A vádlottak padjára állított bioüzemanyagokon túl, a Világbank és a Valutaalap neoliberális agrárpolitikája nagymértékben felelős az élelmiszerválság létrehozásában, ahogy a mexikói, Fülöp-szigeteki és malawi példa mutatja. A globális kapitalista agráripar paradigmájával szemben az ellenálló parasztmozgalma

Amikor tavaly emberek tízezrei tiltakoztak Mexikóban a tortilla (kenyér) árának 60%-os emelkedése ellen, sok elemző a bioüzemanyagot állította a vádlottak padjára. Az Egyesült Államok agrártámogatásai miatt az ame­rikai farmerek egyre nagyobb földterületen élelem helyett etanol előállítá­sa szolgáló kukoricát termesztettek, melynek következtében a kukorica ára meredeken emelkedett. A kukorica felhasználásának átállítása a tortilláról az üzemanyagokra bizonyosan hozzájárult az égbeszökő árak­hoz, bár a transznacionális közvetítők spekulációja, a bioüzemanyagok keresletével talán még nagyobb szerepet játszott ebben. Azonban egy érdekes kérdés elkerülte a legtöbb vizsgálódó figyelmét: hogy az ördög­be fordulhat elő, hogy a mexikóiak ellátása, a kukorica őshazájában, az amerikai behozataltól függ?

A mexikói élelmiszerválságot megértéséhez számot kell vetnünk azzal, hogy a tortillaválság előtti években a kukorica szülőföldjét kukoricaim­portáló gazdasággá változtatták a Valutaalap (IMF), a Világbank és a washingtoni kormányzat által szorgalmazott „szabad piaci" intézkedé­sek. Ez a folyamat az 1980-as évek eleji adósságválsággal kezdődött. A fejlődő országok két legnagyobb adósának egyikét, Mexikót, arra kényszerítették, hogy pénzért könyörögjön a Világbanknál és a Valuta­alapnál, hogy teljesíteni tudja a nemzetközi kereskedelmi bankok felé adósságszolgálati kötelezettségeit. A dollár milliárdokra rúgó segítség quid pro quo ('valamit valamiért') ára a Világbank egyik igazgatósági tagjának szavaival a „példa nélküli részletekbe menő beavatkozás" volt, amely a magas vámok, az állami szabályozás és az állami támogatás intézményeinek megszüntetését célozta, amelyeket a neoliberális dokt­rína a gazdasági hatékonyság gátjának tekintett.

A kamatfizetés a kormányzati kiadások 19%-áról 57%-ára nőtt 1982 és 1988 között, miközben a beruházások a már amúgy is alacsony 19,3%-ról 4,4%-ra estek vissza. A kormányzati kiadások lefaragása az állami hitelek, az államilag támogatott mezőgazdasági felhasználás, az ártámogatások, az állami marketingtestületek és a képzési programok lebontását eredményezte. A paraszti termelők helyzetét tovább rontotta, hogy a Valutaalap és a Világbank nyomására a mezőgazdasági keres­kedelmet egyoldalúan liberalizálták.

Még ennél is nagyobb csapást jelentett a paraszti mezőgazdaság szá­mára az Észak-Amerikai Szabad kereskedelmi Megállapodás (NAFTA)

1994-es hatályba lépése. Bár a megállapodás 15 év átmeneti időszakot engedélyez a mezőgazdasági termékek vámvédelmének lebontására (beleértve a kukoricát is), de a masszívan támogatott amerikai kukorica késedelem nélkül elárasztotta a piacot, megfelezve az árakat és tartós válságba sodorva a kukoricatermelést. Nagyrészt ennek a megállapodás­nak köszönhetően mára Mexikó tartós nettó élelmiszerimportőrré vált.

