A jog globális egységesülése előrehaladottabb a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. A határokon átívelő gazdasági tevékenység jogi szabályozása nem ellentétes a világkereskedelem liberalizálásával, sőt szükséges feltétele annak, hogy globálisan hatékony lehessen a piaci mechanizmus.

Új alapot teremt magának a globális kapitalizmus

A globális egységesülés jóval nagyobb mértékben előrehaladt a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. Ráadásul itt nemcsak államok közti, hanem magánvállalatok közti viszonyokat is szabályoznak. A határokon átívelő gazdasági tevékenységek jogi szabályozása koránt sincs ellentmondásban a világkereskedelem liberalizálásával. Hogyan van az, hogy egyre több nemzeti szabályozást éppen nemzetközi-jogi eszközökkel kerülnek meg?

Semmiképpen sem egyedi eset a következő: Amikor a 90-es évek végén az egyesült államokbeli Bechtel konszern leányvállalata, az Aguas del Tunari megszerezte Bolívia harmadik legnagyobb városának, Cochabambának a vízszolgáltató jogát, az erősen megemelkedett vízárak miatt erőteljes tiltakozó akciókba kezdett a lakosság. Heves összecsapások után, amelyek során egy ember meghalt, több mint százan pedig megsebesültek, kivételes állapotot vezetett be a bolíviai kormány. 2000 áprilisában az Aguas del Tunari kénytelen volt kiszállni az üzletből. Ezután a cég, amelyet épp a bolíviai vízellátás átvétele céljából alapítottak, beperelte a Bolíviai Köztársaságot az International Center for the Settlement of Investment Disputes (ICSID) előtt. És 25 millió USA-dollár kártérítést követelt az elmaradt nyereségéért. 2003 februárjában az ICSID elutasított egy kérelmet, amelyben civiltársadalmi szervezeteknek egy szövetsége azt követelte, hogy tegyék hozzáférhetővé a nyilvánosság számára az Aguas del Tunari és a Bolívia közti ügy összes dokumentumait és a lefolytatott tárgyalásokat.

Különös, hogy egy jogvitát, amely oly mélyen érinti a bolíviai lakosságot, egy olyan szakértői kollégium tárgyal, mint az ICSID (a Világbank egyik leányszervezete), amely a nyilvánosságot kizárva tanácskozik. Még különösebb az, hogy ez még a tiltakozások ellenére is csak oly kevéssé kelt feltűnést. Minél inkább szükségessé tesz az egyre nagyobb világgazdasági összefonódás nemzetek feletti intézményeket, amelyek el tudnak simítani vitatott kérdéseket államok és/vagy transznacionálisan tevékenykedő cégek között, annál inkább lehet jogállami vívmányokat úgy kiüresíteni, hogy a világközvélemény jó része előtt észrevétlen maradjon a dolog. Jogi döntéseket, amelyek erősebb hatásokat gyakorolnak az egyes emberek életére, mint a nemzeti parlamentek törvényhozása, egyre inkább olyan grémiumok hoznak, mint az ICSID, amelyekre semmilyen hatást nem gyakorolhatnak az érintett emberek, és amelyeknek a létéről gyakran még csak nem is tudnak.

Olyan globális kapitalizmushoz vezet-e a kereskedelmi jog nemzeti jellegének megszűnése, amelyben annyira áttekinthetetlenné válnak a jogi struktúrák, hogy végül már csak az erősebb joga marad meg? Vagy pedig olyan joghoz vezet a tőke önérdeke, amely "éppúgy kiszámítható, mint egy gép" (Max Weber), tehát ahhoz, hogy a nemzetközi (kereskedelmi) jog egységesül egy olyan instanciánál, amely rendelkezik alkalmas hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy szükség esetén akár erőszakkal is érvényesítsen ítéleteket az erős gazdasági szereplőkkel szemben?

