1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus