Bevezetés

A rendszerváltó kelet-közép-európai országokban zajló gaz­dasági átalakulási folyamatnak kétségkívül legmélyebben szántó mozzanata a tulajdonviszonyok átalakulása. E folya­matot – pontatlanul – szokták a privatizáció kifejezéssel jelöl­ni. A privatizáció (amely eredetileg állami tulajdon eladás útján történő magánkézbe kerülését jelenti) legszűkebben értelme­zett fogalma a konszolidált tőkés gazdaság evolúciós jellegű változásait írja le. Érdemes itt megjegyezni, hogy piacgazda­ságokban lezajló privatizációs folyamatoknak is van egy tá­gabb értelmezése. Eszerint privatizációról van szó minden olyan esetben, ha állami vállalat kilép a piaci verseny színte­rére, vagy a különböző közjavak, szolgáltatások nyújtását az állam piaci szereplőkre bízza. Ezek az esetek azonban nem változtatnak a gazdaság és társadalom alapszerkezetén és működési módján. Éppen emiatt alkalmatlan az átalakuló or­szágok revolutiv tulajdoni változásainak leírására.

A tulajdoni átalakulás, vagy az általam korábban használt rendszerváltó privatizáció kategóriája éppen a változások mi­nőségi vonatkozásait próbálja kifejezni. Itt a tulajdonviszo­nyokban, a piaci szereplők számában, összetételében lezajló módosulások megváltoztatják a társadalom szerkezetét, a gazdasági szereplők motivációit, a gazdasági hatalom elosz­tását, végül is változik a gazdaság működési módja.

Az átmeneti gazdaságokban a magántulajdon kialakulása több formában mehet és megy is végbe. Az egyik csatorna a meglévő magánszektor (ezen belül a második gazdaság) saját tőkefelhalmozásán alapuló bővülése. E folyamat meglehető­sen összetett. A magántulajdonosi viszonyok bővülésével a magánszektor egyik kiindulópontját jelentő második gazdaság folyamatosan felszámolódik, hiszen megszűnnek azok a spe­ciális tényezők, amelyek e szektor létalapját biztosították. A másik oldalon e tőkefelhalmozás korántsem mentes az állami támogatástól. Az állam magánszektort „nevelő" tevékenysége igen sokrétű és szofisztikáit. Beletartoznak ebbe az adórend­szer olyan „finom szabályai", amelyek egy bennfentes „értő" körnek megfelelő adóelkerülési játékteret engednek, biztosítva ezzel a tőkésedést. Az adórendszer különböző megoldásokkal diszpreferálja az állami szektort (az adó és társada­lombiztosítási járulék viszonylag könnyű behajthatósága) és kedvezményezi a magánszektort, amely sajátos tőke átszivattyúzást eredményez az előbbiből az utóbbiba. A magán­szektor tőkefelhalmozását tehát erőteljesen ösztönzik a „rejtett privatizáció"¹ különböző csatornái. E folyamat negatív hatásait abban látom, hogy a kialakuló piacgazdaság intézmény­rendszerébe eleve beépülnek azok a magatartásformák, amelyek a kapitalizmus legkevésbé civilizált formáját jel­lemzik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az államilag ösztön­zött adócsalás nyomán kialakult gazdasági magatartások a szabályok és az ellenőrzés erősítésével könnyen megváltoz­tathatók.

A magántulajdon izmosodásának másik csatornáját a köz­vetlen külföldi tőkebefektetések jelentik. A külföldi működőtőke befektetések három formája valósult meg eddig. Egy ré­szük egyértelműen spekulációs célzatú. Erre utal az a tény is, hogy a vegyesvállalatok mintegy 60%-a a minimálisan megkövetelt alaptőkével jött létre. E „vállalkozások" alapításá­nak célja, hogy a forint- és devizaszámlavezetés lehetősége­inek felhasználásával a hazai viszonylag magas kamatszint­ből, illetve az árfolyamváltozásokból adódó spekulációs lehe­tőségek kihasználását legalizálja. E csoportba sorolandó a pénzmosási szándékkal ideáramló tőke is.