Autonóm kereskedelmi jog…

Mivel a nemzetközi kereskedelmi jognak különböző forrásai vannak, különböző síkokon játszódik le a globális gazdasági viszonyok jogi formát öltésének folyamata. Az egyik legfontosabb jogforrás az úgynevezett autonóm kereskedelmi jog (lex mercatoria). Itt egy kialakult és nem egy bizonyos intézmény által tételezett szokásjogról van szó. Úgy jött létre, hogy hosszú idő alatt megszilárdultak informális konvenciók és általánosan elismert viselkedési módok a nemzetközi kereskedelem területén. Ennek forrásai közé tartozik egyrészt a ius mercatorium, a kereskedők sajátos joga, amely a XI. században keletkezett, amikor megélénkült a kereskedelem, másrészt a Hanza-városok kereskedelmi joga, amelyek a szerződési területükön a saját jogalkotás kiváltságával rendelkeztek. A lex mercatoria fogalmát először 1300 körül említik, amikor I. Edvárd angol király határokon átívelő vitás eseteknél gyors lefolyású tárgyalásokat ígért egy olyan grémium előtt, amely felerészben hazai és felerészben külhoni kereskedőkből állt. A 17. században azonban veszített jelentőségéből az autonóm kereskedelmi jog a merkantilizmussal és a nemzetállamok keletkezésével. Csak a II. világháború után tért vissza ismét ez a tendencia, és ismét határozott kísérletek történtek ennek kodifikálására és egységesítésére.

Ma a lex mercatoriát úgy alkalmazzák különböző szervezetek, mint transznacionálisan cselekvő vállalatok közti viták elsimításának alapját. Ezek közül az elvben magán-döntőbíróságok közül az 1932-ben alapított International Chamber of Commerce (ICC) vált a legfontosabbá. Bár formálisan önkéntes a részvétel az ICC döntési eljárásán, és ez nem is tudja erővel érvényesíteni az ítéleteit, mégis rendelkezik olyan figyelemre méltó szankciós mechanizmusokkal, mint feketelisták, bojkott és kizárás. Ezáltal ennek döntései végül is jogot tételeznek.

Régebben a nemzeti bíróságok nem fogadták el érvényes jogként az autonóm kereskedelmi jogot. Mintegy 20 éve viszont az a tendencia rajzolódik ki, hogy egyre inkább elismerik ezt nemzeti bírói intézmények. Néhány vállalat a 80-as években még megpróbálta magát kivonni az ICC ítélkezése alól azzal, hogy vitás eseteket nemzeti bíróságok elé vittek. Az osztrák Legfelső Bíróság például úgy ítélkezett, hogy a lex mercatoria érvényes nemzetek feletti jog, és megerősített az ICC döntését. Hasonló döntések születtek Nagy-Britanniában, Olaszországban és Svájcban.

Az autonóm kereskedelmi jognál nagyon világosan megmutatkozik, hogy nem pontszerű esemény a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyeződése, hanem tartós folyamat. Épp a nemzetközi kapcsolatokban gördülékeny az átmenet egyrészt informális megegyezések között, amelyeknek a be nem tartóit legrosszabb esetben nyilvános helytelenítés fenyegeti, és másrészt az érvényes jog között, amelynek a megszegése hatalmi szankciókat von maga után.

…vagy nemzetközi szerződések joga

A nemzetközi kereskedelmi jog másik, jóval újabb forrását multilaterális nemzetközi jogi szerződések alkotják, amelyekkel a 20. század kezdete óta nemzetközi jogot hoztak létre. Fontos példák az 1924-es Brussels Convention of Bills on Lading, amely a tengeri szállítást szabályozza, a Convention on Contracts for the International Sale of Goods, az 1930-as Geneva Convention on Bills of Exchange, amely a nemzetközi fizetések lebonyolítását van hivatva megkönnyíteni, vagy az 1955-ös Hague Conventional, amelynek célja a nemzetközi magánjog egységesítése. Sok szerződést ENSZ-intézmények keretein belül kötnek, amilyen az UNIDROIT (International Institute for the Unification of Private Law), az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development) vagy az UNCITRAL (United Nations Commission on International Trade Law), amelyek a nemzetközi kereskedelmi jog harmonizálását tűzték célul maguk elé.

Az utóbbi évtizedekben viszont mintha nehezen tartana lépést a lex mercatoriával a gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyezése "törvényhozás" útján. Mert nehézkesen születnek meg és sok időt rabolnak az államközi kompromisszumok, és az autonóm kereskedelmi jog nincs is ráutalva ilyen egységesítő folyamatokra.

