongását. Rászorul arra, hogy az állam szociális intézkedésekkel mérsékelje a társadalmi konfliktusokat. Rászorul arra, hogy a tőkésállam jogilag és rendőrileg védelmezze a magántulajdont (vagyis a tulajdonnélkülieknek bérmunkásként való újratermelését) stb.

A polgári termelés első fázisában az áruk kis költséggel való előállítá­sa van a középpontban – a nagy haszonnal történő eladás érdekében. Később (némelyeknél, pl. Malthusnál, John Stuart Millnél már korábban is) tudatosul: önmagában az olcsó termelés nem hoz nyereséget, hiszen a termelést nem a kereslet, hanem a termelési kapacitás irányítja. Így eladhatatlan áruk tömege keletkezik. (Hiába olcsó az áru, ha nem lehet eladni. Gazdaságtani szakzsargonnal: a nyereséghez az értéktöbblet termelése mellett az értéktöbblet kereskedelmi realizálása is elenged­hetetlen.) Állandó igény mutatkozik új belső és külső felvevőpiacok teremtésére. Létrejön a világpiac, terjeszkedik a világkereskedelem. Rendelkezésre állnak a politikai és gazdasági gyarmatok piacai. Idővel új nemzetközi kereskedelempolitika formálódik: hitelt adok, hogy megvedd az áruimat. (A kelet-európai piacnyitás is szervesen illeszkedik ebbe a sorba.) A felvevőpiacok külső terjeszkedésében döntő szerep jut a poli­tikai államnak (államoknak), majd az érdekérvényesítésüket megnövelő nemzetközi szervezeteknek.

Hasonló folyamatok zajlanak a belső piacokon. Megszületik a felisme­rés: a tőkés nemzetgazdaság számára a fizetőképes kereslet biztosítása nem kevésbé fontos, mint a gazdaságos árutermelés. A fizetőképes kereslet termelése két összetevőből áll: 1. Vásárlóerő biztosítása, vagyis kellő jövedelem tömegméretű létrehozása. 2. A keresletre, vásárlásra való hajlam termelése: reklám stb. segítségével új szükségletek kialakítása, a fogyasztási igény nagymérvű kiterjesztése. (Almási által is használt, de a 19. századi szakirodalomból származó kifejezéssel: szükségletek tukmálása.)

A tőkésállam itt is a magántőke segítségére siet. Hogy vásárlóerőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszültsé­geket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac visszautasítana. 1. A rendszer működését előse­gítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglal­koztatja és látja el jövedelemmel. Ez a – Malthus kifejezésével – „nem termelő, csak fogyasztó osztály" kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedel­mi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, amelyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják, ezáltal biztosítva a profit realizálását. Vagyis fékezik azt, hogy a túltermelés válságként a felszínre jusson.

Továbbá: az állam – már a XIX. században – elősegíti a hitelrendszer kialakítását. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pén­zem. Hitel felvételével nem saját pénzt, hanem mások, „a társadalom" pénzét használom.

A polgári gazdaság történetének ez a szakasza tehát a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlott.

A következő szakasz sajátosságait a hetvenes évek elején még nem tanították (nem taníthatták), de azok szervesen, logikusan következnek az előzményekből. A legtöbb ágazatban továbbra is túltermelés folyik. Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásár­lási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlandósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Hiába alakul ki a vásárlási hajlam, nincs annyi jövedelem, amennyibe a piacon levő áruk kerülnek. Az új feladat: a kellő jövedelem­mel nem rendelkező vásárló fizetőképességének megteremtése. Másként fogalmazva: magának a vásárlónak a megtermelése, a potenciális vásár­ló átalakítása reális, hús-vér vásárlóvá, tömeges méretekben. A vásárlási hajlam és a vásárlási képesség közötti aránytalanságnak az áthidalására, mérséklésére szolgál a polgári gazdaság adott szakaszában, hogy már nemcsak új szükségleteket, hanem különféle módszerekkel mindenféle hiteleket is tukmálnak az emberekre. Modern szenvedélyként (szenve­délybetegségként) hódít az eladósodás. (Almási megfigyelése szerint korunk embere leszokik a számolásról. A hitelfelvétel „egyperceséből" nem következtet a hitel-visszafizetés „egypercesére". Bár ő itt csupán az eladósodó/eladósított állam példáját utánozza.)

