A gázai konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről széles körű vita bontakozott ki a sajtóban és némely nemzetközi szervezetben. A legtöbben arra a kérdésre keresték a választ, hogy joga volt-e Izraelnek fegyveres támadást indítania Gáza ellen, valamint hogy jogilag arányosak voltak-e az izraeli támadások.
Joga volt-e Izraelnek fegyveres támadást indítania Gáza ellen?
A válaszom az, hogy igen. Az ENSZ alapokmányának 51. cikke szerint ugyanis „fegyveres támadás esetén" minden államnak „természetes joga van az egyéni vagy kollektív önvédelemre". Itt valóban természetes jogról van szó, hiszen egy megtámadott állam normális körülmények között azt teszi, amit a józan ész diktál, nevezetesen felvonultatja véderőit, harcba bocsátkozik a támadóval, és ellencsapásokat mér arra.
De vajon tényleg „normális körülmények" között indult-e el az izraeli akció? Valóban külső támadás ellen védekezett-e a zsidó állam? Ezek a kérdések azért merülnek fel, mert a támadók nem lépték át Izrael határait, nem akarták elfoglalni területét vagy annak egy részét, nem akarták megdönteni központi hatalmát, tehát semmi olyat nem akartak tenni, mint amit egy klasszikus agresszor általában tenni szokott. „Mindössze" Kasszám típusú rakétákat és aknagránátokat indítottak el, illetőleg lőttek ki az izraeli szuverenitás alá tartozó területekre. Amúgy rendkívül csekély találati pontossággal. A felhasznált fegyverek „csupán" arra voltak jók, hogy alkalmanként néhány embert megöljenek, vagy megsebesítsenek, és a környező településekben kárt tegyenek. Más szóval ezeket az akciókat közönséges terrorcselekményeknek is lehetne tekinteni. Kérdés tehát az, hogy a sértett fél az utóbbiakra olyan nagyszabású hadművelettel válaszolhat-e, mint most Izrael?
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a támadások nem közvetlenül 2008. december 27-e, tehát az Öntött ólom fedőnevű izraeli hadművelet megindítása előtt kezdődtek, hanem sok évvel korábban. Hivatalos izraeli források szerint Gázából 2001 és 2008 között összesen 8165 rakétát és aknagránátot lőttek ki a zsidó állam területére. A fegyveres akciósorozat tehát nagyjából akkor kezdődött, amikor a kudarccal zárult Camp David-i tárgyalások után Jasszer Arafat intifádát hirdetett meg a zsidó állammal szemben. Ugyancsak bonyolítja a jogi megítélést az a tény, hogy Gáza 2001-ben még izraeli megszállás alatt állt, napjainkban viszont már nem, hiszen az izraeli hadsereg 2005-ben kivonult onnan.
Van-e ennek a ténynek nemzetközi jogi jelentősége? Természetesen igen, hiszen az övezetben 2005 előtt Izraelnek fizikai és jogi értelemben éppúgy lehetősége volt arra, hogy fellépjen a terrorcselekmények elkövetőivel szemben, mint napjainkban a megszállt Nyugati Parton vagy a Golán-fennsíkon. Az Izrael által végrehajtott antiterrorista intézkedések tehát annak idején rendőri és nem önvédelmi jellegű akciók voltak. A mai nemzetközi jogi helyzet megítélése szempontjából tehát csak a csapatkivonás óta folytatott rakétatámadásoknak van jelentőségük.
További kérdés, hogy milyen jogi státusú területről indultak ki ezek a támadások? A nemzetközi jogászok között teljes az egyetértés abban, hogy Gáza 1967 előtt Egyiptomhoz tartozott, mégpedig az 1949-es fegyverszüneti egyezmény alapján. Ekkor húzták meg ugyanis azt a „zöld vonalat", amelyet a nemzetközi közösség utóbb Izrael nemzetközi határvonalaként ismert el. Ez az állapot azt követően sem változott, hogy Izrael 1979-ben amerikai közvetítéssel békeszerződést kötött Egyiptommal. Kairó akkor a Sínai-félsziget visszaadásának fejében elismerte a Zsidó Államot, de nem tartott igényt Gázára. Elvben azért nem, mert azt a megalakítandó palesztin állam részének tekintette. Izrael ugyanis 2005-ben egyoldalú döntéssel kivonult az övezetből, szakítva azzal a hatnapos háború óta hangoztatott álláspontjával, amely szerint a háborúban elfoglalt területek további sorsáról és a határokról kizárólag a vele folytatott kétoldalú tárgyalásokon lehet megállapodni.
