Kísértet járja be Oroszországot: a polgárháború kísértete. Az országban kialakult kettős hatalom, pontosabban interreg­num – a pártszervek már nem, a szovjetek még nem irányí­tanak – arra ösztönzi a radikálisokat, hogy hatalmi pozícióikat megőrizzék, illetve befolyáshoz jussanak.

Noha egymást érik a felhívások, hogy az erőszakot min­den áron el kell kerülni, napról napra nő az országban a fe­szültség, amit csak súlyosbít a gazdasági, szociális és nem­zeti problémák kiéleződése. Egyre láthatóbban körvonalazó­dik a két tábor: a rendszer ellenfeleinek és védelmezőinek (helyesebben: modernizálására törekvő híveinek) egymással szemben álló tömbje. A világon mindenütt figyelemmel kísérik ezt a szembenállást, és latolgatják, ki lesz a győztes. És ho­gyan végződik: békésen megegyeznek, vagy egymásnak es­nek? Mert az nyilvánvaló, hogy sem ezek, sem azok nem ad­ják fel egykönnyen pozícióikat. Túlságosan sok energiát ru­háztak már be azok is, akik – hogy közelebb jussanak a húsos tálhoz – a rendszert erősítették, és azok is, akik szemben áll­tak vele.

Minden józan ítéletű ember előtt világos, hogy a helyzet kiéleződéséért nem a maszekok [kooperatori] és a sztrájko­lok, nem a tömegtájékoztató eszközök és a szabadkőműve­sek okolhatók, nem is az „informálisok” és valamiféle „sötét, destruktív erők” – akkor sem, ha folyton rájuk hivatkoznak azok, akik valójában csődbe juttatták országunkat. Nem ők, hanem az állami-bürokratikus apparátus és a párt­nomenkla­túra, szinte összenőve az „árnyékgazdasággal és a ke­reskedelmi-közellátási „maffiával”, alkotják azokat a destruktív erőket, amelyek bármikor készek saját népük ellen háborúba kezdeni, pontosabban folytatni ezt a há­borút.

A fennálló rend védelmezői erősek. Hatalmas társadalmi bázisuk a többmilliós bürokrácia, amely a peresztrojkával szemben tanúsított ellenállásában a lumpenek, marginali­záltak népes rétegeire támaszkodik – azokra a tömegekre tehát, amelyek rendkívül fogékonyak a demagógiára, és amelyek készek akár egy életen át szolgálni „szigorú, de igazságos” gazdájukat – valamint a társadalomnak arra a felére, amely gondosan ápolta és nevelte azt, amit a hetvenes évek végén „fejlett szocializmus” névvel illettek…

Tudjuk, a peresztrojka lényege, hogy a hatalom a tőle megválni nem akaró struktúráktól átkerüljön a szovjetekhez – kérve kérjük hát az Istent, hogy ez a váltás gyors és vértelen legyen. De nem elég csak imádkozni és reménykedni, konkrét tettekre is szükség van. A cselekvéshez pedig ismerni kell a helyzetet, látni kell fejlődésének tendenciáit és megérteni a társadalomban végbemenő folyamatok lényegét. Hiszen, hogy válaszolhassunk a kérdésre: hogyan lehet békés úton átruházni a hatalmat a szovjetekre (avagy, a közmondást né­mileg átfogalmazva: úgy elvenni a csontot a kutyától, hogy ne tudjon belénk marni) – nos, ehhez tisztázni kell: mi az oka an­nak, hogy a társadalom két egymással szemben álló táborra szakadt, mely társadalmi rétegek és milyen érdekek állnak azok mögött, akiket – immár elcsépelt és semmitmondó kifeje­zéssel – „demokratáknak”, illetve „konzervatívoknak” neve­zünk? …

Nyilvánvaló, hogy a politikai demokrácia létrejötte éppoly bonyolult, mint amennyire hosszadalmas folyamat, és a társa­dalomnak az egypártrendszertől¹ a többpártrendszerig jó né­hány szakaszon kell átmennie, amelyeket a politikai életben résztvevő társadalmi csoportok érettsége és aktivitása, érde­keik sajátszerűsége különböztet meg egymástól. Ebben az összefüggésben tartjuk fontosnak, hogy nyomon kövessük a jelenlegi politikai mozgalmak fejlődését, új politikai struktúrák létrejöttének és formálódásának folyamatát, a valóságos többpártrendszer kiépülését, amely a demokratikus állam és a jogállamiság egyik lényeges attribútuma.

I. Demokraták és konzervatívok

(A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszáról)²

Hogy megértsük az országban mostanra kialakult politikai helyzetet és különösen a politikai demokrácia létrejöttének első szakaszát, emlékeztetnünk kell arra, mi az, ami „örök­ség” gyanánt maradt ránk a peresztrojka előtti időkből.

A ma élő nemzedékek derékhada az 1985-ig terjedő kor­szakban csak az „olvadás” éveiben szerezhetett némi ta­pasztalatot a politikai demokrácia terén, amikor a különböző demokratikus mozgalmak hullámain, a hivatalos ideológia tobzódása közepette megjelent – még teljesen kezdetleges alakban – három fő politikai áramlat: az „igazi” (nem ortodox) marxizmus-leninizmus, a „keresztény” (orosz) szocializmus, valamint a liberalizmus és a szorosan hozzákötődő polgárjogi mozgalom. A hatvanas évek demokratikus mozgalmainak ezek az áramlatai nem fejlődtek valamennyire is hatékony, szervezetileg megformált politikai struktúrákká; nem annyira az uralkodó osztállyal szembeni politikai ellenzék következe­tes és tudatos megszerveződésének egy állomása volt ez, mint inkább a társadalomban meglevő tájékozódási irányok artikulációja – ahogyan ezeket a politizált (marxizmus-leni­nizmus), az alkotó (keresztény értékek) és a tudományos (li­beralizmus) értelmiség egy része kifejezésre juttatta. A három áramlat mindvégig megőrizte – a társadalomban fellelhető eszmei orientációk koncentrált kifejeződéseként – eredeti jel­legét, egészen 1985-ig, bár az olvadást követő három évtized alatt mutatott némi fejlődést. A rezsim soron következő liberali­zációja (értsd: peresztrojka) és a „felülről” adagolt glasz­noszty kezdetén azután az életben maradt és a szovjet ál­lampolgárságuktól meg nem fosztott „hatvanasok” neki­láttak, hogy behozzák a lemaradást. Eszmei törekvéseik az „informális” mozgalom hullámain kiáradtak az utcára, sőt, még a hivatalos ideológiában is helyet kaptak. Idézzük fel a peresztrojka pártapparátus meghirdette főbb jelszavait: az egyetemes értékek elsőbbsége (a „keresztény” ideológia ha­tása) , a párt és a társadalom megtisztítása a sztálinizmus ma­radványaitól (igazi marxizmus-leninizmus), no meg a „de­mokratizálás” és a „glasznoszty”, amely-abban a formában, ahogyan ezt a pártapparátus és M. Sz. Gorbacsov hangoz­tatja – jóval közelebb áll a liberalizmushoz (akár autoritariánus változatához is), mint a valóságos demokráciához.

Nem kétséges, a pártapparátus elkésett – legalább har­minc évvel. Az, ami időszerű volt a hatvanas évek elején, ne­vetségesen kevés a nyolcvanas évek végén: a józanul gon­dolkodó emberekből már csak elkeseredést és ingerültséget vált ki.

