A stockholmi szerző alább olvasható írása egy jellegzetesen jóléti tár­sadalom, egy fejlett tőkés szociális piacgazdaság körülményei között született. Ez a kapitalizmus a magyar gazdaság számára jelenleg adott lehetőségek fölött áll, sokak számára ez testesíti meg azt a „szocializ­must", amely felé haladnunk kell. Az írásból azonban az mindenkép­pen kiderül, hogy a kapitalizmus szociális korlátozása nem szünteti meg alapsajátosságainak érvényesülését, amelyek változatlanul kor­látként jelentkeznek a benne élők számára.

(Ogonyok)

E cikk célja, hogy bemutasson három, a szocializmus mellett szóló klasszikus érvet. Ezen érvek közös eredete az 1789-es francia forradalom jól ismert jelszavában van: „Szabadság, egyenlőség, testvériség".

Cikkem első pontja a társadalmi egyenlőséggel foglalko­zik. Felsorolom érveimet, hogy bemutassam: a társadalmi jó­lét lényegbevágó feltétele a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás egyenlő jogosultsága valamint a társadalmi hierarchia megszüntetése.

A második pontban a munkanap lesz a középpontban. A munkanap lerövidítése döntő fontosságú, ha meg akarunk szabadulni a kizsákmányolástól, mely alapvetően – a marxi definíció szerint – a munkás idejének kisajátítása. [ E pont kifejtésére az itt olvasható cikkben igen kevéssé kerül sor. – A szerk.]

A harmadik téma, mely a testvériséggel foglalkozik, bi­zonytalanabb és nincs részletesen kifejtve. Ez azt fogja taglal­ni, hogy az információs társadalomban a piac összeomlása gyakori, és a tervezés lehetetlen, illetve elnyomó jellegű. Az együttműködés és a jól tájékoztatott népesség kombinációja döntő fontosságú, mert a probléma nem abban áll, hogy kevés az információ, hanem abban, hogy nehéz szelektálni őket.

Véleményem szerint nem helyénvaló a fejlett ipari orszá­gokban növekvő jólétről beszélni, mert a világ egy ökológiai katasztrófa kockázatával néz szembe, és egyre szorítóbb a természeti kincsek kimeríthetőségének ténye. Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdag országoknak csökkenteniük kell a természeti kincsek fogyasztását és ez a csökkentés ko­moly problémákat fog okozni.

A demokratikus és oligarchikus jóléti társadalom

A háború utáni gazdasági fellendülés tetőpontján csak né­hány közgazdász törte a fejét a gazdasági fejlődés korlátozá­sán. Figyelemre méltó kivétel volt Roy Harrod, a keynesi nö­vekedési elmélet egyik megalapítója. Egy rövid cikkében,¹ melyre akkoriban nem figyeltek fel, különbséget tett a jóléti és az oligarchikus jóléti társadalom közt. A demokratikus jóléti társadalom szolgáltatásokra és árukra épül, melyek terme­lése úgy nő, ahogy a társadalomban a termelékenység növek­szik. Mivel az áruk és szolgáltatások termelése a termelé­kenységgel együtt növekszik, elosztásuk a termelékenység növekedése mellett demokratikus lehet. Másrészt vannak ja­vak, melyek elosztása szükségképpen egyenlőtlen. Ezen ja­vak összessége azonban nem nő együtt a termelékenység­gel. Erre példa a luxuscikkek esete, melyek használati értéke ritkaságuk függvénye, mint pl. régiségek, híres művészek festményei, gyémántok és így tovább. De ugyanilyen jó példa a személyes szolgáltatások igénybevétele. Azt is megfigyelte, hogy a szolgáltatások elosztását bizonyos fokú megkötések jellemzik. Például nem lehet mindenkinek saját személyes szolgálója. Ez maximum a népesség felének kiváltsága lehet, ami annak a ténynek tudható be, hogy ha valaki szolgálót tart, másoknak szolgálóknak kell lenniük.

