A szerző szerint az új, neohorthysta jellegű honi politikai berendezkedés az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása és 2011 telén tetőző első válsága után – liberális bírálói reményeit megcáfolva – megszilárdul, s nagy valószínűséggel tartósan fennmarad. Főként nemzetközi nyomásra természetesen korrekciókra is sor kerül majd, de e politikai rendszert csak a többség akarata válthatja le, ami viszont csakis akkor következhet be, ha az új kurzus a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

I.

A tanulmány I. része 2010. december 28. – 2011. január 8. közt íródott. Az akkori szövegen nem változtattunk. (A szerk.)

 

1. A politikai rendszerváltás folyamata

A napjainkban zajló politikai rendszerváltás, az 1989-1990-es megha­tározó jelentőségű történelmi fordulathoz hasonlóan, olyan folyamat, amelyet nem köthetünk egyetlen időponthoz. A két évtizeddel korábban végbement változás előkészületi szakaszát a modellváltási kísérlet alkot­ta, mely az 1988. májusi pártértekezlettől a nemzeti kerekasztal-tárgyalá­sok befejezéséig, illetőleg az MSZMP átalakulásáig tartott. A következő periódus az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmányrevízióval kezdődött, s az új, többpárti választásokon nyugvó parlament 1990. május 2-i alakuló ülésével zárult. Ez utóbbi dátumot a rendszerváltás csúcspontjának tekinthetjük, ám a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmusba való átmenet folyamata az MDF-SZDSZ paktum nyomán végrehajtott újabb alkotmánymódosításokkal, majd az őszi ön­kormányzati választásokkal fejeződött be.

Napjaink többlépcsős politikai rendszerváltásának előtörténete a 2006. őszi utcai zavargásokkal kezdődött, melyek résztvevői nemcsak az őszödi beszéd és a költségvetési megszorítások ellen tiltakoztak, hanem radikális nemzeti követeléseket is megfogalmaztak. A Kossuth tériek egyik jelszava, mely szerint „62 éve nincs alkotmányunk”, jelezte először a gyökeres változás iránti tömeges igényt, melyet korábban nyíltan csak az „Alkotmányossági Műhely” erősen jobboldali beállítottságú jogászai hirdettek. Az előtörténet további állomásait az egymást követő fideszes nagygyűlések és a három igenes népszavazás alkották, melyek az új többség létrehozását és megszilárdítását szolgálták. A politikai rendszer­váltás folyamata aztán a 2009. júniusi európai parlamenti választáson kezdődött, melyen a Fidesz-KDNP szövetség fölényes győzelmet ara­tott, s a Jobbik, néhány hónappal korábbi szavazótáborát hétszeresére növelve, megközelítette az MSZP támogatottságát. Fontos mozzanata volt e voksolásnak a kormányból 2008. május 1-jén távozott SZDSZ összeomlása is, melyet a pártok rangsorában a 2009 februárjában szer­veződött LMP is megelőzött.

A politikai rendszerváltás folyamata tehát a pártstruktúra átalakulá­sával, s ezzel összefüggésben a szavazótáborok átrendeződésével indult meg. E változások során a liberális bázis három részre szakadt; a centrum híveinek voksai az ideológiát váltó MDF, az LMP és az SZDSZ között oszlottak meg, ami egyben a konzervatív- és a szociálliberális beállítottságú választók szétválását is jelentette. A másik meghatáro­zó súlyú mozzanat az MSZP szavazótáborának megrendülése volt; a szocialisták nem csupán az ezredforduló után megnyert új támogatóikat vesztették el, hanem részben azokat is, akik 1994-es fölényes sikerüket biztosították.

Az európai parlamenti választások eredményei összességükben a „felelős pártok” kudarcát jelentették, azokét a politikai szervezetekét, amelyek felsorakoztak a kilenc munkáltatói érdekképviselet által létre­hozott Reformszövetség radikális gazdaságpolitikai koncepciója mögött. A társadalom meghatározó többsége ily módon is érzékeltette, hogy elutasítja a fiskális szigort és a jóléti rendszereket megbontó strukturális reformokat, amelyeket nemcsak a hazai nagytőkések és a mértékadónak tartott közgazdászok, hanem az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a külföldi befektetők is követeltek. A szavazótáborok átrendeződése egyben azt is jelezte, hogy a közvélemény elsődlegesen a kormány gazdaságpolitikáját, s nem a világméretű recessziót teszi felelőssé a kialakult helyzetért.