A privatizációs jellegű (magyarán vállalatfelvásárlási célú) befektetésekről a későbbiekben lesz szó. E kategórián belül sajátos átmenetet jelent a harmadik típusú tőkebefektetés felé, amikor a külföldi tulajdonossal végrehajtott privatizáció tőkeemeléssel megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az eladott vállalat tőkeereje nő.

A harmadik forma az úgynevezett „zöldmezős" beruházá­sok, illetve a már működő külföldi érdekeltségű vállalatokban keletkezett profit újra beruházása. Ezek révén a magántulaj­don kétségtelenül teret nyer. Ugyanakkor egyáltalán nem biz­tos, hogy az ilyen típusú befektetések nyomán létrejött kapa­citások a nemzetgazdaság integrált részévé válnak. Reális annak a veszélye, hogy ezen új vállalatok nem tagolódnak a nemzetgazdasági munkamegosztásba, inkább enklávé-szerűen a transznacionális munkamegosztás részei lesznek. A kül­földi tőkebefektetések szerepének, (el-)várható hatásainak megítéléséről a politikai életben meglehetősen szélsőséges (és így szükségszerűen egyoldalú) vélekedések vannak for­galomban. A magyar gazdaság számára ma nem úgy merül fel a kérdés, hogy kell-e a külföldi befektetés, vagy nem. A kérdés az, hogy a politika és a gazdaságpolitika milyen feltételeket tud kiharcolni a külföldi befektetőknél. A tőke viselkedését ugyanis az a konstelláció határozza meg, amely­ben működik. Nem nehéz belátni, hogy egy súlyosan eladó­sodott, közepesen fejlett, tőkeszegény gazdaságban a külföldi befektetésektől nem várható ugyanaz a – zömmel pozitív – gazdasági hatás, mint egy fejlett országban.

A magántulajdon térnyerésének harmadik útja maga a pri­vatizáció. A rendszerváltó privatizációk és a piacgazdaságok­ban több hullámban végrehajtott privatizációk közötti lényeges különbségek egyben behatárolják a felhasználható privatizá­ciós technikák körét. Az átalakuló poszt-szocialista országok­ban elvileg a következő főbb megoldások jöhettek szóba. Leg­kézenfekvőbbnek látszott, de sem politikailag, sem gazdasá­gilag nem volt megvalósítható, a reprivatizáció fő szabályként való érvényesítése. Néhány országban hoztak úgynevezett restitúciós törvényeket, de ezek a privatizáció karakterét se­hol sem befolyásolták. A másik elvi lehetőség az állami tulaj­don decentralizálása. Itt az állami tulajdon bizonyos körének a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok, vagy közalapítványok részére történő ingyenes átadásáról vol­na szó. Ilyen típusú, az állami tulajdon döntő részére vonat­kozó államtalanítási elképzelések baloldali körökből származ­tak, és a társadalmi igazságosság érvényesítését célozták. A rendszerváltás azonban – a dolgok természetéből adódóan – nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság megvalósítása érdekében valósult meg. Az ilyen típusú megoldásokkal szem­beni „ellenérv" a gazdasági racionalitásra apellál, amennyiben ezen intézményi tulajdonosokat nem találják „igazi" tulajdo­nosnak. Az állami tulajdon részleges decentralizációja több ország privatizációs folyamatában jelen van, bár döntően a versenyszférán kívüli állami vagyonrészeket érintette. (Példa­ként említhető a magyar eset. Itt megtörtént a települési ön­kormányzatok részére az ingyenes vagyonátadás. Bár az An­tall-kormány az Alkotmánybíróság által kifogásolt Lakástör­vényben megpróbálta e tulajdon egy részét újra államosítani. A társadalombiztosítás számára való ingyenes vagyonátadás azonban évek óta húzódik.)

