Aki önmagát dicséri, hiteltelen. (Kínai népi bölcsesség)

Nyugtával dicsérd a napot! (Német népi bölcsesség)

Ha pókerasztalnál ülsz, és nem tudod, ki a balek, az azért van, mert te magad vagy az. (Brazil népi bölcsesség)

A Lula-korszak jelentőségének kritikai elemzése összetett feladat, még­pedig alapvetően három ok miatt. Először is: egy munkássorból származó vezető elnökké választása szokatlan dolog Brazíliában. Másodszor: Lula kormányzásának lezárulása a politikus igen magas népszerűségével pá­rosult mind belföldön, mind nemzetközi szinten, ami Brazília történelmé­ben ugyancsak kivételesnek számít. Harmadjára pedig azért, mert Lula kormányzása csupán az alig múlt időé, s így a nagyobb rálátás hiánya elhomályosítja a nézőpont élességét. Jelen tanulmány alaptétele – a bevett és uralkodó megítéléssel szemben -, hogy a történeti elemzések csökkenteni fogják a Lula-éra pozitív mérlegét, s azt mutatják majd ki, hogy az előző kormányokhoz képest a folytonosság sokkal nagyobb volt, mint a velük való szakítás gyakorlata.

Lula hatalomra kerülése nem volt sem improvizáció, sem meglepetés

Az igazat megvallva, sztrájkoló munkások vezérének elnökké választása egyértelműen ritka dolog, még a világtörténelemben is. A proletariátus ha­sonló gyökerű vezetői – társadalmi súlyuk és történeti hosszúéletűségük dacára – csak igen kevésszer kerültek a nagypolitika porondjának reflektorfényébe; a munkásérdekek képviseletében leggyakrabban a középosztály soraiból származó vezetők tűntek ki.

Először a XX. századból a XXI.-be átlépve történt meg, hogy a világ lakosságának többsége immár nem vidéken élt, hanem városokban. Ugyanakkor ez a demográfiai átalakulás, amely meglehetősen újdon­ságszámba megy a periferikus országok esetében, nem rejtheti el azt a tényt, hogy az utóbbi százötven esztendőben a jelenkori társadalmi mozgalmak közül a munkásmozgalom volt a legaktívabb és legszervezet­tebb erő. A dolgozó tömegek egyenjogúsításáért folytatott küzdelem az osztályharc legerősebb támogatójának bizonyult. Programja szocialista projektum, összes sztálinista gyötrelmével és a szociáldemokráciának a kapitalizmushoz idomulásával együtt. Brazíliában az 1980-as évek ele­jén a Munkáspárt (Partido_dos Trabalhadores, PT) szinte intuitív módon ölelte magához a dolgozó osztályok társadalmi egyenlőség iránti igényét. E remény szószólója Lula volt.¹

Egy dolgozó társadalmi osztályból származó elnök, akit egy baloldali párt színeiben választanak meg egy periferikus kapitalista ország élére, mindössze másfél évtizeddel a kapitalizmus kelet-európai restaurációja után, mindez igazán atipikus jelenségnek számított. Más szóval: a kapita­lista elnyomás szemszögéből anomáliának minősült. Meglepetést viszont nem jelentett. Az az út, amelyet a Munkáspárt a nemzeti kormányok választási ellenzékeként valamivel több mint két évtized alatt bejárt, hitelt érdemlővé tette a nép előtt, s Lula mint pártjának megkérdőjelezhetetlen vezetője megerősödött ebben a folyamatban.

Ami ennél is fontosabb: Lula elnyerte a dolgozó osztályok legnagyobb és leghaladóbb részének – főként pedig a legszervezettebb ágazatok dolgozóinak – bizalmát is, és szert tett egy pár százezres, motivált és elkötelezett aktivista táborra. Lula felemelkedése a brazil proletariátus erejének impozáns megnyilvánulása, de egyszersmind s paradox módon politikai „ártatlanságának" megnyilatkozása is volt. A proletariátus állt személye mögött, midőn Lula magához ragadta a diktatúraellenes harc vezetését, kiakolbólította a régi vágású bürokráciát a szakszervezetekből, és támogatta a PT és a CUT (Central Única dos Trabalhadores, Dolgozók Egységes Központja)² kiépítését.

A dolgozó osztályok azonban, bár rendelkeztek aktív élcsapattal, amely komoly nyomást gyakorolt a PT-re és a CUT-ra az azok emelkedő pályájával jellemezhető 1980-as évtizedben, arra már nem bizonyultak képesnek, hogy fent is tartsák ellenőrzésüket szervezeteik és vezetőik fölött, azután, hogy az osztályok közötti erőviszonyokban 1995-ben fordulat következett be.³

A munkásosztály egyik legerősebb osztaga, a kőolajipari munkások sztrájkjának elbukása döntő szerepet játszott az öntudat megrendü­lésében. A szakszervezeti harc apályának idején, a pénzügyi stabi­lizáció hatása alatt, a burzsoá választási győzelemmel hatalomba emelt Fernando Henrique Cardoso köztársasági elnöksége, tíz évvel a diktatúra bukása után, megnyitotta a polgári demokratikus rendszer stabilizálásának első szakaszát. A kontroll nélkül maradt szakszervezeti bürokrácia óriásivá duzzadt, s lezüllött, a PT apparátusa pedig alkal­mazkodott a rezsimhez.

A karizmatikus Lula a tehetséges szónokot és a politikai zsenit egye­sítette magában. Az ösztönös és intelligens vezér egészen különleges improvizációs képessége a kedvezőtlen körülmények között mutatkozott meg leginkább. Igaz, Lula már az 1980-as, 1990-es évek népi követe­léseinek fő szószólójaként is élt e kivívott vezéri szereppel. Vezetővé válása a felgyorsult városiasodás és iparosodás egyik következménye volt. Ugyanakkor azonban egy másfajta, fiatal és politikai tapasztalatokat nélkülöző munkásosztály képviselője is volt, azoké, akik a legszegényebb régiókból, az írni-olvasni alig tudó sokaságból érkeztek tömegesen a városi munkások soraiba.⁴

Lula elnöki tisztsége a proletariátus társadalmi súlyának következménye – ám nem csak az

Mindazonáltal felszínes dolog volna arra a következtetésre jutni, hogy azoknak a tisztségeknek sora, amelyet Lula az elmúlt harminc évben betöltött, kizárólag tehetségének vagy jó szerencséjének lenne be­tudható. Arra a kiváltságos helyzetre, amelyre a nép törekvéseinek szócsöveként szert tett, a burzsoázia is „rásegített", amikor az alkotmá­nyozás 1986-tól 1988-ig tartó folyamatában világossá vált előtte, hogy Lula személye nem jelent veszélyt a formálódó polgári demokratikus berendezkedésre.