A politikai rendszerváltás programját a Fidesz elnöke a hívei számára 2009. szeptemberi kötcsei beszédében hirdette meg. Ennek lényegét egy olyan centrális politikai erőtér megteremtésében látta, mely akár 15-20 éven keresztül kormányon maradhat, lezárva az elmúlt két évtized meddő ideológiai és értékvitáit. A hegemón hatalomgyakorlás igényének bejelentése azonban ekkor még nem foglalta magába az alkotmányos berendezkedés megváltoztatását, amely a nyilvánosság előtt november­ben sem fogalmazódott meg, amikor Orbán Viktor a hatályos alaptörvényt technokrata szabálygyűjteménynek nevezte. A választási kampányban sem történt konkrét utalás a Fidesz-KDNP szövetség alkotmányozási szándékára; csupán az hangzott el, hogy kis győzelem kis változást, nagy győzelem nagy változást jelent.

A korábbi parlamenti voksolásoktól eltérően a 2010. áprilisi szava­zást egyébként sem előzte meg éles politikai harc. A küzdelmet szinte mindenki előre lefutottként értékelte, csupán az volt kérdéses, hogy a Fidesz-KDNP szövetség megszerzi-e a kétharmados többséget avagy sem. Ilyen körülmények között a legnagyobb ellenzéki párt az egymillió új munkahely 10 év alatt történő megteremtésén, s az egyszeri, nagy arányú adócsökkentésen kívül nem fogalmazott meg konkrét ígéreteket, s a többi politikai formációval folytatott programvitáktól is határozottan elzárkózott. Érdemi, bár rejtett választási küzdelem egyfelől az MSZP és a Jobbik, másfelől az LMP és az MDF-SZDSZ koalíció között zajlott, a második hely megszerzéséért, illetőleg a liberális szavazók megnyeré­séért. A kampány utolsó heteiben azonban a nemzeti radikálisok meg­erősödése már a Fidesz felső vezetését is nyugtalanította, mely lejárató kampányainak szokásos eszköztárát most a Jobbik ellen vetette be.

A 2010. áprilisi országgyűlési választáson, a voksok 52,73%-ával a Fidesz-KDNP szövetség kétharmadosnál nagyobb többséget szerzett, ami egyben az újabb politikai rendszerváltás csúcspontját is jelentette. A győztesek most már egyértelműen kinyilvánították, hogy törvényhozási túlsúlyukat és kormányzati hatalmukat egy új berendezkedés megterem­tésére kívánják felhasználni. Választási sikerüket szavazófülkés forrada­lomnak nevezték, mely lezárta az elmúlt két évtized zavaros átmenetének időszakát, s megalapozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Kéthar­mados győzelmüket egyben úgy értékelték, hogy felhatalmazást kaptak egy új alaptörvény megalkotására, mely preambulumában és általános rendelkezéseiben a nemzet alapvető értékeit foglalja össze. Eleinte az új alkotmány elfogadásának dátumát 2012-re tervezték, Orbán Viktor azonban rövidesen bejelentette, hogy 2011 első felében, a magyar uniós elnökség ideje alatt megalkotják az ország új, hosszú távra szóló alaptör­vényét. A Fidesz-KDNP pártszövetség e jogi aktussal kívánja a politikai rendszerváltást lezárni, megteremtve az új berendezkedés legális alapját. E történelmi sorsfordulónak tekintett esemény súlyának növelését szol­gálta Orbán Viktor 2010. december 24-ei interjújának azon bejelentése is, hogy 2011. március 15-én a parlament alkotmányozó nemzetgyűléssé alakul át, s e minőségében ad új alaptörvényt a nemzetnek.