A harmadik elvi lehetőség az úgynevezett piaci privatizációs technikák alkalmazása. Ezek gazdag tárházát itt felsorolni fö­lösleges volna. Lényegük, hogy az állami vagyonátadás tény­leges, de legalább formai adásvételen alapul. A tényleges adásvételen alapuló privatizáció a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresletet feltételez. A poszt-szocialista országok korábbi fejlődési modelljéből adódóan az állami vagyon érté­kesítéséhez szükséges pénztőkék nem álltak rendelkezésre. Tényleges készpénzes kereslet csak külföldi befektetőktől je­lentkezett. A piaci privatizációt fő szabályként azok az orszá­gok alkalmazták, amelyek érdekeltek voltak konvertibilis devi­zabevételük növelésében.

A negyedik elvi lehetőség az úgynevezett tömegprivatizáci­ós technikák alkalmazása. Ennek legkifejlettebb megvalósult formájával a cseh privatizáció kapcsán találkozhatunk.

Az egyes országok gyakorlatának vizsgálata azt mutatja, hogy az átmeneti gazdaságok speciális adottságai azt kény­szerítik ki, hogy a tényleges folyamatok a harmadik és negye­dik elvi lehetőség kombinációjával menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a tisztán a piaci privatizáció elvét alkalmazó Ma­gyarország kénytelen volt mesterséges privatizációs keresle­tet teremtve a tömegprivatizációs technikákra emlékeztető megoldásokhoz nyúlni. (A kárpótlási jegy-részvény csere, vagy a Kisbefektetői Részvényvásárlási program.) A másik ol­dalon a cseh privatizációban is jelentős vagyonrészt kivontak a kuponos privatizáció alól.

A magyarországi privatizáció tapasztalatai

A magyarországi privatizáció a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött. E folyamat mögött akkor két meggondolás hú­zódott. Az egyik a gazdaságpolitikai kényszer. A"külső adós­ság finanszírozása nem volt megoldható a folyó bevételekből, így a termelővagyon egy részének külföldi tőkével való priva­tizálása jelenthetett – legalábbis átmeneti – kiutat e helyzet­ből. E számítások beváltak, az Antall-kormány egyik gazda­ságpolitikai sikere alapozódott itt meg. A külföldi tőkével le­folytatott privatizáció azonban más gazdasági előnyt nem eredményezett. A várt korszerűsítési hatás elmaradt, a hazai monopolpozíciók jó részét meg-, illetve átvette a külföldi be­fektető. A megvásárolt vállalatok ágazati szerkezete és a kialkudott ár azt is lehetővé tette, hogy viszonylag kis be­fektetéssel a gazdaság jó néhány kulcsterületét a külföldi tőke ellenőrizze, oly módon, hogy a gazdaság e tranzak­ciók révén pótlólagos erőforrásokhoz sem jutott. Az or­szág pozícióját és külföldi megítélését jól mutatja az a tény, hogy eddig kizárólag szakmai befektetők jelentkeztek, akik, szemben a pénzügyi befektetőkkel, nem, vagy nem elsősor­ban az adott vállalat jövedelmező és bővülő működésében érdekeltek, hanem saját versenypozíciójuk javításában, ami adott esetben a megvásárolt vállalat leépítését is jelentheti. A privatizáció elkezdésének másik mozgatórugója az akkori ve­zető elit egy csoportjának az a törekvése volt, hogy a magyar gazdaságot fokozatosan egy vegyes tulajdonú modell felé te­relje.

A szocialista világrendszer igen gyors összeomlásával a fo­kozatos átmenet lehetősége megszűnt. A politikai rend­szerváltással megindult az „osztályharc" a tulajdonért. A for­málódó új burzsoázia több csoportból rekrutálódik. Az egyik „frakció" a Kádár-rendszer utolsó időszakában kitermelődött vállalkozói réteg. Ezek részben a második gazdaságból nőttek ki, részben az 1980-as években adódott lehetőségeket kihasz­nálva lettek relatíve gazdagok. A másik csoport az úgyneve­zett „új technokrácia", amelybe a szocialista állami vállalatok menedzsmentjének és a központi gazdaságirányítási appará­tusnak egy része tartozik. E réteg (amelyet szokásos nómenk­latúra burzsoáziának is nevezni) a vállalatvezetésben elfoglalt pozícióját, illetve a gazdaságirányításban szerzett jártasságát igyekezett több-kevesebb sikerrel kamatoztatni. Az új tőkés­osztály további alkotóját jelentik a második világháború előtti uralkodó osztály két „frakciója", az ún. urbánus polgárság és az „úri osztály" leszármazottai.

