Már a cím megválasztása is kitűnően jellemzi a kapitalizmust, a „könyörtelen" forradalmi átalakulást, amely ellentmondást nem tűrve söpört végig a bolygón az elmúlt pár száz évben. Rögtön felmerül a kérdés: mikor és mivel kezdődött ez az átalakulás? A kapitalizmus első teoretikusai, akik foglalkozásukat tekintve filozófusok voltak, örök emberi tulajdonságokból vezették le a kapitalizmus létét, mint például az ember cserére való hajlama. Ugyanerre az antropológiai alapra épít a modern, neoklasszikus közgazdaságtan matematikai redukcionizmusa: vásár­lás-eladás fogalmi hálóját használva egyenletek, grafikonok, számok segítségével írja le ezt a társadalmi rendet. Appleby történeti kritikát gyakorol John Locke és Adam Smith felett, visszahelyezve őket eredeti társadalmi kontextusukba, de a közgazdaságtan egzaktságát is csak szűkített értelemben, egyes mutatókkal kapcsolatban ismeri el. A köz­gazdaságtan ugyanis alapvetően társadalomtudomány. A kapitalizmus pedig nem szűkíthető le a piacra, mert egyben termelési mód is, vagyis a termelési eszközök és a termelők egyedi viszonya, egyesülése egy meghatározott célra. A szerző szerint a kapitalizmust túl sokáig pusztán gazdasági rendszerként írták le, holott szerinte egyfajta kulturális rend­szerként is vizsgálható, amely különféle intézmények, szerepek létreho­zása és innovatív kezdeményezések révén meghozta a döntő áttörést a mozdulatlan, földművelésre épített, erős személyközi hierarchiára alapo­zott prekapitalista világban. Történetileg a kapitalizmus eredeztethető az érett feudalizmusban kialakuló városi kommunákból (XII. századi francia városok), az európai nagybankok kialakulásából a kései feudalizmusban (a Fuggerek), az alapvetően kereskedésre berendezkedett városállamok felemelkedéséből (Velence), a városodás és a nagyarányú pénzforgalom azonban csupán egyes tényezők ebben a folyamatban. A kapitalista rendszer működése Hannah Arendt értelmében vett forradalmat kíván: gyökeres paradigmaváltást, amely a gazdaság, a kultúra, az egész társa­dalom átalakulását feltételezi, egyfajta civilizatorikus változást. A szerző központi, rendszerré totalizáló fogalma: a kultúra.

A kapitalizmus – rendszer: a tőke rendszere (kapital-izmus). A tőke nem egyszerűen pénz, hanem a pénzt fialó pénz, a profittermelés eredménye, de egy teljes definícióhoz még ez sem elegendő. Appleby hosszasan tárgyalja a világkereskedelem kialakulását, a mezőgazdasági termelés forradalma­sodását, a felvilágosodás hatását és az ipari termelés kiala­kulását, amelyek mind a kapitalizmus bábái voltak. Ezek rendszerszerű összeérése adja a kapitalizmus specifikumát, gyökeresen átformálva a társadalmat. „Sok tudós nem hiszi, hogy létezett kapitalizmus, amíg nem volt nagy tőkekoncentráció az ipari üzemekben, egy új proletariátussal munkaerő gyanánt. Számukra a fogalom az iparosodással azonos. Má­sok számára a kapitalizmus egyidős a legelső civilizációval, amelyben férfiak és nők vagyont tettek félre valamely jövőbeni vállalkozásra. Én azt gondolom, a kapitalizmus akkor kezdődött, amikor a gazdaságot a magánbefektetések irányították, és a vállalkozók és támogatóik megsze­rezték a hatalmat a politikai és társadalmi intézmények igényeik szerinti alakítására. Anglia számára ez a XVII. század végére alakult ki." (118) A fejlődés stafétabotja a világtengereken alakul ki a selyem, fűszerek és az ezüst globális cseréjével, amelyet először Anglia hódít el a XVIII. században, de minden tengerjáró ország nagy hasznot húzott a világ­kereskedelem kialakulásából. Az Atlanti-térség a kapitalizmus bázisa egészen a késő XIX. századig, majd Németország, Franciaország, az Egyesült Államok és Japán felemelkedésével elkezdődik a tőke globali­zációjának felgyorsulása: kemizáció, elektromosság, telekommunikáció, az idő standardizációja és felgyorsulása, a tér homogenizációja és össze­húzódása mind a világot megrendítő változás megannyi eleme. A szerző kitűnően ábrázolja a rabszolga­kereskedelemnek és dolgoztatásuknak, a gyarmatosításnak, az erőszak és az alávetés szerepének hangsúlyos voltát az eredeti tőkefelhalmozás folyamatában. A kapitalista termelésbe újonnan bevont területek nyersanyagkincsének módszeres kifosztása, az eredeti környezetéből kitépett munkaerő állatként történő kizsák­mányolása nélkül nem jöhettek volna létre az első centrum­kapitalista országok hihetetlen magánvagyonai, illetve a munkaszervezés egyes újdonságai, mint az ún. „gyárak a földeken", vagyis az ültetvényes gaz­daság. Ahogy Marx fogalmazott A tőkében, a kapitalizmus „tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva" (MEM 23, 711) születik meg.

Appleby egyes részkérdésekben határozottan elzárkózik a marxista interpretációktól, mint például a koraújkori mezőgazdasági átalakulások­kor a különféle társadalmi szereplők funkciója a változásokban (lásd a Brenner-vitát). A környezetvédelem és a nőkérdés szempontjait mindig figyelembe veszi, a technikatörténetet beágyazza a társadalmi fejlődés keretrendszerébe, összességében kritikus az eurocentrikus megköze­lítéssel szemben, nem tagadva az európaiak meghatározó szerepét a kapitalizmus kialakulásában. A válságokat a kapitalizmus kiküszöbölhe­tetlen elemének tartja. „Az a tény, hogy a válság eljövetelekor ritkán észlel az ember meglepettséget annak ellenére, hogy kevesen tettek bármit is az elhárításáért, egy, a kapitalizmus által kultivált tulajdonságra mutat, egy optimizmusra, amely tagadja a valóságot. A kapitalizmus »szelleme« a kereskedőé, aki bizalmat áraszt. Ha nincs vezető, és a legtöbb részt­vevő új (és lehetőleg könnyű) utakat keres a pénzcsinálásra, a pánikok, válságok és összeomlások elkerülhetetlenné válnak." (401)

Ettől még a könyv alapvetően nem antikapitalista, csak realista: nagy­részt elfogulatlan, igazi klasszikus munka, nagyszerű narratív keretbe ágyazza a kapitalizmus szerteágazó történetét. A szerző baloldali liberá­lis, neokeynesiánus álláspontja átüt a szövegen, különösen az Egyesült Államokkal foglalkozó részekben, illetve az utolsó két fejezetben, amely a jelenkori válságokat elemzi és prognózist is ad a közeljövőre nézve. Alapvetően újat nem mond: az ellenőrizetlen és fedezetlen pénzmoz­gásoknak véget kell vetni erősebb állami szabályozással, valamint érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni az anyagi termelésre, megtartva a magánvállalkozásokra építő gazdasági rendszert. A XXI. századról szóló fejezet majdnem kizárólag India és Kína előző századbeli útját írja le, extrapolálva a fejlődés egyes elemeit az új századra – a szerző szerint Ázsiáé a jövő.

Egy rövid intermezzo foglalkozik Kelet-Európával is, amelynek a címe egy rendkívül beszédes Grzegorz W. Kolodko-idézet: „sokk terápia nélkül". Ebben a részben megmutatkozik a könyv fő gyengesége, mert Appleby eléggé elnagyolt képet fest Kelet-Európáról: Oroszországot a kapitalista világrendszerbe való reintegráció kudarcos, míg Csehorszá­got, Lengyelországot és Magyarországot annak sikeres változataként tünteti fel. Hasonlóan elnagyolt a munkásmozgalommal foglalkozó rész, és Karl Marxot is túl szorosan kapcsolja össze az államszocializmussal, pedig meglátszik a munkán, hogy Marx nem egy gondolatát beépítette az érvelésmenetébe. Mindent nem lehet persze ötszáz oldalon elmon­dani: az elnagyoltság oka részben a választott téma mérete, részben pedig a szerző történészi munkássága során kialakult érdeklődési köre, amely túlnyomórészt a kora újkori Anglia és Egyesült Államok történetére koncentrált. Mindezek ellenére kiváló szintetizáló mű született egy olyan korban, amelyben a mainstream lassan elfelejt rendszerben és nagyívű folyamatokban gondolkodni, és többé nem akarja feltenni a közel három­száz éves kérdést: mi a kapitalizmus?