Kerekasztal-beszélgetés a TIT Condorcet Köre és az Eszmélet rendezésében a Kossuth Klubban, 1995. május 10-én. Résztvevők: Vámos Tibor, Szecskő Tamás és György Péter. Az Eszmélet szerkesztőségét Z. Karvalics László képviselte

Z Karvalics László (Z. K. L.): Manapság minden valamit magára is adó hetilap „elkövet" egy olyan mellékletet, amelynek bekábelezett bolygó, vagy kibervilág, vagy multimédia a címe. Megpróbálják kor­rekt újságírói szinten áttekinteni azokat a problémákat és kérdéseket, amelyeket az „információs korszak", az „információs társadalom" vagy újabban az „információs szupersztráda" kérdésköre vet föl. Itt az ideje, hogy valamilyen formában ezeknek a megközelítéseknek a hátországát is szemügyre vegyük. Választ kell keresnünk arra a kér­désre, hogy mik a valódi társadalomátalakító léptékei és kihívásai ennek a korszaknak. A jelenlévőit, akiket e vitára meghívtunk, ennek a kérdéskörnek különböző' oldalról adták számtalan érdekes megkö­zelítését és jó néhány orgánumon söpörtek végig intellektuális kar­tácsaikkal: Vámos Tibor akadémikus, aki a műszaki értelmiség kép­viselői közül talán a legelsők között kezdett el foglalkozni a techni­kai-informatikai fejlődésnek a társadalomra vonatkozó hatásaival, Szecskő Tamás, aki kommunikációkutatóként, szociológusként hosszú ideje vizsgálja ezt a kérdéskört és György Péter esztéta, aki­nek számos, tárgyunkra vonatkozó írása vert fel port a hazai köz­gondolkodásban.

Vámos Tibor (V. T.): Akkor kezdjük verni a port. Ez egy új dolog kétségtelen, de azért nem olyan szörnyen új. Mi leírtuk már több mint másfél évtizede azt, ami folyamatban van, ab­ban az értelemben, hogy mit lehet megcsinálni az adott esz­közökkel. Természetesen a technológia azért ezeket a lehe­tőségeket nagyon nagymértékben kiszélesítette, de megvol­tak, tudtuk, hogy ez lesz, terjedni fog, erre föl kell készülni. Ez az első megállapítás, tehát hogy semmi sem születik azért olyan szörnyű gyorsan, csak az emberek akkor szeretik ész­revenni – főleg a széles közvéleményt befolyásoló emberek, és itt a befolyásolásról még lesz szó -, amikor az tömeges jelenséggé kezd válni, pedig jobb a dolgokat már akkor ész­revenni, amikor azok már gyakorlatilag megszülettek. Második dolog: az egészben nincs semmi új és az egészben van ren­geteg új. Nincs semmi új annyiban, hogy a nagy kultúrkörök elég régóta eléggé koherens módon érintkeztek és hatottak egymásra. Ennek a történelmét most én nem fejtem ki, tekin­tettel arra, hogy ez több hónapos kurzusokat igényelne és nem én vagyok ennek az avatott szakértője. De ha meggon­doljuk azt, hogy mondjuk a francia felvilágosodás eszméi mi­lyen sebességgel terjedtek a maguk idejében, akkor láthatjuk azt, hogy még E-mail és egyéb hálózatok nélkül is nagyon érdekes módon ment ez. Balassi Bálintról jegyzik föl, hogy állítólag, amikor Esztergom ostrománál kellemetlen körülmé­nyek között távozott a világból, akkor a nyeregtáskájában két-három éve Franciaországban kiadott könyvek voltak. Tocqueville-t párizsi, francia megjelenése után múlt században két-három évvel már Magyarországon adták ki. Nemcsak az érdekes, hogy kiadták, hanem hogy pontosan tudták, hogy miért adják ki. Rengeteg más példa is van rá, az eszmék, a gondolatok terjednek, méghozzá úgy terjednek, hogy bizo­nyosfajta divatokat gerjesztenek és ezek a divatok ebben az értelemben nem rossz szóként szerepelnek, hanem úgy, ahogy szintén a múlt században használták: uralkodó esz­mékként. Most erre vannak új eszközök. Harmadik dolog: ami új, valóban, erősen új, az a globalizálódásnak a térbeli és időbeli átalakulása és előretörése, tehát az, hogy mindenféle határ megszűnik és a nagy kultúrák közötti határok is nagy­mértékben lejjebb szállnak, ha határfalakról van szó, ami per­sze jelent érdekes, gerjeszt kihívásokat és nagy feszültsége­ket is. A nagy feszültségekről naponta írnak az újságok, az érdekes kihívásokról jóval kevesebbet. Ez egyébként majd a következő pontban szerepel. Gyakorlatilag megszűnnek az időbeli korlátok. Az idézett két-három év is lecsökken, bár az ember, ha azonnal, elektronikus postán megkap egy könyvet, tételezzük fel, akkor is azért egy idő, amíg elolvassa és még több idő, amíg meg is rágja, hogy mi van benne.

A következő különbség egy már-már közhelyként ismétel­getett tény, hogy az ember nevű állatfajta ugyanolyan, mint amilyen valaha volt a kőkorszakban, méghozzá a csiszolat­lanban, ugyanis még teljesen csiszolatlan kövekkel ütötték egymást agyon, és ugyanolyan a mai korszakban, amikor már nagyon csiszolt eszközökkel ütik egymást agyon. Elkövetnek minden olyat, ami az etológia szerint a rosszindulatú, az együttéléshez nem eléggé szokott állatfajták között szokásos dolog. Ebben sincs olyan nagyon új, mindig azt hisszük, hogy pont most keletkeztek a népirtások, nagyon jól tudjuk, hogy milyen tökéletes és nagyszabású népirtások voltak az egész történelem során, állítólag kedves testvéreinket, a neander­völgyit is őseink irtották ki, ez az egyik hipotézis. De mehetünk tovább, olvassák el gondosan az Ószövetséget, nézzék meg a hit terjesztését a szászokkal, a régi poroszokkal, az indiá­nokkal és egyéb népekkel szemben. Úgyhogy megint nincs benne új. És itt jön a kérdés, hogy ebben a vonatkozásban tud-e az ember valamiféleképpen a történelemben megszokott – a „megszokott" a rosszindulatú etológiai jellemzőkre vonat­kozik – viselkedési formáin túl némileg eltérően fölhasználni valamit.  Ez a nyitott kérdés, és erre kell választ adnunk.

