Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.
A kritikát 2002 szeptemberében a Monthly Review közölte.
Miféle népi mozgalom formálódik napjainkban? Bizonyos, hogy egy olyan új mozgalom, mely figyelmét – nem csupán bizonyos konkrét kérdésekre adott válaszként – a tőke vezető képviselőire irányította. Immár rutinszerűen koncentrál a tőkések rendszeres nemzetközi találkozóira. Az elnökök és pénzügyi vezetők számára szervezett globális konferenciákat már szeptember 11-ét megelőzően is csak a tüntetők tízezrei, illetve fegyveresen biztosított körülmények között tudták megrendezni.
De miként definiálják magukat ezek a tüntetők, politikai értelemben? Miként értelmezik az általuk támadott intézményeket és a lehetséges alternatívákat? Az ezekre a kérdésekre adható válaszok nemcsak konfúzusak, de állandóan változnak is. Amennyiben beszélhetünk a mozgalom intellektuális vezetőiről, Walden Bellót egészen biztosan közéjük kell sorolnunk. A Fülöp-szigeteken felnőtt, Princetonban szociológusi doktorátust szerzett, és jelenleg egy bangkoki kutatóintézetben működő (valamint a Fülöp-szigeteki egyetemen tanító) Bello Kelet-Ázsia szakértőként széles körű elismertségnek örvend, s szélesebb értelemben a globális Dél szószólója.
Ez a könyv egybegyűjti az elmúlt négy évben a globalizációval kapcsolatos témákról írt esszéit, cikkeit és interjúit, a WTO-tól kezdve az 1997-es ázsiai pénzügyi válságon keresztül a "fenntarható fejlődéssel" kapcsolatos vitákig. Könyve fontos dokumentuma e küzdelmeknek. Magán viseli az azonnaliság éltető bélyegét, még ha hiányzik is a részletes érvelés – ez kétségtelen pozitívuma. Leíró része nagyszerűen bemutatja a legfontosabb nemzetközi pénzügyi szervezeteket, elsősorban pedig a spekulatív befektetések harmadik világ gazdaságaira gyakorolt pusztító hatását. Különös tekintettel a korábban favorizált ázsiai 'kistigrisekre', Bello lehangoló egyenleget von azok bizonytalan alapjairól és lehetséges összeomlásáról, aminek vezénylete – a mega-pénzváltók mellett – az amerikai politikacsinálók kezében van. Általánosabban fogalmazva, Bello megmutatja, hogy a "világ szegényeit segítő" kereskedelem hivatalos retorikája ellenére, a gazdag országok exportja továbbra is nagymértékben szubvencionált, miközben a nemzetközi szervezetek minden, a harmadik világnak valaha felajánlott ellentételező támogatástól elálltak. […]
Bellót olvashatjuk az elmúlt negyed évszázadban kialakult neoliberális intézményekről szóló megbízható útmutatóként is. Mindaddig, amíg ezen intézmények mechanizmusait és hatásait elemzi, stabil talajon áll. Sok fejtegetése azonban túlmegy ezeken, s ha csak finoman, mélyebb strukturális kérdéseket is érint. E kijelentései már vitathatóbbak, viszont annál fontosabbak, mivel bemutatják a könyvben előtérbe helyezett politikai javaslatok alapjait. Bellónak a globalizáció-ellenes mozgalomban betöltött kimagasló szerepe rendkívül fontossá teszi, hogy sorra vegyük ezeket a problémákat.
Bello WTO-ellenes, szemben áll a "bretton woods-i ikrekkel" (az IMF-fel és a Világbankkal), és szemben áll a transznacionális vállalatokkal. Az ezen entitásokkal való szembenállás azok rendszerbeli szerepének mélyreható ismeretére utal. Miként írja, "A multilaterális struktúrák egy globális szabályrendszer felállításának látszata mögé rejtik az északi szuperhatalmak erejét" (31. o.). Tehát a Délnek az az érdeke, hogy gyengítse e struktúrákat. A struktúrák reformjának, illetve eltörlésének kérdését feszegető jelenlegi stratégiai vitában Bello a radikálisabb megoldás felé hajlik. Ugyanakkor ügyel arra is, hogy kerülje az antikapitalizmusnak még a látszatát is. Két kijelentését tipikusnak tekinthetjük. Az első egy szlogen, amelyet szinte bármely polgári politikus nyugodtan szájára vehetne: "Tisztítsd meg a kormányzatot, hogy hatékonyabb partnere és szabályozója lehessen a privát szektornak" (117. o.). A második kijelentés megkísérel összebékíteni egy hasonló állapotot Bello populista céljaival: "Stratégiai céljaink között előkelő helyen kellene számon tartanunk a transznacionális vállalatok (TNC-k) lehetetlenné tételét, erejének aláaknázását, valamint leszerelését. S amikor ezt kijelentjük, nem teszünk egyenlőségjelet a TNC-k és a magánvállalatok közé, mivel a privát vállalkozásnak is vannak jóindulatú, s vannak rosszindulatú megnyilvánulásai" (222. o.). A "jóindulatú" megnyilvánulást alighanem a kisebb cégek reprezentálják, s Bello éppen ezek érdekében szól, amikor a gazdasági címkézés hatályba léptetése ellen érvel (175. o.).
