Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott három könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia forradalom története)1 , a harmadik pedig az orosz forradalom történetét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadikat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővonalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.
Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forradalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbátor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.
Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilatkozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyvben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvilágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, minthogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének kiterjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül porosodik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia atyjának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?
Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is kétségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalapjukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?
Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra törekedni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke formuláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszabaduljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem hajlandók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magáról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és kötelessége".
Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem torpant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a forradalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyenjogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történetének egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. századra, az amerikai Észak és Dél háborúját.
És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forradalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelkeléstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége káoszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „háborús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai demokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konfliktus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.
Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalomhoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"
A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint maró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjának" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kifejeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a farkasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jefferson, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?
A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De amikor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháborodásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körülbelül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előestéjén,
Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehetetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválasztja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.
Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan értekezik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetőségéről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elkeni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaikról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaországban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sárba tiporja az embereket".
AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat illeti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer arra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formájára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételezte, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag polgárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehajló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.
Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mivel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöttük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zabolázható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulajdonosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági elmaradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a törvényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.
Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszabadítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmutató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…
Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok érdekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen berendezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaországhoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy varázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, miközben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.
Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos csoda, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?
Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befejezést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"
Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gyakorolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta magával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem takargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gazdagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alázatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyontalanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre helyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hiszen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…
Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami ellentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrácia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.
A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk polgári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb tanulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció oldalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venniük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rendszerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támogatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyében „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak csodálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-vezetőink".
P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértették. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik persze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasztos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlátlan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."
A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pétervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matrózai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevikvezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.
Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokraták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rágalmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Foglyokat nem ejtünk!"
Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgoskodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú remény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demokráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.
Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fogadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik színfalak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszédet, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fogva tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem ismer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfeszíti a Kseszinszkaja-termet."
A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűségein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlényként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.
Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a demokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.
Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „francia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félisteneket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatatlanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azokban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".
S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitása, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félrevezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.
A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alapeszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és veszedelmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangozhatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson számára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorlatának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnökének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia forradalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.
(Ford.: Havas Ferenc)
Jegyzetek
A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.
1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyeknek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.