A következő pont az, hogy a divatok, és most a divatot már más értelemben használom, azok abban jellegzetesek, hogy igyekeznek a dolgokat különböző pólusok szerint érde­kessé és újjá tenni. Egyébként szerintem óriási haladás most és nagy biztatás az emberiség számára, bizonyos mértékig etológiai módosulást jelez, hogy a női divat az eddigi uniformizálódással szemben szabadon teszi lehetővé az egészen rövid szoknya és az egészen hosszú szoknya egyidejű hasz­nálatát. Ez nagyon nagy dolog. Magának a jelenségnek a kedvessége szempontjából is, amit sokan élvezünk, nyilván a nők is, mert különben nem csinálnák, de azért tükröz vala­mit. A divatokhoz tartozik, a rövid és hosszú szoknya divathoz tartozik, hogy az emberek egyik fele azzal igyekszik vonzerőt találni gondolatainak, hogy tudományos-fantasztikus elképze­léseket gerjeszt és elmondja, hogy milyen csodálatos, a másik fele pedig elmondja azt, hogy ez milyen szörnyűség, és ebben a fantasztikus stílusban próbál rémregényeket komponálni. Mind a kettőnek van tárgyi alapja és mind a kettőről legtöbb­ször ki szokott derülni, de nem mindig, hogy túlzottan polari­záltak. Katasztrófák kétségtelenül időnként előfordulnak és az emberiség nincs bebiztosítva továbbra sem, de a hatások ál­talában kisebbek, mint gondolnák, és azok az új dolgok, amik létrejönnek, és azok az új dolgok, amik úgy tűnik, hogy min­den korábbi dolgot teljesen elsöpörnek, előbb-utóbb elkezde­nek valamiféle békés együttélésben élni mindazokkal a dol­gokkal, amik korábban voltak. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindazok a dolgok, amik addig korábban voltak, valamilyen módon ennek hatására módosulnak tartalmukban, megjelené­sükben is, ami általában az egészségükre válik. Ezzel kap­csolatban elmondom egy nagyon kellemes múlt heti élménye­met. A múlt héten jártam Németországban, először Essenben.

Németországban elég sokat, de Essenben először. Ugye ez a Krupp-központ és a Ruhr-vidéknek a központja, a korábbi képek egy teljesen tönkrement természetet, rettenetes környe­zetpusztítást, levegő- és vízpusztítást tükröznek. Essen most, kivéve a túlságosan is modernre szabott és viszonylag szűk belvárost, egy gyönyörű erdőváros, tiszta, zöld, a levegője sokkal jobb, mint a budai hegyvidéken. Mutatja azt – a példa vonatkozik a könyvre is, az információ, a kommunikációk más megjelenési formáira is -, hogy egyszerre kiderül, hogy vala­hol békésebb kiegyenlítődések is történhetnek. Ezért a rioga­tásnak nincs sok értelme. Inkább a felkészülésnek van.

Itt térnék rá az utolsó pontra. A riogatáshoz tartozik, hogy ezen a kapun keresztül, ha ugyan ezt kapunak lehet mondani, de hát miért ne használjuk ezt a metaforát, az emberiség egé­szére ráömlik a gondolati uniformizálódás, az álkultúráknak a pornográfiának, az erőszakpropagandának az elviselhetetlen hulláma és még az a veszély is, hogy az emberiség még inkább két részre szakad, nevezetesen azokra, akik ezt tudják használni, mert van hozzá pénzük, és azokra, akik nem tud­ják, mert nincs rá pénzük. Ebben is van igazság. Néhány hét­tel ezelőtt csináltak nálunk egy kis statisztikát arról, hogy (a szó angol értelmében) akadémiai jellegű, az egyetemi és tu­dományos közösség által elsősorban használt INTERNET há­lózaton mit vesznek igénybe az emberek. Kiderült, hogy az idő többségét pornográf képek tették ki, mert az INTERNET-en keresztül rengeteg pornográfiát lehet venni. Aki hetente olvas­sa a kedves hetilapomat, a Magyar Narancsot, az meg is kap­ja mindig, hogy a http milyen alcímén lehet ezeket is kapni. Persze ez a statisztika is azért hamis, mert ezeknek a képek­nek az átvitele összehasonlíthatatlanul több időt vész igénybe, mint a normál levelezés, és egy olyan pillanatot rögzít, amikor az emberek ismerkednek valamivel, amit még nem, láttak. Ez is igaz, tehát ilyen is van. A világhálózatnak azért az a lénye­ge, hogy ha egy tudományos, társadalmi problémánk van, ak­kor mindig meg tudjuk vitatni azokkal az emberekkel, akik a világban erre érzékenyek. A csecsen válságnak ilyen és olyan oldaláról, a boszniai helyzetről és egy csomó minden másról az emberek a hivatalos információs forrásokon túl is viszony­lag megbízhatóbb és sokoldalúbb képeket tudtak kapni eze­ken a csatornákon keresztül, mert a multinacionális médiatár­saságoknak valóban van egy uniformizáló szerepük. Ha az ember megnézi, hogy az egyébként igen nívós Time vagy Newsweek c. lapok mennyire azonos sztorikat is tálalnak he­tenként, akkor azt kérdezhetném, hogy az elektronika mi újat ad ebben a gondolati uniformizálásban? A hálózatokban vi­szont mindenképpen egy új szabadságlehetőség is nyílik. Nagy viták vannak arról, hogy most mit kell csinálni, be kell-e tiltani a hálózatokon a pornográfiát, be kell-e tiltani ezt, azt, amazt stb., egyébként is, talán a hálózatokat is be kéne tiltani. Nem hiszem, hogy ez az út; betiltásokkal és egyéb speciális korlátozásokkal még soha nem lehetett mit kezdeni és so­pánkodni sem lehet. Állandóan idézem Neumann Jánost, aki azt mondta, hogy a haladás ellen nincsen orvosság. Ez jön, jött, mint ahogy jött az autó és jött az összes többi. A jött, jönre még egy megjegyzés: az igaz, hogy egyfelől a világban a rés szélesedik – de másfelől szűkül is az új technológia kapcsán. Az új technológiák bármelyik fajtája sokkal gyorsab­ban terjed a világban, mint a gazdasági fejlődés. Megdöbbent, ha megnézzük, hogy akár Magyarországon is az egy főre eső nemzeti jövedelem szintjével szemben milyen sebességgel terjed a telefon, a fax, azelőtt a motorizálás, a televízió, a színes televízió stb. Az új technikák tehát sokkal gyorsabban terjednek, mint a fejlődés általában, és ezután ez rengeteg mást gerjeszt, ezt látjuk a fejlődő országokban is. Ennek egyetlen kemény negatív oldalát láttuk, amikor Khomeini mes­ter állítólag a hangszalagokkal került uralomra. Amivel föl tu­dunk készülni, az nem a tiltás, az én meggyőződésem szerint tiltani legfeljebb csak azt szabad, amit az alkotmányok és tör­vények egyáltalán tiltanak más vonatkozásban is. Tehát ne legyen különbség: a gyilkosságot és a gyilkosságra való fel­bujtási a törvény tiltja, tehát ezek a hálózatok gyilkosságokra ne bujtsanak fel stb. A fölkészítés lényegének az oktatásban kell lennie, új írástudásra kell megtanítani a fiatalokat^ az új írástudáson belül a minőségnek az élvezetére, értékelésére, a szabad polgárok szabad választására. Condorcetről van ugye szó, választási kérdésekkel erősen foglalkozott. A sza­bad választáson nem elsősorban szavazásos választást értek, hanem az értékek és a fogyasztás választását. Ez nem egy egyszerű dolog, de ennek ellenére egy konszolidált oktatási kultúra, társadalmi kultúra az, ami a választások színvonalát módosítani tudja.