Az állami kukoricaügynökség bezárásával az amerikai kukoricaimportot és a mexikói gabona elosztását néhány transznacionális kereskedőcég monopolizálta (például a határ mindkét oldalán tevékenykedő, amerikai tulajdonban lévő Cargill és a részben amerikai Maseca). Ez a kereske­delmi tendenciákkal való spekulálásra alkalmas helyzetbe hozta őket, és így manipulálhatják a bioüzemanyagok iránti kereslet változásait, akár a többszörösére növelve azt. Ugyanakkor a belföldi kereskedelem monopolellenes ellenőrzése bebiztosítja, hogy a nemzetközi kukoricaárak növekedése ne eredményezhesse a kistermelőknek fizetett összegek jelentős növekedését.

A mexikói kukoricatermelő parasztok számára egyre nehezebbé vált, hogy elkerüljék számos kukoricatermesztő honfitársuk és más rizs-, marhahús-, szárnyas- és sertéshústermelő kisgazdaság sorsát, amelyek azért mentek tönkre, mert a NAFTA előnyben részesíti az államilag tá­mogatott amerikai termelőket. A Carnegie Alapítvány 2003-as jelentése szerint az Egyesült Államokból származó import legalább 1,3 millió pa­raszt munkáját lehetetlenítette el, közülük sokan ráleltek már az északi szomszédba vezető útra.

A kilátások nem biztatók, mivel a mexikói kormány továbbra is neo­liberális befolyás alatt áll, szisztematikusan leépítik a parasztokat tá­mogató rendszert, a mexikói forradalom fontos örökségét. A Food First élelmezéspolitikai intézet igazgatója Eric Holt-Giménez szerint: „Időre és sok erőfeszítésre lesz szükség a kisgazdaságok életképességének helyreállításához, azonban, úgy tűnik, erre semmilyen politikai szándék sem irányul – azaz semmi olyasmi, hogy a NAFTA-egyezményt újra kéne tárgyalni."

Rizsválság keltése a Fülöp-szigeteken

A rizs esetében tisztábban látszik, hogy a globális élelmiszerválság főként a mezőgazdaság szabadpiaci átalakításából ered. Szemben a kukori­cával, a világ rizstermelésének kevesebb mint 10%-ával kereskednek, továbbá nem termesztenek rizst élelmiszer helyett bioüzemanyag-gyártás céljából. Azonban csupán idén az árak majdnem megháromszorozódtak, a januári 380 dolláros tonnánkénti árról áprilisra több mint 1.000 dollárra emelkedve. A szűkülő kínálat idején az áremelkedéshez kétségtelenül hozzájárult a nagykereskedők kartelljának spekulációja. Azonban – ahogy Mexikó és a kukorica estében is láttuk -, a nagy rejtély az, hogy néhány korábban rizsben önellátó ország miképp vált erősen importfüggővé?

A Fülöp-szigetek szomorú példája azt mutatja, hogy a neoliberális gazdasági átalakítás hogyan változtat egy nettó élelmiszerexportáló or­szágot nettó élelmiszerimportőrré. A Fülöp-szigetek a világ legnagyobb rizsimportőre. Manila kétségbeesett erőfeszítései az ellátás mindenáron való biztosítására az újságok címlapjára kerültek, és a szegény falvak rizselosztásának biztonságára ügyelő katonákról készült fotók a globális válság emblematikus képeivé váltak.

A Fülöp-szigeteken többé-kevésbé ugyanaz a törtét, mint Mexikóban. A diktátor Ferdinand Marcos sok bűnt és gaztettet követett el, beleértve a földreform elodázását, de azzal nem lehet vádolni, hogy kiéheztette a mezőgazdaságot. A paraszti elégedetlenség leszerelése érdekében a rezsim ártámogatott műtrágyát és vetőmagot biztosított a földműve­lőknek, hitelprogramokat indított és vidéki infrastruktúrát épített. Marcos 1986-os távozását követően a kormány 900.000 tonna rizst tárolt a raktáraiban.