A „hatvanasok” csakúgy, mint a „peresztrojkás” fiatalság – érthetően – elutasították a peresztrojka hatalmi szervek által ajánlott változatát, amellyel a sajátjukat állították szembe: nem a társadalom megújítása, hanem a rendszer leváltása. A peresztrojka első éveinek demokratikus mozgalma ilyenkép­pen szélsőségesen radikális és antitotalitariánus volt³ – mert más nem lehetett. A politikai porondon megjelent mozgalmak és áramlatok spektruma rendkívül széles volt, az alaptónust azonban egyre inkább a liberális demokrata és a polgárjogi csoportok határozták meg – ezek egy része túlélte a hatvanas éveket, más részük a hetvenes években jött létre, amolyan „árnyék”mozgalomként a hivatalos ideológia ellenében -, azért is juthattak a nyolcvanas évek demokratikus mozgalmát képviselő áramlatok körében domináns szerephez, mivel a pártapparátus is, a hivatalos sajtó is a liberálisokat támadta.

Tény, hogy a hivatalos ideológia elutasítása kiterjedt a lakosság valamennyi rétegére, mindegyik társadalmi csoportra. Ismeretes, hogy az „árnyék”autonómia („szabad­idős” és alkotó egyesületek, dialógus-[obscsenyije]-csoportok, érdek-klubok, „hippi” jellegű mozgalmak stb. formáját öltő öntevékenység) a peresztrojka kezdetének idejére sok-sok szovjet ember számára jelentett életformát…

1985 után az „informálisok” tevékenysége legális lett. A korábbi formák-a valóságtól való menekülés, a „hivatalos­sággal” szembeni passzív ellenállás – helyébe az aktív ellen­állás lépett, tehát az „informális” csoportosulások jelentős ré­sze politizálódott, beleértve a szabadidősöket is. Amikor az „informálisok” – köztük elég sokan általános műveltség dol­gában képzetlen emberek, akik azonban mindig készek elhá­rítani és visszautasítani mindazt, amit „fölülről” ajánlanak – bekapcsolódtak az aktív politikai tevékenységbe, igencsak megnőtt a demokratikus mozgalom formájuk szerint radi­kális, tartalmukat tekintve liberális jelszavainak mennyi­sége.

Az ellenállás veteránjai és az „informálisok” fiatalabb nemzedékének legtudatosabb része többször is megpróbál­ták a demokratikus mozgalmat civilizálni, szervezetileg meg­formálni (gondoljunk a Szocialista Egyesülések és Klubok Szövetsége, az Össz-szövetségi Társadalmi-Politikai Klub, a Moszkvai Népi Front, az Oroszországi Népi Front⁴ megalaku­lására és észrevétlen eltűnésére) és pozitív irányba fordítani, de semmire sem jutottak. Egyedül a Demokrata Szövetség vált a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt harcképes po­litizált struktúrává: ez a hatalommal nyíltan szembeszegülő szervezet nem annyira pozitív program kidolgozásával, mint inkább a maga – olykor túlzó – radikalizmusával fogta össze az embereket.

Így azután 1988-89 fordulójára a populista radikaliz­mus és a liberalizmus vált, mintegy eredőként, a demokra­tikus mozgalmak meghatározó irányzatává. A peresztrojka első három-négy évében a jelszavak uralmában, a deklaratív jellegben mutatkozik meg a demokratikus mozgalom alapmi­nősége, ami, mellesleg, szinte törvényszerű. Egy politikailag elmaradott, tétlen közegben nemigen lehet kiérlelt, civilizált formákban megszervezni a tömegmozgalom politikai tevé­kenységét. A radikális-populista jelszavak – úgy, ahogy – egy­befogták Oroszország jó néhány nagyvárosában a hatalom­mal elégedetlen emberek sokarcú tömegét, és elvezették elő­ször a Szovjetunió népi küldötteinek megválasztásához, majd az 1990. évi választásokhoz…

A politikai demokrácia kialakulása első szakaszának leg­főbb eredménye tehát az, hogy a demokratikus mozgalom a politikai reform szubjektumává, tevőleges formálójává lett. Kétségtelen, a peresztrojka sorsát továbbra is túlnyomórészt azok határozzák meg, akik meghirdették. A demokratikus mozgalmat például a pártapparátus gyakran eszközül hasz­nálja fel saját pozícióinak megerősítésére.⁵ Ennek ellenére ta­gadhatatlan tény, hogy a demokratikus változások már nem férnek meg a „fölülről” szorgalmazott reformok keretei között. A politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik azok az em­berek, akik a hatalmat egyre-másra engedményekre kény­szerítő, úgynevezett demokratikus erők tömbjét képviselik.

A politikai rendszer átalakításának első szakasza a de­mokratikus mozgalom extenzív és intenzív növekedését, a demokratikus és féldemokratikus erők kezdeti egyesülését je­lentette. Ez a szakasz 1989 telén zárult, amikor a helyi és köz­társasági szovjetválasztásokon elfogadták a „Demokratikus Oroszország” Platformot, összeállították a platform híveiből a népi küldöttek jelöltlistáját, s a jelöltek egy részét beválasztot­ták az államhatalmi szervekbe, és amikor létrejött a „Polgári Akció” mozgalom, amely kinyilvánította, hogy zászlaja alatt kívánja egyesíteni a fennálló rendszer minden ellenfelét. A demokraták tömbjének legradikálisabb képviselőiből „interregionális küldöttcsoportok” alakultak az oroszországi föderá­ció legfelsőbb tanácsában, a különböző szintű szovjetekben. A demokraták hatalmi pozíciókhoz jutottak – ez volt az alapja a peresztrojka visszafordíthatatlanságáról a sajtóban és a parlamentben elhangzott állításnak.

Nem aludtak természetesen a „konzervatívok” sem, hi­szen a hatalom birtokosai jószántukból sohasem mondtak le pozícióikról. Miután magukhoz tértek a Szovjetunió népi kül­dötteinek választásakor támadt zavarodottságból – amikor „csak” a társadalmi szervezetek számára előírt kvóták, a vá­lasztási bizottságok manipulálása révén, no meg a dolgozók letargikus fásultsága miatt vált lehetővé, hogy a „konzervatí­vok” többségre juthassanak a kongresszuson – a csinovnyikok támadásba lendültek. A helyi és köztársasági szovjetvá­lasztásokon nem a munkásokat állították előtérbe – minek rej­tőznének immár a hátuk mögé, amikor a játék nyílttá vált? A nomenklatúra megérezte a leépítés, a bukás, a kényszerű visszavonulás veszélyét, és a szovjetekbe tódult, arra számítva, hogy itt új minőségben juthat majd hivatalhoz és különleges ellátáshoz. A csinovnyikok 1990 januárjában – nem úgy mint 1989 januárjában – már tudták, mit kell mon­dani választóiknak. Hallhattuk is lépten-nyomon: – szavak­ban – mindegyik hamisítatlan peresztrojkás és demokrata. Szinte káprázott az ember szeme a sok demokratától. A válla­latoknál és intézményeknél hemzsegtek az „altiszti özve­gyek”: a csinovnyikok meakulpáztak, égre-földre esküdtek, hogy csak azt teszik, amire választóik utasítják őket. 1989 de­cemberében, a pártapparátcsikok szerencséjére, megjelent a színen a „Népi Egyetértés és Oroszország Újjászületése” platform. Remek ötlet: a Haza újjászületéséért harcolni, anél­kül, hogy támadni kellene magát a rendszert, azt a rendszert, amely a Föld egyhatodából hatalmas romhalmazt csinált, az „új történelmi közösségből” pedig koldusok társadalmát. Soha nem jöhetett volna jobbkor a hazafias erők platformja. Mint valami varázsvessző, új életre keltette a pártboncokat: született egy eszme, amelyért érdemes harcolni. Nagyszerű: ha a „tömegek” Oroszország nemzeti újjászületéséért harcolnak, akkor nem a demokráciáért fognak harcolni – és láthatóan éppen ez az, amire szükség van.