2005-öt követően a Palesztin Nemzeti Hatóságnak kellett volna átvennie az ellenőrzést Gáza felett, tehát annak a szervezetnek, amelynek az önkormányzathoz való jogát Izrael még az oslói folyamat keretében elismerte. 2006 januárjában azonban a PNH által szervezett palesztin választáson a Hamasz győzött, amely alig egy év múlva a Fatahhal vívott polgárháborúban magához ragadta a teljes hatalmat is Gázában. Az utóbbi mégsem vált teljessé, mert Izrael az övezet szárazföldi, tengeri és légi határait 2005 után is ellenőrzése alatt tartotta.
Ilyenformán Gáza nemzetközi jogi értelemben olyan különleges – a jogászok szóhasználatával sui generis – entitásnak tekinthető, amely önálló ugyan, de nem vált állammá, egyetlen más államhoz sem csatlakozott, és idegen megszállás alatt sem áll. Területe mégsem „uratlan", mert lakossága felett egy terrorszervezet de facto ellenőrzést gyakorol, megteremtette a közigazgatást és rendfenntartó erőket is felállított.
Köteles-e egy ilyen különleges entitás betartani a nemzetközi jog normáit? Köteles-e például tartózkodni az erőszak alkalmazásától? Az ENSZ alapokmányának a „ne ölj!" parancsát tartalmazó előírása érdekes módon kimondja ugyan a fegyveres erőszak alkalmazásának a tilalmát, de csak a tagállamokra nézve. Az alapokmány 2. cikkének 4. bekezdése értelmében ugyanis „a szervezet tagjainak tartózkodniuk kell […] a más államok területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló [… ] erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától". Ez a rendelkezés azonban valójában még azt az alapokmány létrejötte idején uralkodó gondolkodásmódot tükrözte, amely később megváltozott. Mára az erőszaktilalom általánosan elismert, ún. kógens normává vált. Ezt minden entitásnak be kell tartania, függetlenül attól, hogy a nemzetközi közösség tagjai önálló államként ismerték-e el vagy sem. Azaz Tajvan éppúgy nem hajthat végre fegyveres támadást valamely állam ellen, mint Gáza, és Koszovót sem támadhatja meg senki, még akkor sem, ha nem ismeri el az egykori jugoszláv tartományt. (Ez a tétel azonban már nem érvényes a szuverén államok területén működő terrorszervezetekre. Az al-Kaida cselekményeiért például nemzetközi jogilag Afganisztán felelt, míg a terrorszervezet tagjai a sértett államok belső, nemzeti büntetőjogi normáinak értelmében voltak felelősségre vonhatók.)
Megjegyzem, hogy az alapokmány már idézett 51. cikke – kissé ellentmondásos módon – nem csupán egy másik állam által alkalmazott fegyveres erőszak esetében ismerte el az önvédelem jogát. Mint láttuk, „fegyveres támadás esetén" bármely államnak jogot adott az önvédelemre, függetlenül attól, hogy a támadást állami vagy nem állami szereplő hajtotta-e végre. A Biztonsági Tanács ezért ismerte el közvetett módon 2001. szeptember 11-e másnapján az Egyesült Államok önvédelemhez való jogát, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy a terrortámadásokat vele szemben nem egy másik állam, hanem egy magánszervezet követte el.