Tegyük félre egy pillanatra a luxuscikkek esetét és vizs­gáljuk meg, hogyan lehet demokratikusan szétosztani a szol­gáltatásokat. Itt két probléma merül fel. Az első azzal áll kap­csolatban, hogy különbség van az áruk fogyasztása és a szol­gáltatások fogyasztása között. Egy áru fogyasztása egy adott időpontban lehetetlenné teszi, hogy másvalaki ugyanazt az árut ugyanabban az időpontban fogyaszthassa. Ugyanakkor az áru fogyasztásához nem kell közreműködnie senkinek sem. Ez viszont nem igaz a szolgáltatások fogyasztására. A szolgáltatásokhoz szükséges legalább egy másik személy közreműködése.

A másik probléma mennyiségi jellegű és a szolgáltatások termelékenységének növekedésével áll kapcsolatban. Általá­nos feltevés az, hogy a termelékenység lassan vagy egyálta­lán nem nő a szolgáltatások területén. Ezt úgy lehet alátá­masztani, hogy a szolgáltatások fogyasztása nem más, mint a szolgáltatást nyújtó személyek munkaidejének fogyasztása, ezért a munkaidő lerövidítése gyakran csökkenti a szolgálta­tások hasznosíthatóságát. Ebben az esetben lehetetlen nö­velni a munka hatékonyságát. Mások abban a tényben talál­nak magyarázatot, hogy a legtöbb szolgáltatás nem produktív hanem improduktív célokat szolgál. A szolgáltatásokat nyújtó szervezetek nagyobb méretűek, a jellegükből fakadó bizony­talanság miatt. Erre példa a tűzoltóság. A tűzoltóság nagysá­gát nem lehet úgy megállapítani, hogy az csak az éppen most pusztító tüzeket fékezze meg. Mindenképpen tartalékkapaci­tással kell rendelkeznünk, mivel nem tudjuk mikor és hol fog tűz kitörni.

Ha a szolgáltatások termelékenysége nem növekszik, ennek az az eredménye, hogy a gazdaság általános termelé­kenységnövekedésével a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Ez a következőképpen indokolható meg. A termelé­kenységgel együtt a jövedelmek is nőnek, és ha a jövedelmek általában nőnek, a szolgáltatási szektorban is növekedniük kell. Ellenkező esetben a jövedelemkülönbség nőne, és túl ke­vesen vállalnak állást a szolgáltatóiparban. E folyamat ered­ménye, hogy egyre több erőforrás kerül a szolgáltatóiparba, ahogy a gazdaság növekszik. Ez – a posztindusztriális társa­dalommal foglalkozó legtöbb szerző szerint – azzal jellemez­hető, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma nö­vekszik, míg az ipari és agrár szektorban csökken. Ám ahogy a szolgáltatások iránti igény nő, úgy lesznek azok egyre nehe­zebben elérhetők. Egy kapitalista gazdaságban – ahol a szolgáltatásokat piaci alapon osztják szét – a jövedelmek elosztása egyre egyenlőtlenebbé válik. Ez a posztindusztrialisták közös „forgatókönyve". Egy olyan magasabb fejlett­ségű társadalom felé haladunk, melyben a jó és rossz jövedel­mek közti különbségek hangsúlyozottabbá válnak.

A társadalmi innovációk és a szolgáltatások áruvá válása

Ezeket a gondolatokat J. Gershuny és I. Miles vizsgálta néhány évvel ezelőtt.² Demonstrálták azt, amit már számos más kutató is megfigyelt: a háború utáni időszakban számos területen az árukat szolgáltatások váltották ki. Ennek kiinduló­pontja az a tény, hogy az emberek azt szeretnék, hogy kielé­gítsék a szolgáltatások iránti igényeiket. A szolgáltatások egész hierarchiája áll fenn, és ezek közül megvásárolhatók az alapvetőek, mint az élelmiszer és lakás, valamint az exkluzí­vabbak, mint a szórakozás, képzés és iskola vagy a kultúra. Ezeket a szolgáltatásokat különböző módon lehet nyújtani, te­hát különböző szolgáltatási módokat különböztetünk meg. Igen jól el tudjuk határolni a tradicionális illetve innovatív mó­dot. Az előbbi munkaerőigényes, és gyakran maga után vonja a közvetlen kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiket azért fizetnek, hogy a vásárló nevében valamely tevékenységet el­végezzen. A tőkeigény nem magas és az eszközök gyakran hosszú életűek. Ezzel szemben definiálhatunk egy innovatív szolgáltatási módot; ez a mód teljesen más költségstruktúrá­val rendelkezik. A járulékos költségek az állandó költségek­hez képest sokkal alacsonyabbak. Ennek a módnak meglehe­tősen magasak a tőkeköltségei, de a munkaerő költsége nem szignifikáns, mert megkívánja a saját munkaerő használatát-melyért nem kell fizetni – vagy az informális munkaerőt.