S hogy mit szóltak ehhez a választók? Ilyen a jámbor és szertelen „orosz lélek”! Mit számít az, hogy meggyötörték a munkásokat és a parasztokat, hogy kifosztották az ország fal­vait és városait? – a csinovnyiknak csak annyit kellett monda­nia: „szánom-bánom”, „megígérem”, és az orosz, a kazah, a belorusz meg a többi együgyű módjára újra rászavazott.

A pártfunkcionáriusok beözönlése a szovjetekbe koránt­sem az egyetlen mód hatalmuk átmentésére. A pártapparátus támogatásával rendre alakulnak olyan új politizált szerveze­tek, mint a Dolgozók Egyesített Frontjai (DEF)⁶ , amelyeket tárt kapukkal várnak a politikai művelődési házak és a pártla­pok szerkesztőségei. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy hasonló struktúrákat (amelyek azt tekintik céljuknak, hogy megvédjék a leninizmust vagy a kommunista eszméket a „szélsőségesek” támadásaitól) nemcsak „fölülről” hoznak létre, hanem hellyel-közzel „alulról” is. így például 1988-ban és 1989-ben „informális” csoportok gyakran tettek kísérletet neokommunista, marxista-leninista, ill. munkásszövetségek, szervezetek alapítására, sőt ilyen pártok szervezésére is.

Vajon mi köti össze a Dolgozók Egyesített Frontjait a neo-sztálinistákkal és azokkal a „hazafiakkal”, akik nem kíván­nak a demokratákkal egy úton haladni? Az, hogy valamennyien a fennálló rendszert akarják korszerűsíteni, azt a rendszert, amely a szocializmus nevet viseli, de a való­ságban semmi köze nincs a szocializmushoz. Ezzel mind­annyian, akarva-akaratlan, a totalitarizmust védelmezik.

Megtörtént tehát a politikailag aktív erők elsődleges elhatárolódása – két táborra, a szokásos megjelölést al­kalmazva: demokratákra és konzervatívokra tagolódtak, egyfajta protopártokká szerveződtek, és ezzel lezárult a politikai rendszer átalakításának első szakasza. A politikai irányelvek fogyasztóinak amorf, egynemű tömegében, amely eddig egyetlen autoritást fogadott el, egyetlen kiindulópontot ismert, kialakult egy új vonzásközpont. A monolitnak látszó tö­meg mozgásba jött és részekre esett szét, amelyek két pólus körül csoportosultak: az ortodox-kommunista és a liberális-demokrata tábor most két hadsereg ütközet előtti feszültségé­vel várja a jelt a rohamra .. .

II. Szocialisták és szociáldemokraták

(A politikai demokrácia kialakulásának második szakaszáról)

„Demokraták” és „konzervatívok” – fölöttébb viszonylagos fogalmak⁷ , és a politikai erők két táborra tagolódása csak el­sődleges elhatárolódást jelent, ami nem sok jót ígérne, ha for­mális ismérvek alapján történt volna – mondjuk, a pártonkívü­lieket demokratáknak minősítik, az SZKP tagjait pedig kon­zervatívoknak, vagy akár fordítva. A demokratikus tömb szín­relépése azonban világnézeti, vagy, még inkább, erkölcsi el­határolódás folyománya volt, ami végbement a társadalmi struktúrák mindegyikében, így a hivatalos struktúrákban is: demokraták adtak hírt létezésükről az SZKP-ban, a Komszomolban, a szakszervezetekben és az alkotó szövetségekben, az államhatalmi szervekben, a dolgozói közösségekben és így tovább.

Kommunisták zendülése a kommunisták ellen! Abszur­dum? Persze hogy az, ha komolyan vesszük, hogy az SZKP párt, és tagjai kommunisták.

Ha összetételének minőségét tekintjük, az SZKP, mint már említettük, nem párt – nem hasonló mentalitású embere­ket tömörítő politikai szervezet -, hanem állami struktúra, amely káderek, ideológia és tömegtájékoztatási eszközök fö­lött diszponál, és a hatalom sok egyéb összetevőjét tartja ke­zében. Tagjai legalább egy tucat pártot alakíthatnának – a szélső „jobboldaliaktól” a szélső „balosokig”. Ennyiben a demokratikus platform (voltaképpen frakció) megjelenése az SZKP-ban azt fejezte ki, hogy a párttagság aktív, politizált ré­sze különvált az amorf tömegtől, a depolitizált többségtől, vagyis kezdetét vette a valóságos politikai szervezetek kiala­kulása, megkezdődött az átmenet a pártnélküli politikai rend­szerről a többpártrendszerre.

A politikai rendszer átalakításának második szaka­szát a politikai erők másodfokú elhatárolódása jellemzi, amikor a különállás alapja már nem ilyen vagy olyan jelszavak mögötti felzárkózás és nem is a rokon- vagy ellenszenv egyik vagy másik politikai vezéralak (például J. Ligacsov, illetve B. Jelcin) iránt.⁸ Ezúttal már tudatos elhatárolódásról van szó, többé-kevésbé kidolgozott koncepciók és politikai programok alapján. Ez a másodfokú elhatárolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy az alapvető politikai erők eljutottak az önmegha­tározáshoz, struktúrákba szerveződnek, amelyek kifejezik az értelmiségnek, a műszaki-technikai dolgozóknak, a magasan kvalifikált munkásoknak, vagyis dinamizmus, politikai aktivi­tás és érettség dolgában a legnépesebb társadalmi rétegek­nek az érdekeit.

Ebben a szakaszban kezdeti formát öltve megjelennek a főbb politikai pártok, az „első vonal” pártjai, amelyek elfog­lalják a legfontosabb hadállásokat.

Ez a folyamat voltaképpen már megindult. A párttípusú politikai struktúrák kialakításában – teljesen érthetően – a demokratikus mozgalom liberális szárnyának radikálisai bizonyultak a legmozgékonyabbnak, legsikeresebbnek. A Demokraták Szövetsége szervezete (DSZ) már 1988 máju­sában bejelentette politikai párttá alakulását. Ennek ellenére a politikai rendszer átalakításának második szakasza csak 1990 januárjával kezdődik. A Demokraták Szövetsége pártjá­nak megalakulása ugyanis egyedülálló, precedens értékű esemény volt⁹ , tetejébe – legalábbis én így látom – nem is annyira azért jött létre, mert egy bizonyos társadalmi csoport szükségét érezte volna a szervezeti egyesítésnek és érdekei védelmének, inkább amolyan mesterséges képződmény volt: különböző nézetű és beállítottságú helyi csoportosulásokat egyesített azon az alapon, hogy valamennyi elutasította a to­talitarizmust.

Más a helyzet 1989-1990 fordulóján. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusa, amely ezúttal is az állami és pártapparátus engedelmes eszközének bizonyult, nem ha­gyott kétséget afelől, hogy továbbra is képtelen a választók többségének érdekei szerint cselekedni, és ezzel szinte kikényszerítette a demokratikus erők párt jellegű politikai szer­vezetté való átalakulását. 1989 végén, 1990 elején számos esemény jelezte már: a politikai rendszer átalakításában új szakasz kezdődött.

1989. december 24-én és 25-én Moszkvában megren­dezték az országban működő szocialista csoportok (szo­cialista beállítottságú „informális” szervezetek, a Szovjetunió Szocialista Szakszervezeteihez tartozó független szakszer­vezetek, sztrájkbizottságok stb.) képviselőinek tanácskozá­sát, amelynek eredményeképpen létrejött az Oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért (OBSZP). Március 24-én és 25-én az újszocialisták irkutszki bizottságának kezdeménye­zésére került sor Angarszkban az OBSZP munkaértekezleté­re, amelyen megvitatták az új párt szervezeti kérdéseit, alap­szabály-tervezetét és egyéb kérdéseket.