Az Országgyűlés alakuló ülését követően azonnal megkezdődött a hatályos alkotmány delegitimálása. A hét hónap alatt végrehajtott tíz mó­dosítás nemcsak a pillanatnyi hatalmi érdekek érvényesítését szolgálta, hanem azt is jelezte, hogy a fülkeforradalom győztesei értéktelennek tartják a polgári demokratikus alaptörvényt. Közben megkezdődött a hatalommegosztás két évtized alatt kialakított rendszerének átalakítása, illetőleg lebontása, mely első közelítésben a parlament ellensúlyok nélkü­li, kamarai modelljét kívánja létrehozni. Ez azonban csak látszat; miként 2006-2008 között a Fidesz-KDNP szövetség nem a közvetlen demokrá­cia megerősítéséért harcolt, most sem az országgyűlés korlátlan hatalmát akarja megalapozni, hanem e lépéseket csak közbenső állomásoknak tekinti a tradicionális államiság helyreállítása felé vezető úton.

2. Az új politikai rendszer alapvető sajátosságai

A politikai rendszerváltás legfontosabb elemét, mint erre már utaltunk, a Fidesz elnöke a centrális hatalmi erőtér kialakításában jelölte meg.

Felületes megközelítésben e struktúra egypártrendszert jelent, amely formájában és céljaiban is hasonlít az államszocialista berendezkedésre. Valójában azonban Orbán Viktor nem az 1949-1989 közötti időszakot kívánja feléleszteni, hanem az 1945 előtti hegemón pártszerkezet hely­reállítását tartja kívánatosnak. Sem a dualizmus, sem a két világháború közötti időszak – az 1906-1910-es koalíciós kormányzás kivételével – nem ismerte a politikai váltógazdálkodást. Előbb egy fokozatosan konzervatívvá váló liberális, majd egy különféle áramlatokat összefogó keresztény nemzeti párt gyakorolta a végrehajtó hatalmat, melynek tevé­kenységét a parlamentbe bekerült, esetenként jelentős számú ellenzéki erők csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatták. A Fidesz elnöke közismerten e két korszak kormányzati technikáját és hivatalos ideológiáját látja mintaértékűnek; politikai elődeinek Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Teleki Pált tekinti, akik nem engedtek az ellenzék nyomásának, ám elismerték létének jogosultságát. Emellett a Fidesz-KDNP szövetségnek, már csak külpolitikai okok miatt is, fenn kell tartania a formális többpártrendszert, mely egyébként az uniós tagság egyik előfeltételét képezi. E kettős feladat, a hegemónia biztosítása és a pluralizmus megőrzése érdekében a fiatal demokraták a háttérben az LMP-vel illetőleg a Jobbikkal egyaránt együttműködhetnek, hiszen jelenleg e politikai erők nem veszélyeztetik hatalmukat, s minden látszat ellenére a létrejövő új berendezkedést is elfogadják, vagy legalábbis a változás ellen nem tesznek hatékony lépéseket. Néha a színfalak mögötti kapcsolat a nyilvánosság számára is láthatóvá válik. Ez történt a költségvetési módosító javaslatokról való szavazás során is, amikor a kormányzati többség LMP-s, illetőleg jobbikos indítványokat fogadott be. Ilyen körülmények között tényleges ellenzéki pártnak csak az MSZP-t tekinthetjük, mely rendszerellenes formáció is, hiszen egyértelműen védi a névlegesen még létező polgári demokratikus berendezkedést.

Bár a Fidesz-KDNP szövetség a szocialisták meggyengítésére és elszigetelésére törekszik, a baloldal létjogosultságát kénytelen elismerni. Egy ilyen jellegű formációnak a hegemón pártszerkezetben alárendelt szerepet szán, mely a nemzeti célok érdekében együttműködik a kor­mányzó jobboldallal, ám részkérdésekben saját értékeit is megfogal­mazhatja. E pozíciót álláspontjuk szerint akár az MSZP is betöltheti, ha lemond váltópárti igényéről, s elfogadja a politikai rendszerváltást, kívánatosabbnak látják azonban egy újabb szociáldemokrata párt létreho­zását, melyről egyébként nemrég a Fideszhez közel álló nagyvállalkozó, Demján Sándor beszélt. A baloldallal való együttműködés történelmi min­tájának feltehetően a Bethlen-Peyer paktumot tekintik, amely elismerte ugyan az MSZDP létjogosultságát, ám tevékenységét az ipari munkásság politikai képviseletére korlátozta.