„A munkabér összköltségének csökkenése három folya­matnak tudható be: a gépesítés, mely csökkenti a fizikai munka részarányát; a technológiai automatizálás, mely egy­szerűsíti a szolgáltatás feladatát és végül a szolgáltatások­ban dolgozók tudásának és képességeinek megtestesülése (szoftver). Ez utóbbit a második folyamat általánosabb megfo­galmazásának is tekinthetjük."

Ma a háború utáni időszakot úgy tekinthetjük, mint a szol­gáltatások tradicionális módjának átmenetét az innovatív módba, amely által csökkent a szolgáltatások fogyasztása és meggyorsult a szolgáltatásoknak áruval való helyettesítése. Ez az átmenet nem egyszerű folyamat. Ennek oka a szolgálta­tások árainak növekedése, mely az ott dolgozókat drágábbá és nehezebben megszerezhetővé teszi. Ez a mechanizmus nem áll fenn az állami szolgáltatások területén, és ezért ott késhet az innovatív mód előretörése. (. . .) Az innovációs módba való átmenethez azonban több más dologra is szük­ség van. Az ember nem tudja használni a kocsiját, ha nincs meg az utak infrastruktúrája, és a mosógépet sem vízvezeték és elektromos hálózat nélkül. Tehát általában a szolgáltatá­sok tradicionális módjából az innovatív módba való átmene­tet társadalmi innovációként is tekinthetjük, mely magában foglalja új infrastruktúrák létesítését is.

Ez a megközelítés igen hasznosnak bizonyul a háború utáni kapitalizmus fogyasztási mintájának leírásához. A tartós fogyasztási cikkek fogyasztásában megmutatkozó növeke­dést nagyrészt a társadalmi innováció eredményeként érté­kelhetjük. (Ezek a modern konyha, mosógép, lemezjátszó és így tovább.) Ugyanígy foghatjuk fel a közlekedési rendszer át­alakulását és a szupermarket intézményét is. Ezek mind azonos módszert követtek: növekvő tőkeköltségek, csökkenő élőmunkaerő-igény és egyidejűleg a saját vagy informális munkaerő alkalmazása. Gershuny-t követve azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus ily módon az oligarchikus jóléti társadal­mat demokratikussá alakította át.

Ezek a társadalmi innovációk a munkaerőpiacra is hatás­sal voltak. A szolgáltatásokban dolgozók átalakultak szoftver­gyártókká, azaz a tőkeeszköz szükséges bemeneteiről gon­doskodnak, hogy az teljesítse szolgáltatási funkcióját. Általá­nosabban megfogalmazva, egy olyan tendencia fog fellépni, hogy az embereknek szembe kell nézniük a jövedelem eltűnő használhatóságával, mert a növekvő használhatóság az in­formális munkából származik.

Azonban van néhány probléma a növekedés destruktív korlátaival kapcsolatban. Először: reális-e, hogy ez a folyamat tovább folytatódik és ugyanilyen demokratikus hatással lesz a jóléti társadalom elosztására is? Másodszor és általánosab­ban: a vásárlót tényleg nem érdekli, hogy a szolgáltatási funk­ciót áru vagy személyes kiszolgálás valósítja meg? Továbbra is döntő különbség lesz a hagyományos orvosi kezelés és az orvosi diagnózist felállító számítógépek között, és így a gaz­dagok az orvosok szolgáltatásait fogják élvezni borsos áron, míg a legtöbb ember a számítógépprogramokra lesz utalva. Látható, hogy ebben az esetben egy talán egyre demokratikusabbá váló jóléti társadalmat jövendölhetünk meg, amelyben azonban egyenlőtlenségek továbbra is fenn fognak állni.