Szecskő Tamás (Sz. T.): A tegnapi Népszabadságnak az IFABO-val foglalkozó mellékletében volt egy cikk, aminek az volt a címe, hogy „Euroklikk". Rosszhiszemű szociológusként gondoltam, arra utal, hogy az informatikai robbanásnak külön­böző klikkek a haszonélvezeti, melyek egymással szoros kap­csolatban vannak. (A cím persze nem erre utalt, hanem az „egérrel" végzett művelet hangjára.) Mindazonáltal engem ko­molyan érdekel, hogy valójában kik az a világban tapasz­talható informatikai robbanás elsődleges haszonélvezői: az egyes országokon belül mely társadalmi csoportok ezek? Va­jon igaz-e, amit bizonyos kritikusok hangoztatnak, tudniillik, hogy ezek a nagy, globális, multinacionális vállalatok és a kü­lönböző foglalkozáscsoportok közül a pénzügyi szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdák, tervezők. És nálunk vajon mi a helyzet?

Persze globálisan is felvetődik ez a kérdés. Vámos Tibor arra intett bennünket, hogy ne ijesztgessünk. Nem is a rioga­tás végett említem, de még jelenleg is a világ népességének csupán 20 százaléka fogyasztja el a világ által megtermelt javak, áruk és szolgáltatások 80 százalékát. Ez az őrületes szakadék vajon jellemző-e az információháztartásra is? A vi­tában bőven tudok erre statisztikai bizonyítékokat említeni, de azért már itt is vannak reménysugarak. Éppen a minap olvas­tam, hogy Kínában, Brazíliában és Indiában például a szemé­lyi számítógépek piaca évente 40-60 százalékkal bővül – eh­hez persze tudni kell, hogy Brazília volt az egyik első olyan fejlődő ország, ahol a kormány komplex információfejlesztési stratégiát dolgozott ki. Reménysugár az Is – erre Vámos Tibor is utalt -, hogy az információk előállításának és forgalmazá­sának költségei csökkennek. A tenger alatti kábeleken törté­nő hangtovábbítás jelenlegi költségei az 1987-es szintnek csupán 1 százalékát teszik ki. Az adatfeldolgozás és tárolás költségei ötven százalékkal csökkennek minden 18 hónapban – vagyis másfél évenként megfeleződnek. Döbbenetes tény ez, aminek az előnyeit remélhetően nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő országok is ki tudják majd aknázni.

Szűkebben, kis hazánkra vonatkozóan vajon a gazdaság szempontjából mit jelent információháztartásunk átalakulása? Egy szakértői csoport Nemzeti Informatikai Stratégia címmel tervezetet dolgozott ki, ami az információgazdaságot úgy ke­zeli, mint kitörési pontok sorozatát a magyar gazdaság szá­mára. Vajon valóságosak-e ezek a kitörési lehetőségek? És szélesebben, a modernizáció szempontjából mit jelent infor­mációháztartásunk átalakulása? Az említett dokumentum igen rokonszenvesen fogalmaz: azt írja, hogy egy intellektuálisan kreatív, kooperatív társadalom kinevelése szükséges. (A ko­operatív jelzőhöz zárójelben hadd tegyem hozzá, hogy Vámos

Tibor volt az első magyar szerző, aki már a nyolcvanas évek elején azt bizonyította, hogy a centralizált hierarchikus rend­szerekkel szemben a decentralizált kooperatív rendszereké a jövő.

És kultúránk hogyan formálódik vagy deformálódik az új ha­tások alatt? Nekem tetszik a szellemes, de kicsit szomorú fogalom, amit a kritikusok közül sokan használnak: „mcdonaldizálódás". Vajon mcdonaldizálódásnak nézünk-e elébe, a popkultúra előre kiszerelt, könnyen emészthető és abszolút mértékig sztenderdizált terjedésének? A kulturális szférán be­lül számomra persze a tömegkommunikáció az elsődleges fontosságú: hol a helye a tömegkommunikációnak ebben a (szép?) új információs világban… A digitalizált világban, a mul­timédia világában? A klasszikus nagy tömegkommunikáció, a „broadcasting", szórta a műsort, szórta az információt, ezzel szemben a tömegkommunikációs fejlődés most a „narrow-casting" felé visz, ami szóról szóra szűk továbbítást, célzott to­vábbítást jelent. Úgy is mondhatnám, hogy a műsorszórással szemben „műsorspriccelés", mert spricceléssel meg tudom célozni az adott közönséget.