Paradox módon, a következő néhány év során az új demokratikus be­rendezkedés a kormány beruházási kapacitását kivéreztette. Mint Mexikó esetében is, a Világbank és a Valutaalap a nemzetközi hitelezők érdekei szerint cselekedve nyomás alá helyezte Corazon Aquino kormányát, hogy a 26 milliárd dolláros külföldi hitel visszafizetését prioritásként kezelje. Aquino beletörődött ebbe, noha országa vezető közgazdái figyelmeztet­ték, hogy „a hitelezőink által megszabott menetrendben történő adósság­visszafizetéssel konzisztens újjáépítési program keresése hiábavaló." Az 1988 és 1993 közötti időszakban, adósságszolgálat formájában, évente a bruttó hazai termék (GDP) 8-10%-a hagyta el a Fülöp-szigeteket – ami körülbelül a mexikóival megegyező arány. A kamatfizetések 1980 és 1994 között a kiadások 7%-áról 28%-ra emelkedtek, miközben a beruházások 26%-ról 16%-ra estek. Röviden, az adósságszolgálat teljesítése vált a nemzeti költségvetés prioritásává.

A mezőgazdaságra fordított kiadások kevesebb mit a felére estek vissza. A Világbank és helyi tanítványai azonban nem aggódtak, mivel a nadrágszíj-szorítás egyik célja az volt, hogy a magánszektor dinamizálja a vidéket. Azonban a mezőgazdasági termelőképesség gyorsan erodá­lódott; az öntözés stagnált. A Fülöp-szigeteken az 1990-es évek végére csak az úthálózat 17%-át burkolták, míg ez az arány Thaiföldön 82%, Malajziában pedig 75% volt. A terméshozamok általában vérszegény­nek bizonyultak, a rizs átlagos terméshozama messze alatta maradt a kínainak, a vietnaminak és a thaiföldinek, ahol a kormányok tevékenyen segítették a vidéki termelést. A Marcost követő agrárreform-program elsorvadt, elvették a támogató szolgáltatások pénzügyi hátterét, ami pedig a sikeres reform kulcsának bizonyult Tajvanon és Dél-Koreában. Mexikóhoz hasonlóan a Fülöp-szigetek parasztsága is azzal szembesült, hogy az állam teljes mértékben megszünteti a széleskörű támogatásokat, noha már függővé váltak az állam ilyen szerepvállalásától.

A Fülöp-szigeteken a mezőgazdasági programok lefaragását a ke­reskedelem liberalizációja követte miután 1995-ben belépett a Világ­kereskedelmi Szervezetbe (WTO), és ennek hasonló következményei voltak, mint Mexikó NAFTA-hoz való csatlakozásának. A WTO tagság megkövetelte, hogy a Fülöp-szigetek, a rizs kivételével minden mező­gazdasági importján eltörölje a mennyiségi korlátozásokat, továbbá hogy lehetővé tegye minden árucikk esetében egy bizonyos mennyiség alacsony vámok melletti behozatalát. Engedélyezték a rizsimport mennyiségének korlátozását, azonban a belépést követő tíz év során be kellett engedjenek legalább a hazai fogyasztás 1-4%-ának megfelelő mennyiséget. Az állami támogatás hiányában halálosan legyengült hazai termelés miatt, hogy kompenzálja a hiányt, a kormány valójában ennél a mennyiségnél sokkal többet importált. A masszív import lenyomta a rizs árát, ami elkedvetlenítette a parasztokat, és a termelés növekedését mélyen az ország két fő ellátójának számító Thaiföld és Vietnam szintje alatt tartotta.

A WTO-ba való belépés következményei Fülöp-szigetek mezőgaz­daságának többi szektorán is szuper tájfunként sepertek végig. Az olcsó importkukorica – melynek nagy része támogatott amerikai ter­mék – elárasztotta a parasztokat, akik 1993 és 2000 között a kukorica vetésterületét 3,1 millió hektárról 2,5 millió hektárra csökkentették. A csirkeaprólék tömeges behozatala majdnem kivégezte ezt az iparágat, miközben az import felfutása destabilizálta a szárnyas-, a sertés- és a zöldségágazatokat.