A növekedés társadalmi korlátai

Mintegy tíz évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Fred Hirsch a növekedés korlátairól szóló téziseit. Hirsch³ véleménye sze­rint a kapitalizmus gazdasági fejlődése azt a tendenciát mutat­ja, hogy a társadalomban az élet mind több területén a maxi­malizmust hajszoló viselkedésforma terjed. Hirsch képtelen­ségnek tartja a társadalom növekvő jólétét. Szerinte az egyé­nek közti versengés állandó növekedésével kell szembenéz­nünk. Egy állandó kényszer miatt növekszik a termelés, hi­szen az egyéneknek növekvő fogyasztási igényük van, hogy megtartsák pozíciójukat a jóléti társadalomban. (. . .)

Hirsch fő koncepciója a helyzeti áruk (positional goods) fogalma. Ezeknek az áruknak a hasznossága helyzetükhöz van kötve. Hirsch Wicksteed-et idézi, aki Napóleon mondá­sára utalt, miszerint: „bármelyik közkatona tábornok lehet", és így hangsúlyozta hadseregének demokratikus jellegét. De Wicksteed szerint nem lehet mindenkiből tábornok. A legtöbb katona hiábavalóan próbálná meg. Ennek az oka rendkívül egyszerű: csupán néhány tábornoki poszt van: mindegyik hadseregben több katonának kell lennie mint tábornoknak. Hirsch szerint a modern kapitalista társadalomban számos, az előzőkhöz hasonló eset van, és ezek az esetek mind fontosabbá válnak. Úgy vélem, itt arra gondol, hogy növekszik a termelés egy helyre csoportosulása és integrációja és a köl­csönös függőségek bonyolultsága mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Valójában a társadalom számos területét befolyásolja a helyzeti verseny. Szerintem ezen szituációk nagy része kap­csolatban áll az állandó sorban állással. Egy jól ismert példa a lakáspiac, mert a városokban mindig fellép az a jelenség, hogy kevés a jó lakás vagy ház. Ezért a jó lakásokért egyre élesebb a verseny, és nehéz ezt a kiélezett versengést elke­rülni, míg a lakosság nagyobb városokban koncentrálódik. Egy másik példa a munkaerőpiac. A vezető állásokból mindig kevés van, és csak néhányan tudják azokat megszerezni, bár sokaknak megvan hozzá a megfelelő végzettségük. Ahogy a termelés mind koncentráltabb módon növekszik, a vezető ál­lások száma csökken. A munkaerő- és lakáspiac talán a leg­kézenfekvőbb, de szerintem a helyzeti verseny fogalmát sok­kal szélesebben is értelmezhetjük: a mindennapi élet számos helyzetében érvényesül: különösen a kultúra és információ „fogyasztásának" területén.

Ha ez igaz, mindez a fogyasztók csalódottságát eredmé­nyezi. Növekvő különbség lesz a szükséglet és kielégített szükséglet között. Rengeteg erőfeszítés megy kárba. Sokan hosszú tanulmányokat folytatnak, hogy vezető állásba kerül­jenek, de ez csak néhányuknak fog sikerülni. Fiatalok napokig állnak sorban, hogy megszerezzék a legjobb jegyeket egy rockkoncertre, de ez csak a legszerencsésebbeknek juthat osztályrészül.

E hiábavaló cselekvések forrása a helyzeti áruk hiányá­ban keresendő. Ezeknek az áruknak az elosztása szükség­képpen egyenlőtlen, és ha a helyzeti verseny élesedik és a helyzeti áruk fontossága növekszik, elosztásuk annál egyen­lőtlenebbé válik.