És itt Bello álláspontjának valóságos rejtélyébe ütközünk. Egyfelől elismeri a környezetvédelmi kontrollok szükségességét, másfelől azonban ellenzi a fejlett országokból, például az Egyesült Államokból eredő efféle kontrollok "unilateralizmusát". Nem ismeri fel, hogy a kérdéses intézkedések a nagy vállalatcsoportok ellenében működő népi mozgalmak munkáját tükrözik. Mindössze az érdekli, hogy ezek az intézkedések mindenekelőtt a marginálisabb – főként harmadik világbeli – vállalkozások export kilátásait látszanak fenyegetni. Paradox módon Bello ebben a kérdésben pontosan ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a WTO, amennyiben ellenez minden intézkedést, amely "korlátot" jelenthet a szabadkereskedelem számára.
Az északi öko-aktivistáknak természetesen figyelembe kell venniük a déli gazdaságok környezetvédelmi szabályozásainak azonnali hatásait. Minden javaslatnak valamely szintű nemzetközi konszenzust kellene tükröznie. S ha a harmadik világ országait gazdasági hátrány éri, akkor bizonyos kompenzációs mechanizmusok életbe léptetésével kell érdekeik érvényesítéséhez segíteni őket. Bellónak ebben igaza van. Ugyanakkor azonban helyes lenne, ha megkérdeznénk tőle: vajon milyen mértékben kívánja a harmadik világ népeinek és gazdasági rendszereinek hosszú távú jólétét a világpiacon a helyüket kereső, ezen országokban működő exportőrök érdekeihez kötni. A dilemma mindenesetre nyilvánvaló. A fő kérdés az: a harmadik világ fejlődésének menetét a piac diktálja-e, s ha igen, milyen mértékben, illetve mennyire tartósan. Amíg a választ megkapjuk, Bello felismerése az ökológiai és az üzleti prioritások között feszülő antagonizmusról elegendő kommentár az akár "nem-vállalati", kapitalista műveletekben potenciálisan benne rejlő "jóindulathoz". A profithoz való szélsőséges ragaszkodás független a tőke méretétől.
Politikai szempontból miért fontos, hogy az embereket emlékeztessük erre? Az az érzésem, hogy ezen új mozgalom (amelynek még egy általánosan elfogadott neve sincs) fejlődésének alakuló stádiumában vagyunk. A mostanában rendszeressé vált tüntetéseknek maga a fókusza is precedens nélküli. Régi hipotézisek kérdőjeleződnek meg, az aktivistáknak egy friss generációja lép színre. Elkeseredett igény van a hatalom valóságának megértésére, s arra, hogy ne pusztán illuzórikus népképviseleti testületek jöjjenek létre. Bello maga is utal a válság mélységére, amikor egy ízben megemlíti, hogy "az intézmények jelentős része magáévá tette a progresszív elemzések jó részét (61. o.). Bello fontos reprezentánsa a mozgalomnak. Nem kötelezi-e ez őt arra, hogy föltegye a kérdést: vajon érvei elég messzire mentek?
A TNC-k a kapitalizmus szempontjából nem jelentenek tévutat. A monopóliumok előtti idők vállalatainak egyenes ági leszármazottai. Mivel ezt nem ismeri fel, Bello egy történelmi alapokat nélkülöző szakadékot lát. S ez nem egy elszigetelt tévedés. Az elemzését átható metodikai álláspontot jelez, s mindenképpen akadályozza egy alternatív jövőkép kidolgozására tett erőfeszítéseit.
Bello, némi eltéréssel, a könyv több fejezetében körvonalazza pozitív javaslatait. A cikkek keletkezésének eredeti céljain túl az "összegyűjtött esszék" formátumának jellegéből is következik, hogy ezek a bekezdések nem alkotnak teljes fejezeteket, illetve összefüggő érveléseket, hanem bizonyos témákkal, például a nemzetközi szervezetekkel vagy a regionális problémákkal kapcsolatban kerülnek szóba. Mindenesetre kirajzolódik egy viszonylag tiszta kép. A rövidtávú intézkedéseken túl, Bello legfőbb célját a "de-globalizáció" terminus hordozza, melynek főbb elemei, az ő szavaival (223. o., itt tömörítve): – reorientáljuk gazdaságainkat az exportra való termelés helyett a helyi piacra való termelés felé; – fejlesztési forrásaink zömét állítsuk elő mi magunk; – osszuk el újra a jövedelmeket és a földet egy élő belső piac létrejöttének érdekében; – fogjuk vissza a növekedést és maximalizáljuk a jogkövető magatartást a környezeti egyensúlyvesztés radikális csökkentése érdekében; – ne hagyjuk a stratégiai gazdasági döntéseket a piacra, hanem tegyük azokat demokratikus választás tárgyává; – tegyük lehetővé, hogy a civil társadalom folyamatosan monitorozza a privát szektort és az államot; – jöjjön létre egy új termelési és elosztási rendszer, amelyben helyet kapnak a lakóhelyi szövetkezetek, a magánvállalkozások és az állami vállalatok, de nem kapnak helyet a transznacionális társaságok; támogassuk a közösségi és nemzeti szintű árutermelést a közösség megőrzése érdekében.