A pénz minden áru foglalata. Pénzért minden áru megvásárolható. Elvileg, eszmeileg. De amikor megpróbálom ezt az elméleti összefüggést a gyakorlatba átültetni, és vásárlásokba fogok, hamarosan kiderül, hogy a pénzemnek mennyiségi korlátja van: elfogy. Vagyis ami elméletileg igaz, az a gyakorlatban nem működik. Miképpen lehet túllépni ezen a korlá­ton és megnövelni a vásárlóerőmet? Hitelt kell szereznem, hitelbe kell vásárolnom. Azaz mesterségesen ki kell tágítanom a fizetőképességem határait. A hitelbe történő vásárlásnál nem kell a pénznek jelen lennie. Olyan pénzt költök el, amely nekem nincs is, számomra nem létezik. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezik, mert nincs meg a fedezete. Fájjon a hitelező feje, ha hitelbe vásárolok, és később sem fizetek!

Korunkban hasonló dolog történik – nagyban. A bankok készpén­zes hitelezésének mennyiségi korlátja van: ha nagyon rászoknának a készpénzes hitelezésre, a bank pénze hamarosan elfogyna. Miképpen lehet áthidalni ezt a problémát? Miképpen lehet túllépni ezen a korláton és megnövelni a bankok hitelezőképességét? A feladat egyszerű: úgy kell a pénzt kölcsönözni, hogy közben ne fogyjon. (Olyan ez, mintha a bank maga is hitelből, de nemlétező, fel nem vett hitelből kölcsönözne.) Vagyis nem tárgyi alakjában, fizikai megjelenésében kell pénzt kölcsö­nözni, hanem csak „papíron". Ennek a feladatnak az ellátására alkalmas az elektronikus pénz. Segítségével pénz mozgása, sőt pénz létezése nélkül jelenik meg a kapott hitel a bankszámlámon. Vásárláskor pedig ezzel a nem létező pénzzel fizetek: átutalom az eladó bankszámlájára. Előbb-utóbb persze kiderül, hogy „a király meztelen". De addig is pezseg az árupiac, folyik a termelés, prosperál a gazdaság. (A banki hitelnyújtó képesség persze nem korlátlan, mert mindig fennállnak hol lazább, hol szigorúbb fedezeti és tartalékolási előírások. Ez azonban a gondolatme­net lényegét nem érinti.)

A bank kinövi a piaci értékrealizálás segédeszközének szerepkörét. Azt kihasználva, hogy ezt a nélkülözhetetlen szerepet eljátssza, függet­leníteni tudja magát a termelő tőkétől a spekulatív pénzügyi műveletek területén. Szolgából úrrá (is) lesz. (Olyan ez, mint amikor az önjáróvá váló kormányzat, parlament többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.)

Amikor a bankok fizetésképtelenné válnak, vagyis „meztelen a király", akkor lelepleződik, hogy a hitelek mögött nem áll kellő fedezet. Ilyenkor nem logikátlan, hogy a magántőke rendszerét (vagyis az össztőkét) képviselő állam – a rendszer fenntartása érdekében – kisegíti a banko­kat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert. Ezt kívánja a magántőke rendszerének az érdeke, tehát ezt hajtják végre a kormányok. Termelő magánvállalatokat ritkán konszolidál az állam (legfeljebb sikeres lobbizás eredményeként) – hiszen ezek fennmaradása kevésbé érdeke az össztőkének.