A brazil uralkodó osztály hozzájárult Lula személyi hatalmának meg­erősödéséhez azzal , hogy a nyolcvanas évektől kezdve széles politikai nyilvánosságot biztosított számára riválisaival szemben. A brazil burzsoá­zia ügyességét bizonyította, midőn Lulát és a PT-t – mint a demokratikus rendszer választási ellenzékét s egyfajta „biztonsági szelepét" – magához idomította. Lulát tudatosan kímélték meg – különösen hatalomra kerülé­se után – a közvetlen, „karaktergyilkos" támadásoktól, s ezzel imázsát tovább javították. Dicsőítették politikai érettségét, mi több, hálájukat fejezték ki a szerepért, hogy a demokratikus berendezkedés garanciáját jelentette. Lula – Getúlio Vargas óta⁵ – az ország legfontosabb politikus személyiségévé emeltetett.

Abban a történeti szakaszban, amely José Sarney-től (1985) Fernando Henrique Cardosóig (2002) tartott, a PT tehát hitelességre tett szert az uralkodó osztály köreiben. A párt már a városi elöljáróságokban, a tarto­mányi kormányokban és a Nemzeti Kongresszusban is bebizonyította, hogy bár az éppen ügyeletes kormányzat ellenzéke, ám nem ellenfele az 1985 után kialakult, az elnöki hatalmat előtérbe állító liberális-demok­ratikus berendezkedésnek. A Munkáspárt még az újraválaszthatóság jogintézményének sem volt kérlelhetetlen ellenzője, ami pedig különösen reakciós, köztársaság-ellenes torzulásnak számít. A polgárság az 1994­es választások óta el- és felismerte, hogy a PT, amennyiben hajlandó rá, a választásokon kormányzó alternatíva lehet egy komolyabb gazdasági és társadalmi válság megfelelő pillanatában. Lula és Zé Dirceu nyilvá­nosan és több ízben is hitet tettek az intézmények kormányozhatósága érdekében felvállalt kompromisszumok mellett, és befolyást gyakoroltak az érdekkörükbe tartozó társadalmi mozgalmakra követeléseik mérsék­lése érdekében.⁶ Lula tehát nem olyan improvizált figura volt, mint Nestor Kirchner, s nem is afféle meglepetésember, mint Evo Moralez; őt nem tekintették ellenségnek, mint Hugo Chávezt.

Ha áttekintjük Latin-Amerika politikai fejlődését az elmúlt évtized első felében, vitathatatlannak tűnik, hogy legalábbis a legfontosabb országok­ban a mobilizált tömegek komolyan megkérdőjelezték a demokratikus rendszerek intézményeit. Tíz olyan elnök akadt ezen időszakban, aki nem töltötte ki mandátumuk idejét. 2001 és 2005 között Dél-Amerika négy országában forradalmi helyzet alakult ki. A Latin-Amerikát a kilenc­venes években újragyarmatosítani szándékozó törekvéseket kiszolgáló kormányok sora oly mértékben használódott el, hogy több hajdani elnö­köt – Carlos Salinast Mexikóban, Carlos Menemet Argentínában, Raúl Cubast Paraguayban, Alberto Fujimorit Peruban és Gonzalo de Losadát Bolíviában – bebörtönöztek vagy száműztek, illetve némelyek közülük ma is ítéletükre várnak.

A Lula-kormányzat valójában behódolt a brazil burzsoáziának és az im­perializmusnak, mégpedig tudatos politikai stratégia eredményeként. Lula az észak-amerikai kormányzat közvetítője gyanánt lépett fel a venezuelai, bolíviai és ecuadori kormányoknál, s „felelősségteljes magatartását" senki sem magasztalta oly lelkesen, mint George W. Bush. A Chávezre, Evo Moralezre és Correára gyakorolt mérséklő befolyását Washington és az európai kormányok éppúgy elismerték, mint a helyi burzsoázia. A PT 2002-ben győzelmét köszönhette a növekvő társadalmi elégedet­lenségnek, amely Fernando Henrique Cardoso második mandátuma óta halmozódott fel. Lula föltűnése ennek ellenére nem tekinthető olyan történelmi véletlennek, mint amilyen Nestor Kirchner megválasztása volt Argentínában a 2001-es megmozdulások után.

Lula kormányzását érdemes elválasztani attól a benyomástól, amit maga után hagyott. Népszerűsége inkább elfedi, semmint nyilvánvalóvá teszi politikájának valódi természetét. A 2004 és 2008 közötti gazdasági növekedés 2009-ben megszakadt, s bár igaz, hogy az ország újra ráta­lált a meredek emelkedés útjára, az elmaradt a szomszédos országok növekedésének átlagától, bár igaz, Brazíliában az infláció is alacsonyabb volt. A Lula-kormány ideje alatt a GDP átlagos növekedése 4%-ot ért el, ami alacsonyabb Argentína és Venezuela ugyanezen időszakban mért növekedésénél, miközben tény az is, hogy évi 5% alatt maradt az inflációs ráta is.⁷

A Lula-kormány népszerűségét nagyrészt annak köszönhette, hogy a kilencvenes években tapasztaltakhoz viszonyítva kevesebb, mint a felére szorította vissza a munkanélküliséget; az átlagbérek 2011-ben végre elérték az 1990. évi szintet; nőtt a társadalmi mobilitás; mérséklődtek a szélsőséges egyenlőtlenségek a jövedelmek között – még ha ezek csak az 1990. év színvonalát érték is utol, s kirívóan igazságtalanok voltak már akkoriban is -; a minimálbér az infláció szintje fölé emelkedett; valamint kiszélesedett a családi segélyezés. A társadalmi igazságtalanságok csökkenése azonban elvezet a társadalmi mobilitás kérdéséhez is.

Egy ország kisebb vagy éppen nagyobb társadalmi kohéziójának bemutatására kétféle társadalmi mobilitási indexet, egy abszolút és egy relatív mutatót szokás figyelembe venni. Az abszolút mutató például egy családfő utolsó munkahelyét veti össze gyermeke első elhelyezkedésé­vel. A relatív mobilitási mutató azt világítja meg, hogy melyek a társadalmi emelkedést eredményező munkahely – és/vagy továbbtanulási lehetőség – megszerzése előtt álló akadályok, s hogy valaki ezáltal alacsonyabb helyzetből feljebb kerül-e, vagy sem. Vagyis különböző társadalmi kör­nyezetből származó fiatalok helyzetét hasonlítja össze egyazon nemze­déken belül. A háború utáni történelmi korszak Brazíliában (1945 és 1973 között) az abszolút társadalmi mobilitásnak kedvezett. Mindez, úgy tűnik, immár visszavonhatatlanul a múlté.⁸

Igaz, hogy a jövedelmek eloszlása kevésbé egyenlőtlen, mint a Lula-kormány idejének elején volt, de ez a mutató csak azoknak a jövedelmére vonatkozik, akik munkájukból élnek. A kiegyenlítődés másrészt éppen úgy magyarázható a kétkezi, fizikai munkából származó átlagjövedelmek növekedésével, mint a magasabb végzettséget igénylő munka átlagjö­vedelmeinek csökkenésével is. A jövedelmek funkcionális elosztásának fejlődése sem tölthet el sok bizakodással. Igaz, hogy a bértömeg arányá­nak a nemzeti gazdagságra vetített hányada visszabillent egy korábbi szintre, de ez még mindig kevesebb, mint 50%, és csak 2011-ben érte el az 1990-es szintet.