Végül, de nem utolsósorban (nálunk is felvetődik már, az idé­zett tanulmány is érinti), milyen állami szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy az új információs korszak gyümölcseit ne fanyarnak érezze, hanem ízeinek teljes gazdagságában élvezhesse a tár­sadalom? Az új információs szuperpályákon az állam autópá­lya-felügyelet szerepét töltse be, az autópálya-rendőrségét, vagy pedig, ahogyan egy külföldi szerző kifejezte, söprögető-ként menjen fel rá. Kulcskérdés itt az állam megfelelő szerepé­nek kialakítása. Sorakozó kérdéseink zárásaként hadd térjek vissza a Vámos Tibor által is említett De Tocqueville-hez. „A demokrácia Amerikában" c. munkájában azt írja, hogy „a sajtó a szabadság par excellence demokratikus eszköze". Al Gore amerikai elnökhelyettes, amikor az információs szuperpályák gondolatát felvezette Buenos Airesben (ami, zárójelben jegyzem meg, tulajdonképpen rímel az Eisenhower-adminisztráció alatt meghirdetett nagy autópálya-projektre: ez nagyon sikeres volt, s ezért gondolták, hogy a politikai marketing szempontjából nem rossz, ha ilyen reminisztenciákat keltenek), arról is beszélt, hogy történelmileg ez egy új demokrácia hajnalát jelenti. Vajon mi az igazság ebben? Nem hiszem, hogy De Tocqville ma azt írná le, hogy a szuperpálya a szabadság par excellence de­mokratikus eszköze.

György Péter: Szintén megpróbálom három pontban össze­foglalni, amit gondolok, nyilvánvalóan egészen máshonnan nézem én ezt a dolgot. Máshonnan, mint Tamás, és végképp máshonnan, mint ahogy a Tibor, mégiscsak egy egyszerű használó vagyok. Nem állom meg, hogy ne kapcsolódjak eh­hez a jóslat-ügyhöz. Itt van az a nagyon furcsa dolog – és ez valóban minden számítást megkérdőjelez -, hogy a tech­nikai fejlődés soha nem racionális. Tehát egy dolog a racio­nális gondolkodás, és a technikai fejlődés az egy másik dolog. Nagyon sok komponens és nagyon sok tényező az, amin a technikai fejlődés múlik, szemben a tudományos gondolko­zással, amelyik valóban racionális diskurzusokba szorítható, és joggal lehet azt mondani, hogy európai értelemben ott ér véget, ahol a jobbik argumentum tisztelete. (A Concorcet Kör­ben nyilván nem kell kifejteni, mit jelent a racionális gondola­tok tiszteletben tartása.) Ez a technikai fejlődésre egyáltalán nem érvényes, rengeteg olyan ketyerét, amit ki szoktak fej­leszteni, aminek egy része utána a szemétdombra kerül, utó­lag nagyon nehéz rekonstruálni. Nagyon fontos tudo­mánytörténeti feladat rájönni arra, hogy a technikatörténetben mikor milyen elem volt meghatározó és mikor milyen utca volt zsákutca. Nem lehet megmondani, hogy mi fog történni ma. Ilyenkor jönnek ezek a túlszimpifikált fenyegetőzések vagy ígérgetések, amelyek racionális kalkulusok extrapolációin ala­pulnak, semmi egyében, és ezért mindig tévesek. Ezért na­gyon fontos az a tudománytörténeti megközelítés, amely kü­lönböző médiatörténeti példákon megpróbálja megnézni, hogy mi is történt, így a televízió története különösen tanulságos, akárcsak a rádió története, vagy a telefoné. Karinthy azt mondta, mindig minden másképpen van. Tibornak teljesen igaza van, hogy soha nem az fog történni, amit bármelyikünk is hitt. Ami azért nagyon kellemetlen, mert közben az egész információs társadalom azt állítja magáról, hogy racionális kal­kulus totalizálása lesz.

Úgy gondolom, legalábbis a mindennapi kultúra kutatója­ként, hogy itt egy alapvetően más helyzet áll elő. Nem be­szélnék én popkultúráról, mcdonaldizálásról, pornográfiáról meg végképp nem (azt sem tudom, hogy az micsoda egyéb­ként), én csak azt tudom és látom, hogy az elmúlt 200 évben a szocializáció nagy társadalmi csatornái a modernizáció mel­lett voltak, racionálisak voltak. Ez volt, amit iskolának hívtak, ez volt, amit a modernizáció nagy ütemének hívtak. Kény­szerítettük rá, mi, európaiak a nem európaiakat. Kitaláltuk, hogy a tudományos és racionális gondolkodás mindenekelőtt való, azt mondtuk, hogy ez az a fajta tudás, ami a társada­lomban érvényesül, megfelelően rendeztünk el különböző íz­léskategóriákat, állítottunk föl esztétikákat, határoztunk meg iskolai tudásokat stb. Még a társadalmi beérkezés is ezzel függ össze, a munkaerőpiacon betöltött hely, ami az emberek számára az egyetlenegy szent érték. Mint egy vadállati fétist szokták nézni, hogy ki mennyit keres, amin a nem európai emberek röhögőgörcsöt szoktak kapni, mondván, hogy az élet mégsem arra való, hogy az emberek a munkaerőpiacon be­töltött helyüket vizsgálgassák. De ez mégiscsak egy konszen­zus volt, azt lehetett mondani, hogy valamilyen racionalitás, a haladás vagy a haladás mentén történik valami. Azt, amit közkultúrának hívtak ilyen értelemben, az ennek az alátámasztója volt, így vagy úgy, valamilyen értelemben mégiscsak a kiszolgálója. Valamilyen módon segített fönntartani, valami­lyen értelemben visszaigazolta. (Ebbe most nem szeretnék belemenni, ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet, hogy a tömegkultúrából mi az, amit lehet legitimálni.) Volt egy elit­kultúra és volt egy tömegkultúra: azt lehet mondani, hogy az elitkultúrának valóban volt egy affirmatív és fegyelmező funk­ciója, egy regulator-szerepe a tömegkultúrával szemben, és a tömegek számára fölállított egyfajta tudáshierarchiát, ame­lyet illett betartani. Amióta a wilhelmiánus diagnosztika kiala­kult, az orvossal szemben egy meghatározott módon kellett viselkedni. Ma már szabad azt mondani, hogy az orvosok el­mehetnek a fenébe, mert ugyanolyan tanulatlan szamarak stb. Világos, hogy mire gondolok, a modernizáció ebben az érte­lemben felbomlott, s amit posztmodernnek hívnak, az azt ál­lítja, hogy ebben az értelemben az értelmiségi tudás nem él­vez prioritást, az csak egy a tudások sorából. (Ami egyébként nagyon helyes politikailag,.és tisztességes álláspont.) Ma az, amit információs társadalomnak hívnak, akarva-akaratlanul, ez már megtörténik, számtalan esetben ezt a fajta „felhasználói tréfát" segíti elő.