De a helyzeti versennyel kapcsolatban a lehetőségek tár­sadalmi egyenlőtlensége csak az egyik probléma. A másik a hiábavaló célok elérésébe fektetett erőfeszítések elpazarlása és feleslegessége. Ezt a jelenséget koerciális akciónak nevezték el.⁴ Prominens példája a következő történet: A Rá­dió Luxemburg egy ötfontos magnószalagot hozott forgalom­ba, mely a munkanélkülieket megtanította arra, hogyan visel­kedjenek, ha meg akarnak szerezni egy állást. Ha ez a mag­nószalag jó lenne, mindenki számára kifizetődő lenne meg­venni. De vizsgáljuk meg azt az esetet, ha minden munkanél­küli megveszi és azonos álláselképzelésekkel rendelkeznek. Ebben az esetben mindenki elköltene öt fontot, de a munka­nélküliek sorában ugyanabban a pozícióban maradna. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a piaci összeomlásban is: az erőforrásokat társadalmi haszon nélkül fektetik be. A fenti példa különösnek tűnhet, de nekem más a véleményem. Valójában ezt minden sorban állási helyzetre alkalmazni le­het. Bárki kedvezőbb helyzetbe jutna, ha egy lépéssel előrébb mehetne a sorban, de ha mindenki ezt teszi, maga a sor változatlan marad. A piac gyakran arra ösztönzi a sorban álló embereket, hogy kezdeményezzenek, hogy javítsanak hely­zetükön; ők megpróbálják, és így erőfeszítéseket fektetnek be egy kudarcra ítélt akcióba.

A konklúzió: a helyzeti áruk és a verseny szoros össze­függésben állnak azokkal az árukkal, melyekből a társadalom szükségleteihez képest kevés van. Ezen áruk elosztása szük­ségképpen egyenlőtlen és az értük való verseny gyakran az erőforrások elpazarlását és kielégületlenséget szül. Hogy va­jon ezeknek a helyzeti áruknak a fontossága növekszik vagy csökken-e a jövőben, ez viszont a társadalmi szervezettségtől függ. Egy erősen központosított iparban csak néhány vezető állás van – erre példa a központosított állami szervezet. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom jobban megoszlik, több ilyen állás lesz. Egy olyan gazdaságban, ahol a központi terü­letek fontossága növekszik, nehéz lesz jó helyen lévő házat szerezni. Egy decentralizált környezetben mindez könnyebb. Vizsgáljuk meg az általános fogyasztási mintát! Ha a fogyasz­tás egysíkú, a „sok" és „kevés" fogyasztás között a különb­ség tiszta és az egyéneket eszerint rangsorolni lehet. Ha a fo­gyasztás differenciáltabb, ez a különbség egyre inkább el­veszti jelentőségét.

A szocializmus alkalmas lehet arra, hogy megszüntesse a jóléti társadalom növekedésének korlátait. [E korlátok ugyanis a tőkés társadalom természetéből következnek: a piaci verseny eleve „helyzeti árukat" preferál: a verseny monopóliu­mok megszerzéséért folyik, a jóléti társadalom pedig a fogyasztás terü­letén is „kötelezővé" teszi a pozícióharcot, függetlenítve a keresletet a fogyasztó szükségleteitől. – A szerk.] Azonban a szo­cializmusnak nem elég a jövedelmek egyenlőségéről gondos­kodnia, de olyan tervezési stratégiával is kell rendelkeznie, mely a népességet decentralizálja és a hatalmat sok kézbe osztja szét. A fogyasztás szükségletek szerinti differenciá­lása tovább növeli az egyenlőséget és jólétet.

A technológiai mód és a kapitalista fejlődés

Ennél a pontnál újra át kell tekintenünk a társadalmi innováció érveit, hogy meg tudjuk becsülni az oligarchikus jóléti társada­lom további demokratizálásának lehetőségeit. Ezek után szól­nunk kell a kapitalista fejlődés kilátásairól.

Erre jól használható koncepcionális keretet dolgozott ki a sussexi egyetemen egy kutatógárda, Christopher Freeman vezetésével. Munkájuk azok tradícióját követi, akik a kapita­lista fejlődést hosszú periódusok sorozataként fogják fel. De más szerzőktől eltérően nem találtak okot arra, hogy ezen pe­riódusok hosszának azonosnak kell lennie, valamint szerintük nem létezik egy olyan automatikus mechanizmus, amely gon­doskodna a gazdasági fellendülés időszakairól.