Az új politikai rendszer másik meghatározó elemét a készülő alaptör­vény képezi, mely némiképp modernizált formában a tradicionális magyar államiságot kívánja helyreállítani. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciójának preambuluma az új berendezkedés alapvető értékeinek az ezeréves múltat, a ke­reszténységet és a történeti alkotmányt tekinti. Ennek megfelelően úgy fogalmaz, hogy a magyar államiságot a Szent Korona fejezi ki, ami aztán az általános rendelkezések között, tehát a majdani normaszövegben oly módon konkretizálódik, hogy e szimbólum Magyarország alkotmányos állami folytonosságát testesíti meg. Ugyanakkor e dokumentumot is a Fidesz sajátos kettős beszéde jellemzi, mivel az – a misztikus tárgy mellett – nem hivatkozik a Szent Korona-tanra, mely a tradicionális közfelfogás szerint a történeti alkotmány alapját képezi. Ez az elmélet, mint közismert, a rendi társadalom duális tagoltságát tükrözi, melyben a Szent Korona teljes testét a király és a nemesség organikus egysége alkotja. Werbőczy híres megfogalmazása szerint a királyi hatalom a nemességtől származik, míg a nemességet az uralkodó adományozza. A Szent Korona-tan fontos eleme a misztikus tárgyhoz tartozó terület, s annak integritása is, ezért a doktrínára való hivatkozás szükségszerűen magában foglalja a Trianon előtti Nagy-Magyarország helyreállítására irányuló politikai szándékot. Elválaszthatatlanul kötődik e közjogi elmé­lethez a Szent Korona-birtoktan, mely alapján földtulajdont csak azok szerezhetnek, akik a Szent Korona teljes testéhez tartoznak. Bár 1848-tól formálisan, Kossuth kifejezését használva a népet beemelték a nemzet sáncaiba, s így a Szent Korona már a király és valamennyi magyar állam­polgár organikus egységét fejezi ki, a nemesség kitüntetett alkotmányos szerepe egészen 1944 decemberéig, a tradicionális államiság akkori felszámolásáig fennmaradt.

E sajátos kettősség természetesen nem véletlen; ha a Fidesz-KDNP pártszövetség számára a későbbi körülmények kedvezően alakulnak, s ennek nyomán az új politikai rendszer megszilárdul, az alkotmány­értelmezés során a misztikus tárgyhoz kötődő tan is feléledhet, meg­alapozva a tradicionális államiság szinte teljes körű restaurálását. Ellenkező esetben viszont arra is lehetőség nyílik, hogy a Szent Koronát csupán történeti tárgyként, ereklyeként, a hagyomány szimbólumaként értékeljék, mely ténylegesen nem befolyásolja az alkotmányos beren­dezkedést.

Hasonló megközelítés jellemzi a hatalom forrásának deklarálását is. Az alapvető rendelkezések szerint Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép, melynek egymásért felelősséggel rendel­kező tagjai egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkeznek. E megfogalmazás egyszerre tartalmazza a nemzet- és a népszuverenitás elvét, elmosva a határt e két, egymástól jelentősen különböző alkot­mányjogi és politikai felfogás között. A nemzetszuverenitás klasszikus kategóriája kizárja a közvetlen demokrácia intézményeit, s eredeti formá­jában a politikai jogokat egy szűkebb csoportra, a „törvényes országra” korlátozza, míg a népszuverenitás elve az általános választójogot, a népszavazást és népi kezdeményezést, valamint az alkotmányos be­rendezkedés megváltoztatásának jogát is magában foglalja. E tan tehát a változást tekinti normalitásnak, ami egyben a történelmi alkotmányos­sággal, s ezzel összefüggésben a hagyományos tekintélyekkel való gyökeres szakítást is jelent.

A sajátos kettősség abban is megnyilvánul, hogy a koncepció nem de­finiálja a politikai nemzet fogalmát. Klasszikus értelmezésben e kategória egy adott állam területén élő állampolgárok összességét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, mely egy azonos etnikum különböző országokban lévő tagjait foglalja magába. Mivel a Fidesz-KDNP szövetség egyik alap­vető célja az ún. kettős állampolgárság tömeges megadása, a politikai nemzet kategóriájának bizonytalan körvonalazása valószínűleg a külhoni magyarok választójogának alkotmányos megalapozását szolgálja.

Nem foglal állást a dokumentum abban a kérdésben sem, hogy az állam folytonosságát töretlennek tekinti-e. Az 1944-2010 közötti alkotmá­nyos berendezkedések ugyanis egyértelműen szakítottak a tradicionális államisággal, s az azt szimbolizáló Szent Korona-tannal. A preambulum, illetőleg az általános rendelkezések előbb idézett megfogalmazásaiból úgy tűnik, hogy a kormánypártok elvi alapot kívánnak teremteni a folyto­nosság megszakadásának deklarálásához, amit azonban jelenleg még nem akarnak egyértelműen kinyilvánítani.

Az újabb rendszerváltás jegyében az alaptörvény koncepciója bizo­nyos fokig a kormányformát is módosítja, amikor úgy fogalmaz, hogy a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg politikai válság esetén is feloszlathatja az országgyűlést. Ilyen jogosítvánnyal az államfőt az Unió egyetlen parlamentáris monarchiá­jában vagy köztársaságában sem ruházzák fel, ami arra utal, hogy a dokumentum a kormányzati rendszert a félprezidenciális berendezkedés felé mozdítja el. Az elnöki hatalom megerősítésének célja feltehetően az, hogy a zökkenőmentes kormányváltást megakadályozza. A Fideszhez kötődő államfő ugyanis utcai megmozdulásokra vagy a szavazatok új­raszámlálásának követelésére hivatkozva deklarálhatja a bizalomvesz­tésből fakadó alkotmányos, illetőleg politikai válságot, s így önkényesen, akár összeülését követően azonnal feloszlathatja a törvényhozást. Ily módon a mostani többség – esetleges későbbi választási veresége esetén – megakadályozhatja politikai ellenfeleinek kormányra kerülését, ami az alkotmányozási eljárás erőteljes szigorításával együtt azt sugallja, hogy baloldali vagy liberális párt csak újabb politikai rendszerváltás után szerezheti meg a hatalmat.

Az új berendezkedés harmadik elemét a hagyományos, elsősorban a két világháború közötti időszakra jellemző nacionalizmus hivatalos felélesztése alkotja. A Fidesz-KDNP pártszövetség ezt az ideológiát nemcsak a határon túli magyarok esetében képviseli, hanem kül- és gaz­daságpolitikájának egészében érvényesíti. Bár az első Orbán-kormány periódusától eltérően nem fogalmazzák meg a regionális középhatalmi státus koncepcióját, a szomszédos országokhoz fűződő viszonyt egyol­dalúan a nemzetpolitikai céloknak rendelik alá, ami egyébként speciális okok miatt eddig sikeresnek bizonyult. Ezt elsősorban a kettős állampol­gárság romániai és szerbiai fogadtatása jelzi. Románia nem tiltakozhat e megoldás ellen, hiszen hasonló irányvonalat követ Moldávia esetében, Szerbia pedig uniós csatlakozási szándéka miatt egyetlen tagállammal sem kíván konfliktusos kapcsolatokat. Ilyen külpolitikai körülmények kö­zött Semjén Zsolt kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes 2010 végén még azt a kijelentést is megkockáztathatta, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgársága közjogi értelemben felfogott nemzet­egyesítést is jelent.