Az információs társadalomban ugyan sok lehetőség van, de már rég senki nem vitatkozik senkivel, és a demokrácia odáig tart, amíg egy érvet egy másik emberrel megvitattak. Az infor­máció önmagában véve semmi. Oda lehet adni mindenkinek, de senki nem megy vele semmire. (Információn én a meg­emésztett információt értem.) Úgy tűnik a dolog az én számom­ra, hogy az információs társadalom vicces módon ahhoz fogja hozzásegíteni a Gutenberg-galaxist, NI. a nagy európai kultúr­történeti hierarchiarendszert, hogy az fölbomoljék. Illetve sze­rintem ez meg is történt, fölbomlott. Mondok két példát, csak hogy érthető legyen. Mi mindannyian megtanultunk az iskolában írni, nem nagyon voltunk abban a helyzetben, hogy kétségbe vonjuk tanárainknak azt az elhivatását, hogy fejünk ütlegelésé­vel, vagy később toleránsabb módszerekkel, de mégiscsak rá­bírják a kis kamaszkorú életük előtt levő gyereket arra az egyéb­ként nonszensz állapotra, hogy kezüket ritmikusan mozgatván, „Ottó ütött, talált ötöt" típusú kijelentéseket írjanak le 400-szor egymás után. Ellenben, ma egy nemzedék úgy mégy iskolába – és ez a fejlett világban történik, ahol egyébként még vannak iskolák, ugyanis a fejletlen világnak, a fejlődésből kimaradt in­formációs világrendnek lassan iskolára se lesz pénze (ez egy másik kérdés, ebből a szempontból a dolog még drámaibb) -, tehát, mondjuk, minálunk a gyermekek jelentős része, amikor iskolába megy, ezekben az éveiben otthon a Sim City nevű szimulációs program első fokozatával szórakozik, értsék jól, az­zal foglalkozik, hogy ül a számítógép előtt egy joystickkai a jobb kezén és mondjuk repülőterekre leszálló repülőgépek ütemes projektjét tervezi meg, hogy hogyan kell leszállni, mik lesznek azok a feltételek, amelyek esetén a légiforgalom akadozni fog, mik azok a feltételek, amelyek mentén a meglehetős sűrűséggel a fel- és leszálló gépek még nem ütköznek, de még elég raci­onális a rendszer stb. Hat-hét éves gyerekek nagyon jól elbol­dogulnak ezzel a szórakoztató játékkal, napi 4-5 órában lelke­sen játsszák, majd másnap be kell menniük az iskolába, ahol arra az ehhez képest valóban gyengeelméjű feladatra bírják őket rá, hogy mondjuk a kezüket rendezzék el egy helyre és írják így, hogy f, f, f. Nem lehet rábírni egy új nemzedéket, kér­dezzék meg az általános iskolában tanítókat, akik őrjöngenek, mert ha megkérdezik, hogy te mit csináltál tegnap, a gyerekek csillogó szemmel azt mondják: …és a végén dinoszauruszokkal leromboltam a repülőteremet, ami szintén belefér a programba. De ez még mindig sokkal jobb nekik, mint leírni egymás után pl. hogy felszabadulásunk nem tudom hányadik évfordulója. Nem is hajlandók rá. Amerikában nagyon komolyan vitatkoznak azon a kérdésen, hogy meg kell-e tanulni olvasni? Ez egy na­gyon érdekes dolog, rosszul fejeztem ki magam, meg kell-e tanulni írni, az olvasás az később jön, hiszen azt mondják, hogy a clipboard mindenki számára nyitva van, és ütögessék ezt a dolgot, ez egy egészen érdekes alternatíva; egy nagyon prag­matikus ember azt mondja, hogy nem kell. És erre azt vála­szolja sok szomorú szociológus: mi lesz azzal, aki nem jut clipboardhoz? Amire azt válaszolja sok kis jobboldali neokonzervatív tanítvány, hogy azoknak nem kell írni tudni. Ez egy nagyon durva dolog, mindenesetre arra nézve is, amit írásbeliségnek és az írásbeliség kultúrájának hívnak, az rohamos tempóban tűnik el. Amit a Gutenberg-galaxis végének hívtak, az nem egy üres metafora, az megtörtént. Aki egy ilyen típusú kultúrán ne­velkedik ebben az értelemben, arra nem lehet azt mondani, hogy tanulatlan, nem lehet azt mondani, hogy rossz tanuló, nem lehet azt mondani, hogy jó tanuló, egészen egyszerűen szá­momra gyalázatos, mert szellemileg semmire sem kötelező ki­fejezést kell használnunk, hogy egy másik világban él. Ez tény­leg nem kötelez semmire szellemileg. Az, hogy másik világban él, azzal nem mondtam semmit, lehet hogy ezzel sokakat meg­bántok. Szerintem a tolerancia a politikában nagyszerű dolog, a tudományokban ellenben semmire nem való. Azt, hogy azt mondom, hogy te légy toleráns, azzal azt mondom, hogy ez politikailag nagyon fontos, mert elfogadom azt, hogy te más vagy, mint én, és ennek ellenére együttműködöm veled. A ra­cionális diskurzus elméletileg intoleráns, mert meg akarja győzni a másikat. Tehát, ha én azt mondom, hogy másik világ, azzal szétteszem a kezemet, azzal semmit nem mondtuk, az az elvvel való lemondás a gondolkodásról. Ez egy másik világ. Azért má­sik világ, mert az általam szent állatként tekintett következési láncolatot, exkurzivitást nem tekinti többé prioritásnak. Egész egyszerűen nem prioritás többet annak a gyereknek, aki az egyik oldalon nagyon racionális lépéseket használ (gondolják csak végig az előzőt, ez a Sim City többmillió példányban el­adott projekt), megtanulja 6-7 éves korában a világ leg bonyolultabb munkájának az egyikét, a reptéri légiforgalmi irányítás­nak a szimulációját elvégezni, azzal szórakozik, hogy repülő­gépeket kellő ütemben enged le- és fölszállni, majd laza moz­dulattal azt mondja, hogy a kis dinók ezt törjék össze. Ami ugye a mi számunkra egy nagyon furcsa mixtúra, gusztustalan, nem érthető, miért teszi. Miért ne tenném, ha a dinoszaurusz ugyan­úgy van, mint a repülőgép, vagy ugyanúgy nincs? Ez minde­nesetre a reális létezésnek és reális nemlétnek egy tökéletesen másik formáját állítja elő. Mégiscsak elmondom a másik formá­ját: az információs társadalom valójában szétveri a mi világun­kat. Mire mondom ezt? Tökmindegy, szétverte. Gondolják csak végig, az elmúlt kétszáz évben a tömegkultúra egyik legfénye­sebb műfaja a krimi volt, amelyik arra épült, hogy van a tettes és van a tette, amelyik egymástól nem elválasztható – monda a nagy Lukács György -, és meg kell találni a gyilkost, mert a bűn annyit jelent, hogy kizökkent a világrend, ha ezt megtalál­juk, akkor helyreáll. Az egyik legújabb film nem kevesebbet állít, minthogy a gyilkosság egy statisztikai véletlennek a kérdése. Az, hogy ki válik gyilkossá, ki válik áldozattá, az esetleges. A film egyik jelenlétében az egyik hős teljesen véletlenül lelövi a hátsó ülésen utazók egyikét. Rákiált a másik, hogy te marha, lelőtted, és ráadásul a hajam tele van agydarabokkal. Mire azt mondja mentegetőzve, hogy öregem, huppanón mentünk át, hát mit tehetek. Az egyetlen probléma a hulla eltüntetésének tech­nikai problémája, amellyel sok bajuk is van, mert még soha életükben nem mostak agyvelőt kocsiból, de egyébként az, hogy ez bármilyen értelemben problémát jelentene,.az nem me­rül föl. Egy mondatot azért nem állok meg Hollywoodról, gon­dolják csak meg, hogy mit jelent az, hogy a Sony bement és a Spielbergék összeállnak a Microsofttal: ennek még a magyar kulturális életre is nagyobb hatása lesz fél éven belül, mint an­nak, hogy az áfával mit csinál Bokros Lajos.