A WTO tagság becikkelyezésére indított 1994-es kampány során a kormány közgazdászai – akiket a Világbank edzői készítettek fel – azt ígérték, hogy a gabona és más hagyományos növények gazdálkodásá­ban elszenvedett veszteségeket több mint kompenzálni fogják az olyan „magas hozzáadott értékű" növénytermesztési exportágazatok, mint a vágott virág, a spárga vagy a brokkoli. Ebből azonban kevés vált valóra. Akárcsak abból az évi félmillió mezőgazdasági munkahelyből, amelyet a piac állítólagos mágikus hatásénak kellett volna létrehoznia. Épp el­lenkezőleg, a mezőgazdasági munkahelyek száma 1994 és 2001 között 11,2 millióról 10,8 millióra esett.

A Valutaalap által megkívánt kiigazítás és a WTO által előírt kereske­delmi liberalizáció sorozatütései gyorsan importfüggővé tették a nagyobb részt önellátó mezőgazdaságot, mivel a parasztokat következetesen ellehetetlenítették. A WTO genfi tárgyalásán e katasztrofális folyamat fájdalmas következményeit pontosan tükrözik a Fülöp-szigetek kormány­képviselőjének szavai: "Kistermelőinket kivégzi a nemzetközi kereske­delmi világ goromba igazságtalansága".

A nagy átalakulás

Azokban az országokban, ahol a Világbank és a WTO bábáskodott, a Mexikóhoz és a Fülöp-szigetekhez hasonló történetek ismétlődtek. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) tizennégy or­szágra kiterjedő vizsgálata azt mutatta, hogy az élelmiszerimport szintje 1995 és 1998 között meghaladta az 1990 és 1994 közöttit. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a WTO Mezőgazdasági Egyezményének egyik fő célja a fejlődő országok piacának megnyitása volt, hogy befogadhas­sák az Észak többlettermelését. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztere: John Block 1986-ban így fogalmazott: „Az az elképzelés, hogy a fejlődő országoknak saját magukat kéne élelemmel ellátni, egy letűnt időszak anakronizmusa. Élelmiszerbiztonságukat szempontjából előnyösebb, ha az Egyesült Államok mezőgazdasági termékeire támaszkodnak, amelyek a legtöbb esetben olcsóbban beszerezhetők."

Block azonban elfelejtett megemlíteni, hogy az amerikai termékek alacsony árát az állami támogatások biztosítják, amelyek minden évben egyre emelkednek, annak ellenére, hogy a WTO állítólag épp ezek megszüntetését tűzte ki céljául. A fejlett országok kormányai által nyújtott mezőgazdasági támogatások teljes összege 1995 és 2004 között 367 billió dollárról 388 billió dollárra nőtt. Az 1990-es évek végétől a támoga­tások a mezőgazdasági termelés értékének 40%-át érték el az Európai Unióban és 25%-át az Egyesült Államokban.

A szabad piac apostolai és a dömping védelmezői úgy tűnhet a pa­letta két ellentétes oldalán foglalnak helyet, de az általuk javasolt intéz­kedéscsomagok nagyjából ugyanazt: globalizált kapitalista agráripart eredményeznek. A fejlődő országokat egy olyan rendszerbe integrálják, amelyben például a hús és gabona export vezérelt termelését nagy ipari farmok uralják (olyanok, mint a thaiföldi multinacionális vállalat: a CP egységei), ahol a technológiát folyamatosan megújítják a genetikai tervezés (például a Monsantótól származó) legfrissebb eredményei alap­ján. A vámok és a vámon kívüli kereskedelmi akadályok megszüntetése megkönnyíti egy globális mezőgazdasági szupermarket létrehozását az elit és a középosztály fogyasztói számára, melyet olyan gabonakeres­kedő cégek szolgálnak ki, mint a Cargill és az Archer Daniels Midland, vagy olyan élelmiszer kiskereskedelmi láncok, mint a brit Tesco vagy a francia Carrefour.