Vizsgálódásukban a technológiai paradigma vagy más néven a technológiai mód központi szerepet játszik, mert a kü­lönböző hosszúságú periódusokat mindig egy adott technoló­giai móddal lehet jellemezni. A technológiai mód sokkal több néhány alapvető eszköznél (mint például a gőzgép vagy elektromos áram), még ha maga a mód ezeken az eszközö­kön alapul is. Freeman szerint a technológiai mód összefüg­gésben áll a termelési rendszerbe történő befektetés új terüle­teivel illetve árucsoportjaival. Kapcsolatban van a termelési folyamat költségcsökkenésével, valamint további „diffúziós" hatásokkal, melyek az egész gazdaságot érintik. Mindez a technológiai fejlődés áttörésének eredménye, és ilyen érte­lemben az alapvető eszközöktől függ. A technológiai innová­ciót el kell fogadtatni szociális, politikai és környezetvédelmi szempontokból. Ezen kívül a technológiai módnak a gazda­ság egészére radikális módon kell hatnia.

A technológiai mód és a gazdaság más aspektusainak egymásra hatását a háború utáni növekedési ciklusban Carlotta Perez jól illusztrálta egy cikkében.⁵ A profitösztönzés az előrehajtó erő és a tőkeeszközök kiválasztásának kritériuma. A technológiai mód viszont az irányító eszköz, hisz ez gon­doskodik a választási lehetőségekről. Az utolsó hosszú perió­dus technológiai módja szorosan kapcsolatban áll azzal, me­lyet mások fordizmusnak neveznek.

„Ha példákat keresünk arra, mi is alkotja a technológiai módot, a harmadik és negyedik Kondratyev-ciklus között eb­ben az olcsó energia, a negyedik és ötödik Kondratyev között pedig az olcsó mikroelektronika szerepét látjuk kiemelkedő­nek. Az első a vegyipar állandó áramlását bővíti ki diszkrét, azonos egységek tömegtermelésére – ennek prototípusa Henry Ford autógyára volt. (Mindezt szervezeti szinten a ve­zetésnek és adminisztrációnak a termeléstől való éles elkülö­nülése egészítette ki, így valósítván meg Taylornak a tudomá­nyos vezetésről vallott nézeteit.) A második a mikroelektro­nika előnyeit kihasználó olyan rugalmas termelési hálózat, melyben minden tevékenységfajta (vezetői, adminisztratív, termelési stb.) egy totális és intenzív információrendszerbe in­tegrálódik, hogy információ-intenzív termékeket vagy szolgál­tatásokat állítson elő."

Egy új technológiai mód bevezetése irányadó hatással van a foglalkoztatási szerkezetre. A technológia módszereket kínál, melyekkel csökkenteni lehet a munkaerőigényt, és nö­velni lehet a szellemi munkaerő használatát. A fellendülés ele­jén a munkások körében nem csökken a foglalkoztatottság, mivel a növekedési effektus erősebb a racionalizálási hatás­nál. A foglalkoztatottsági struktúra fejlődése kijelöli a jövede­lem elosztásának új irányát: a középkeresetű csoportok lét­száma növekszik. Ezt úgy is tekinthetjük, mint a jövedelem egyenlőbb elosztása felé tett lépést, legalábbis azok számára, akik jövedelemmel rendelkeznek. A jövedelemelosztási rend­szerben bekövetkezett változás elősegíti az új fogyasztási modell kialakulását is. A régi fogyasztási piac élesen megosz­tott volt; luxuscikkekre és alapvető árukra, mint pl. élelmiszer, ruházkodás, lakbér. A kibontakozó fogyasztási modell előse­gíti a termék-, és termelési innovációt, mely a luxusárukat be­viszi a tömegtermelésbe. (…) Ebben az összefüggésben fel­idézhetjük Gershuny szociális innovációját, mely igen jól il­leszkedik ebbe a modellbe.