A kereskedelmi jog eddig leírt típusainál olyan normákról van szó, amelyek privát gazdasági szubjektumok egymás közti kapcsolatait szabályozzák. De a privát magánjognál nem kevésbé fontos az, hogy de facto jogi keretek közé helyeződnek a vállalatok és államok közti és az államok közti gazdasági viszonyok. Az EU mellett ennek legfontosabb szerve kétségtelenül a WTO. Azok a szerződések, amelyekből a WTO áll és központi elvei, tehát a korlátlan piaci hozzáférés, belföldiként kezelés, legnagyobb kedvezmény: ezek kereskedelmi és vámpolitikájuk nagyobb mérvű megváltoztatására kényszerítették a tagállamokat, mint amit önként készek lettek volna megadni. Ezért kellett létrehozni kvázi-bírósági instanciákat, amelyek vétségeket torolnak meg, és vitákat simítanak el.

Panaszok a WTO-nál

A WTO-vitákat elrendező mechanizmusa a szervezet 1995. évi alapításával együtt lépett életbe, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a WTO tagállamai között jogi keretek közé helyeződtek a gazdasági kapcsolatok. Ez a Dispute Settlement Understanding elnevezésű egyezményen (DSU) alapul, és a Dispute Settlement Body (DSB) hajtja végre, amely az összes tagállam diplomáciai képviseleteiből áll. De korántsem annyira demokratikus a DSB szervezete, amennyire látszik, mert sok ország a harmadik világból nem engedheti meg magának, hogy állandó képviseletet tartson fenn ebben a grémiumban. Ezért ki vannak zárva bizottsági ülésekről, munkacsoportokból és informális találkozókról, ahol érdekeik képviseletére szövetségeseket szerezhetnének.

A WTO valamennyi tagállamának joga van panaszt tenni a DSB-nél. Ha sikertelenek maradnak a kétoldalú konzultációk, amelyek részét alkotják a rendezési eljárásnak, akkor a DSB megbízást ad egy három-öt kereskedelmi jogászból álló panelnak – amelynek az összetétele titokban marad, és amelynek az ülései nem nyilvánosak -, hogy készítsen beszámolót és fogalmazzon meg ajánlásokat. A panel összetételére a WTO titkársága tesz javaslatot a vitában álló feleknek; egyetértés hiányában a főtitkár határozza meg az összetételt. Egy panel határozata csak akkor nem lép életbe, ha megakadályozza a WTO mind a 146 tagállamának egyetértése – ami gyakorlatilag ki van zárva. Elfogadása által a beszámoló hatályos joggá változik, és precedensnek számít. Ezzel szemben az 1947-es GATT-egyezmény szerint a panel ajánlásait konszenzusban kellett elfogadni, hogy hatályos legyen. Így ténylegesen vétóval élhetett minden ország, amelyet érintett egy határozat. Hogy az új GATT-tal inkább jogszerűvé lettek a WTO tagállamai közti viszonyok, az abból is látható, hogy a vétó politikai aktusát a fellebbezés jogi aktusa váltotta fel. Ebből a célból egy külön fellebbezési instanciát hoztak létre, ez a Standing Apellate Body (SAB). Így már akkor jogerőre emelkedik egy határozat, ha akár csak egy tagállam egyetért vele.

Bár a WTO-államok közti gazdasági viszonyokat nagymértékben szabályozzák, még mindig a mindenkori államok reális gazdasági erejétől függ annak a lehetősége, hogy megvédjék a saját jogaikat. Mert csak aki rendelkezik a szükséges eszközökkel, csak az engedheti meg magának, hogy kifizesse az ügyvédek csillagászati honoráriumait, és csak aki le tud mondani egy bizonyos időre exportból származó bevételekről, csak annak van hatalma arra, hogy szükség esetén a DSB döntése ellenében is érvényesítse az érdekeit, vagy hogy végrehajtson a DSB által nem engedélyezett kereskedelmi akciókat. Az utóbbi években azonban mégis csökkent valamelyest a WTO porondján a hatalmi különbség az ipari államok és a fejlődő országok között. Emelkedett azoknak az eljárásoknak a száma, amelyeket harmadik világbeli országok kezdeményezésére indítottak, nem utolsósorban azért, mert 2001-ben az Advisory Centre on WTO Law intézményével létrehoztak fejlődő országok részére egy jogi segítséget nyújtó szervezetet.