Jóval nagyobb nehézséget okoz a nacionalista színezetű kül- és gazdaságpolitika az euro-atlanti integrációs rendszer keretein belül, ám a negatív értékítéletek eddig egyáltalán nem, vagy alig befolyásolták a kormány tevékenységét. Ennek oka feltehetően az, hogy Orbán Viktor álláspontja szerint a globalizált liberálkapitalizmus világméretekben megbukott, s így az uniós tagállamok is fokozatosan visszatérnek a hagyományos nemzetcentrikus irányvonalhoz. Az elmúlt két év európai jobboldali választási sikereiből is feltehetően azt a következtetést vonta le, hogy mind a szocialisták, mind a klasszikus liberálisok egyértelműen meggyengültek, s így a kontinensen ismét uralkodóvá válnak a tradicio­nális értékek. E vélekedés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az uniós tagállamokban elsősorban nem keresztény nemzeti, hanem konzervatív liberális erők győztek a parlamenti voksolásokon, melyek éppen arra törekednek, hogy Európát a jelenleginél erőteljesebben integrálják a globálissá vált világgazdaságba.

Az általános tendenciákkal való szembefordulás, a gazdasági szabad­ságharc természetesen nem azt jelenti, hogy a Fidesz-KDNP szövetség a magyar állam jelenlegi potenciálját megfelelőnek tekinti e politikai küz­delmek megvívásához. Miként évszázadok tapasztalatait összegezve Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb képviselője is hangsúlyozza, „a nacionalista motívumok nyilvános népszerűsítését az állami vezetők részéről úgy kell felfognunk, mint törekvést az állam meg­erősítésére, nem pedig annak jeleként, hogy az adott állam már eleve erős” (Wallerstein 2010, 115). A Fidesz felső vezetése, mint ezt rendsze­resen hangsúlyozza is, egyik eszményképének az erős, a nemzetközi kapcsolatokban is meghatározó súlyú nemzetállamot tekinti, s úgy véli, a kormányzat jelenlegi politikája akár már középtávon visszaállíthatja az ország egykori (a dualizmus időszakában valóban betöltött) európai középhatalmi státusát.

A politikai rendszerváltás három eleme – a hegemón pártszerkezet, a történelmi jogfolytonosságra építő alkotmányos rend és a nacionalista jellegű politika – szerves egységet alkot. Mindezen mozzanatok azt jelzik, hogy a második Orbán-kormány a 20 évvel ezelőtt bevezetett polgári demokratikus rendszert egy autoritárius, neo-horthysta berendezkedéssel kívánja felváltatni, annyit változtatva csupán a korabeli struktúrán, amennyit a tradicionális államiság akkori képviselői napjainkban megtennének. Ezt legpontosabban talán Boross Péter egykori miniszterelnök, a jelenlegi kormányfő héttagú alkotmányos tanácsadó testületének tagja fogalmazta meg, aki szerint úgy kell visszatérni a hagyományos intézményekhez, hogy azok ne tűnjenek korszerűtlennek.

3. Legitimációs bizonytalanság és politikai rendszerváltás

A 2009-2011-es politikai rendszerváltás – mint erre korábban már utal­tunk – többlépcsős jellege folytán hasonlít az 1989-1990-ben végbement fordulathoz. E két történelmi esemény ugyanakkor más szempontok alap­ján jelentősen különbözik is egymástól. Két évtizeddel ezelőtt társadalmi formaváltás, a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmus világába való átmenet zajlott le, s a pártszerkezet, illetőleg az alkotmá­nyos berendezkedés e folyamat keretében alakult át. Napjainkban viszont csak a politikai rendszer változik meg, s a társadalmi-gazdasági alakulat csupán annyiban módosul, hogy a végrehajtó hatalom, mint ezt majd részletesebben tárgyaljuk, a polgári viszonyok között kitüntetett szerepet szán a nemzeti burzsoáziának. Meghatározó jelentőségű különbség az is, hogy 1989-1991 között a térség valamennyi államában rendszerváltás ment végbe, most viszont e folyamat Magyarországra korlátozódik, bár korábban Lengyelországban és Szlovákiában is találkozhattunk hasonló jelenségekkel. E második eltérés döntő oka az, hogy két évtizeddel ko­rábban a világrendszer egészét érintő változásokat egy szovjet-amerikai megállapodás alapozta meg, míg a mostani hazai eseményeket jórészt a helyi tényezők és a 2008 őszén kezdődött világgazdasági recesszió kölcsönhatásai idézték elő.