Az elmúlt négy esztendő privatizációs történései periodizálhatók ezen „osztályharc" alakulása alapján.² Ennek főbb sza­kaszai a következők:

1. A választásokat megelőző és azt közvetlenül követő idő­szak a „paktum" bomlásáig. Ekkor az MDF és SZDSZ a nó­menklatúra megtörésén munkálkodott.
2. 1990 kora őszétől a koalíció kísérlete a centralizált pri­vatizáció megvalósítására. A keresztény nemzeti középosz­tály, illetve a kormány hátteréül szolgáló klientúra kiépítésének elindítása.
3. 1991 végén – 1992 elején kiegyezési kísérlet a kormány részéről a főbb szereplőkkel. Erre az időszakra világossá vált, hogy a gazdaság működőképessége nem tartható fenn a gazdasági elit összefogása nélkül. A kormánykoalíció felvilá­gosultabb képviselői (Széles Gábor és Bogár László) világo­san látták a kiegyezés szükségességét. Ekkor lazultak a cent­ralizált privatizáció kötöttségei, a folyamatnak egy szélesebb (bár nem abszolút széles) kör lehetett haszonélvezője.
4. 1992 második fele, a piaci privatizáció kifulladásával a politikai és gazdaságpolitikai csapdahelyzet felismerése. Itt a legnagyobb kormánypárt belső megosztottsága is láthatóvá vált. E csapdahelyzet felismerése inspirálta Csurka István em­lékezetes fellépését is. Végül nem sikerült (nem is sikerülhe­tett) négy esztendő alatt megteremteni, pontosabban reprodu­kálni a második világháború előtti úri középosztály modern változatát.

Gazdasági hatások

A privatizáció, a privatizációs politika egyszerre eszköze az új rend társadalmi alapjai megteremtésének és a gazdasági válságkezelésnek. Az Antall-kormány legelső lépései között volt az Állami Vagyonügynökség szerepének és függelmi vi­szonyainak megváltoztatása. Az ÁVÜ, amely eredeti mandá­tuma alapján a privatizáció ellenőrzését volt hivatott parlamen­ti kontroll alatt végezni, a kormány privatizációs és tulajdonosi minisztériumává alakult át. 1990 nyarán sikertelen rohammal (az állami tulajdonú vállalati tanácsok irányította üzemek me­nedzsereinek leváltását igazgatóválasztások kierőszakolásá­val kísérelte meg) egy lépésben próbálta leváltani a régi me­nedzsmentet. E kampány sikertelensége után az állami válla­latok társasági formába való átalakítása volt a befolyás kiter­jesztésének fő eszköze. Az „új" társaságok menedzsmentjébe és tulajdonosi testületébe (igazgatóságaiba) tömegesen kerül­tek kormánypárti politikusok. Mind az Állami Vagyonügynök­ség, mind az 1992-ben létrehozott állami szuperholding: az Állami Vagyonkezelő részvénytársaság szervezetén belül fon­tos szerep jut a „humánpolitikai" részlegeknek a „rátermett" vállalati vezetőréteg kiválasztásában.

A privatizáció központosításának és parlamenti kontroll alóli kivonásának eszköze volt a decentralizált állami tulajdon „visszaállamosítása", a területi önkormányzatok kihagyása a működési területükön folyó ügyletek előkészítéséből és lebo­nyolításából, a korábbi tanácsi vállalkozói vagyon államosítá­sa. 1992 nyaráig nem születtek meg a privatizáció törvényi keretei. Az adott évi privatizáció és állami vagyonkezelés jog­szabályi kereteit biztosító Vagyonpolitikai irányelvek két évig nem léteztek. Azóta „haladó hagyománnyá" vált, hogy ezen országgyűlési határozatot a tárgyév végén fogadják el. Ez biz­tosítja a kormányzat számára a szükséges önállóságot és ru­galmasságot.