Ezen az integrált globális piacon csekély lehetőség marad a vidéki és városi szegények százmilliói számára, akiket óriási városszéli favelákba¹ száműztek, ahol az élelmiszerárak gyakran még magasabbak, mint a szupermarketekben, vagy vidéki rezervátumokba kényszerültek, ahol a mezőgazdasági mikrotermelés csapdájába esve egyre inkább fenyegeti őket az éhinség. Egyazon országban néha valóban egymás mellett élnek az éhező kitaszítottak és a prosperáló globalizált szektor.

Ez nem egyszerűen a nemzeti élelmiszer-önellátás vagy élelmiszer­biztonság lebontása, vagy – az oxfordi Afrika-kutató Deborah Bryceson kifejezésével – a „paraszttalanítás" jelensége: azaz egy termelési mód kiszorítása annak érdekében, hogy a vidéket az intenzív tőkefelhalmozás kedvező terepévé tegyék. Ez az átalakulás százmillióik számára jelent traumát, hiszen a paraszti termelés nem egyszerűen a gazdasági tevé­kenységek egyike. Ez az élet egyik ősi formája, egy kultúra – ami az egyik oka annak, hogy az áttelepített vagy ellehetetlenített indiai parasztok között egyre többen követnek el öngyilkosságot. Andhra Pradesh állam­ban az öngyilkosságok száma a parasztok körében 1998 és 2002 között 233-ról 2600-ra emelkedett. Maharashtra államban az öngyilkosságok száma több mint háromszorosára: 1995 és 2005 között 1083-ról 3926-ra nőtt. Becslések szerint körülbelül 150 000 indiai paraszt dobta el életét. A kereskedelem liberalizációja miatt összeomló árak, a biotechnológiai cégeknek átengedett vetőmag-ellenőrzés egyaránt hozzájárultak ehhez az átfogó problémához. A Globális Igazság aktivistája: Vandana Shiva szerint: „A globalizációban a parasztok elvesztik társadalmi, kulturális és termelőként érzett gazdasági identitásukat. Mára a paraszt a hatalmas globális vállalatok által előállított (és a hatalommal bíró helyi földbir­tokosokon és hitelezőkön keresztül értékesített) drága vetőmagok és vegyszerek »fogyasztójává« vált."

Az afrikai mezőgazdaság útja az engedelmességtől az engedetlenségig

A paraszttalanítás már meglehetősen előrehaladott Latin-Amerikában és Ázsiában, és ha a Világbank megvalósítja terveit, akkor Afrika is ebbe az irányba fog haladni. Egy cikkükben Bryceson és kollégái nemrég meggyőzően arra figyelmeztetnek, hogy a Bank 2008-as Világ Fejlődési Jelentése, amely bőségesen foglalkozik az afrikai mezőgaz­dasággal, lényegében egy kész terv a kontinens parasztgazdaság alapú mezőgazdaságának nagyban kereskedő farmergazdálkodásra való átállítására. Azonban – mint számos más helyen manapság – a Bank gyámolítása dacos neheztelés helyett immár egyre gyakrabban nyílt engedetlenséget szül.

A gyarmaturalom alóli felszabadulás idején, az 1960-as években, Afrika ténylegesen nettó élelmiszerexportőr volt. Ma a kontinens élelmiszer­szükségletének 25%-át behozatalból fedezi, majdnem minden ország nettó importőr. Az éhség és éhínség visszatérő jelenségekké váltak, csak az utóbbi három évben élelmezési vészhelyzet alakult ki Afrika szarván, a Szahel-övezetben, Afrika déli és központi vidékein.