Fontos szerepe van a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szabályozásában a Világbanknak is – kiváltképpen 1966-ban alapított leányszervezetének, az ICSID-nek. Az ICSID mindenekelőtt annak fóruma, hogy rendezzenek vitákat államok és külföldi befektetők között. A rendezési eljárásban való részvétel önkéntes, de nem lehet kilépni egy már folyó rendezési eljárásból.

Egyenetlen játéktér

Nem sikeres minden kezdeményezés, amely a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretek közé helyezésére irányul. Meghiúsult például a 90-es évek végén a MAI (Multilateral Agreement on Investments) kísérlete, amellyel az OECD "védeni" szeretett volna külföldi beruházásokat kisajátítástól, túl nagy adóztatástól, védelmi pénzek fizetésének terhétől, valamint szociális és környezetvédelmi szabványoktól. Ez a kísérlet, amely világszerte közösségek, régiók és civiltársadalmi szervezetek tiltakozását váltotta ki, azon bukott meg, hogy Franciaország végül is elhatárolta magát az egyezménytől. Azóta történnek viszont kísérletek a WTO-nál, hogy megvédjenek multinacionális cégeket és más befektetőket nemzeti törvényhozások megszorító intézkedéseivel szemben (pl. a nyereségek kivonásától). A WTO Dohában tartott 4. miniszteri konferenciáján munkacsoportot hoztak létre, amelynek javaslatokat kell kidolgoznia olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogyan lehet "kiegyenlíteni" a befektetők és a befogadó országok érdekeit, vagy hogyan lehet megakadályozni külföldi vállalkozások és termékek "diszkriminálását". A munkacsoport eredményei alapján a chacúni 5. miniszteri konferencia után tárgyalásoknak kell kezdődniük erről a témáról.

Továbbra is nyitott kérdés az, hogy hosszú távon a gazdasági kapcsolatok terén a jogi keretek közé helyeződésének világméretű folyamata ahhoz vezet-e, hogy a globalizációt többé nem használhatják egyoldalúan a saját előnyükre a G8 országok; a jövőben aligha lesz lehetséges a WTO elvei alapján és a harmadik világ jogi kompetenciájának növekedése miatt éppoly aszimmetrikus kereskedelmi liberalizációt folytatni, mint eddig. Ez azonban távolról sem jelent jólétet mindenkinek, ahogyan azt a WTO közgazdászai mondják. Mert a "sima játéktér" az egész földgolyón ahhoz vezet, hogy az élet minden területét kapitalista elvek hassák át. Tekintettel a gazdasági összefonódás állandó fokozódására, azt kívánja a befektetők érdeke, hogy gyorsan egységesüljenek a termelést és a kereskedést szabályozó normák. Minthogy azonban a piac mindig is ellenállt minden tartalmi korlátozásnak – legyen szó fogyatékosok kvótáiról, emissziós direktívákról vagy az etikai minimum elveiről -, a WTO keretein belül minden valószínűség szerint "a legliberálisabb" tagállamok szintjén fog megtörténni a szociális és környezetvédelmi szabványok "egységesítése". Eközben azok az országok, amelyek a legtöbb normában elsősorban eltávolítandó kereskedelmi akadályokat látnak, sikerrel használják fel a kereskedelmi jog kvázi-jogi normákkal való szabályozását.