Mi következik mindebből? Először is az, hogy nincs igazuk az Izrael jogi felelősségét firtató megfigyelőknek, hiszen Izrael valóban nem felel a csapatkivonás után kialakult gázai politikai viszonyokért. Másodszor, Izrael számára a Gázai-övezet, amelynek területéről támadások érték, mindenképpen külső entitásnak számít. Izraelnek tehát joga volt arra, hogy a támadások ellen védekezzen. (Arra viszont nem lett volna joga, hogy visszaállítsa a 2005 előtti megszállási rendszert, mert egy ilyen aktussal egyszerűen megismételte volna azt, amit 1967-ben tett. A nemzetközi közösséget jogilag képviselő Biztonsági Tanács ugyan sohasem hozott olyan döntést, amelynek értelmében Izraelnek távoznia kellett volna a háborúban elfoglalt területekről, a közel-keleti ügyekben hozott határozataiból ugyanakkor egyértelműen kitűnik, hogy a területfoglalást jogellenesnek tekintette.)
Visszatérve arra a már említett kérdésre, hogy a rakéta-, illetve aknagránát-kilövések csupán „közönséges" terrorcselekmények voltak-e, vagy Izrael mint szuverén állam területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló támadások, a választ nem találjuk meg az alapokmány 51. cikkében, mivel az nem határozza meg a „fegyveres támadás" fogalmát, illetőleg mértékét sem.
Ezt a fogalmat később sem határozták meg pontosan, bár többször is megkísérelték. A legrészletesebb szöveget az 1974-ben hozott, 3314. sz. ENSZ közgyűlési ajánlás (formálisan határozat) tartalmazta, amely az agresszió tényállásait definiálta. A dokumentum nemcsak a hagyományos értelemben vett szárazföldi inváziót minősítette agressziónak, hanem azt is, ha egy állam területét „fegyveres erők bombázzák vagy ellene bármilyen más fegyvert használnak". Ennek értelmében az Izraelt ért rakéta- és tüzérségi támadások agressziónak minősülnek, így legfeljebb az a kérdés maradna fenn, hogy hol húzódik a határ az agresszió és a szórványos lövöldözések, határvillongások között.
Az 1974-es ajánlás szerint erről voltaképpen esetről-esetre a Biztonsági Tanácsnak kellene döntenie. „Ha [ugyanis] nem elég súlyos" a fegyveres erő elsőként történő alkalmazása – állapítja meg az ajánlás -, az aktust a BT-nek nem kell feltétlenül agressziónak nyilvánítania. Az ajánlás készítői persze jól tudták, hogy ezzel nem mondanak túlságosan sokat, hiszen a BT ilyen természetű kérdésekben addig még sohasem foglalt állást, és feltehetően ezután sem fog. A nemzetközi jogi gondolkodásban azonban napjainkra széles körben elterjedt az az értelmezés, amely szerint az „események halmozódása" új helyzetet teremthet. Ennek értelmében az ilyen eseményeket nem egyenként, hanem összességükben kell értékelni, és azt kell vizsgálni, hogy együttesen milyen fenyegetést jelentenek a kérdéses államra, vagy milyen kárt okoznak annak.
Nos, a Hamasz, mint említettem, folyamatosan indított, illetve lőtt ki rakétát és aknagránátot Izrael ellen, de csak 2007 végétől kezdte ezt szabályos hadműveletek formájában megvalósítani, elvben azzal a céllal, hogy kikényszerítse az Izrael által alkalmazott blokád feloldását. Ez naponta átlagosan 5-10 rakéta és 15-20 aknagránát bevetését jelentette. A legmagasabb számot 2008 júniusának első két hetében érte el, amikor is összesen 87 rakétát és 158 aknagránátot lőtt ki Izraelre. 2008. június 19-e után egy időre felhagyott az akciókkal, mivelhogy egyiptomi közvetítéssel hat hónapos tűzszünetet kötött ellenfelével. Persze, ez sem jelentett teljes fegyvernyugvást. Gázából júliusban 3, augusztusban 11, szeptemberben 4, októberben pedig 2 rakétát, illetve aknagránátot indítottak izraeli célpontokra. Novemberben azonban hirtelen ismét 125-re, illetve 68-ra növekedett az indítások száma, decemberben pedig a Hamasz – a támadások folytatása mellett – bejelentette, hogy nem fogja meghosszabbítani a 19-én lejáró tűzszünetet. Mindez azt jelezte Izraelnek, hogy a palesztinok nagyszabású fegyveres harcra készülnek, amelyet már csak nagyobb hadművelet indításával lehetne elhárítani. Izraelnek ilyen körülmények között – önvédelmi jogát gyakorolva – nem volt más választása, mint hogy szárazföldi erőivel átlépje a Gázai övezet határát és megkezdje a Hamasz fegyveres alakulatainak felszámolását.
