A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.