A harmadik dolog a magyarországi kérdés. Én erről két ki­jelentést szeretnék tenni. A negatív kijelentés az, hogy egy nagyon veszélyes helyzet áll elő. A magyar állam, a kulturális intézmények minden olyan technikai intézmény fölött buzgó gyámkodást gyakorolnak, amely veszteséges, és a 19. szá­zadból maradt ránk, a 19. századi nemzeti kultúrának a fo­galmához képest érvényesek. Tehát itt ilyen intézményekkel bütykölhet egy miniszter, mint egy Nemzeti Színház (egy ma­gyar cowboy pályázza meg, és már senki más nem akarja megpályázni). Ez nagyon jellemző egyébként. Aztán vannak neki könyvkiadói, vannak iskolái, amelyek mind-mind nyelik a pénzt, és amelyeket mind a múltból örököltünk. És közben az ország – mint itt többször elhangzott – virul egy csomó másik kulturális dimenzióban. Ha az ember elmegy a Westel 900-hoz vagy a GSM-hez, nem a szegénység nyomait látja, ha­nem tündöklő fiatal lánykákat, amint föl-alá szaladgálnak és 40-80-150 ezer forintnál kevesebbet senki nem keres. El­mentem egy tv-társasághoz, ahol valakit vártam, és az tet­szett nekem, hogy százezer forintnál kisebb összeg nem hagyta el senkinek a száját, pedig egyfolytában pénzről be­széltek. Az egyetemen, ha ennyit valaki megemlít a másiknak, akkor szent rémület ül ki a rektor arcára, hogy már megint hogy levágták. Túl a tréfán, ez életveszélyes. A magyar ál­lamnak és a magyar politikai irányításnak semmilyen informá­cióstratégiája nincs a jelen pillanatban. Amit Szecskő Tamás említett, a legnagyszerűbb kezdeményezések egyike a nem­zeti információs stratégiáról szóló szöveg. Figyelmébe ajánla­nám Finnország példáját, ahol a pénzügyminisztérium maga vette a kezébe az ügyet, és nagyon komoly pénzösszegeket bocsátott a hölgyek és urak rendelkezésére, hogy végre meg­kezdjék egy nemzeti információs stratégia kőkemény végre­hajtását.

A probléma ennél sokkal súlyosabb, a probléma az, amennyiben nincsen egy ilyen stratégiánk, akkor egészen egysze­rűen nem fogunk tudni abba a helyzetbe keveredni, amelybe egyébként tudnánk, hogy meg tudjuk menteni – bármennyire furcsa is – a 19. században kialakult nacionalizmusnak a 20. századra teljesen tönkretett képét, nevezetesen azt,..amit egyetemes magyar kultúrának hívnak. Kérem, gondolják meg a következőt. Mondjuk, nekünk magyaroknak meglehetősen sok problémánk van egy Funar nevű úrral, akinek problémája van velünk. Mindaddig, amíg a magyar-román kulturális cse­reatomok szállításából fog állni, értsd könyvek cipeléséből, Funar úrnak meglehetősen sok lehetősége lesz arra, hogy reggel, délben és este elgyötörjön minket. Azon pillanatban, midőn a magyar-román információcsere, kulturális csere bitek szállításából fog állni, akkor már ennek a jelentősége megjó­solhatóan csökken, kivéve, ha olyan állapotot teremt, hogy rá tudja tenni a bitekre a kezét, de az már megint egy másik állapot, akkor már nem nagyon van miről beszélni többet, az ugyanis annyit jelent, hogy betiltja a postai forgalmazást. Te­hát le tud zárni egy határt, be tud tiltani egy repülőgépforgal­mat, tudja azt mondani, hogy ne közlekedj repülőn, aztán egy pár év múlva már ezt sem tudja mondani. Ugyan nagyon bo­nyolult, hogy milyen típusú adatokat lehet átvinni egy magyar SAT-ról, de azon van mit merengeni, hogy mire költsünk ilyen típusú támogatásokat, ezeket sürgősen és nagyon alaposan meg kellene vizsgálni. Érdemes-e például tankönyvírásba fek­tetni súlyos milliárdokat, főként akkor, ha azt szeretnénk, hogy a Romániában élő magyarul beszélő emberek ne a román történelemtankönyvekből tanuljanak meg magyar történelmi adatokat. Mondjuk egy vagyonba kerül 4-5 vagon elszállítása, miközben egy aktatáskában el lehet vinni annyi CD-romot, amelyen egyébként korlátozhatatlan mennyiségű tudáshoz le­het hozzájutni. Mi az értékesebb? Ha azt állítom, hogy sikerül egy adag programot elvinnem Erdélybe, mondjuk, semmi egyebet, csak egy angol-magyar szótárt, amelyet két diszkről be lehet nyomni akárkinek a komputerébe, már egy 386-osba is, ami nem olyan nagyon drága. Mi a fenét fog csinálni Funar úr? Minden angoltanár Funar ellensége, ez az ősi meggyő­ződésem alakult ki, mint mélymagyarnak, amiben egyébként biztos is vagyok. A franciatanárokra ugyanez érvényes, min­den nyelvtanár Funar úr ellensége. A hatalmas veszély az, hogy az összes olyan kulturális technikát társadalmi kontrollon kívül fogjuk működtetni. Ebből az egyes egyéneknek nagy pénzt lehet csinálni, ugyanakkor azonban nem tudjuk magun­kat olyan helyzetbe hozni, hogy ezt valamilyen értelemben egy nemzeti információs stratégia vagy egy kulturális kihívás részévé tegyük. Maradunk olyan helyzetben, hogy könyörögni fogunk egy adat szponzorálási ajándékért, amit a vállalatok oda fognak nekünk szórni. Nem gondolják komolyan, hogy én meghatódom attól, hogy a Westel vesz ezt, azt, amazt, s ha engem fog szponzorálni, attól fogok a legkevésbé meghatód­ni, mert tudom, hogy ez mind semmi. Azt pontosan be kellene látniuk, hogy nem várható egy multinacionális cégtől, hogy hajlandó legyen egy kis, számára teljesen elképzelhetetlen nyelvű országot támogatni. Külön megőrülnek tőle, hogy ezek­nek van valami szokásuk a külön nemzeti kultúrájukkal, ami­vel kéne valamit tenni, állandóan azt kérdezik tőlünk, hogy miért kínlódnak ezzel a nyelvvel? Azt mondják: lássák be, hogy Szingapúrtól Malajziáig mindenki nagyon jól tanul ango­lul az iskolákban, és milyen gazdasági sikereket érnek el; mit kínlódnak maguk ezzel? Most akkor az ember azt mondja neki, hogy énnekem fontos Arany János. Erre ők azt fogják mondani, hogy náluk ez egyetlenegy cost-benefit elemzésben sem merült föl, ez az én problémám, ezt én fizessem ki. Márpedig az én problémám az, hogy velük akarnám kifizet­tetni. Köszönöm.