Az afrikai mezőgazdaság mély válságot él át, melynek okai többek között a háborúk, a rossz kormányzás, a mezőgazdasági technológia hi­ánya és a HIV/AIDS előretörése. Azonban, ahogy Mexikó és a Fülöp-szi­getek esetében láthattuk, az okok egyik fontos tényezője a kormányzati ellenőrzési és támogatási rendszerek leépítése, melyet a Valutaalap és a Világbank strukturális kiigazító programjai a külső adósságtörlesztésben nyújtott segítség ellentételezéseként követeltek meg.

A strukturális kiigazítás a beruházások csökkenését, megnövekedett munkanélküliséget, csökkentett szociális kiadásokat, csökkentett fogyasztást és alacsony kibocsátást eredményezett. A műtrágya ár­szabályozásának megszüntetése – miközben egyidejűleg lefaragták a mezőgazdasági hitellehetőségeket – egyszerűen kisebb műtrágya felhasználáshoz, alacsonyabb hozamokhoz és kisebb beruházáshoz vezetett. Ráadásul a valóság nem hajlandó teljesíteni azt a doktriner elvárást, mely szerint az állam visszavonulása kikövezi az utat a piac számára, ami majd dinamizálja a mezőgazdaságot. Ellenkezőleg: a magánszektor, amely az állami kiadások csökkentését (helyesen) a kockázatok növekedésének fogta fel, nem lépett a megnyíló résbe. A különböző országokban sorra inkább „kiszorította" mintsem „beinvitál­ta" a magánbefektetőket az a tény, hogy az állam kiszállt. Az Oxfam-segélyszervezet jelentéséből kiderül, hogy a magánkereskedők gyakran a szegényparasztok számára meglehetősen kedvezőtlen feltételek közt vették át az állam szerepét, ennek következtében jóval bizonytalanabbá vált a parasztok számára az élelmiszerbeszerzés, továbbá a kormányok a kiszámíthatatlan nemzetközi segélyekre szorultak. Az magánszektor­barátnak mondható Economist is hasonló véleményt fogalmazott meg, elismerve, hogy „az állami kutatóintézeteket felváltó magántársaságok némelyike haszonleső monopolistának bizonyult."

Az afrikai kormányok számára meghagyott támogatási forrásokat a Világbank a mezőgazdasági export felé terelte, hogy a kivitel valutát hozzon, amelyre ezen államoknak adósságszolgálatuk teljesítéséhez volt szükségük. De, ahogy Etiópiában az 1980-as évek éhínsége idején történt, ez a jó földek exporttermelésre való átállításához és az élelmi­szertermelés kevésbé alkalmas talajra való száműzéséhez vezetett, ami tovább fokozta az élelmiszerellátás bizonytalanságát. A Világbank ráadá­sul több országot egyszerre ösztönzött ugyanannak az exportterménynek a középpontba állítására, ez gyakran túltermeléshez és ezt követően világpiaci árzuhanáshoz vezetett. Ghána például igen sikeresen növelte kakaótermelését, ám ez 1986 és 1989 között a világpiaci ár 48%-os esését hozta magával. A kávé árának 2002-3-as zuhanása egy újabb etiópiai élelmezési válsághoz vezetett.

A strukturális kiigazítás, ahogy Mexikóban és a Fülöp-szigeteken sem, úgy Afrikában sem egyszerűen elégtelen beruházást, hanem tőkekivonást jelentett. De volt egy fő különbség: Afrikában a Világbank és a Valutaalap mikroszinten is beavatkozott olyan kérdésekben, mint például a támogatások megszüntetésének üteme, az elbocsátandó közalkalmazottak száma, sőt Malawi esetében azt is előírták, hogy az ország gabonatartalékaiból mennyit és kinek adjon el.