A gazdasági növekedés két tényezőre vezethető vissza: részint a fo­gyasztási javak iránti világszintű keresletnövekedésből, részint a belső kereslet növekedéséből fakadt. Ez a javuló hitelkihelyezéssel és munka­bérekkel párosulva a megkönnyebbülés érzetét keltette. E népszerűség azonban nem elegendő Lula baloldali kormánya politikai és társadalmi erőterének magyarázatához.

A nép szavazatainak többségével rendelkezni egy olyan országban, ahol a társadalmi önszerveződés elemi feltételei sem adottak, nem mond el semmit arról, hogy az országnak éppen bal- vagy jobboldali kormánya van-e. Kolumbiában Álvaro Uribe hasonló gazdasági növekedést mutat­hat fel, s ez a brazil Bolsa Familia programra hajazó jövedelemelosztási programok bevezetését tette lehetővé, valamint azt, hogy az elnök maga választhassa meg utódját – miközben minden kétséget kizáróan az övé volt az utóbbi évtized legreakciósabb kormánya egész Latin-Ameriká­ban. Gazdasági konjunktúrák hátán jobboldali kormányok is népszerűvé válhatnak.

Az a Lula, aki az elnöki székbe került, nem az a politikus volt, aki az 1978-1984-es tömegmegmozdulásokat vezette: szerepe immár nem a változtatások lángra lobbantójáé, hanem inkább egyfajta tűzoltóé volt. Lula nem a burzsoázia elnéző magatartása miatt került megválasztásra, hanem azért mert Brazíliában forradalmi helyzet keletkezett, vagy leg­alábbis az ország ebbe az irányba tartott, s a válság nem érte még el azt a pontot, mint Argentínában 2001-ben. Lula azért kerülhetett hatalomra, mert jelenléte a kormányban, az uralkodó osztály egyes éleslátó csoport­jainak véleménye szerint, olyan tényező volt, amivel megelőzhető volt a baj, különösen, ha figyelembe vesszük az évtized elejének latin-amerikai kontextusát, amikor is 2002 elején Venezuelában Chávez az ellene szőtt államcsínykísérletet meghiúsította. A PT 2003-ban, tizennyolc évvel a diktatúra után, nem úgy került hatalomra, ahogyan 1984-ben a munkás és népi támogatottság állította kihívás elé João Figueiredót.⁹

Egészen más volt Jacobo Arbenz esete Guatemalában 1951 és 1954 között, Siles Suazoé és Paz Estenssoroé Bolíviában az 1952-es forra­dalom után, a Velasco Alvaradóhoz csatlakozott katonatiszteké Peruban a hetvenes évek elején, vagy az Allendével szembeni fellépés Chilében 1970-1973 között. Mindegyiküket az imperializmus szervezett támoga­tását élvező fegyveres erők államcsínye döntötte meg. Nem lehetséges az összevetés a nicaraguai Sandinista Front kormányával sem 1979-ben, amely forradalmat indított, és ezért Washingtonból pénzelt katonai invázióval kellett szembenéznie, ami évekig tartó, pusztító háborúba sodorta az országot.

Külön kérdés Lula kormányának hatása a brazil baloldali szakszer­vezeti mozgalomra, amely a hetvenes évtizedben szerveződött meg, s teljesen megváltoztatta az országot. Ami minden vitán felül áll, az az, hogy a baloldal átalakult – ám ez nem csupán brazil nemzeti je­lenség volt. A tupamarók Uruguayban, a sandinisták Nicaraguában, a montonerók Argentínában s a kommunisták mindegyik országban: a latin-amerikai baloldal átalakulása szédületes gyorsasággal ment vég­be, itt-ott néha görcsös félelmek közepette. A PT-vel kapcsolatban álló ágazatok a Fegyveres Erők intézményes tárgyalási csatornáivá váltak, a CUT a FIESP (São Pauló-i Gyáriparosok Szövetsége) tárgyalópartnere lett minden bérmegállapodásra vonatkozó egyeztetésben; és a PCdB (Brazília Kommunista Pártja, amely előbb maoista, majd Albánia-barát szakadárpárt volt) nyilvánosan elismert közvetítővé vált az agrárüzletek lebonyolításában.

Mindennél fontosabb azonban, hogy a Lula-kormány az elmúlt har­minc év – a diktatúra utáni (1985) politikai berendezkedés – legerősebb, szociális szempontból legstabilabb kormányzata volt. Paradox módon, az archaikus elnöki rendszer, amelyet a liberális demokrácia elfogadott, lényegében éppen a PT vezette kormányzás alatt konszolidálódott, hiszen a korábbi – Sarney, Collor, Itamar és Fernando Henrique által vezetett – kormányok idején a politikai válságok állandók voltak.

A reformista ellenzéki Munkáspárt (PT) útja a hatalomhoz

A Munkáspárt megalakulása óta jelentős átalakulásokon ment át, aminek következtében megszűnt a párt osztályjellege. Majdnem egy évtizeddel azután, hogy a kormány élére került, a PT már nem nevezhető sem egyértelműen reformista pártnak, sem pedig független munkáspártnak. A folyamatosság látszatát keltő elnevezés és az alapvetően azonos po­litikai irányvonal megtartása ellenére az 1980-as évek Munkáspártja jó néhány esztendeje nem létezik. Az 1990-es évek derekától, azóta, hogy választási kampányait milliomosok finanszírozzák, a PT nem tekinthető a munkásmozgalom szerves kifejeződésének. A köldökzsinór, amely a pártot születésekor a proletariátushoz kötötte – több százezer áldozat­kész aktivista tevékenysége révén – végképp elszakadt.

Miközben a párt tagjai leginkább a középosztályból kerülnek ki, a mun­kások pedig továbbra is a PT jelöltjeire adják le a legtöbb szavazatot a választások során, a vezetés kemény magja bizalmas kapcsolatokat ápol a brazil burzsoáziával. Egy párt társadalmi jellegének meghatározása bonyolult szempontok alapján történik, a legfontosabb kritérium mégis kétségtelenül az, hogy a párt vezetése mely társadalmi rétegeket kívánja megszólítani és integrálni.