A polgári szabadság legújabb formája tehát: a hitelfelvevő egyén (sőt a hitelfelvevő állam) akkor is vásárolhat, ha nincs pénze. Hitelfelvevőként és vásárlóként gazdasági funkciója van: eladósodásával és vásárlásával szolgálatot tesz a rendszernek. Némi túlzással: korunk hőse (de legalább­is a nap lovagja) az adós. A fiktív piacra termelő gazdaság neki köszön­heti a túltermelési válságok kirobbanásának átmeneti elodázását.

Almási szerint a túlzott fogyasztás idézi elő a túlzott termelést. (Bár ő is fogalmaz úgy, hogy a termelés fiktív piacra történik.) A tananyag szerint a túlfogyasztás a túltermelésből következik. Lehet elmélkedni!

III. Jótétemény fanyalogva – gyilkolászás lelkesen

A növekedésvezérelt gazdaságnak vannak haszonélvezői, és vannak áldozatai. Első megközelítésben mindenkinek jótétemény a tőkerendszer, aki növelni tudja a fogyasztását. Mondják: „A gazdagodás vívmányai lecsurognak a szegényekhez is". (Valóban, gazdag környékeken a kukázóknak is könnyebb a sorsa.)

Alaposabb elemzés során megmutatkozik, hogy a növekedésnek ára van. Olyan ára, amelyet a nyertesek áthárítanak a vesztesekre, illetve a gazdaság működése áthárít a szorosan vett gazdaságon kívüli terü­letekre. A legfőbb vesztesek, áldozatok: a természet, a gyarmati népek, a tulajdonnélküliek, a sérült személyiség. A gazdasági növekedés egy­részt – tágan értelmezett – hitelekből történik. Másrészt a gazdaságon kívülről szerzett „vérátömlesztéssel". A tőkés rendszer a természettől, gyarmatoktól, bérmunkásoktól kapott folyamatos „vérátömlesztés" nélkül életképtelen. A termelésnek és a fogyasztásnak növekednie kell – ha a donor belepusztul is.

1. Az ismert fordulat szerint az egyén meggyilkolása, ha megfosztják a létfenntartási feltételeitől. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal a létfenntartás feltételeitől (eszközeitől) való megfosztás története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. Létfenntartási tulajdon hiányában az egyén életben maradása véletleneken, tőle független körülményeken múlik. Potenciá­lisan halálra van ítélve.

A rendszer gazdasági növekedése arra épül, hogy a bérmunkát vállaló egyént kivonja az értékarányos csere hatálya alól. A bérmunkás több értéket hoz létre, mint amennyit jövedelemként megkap. Meg nem fizetett többletmunkát végez. Munkájával a termelő bérmunkás a tulajdont növeli

(a tulajdonost gazdagítja), önmagát pedig tulajdonnélküliként termeli újra. Többletmunkájában idegen erő fogyasztja el testi és szellemi energiáit. Többletmunkájában nem a saját életét éli. Többletmunkájának folyama­tában felfüggesztik az életét, és azon kívülre helyezik őt.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzésére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. Többletmunkájával nem hitelezett a tulajdonosnak: a tulajdonos nem lett az adósa. Amikor a bérmunkásnak megszüntetik a munkahelyét, munkaviszonyát, nem éri őt jogi sérelem. Munkaviszonyának megszűnése csak azt fejezi ki, hogy (az adott gazdasági rendben, illetve helyzetben) gazdaságilag fölöslegessé vált. Többletmunkájával nem hitelezett a rendszernek: a rendszer nem lett az adósa. Munkanélküliként nem rendelkezik létfenntartási lehető­séggel (munkahellyel vagy létfenntartási tulajdonnal) és nem rendelkezik létfenntartási jogosultsággal. Éhhalálra ítéltségében idegen test – ezért veszélyforrás lehet a rendszerre. A veszélyforrást jelentő munkanélküli semlegesítése, megkötése céljából a rendszer bevethet olyan eljárást, amely esélyt ad a létfenntartási lehetőség hiányából adódó probléma (nevezetesen a lázongás kockázatának problémája) áthidalására: anyagi támogatásban, segélyben részesíti. (Létfenntartási tulajdonhoz, létfenntar­tási jogosultsághoz nem juttatja, csupán alkalmi létfenntartási javakhoz.) Ha a rendszer nem köti meg a gazdaságilag fölösleges idegen testet, akkor az éhen hal, vagy megmarad mint veszélyforrás („sírásó").