A társadalom és egy új technológiai mód

Freeman, Perez és még sokan mások véleménye szerint egy új technológiai mód van kialakulóban. Hogy vajon ez egy új növekedési ütemet fog-e eredményezni, az még nyitott kér­dés. A fellendüléshez nem elegendő csupán egy új technoló­giai mód. Ki kell elégíteni az intézményi követelményeket is.

A második világháború utáni növekedési érának a sikere részben a következőkben keresendő: A növekvő public szek­tor, az adópolitika és makrogazdasági tervezés, a társada­lombiztosítási rendszer (mely sokak számára lehetővé tette a tartós fogyasztási cikkek vásárlását), a képzési rendszer (mely kitermelte a fehérgallérosokat), valamint a nemzetközi intézmények, melyek létrehozták a nemzetközi kereskedel­met és egységes piacot. Azonban ezeket az intézményeket nem a technológiai mód határozta meg. Ezek a második világ­háborút követő gazdasági és politikai harcok eredményekép­pen jöttek létre. A szervezeti keretek és a technológiai mód között harmonikus együttműködésnek kell fennállnia, hogy a növekedés folytatódhassák, és Freeman valamint Perez szerint ez napjaink problémája.

Hogy milyen lehetne egy új intézményi rendszer, ez még nyitott kérdés. Ami az új technológiai módot illeti, a legtöbb szerző azt a mikroelektronikához és a biotechnológiához kapcsolja, illetve általánosan megfogalmazva az informá­ciós technológiához.

Perez szerint az új technológiai módnak van néhány jel­lemző tulajdonsága. Ezek közt legfontosabb az erős nemzet­közi jelleg (a megfelelő infrastruktúrával, mely a telekommunikáció segítségével lehetővé teszi gigantikus konglomerátu­mok működtetését a maximális profit elérésére), melynek kö­vetkeztében az ügynökségi hálózatok is világméretűvé vál­nak. A gyárak optimális nagysága bizonyos területeken óriási, mivel méretüket nem egy bizonyos termék, hanem egy vál­tozó termékcsoport piaca határozza meg. Az „információs árukat" óriási iparágak hozzák létre. Miután e termékcsoport igen rugalmas és más termékekhez képest könnyű őket meg­változtatni, gyors lesz a változás.

A mikroelektronika és még inkább a modern biotechnoló­gia ökológiai hatását elfogadható szinten kell tartani. A mikro­elektronikáról azt tartják, hogy csökkenti a hulladéktermelést és nyersanyag-felhasználást, és lehetővé teszi számos ter­mék kisebbé tételét, valamint vezérli az energiafelhasználást, ezen kívül a telekommunikáció részben kiváltja a fizikai szállí­tást is. A biotechnológia fejlődése új, forradalmi növényfajták és ökológiai szempontból előnyös alternatív energiatermelés lehetőségét teremti meg.

A nagy információtartalmú áruk

Nem akarok ahhoz a véleményhez ragaszkodni, miszerint a technológiát adottként kell elfogadnunk (vagy elvetnünk, a visszafejlődés árán). Ellenkezőleg, szerintem a technológiai váltás olyan folyamat, melyben a társadalom tagjai alakítják magát a folyamatot és annak eredményét. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos időszakokban a technológiai fejlődés különböző elemei közös irányban haladnak. Ez az alapja az ipari társadalmak periodizációjának, az ipari forradalmaknak, melyekből az elsőt a gőzgéphez kapcsolják, a másodikat pe­dig az új típusú energiaforrásokhoz (elektromosság és olaj).

Napjainkban egy olyan piaccal állunk szemben, mely nö­vekvő mértékben képes felszívni azokat az árukat és innová­ciókat, melyekben az áru fő részét annak információs tartalma alkotja. Az ilyen típusú termékek tipikus költségszerkezete nagy fix költségeket (beleértve az információs szoftver költsé­gét) és alacsony marginális költségeket mutat. Extrém ese­tekben, mint például a számítógépipar, a marginális költségek közel nullává válnak.