Még távolról sem zárult le az a folyamat, hogy vállalkozóbarát normákkal szabályozzák a termelést és a fogyasztást. Vannak még különböző egymással versengő intézmények és rendszerek, amelyek nemzetközi síkon jogot alkotnak. Az autonóm kereskedelmi jog területén vannak privát döntőbíróságok, amelyek vitatják az ICC szerepét – például az American Arbitration Association (AAA). Ami pedig államok és vállalatok gazdasági kapcsolatait illeti, jelenleg itt is különböző lehetőségei vannak egy egyesült államokbeli befektetőnek és egy dél-amerikai államnak arra, hogy rendezzék a vitájukat. Helyénvaló lenne olyan helyzetről beszélni, amelyben csak az érvényesül, aki a legtöbb jogi hatalmi eszközzel rendelkezik. Az Egyesült Államokban például nagy népszerűségnek örvendenek fizetőképes kliensek körében az úgynevezett mega law firmek, mert magasan képzett szakemberei jóvoltából meg tudják kerülni vagy egymás ellen ki tudják játszani a különböző nemzeti és nemzetközi jogrendszereket. És gyakran előfordul a WTO-jog keretein belül is, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy nem megfelelően hajtják végre a DSB döntéseit. Példa erre a banánvita az Egyesült Államok és az EU között: amikor 1993-ban bevezették az EU belső piacát, akkor kereskedelmi könnyítéseket is megállapítottak a tagállamok (egykori) gyarmataiból származó banánbehozatalokra. Franciaország akkoriban Martinique-ból és Guadeloupe-ból fedezte banánbehozatalának a 60%-át. Miután Mexikóval és Hondurasszal együtt az Egyesült Államok kifogásolta ezt az eljárásmódot, 1997-ben úgy döntött a DSB, hogy nem egyeztethető össze a legnagyobb kedvezmény elvével az EU-nak a kvótákra vonatkozó szabályozása. Az EU azonban figyelmen kívül hagyta ezt az ítéletet, ami a vita kiszélesedéséhez vezetett. Csak a dohai miniszteri konferencián tett az EU ígéretet arra, hogy 2006-ig olyan vámrendszert vezet be, amely összhangban van a GATT-tal.

Mindenesetre épp azok a problémák, amelyekbe ennek a jog nélküli helyzetnek a kihasználása során ütköznek nagy hatalmú szereplők, vezetnek ismét a különböző jogi eszközök erősödéséhez. Mint ahogy a bevezetőben említett példában az Aguas del Tunari, úgy akarnak a multik jogot szerezni arra, hogy peresíthessék veszteségeiket, ha kiderül, hogy előre nem látott nehézségek miatt sikertelenek lesznek a beruházásaik. Ezért támogatnak olyan döntőbíróságokat, mint az ICSID, és tekintik általában ezek döntéseit érvényesnek.

Nem vadnyugat

Ezért nemmel válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy világméretekben jog nélküli rendszerrel számolhatunk-e a jövőben. Nem áll ellentétben az "erők szabad játékával" az, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a jogi keretekbe helyeződés folyamata megy végbe. Épp ellenkezőleg: szükséges feltétele ez annak, hogy egyáltalán hatékony lehessen globálisan a piaci mechanizmus. Már elve félrevezetők az olyan kifejezések, mint "rablókapitalizmus" vagy "vadnyugati kapitalizmus", mert azt sugallják, hogy jogi alap nélkül is lehetséges kapitalizmus. De intézményi alap nélkül a piaci szempontból legradikálisabb szabad versenyes kapitalizmus sem lehet meg. Joggal utalt már rá Max Weber is, hogy a nyugati kapitalizmus kialakulását elősegítette a formális római jog.

Mindenesetre normák keletkezése és intézményesedés csak akkor megy végbe, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy meg lehessen takarítani tranzakciós költségeket, és biztosítani lehessen szerződések betartását, vagyis hogy előre láthatóvá lehessen tenni egy üzlet kimenetelét és a költségek kalkulálását. A kereskedelmi jog intézményesítése itt elsősorban azt jelenti, hogy döntéseket olyan nemzetközi szakember­grémiumok hoznak, amelyek zárt ajtók mögött tárgyalnak, eredményeiket pedig olyan nyelven fogalmazzák meg, amelyeket a nemzeti parlamentek képviselői sem értenek meg. Ha viszont politikai döntéseket szakemberekre bíznak, ez mindig azt jelenti, hogy már eleve adva van az optimális döntés. Már csak az alkalmas technikai tudásra van szükség, hogy meg is fogalmazzák azt. Ezzel a társadalom elveszíti azt a képességét, hogy kitűzzön célokat, és eszközöket válasszon.

(Fordította: Endreffy Zoltán)