Az Antall-kormány privatizációs politikáját és gyakorlatát több fordulat jellemezte. 1990 őszétől kísérlet történt a cent­ralizált privatizáció megvalósítására. Itt mintegy a spontán privatizáció ellentéteként központi és ágazati privatizációs programokat hirdettek meg annak érdekében, hogy a régi vállalati menedzsmentet kihagyják a privatizáció előkészí­téséből és megvalósításából. Elfogadást nyert az előpriva­tizációs törvény és az önkormányzatok vagyonát rendező tör­vény. A centralizált privatizáció kudarca két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy a menedzsment ebben az ügyben kikerülhe­tetlen, másrészt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi privati­zációs kereslet nem elégséges a gyors áttöréshez. 1991 vé­gétől 1992 közepéig az MDF gazdaságpolitikusainak körében teret nyert az a nézet, hogy a nómenklatúra burzsoáziával a kiegyezést és nem a konfrontációt kell keresni. Ebben az idő­szakban született az „önprivatizáció" konstrukciója, amely nemcsak a menedzsereknek, de a lebonyolításban közremű­ködő pénzügyi tanácsadó cégeknek is jó lehetőségeket és anyagi előnyöket biztosít. Ebben a két periódusban a döntő szerepet a külföldi vásárlások játszották. A hazai kereslet biz­tosítására egyedül az egzisztencia-hitel és a privatizációs hitel – ekkor még a kamatlábak miatt nem túl vonzó – konstrukciója állt rendelkezésre. A kormány nem számolta föl, sőt bővítette a „rejtett privatizáció" csatornáit. Az állami vállalati szférára nehezedő pénzügyi nyomás a csődtörvény bevezetésével erő­södött. Nőtt a felszámolási eljárások keretében zajló privati­záció, ami valószínűsíti egy meghatározott kör igen kedvező feltételek melletti tulajdonhoz jutását. A vagyonosodé réteg sa­ját tőkéjét és a kedvezményes „E" hitelt felhasználva az ala­csony piaci értékű tőkeelemeket, vagyonrészeket megszerez­ve tud tovább lépni a vagyonosodás útján.

A privatizáció a válságkezelésben fontos szerepet tölt(ött) be. A devizában befolyt bevételek a külső adósságszolgá­lati kötelezettségek teljesítését szolgálták. Tulajdonkép­pen egy csendes adósság-tulajdon csere zajlott. E folya­matot rejtette magában az, amikor a privatizációs bevételeket a belső államadósság törlesztésére használták.

1992 nyarán elfogadták az ideiglenesen állami tulajdonban és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosítá­sára és kezelésére vonatkozó törvényeket. Ezek formálisan is kettéválasztják a gyorsan értékesítésre szánt és az állam stratégiai készletébe tartozó vagyont. Ez utóbbi kezelését egy társasági formában működő, így a parlament ellenőrzése alól kivonható szuperholdingra (ÁV RT.) bízták. 1992-ben világos­sá vált, hogy az addig követett úgynevezett piaci (tehát for­mális adásvételen alapuló) privatizáció kifulladóban van. En­nek oka részben az elégtelen hazai és külföldi keresletben, részben a privatizációs kínálat rohamos romlásában keresen­dő. A kínálat romlásában egyfelől szerepet játszott, hogy a jó vállalatok már elkeltek, másfelől a meglévő állami vagyon gyorsuló értékvesztése. Ez utóbbi jelenség a vállalati szféra elhúzódó pénzügyi válságával van összefüggésben. A kiala­kuló gazdaságpolitikai csapdahelyzetet mi sem bizonyította jobban, mint a privatizációt a kormánykoalíción belülről ért tá­madások. Ezen támadások egy része (például a keresz­ténydemokratáké) azt a felismerést tükrözte, hogy az átgon­dolatlan privatizáció a gazdasági válságot tovább mélyíti. A támadások másik része az addig megvalósult privatizációk­ban azt kifogásolta, hogy túlzott szerep jutott a külföldi tőké­nek és a kormánykoalícióhoz nem közel álló hazai tőkés cso­portoknak (Csurka István, Monopoly csoport fellépései). Eb­ben a helyzetben kerültek előtérbe azok a hazai viszonylatban új technikák, amelyek a válságkezelést és a koalíció társada­lmi preferenciáit a következő időszakban hatékonyabban moz­díthatják elő. A tőkeemeléses privatizációt elsősorban a to­vábbra is szükséges külföldi források korábbinál célszerűbb formájának szánják. A vállalatok működőképességének meg­őrzését szolgálják az MRP, a lízing és az MBO technikák be­vezetése. E technikák bevezetése mellett jelentősen könnyebbedtek az „E"-hitel feltételei. A privatizációs bevételek visszaforgatása a vállalati reorganizációk pénzügyi feltételeit hivatott biztosítani. A politikai preferenciák teljesülését szolgálják a kistulajdonosi részvényvásárlási program ki­dolgozása és a kárpótlási jegy-részvény csere számára kiemelt kínálati portfolió biztosítása.