2. Almási is utal arra, hogy a gazdasági-társadalmi érvényesülés, siker ára az önelvesztés, az önfeladás, önmagunk személytelenné tétele, egy vagy több területen való beolvasztása, uniformizálása. Korántsem min­den esetben vezet az önfeladás a megcélzott eredményre, de nélküle az esélyében sem reménykedhetünk. A növekedésvezérelt rendszer legyil­kolja az egyedi személyiséget – vagy másként fogalmazva: megköveteli, hogy a személyiség öngyilkosságot kövessen el. (Persze – mint Almási is rámutat -, nem feltétlenül muszáj beszállni ebbe a játékba. Részlegesen kívül lehet maradni a rendszeren.)

Az egyedi személyiség (személyes egyén) felszámolásának sokat elemzett problémája rendre a következőre fut ki. A készen talált külső elvárásoknak megfelelően hol így, hol úgy viselkedünk – nincs olyan személyes belső mag, amely a cselekedeteinket egységes irányban összetartsa. Egymással ellentétes külső mércéknek (gazdasági, jogi, politikai, tudományos stb. értékrendnek) próbálunk eleget tenni – nincs olyan belső, személyes mércénk, amely folytonosságot, következetes­séget adna az életünknek. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül össze-vissza hevernének, mert nem kapnak egy­séges működési struktúrát. Olyan ez, mintha a szerveink, testrészeink egymástól függetlenül, össze-vissza heverve, önálló életet élnének, mert nem kapnak tartást a csontvázunktól, nem kapnak egységes működési struktúrát a szervezetünktől. Nem meglepő, hogy az elfojtott (enyhébb megfogalmazásban: összezavart) személy neurotikussá válik. Össze­roppan, agresszivitásba menekül, (az Almási által is említett) kompen­zációkba sodródik. De – mint az elemzők rámutatnak – az is a neurózis tünete, ha (rövidebb-hosszabb ideig) büszkén körbehordozza a pszichés fogyatékosságát. (Az Egyesült Államokban – jobb körökben – sikk azzal dicsekedni, ha valaki pszichiáterre szorul. Nem az fejeződik-e ki ebben, hogy mára normalitásnak a betegséget tekintik?)

3. A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Egyúttal nem-polgári népek („vadak") katonai-kulturális­gazdasági gyarmatosításának története. E népek létfenntartási tulajdontól való megfosztásának története. Gyilkolás. Az utóbbi folyamaton nyugszik az előbbi. A rendszer jótéteménye (az anyagi-tárgyi gazdagodás) egész népeket, illetve létfenntartási eszközöktől megfosztott tömegeket ítél halálra a gazdasági vagy politikai gyarmatokon. Ez a gazdasági nö­vekedés arra épül, hogy a gyarmatokat kivonja az értékarányos csere hatálya alól.

Amikor a bérmunkást meg nem fizetett munka, többletmunka végzé­sére kötelezik, nem éri őt jogi sérelem. A tartalmi értékaránytalanság jogilag az értékarányosság formájába van csomagolva. A gyarmati né­pek – tágan értelmezett – többletmunkája viszont nem jogi szerződésen, hanem többnyire gazdaságon kívüli erőszakon alapul: nem kapja meg az értékarányosság formájába történő csomagolást, legfeljebb annak látszatát.