Z. K. L.: Annak ellenére, hogy széles spektrumban „szórtak" és szól­tak a résztvevők, azért e spektrum két végén eléggé markáns megál­lapítások hangzottak el. Az egyik vég a legkonkrétabb: egy nemzeti információs stratégia, egy olyan állami vagy társadalmi jövőtervezés, amelyik megpróbálja a változássorozathoz igazítani a maga eszközeit, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a lehető' legoptimálisabb kimenetet biztosítsa magának a folyamat kritikus pontjain. A spektrum másik vége pedig a nagyon sokszor és sok formában megközelített vízió-ol­dala. Azon túl, hogy leíró szinten megállapítjuk a kulturális korszak­váltást, nyilvánvaló, hogy értékelő' megjegyzésekkel is összekapcsol­hatjuk, nagyon nagy történeti ívek részeként is megragadhatjuk.

V. T.: Itt volt egy pár dolog, amire szeretnék reflektálni, neve­zetesen Péter itt földobta nekem Szingapúrt. Két éve, amikor Szingapúrban tartottam előadásokat mindenféle számítástech­nikai dolgokról, akkor éppen a szingapúri miniszterelnök tartott egy nagy beszédet, amiben óriási súlyt helyezett a klasszikus kínai kultúrára, és arra, hogy ahhoz, hogy Szingapúr tovább tudjon létezni – hasonlítsuk össze az egy főre és nemzeti jövedelmeket és egyéb színvonalakat! – ez alapvetően szük­séges. Ehhez még hozzáteszem azt is, hogy ha megnézzük, mekkora volt az írástudás a klasszikus szép, nosztalgikus ko­rokban és hányan élvezték az egész magas kultúrát, akkor nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Hozzáteszem még a leg­lényegesebbet. Minden társadalom előbb-utóbb fölismeri, hogy az adott szofisztikáltságú, kifinomultságú környezőihez egy adott szofisztikáltságú szellemi háttér szükséges az egész társadalomban, ezért is változott a különböző korokban a kötelező írástudás színvonala. Ez vonatkozik a mai társa­dalomra is, legalább annyira, mint régen. Ebben a vonatko­zásban egy csomó pozitívumról is be lehet számolni világ­szerte, amelyek a kultúravesztéssel szembeni helyzetet mu­tatják. A kézíráshoz is hozzá kell tennem, hogy terjednek azok az eszközök, amelyeknél a billentyűzet helyett az ember kéz­zel ír, ami sokkal kényelmesebb. A gép amellett még az én csúf kézírásomat is el tudja olvasni. Sok minden érdekesség lehet még a pozitív szcenárióban is.