A kiigazítás negatív hatásait az EU és az Egyesült Államok tisztes­ségtelen kereskedelmi praktikái tovább fokozták. A liberalizáció meg­engedte, hogy a támogatott uniós marhahús számos marhatenyésztőt tegyen tönkre Nyugat- és Dél-Afrikában. Miután a WTO legitimálta az Egyesült Államokban nyújtott támogatásokat, az amerikai termesztők gyapottal árasztották el a világpiacot a termelési költségek 20-50%-án kínálva terméküket, és ezzel csődbe juttatták a nyugat- és közép-afrikai farmereket.

A Szaharától délre – az Oxfam szerint – 1981 és 2001 között a napi egy dollárnál kevesebből élő afrikaiak száma majdnem megduplázódott, ez 313 millió embert, azaz a kontinens lakosságának 46%-át jelenti. A strukturális kiigazítás elnyomorító hatása aligha tagadható. A Világbank Afrikáért felelős vezető közgazdásza elismerte: „Nem gondoltuk, hogy e programok emberi költségei ilyen magasak lehetnek és hogy gazdasági előnyeik ilyen lassan mutatkoznak meg."

Malawi kormánya 1999-ben elindított egy programot: minden kisparcellán gazdálkodó család műtrágyából és vetőmagból álló ingyenes „kezdőcsomagot" kapott. Ennek eredményeként országos szinten kuko­ricafelesleg keletkezett. Ami ezután következett azt a neoliberális köz­gazdaságtan legnagyobb baklövéseinek klasszikus esettanulmányaként kellene tanítani. A Világbank és más segélynyújtók elérték e program lecsökkentését, majd végül megszüntetését, azzal érvelve, hogy az állami támogatás eltorzította a kereskedelmet. Az ingyenes kezdőcso­magok nélkül a termelés meredeken visszaesett. Ezzel párhuzamosan a Világbank ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány eladja gabonakész­letének jelentős részét, és így a tartalékokat kezelő szerv – a kormány tiltakozása ellenére – visszafizesse kereskedelmi tartozását. Mire az élelmiszerválság 2001- 2002-ben éhínségbe torkollott, már alig maradt a készletekből, és körülbelül 1500-an haltak éhen. A Világbank nem ta­núsított bűnbánatot, sőt ellenkezőleg, leállította egy kiigazítási program kifizetéseit azzal érvelve, hogy „az állami vállalati szektor továbbra is kockázatot jelent a 2002/2003-as költségvetés sikeres teljesítésére. A kormányzati vásárlások az élelmiszer és más mezőgazdasági piacokon… kiszorítják a források produktívabb elköltését."

A 2005-ben, a tovább súlyosbodó élelmiszerválság idejére, a kormány­nak elege lett a Világbank és a Valutaalap ostobaságából. Az új elnök ismét bevezette a műtrágya támogatását, lehetővé téve 2 millió háztartás számára, hogy a kiskereskedelmi ár harmadáért juthassanak hozzá, továbbá a vetőmagot is árengedménnyel biztosította a számukra. A kö­vetkező két év eredmény: rekordtermés, egymillió tonna kukoricafölösleg; az ország Afrika déli részének kukoricaszállítójává vált.

Malawi Világbankkal szembeni ellenszegülése egy évtizeddel ezelőtt valószínűleg hősies, de hiábavaló ellenállás lett volna. A környezet mára megváltozott, mivel a strukturális kiigazítás egész Afrikában elvesztette hitelét. Már néhány olyan segélynyújtó kormányzati és nem-kormány­zati szervezet (NGO) is elhatárolódott a Világbanktól, amely korábban a kiigazítási programot támogatta. Ezzel a lépéssel nyilván megpróbálják megakadályozni afrikai befolyásuk további csökkenését, továbbá ettől remélik, hogy nem fogják őket azonosítani a sikertelen politikával és a a népszerűtlen intézményekkel, miközben a kínai segélyek kezdenek alternatívát jelenteni a Világbank, a Valutaalap és a nyugati kormányok segélyprogramjaival szemben.