Az így elsajátított, kikényszerített többletmunka – nem jogi, hanem történelmi értelemben vett – hitelezésnek is tekinthető. Számos csopor­tosulás, fórum annak tekinti, és szót emel e történelmi adósság megfize­téséért. Ebből persze nem következik semmiféle „hiteltörlesztés". Nem következik az, hogy a gyarmatosító országok létfenntartási eszközökhöz juttatnák az éhhalálra ítélt gyarmati tömegeket. De e létfenntartási esz­közöktől megfosztott tömegek puszta létezése önmagában is kockázati tényező, veszélyforrás korunk növekedésvezérelt rendszere számára. (E kockázat – nem legsúlyosabb – formája a terrorizmus.)

4. A rendszer gazdasági növekedése abból is táplálkozik, hogy a természetet kivonja az értékarányos csere hatálya alól. Többet vesz ki a természetből, mint amennyit visszapótol. A kisebbik gond, hogy gyorsuló ütemben föléli, amit készen talált. Úgy is mondhatnánk, hogy hitelbe fogyasztja a természetet. Eladósodik a természettel szemben. Analogikusan fogalmazva: „Hová tűnik az a sok hitel?" A természettel szembeni eladósodással a következő generációk számára csinálunk adósságot. (Ha lesznek egyáltalán következő generációk.) Majd ők lesznek kénytelenek visszatörleszteni – „megkoplalva" a hiteltörlesztés árát. A jelen gazdasági „jótéteménye" a jövő (a jövő nemzedékek) felál­dozásán alapszik. Mert a természettel nem lehet alkudozni. A természet nem tudja elengedni az adósságot. Előbb-utóbb (pontosabban: már egy ideje folyamatosan) benyújtja a számlát.

A nagyobbik (képletesen szólva „égető") gond a természeti egyensúly szisztematikus megbontása, ami azzal fenyeget, hogy a Föld belátható időn belül lakhatatlanná, az emberi élet számára alkalmatlanná válik. (A természet által benyújtott radikális számla.) A civilizációs környe­zetszennyezés gyorsuló tempóban számolja föl az életfeltételeket. A kikövetkeztetett jövőtől fenyegetve időnként összegyűlnek a legnagyobb környezetszennyezők (illetve a környezetszennyezésből legtöbb hasznot húzók) képviselői – és nem vállalják a Glóbusz megmentéséhez szüksé­ges változtatásokat. („Elhalasztották a Föld megmentését" – adta hírül egy tudósítás címe.) Nem nehéz belátni, hogy ez így logikus. Ostobaság lenne azt elvárni, hogy a mindennapi nyereségért élők a Jövő javára le­mondjanak erről a napi örömükről. (Amely jövő talán csak a gyermekük, unokájuk jövője.) Marad a következő generációk (következetesebben fogalmazva: az emberiség) feláldozása (kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: legyilkolása) a gazdasági növekedés rendszerének oltárán.

A polgári rendszer története az anyagi-tárgyi gazdagodás története. Jótétemény. Némelyek fanyalognak ezen a jótéteményen, mert ember­áldozatokkal jár.

A polgári rendszer története emberáldozatok története. Gyilkolás. Néme­lyek lelkesednek ezekért az emberáldozatokért, mert gazdagodással jár.