Úgy tűnik, a PT élén állók eléggé érzéketlenné váltak a munkásság által gyakorolt társadalmi nyomással szemben, s ugyanennyire függővé a tőkeérdekektől. A mensalão (havi ellátás) körüli botrány volt az utolsó csepp a pohárban.¹⁰

Brazíliában a hatalom gyakorlása országos szinten mindig is a va­gyonos osztályok vezetőinek és az azok érdekképviseletére létrehozott pártok privilégiuma volt. A vezetésben csak kivételes esetben kaphattak helyet középosztálybeli férfiak (ennél is ritkábban nők).

Geutilo Vargas és Jango¹¹ például, a háború utáni bonapartista rezsim két elnöke – akik a hidegháború első éveiben a nemzeti fejlesztés mel­letti elkötelezettséget képviselték – Rio Grande do Sul-ból¹² származó nagybirtokosok voltak. Befolyásuk alá vonták a szakszervezeteket és a népi szervezeteket, szorosan együttműködtek a Brazil Kommunista Párt (PCB) vezetésével, különösképpen Luis Carlos Prestesszel¹³, ugyanak­kor megtartották a szakszervezetek feletti állami ellenőrzés jogát is. Így tehát a munkások önálló politikai cselekvését populista diskurzus helyet­tesítette, mely nem titkolta a nagyvárosok növekvő tömegeivel fenntartott kapcsolatának paternalista és autoriter jellegét.

Lula elnökké választása világszerte visszhangot váltott ki, s ebből a szempontból párhuzamba állítható Lech Walçsa hatalomra jutásával Len­gyelországban, vagy Nelson Mandeláéval Dél-Afrikában. Ám Lula nem közvetlenül a diktatúra bukását követően került hatalomra Brazíliában, hanem közel húsz évvel később. Megválasztását nem övezte forradalmi hangulat, mint például az MNR (Movimiento Nacionalista Revolucionario, Nemzeti Forradalmi Mozgalom) győzelmét Bolíviában az 1950-es évek­ben, sőt, éppen annak elkerülését volt hivatott biztosítani. Míg Allende kormányát Chilében az Egyesült Államok ellenségnek tekintette, s végül 1973-ban megdöntötte, Lula kormánya az USA támogatását élvezte: legmélyebb válsága közepette, 2005-ben, a mensalão körüli botrány idején George W. Bush megbízottja révén biztosította Brazíliát további támogatásáról.

Brazíliában a polgársághoz, illetve a nagytőkésekhez kötődő művelt középosztályhoz tartozás – vagyis az osztályszempont – egészen az 1970-es évek végéig, a munkásság erőteljesebb fellépéséig, megkerül­hetetlen szűrő volt az országos politikai életbe való bekapcsolódáshoz. Prestes az 1920-as években katonatiszt (tenentista) volt, ami a XX. század eleji Brazíliában kiváltságos társadalmi helyzetet jelentett.

Mindemellett Lula akkor lett a PT vezéregyénisége a nyolcvanas évek­ben, amikor a pártnak – a diktatúrából a demokráciába való tárgyalásos átmenet során – ellenzéki pozícióban kellett megküzdenie az Ulysses Guimarães és Tancredo Neves vezette Brazil Demokratikus Mozgalom Pártjával (PMDB)¹⁴ és Leonel Brizola Demokratikus Munkáspártjával (PDT)¹⁵. Közel 25 évvel az ún. ABC-sztrájkokat követően,¹⁶ Lula egy olyan reformista baloldali párt élén lett brazil elnök, amely azt megelő­zően tizenkét évig vezette a parlamenti ellenzéket a neoliberális jellegű „kiigazítások" sorozatát megvalósító Collor-, Itamar- és F. H. Cardoso-kormányok idején. Hatalomra jutásával lényegében ugyanazokat a pár­tokat tömörítette koalíciós kormányában, amelyek a korábbi kormányokat is támogatták, s a fő prioritás továbbra is az államadósság törlesztése maradt.

A brazil nagytőkések sosem tettek szert akkora profitra, mint Lula elnökségének nyolc éve alatt, s ezt a tényt maga az elnök is elismerte. Elég megemlíteni, hogy ezen időszakban a bankok nyeresége minden korábbi rekordot megdöntött. Vagyis Lula keresztül tudta vinni azt, ami 2001-ben Argentínában a radikális koalíciónak s a De La Rua körül cso­portosuló disszidens peronistáknak nem sikerült: a decemberi felkelést meglovagolva kitartani a Menem és Caballo-féle gazdaságpolitika mellett.

2003 után Brazíliában Lula keresztülvitte az elsődleges többlet módo­sítását, kinevezte a Központi Bank élére Henrique Meirellest, nyugdíj­reformot vezetett be – amit F. H. Cardoso is tervbe vett, de nem tudott megvalósítani -, valamint egy újabb ciklusra az elnöki székben maradt. 2008-ban, a világgazdasági válság idején a brazil elnök megvédte a kapitalizmust a kapitalistáktól: a Brazil Fejlesztési Bank (BNDES) fúziók és felvásárlások finanszírozásával megkezdte nagy nemzeti vállalatok kialakítását.

Bár a Lula-kormány a hivatalból való távozásakor magas, a közvé­lemény-kutatások szerint 80%-os társadalmi támogatottságot élvezett, ez mégsem elegendő kritérium történelmi távlatban való megítéléséhez. A lakosság támogatása alátámasztja azt a véleményt, hogy a Lula-kormány eleget tett a társadalmi elvárásoknak. A történelem iróniája ugyanakkor, hogy a reformizmus éppen egy olyan időszakban került hatalomra Brazíliában, amikor a burzsoázia hajthatatlansága miatt a reformpolitika – vagyis a kormányozhatóságot biztosító erők – mozgás­tere rendkívül szűk volt.

A Lula-éra majdhogynem haladó reformok nélküli, ugyanakkor számos reakciós reformot hozó időszak volt, amely azonban az előző kormá­nyokhoz képest kétségtelenül stabilabb kormányzást eredményezett. A haladó reformok közül mindenképpen említést érdemel a minimálbér­nek az inflációnál nagyobb mértékű emelése, a retrográd változások közül pedig a társadalombiztosítás átalakítása.

