A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"
Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.
Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.
Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek
A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.
Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.
Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.
Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.
De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".
A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.
De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.
Miért akadt el a globalizáció?
Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.
Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.
A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.
Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.
A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.
Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.
Még nincs vége
Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.
Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.
Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.
A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.
A globalizáció tágabb perspektívában
Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.
Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.
(Fordította: Matheika Zoltán)
E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.