Izrael 2005 és 2008 között több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy szárazföldi alakulatok bevetése nélkül, csupán légi csapásokkal vegye elejét a további palesztin rakétatámadásoknak, ezek azonban eredménytelennek bizonyultak. A palesztin rakéták és aknagránátok indítására, illetve kilövésére alkalmas eszközök ugyanis annyira egyszerűek és könnyen mozgathatóak, hogy azokat előre felderíteni nem lehet. Utólag pedig csak hűlt helyüket lehet találni. Nyilván ezért döntött úgy az izraeli kormány, hogy 2008. december 27-én a szárazföldön és a levegőből egyaránt átfogó támadást indít a Hamasz katonai egységei és politikai központjai ellen.
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy Izraelnek joga volt a hadművelet megindítására. Az izraeli haderőnek ugyanakkor be kellett tartania a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jogi normákat, mindenekelőtt azokat, amelyek az arányosság elvének tiszteletben tartására vonatkoztak.
Arányosak voltak-e jogilag az izraeli hadműveletek?
Erre a kérdésre is igenlő a válaszom, bár tisztában vagyok azzal, hogy a nemzetközi média tudósításai alapján ezzel éppen ellentétes álláspontot lehet kialakítani. A gázai hadműveletekről készült felvételeken még a legismertebb nyugati tévécsatornák adásaiban is csak súlyosan sebesült embereket lehetett látni, akiket mentősök sietve hordágyon szállítanak el. Ilyenkor a helyszínen feltűnően sok civil volt látható és több operatőr, amint kamerájukkal szintén a tragikus jeleneteket filmezik. Más képek lebombázott lakóházakat mutattak, és semmi jel sem utalt arra, hogy a támadók valamilyen katonai létesítményt semmisítettek volna meg. A Hamasz harcosait bevetés közben sohasem lehetett látni. A televíziók képernyőjén időnként megjelentek ugyan csuklyás alakok, amint kalasnyikovokkal a kezükben, palesztin zászló alatt masíroznak vagy gyakorlatoznak, a róluk készült felvételek azonban magától a Hamasztól származtak. A televíziók egyébként izraeli áldozatokat is csak elvétve mutattak. Olyan, rejtett kamerával készült felvételeket pedig, amelyeken a Hamasz fegyveresei a grabancuknál fogva éppen gyerekeket hurcolnak valamilyen, feltehetően számukra fontos épület elé, csak az izraeli televíziós csatornák mutattak be.
Ezek a riportok végül is azt a benyomást keltették a nézőkben, hogy izraeli alakulatok időről időre, minden látható ok nélkül, békés palesztin településeket támadnak meg, és modern harckocsijaikkal, vadászbombázóikkal egész városnegyedeket rombolnak le. A nézők többnyire nem tették fel maguknak a kérdést, hogy vajon kik is lehettek azok, akik folyamatosan rakétákat indítottak izraeli területek ellen, és miért is hozhatták létre a 12 ezres palesztin fegyveres erőt a Csepel-sziget nagyságú Gázai-övezetben. A nézők természetesen azt sem gondolhatták végig, hogy lett volna-e Izraelnek bármilyen más fizikai vagy politikai lehetősége az ellene irányuló fegyveres akciók elhárítására. Sokan, sokszor leírták már, hogy Izrael a palesztinokkal szemben semmilyen háborút nem nyerhet meg a médiában, következésképpen nem szerezheti meg a nemzetközi közvélemény támogatását sem. Most is olvashatóak voltak olyan – Izraellel szemben egyébként nem ellenséges – nézetek, amelyek szerint ezt a támadást sem lett volna szabad megindítani.