A legfontosabb azonban a Fernando Henrique Cardoso kormányától megörökölt és az IMF által felügyelt, három lábon álló gazdaságpoliti­ka fenntartása volt. Biztosítani kellett, hogy 1. az elsődleges többlet a GDP 3%-a feletti értéket érjen el; 2. a reál árfolyama 2 R$=1 USD körül stabilizálódjon; 3. az éves infláció pedig 5% alatt maradjon. A 2008-as válságot megelőzően a világgazdaság kedvező áramlatainak meglo­vagolása és a befektetőket megnyugtató neoliberális opció elegendő volt ahhoz, hogy Brazília – Kína után – a dollár, az euró, a font sterling és a svájci frank legfőbb célállomásává váljon a periférián. Lehetőség kínálkozott arra is, hogy az ország történetének addigi legnagyobb tar­talékait halmozza fel, több mint 350 milliárd USD értékben. Ugyanakkor Brazília továbbra is alapvetően nyersanyag-exportőr ország maradt. Kiviteli termékei: a szójabab, a narancs és a vasérc, de egyre nagyobb szerepe van a kőolajnak is, mint korábban a cukornak, az aranynak, a guminak vagy a kávénak.

Lula kormánya élvezte az egyszerű emberek rokonszenvét, de a Nem­zeti Kongresszus, a bíróságok, a média, a szomszéd országok kormányai és a nagy imperialista központok támogatását is. Mivel a jobboldali ellen­zéknek képviselői voltak számos szövetségi állam kormányában és helyi önkormányzatban, együttműködött a központi kormányzattal. A baloldali ellenzék vagy együtt kormányzott a PT-vel, vagy pedig tevékenysége a diák- és munkásmozgalmak által megtestesített ellenállásra korlátozódott – egy olyan időszakban, amely a népi kezdeményezéseket igyekezett elfojtani. 2005-ben súlyos korrupciós botrány rázta meg a kormányt, ám a PT és Lula a pártvezetés megújításával sértetlenül keveredett ki a poli­tikai válságból. Ezt követően az ország a 2008-as világgazdasági válság okozta sokkhatást is elszenvedte, a kormány pozíciója azonban a 2009. évi gazdasági stagnálás ellenére sértetlen maradt. Mindez a rendszer imponáló alkalmazkodóképességének bizonyítéka volt.

Lula képes volt olyan politikai környezetet kialakítani, amelyet tár­sadalmi béke övezett a nagyvárosokban és vidéken egyaránt, sikerült megszólítania a munkásosztályt, a fiatalokat, a szervezetlen tömegeket s még azt a középosztályt is, amelyet az őt megelőző kormányok nem voltak képesek integrálni. Az eredmény azonban – összességében – ki­ábrándító, minthogy egyértelműen regresszív tendenciát mutat.

A liberális-demokratikus rezsim a koalíciós elnöki rendszer olyan sajátos formáját szilárdította meg, amelyet legalább négy, jellemzően reakciós torzulással írhatunk le:

a) a fegyveres erők autonómiájának sértetlen átmentése; mégpedig azon fegyveres erőké, amelyek két évtizeden át gyakorolták a hatalmat Brazíliában, s ellenzik a diktatúra éveiről szóló levéltári dokumentumok­hoz való szabad hozzáférést, így igyekezvén elkerülni az elkövetett bűncselekményekért való felelősségre vonást;

b) a kétkamarás rendszer tovább élése mint a föderatív paktum eredménye; a szenátus sajátos szűrőszerepe a társadalmi nyomásgya­korlást kifejező szavazások; az elnök újraválaszthatósága egy második periódusra;

c) a világ egyik legdrágább választási rendszerének fenntartása, aminek finanszírozását legális és illegális formában a nagyvállalatok biztosítják;

d) a média és kommunikáció világában a mintegy fél tucat gazdasági csoportosulás által uralt monopolhelyzet fenntartása; a Globo televíziós és rádiós szolgáltató cég hegemóniája.

Fontos fejlemény a konzervatív konszolidáció irányába való elmozdu­lás a PT és a PSDB körüli csoportosulások esetében.

Az 1990-es évek végén Brazília követte a latin-amerikai liberális­-demokratikus rezsimek egyre növekvő destabilizációs tendenciáját, jóllehet valamivel lassabban, mint Venezuela, Argentína, Ecuador vagy Bolívia, ahol a neoliberális kiigazítások terhei társadalmilag elviselhetet­lenné váltak. A több mint egy évtizednyi hiperinfláció után a monetáris stabilizáció szusszanásnyi (néhány évnyi) levegővételt biztosított F. H. Cardoso és Menem kormányainak, ám az alsóbb társadalmi osztályok (s részben a középosztály) elégedetlensége és ellehetetlenülése foko­zódott, s úgy tűnt, a kormányok nem találják a gazdasági stagnálásból kivezető utat: nőtt a munkanélküliség, a bérek reálértéke csökkent, a korrupciós botrányok pedig csak tetőzték a privatizációs ügyletek miatti elégedetlenséget. A gazdaságban az ipar szerepének csökkentése és a privatizáció egyfajta újragyarmatosítási folyamat benyomását keltették, aminek csúcspontját az Amerikai Szabad Kereskedelmi Megállapodás (ALCA) aláírása jelentette volna.

A társadalmi elégedetlenség radikalizálódását s egyfajta forradalom előtti állapot kirajzolódását figyelhetjük meg. Ez a tendencia számos más országban is jelentkezett, ahol óriási tömegmegmozdulások vetettek véget a gyűlölt, megbízatásukat nem teljesítő kormányok hatalmának. Ám nem Brazíliában! Itt F. H. Cardoso politikájának kifulladása Lula meg­választását készítette elő. Az osztályok közötti erőviszonyok alakulása napjainkban a munkásosztály kárára halad előre. Úgy tűnik, a nagy­tőkések levetkőzték szégyenérzetüket: növekvő jólétüket hivalkodóan közszemlére teszik; évről évre egyre több brazil milliomos gazdagítja a nemzetközi listákat. A polgárság újraegyesült, a középosztály egyértelmű­en a rendszerhez „húz", míg a munkásság elvesztette önmagába vetett reményét s hitét, hogy képes antikapitalista törekvéseinek megvalósításá­ra. Furcsa paradoxon: a brazil történelem első baloldali kormánya – közel egy évtizede már – jobbra tolódott.

Lula kormánya és az imperializmus viszonya inkább Wałęsa és Mandela politikájára emlékeztet, mintsem Allendéére

Nem szabad egy kormányt annak alapján megítélni, amit önmagáról gondol vagy állít, hanem csakis aszerint, amit tesz. Minden politikai analízis szükségszerű eleme a kételkedés, a látszat megkérdőjelezése. Nem várható el korunk vezető politikusaitól saját teljesítőképességük határainak kritikai szemlélete.