1990. január 5. és 7. között Tallinnban tartották a Demok­raták Szövetsége III. kongresszusát, amelyen a szervezetben bekövetkezett szakadás nyomán megalakították a Demok­rata Pártot, és még szintén januárban Moszkvában bejelen­tették egy újabb antikommunista és szocialista-ellenes jellegű párt, az Alkotmányos Demokraták Szövetsége megalapí­tását.

1990. január 13-án és 14-én, ugyancsak Tallinnban, meg­tartotta alakuló kongresszusát A Szovjetunió Szociáldemok­rata Társulása, amely a létrehozandó Szociáldemokrata Párt alapja. Február 13-án megalakul Moszkva városának Szoci­áldemokrata Társulása. Folynak az Oroszországi Szociálde­mokrata Párt alakuló kongresszusának előkészületei.

Január 20-án és 21-én rendezték meg Moszkvában az országban működő pártklubok képviselőinek össz-szövetségi konferenciáját, amelyen az immár parlamenti pártként, a de­mokratikus szocializmus pártjaként megújuló SZKP jövőjéről folytattak eszmecserét. A konferencia elfogadta az SZKP De­mokratikus Platformját, és megválasztotta a párton belüli „De­mokratikus Reformokért” Mozgalom Koordinációs Tanácsát.

Március 31-én tartotta alakuló kongresszusát A Szovjet­unió Liberális Demokrata Pártja, és ugyanebben a hónapban tudósított a „Komszomolszkaja Pravda” a Zöldek párttá szer­veződéséről, miután Leningrádban megtartották alakuló kong­resszusukat.

Hasonló folyamatok zajlanak jelenleg az ország ifjúsági mozgalmaiban: egyre-másra alakulnak politikai szervezetek a demokratikus erők megannyi vonzási központjaként. (…)

Teljes ütemben folyik tehát a politikai szervezetek, pár­tok, struktúrák építése. Az újonnan létesült szervezetek pers­pektívája – fejlődésük, társadalmi elismertségük és, követke­zésképpen, befolyásuk a hatalmi struktúrára – a legközvetle­nebbül függ attól, hogy mennyire adekvátan fejezik ki az alap­vető társadalmi csoportok érdekeit, és hogy mennyire ponto­san jelölik ki a maguk helyét az új politikai rendszerben.

A pártok alapítása és a megfelelő politikai pályára állítá­suk idején a demokratikus jelszavaknak már nincs különö­sebb szerepük. Azt mondhatnánk, a pártok kinőtték ezeket, mint valami rövidnadrágot a gyerekek, akik a peresztrojka ter­hei alatt felnőtté érlelődtek. Az alakuló szervezetek politikai irányvonalának minősítésére immár más ismérvek és kategó­riák szolgálnak – ilyen például a „baloldali” és a „jobboldali” megjelölés. Amint ezek az új fogalmak – a „demokrata” ellen­zéket tagolandó – bekerülnek a politikai szóhasználatba, egy­szeriben kitűnik, hogy jónéhányan azok közül, akiket demok­ratának tartottunk és a Demokratikus Oroszország platform hívei közé soroltunk, akikre a mellükön viselt „demokrata” jelvény láttán jó szívvel adtuk szavazatunkat a szovjetválasz­tásokon, hamisítatlan „jobboldaliak”. És ezen nincs mit cso­dálkozni. Idővel a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az első szakaszban jobbára hangulati elemek szolgáltak az új politikai struktúrák szerveződésének alapjául, ma sokkal inkább az emberek reális érdekei.

A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszában minden összekeveredett. Nem lehetett tudni, ki a konzervatív, ki a demokrata, ki a „baloldali” és ki a „jobboldali”, vagy ki a hazafi és ki a kozmopolita. (Az volt a fontos, hogy sikerüljön el­hitetni valakiről, hogy demokrata.) A második szakaszban ezek a fogalmak már reális jelentésre tettek szert, minthogy megjelentek a valóságos politikai szubjektumok, és elkezdő­dött közöttük a harc. Márpedig ha így van, akkor minden okunk megvan arra, hogy a jelenlegi politikai helyzet elemzé­sekor igénybe vegyük a klasszikus (nyugati) politológia segít­ségét: értékeit, analógiáit, kritériumait és fogalmait.

A klasszikus politológia álláspontja szerint a pluralista rendszereket alkotó pártok négy típusba sorolhatók, és ezek a típusok rendszerint ki is merítik a lehetséges politikai erők spektrumát: „élcsapat” pártok (kommunisták, forradalmi de­mokraták stb.), „baloldali” pártok (szocialisták, szociálde­mokraták, munkáspártok), „jobboldali” pártok (konzervatí­vok, hazafias-nemzeti érzelműek, polgári demokraták) és vé­gül liberális demokrata pártok.

Ami az egyes típusok általános jellemzőit illeti, néhány elemi összefüggés jól felismerhető. így például az, hogy a szocialisták mindig „baloldaliak” voltak,¹⁰ és mindig a le­hető legnagyobb többség számára elérhető demokráciát szorgalmazták, ezzel szemben a liberálisok mindig más­ként, a szocialistáktól eltérően értelmezték a demokráci­át; főbb jelszavaik pedig – a gazdaság privatizálása, átté­rés a szabad piacra stb. – megegyeznek a „jobboldal” ha­gyományos jelszavaival. Azt is érdemes megemlíteni – mert lényeges összefüggés -, hogy a totalitárius rendszerek vol­taképpen sohasem voltak sem „jobboldaliak”, sem „bal­oldaliak”. Minthogy az „egész nép érdekeinek” kifejezésére tartottak igényi, állandóan elhajlásokat produkáltak – hol „jobbra”, hol „balra” – a „fő” irányvonaltól. Ennek megfele­lően egyaránt használtak „jobboldali” és „baloldali” fra­zeológiát, attól függően, melyik ideológia bizonyult alkal­mas eszköznek demagógiájuk számára. Így a sztálinizmus, amely a lényeget tekintve kevéssé különbözött a hitlerizmus­tól, „baloldali” frazeológiával élt, mivel alapvetően a lumpe­nekre épített, illetve általánosságban a dolgozókra apellált. A hitlerizmus túlnyomórészt a kistulajdonosokra, szatócsokra, a kis- és középvállalkozókra, a „középrétegekre” támaszko­dott. Innen a „jobboldali” frazeológia túlsúlya a fasiszta ideoló­giában és propagandában…

Oroszországban a sokirányú politikai mozgás megnehe­zíti az esélyek latolgatását, a várható vagy kívánatos tenden­ciák realitásának megítélését. Elvben lehetséges lenne pél­dául, hogy a politikai rendszer detotalizálása és a gazdaság demonopolizálása valamint a társadalmi, területi és termelői önigazgatás kifejlesztése stb. útján a hatalmi struktúrák, a hi­vatalos ideológiával egyetemben „balra” mozdulnak el. Erre azonban, sajnos, sem az SZKP vezetői, sem a velük ellenzék­ként szembenálló liberálisok nem sok hajlandóságot mutat­nak. Ugyanakkor a pozíciók megmerevedése felidézi azt a ve­szélyt, hogy az SZKP funkcionáriusai, akarva-akaratlan, el­tolódnak a totalitarianizmus újabb formája irányában. (…)

Az igazi harc a demokráciáért még előttünk van. A fő és döntő ütközet – erre rövidesen sor kerül – nem a liberális (a Legfelsőbb Szovjetet, a kormányt és az SZKP-t napjainkban irányító) apparatcsikok és a másik oldalon álló – csak éppen demokrata – liberálisok között zajlik majd. Oroszország végte­len térségein más erők érlelődnek, amelyek viszolyogva for­dulnak el a nyálkás liberálisoktól; az egykori „Oroszhon új életre kelt keménykötésű harcosai”, a pravoszláv-birodalmi múltat idézők, a kispolgári Oroszország ébredő erői, amelyek hadseregért kiáltanak, és „vaskézzel” akarnak rendet terem­teni. Ki tarthatja vissza ezeket az erőket a dúlástól? Talán a pártapparátcsikok, akik az SZKP-t „a társadalom egyetlen konszolidáló erejének” nevezik, de amint megszólal egy igazi népfelkelés harci kürtje, az első hangra szétszaladnak? Per­sze hogy nem ők, de nem is a liberálisok, akik mihelyt hozzá­jutottak ahhoz, amit akartak, kiadják a jelszót: „Emberek, él­jünk együtt békességben!”