Most ami a hazai dolgokat illeti, itt az elrágott információnak hosszú története van. Volt Hollywood annak idején az antik­vitásban is. Ugyanúgy és ugyanazok terjedtek. Maguknak a cirkuszi játékoknak a rítusai is az akkori Hollywoodhoz tartoz­tak. Ezek mind végigmentek a történelemben. Akkor, amikor az emberiség számára elő volt írva, hogy egyetlenegy könyvet olvashatnak, az adott uralkodó eszmének megfelelő egyet­lenegy könyvet, akkor igazán előre volt rágva minden… Meny­nyi idő telt el addig, amíg az egykönyvűséggel szemben a többkönyvűség egyáltalán szabadságot nyert, méghozzá sza­badságot az élet fenyegetettségével szemben. Ebben sin­csen különbség, gondoljunk csak a „gleichschaltolásra", azaz az összes német rádiók és a Németország által elfoglalt egész Európa azonosra kapcsolat hírszolgálatára: mindenütt ugyanazt lehetett hallani, vagy gondoljunk a vezetékes rádiók­nak a rendszerére, a másik világban. Tehát ennek is hosszú a története, Péter nagyon jól elmondta a másik oldalát is, hogy most azért van egy óriási robbanási lehetőség a sokar­cúság felé. Most, hogy a magyarországi jelenlegi gazdasági helyzetben pillanatnyilag alkalmazott intézkedések jók-e vagy rosszak…, illetve biztos, hogy rosszak, csakhogy mennyire szükségszerű, ebbe a vitába, azt hiszem, nincs értelme be­lemenni, mert nem ez a vitakérdésünk ma este. Ezt megvi­tatják máshol és máskor. Biztos, hogy itt is vannak pro- és kontra érvek és megfontolások. Nem a mi embereink, hanem a világ gazdasági szakemberei, akik magyarországi felsőok­tatási helyzetet vizsgálják, rendszeresen leírják, hogy furcsa módon a magyarországi felsőoktatási oktatói létszám és hall­gatói létszám valahogy teljesen eltér attól, ami a világ legjobb egyetemein is szokásos. Persze az egyetemek is mások. Szó­val ezek vitakérdések, kétségtelen, amik a maguk vitafóruma­in előbb-utóbb el fognak dőlni. Ennyit talán erről a dologról még azt szeretném hozzátenni, hogy az, amit a Tamás alá­húzott, az valóban egy nagy forradalom, tehát az, hogy min­denki – persze nem teljesen mindenki, de roppant széles ré­tegek férnek hozzá az egész világon rendkívül olcsón és sza­badon a legkülönbözőbb határok nélkül információforrások­hoz. Ha meggondoljuk, hogyan terjedt el az autózás a leg­szegényebb rétegek körében is, és hozzátesszük azt, hogy egy igen jól fölszerelt számítógép ára negyede, ötöde egy autó árának, és pillanatnyilag ott tartunk, hogy a számítógé­peknek, ellentétben az autókkal nincsen használtcikk piaca, pedig lehetne előbb-utóbb, akkor láthatjuk azt, hogy micsoda fantasztikus lehetőségek vannak. Ezeken az információs csa­tornákon az átviteli költségek nagyon kicsik. Az Egyesült Ál­lamokban ma gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, ha két szom­széd város között telefonálunk, mint a kontinens másik felébe. Még olcsóbb lesz az átvitel, ha ezek az információs szuper­pályák működnek, egyrészt a nagyon nagy sávszélességű összeköttetések, másrészt az ezzel most újra konkuráló szatelitek révén. Ez utóbbiak nagyon könnyűek, eddig ugyanis nagyon drága és nehéz szatellitek voltak, most jönnek ezek a 10, 20, 30 kg-os valamik, amiket fillérekért fognak fellőni, amik iszonyú sávszélességben fognak dolgozni. Ezek elkez­denek konkurálni a rettenetesen olcsó optikai összekötteté­sekkel, ez drámai módon nyomja le az árakat. Hasonlóképpen millió és tízmillió számban készítik a különböző oktatási, in­formációs és egyéb szoftveranyagokat, ezek ára is radikálisan csökken, és hallatlanul széles piac lesz.

Azzal zárnám, hogy próbáljunk továbblépni a klasszikus ál­lami cselekedeteknek egy lényegesen újabb irányába. A korábbi vita mindig arról szólt, hogy az államnak vagy mindent meg kell csinálnia, így most az információs stratégiát, vagy másik vég­letként teljesen szabadon hagyjunk mindent, a piac elintézi. Eb­ben a vonatkozásban is minden valószínűség szerint egy új fordulat jön létre, amelyikben a beavatkozó állam, tehát az ope­ratív állam, amelyik elefantiózisban szenved, diszfunkcionálissá válik. Ez nemcsak Magyarországon van így. Ha megnézik az Egyesült Államokat, akkor még sokkal inkább, bármilyen furcsa is. Az ilyen állam-mammutnak megszűnnie, és egy olyan gon­dolkodó államnak kell létrejönnie, amelyik bizonyos folyamato­kat tud a maga módján, a maga útjain segíteni és törvényekkel szabályozni. Amennyiben valamit törvényekkel kell szabályozni, és amennyiben valamit a közpénzekből a közösség közös el­határozása alapján érdemes segíteni.

Sz. T.: Ha nem is konkrétan a kérdésre reflektálva, hanem inkább tovább meditálva az eddig elhangzottakon: Péter és Tibor is többször említette Hollywoodot. Valóban mindig vol­tak „hollywoodok" és vannak jelenleg is. Látnunk kell azon­ban azt az újdonságot, amit az információs fejlődés hozott be erre a területre. Nevezetesen, hogy a nagy szórakoztató kong­lomerátumok bevételének egyre tekintélyesebb hányada szár­mazik külföldről. Az USA zeneipara évi forgalmának mintegy 70 százaléka külföldön realizálódik. A Phillips (ma már nem pusztán hardvergyártó cég, hanem szórakoztató szoftvert is gyárt … gyakorlatilag multimédia-cég), évi forgalmának 80 százalékát külföldön bonyolítja. Vagy, hogy egy másik konti­nensről is hozzak példát, a Sony bevételeinek 66 százaléka külföldről származik. Ezt feltétlenül a globalizálódás indiká­torának tekinthetjük. És nagyon figyelemreméltó ebben a fej­lődésben, míg régebben az elsődlegesen nemzeti piacra ké­szült kulturális terméket vitték be a külkereskedelembe, jelen­leg már eleve globális piacra készítik őket. Mondanom sem kell, mennyi következménye van ennek a produkciós folya­matban, a végtermék esztétikai összefüggéseiben stb. Min­denképpen oda kell figyelnünk rá.

Péterhez csatlakozva: örülök, hogy úgy fogalmaztál, hogy az információ számodra tulajdonképpen a megemésztett in­formáció. Nem tudom, hogy a kijelentésed mögé gondoltad-e, de objektíve mindenképpen van mögötte a társadalmak infor­mációháztartásának egy nagyon komoly alapproblémája. A ja­pánok, később holland kutatók mutatták ki, hogy a világban az információtermelés évi átlagban 8-10 százalékkal nő. Az információfogyasztás nem ilyen meredek görbével ábrázolha­tó, s az információ-alkalmazás még laposabb görbével írható le. Szóval paradox módon éppen az információban gazdag társadalmakban egyre növekszik a szakadék a termelés, a fogyasztás és a tényleges alkalmazás, a felhasználás között. Hogy egy pozitív szcenárióban ez hogyan módosul, és hogy esetleg vívőereje lesz-e a további fejlődésnek – én ezt jelen pillanatban még nem látom.

A felsőoktatás tervezett „lefejezéséhez" csak annyit, hogy egyetértek Vámos Tiborral: ennek ágát-bogát nehezen tud­nánk itt megvitatni. Alaptémánk szempontjából azonban vala­mit hadd tegyek hozzá: épp az informatika fejlődése teszi le­hetve, hogy – különösen az információgazdaság szempontjá­ból fejlett országokban – a felsőfokú diplomáknak-egyre nö­vekvő hányadát szerzik be a jelöltek távoktatásban. Mert a távoktatás különböző rendszereinek kifejlesztését épp az in­formációs robbanás segíti elő. Épp a minap találkoztam azzal az adattal, hogy az Angliában szerzett diplomáknak majdnem 20 százaléka származik az Open Universitytől, ami egy táv­oktatási forma.

Z. K. L.: Köszönöm a részvételt.