A Lula-kormányzat teljesítményének elemzése nem teszi lehetővé történelmi analógiák felállítását. Az 1989-1991-et követő új, nyitottság jellemezte történelmi korszakban, vagyis a kapitalista restauráció és a Szovjetunió felbomlása után, a periferikus országok osztály-együttműkö­dést megvalósító kormányainak többsége a hidegháború alatti formáktól igen eltérő jelleget öltött. Bár Lula kormányzásának alaposabb megértése céljából támaszkodhatunk a lengyel Walçsa (1990-1995) és a dél-afri­kai Mandela (1994-1999) tapasztalataira, ám ezek a párhuzamok csak fenntartásokkal alkalmazhatók.

Lula 2002-ben, 11 évvel a Szovjetunió felbomlása után került az elnöki székbe, teljesen új történelmi korszakban, amikorra a kapitalista restau­ráció már befejeződött. A mérvadó elemzésnek külön kell választania a búzát az ocsútól, s az értékeléskor szigorúnak kell lennie. Ha az elemzés marxista ihletettségű, az időszak vizsgálatát annak osztályjellegére s a tár­sadalmi nyomásokra tekintettel kell kontextualizálnia. A vezetők osztályere­dete azonban önmagában nem ad magyarázatot társadalmi pozíciójukra.

Nem vitás, hogy Lula apparátusa különböző társadalmi osztályok együttműködésén nyugvó kormány volt, vagyis egy sui generis, atipikus polgári kormányzat. Az a Munkáspárt irányította ugyanis, amely 1980-ban mindennemű burzsoá elemet mellőzve született meg, s amely 2002-re egy alapvetően más programmal rendelkező párttá vált.

A Lula-kormányzat jelentőségének történelmi megítélése terén alapve­tően két szemléletmód feszül egymásnak. Az egyik szerint mindenképpen elismerést érdemel, hogy sikerült mérsékelnie az országban uralkodó mélyszegénységet és társadalmi egyenlőtlenségeket. Lula a brazil gazdaság fenntartható növekedésének új ciklusát indította el, fokozta az ország aktív világpiaci beilleszkedését, s ezáltal javította Brazília pozícióját a nemzetközi küzdőtéren. Még ennél is fontosabb eredménye azonban, hogy a munkásosztály egy részét a középosztályba emelte fel. Az új középosztály témája mind Brazíliában, mind Uruguayban – a Tabaré Vasquez és José Mujica nevével fémjelzett Széles Front (Frente Ampla) esetében – igen ellentmondásos elmélet eredménye.¹⁷

Lula legfőbb célkitűzésének azt tekintette, hogy megszilárdítsa a demokratikus választási rendszert egy olyan periferikus kapitalista országban, amelyben – Argentínához, Venezuelához, Bolíviához és Ecuadorhoz hasonlóan – forradalmi helyzet érlelődött. Lulának sikerült ezt a tendenciát megállítania és megfordítania; hogy pontosan mikor s hogyan – ez közelebbi elemzést érdemel. A brazil elnök bevezette a Bolsa Família (családi ellátás) rendszerét, méghozzá a kísérletinek szánt helyi kormányzati szintnél jóval szélesebb körben, s ez nagyban erősí­tette Lula elismertségét és támogatottságát a szervezetlen, munkásság „alatti" (szubproletár) társadalmi körökben. A Bolsa Família által a korábbi minimális, sürgősségi jellegű juttatások tartós társadalmi támogatási rendszerré alakultak át, ez azonban összességében nem volt elegendő arra, hogy megszüntesse a mélyszegénységet s tartósan csökkentse a szociális egyenlőtlenségeket. A kompenzációs jellegű szociálpolitika a közpolitika csupán korlátozott formája, amit fő védelmezői is elismernek. Ha egy, a Bolsa Famíliához hasonlatos programot sikerül is fenntartani a következő fél évszázadban, önmagában aligha lesz képes átalakítani a jövedelemmegoszlás struktúráját Brazíliában, s nem lesz alkalmas arra, hogy több évtizedre kiterjedő politikai stratégiaként funkcionáljon.¹⁸

El kell ismerni, hogy a Lula-kormányzat értékelése nem egyszerű fel­adat, hiszen teljesen új politikai jelenségről van szó. Történeti analógiák csak korlátozottan alkalmazhatók annak megértéséhez, mi történt való­jában Lula elnökségének nyolc éve alatt Brazíliában. A történeti-politikai elemzés számára az új jelenségek vizsgálata különösen nehéz, mivel újszerűségük nem teszi lehetővé meglévő referenciák alkalmazását.

Lula kormányának történelmi eredetisége alighanem abban áll, hogy elsőként valósította meg az osztályok együttműködését egy olyan peri­ferikus országban, amelyet a nemzetközi küzdőtéren uralkodó államok kormányai nem tekintettek ellenségnek. Sőt, Lula egyértelműen élvezte Washington, Párizs, London, Berlin és Tokió támogatását is. Az olyan kormányoknak, mint a két legnagyobb proletárpárt (a szocialista és a kommunista párt) támogatását is élvező Allende-kormány 1970-ben Chilében, vagy a Sandinista Front által segített Ortega-kabinet Nicara­guában, más sors rendeltetett. Különböző osztály-összetételüknél fogva eltérő történelmi tapasztalatot képviselnek az olyan országok kormányai, mint a guatemalai Arbens vagy az argentin Peron, de még az ötvenes­-hatvanas évek Getúlio Vargas vagy Jango vezette brazil kormányai is. A megdöntésüket célul kitűző burzsoá konspiráció, élvezve az imperia­lizmus támogatását, nyíltan szerveződött.

Az 1945 és 1989 közötti hidegháborús időszakban Washingtonban még azokat a kormányokat sem nézték jó szemmel, amelyeket polgári vezetők és pártok alkottak – vagyis a kapitalizmus fennmaradását szolgálták -, ha nacionalista törekvéseket képviseltek, vagy élvezték a proletariátus és népi tömegek támogatását. Az USA politikája kivétel nélkül az efféle kormányok megdöntését célozta, akár a nemzetközi elszigetelés eszközével, akár államcsíny vagy titkos összeesküvések útján. Hol autoriter, hol populista jelzővel illeték őket. A Washingtonhoz való feltétel nélküli igazodás követelményének nem teljesítése nyílt re­torziót eredményezett.