Bárhogyan is értékelhetők azonban az izraeli akciók politikai vagy „kommunikációs" szempontból, kérdés, hogy összhangban voltak-e a nemzetközi humanitárius jog normáival. Ez utóbbiak az 1977-ban elfogadott, a genfi egyezményeket kiegészítő I. jegyzőkönyvben találhatók meg, és szigorú előírásokat tartalmaznak. (A jegyzőkönyvhöz ugyan Izrael nem csatlakozott, de annak szabályai szokásjogi úton kötelezik a zsidó államot.)
A szemben álló feleknek a fegyveres konfliktusokban – a jegyzőkönyv 50. cikke értelmében – „mindenkor különbséget kell tenniük a polgári lakosság és a harcosok, valamint a polgári javak és katonai célpontok között, és ennek folytán csak katonai célpontok ellen folytathatják harci tevékenységüket". Az 51. cikk szerint pedig a feleknek „tilos megtámadniuk a polgári lakosságot, valamint a polgári személyeket". Nos, az izraeli támadás – különösen, ami Gáza városát illeti – a civil lakosságot is súlyosan érintette, és valóban igen sok polgári áldozatot követelt. Azt jelentené az idézett rendelkezés, hogy egy támadást nem is lenne szabad megkezdeni akkor, ha annak feltételezhetően polgári áldozatai is lehetnek? Értelemszerűen nem, hiszen akkor egy fegyveres konfliktusban egyetlen, mégoly védekező jellegű hadműveletet sem lehetne indítani. Ezzel a dokumentum szerzői is tisztában voltak, ezért a 3. bekezdésben úgy fogalmaztak, hogy a „polgári személyeket [csak] annyiban és addig illeti meg […] a védelem, amennyiben és ameddig nem vesznek részt közvetlenül az ellenségeskedésekben". Ehhez a dokumentum 7. bekezdése hozzáteszi, hogy a polgári személyeket nem szabad felhasználni arra, hogy „katonai célpontokat védjenek meg a támadástól", illetve, hogy a kérdéses területen a „hadműveleteket biztosítsák, elősegítsék vagy megakadályozzák". Más szóval a jegyzőkönyv jogsértésnek tekinti, ha a konfliktusban álló felek visszaélnek a civil lakosság védelmére irányuló jogukkal, például élő pajzsokat létesítenek katonai célpontok körül, vagy civilek által lakott házakban vagy középületekben katonát, fegyvert vagy lőszert helyeznek el. Azaz éppen azt a magatartást nyilvánítja jogsértővé, amelyet a Hamasz oly következetesen gyakorolt a gázai háborúban.
Azt, hogy milyen objektum minősíthető katonai célpontnak, az 51. cikkely 2. bekezdése határozza meg. Eszerint azok a létesítmények minősülnek katonai célpontoknak, „amelyek teljes vagy részleges megsemmisítése, elfoglalása vagy semlegesítése az akkori [harci] körülmények között meghatározott katonai előnyt jelent". Más szóval egy fegyveres konfliktusban csak annak a ténynek van jelentősége, hogy egy adott harci cselekmény a hadművelet általánosabb céljait szolgálja-e vagy sem. önmagában tehát az a tény, hogy a felek egy fegyveres konfliktus során végrehajtott, egyébként jogszerű katonai műveleteinek civilek is áldozatul esnek, vagy azok során megsebesülnek, nem jelent jogsértést. Egy támadás megindítása a 4. bekezdés b) pontja értelmében csak akkor sért jogot, ha az a „polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel és annyi sebesülést okoz, […] hogy önmagában vagy együttesen meghaladná a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét".