Azt gondolom, hogy igaztalanok azok a vádak, amelyek az Antall-Boros-kormányt a privatizáció általános lassításával vá­dolják. A privatizációs bevételek képződésének lassulása csak a piaci privatizációt minősíti. A kormány legitimitásának fontos forrása a magántulajdon terjesztése. A kisvállalkozásokból, a gyors megtérülésű tevékenységekből akkumulált tőkék tulaj­donosai a mai privatizációs technikák és ösztönzők mellett igen kedvező feltételekkel gyarapíthatják vagyonukat alacsony piaci értékű vagyontárgyak megszerzésével. A felszámolás alatt lévő vállalatok vagyonának kedvezményes hitelekkel való megszerzése új lökést adhat az eredeti tőkefelhalmozásnak. A magánszektor izmosodása így a saját vállalkozásból történő tőkefelhalmozás és a privatizáció kombinációjának eredménye lesz. E folyamat számára kedvező feltételeket biztosít a kö­vetkező részben ismertetésre kerülő válságkezelő politika.

A kormány kétségtelenül nem kívánt belátható időn belüli privatizációt néhány kiemelt területen. Ezt saját politikai és gazdaságpolitikai cselekvőképességének megőrzése érdeké­ben tette. Ez a taktika nemcsak hazai és külföldi érdekcso­portok elképzeléseivel ütközik, de bizonyos esetekben a gaz­dasági stabilizáció követelményeivel is. A legjobb példa erre a kereskedelmi bankok privatizációja. A mai magyar gazda­sági helyzetben a kereskedelmi bankok külföldi tulajdon­ba kerülése nem egyszerűen a banküzem elidegenítését jelenti, hanem ennél sokkal többet. A kiterjedt pénzügyi vál­ság miatt a bankok birtokában nemcsak betétek és hitelek vannak, hanem a rossz hitelek fejében elzálogosított vagyon­részek, kényszerbefektetések, vagyis jelentős vállalkozói va­gyon. A pénzügyi válság megoldásának döntő feltételei össz­pontosulnak a bankszektorban.

A kör ördögi. A hazai bankszektor alultőkésítettsége, vala­mint a gazdasági válság miatt felhalmozódott kétes és rossz követelései okán újratőkésítésre szorul. A hazai bankrendszer ebben a helyzetben fokozatosan kiszorul a legjobb hazai vál­lalatok hitelezéséből. Ezek igényeit ugyanis a vegyes bankok és a külföldi bankok közvetlen hitelezéssel kielégítik, mivel pozíciójuknál fogva kedvezőbb hitelfeltételeket tudnak kínálni. A friss tőke tehát elengedhetetlen. Ezt elvileg két úton sze­rezhetik meg. Külföldi stratégiai befektető közreműködésével végrehajtott tőkeemeléses privatizációval. A bankok jelen helyzetében azok részvényeinek piaci értéke alacsony. A pri­vatizáció során az állam jelentős tőkeveszteséget könyvelne el plusz elveszíti az előbb említett, nem közvetlenül a bank­üzemhez tartozó vagyont és a pénzügyi válság kezelésének kulcsintézménye feletti meghatározó részesedést. A friss tőke bevonásának másik útja az állami tőkeemelés, amelynek for­rása a kormány által felvett külföldi hitel. Ez a megoldás az állam tulajdonosi szerepét konzerválná a bankszektorban, ugyanakkor jelentős további külső eladósodással járna.