IV. A politika vagy a gazdaság okozza a válságot – avagy hogyan zsidózik a közgazdász?

Hallgassunk meg Almási könyvéről egy másik közgazdászt is. A szerző (Almási) „interpretációjában »a bankok és a reálgazdaság válságát egyaránt az új, 'posztmodern' pénzpiaci instrumentumokkal való fele­lőtlen kaszinózás okozta«. (Vagy más megfogalmazásban: »És akkor most a válság legrejtettebb okáról: a 'posztmodern' pénzügyi eszközök öngáncsoló rendszeréről.«) Ebben a »modellben« alig kap helyet az ezredfordulótól elhibázott, fogyasztásösztönző amerikai gazdaságpoli­tika és az ezt kamatoldalról megtámogató, rövidlátó monetáris politika; mintha a fránya pénzpiaci eszközök a politikától függetlenül, pusztán a tőke profitéhségétől vezérelve fejthettek volna ki ilyen mértékű romboló hatást. Mintha a pénzügyi instrumentumok egyedül, a kormánypolitikai (szabályozási és effektív pénztámogatási) ösztönzők nélkül képesek lettek volna ekkorára fújni az ingatlan- és más eszközárak utóbb nagyot pukkant léggömbjét."

E felfogás szerint nincs pénzügyi válság, nincs túltermelési válság, ha a politika nem rontja el a dolgot. A szakközgazdász recenzens szerint nem maga a rendszer, nem a belőle szervesen levezethető pénzügyi spekuláció, a fiktív gazdaság túltengése a hibás, hanem a meggondo­latlan kormányzati politika. „Nem magukkal az eszközökkel van a baj, hanem az őket alkalmazók érdekeltségi viszonyaival (pl. a »beépített« érdekkonfliktusokkal) meg a szabályozásukkal és ellenőrzésükkel."

A tőkés gazdaság általános ismérve, hogy a kellemetlen feladatokat, működésének árát (a működésével járó roncsolásokat), egyáltalában a felelősséget igyekszik áthárítani, kívülre helyezni. Kihelyezni oda, ahol centrumát nem fenyegeti közvetlenül: a természetbe, az emberbe, a tár­sadalmi kapcsolatokba, a periféria országaiba, stb. Ezt a módszert veszi át a közgazdász, amikor a gazdasági bajok forrását a tőkés gazdaságon kívül, a politikában, az állami beavatkozásban akarja megtalálni (mintha az független lenne a tőke érdekeitől). Ezzel példát mutat és módszertani kulcsot ad azoknak, akik ugyanezt a világgazdaság egészének összefüg­géseiből kiragadó, arról leválasztó eljárást alkalmazva kevésbé eufemisztikusan fogalmaznak, és – többek között – titkos társaságok világuralmi összeesküvéséből, (zsidó) média által vezérelt társadalmi viselkedésből magyarázzák korunk bajait. (Így „zsidózik" a szakközgazdász. Nem biztos, hogy tud róla, de buzdít rá, megcselekszi. A rendszeren kívüli magyarázat és felelősség módszertanát népszerűsíti.)

Almási óv a tudatos összeesküvésre utaló következtetésektől. Hang­súlyozza: az okok objektívak. Nincs itt semmiféle összeesküvés. Csak sok játékos érzi „ugyanazt a vérszagot".

V. Mécs László verseit többnyire fűszeresek írják

„M. László azt írja, amit a napilap kíván, a napilap meg az után áhítozik, amit M. László ír. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kíván és M. László ír – viszont a napilap azt kívánja és M. László azt írja, amit a tömeg olvas. Íme valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki írja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják…

M. László úgy fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma sincsen, s így szemléleti folytonossága sem tudja csoportosítani őket. (Vö. kispolgári tömeg.) Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a sze­gényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a »szegények« óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – keresz­ténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyűséget) sokan a költő énekének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanús. (Ez csak parlamentáris kifejezés.)" (József Attila)

Mécs László verseit ezek szerint többnyire fűszeresek írják. De kik írják a közgazdászok érveit? Nem lehetséges, hogy a szakmailag jól képzett (szakmájára kiképzett) közgazdász „fújja korunk tényeit, mint biflázó diák a leckét, de éppúgy nem érti"? Hogy magabiztosan beszéli a közgazdaságtani szakzsargont, de a „tények összefüggéseiről fogalma sincsen"? Hogy „gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában van­nak" gazdasági válságok? Amikor pedig letagadhatatlanul megtapasztalja a válságot, akkor kész a magyarázat: a válság forrása a gazdaságon kívül keresendő. Az egész nehézség abból ered, hogy a kormányzat elrontott valamit: a politika nem engedte szabadjára a gazdaság öntör­vényű működését.