Vajon az élelmiszer-önrendelkezés az alternatív alapelv?

Nemcsak a malawi és a hozzá hasonló kormányok ellenszegülése és hajdani szövetségesek neheztelése az, ami aláássa a Valutaalapot és a Világbankot. A parasztszervezetek az egész világon egyre harciasabbá váltak az agráripar globalizációjával szemben. Ténylegesen a paraszt­szervezetek nyomása az, amely a Dél kormányait arra késztette, hogy megtagadják a mezőgazdasági piacaikhoz való könnyebb hozzáférést, és követeljék az amerikai és európai mezőgazdasági támogatások ha­tározott visszafogását, ami megakasztotta a WTO dohai fordulójának tárgyalásait.

A parasztszervezetek nemzetközi hálózatot építettek ki, amelyek közül talán a Via Campesina (Parasztút) az, amelyik a legdinamikusabban bővül. Ez a szervezet nem csak arra törekszik – ellenezve a globalizált kapitalista agráripar paradigmáját -, hogy a WTO-t eltávolítsa a mezőgaz­daságból, hanem alternatívaként az élelmiszer-önrendelkezést ajánlja. Az élelmiszer-önrendelkezés mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy adott országnak joga van élelmiszertermelése és fogyasztása meghatározá­sára, és kiveheti mezőgazdaságát az olyan globális kereskedelmi rezsim hatálya alól, mint a WTO. Ez egyúttal a kisgazdaság-központú mező­gazdaság konszolidációját is jelenti, amit a hazai piac olcsó importtal szembeni védelmén keresztül érnek el, és magában foglalja a parasztok és halászok számára kifizetődő árakat, az összes közvetlen és közvetett exporttámogatás megszüntetését, valamint a fenntarthatatlan mezőgaz­daságot finanszírozó hazai támogatások leépítését. A Via Campesina véget vetne a Kereskedelemhez Kapcsolódó Szellemi Tulajdonjogok (TRIP) rendszerének, ami lehetővé teszi, hogy vállalatok vetőmagokat szabadalmaztassanak; ellenzi a génmódosításon alapuló mezőgazda­sági technológiákat; továbbá földreformot követel. Az integrált globális monokultúra helyett – a Via Campesina távlati elképzelése szerint – a nemzetközi mezőgazdaság egymással kereskedő de elsősorban a hazai termelésre összpontosító, sokféle nemzeti mezőgazdaságból áll.

Az iparosítás előtti kor maradványainak tekintett parasztok vezetik ma az ellenállást a kapitalista agráriparral szemben, azok akiket egyszerűen kidobnának a történelem szemétdombjára. A parasztság – Marx kifeje­zésével élve – politikailag öntudatos „magáért való osztállyá" vált annak ellenére, hogy Marx épp eltűnését vizionálta. A globális élelmiszerválság­nak köszönhetően központi szerephez jutnak, ráadásul szövetségeseik és támogatóik is akadnak. A parasztok nem hajlandók szép csendben kimúlni, küzdenek a paraszttalanítás ellen; a XXI. század fejleményei megmutatják, hogy a globalizált kapitalista agráripar csodaszere nem más, mint egy rémálom. A környezeti válságok súlyosbodásának, az ipa­rosodott városi élet fokozódó társadalmi működési zavarainak, továbbá az iparosított mezőgazdaságnak köszönhető élelmiszerellátási bizony­talanságoknak köszönhetően az egyre fokozódó paraszti mozgalmak egyre fontosabbakká válnak mindazok számára, akik fenyegetve érzik magukat a globális tőke termelési, társadalmi és közösségi víziójának katasztrofális következményeitől.

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Walden Bello: Manufacturing a food crisis, The Nation 2008. június 2.

Fordító jegyzet

1 brazil kifejezés a nyomortelepekre – a ford.