Talán meglepő, hogy a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jog ennyire pragmatikus szabályokat tartalmaz. Ez azzal magyarázható, hogy a jogi normák – nemzetiek és nemzetköziek egyaránt – többnyire olyan előírásokat fogalmaznak meg, amelyek bizonyos önmegtartóztatással betarthatók, és amelyek a harcoló felektől számon kérhetők. Betarthatatlan jogi előírásokat ugyanis nem érdemes papírra vetni. Megjegyezendő, hogy az úgynevezett humanitárius jogszabályok a felekre attól függetlenül kötelezőek, hogy melyikük kezdett „igazságos" háborúhoz és melyik nem. Azaz, hogy melyikük kezdett jogellenes fegyveres támadásokat a másik ellen, és hogy melyikük volt önvédelmi helyzetben.
Mindez arra enged következtetni, hogy az izraeli fegyveres erők nem sértettek jogot, amikor lakott településeken levő katonai célpontokat támadtak, és a támadásoknak civilek estek áldozatul. Ez utóbbi ugyanis csak azért következhetett be, mert a Hamasz parancsnoki központjait, harcállásait, fegyverraktárait – éppen a fenti humanitárius jogi előírások ismeretében – szándékosan telepítette sűrűn lakott településekre, sőt, a katonai célpontok védelme érdekében, mint említettem, emberi pajzsokat is létrehozott. Az izraeli haderő egységei a híradások szerint sokat tettek annak érdekében, hogy a harcoknak minél kevesebb civil áldozatuk legyen. Egy-egy légitámadás előtt röpcédulákat szórtak le a katonai célpontoknak tekintett objektumok felett, vagy telefonon értesítették a környéken élő lakosságot, kellő időt hagyva annak a menekülésre.
A Hamasz vezetői tehát az egész konfliktusban cinikus magatartást tanúsítottak. Miközben az izraeli területek ellen indított korábbi támadásaik nem katonai célpontokra, hanem vaktában, a civil lakosság ellen irányultak, most azzal vádolták a zsidó állam fegyveres alakulatait, hogy ők hajtanak végre ugyanilyen cselekményeket.
Ilyen körülmények között az izraeli haderő támadása arányosnak volt tekinthető. Az arányosság fogalma ugyanis nem azt jelenti, hogy ha az egyik fél tíz civilt megöl, akkor a másik fél is jogosult lenne ugyanennyi civil elpusztítására. Ilyen, megtorlás jellegű akció végrehajtására ugyanis semmilyen lehetőséget nem ad a nemzetközi jog. Az izraeli hadműveletek azért voltak jogszerűek, mert arányosak voltak az elérni kívánt céllal, nevezetesen a Hamasz katonai alakulatainak felszámolásával.
Mindez ugyanakkor nem jelenti feltétlenül azt, hogy az izraeli katonák a gázai háborúban kivétel nélkül, minden esetben jogszerűen támadtak volna palesztin katonai célpontokat. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy egyes esetekben ők is tanúsítottak jogsértő magatartást. Ez azonban már nem veti fel Izrael Állam nemzetközi jogi felelősségét, legalábbis akkor, ha a kormánya amúgy mindent megtett annak érdekében, hogy a hadsereg egésze jogszerű magatartást tanúsított. A katonák egyéni jogsértéseivel kapcsolatban egy állam csak arra köteles, hogy gyanú esetében saját hatáskörében kivizsgálja a konkrét ügyeket, és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, ha megalapozottnak látja a gyanút, fegyelmi vagy büntetőeljárást indítson az elkövetővel szemben.
Más kérdés, hogy a vizsgálódó személyek nem feltétlenül jutnak azonos következtetésre. A jugoszláviai ügyekben ítélkező Nemzetközi Törvényszék által felállított, a NATO 1999-es, Jugoszlávia ellen indított bombatámadásait utólag vizsgáló bizottság találóan állapította meg jelentésében: egy-egy konkrét ügy büntetőjogi megítélésében többnyire eltérő véleményt fogalmaz meg egy emberi jogi kérdésekben járatos jogász és egy tapasztalt katonai parancsnok. „Valószínűtlen, hogy ezek azonos módon ítélnék meg a katonai előny elérésében és a civilek sértetlenségének szavatolásában meglévő értékek viszonyát" – állapította meg a jelentés, majd így folytatta: „Célszerűbbnek tűnik egy »ésszerűen cselekvő parancsnok« értékelésének előnyben részesítése."