Más vállalkozói vagyonelemek állami tulajdonban tartása (stratégiai megfontolásokból, vagy privatizáció előtti reorga­nizáció céljából) is hasonló dilemmákat vet fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy e vállalati kör ebben a helyzetben csak a kormány által garantált hitelfelvétellel juthat friss forráshoz, és, ráadásul, az állami vagyonkezelés mind intézményeit, mind személyi feltételeit illetően meglehetősen rossz helyzetben van.

1993-ban világossá vált az úgynevezett piaci privatizá­ció régi módon való folytathatatlansága. A gazdasági vál­ság elhúzódásával a feltételek romlottak. Egyfelől a privatizá­ciós kereslet – megfelelő hazai vásárlóerő és a külföldi tőke érdeklődésének csökkenése miatt – nem biztosítja a gazda­ságpolitika által korábban célul kitűzött privatizációs ütemet. A készpénzben befolyó privatizációs bevételek nagyságrendi­leg maradtak el az államháztartás hiányának finanszírozásá­hoz szükséges összegektől, a belföldi államadósságról nem is beszélve.

Másfelől a kínálati oldalon is jelentős átrendeződések men­tek végbe. Romlott a kínálat minősége azzal, hogy a csődök és felszámolások miatt rohamos az állami vagyon értékvesz­tése. Az ÁV RT. felállásával jelentős vagyontömeg vonódott ki a privatizálást közvetlenül végző ÁVÜ hatóköréből. Jelentős és viszonylag értékes vagyontömeg kivonódása kezdődött meg a piaci privatizáció hatóköréből azzal, hogy különböző alapítványok és a TB alapok számára ingyenes vagyonjutta­tást határozott el a kormány.

1993-tól változtak a kormány privatizációs politikájának pri­oritásai. A kormányzat felismerte, hogy a privatizáció gyorsí­tásának a reorganizáció a feltétele. Ezek a privatizációs kíná­lat javítását célzó akciók azonban szakmailag nem voltak kel­lően kiérleltek, ezért a gazdaságpolitika ambivalensen fogadta őket. Ez a tény eleve magában rejtette ezen akciók sikerte­lenségének lehetőségét. Pozitív változásnak tekinthető azon­ban, hogy a privatizációs megoldásoknál előtérbe kerültek a tőkeemeléses konstrukciók. A privatizációs politika változásá­nak másik eleme, hogy a gazdaság külső egyensúlyi viszo­nyainak drasztikus romlása miatt újból előtérbe került a kész­pénzes devizabevételek szerzésének kényszere. Ennek lé­nyege, hogy a külső fizetési pozíció megrendülése esetén a külföldi tőke bevonásának ösztönzésére néhány nagyvállalat (nagybankok, nagy közszolgáltatók stb.) gyors privatizálására kerülhet sor. Mivel e területen a működőképesség a tőkeeme­léses megoldást követeli, a költségvetés helyzetén ezen ak­ciók nem segítenének, de mint azt 1993 végén a MATÁV el­adása mutatja, ezen a módon jelentős devizabevételekhez le­het jutni. További bevételi tartalékot jelentenek a koncesszióba adásból származó díjbevételek.

1993-ban a privatizáció folyamataiban tendenciaváltás tör­tént. Ennek lényege, hogy alig nőtt az értékesített vagyonér­ték. Míg 1992-ben 74,5 milliárd forint volt, addig (a MATÁV privatizációját nem számítva) ugyanez 1993-ban 78 milliárd. 1991-1992 között ez az érték megduplázódott. Ráadásul ezen belül (ugyancsak figyelmen kívül hagyva a MATÁV-akciót) abszolút számokban is visszaesett a készpénzbevétel. Ez 1992-ben 63 milliárd, 1993-ban 43 milliárd forint volt. Nagy szerephez jutott ugyanakkor a kárpótlás és a kedvezményes technikák alkalmazása. A táblázat e szerkezetváltozásokat mutatja.