Lula kormánya nagy népszerűségnek örvendett hivatalának nyolc éve alatt, ugyanakkor bármely kritériumok szerint is szemléljük, nem tekinthe­tünk rá úgy, mint a munkásság kormányára. Egy mélyebb vagy legalábbis kiegyensúlyozott elemzésnek Lula működéséről arra a következtetésre kell jutnia, hogy az egy szinte reformok nélküli reformista kísérlet volt, mely sikeresen használta ki a kedvező, ugyanakkor múlékony nemzet­közi konjunktúrát. A kedvezőtlen erőviszonyokra való hivatkozás csupán alibiként szolgál azok számára, akik a Lula-kormányzat konzervatív stra­tégiáját próbálják igazolni azzal, hogy szerintük egyszerűen nem volt más járható út. Az efféle alibi gyenge lábakon áll. Számos példa szolgál annak igazolására ugyanis, hogy Lula kormánya alapvetően reakciós kabinet volt: szigorú – a F. H. Cardoso idején a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB) által levezényeltnél is szigorúbb – fiskális kiigazítás; a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Bank (BNDES), az ország első számú fejlesztési bankja által nagyvállalatok számára nyújtott támogatások; közpénzek átcsoportosítása a magán felsőoktatási rendszerbe; a privatizációs hullám folytatása, ezúttal állami/magán partnerségek formájában; a tengeri kőolajkészletek elárverezése a külföldiek javára; a transzgének engedélyezése, kedvező helyzetbe hozva ezzel a növényvédőszereket gyártó multinacionális cégeket; a Belo Monte-i vízerőmű megépítése Amazóniában; csapatok küldése Haitire stb.

A történelem arra tanít, hogy a múlt lehetőségek tárháza. Mindig több lehetséges út kínálkozik, ám – mint ahogy Gramsci írja – eddig kevés jó tanuló akadt.

Fordította: Racs Marianna

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott tanulmány.

 

Jegyzetek

¹ A Lula néven ismert Luiz Inácio da Silva vasipari munkás és szakszervezeti vezető volt. 2002-ben választották meg Brazília elnökévé, s tisztségét 2010 végéig töltötte be. Az éhséget és nyomort is átélő, nyolcgyermekes, írástu­datlan földműves szülőknek hetedik gyermekeként született az ország észak­keleti Pernambuco tartományának legszegényebb vidékén. 1966-ban vették fel a São Paulo Állam-beli iparvidék egyik fémipari nagyvállalatához, a São Bernardo do Campóban működő, Villares Művekbe. 1972-ben választották meg a São Bernardo do Campo e Diademában működő vasasszakszervezet első titkárának. Megválasztása után függetlenítették, és felhagyott régebbi munkavégzésével. 1975-ben választották meg ugyanennek a szakszervezet­nek az elnökévé. Mint a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kitört és szervezett vasassztrájkok vezetőjét bebörtönözték, felfüggesztették szakszervezeti vezetői tisztségéből, s a Nemzetbiztonsági Törvény alapján elítélték. Lula a PT, a katonai diktatúra elleni harc munkásszárnyát vezető párt egyik megalapítója volt 1980-ban. Az 1960 óta első közvetlen elnökválasztáson, 1989-ben nem csak belevetette magát a választási küzdelmekbe, de sokakat meg is lepett azzal, hogy annak második fordulójáig is eljutott Fernando Collor kihívójaként (aki végül egy jobbközép választási koalíció jelöltjeként elnyerte az elnöki mandátumot), úgy, hogy legyőzte ehhez Leonel Brizolát, a PDT (Demok­ratikus Munkapárt) jelöltjét. Lula harcba szállt az elnöki székért az 1994-es és a 1998-as választásokon Fernando Henrique Cardosóval, de a PSDB (Brazil Szociáldemokrata Párt) jelöltjével szemben alulmaradt. A 2002-es választást azonban már megnyerte ugyanennek a pártnak (PSDB) a jelöltje, José Serra ellenében. A további életrajzi elemekhez lásd: http://www.institutolula.org/. (Letöltés: 2012. november 28.)

² A hetvenes évek az 1964-ben hatalomra jutott katonai diktatúra elleni harc kö­rülményei között értelmezhetők. A diktatórikus rendszer egyetlen politikai erőt, a liberális polgári vezetés alatt álló MDB-t (Brazil Demokrata Mozgalom) tűrte meg, amelyben ott működött mindkét kommunista párt (a nagyobb, szovjet­barát és az ekkor éppen albán-vonalas) egyaránt. Történetileg visszatekintve, a munkáspártok Brazíliában csak nagyon rövid ideig és megszakításokkal működhettek törvényesen, így a PCB (Brazil Kommunista Párt) is csak 1945 és 1948 között. A PT már alapításakor keményen fellépett a diktatúra ellen és a törvényesség monopóliumát élvező MDB-re veszélyt jelentett. A PT öt különböző politikai hagyomány eredőjeként azzal a céllal alakult meg, hogy a munkásság érdekeit önállóan képviselő és törvényes politikai pártként működ­jön. Az áramlatok közül az első és legfontosabb irányvonalat a szakszervezeti vezetők – a vasipar, a bankszektor, a közalkalmazotti-pedagógus szektor, az olajmunkások és a proletariátus más szervezett erőinek szakszervezeti ve­zetői – jelentették. A második csoportba az egyházi aktivisták tartoztak, olyan katolikusok, akik a felszabadítási teológiához csatlakoztak, és akik a városok lakónegyedeinek népi mozgalmaiban voltak aktívabbak. A harmadik csoportot azoknak a szervezeteknek maradványai képezték, amelyek a diktatúraellenes küzdelemben a fegyveres harcot választották 1964 és 1977 között. A résztvevők negyedik körét a baloldali szociáldemokrata értelmiségiek alkották, akik úgy vélekedtek, hogy az angol Munkáspárt vagy akár az Olasz Kommunista Párt (PCI) mintájára létjogosultsága van egy reformista pártnak is. Végezetül volt még három olyan fiatal és „ártatlan" trockista szervezet a résztvevők között, amelyek ténylegesen sokkal kisebb létszámúnak bizonyultak, mint amilyennek tűntek. A PT alapításától kezdve elutasította a hivatalos és bürokratikus szak­szervezeti vezetést, amelyet viszont a diktatúra elfogadott.

³ A nyolcvanas években létrejött a fiatal, többségében szakszervezeti tagokból és diákokból álló, elkötelezett aktivistáknak egy néhány százezres élcsapata. Az ő elkötelezettségük döntő volt a PT és a CUT felépítésében, s 1995-ig nagy részük igen aktív maradt. Az 1994-es választási vereségtől és a kőolajipari mun­kások 1995-ös sztrájkjától kezdődően azonban erejük demoralizálódott, majd meg is szűnt aktív, militáns részvételük. A szervezetben maradtak nagy része a PT irányzatain belül talált magának működési teret, többnyire a José Dirceu vezette lulista áramlatban, és professzionalizálódott a több ezer elérhetővé és betölthetővé vált parlamenti titkársági és helyi kormányzati tisztségekben.