Az egyetlen erő, amely a fenyegető kataklizmát elhárít­hatja, a dolgozók tömegmozgalma. Igen, a dolgozók mozgal­ma, azoké, akiket nem méltatnak figyelemre sem az ország régi, sem mai urai, mondván: „elegünk van belőlük”.¹¹ Egye­dül a jogaiért harcoló új ipari osztály, az értelmiség, a diákság mozgalma, egy szóval a „baloldaliak” mozgalma tudja útját állni a reakciónak, bármilyen – akár álszocialista, akár álhazafias – öltözetben parádézzon is. (…)

Ha egy pillantást vetünk az országban működő jelentő­sebb politikai mozgalmakra, azt látjuk, hogy az SZKP-nak nincs helye az új politikai rendszerben. Az eddig uralkodó párt most szó szerint felszívódik a többi struktúrában: nincs egyetlen politikai mozgalom, amelyben jelen ne lenné­nek az SZKP tagjai. (Ez újfent megerősíti azt az állításunkat, hogy az SZKP nem párt.) Az is látnivaló, hogy a formálódó Szocialista Párt igényt tart a „baloldali” erők tömörülésében a centrum szerepére, a Szovjetunió Szociáldemokrata Társu­lása pedig nem annyira a klasszikus értelemben vett szociál­demokráciát jeleníti meg, inkább amolyan keverék; szocialis­tákból és liberálisokból álló vegyes képződmény – ezért aztán óhatatlan, hogy fejlődése folyamán vagy „balra” tolódjon, a szocialisták irányába (esetleg kiszorítva a Szocialista Pártot már elfoglalt politikai állásaiból), vagy pedig „jobbra”, és akkor a Liberális Demokrata Pártot szorítja vissza.

A szocialistákkal és a többi „baloldali” demokratával a jobboldali-konzervatív erők állnak szemben, amelyek minde­nütt és mindenkor a nemzeti-állami eszmére alapozták a kon­szolidációt. (…)

A helyzet tehát többé-kevésbé áttekinthető. De egyva­lami nem egészen világos: vajon merre, milyen irányban moz­dul el az a gépezet, amelynek a neve SZKP? „Balra”, avagy „jobbra”? Egyébként abban, hogy az SZKP részeinek ellenté­tes irányú elmozdulásával elkerülhetetlenné válik a pártsza­kadás, senki nem kételkedik. Az is nyilvánvaló, hogy a pártokrácia képviselőinek, tehát a főfoglalkozású pártmun­kásoknak, a kerületi és ennél magasabb szintű pártbizott­ságok munkatársainak jelentős része beözönlik a jobbol­dali radikálisok táborába (egyébként az átáramlás már rég megkezdődött), az SZKP egyszerű tagjai pedig szétszóród­nak a többi politikai struktúrákba. E feltételezés mellett több mint elégséges érv szól, ez azonban már egy másik, önálló fejtegetés témája lehetne. (…)

A különböző politikai erők között természetesen nincse­nek éles határvonalak, ezek összemosódnak. Több politikai mozgalom, mint valami rétegezett tömb, egymásra épül, mi­közben a politikai mezők egy része egyelőre üres maradt. Így, mivel hiányzik a nagytőke (pontosabban legális változata), érthetően még nem adott jelt magáról a konzervatív párt szo­ciális bázisa sem, márpedig ennek a pártnak kell betöltenie a liberálisok és az etatisták között szabadon hagyott helyet. ..

Eszerint feltételezhető, hogy az „első vonalat” (elméleti­leg) azok a pártok alkotják majd, amelyek a tágabb politikai mezőt jellemző irányzatokon belül a középső terepet, a köz­ponti helyet foglalják el: egy szocialista vagy szociáldemok­rata párt („baloldaliak”), egy liberális-demokrata párt, egy nemzeti-állami (konzervatív) párt és egy élcsapat-típusú párt.

A mi országunkban, sajnos, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Élcsapat-párt nincs (minthogy az SZKP nem párt), és ezért adjunk hálát az istennek. Konzervatív párt egyelőre nincs, és, mint mondják, ne is adja az isten, hogy legyen. Ami a liberálisokat illeti, nem kevesebb, mint öt (!) párt (mindenesetre azok közül, amelyek mégiscsak pártnak tekin­tendők) törekszik arra, hogy a liberális-demokrata erők „magja” legyen. Jelenleg a „baloldaliakat” legkövetkezete­sebben az egyelőre még alakuló Szocialista Párt Összoroszországi Bizottsága képviseli.

Egyszóval ha nem az elmélet felől, hanem az életből kiin­dulva tekintjük a dolgokat, az alábbi eredményre jutunk, amely egyszersmind prognózis gyanánt is szolgálhat:

Az „első vonal” pártja lesz

a)      a Szovjetunió Szociáldemokrata Pártja (a liberális-de­mokrata értelmiség érdekeit kifejező politikai szervezetek kö­zött ez a legnagyobb létszámú és legdinamikusabb),

b)      a Szocialista Párt (a „baloldali” erők formálódó tömb­jének pártja, amely a szakképzett munkások, a műszaki-tech­nikai dolgozók és a nem-elit értelmiség érdekeinek szószólója).

Feltételezésünk szerint leginkább a szocialisták és a szociáldemokraták számára adottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy valóban tekintélyes tömegpártokat hozzanak lét­re, magukhoz vonzzák a lakosság legkülönbözőbb rétegeit, amelyek egyaránt elutasítják a totalitarianizmust és a reakci­ót, minden megnyilvánulási formájában. E két párt megalaku­lásával azután a politikai rendszer átalakításának második szakasza is lezárul.

A szociáldemokrata párt várhatóan a tudományos és az alkotó értelmiség pártjává formálódik. Kezdetben támogatják majd a tisztviselők, a szövetkezetiek, a diákság és a közigaz­gatási hivatalnokok. Az újságíró-társadalom, amely okkal te­kintheti az SZDP-t sajátjának, az SZKP-val szemben alterna­tív pártként fogja népszerűsíteni, megteremtve ezzel, akarva-akaratlanul, a szociáldemokrácia kultuszát. (…) Ide, a szoci­áldemokrata pártba, a totális uralom híveinek talán újabb gyűjtőhelyére igyekeznek majd – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – a karrieristák, a konjunktúralovagok és a zug­politikusok. Frakciók szervezése és „árnyékkabinetek” felállí­tása a szovjetekben és a végrehajtó bizottságokban, a fontosabb állami döntések meghozatalára alkalmas parlamentfe­letti és parlamenten kívüli formák kialakítása, a közvélemény manipulálása „kerekasztal-tárgyalások” látványával és „Pol­gári Akció” típusú szervezetekkel (a Csehszlovákiában életre hívott Polgári Fórum, a romániai Nemzeti Egyetértés Bizott­sága stb. mintájára) – mindez alkalmasint megtalálható lesz a szociáldemokraták eszköztárában, és felhasználásuk egyet­len célt szolgál majd: biztosítani az SZDP vezetőinek helyét a megalakítandó új kormányban…