1994 első felében tovább folytatódott a kedvezményes konst­rukciókkal történő vagyonértékesítés. Ez zömmel az ÁVÜ port­foliójába tartozó vagyont érinti. A kárpótlás céljára felajánlott vagyon egy része az ÁV RT-hez tartozik. A már meglévők mellé csatlakozik az eléggé vérszegényre sikeredett Kisbefek­tetői Részvényvásárlási Program. Az új koalíciós kormány ezen akciókat várhatóan a legrövidebb időn belül lezárja. Az ÁVÜ 1994-re tervezett készpénzbevétele 47 milliárd forint kö­rüli. Ennek realitása kérdéses. Az összes vagyoneladás 72 milliárd forint értékűre tervezett. Ez 65%-os készpénzhánya­dot jelent. E készpénzbevételek zöme az államháztartáson belül kerülne elköltésre.

Az 1994-es privatizációs folyamatok másik – lehet mondani, meghatározó – eleme az ÁV RT. portfolióját érintő „nagypri­vatizáció", vagyis a stratégiai készletek kiárusítása. A féléves fizetési mérleg adatok arra utalnak, hogy az új kormány rá­kényszerül ilyen akciókra.

Néhány következtetés

Az eddigi folyamatok tapasztalatai alapján legalább a követ­kező következtetések vonhatók le:

1. 1990 és 1994 között az új politikai elit érdekérvényesítési törekvései a privatizáció során, jó néhány ponton ellentmon­danak a gazdasági stabilizáció szempontjainak. Ezért nem kö­zömbös, hogy a kialakuló új tulajdonosi osztály milyen összetételű lesz.
2. Nem helyes a gazdaságpolitikai célrendszerben a pri­vatizációt első, vagy domináns helyre tenni. Úgy tűnik, hogy a gazdaság stabilizálását mindent megelőző prioritás­ként kell(ene) kezelni. A leköszönt kormány sikerleltárának az a kitétele, hogy sikerült a magánszektort uralkodóvá tenni, legalábbis megkérdőjelezhető. A közvetlen állami tulajdon ki­mutatható csökkenése mögött ott van egy igen jelentős köz­vetett állami tulajdoni rész. A privatizált társaságoknál (is) a rossz hitelek mögött végül is a döntően állami tulajdonú ke­reskedelmi bankok explicit vagy implicit tulajdonosi jogosítvá­nyai állnak.
3. A tulajdonváltás rövid- és középtávon biztosan nem jelent pótlólagos növekedési hajtóerőt a gazdaságban, ső inkább pótlólagos terhet a működésben. Az alkalmazott priva­tizációs technikák az érintett vállalatok tőkehelyzetét nem­hogy stabilizálták volna, inkább destabilizálták. A hitelekkel privatizált vállalatokból a hitelek visszafizetése és a kamatfi­zetési kényszer miatt tőkekivonásra kerül sor. További prob­léma, hogy a privatizációs hitelterhek miatt az érintett társa­ságok nem hitelképesek, így forgóeszköz szükségleteiket és fejlesztési elképzeléseiket hitellel megvalósítani nem tudják. Súlyos problémát jelent a gazdasági növekedés szempontjá­ból az is, hogy az állami vagyonkezelés minősége igen ala­csony szintű.
4. A tulajdonváltásból adódó bizonytalanságok akadályoz­zák a gazdasági „jogállamiság" megszilárdulását (ez a piac­gazdaság alapfeltétele volna), valamint a piaci privatizáció ed­digi útja akadályozza a piaci intézmények „rendeltetésszerű" működését. A tulajdonváltás a már privatizált szektorban sem teremtett stabil tulajdonosi struktúrát, hiszen a hitelezési technikákkal privatizált szférába egy későbbi csődhullám szinte be van programozva. Ennek eredményeként nem zár­ható ki a tulajdonrendszer térképének újrarajzolása.

Jegyzetek

1 A rejtett privatizáció fogalma Kopácsi Sándortól származik.

2 Erre tettem kísérletet „A magyarországi privatizáció fordulatai" című cikkemben. Valóság, 1993. 6, szám

A tanulmány az OTKA 4624. számú projekt keretében készült.