Több évvel ezelőtt az ilyen költségszerkezettel rendel­kező árukat „állami áruknak" nevezték liberális közgazdá­szok, utalva arra, hogy a piac még akkor sem termeli ki őket, ha megvan a hasznosságuk. (Klasszikus példa erre a vasút és a városi parkok.) Manapság ezt az érvelést már ritkán lehet hallani.

Vizsgáljuk meg az ilyen típusú áruk piaci helyzetének néhány aspektusát. A marginális költségeken alapuló árrend­szer idejétmúlt, hiszen így a teljes bevétel soha nem haladná meg a költségek összegét. Helyette egy bizonyos típusú mo­nopóliumra épülő árrendszert kell alkalmaznunk. Ez csak ideiglenes monopólium, melyet a termékben megtestesülő in­formáció alkot. Amint a terméket eladták, a megtestesülő információ már nemcsak a gyártóé: a monopólium hamarosan megtörik és a versenytársak sokkal alacsonyabb fix költsége­ken hasonló termékeket gyártanak, alacsonyabb áron. Ha a terméket lehetséges a vásárló által hozzáférhető eszközökkel másolni, az a piacot romba döntheti. A normál vevő ismeri ezt a helyzetet. Ha a vásárló gyorsan meg akarja szerezni az in­formációs árut, akkor kifizeti az új érték magas árát. Különben vár, abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb ala­csonyabb áron vagy ingyen megkapja azt.

Az ilyen típusú piacokra való bejutás igen kockázatos. Egy termék akkor fog „túlélni" ezen a piacon, ha van elég vá­sárló, aki hajlandó kifizetni a magas bevezetési árat. A legtöbb vásárló ezt még akkor sem teszi meg, ha hasznosnak találta az árut. A piaci árrendszer használhatatlan, éppúgy mint a fo­gyasztók és gyártók közötti jelzési rendszer.

A magas bevezetési ár hozza azt a hasznot, mellyel a to­vábbi termékfejlesztéseket finanszírozzák. Tehát nem a tö­megvásárlók, hanem az innovatív cégek vásárlásai kormá­nyozzák a termék innovációs útját. A vásárló és eladó között a bizalmatlanságon és egyenlőtlen információkon ala­puló kapcsolat fejlődik ki. Ez általában tovább rontja a pia­cot. Ha mindezt az autóiparral akarnánk modellezni, akkor a legtöbben használt kocsival járnának, miközben az autóipar az egyre gazdagabb gazdagoknak tervezné az új típusokat.

Nem merem állítani, hogy ez lesz a jövő domináns piaci helyzete. Csak azt akartam illusztrálni, hogy a tudás-, és infor­mációtermelés esetén a piac gyakran nem funkcionál. Ez az­ért van, mert a tudás fejlesztéséhez olyan bizalom és együtt­működés szükséges, melyet a piaci tranzakciós hatások meg­zavarnak. Ez annak a ténynek is betudható, hogy a piac elvi­leg a ritka erőforrások (jó vagy rossz) elosztási rendszere. A tudás és információ társadalmi értelemben ugyan lehet rit­ka, de csak a monopolizált tulajdonjogok miatt. Különben az információ közös, és a gazdasági probléma leszűkül a vá­lasztásra. Márpedig az együttműködés jobban megvalósítja ezt, mint a verseny. (…)

A jelen változásának természete tehát abba az irányba hatna, hogy az információ felhasználás monopolisztikus struk­túrája egy demokratikusabb struktúrának adja át a helyét.

(Ford.: Bálint György)

Jegyzetek

1 Roy Harrod: „The Possibility of Economic Society" in: Problems of US Economic Development. New York, I. kötet, pp 207-213.

2 Jonathan Gershuny: Social Innovation and Division of Labour. Ox­ford, 1983.

3 Fred Hirsh: Social Limits to Growth. 1976.

4 A. Ellis-K. Heath: Positional Competition or an Offer You Can't Re­fuse. London/New York, 1983.

5 Carlotta Perez: Structural Change and Assimilation of New Techno­logies in the Economic and Social System. Futures, October 1983, pp 157-375.