Az önmagába zárkózó szaktudomány részkérdésekkel foglalkozik. Résztudományként távol tartja magát a társadalomegész kihívásaitól. Lemond ezen alapproblémák vizsgálatáról – nem tartja magát bennük illetékesnek. A szakközgazdaságtannak – az ismert kritikák szerint – nincs (és nem is lehet!) válasza például a világszegénységre, a globális környezetrombolásra, az emberre gyakorolt mellékhatásokra („Az öröm­telen gazdaság") a munkanélküliségre („Gazdasági horror").

Az önmagába zárkózó résztudomány szellemi mozgáskorlátozó. Éltető eleme a problémavakság: a nagy sorskérdések előli komplex megfuta­modás. A szellemi mozgáskorlátozónak szellemi mozgáskorlátozottakra van szüksége. Ezért szellemi mozgáskorlátozottakat képez ki, akiknek gyógyászati segédeszköze ugyanúgy a szellemi tolókocsi vagy fehér bot, mint testi fogyatékos társaiknak a fizikai. Vajon kik adják (kiknek az érde­kében adják) meg, írják elő az ilyen résztudományok belső normáit?

VI. „Ne dőljünk be a saját propagandánknak!" (A naiv és a gyanús)

Annak idején egy ismert politikus adta ki a fenti felszólítást. Vajon a szakközgazdász bedől-e annak a propagandának, amelyet a szakmája és a munkássága képvisel? Tudja-e, hogy szaktudománya végső soron megbízói által fizetett, tudománynak álcázott propaganda? Lehetséges, hogy nem tudja. Ebben az esetben – tudatlansága következtében – nyu­godt lelkiismerettel népszerűsíti a rendszer mindennapi tömeggyilkossá­gait. Szándéketikai tekintetben erkölcsös marad, és – társtettesként – jó szándékkal gyilkol.

A másik esetben a közgazdász tisztában van vele, hogy milyen felada­tot lát el (milyen megbízatást hajt végre) szaktudománya az adott rend­szerben. Tisztában van azzal, hogy ő tudósnak álcázott propagandista. Ezért kapja a fizetését, ezért tartja el a rendszer. Nem dől be az általa hangoztatott propagandának, de tudja, hogy az álcázás a hatásos agi­táció eszköze. Jótéteménynek álcázott üzenetekkel lehet eredményesen rábeszélni az embereket a saját érdekeikkel ellentétes cselekedetekre.

Bizonyos cselekedetek előidézése azonban nem igényel semmilyen agitációt. Saját élethelyzetünk bármiféle ösztökélés nélkül is rávezet a sikerrel kecsegtető cselekedetekre. Nem legális módon is eltulajdonítunk. Nem legális módon is prostituálódunk. Nem legális módon is bűnözőkké válunk stb. Ilyen a rendszer objektív logikája. Ha nem teljesen hamis az iskolai magyarázat, akkor ez működteti, élteti a fennálló rendszert.

Vannak, akik naivan hisznek a rendszer jótéteményeinek tisztasá­gában. Mások tudatában vannak, hogy ez egy vérengző, gyilkos jóté­temény, de – jól felfogott taktikai megfontolásból – ódzkodnak e tudás kimondásától. És voltak a rendszer történetének korábbi szakaszában olyan gondolkodók is, akik nyíltan feltárták a polgári rendszer valós természetét. Nyíltan, sőt lelkesen – történelmileg megalapozott polgári öntudattal – együttesen hirdették és vállalták a rendszer jótéteményeit és emberáldozatait. Büszkén népszerűsítették azt, amit maguk körül megtapasztaltak: gyarapodásunk feltétele a bűnözés. Gazdagodásunkat különféle bűnöknek köszönhetjük. Magánvétkeinkből ered a rendszer dinamikája (Mandeville). Nemzeti előnyöket nemzetközi bűnözéssel harcolunk ki. Maga a rendszer a főbűnös – egyúttal a legnagyobb jótétemény. Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is. Aki tarolni (aratni) akar, annak előbb vetni/vettetni kell. Aki nem képes vagy nem hajlandó a rendszer szabályai szerint gyilkolni, az lemondhat az aratásról.