Ami a formálódóban lévő Szocialista Pártot illeti, ma ez az egyetlen olyan politikai struktúra, amely következetesen, jóllehet korántsem elég hatékonyan, képviseli a „baloldali” erők érdekeit. A szocialisták a „hatalom tortájának” elosztása körüli általános marakodás idején árnyékba húzódtak, és a Bi­zottság a Szocialista Pártért csak az 1989 nyarán és őszén szervezett bányász-sztrájkok után alakult meg. Nem az „infor­málisok”, hanem a sztrájkbizottságok és a független szak­szervezetek vezetői adtak hangot elsőként a követelésnek: „Szocialista Pártot!” Ezért, ha a szocialisták mégis rászánják magukat az önszerveződésre, és nagypolitikai játékokba kez­denek, nehéz sors vár rájuk. Nemkívánatosnak tekintik őket az ortodoxok (mivel a szocialisták a fennálló rend legelszán­tabb kritikusai), csakúgy, mint a liberálisok.¹² A szocialistákat igyekszik majd lejáratni – mint ahogy már teszi is – a liberális sajtó, azzal, hogy a Dolgozók Egyesített Frontjainak eszméit és jelszavait tulajdonítja nekik. A hatalom szervei sztrájkok szervezésével fogják vádolni a szocialistákat, és az sem ki­zárt, hogy őket tekintik majd az első számú ellenségüknek. Már csak azért is, mert a sztrájk az egyetlen dolog, amitől a kormány fél, és nem ok nélkül, hiszen ő a ludas benne. A maxi­mális „segítség”, amit a kormány a gazdasági reform folya­matában az úgynevezett szocialista vállalatok dolgozóinak nyújthat, további lezüllesztésük, tudniillik azzal, hogy lehetővé teszi a munkabér növelését változatlan – ha nem rosszabb – teljesítmény mellett…

Egyszóval, akarjuk vagy sem, előbb-utóbb Oroszország­ban is megjelenik egy a lengyel „Szolidaritáshoz” hasonló mozgalom, és a szocialisták e mozgalom szervező erejévé válhatnak. Kérdés persze, hogy a szocialista párt tömeges szervezetté válik-e, amely hatékonyan tudja képviselni a „bal­oldali” mozgalom eszméit, „baloldali” reformokra még sok te­kintetben felkészületlen országunkban. Lehet, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a „Szolidaritás”, és a két alternatíva – ha­talom vagy szocializmus – közül az elsőt választja? A választ ezekre a kérdésekre csak az idő adhatja meg…

III. A „második vonal” pártjai

(A politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszáról)

(…) Mire jutottunk a peresztrojka öt évének elteltével? Új ar­cok a szovjetekben és új pártok, független szakszervezetek és szólásszabadság, amely útszéli gyalázkodássá és a bul­vársajtót megszégyenítő pocskondiázássá fajul, sztrájkbizott­ságok és pártszakadás az SZKP-ban – változtatott-e mindez bármit is az életünkön? Esetleg csak arról van szó, hogy az, ami ma végbemegy, nem egyéb, mint az esedékessé vált eny­hülés, és az újsütetű elnöki tanács valójában már azt fontol­gatja, hogy ideje elővenni a kulcsot és meghúzni a meglazult csavarokat? Lehet, hogy csak látszat, csak mi hisszük úgy, hogy a politikai szférában nagy és visszafordíthatatlan válto­zások mennek végbe?

Valóban, a politikai folyamatok mozgalmassága, az ala­kuló szervezetek tarka sokasága és az általános megillető­döttség attól, hogy a „mieink” végre bejutottak a Kremlbe-va­lahogy feledtette velünk, hogy a felszín, a látszat még nem a lényeg. (…)

A mostani helyzetnek továbbá az is jellemző vonása, hogy eltérően a köztársaságoktól, ahol a tömegmozgalmak jelentik a meghatározó politikai erőt (Népi Front, Mozgalom a Peresztrojkáért stb.), Oroszországban ma nincsenek meg egy valóban tömegméretű demokratikus mozgalom felté­telei (és ennélfogva nincsenek meg a valóban forradalmi re­formok, a hatalomváltás feltételei). A köztársaságokban a kü­lönböző politikai erők által kitűzött célok vektorai sok tekintet­ben egybeesnek: azok, akik a nemzeti függetlenséget köve­telik, Moszkvát, a központot tartják ellenségüknek; akik a rendszer ellen harcolnak, ugyancsak a központtal társítják a rosszat. Persze semmi sem képes úgy összeforrasztani az embereket, mint egy közös ellenség. Egyébként Kelet-Európa országaira is jellemző volt, hogy a totalitárius-autoritariánus rezsimek széthullásának időszakában egybeestek a különböző politikai erők céljainak vektorai, ami csaknem szavatolta a népi tömegmozgalmak sikerét…

Oroszországban minden sokkal bonyolultabb. A nemzeti eszme előtérbe állítása most, vagyis az általános demok­ratikus jellegű feladatok megoldása előtt, nem annyira összekovácsolja, sokkal inkább megosztja a nemzetet. Kinek előnyös az, ha a társadalom demokratizálásának fel­adatát háttérbe szorítják? Persze hogy a hatalom birtokosai­nak. (…)

Nem tudtak tömegméretű, általános népmozgalommá válni az 1988-ban alakult népi frontok. Az oroszországi, a moszkvai, a leningrádi Népi Front egyaránt foglya maradt a helyi érdekeknek. Röviddel a szovjetek népi küldötteinek vá­lasztása előtt Oroszország demokratái még egy kísérletet tet­tek arra, hogy megszervezzék a népmozgalmat – ezúttal a vá­lasztási klubok és társaságok mozgalmát. De ez a mozgalom sem vált – mindenekelőtt szűkre szabott funkciója miatt – tö­megméretűvé.

Ezért azután a politikai csoportosulások 1989-1990 for­dulóján megegyeztek abban, hogy a politikai tevékenység szervezésében vissza kell térni a régi, bevált formákhoz, a pártszerű struktúrákhoz. Új pártok alapítása, amelyek a kü­lönböző mozgalmak szervező erejévé válhatnak: ennél jobbat – mit lehet tenni – még nem sikerült kitalálni.

Igen, de mikor látják ezt be azok, akiknek az érdekében alakulnak az új politikai pártok? Mikor jutnak el oda a munká­sok, az értelmiségiek, a parasztok és a többiek, hogy a gyűlésezések, a kormányhoz intézett beadványok helyett rászán­ják magukat a cselekvésre: a minisztériumok és a hatóságok leépítésére, és arra, hogy saját kezükbe vegyék a termelés eszközeit? Láthatóan majd csak a kormány reformjainak bu­kása után…

Egyelőre az ígéretek, hogy az ezredfordulóra átalakul az életünk, megtették hatásukat: a tömegek immár sokadszor (és talán nem is utoljára?) beérték a reménnyel, bíztak a cso­dában. Közben valódi reformokat nem hajtottak végre. Ennek az a következménye, hogy a régi hivatalos struktúrák összeomlása és tekintélyük hanyatlása sokkal gyorsab­ban megy végbe, mint az újak kialakulása. Hogy mivel fenyeget a politikai szférában keletkező űr, a hatalmi vákuum, az autoritás hiánya, már tudjuk: az önmagukat diszkreditált ósdi hatalmi struktúrák csődje nyomán és új, hatékony és konstruktív szervek hiányában az irányító posztokat a legfürgébb, és, mint lenni szokott, a legelvtelenebb politi­kai vezetők foglalják el.