Itt most nem Bello javaslatainak tartalma a kérdés. (Többségük egyébként progresszív szempontból tökéletesen helytálló.) Hasonló, a privát szférának tett engedményeket is tartalmazó intézkedés-csomagokat már többen javasoltak, még szocialisták is (például Ralph Miliband a Szocializmus egy szkeptikus korban /Socialism in a Sceptical Age/, 1994 című könyvben). Bello lazán megformált programja szinte mindenki számára ajánl valamit, de feltűnően kerüli a szókimondást, éppen akkor, amikor a "mennyiség" kérdése a "minőség" kérdésébe csap át (például milyen mértékű újraelosztás?, a gazdasági terjeszkedés milyen mértékű korlátozása?, milyen mélységű demokratikus választás?). Az efféle kérdések hátterében valójában a közvetítő közeg kérdése áll: a társadalom mely rétegei hozhatják el a kívánt változásokat? Miféle összhangot kell megteremteniük ahhoz, hogy képessé váljanak ennek megtételére? Hogyan és kikkel szemben kell majd fellépniük? Bello fejtegetése nem hogy útbaigazítást nem ad ezekben a kérdésekben, de nem is jelzi felvetésük igényét. Ha megtenné, azzal felrúgná programjának flexibilis és konszenzusos látszatát. Egy dolog utalni arra, mint az a fenti elképzelésben áll, hogy egy demokratikus struktúrájú közszférának esetleg együtt kell léteznie a magánszektorral, de egészen más azt állítani – miként azt Bellónak a kapitalizmusról szóló békéltető szavai sugallják -, hogy ezek nem tükröznek egymással összeegyeztethetetlen érdekeket.
Hasonló téves elképzelések több szinten is felbukkannak. A legalapvetőbb, amely ugyancsak a közvetítő közeg kérdésével kapcsolatos, hogy Bello képtelen a kapitalista hatalom különböző arcai (magán és állami; vállalati és stratégiai) közti organikus kapcsolatok felismerésére. Ebben a kérdésben különösképpen támadja azt, amit ő "ortodox marxizmusnak" nevez. Úgy tűnik azonban, nincs tudatában annak, hogy a vállalati érdekek nem pusztán külső nyomást jelentenek az amerikai kormányzat számára. Valójában a kormányzat tényleges alkotóelemei azáltal, hogy áthatják (miként azt G. William Domhoff kimutatta) annak legfőbb politikaformáló hivatalait.
Bár Bello gazdasági kérdésekkel kapcsolatos fejtegetései többnyire alapos háttérismeretekről tanúskodnak, nem mentesek némi következetlenségtől, ami viszont céljainak bizonyos ambivalenciáira utal. Így például, miközben a harmadik világ országai számára kidolgozott programjában kulcselem a fejlődő országok világpiaci függésének csökkentése, a nemzetközi környezetvédelmi szabályozásokat érintő kritikájának egyik fő aspektusa, miként azt láttuk, az aggodalom ezen országok exportjának védelme és növelése érdekében. Értékesnek tartja a helyi autonómiát, de úgy tűnik, nem vette számba a megvalósításához szükséges összes feltételt. Az olyan kétértelmű kifejezéseket, mint a "fenntartható fejlődés" – kiknek az érdekében? és milyen feltételekkel fenntartható? – nem vizsgálja. Megemlít néhány problémát a civil társadalmi szervezetekkel (CSO) és a nem kormányzati szervekkel (NGO) kapcsolatban, de strukturális szempontból, pontosabban a forradalmi mozgalmak formálódására és konszolidációjára való hatásuk szempontjából nem vizsgálja őket. A környezetvédelem kontra harmadik világ fejlődése dilemma megoldását, akaratlan iróniával, az "egy környezetvédelmi Marshall-terv" fejezetcím alatt vázolja (176. o.). Ezáltal tartósítja a Marshall-terv 'páratlan nagylelkűségről tanúskodó cselekedet' imázsát, megfeledkezve arról az önkényes intervencionista programról, amelynek integráns részét alkotta (l. Frank Kofsky: Harry S. Truman és az 1948-as háborús veszedelem /Harry S. Truman and the War Scare of 1948/, 1993, általánosabban: William Blum: A remény meggyilkolása /Killing Hope/, 1995).
Bello a Bevezetést, mely a könyv főcímét ("Mérlegen a jövő") is viseli, Rosa Luxemburg "barbarizmustól" óvó útmutatásának felidézésével zárja. Elfelejti azonban olvasóját emlékeztetni arra, hogy Rosa Luxemburg mit tartott a barbarizmus egyetlen lehetséges alternatívájának: a szocializmust.
***
Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.
(Fordította: Farkas Gabriella)