A széles látókörű közgazdász – engedve a szakmai tisztesség csábí­tásának – akár ilyesféléket is írhatna. Akár arra is törekedhetne, hogy a társadalomegész megértésével, összefüggéseinek teljes bemutatásával próbálkozzon (vö. alternatív közgazdaságtan). Vagyis, hogy követke­zetesen tudósként viselkedjen. Ebben az esetben azonban a megbízói valószínűleg gyorsan kipenderítenék az állásából. Így inkább vállalja a rá osztott – József Attila által említett – gyanús feladatot: a tőle elvárt, propagandaként alkalmazott tudományt műveli. A pszichésen szerencsé­sebbek még hisznek is küldetésük nagyszerűségében. Beleszeretnek a strucc tudományos horizontjába.

VII. Hová tűnt az a rengeteg pénz?

Mindkét közgazdász recenzens szóvá teszi, hogy Almási könyvének a címe félrevezető, mert nem derül ki belőle, hogy hová tűnt az a rengeteg pénz. Ez a megállapítás több szempontból is figyelmet érdemel. Indo­kolt-e meglepődnünk azon, hogy a csomagolástechnika (csomagolásmű­vészet) korában az árut becsomagolják? Hogy olyannak csomagolják, olyannak öltöztetik, amilyenként felhívja magára a figyelmet? Teljesen mindegy, hogy Almási a „Hová tűnt az a rengeteg pénz?", a „Ki erősza­kolta meg Zsanettet?" vagy bármilyen más címet ad a könyvének. A cím akkor látja el a feladatát, ha segít eladni a portékát. És elsősorban nem azért, mert a vásárló már nem kérheti vissza a vételárat, hanem, mert így kap esélyt arra, hogy a címzettek minél nagyobb számban belela­pozzanak a könyvbe. Lehetséges, hogy a közgazdász azért akad fenn a címen, mert az indokoltnál komolyabban veszi a tudományát?

Ennél az összefüggésnél érdekesebb egy másik szempont. A könyv arról szól, hogy az újkapitalizmusban a gazdasági műveletek döntő szá­zaléka nem reálgazdasági, és nem áll mögötte valós pénz. Arról szól, hogy a virtuális gazdaságban virtuális pénz, fiktív pénz mozog. Vagyis arról, hogy ez a pénz nem létezik, ezért a nem létezőnek nincs is hová eltűnnie. Ezt a megállapítást lehet elfogadni és lehet vitatni. De hogyan lehet nem érteni?!

A könyv megírásával a szerző deklarált célja: a szakmailag laikus (azaz nem szaktudós) olvasót segíteni abban, hogy jobban értse azt a világot, amelyben él, amelybe beleszületett. „Azoknak írom, akik a hírek mögé szeretnének nézni, akik unják a közhelyeket, a tudományos próza madárnyelvét, mégis keresnek valami fogódzót. Nekik, akik nem szak­emberek, csak elszenvedői annak, amit a posztmodern gazdaság rájuk borított. Ami azt is jelenti, hogy olykor egyszerűsítek, hiszen miközben magam is keresem a válaszokat, a hétköznapi emberekkel szeretnék szót érteni."

Rossz könyvet írt Almási – mondja a közgazdász recenzens. Elmé­letileg hiányos könyvet írt Almási – sugallja a filozófus recenzens. De a Válságkönyvet azoknak, akiknek a szerző szánta, egyáltalán nem haszontalan elolvasni.