A politikai változások ingája balról jobbra mozdult el (vagy jobbról balra?): a rendszer totalitarizmusától totális tagadásá­ig. Ha a társadalomban végbemenő folyamatok megítélésé­ben hiányzik a józan, a „liberális-demokrata skizofréniától” mentes helyzetfelmérés, ha figyelmen kívül hagyják a külön­böző társadalmi helyzetű csoportok valóságos érdekeit – köz­tük annak a munkásosztálynak az érdekeit, amely 1988 nya­rán kellően tanúsította képességét arra, hogy a politika önálló szubjektuma legyen -, akkor csaknem hiábavaló az erőfeszí­tés: legfeljebb a totalitarizmus formaváltozását, nem pedig teljes felszámolását eredményezi. De mi lehetne az „arany közép” e két pólus között, pontosabban az, ami mindkettővel szemben alternatívát jelent?

Csak a demokrácia fejlett, hatékony intézményei jelent­hetik a totális uralom meghaladásának garanciáit. A demok­ratikus mechanizmusoknak, a jogi, szociális és politikai biztosítékok kifejlett rendszerének megléte hagyomá­nyosan feltételezi a „baloldali”, szocialista erők tömbjé­nek jelenlétét a társadalomban. Vannak-e nálunk „baloldali­ak”? Sajnos, a „baloldali” erők blokkja, mint már megjegyez­tük, egyelőre csak alakulóban van. Ide tartoznak ma az „Össz-oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért” és az újszocialisták bizottságai – ezek a jövendő Szocialista Párt szekciói – a Szovjetunió Szociáldemokráciájának egy része, A Szovjet Szocialista Szakszervezetek Egyesülésében tömörülő füg­getlen szakszervezetek közül jónéhány, a munkásmozgalom (sztrájkbizottságok és munkásbizottságok), a társadalmi, te­rületi és termelési önkormányzat fejlesztésére szerveződött mozgalom, az Oroszországi Demokratikus Szocialista Társu­lás, a Szocialista Ifjúsági Föderáció, potenciálisan ide tartozik az SZKP-ban alakult Demokratikus Platform támogatóinak egy része és sok más szocialista irányultságú klub, egyesülés és szervezet.¹³ Ahogy mondani szokás, nem sok …

Ha ma a „baloldali” erők szervezettségi szintje ala­csony – kis számú és szétszórt csoportok együttesét al­kotják, és nem szerveződtek hatalmas, a politikai refor­mok menetét komolyan befolyásolni képes tömegmozga­lommá -, akkor ez ugyancsak a totalitarizmus következ­ménye.

A totalitariánus rezsimek a hatalom megtartása érde­kében – és számukra ez a legfőbb – esetenként „átalakul­nak” totalitariánus-liberális rendszerekké. Válságok ide­jén az uralkodó osztály hajlandó előjogainak – sőt, akár hatalmának is – egy részét megosztani az őt kiszolgáló tu­dományos, alkotó értelmiségi és technokrata elittel (volta­képpen ez történik most is), amely közismerten a liberaliz­mus társadalmi bázisát alkotja; de soha nem osztja meg azokkal, akik egyedül munkájukból élnek és nem jövede­lemből. Jószántából persze még soha egyetlen totalitariánus rezsim sem tért át a kormányzás demokratikus formájára.

Mindig elfojtotta a valódi néphatalom megteremtésére tett kí­sérleteket és elsősorban a munkásmozgalmat, a független szakszervezeteket, a belőlük kifejlődő pártokat, egyszóval mindazt, amit a klasszikus politológia a „baloldali” erők között tart számon.

Oroszországban ma életbevágóan nagy szükség van olyan politikai struktúrákra, amelyek képesek megteremteni a „baloldali” erők tömbjét, mivel csak egy ilyen tömb megléte, a „baloldali” mozgalom széleskörű támogatottsága, a népes­ség legkülönbözőbb rétegeiben kivívott tekintélyének növe­kedése lehet a garancia a társadalom valóságos demokrati­zálására, forradalmi átalakításának visszafordíthatatlansá­gára.

A politikai rendszer demokratizálásának harmadik szakasza a meglevő pártok közötti viszonyok tisztázásá­nak, kapcsolataik meghatározásának és a politikai erők blokkokba tömörülésének szakasza lesz. Az „első vonal” pártjai között üresen hagyott politikai mezőt a „kis” pártok töl­tik majd be, amelyek azután blokkokba tömörülnek. Ebben a szakaszban számítani kell gyakorlatilag a legkülönbözőbb pártok alakulására, amelyek a társadalom jelenlegi struktú­rája mellett egyáltalán lehetségesek: ilyen lehet egy paraszt­párt, amely a szövetkezetieket és a kisebb parasztgazdasá­gok tulajdonosait fogja képviselni, valamiféle Szabad Munka Pártja (a közép- és nagyvállalkozók érdekeinek védelmére), egy munkáspárt (ez mintegy kiegészíti a Szocialista Pártot, amely természetszerűleg nem tudja és nem is akarja majd az egész munkásosztály érdekeit képviselni). Nem marad párt nélkül persze az egyház sem, és teljes hangerővel meg fog­nak szólalni a Zöldek, a kommunista párt átalakul a „demok­ratikus szocializmus” pártjává, az SZKP „balratolódására” pedig válaszképpen létrejön egyfajta oroszországi nemzeti, illetve néppárt. Az ötletekben oly gazdag oroszországi értel­miség bizonyára nem éri be a meglevő másfél tucatnyi párttal, és újabbakat fog kitalálni…

A már létező és ezután alakuló pártok nagy része igényt támaszt majd arra, hogy a különböző – „baloldali”, „jobboldali”, demokrata vagy hazafias – tömbök valame­lyikének a „magja” legyen. Ami a „baloldaliakat” illeti, kívá­natos lenne, hogy ebben a tömbben találják meg helyüket a szocialisták mellett a parasztpárt, a „Zöldek”, a „demokra­tikus kommunisták” – ha lesznek ilyenek -, az anarchisták, a „szövetkezeti szocialisták”, a neomarxisták, a neotrockisták és mindazok az egyéb szervezetek, amelyek kedvező irányú politikai fejlődésük révén valóban „baloldaliakká” válhatnak.

A „baloldali” pártok nem létezhetnek a munkások, a mű­szaki-technikai dolgozók, a diákság, az értelmiség stb. tö­megmozgalmának támogatása nélkül. (Gondoljunk az „új baloldal” mozgalmára, a lengyel „Szolidaritásra”…) A „balol­daliak” a szó szoros értelmében csak akkor válhatnak ütőké­pes erővé, amikor a tömegek már kezdik felismerni érdekei­ket, követelik kielég ítésüket a hatalomtól: kimennek az utcára, sztrájkokat szerveznek (ha más eszközük már nincs), bojkot­tálják a kormányzat döntéseit és így tovább. Kérdés, hogy az 1989 nyarán tapasztalt helyi fellobbanások kiterebélyesednek-e szervezett mozgalommá, s ha igen, mikor. Hiszen az egész oroszországi munkásosztály – az a mindössze 1-2 százalék -, amelynek nevében az 1917-es szocialisták fellép­tek, a húszas években eltűnt. A lumpenek – paraszti jövevé­nyek-akik az iparosítást végrehajtották, tulajdonképpen nem tekinthetők munkásosztálynak. Az államilag adományozott fi­zetés, a gyötrelmek, amelyeket a rendőrhatóságok módjára működő szakszervezetek és hivatalok okoztak, megtették ha­tásukat: ezek az emberek a valódi munkássá, a „magáért való osztállyá” váláshoz vezető útnak egyelőre csak a kezdetén vannak.