Mivel a most zajló politikai rendszerváltás lényegét a tradicionális ál­lamiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása alkotja, e folyamatot nem magyarázhatjuk pusztán az elmúlt nyolc év kormányzati hibáival, illetőleg rövid távon ható más fejleményekkel. Az átfogó jellegű múltba fordulást, s ennek nem jelentéktelen támogatottságát alapvetően mélyebb strukturális összefüggések idézik elő, amelyek a hosszú időtar­tam keretében érvényesülnek. Bár eredetileg e társadalmi időlépték egy adott történelmi rendszer, mint például az immár ötszáz éves kapitalista világgazdaság vizsgálatát szolgálta, e kategóriát az egyes szisztémákon belüli szakaszok, illetőleg részterületek hosszabb távon ható jellegzetes­ségeinek feltárására is felhasználhatjuk.

E megközelítés esetén úgy látjuk, hogy a 2009-2011-es rendszerváltás hátterében elsődlegesen egy csaknem száz éve fennálló legitimációs bizonytalanság húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan államberen­dezkedés, melyet a túlnyomó többség egyértelműen támogat, hanem a társadalom különféle csoportjai más-más politikai és kormányzati szisz­témát tartanak kívánatosnak. Ilyen megosztottság mellett egy politikai rendszer csak addig maradhat fenn, ameddig hatékony működésével legalább hívei számára igazolja létjogosultságát. E képességének meg­szűnése, sőt csupán gyengülése esetén a bizonytalanság legitimációs válsággá alakul át, mely utat nyithat egy újabb rendszerváltáshoz.

Széleskörűen elterjedt vélekedésekkel ellentétben e megosztottság nemcsak hazánkat, illetőleg a kelet-közép-európai nagyrégiót jellemzi, hanem korábban a kontinens más térségeiben is megjelent. A legitimáci­ós bizonytalanság kiindulópontját mindenhol a tradicionális államisággal történő hirtelen szakítás képezte, amit politikai forradalom vagy katonai megszállás idézett elő. Az előbbire Franciaország, az utóbbira Spanyol­ország a legismertebb példa, ám az angol polgári forradalom is több mint száz évig tartó legitimációs bizonytalanságot teremtett.

Az 1789-től az V. Köztársaság megszilárdulásáig terjedő időszak francia politikatörténetét rendszerváltások sorozata jellemzi, melyeket forradalmak, államcsínyek és háborús események idéztek elő. E periódus alatt három királyság, két császárság és öt köztársaság váltotta egymást, s tizenöt alkotmány született. Az 1958-ban létrehozott félprezidenciális berendezkedés is csak De Gaulle távozását követően, 1970 körül szilár­dult meg, s így a legitimációs bizonytalanság kora több mint száznyolcvan évig tartott.

Hasonlóan hosszú időszakot vett igénybe Spanyolország stabil, a túlnyomó többség által támogatott politikai rendszerének kialakulása is. Ebben az államban a rendszerváltások sorozata az 1808-as francia meg­szállással kezdődött, s a Franco utáni demokratikus alkotmány elfoga­dásával, illetőleg az 1981. februári katonai- és csendőrpuccs kudarcával zárult. Közben három polgárháború zajlott le, abszolút, alkotmányos és demokratikus monarchiák váltották egymást, kétszer kikiáltották a köz­társaságot, s 1923-1930, majd 1939-1975 között jobboldali autoriter (prefasiszta, illetőleg falangista) kormányzat működött.

E két állammal ellentétben hazánkban a tradicionális államisággal való első szakítás csak jóval később, 1918 novemberében következett be. Az 1848-as áprilisi, illetőleg az azokat módosító 1867-es kiegye­zési törvények ugyanis a történeti alkotmány rendszerébe épültek be, melynek érvényességét a dualizmus időszakában egyetlen mértékadó politikai irányzat sem kérdőjelezte meg. Az éles közjogi viták csupán a monarchia két tagállamának kapcsolatáról folytak, arról, hogy a közös és a közös érdekű ügyek is, vagy pusztán az uralkodó személye fűzze-e a két országot egymáshoz.