⁴ Az 2010-es népszámlálás adatai szerint a 190 milliós Brazíliában harmincmillióan éltek vidéken, tehát a lakosság körülbelül 85%-a vált városlakó népességgé. A vidékről a városba történő tömeges betelepülés az 1950-1980 közötti év­tizedekben volt különösen dinamikus. A gazdaságilag aktív népességet 95 millióra becsülték, amiből a munkásosztály nagyjából 15 milliós volt akkoriban. Brazíliában eközben a termékenységi ráta erőteljesen lecsökkent, 2000-től az egy nőre vetített 2,38-ról 2010-re 1,90-re, de ugyanez a mutató 1950-ben még 6 gyermek/nő volt. A lakosság iskolázottsági szintje jelentősen emelkedett: az 1980-as három elvégzett osztályról 2010-re 7,3-ra. Azoknak aránya, akik be­fejezték felsőfokú tanulmányaikat, 4,4%-ról 7,95%-ra nőtt. Ezek az adatsorok elérhetők: http://www.ibge.gov.br/home/. (Letöltés: 2012. november.)

⁵ Getúlio Vargas (1882 -1954 ) a Brazil Köztársaság egész XX. századi törté­nelmének legbefolyásosabb elnöke volt. Két különböző időszakban volt kormá­nyon: 1930-1945, illetve 1950 és 1954 között. Vargas az „1930-as Forradalom" vezére volt, ami az ún. oligarchikus köztársaság időszakának véget vető katonai felkelést követően a válságba kerülő és egymást váltó São Pauló-i, illetve Minas Gerais-i agrár-polgári rezsimet váltotta fel. 1937 és 1945 között, az ún. új állam időszakát vezette be, miután egy önmaga elleni államcsínyt hajtott végre, ami egy fasisztoid diktatórikus rendszert eredményezetett. Vargas 1951-től 1954-ig, amikor is öngyilkos lett, újra kormányra került Brazíliában. Ebben a második időszakban Vargasnak, ugyanúgy, mint Argentínában Perónnak, szembe kellett fordulnia a többségben lévő, az Egyesült Államok érdekeinek képviseletében összefogó polgári politikai frakciókkal. Vargas hosszú bonapartista berendezke-dési korszaka egybeesett Brazília látványos átalakulásával, amelynek során egy kései agrár-Brazíliából az ország a periferikus kapitalizmus legiparosodottabb és legvárosiasodóbb társadalmává vált.

⁶ José Dirceu a PT belső, Lula-párti irányvonalának vezéralakja volt. Lulát váltotta a PT elnöki székében. 1968-ban diákvezető, akit, az UNE (Országos Diák Unió) kongresszusának szervezése miatt és alatt tartóztattak le. 1969 szeptemberében deportálták az országból, és Mexikóba távozhatott a foglyul ejtett észak-amerikai nagykövet szabadon bocsátásának a fejében. Később kivándorolt Kubába. Egy plasztikai műtét és nevének megváltoztatása után tért vissza Brazíliába, hogy fel ne ismerhessék. A STF (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság) a „havi apanázs" néven ismert pártfinanszírozási botrány után 2006-ban elítélte.

⁷ A legfontosabb gazdasági és társadalmi mérőszámok és adatok elérhetők az IBGE (Brazil Földrajzi és Statisztikai Hivatal) honlapján: http://www.ibge.gov. br/home/. A 2010-es népszámlálással kapcsolatos információk pedig az alábbi elérhetőségen:

http://www.ibge.gov.br/censo2010/primeiros_dados_divulgados/index.php (Letöltés: 2012 november.)

⁸ A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének a kérdését nagy viták kísérik. Egy kiváló tanulmány olvasható Reinaldo Gonçalves, az UFRJ (Rio de Janeiró-i Szövetségi Egyetem) Gazdasági Intézetének munkatársa tollából: http://www.ie.ufrj.br/hpp/intranet/pdfs/reducao_da_desigualdade_da_renda_ governo_lula_analise_comparativa_reinaldo_goncalves_20_junho.pdf. (Letöltés 2012 november.)

⁹ Egy érdekfeszítő könyv a PT-n belül lezajlott változásokról Chico (Francisco) de Oliveira műve: Crítica à razão dualista. O ornitorrinco. São Paulo, Boitempo, 2003.

¹⁰ Az ún. havi ellátás (mensalão) körüli felháborodás derített fényt egy kifinomult illegális választási finanszírozási rendszer létezésére. Ez volt a kettes számú pénztárként (caixa 2) ismert jelenség Brazíliában: például a sikkasztás és a Kongresszusban a kormányzati támogatást biztosító parlamenti frakciók szava­zatainak megvásárlása. A PT vezetése nemcsak azt volt kénytelen beismerni, miként finanszírozták a pártot a Brazília legnagyobb monopóliumaiként ismert nagybankok, építőipari vállalatok és reklámcégek illegális adományaiból, hanem azt is, hogyan bérelt fel politikai pártokat a kormányzásban való részvétel vonzó ígéretével. A pénz, mégpedig közpénz, teljes mértékben átvette a korábbi népi szerveződés és mozgósítás szerepét a politikai életben. A brazil Munkáspárt politikai vezetését 2005-ben, a mensalão körüli botrány kirobbanását követően, Lula és nem utolsósorban a párt által vezetett koalíciós kormány megmentése érdekében „lefejezték" és kicserélték. José Dirceu – aki a prezidenciális rend­szer „miniszterelnökeként" esélyes lett volna a későbbi elnökjelölti posztra is – a botrány következtében közéleti személyiségként és politikailag teljes mértékben ellehetetlenült – ám megmentette Lulát.

¹¹ João Goulart, brazil elnök (1961-1964 között). (A ford.)

¹² Dél-brazil állam. (A ford.)

¹³ A brazil tiszti (tenentista) mozgalom egyik vezetője az 1920-as években, mar­xista politikus, a brazil KP fontos alakja. (A ford.)

¹⁴ Partido do Movimento Democrático Brasileiro.

¹⁵ Partido Democrático Trabalhista.

¹⁶ Santo André, São Bernardo do Campo e São Caetano do Sul (S. Pauló-i állam) városokban zaljó fémipari dolgozók sztrájkhulláma 1979-ben. (A ford.)

¹⁷ Macelo Neri érdekes írásokkal bír a témában: A nova classe média, o lado brilhante dos pobres c. műve online is elérhető: http://www.cps.fgv.br/ibrecps/ ncm2010/NCM_Pesquisa_FORMATADA.pdf (letöltés: 2012. november).

¹⁸ Érdekes leírása annak, hogyan alakult át a petizmus lulizmussá, a kormány volt szóvivőjének tollából: Singer, Andre: Os sentidos do lulismo, reforma gradual e pacto conservador. São Paulo, 2012, Companhia das Letras. http://www. companhiadasletras.com.br/trechos/13393.pdf. (Letöltés: 2012. november.)