Hasonló metamorfózison ment és megy át az orosz értel­miség is, amely annak idején a nomenklatúrát alkotó osztály kiszolgálója lett. Megértjük-e valaha is, hogy a tanítók, az or­vosok, az egyetemi tanárok sztrájkba lépnek? Nincs kizár­va…

Összegezve tehát, a politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszában, miután megjelentek a „második vo­nal” pártjai és elfoglalták a „nagy” pártok közötti politikai teret, a politikai erők blokkokba tömörülnek. Feltehetőleg négy ilyen tömb szerveződik majd, vagyis nem több és nem kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Fölösleges lenne itt újra ismétel­getni, hogy miféle blokkok ezek, és milyen pártok és politikai struktúrák alkotják majd. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a politikai helyzet további alakulását nem az „élcsapat” és a liberálisok szembenállása fogja meghatározni, ahogyan ez a politikai demokrácia kialakulásának első és második szakaszában történt, hanem egyre inkább a „baloldali” de­mokraták és a „jobboldali” autoriterek szembenállása.

„Kétpártrendszer” – a két legerősebb és egymással ver­sengő párt dominanciája, a „köréjük települt”, hozzájuk csat­lakozó kisebb politikai struktúrákkal – jellemzi ma a legtöbb fejlett országot, amelyek bejárták a polgári társadalom és a politikai demokrácia hosszú útját: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok, Angliában a konzervatívok és labouristák, az NSZK-ban az SPD és a CDU-CSU stb. Oroszországban a polgári társadalom kiépülésének a job­bágyfelszabadítástól 1917-ig terjedő története ugyancsak két politikai erőcsoport szembenállását mutatja. „Nyugatosok­nak” és „szlavofileknek” hívták őket. Hét évtized múltával Oroszország visszatér egykori önmagához. Új „nyugato­sok” és új „szlavofilek” – azt hiszem, nemsokára e szerint az elv szerint fogják osztályozni az Oroszországban lé­tező politikai mozgalmakat és struktúrákat; annak ellené­re, hogy a politikai lexikonokban bizonyára más – nem nem­zeti-állami, hanem politikai alapon megalkotott – fogalmak kapnak elsőbbséget, amilyen pl. a „baloldali” és a „jobbol­dali”. Várható-e, hogy országunkban a „baloldaliak” vala­ha is fölébe kerekedjenek a „jobboldaliaknak”, vagy pedig Oroszországnak az a sorsa, hogy mozgása felfelé haladó spi­rál helyett zárt körpályán mozogjon: a totalitarizmus rendsze­rétől a rendszer tagadásának totalitásáig, a totális önkénytől a totális liberalizmusig, amelyet azután rövidesen felvált a totá­lis uralomnak egy újabb formája? Az embert akaratlanul is le­nyűgözi A. I. Herzen jóslata, aki 150 évvel ezelőtt megmondta: „A szocializmus valamennyi fázisában ki fogja fejleszteni ön­nön végleteit, a badarságokat. És akkor a forradalmi ki­sebbség titáni kebléből újra feltör majd a tagadás kiáltása, és újra elkezdődik a halálos küzdelem, amelyben a szocializmus a mai konzervativizmus helyét foglalja el, és győzelmet arat felette az eljövendő, előttünk ma még ismeretlen forradalom.” (Epilógus, 1849.)

(Ford.: Tomori Lajos)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. A szerk.

Jegyzetek

1 Helyesebb volna párt nélküli rendszerről beszélni, mivel az SZKP nem tekinthető a szó klasszikus értelmében pártnak, még csak politi­kai szervezetnek sem. Az SZKP az állami, pontosabban az államfe­letti struktúra része.

2 Nem vizsgáljuk itt a szövetséges köztársaságokban működő politi­kai mozgalmakat. Az elemzés az oroszországi föderációra, illetve az egész Szovjetunió területén működő politikai szervezetekre, moz­galmakra és áramlatokra szorítkozik.

3 Itt a totális hatalom adott intézményéről, az SZKP-ról van szó, nem valamilyen általános értelemben vett totalitarizmusról.

4 Federacija szocialisztyicseszkih objegyinyenyij i klubov (FSZOK) – 1987 januárjában alakult; Vszeszojuznij szocialno-polityicseszkij klub (VSZPK) – 1987-ben alakult; Moszkovszkij Narodnij Front (MNF): Rosszijszkij Narodnij Front (RNF).

5 Persze két lábon állni könnyebb, mint egy lábon… Igaz, az ilyen két lábon állást (a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” érdekeinek manipu­lálását) némelyek centrizmusnak nevezik, mások szerint ez „két széken ülés”, ismét mások azt mondják: elvtelenség …

6 Mihail Maljutyin a Marxizmus-Leninizmus-Oktatók Egyesített Frontjaként aposztrofálta a szervezetet, ami nézetem szerint igen­csak közel jár az igazsághoz.

7 Például a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listáin szép számban találhatók a nomenklatúra tagjai, akik egyelőre (a vá­lasztási kampány idejére) színt váltottak. Moszkvában a Komszomol Kirov-kerületi bizottságának derekas erőfeszítései nyomán felkerült a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listájára Sz. Szmirnov – az a Komszomol kb-titkár, aki annyi mindent megtett az ifjúsági szervezetben a demokrácia elfojtására, hogy felkerülése erre a listára nem egyéb, mint a Demokratikus Platform lejáratása.

8 Gondoljunk arra, hogy például a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­ban milyen alapon sorolnak valakit a demokraták közé: aki az alkot­mány 6. cikkelyének eltörlése mellett szavaz, demokrata, aki ellene, konzervatív; aki a piacra és a magántulajdonra voksol, az demokra­ta, aki ellene, az konzervatív – és így tovább.

9 Azok a 10-15 (maximum 50) főből álló csoportosulások, amelyek 1988-ban és 1989-ben pártnak nevezték magukat, valójában nem­igen tekinthetők annak. Véleményük szerint az olyan szervezetek minősíthetők pártnak, amelyek meghatározott társadalmi csopor­toknak abból a szükségletéből alakulnak, hogy szervezetileg egy­ségbe tömörüljenek érdekeik érvényesítésére. Azokat a csoporto­sulásokat, amelyek jószerével semmit és senkit sem képviselnek önmagukon kívül, indokolatlan lenne a pártok közé sorolni.

10 Kivéve azokat az eseteket, amikor a „szocializmus” kifejezést a tö­megmozgalmak hullámain hatalomra jutott diktatórikus rezsimek éppen e tömegek félrevezetésére használták fel. így volt ez a nem­zeti-szocialista Németországban, így történt nálunk is.

11 „ A „dolgozók” kifejezést annyira lejáratták a sztálinizmus ideológu­sai – most még tetejébe a „Dolgozók Egyesített Frontjai” szervezet is a cégtáblájára írta – hogy sokakban émelygést kelt. Dehátmitte-gyünk, ha azoknak a megnevezésére, akik munkából, nem pedig jövedelemből élnek, egyszerűen nincs más szó.

12 „Önöknek hatalmas megrázkódtatások kellenek, nekünk hatalmas Oroszország” – ismétlik némelyek P. Sztolipin szavait; „elegünk van a kisajátításokból” – mondják mások. De végtére is mindaz, ami országunkkal 50-70 évvel ezelőtt történt (hatalmas megráz­kódtatások, kisajátítások stb.), nem a munkásmozgalom miatt történt, hanem éppenséggel a hiánya miatt, Oroszország mun­kásosztályának számbeli gyengesége, megfélemlítettsége és el­szigeteltsége miatt.

13 Itt csak azokat a struktúrákat soroljuk fel, amelyek nemcsak frazeo­lógiájukban, hanem lényegük vagy legalábbis tendenciájuk szerint „baloldaliak”.