A hirtelen változást – mint közismert – az I. világháborús vereség nyo­mán kitört őszirózsás forradalom idézte elő, mely csaknem egy évszázad távlatából nézve a hazai társadalom- és politikatörténet igazi fordulópont­jának tűnik. Nem véletlen, hogy az akkori események megítélése ma is politikai viták tárgyát képezi, jelezve, hogy a nemzeti hagyományok, illetőleg a modernizáció híveit e tematika is élesen elválasztja egymástól. Mind a Népköztársaság, mind az azt felváltó Tanácsköztársaság ugyanis hatalmi berendezkedését a Max Weber-i értelemben felfogott forradalmi jogbitorlásra alapozta, mely teljesen idegen volt az uralkodó és a nemzet dualitására épülő történeti alkotmányosságtól.

1918 őszének meghatározó szerepe abban is megnyilvánul, hogy a később felülkerekedő ellenforradalmi erők, jórészt az Antant nyomására, nem az „ősi alaptörvénynek” megfelelő módon állították helyre a jogfoly­tonosságot, amit a korszak keresztény nemzeti politikusai is elismertek. Ennek következtében nemcsak a polgári demokratikus, illetőleg a szo­cialista átalakulás hívei álltak szemben az államhatalommal, hanem a restaurációs többség is megosztottá vált. A legitimizmus a két világháború közötti korszak egészét végigkísérte, s valamelyest hozzájárult ahhoz, hogy a közjogi provizórium nem válhatott egy új dinasztia létrejöttének kiindulópontjává.

Az újabb világháborús vereség aztán véglegesnek tűnő szakítást eredményezett a tradicionális államisággal. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a hatalom szétesésére hivatkozva, ám a forradalmi jogbitorlás eszközével élve önmagát a szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította, az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság pedig formálisan is intézmé­nyesítette a történeti alkotmány eltörlését. (Ugyanakkor, egyes korabeli közjogászok szerint, a folytonosság nem szakadt meg, mivel az államfor­ma-váltást nem charta, hanem egyszerű törvény alapozta meg.) E nagy horderejű változás azonban, más európai köztársaságok létrejöttének időszakához hasonlóan, feltehetően nem élvezte a társadalom többsé­gének támogatását. Ezt a korabeli politikusok is felismerték, elutasítva Mindszenty József hercegprímás követelését, hogy népszavazás dönt­sön az államformáról. Még határozottabban elhatárolódott a történeti al­kotmánytól a fordulat évében bevezetett államszocialista berendezkedés (proletárdiktatúra szovjet forma nélkül), amelyet az ipari munkásság és az agrárproletariátus egy részén, valamint a kommunista értelmiségieken kívül a társadalom szinte valamennyi csoportja elutasított. Az 1960-as évek elejétől kezdve a kádári konszolidáció időszakában ugyan a rend­szer bázisa érzékelhetően kiszélesedett, a „csendes többség” azonban csak elfogadta, ám nem támogatta az államszocialista berendezkedést. E változásban közrejátszott a hatékonynak tűnő működés, a gyors ütemű gazdasági növekedés, a folyamatos életszínvonal emelkedés és egyfajta jogbiztonság megteremtése is. Mindez azonban nem helyettesíthette az egyértelmű legitimációt, melynek folytán a kádári konszolidáció, a bethlenihez hasonlóan, látszólagosnak bizonyult. A hatékony működés megszűnése után ugyanis a legitimációs bizonytalanság általános po­litikai válsággá változott át, melynek következtében a rendszer, addigi híveinek többsége szerint is, elvesztette létjogosultságát. Ily módon a radikális változások követelése, szorosan összefonódva a nemzetközi erőviszonyok átrendeződésével, felgyorsította az államszocialista beren­dezkedés bukásának folyamatát.

Az átalakulás, mint közismert, modellváltásként kezdődött, mely a szocialista piacgazdaság és a demokratikus szocializmus megterem­tésére irányult. Hamarosan azonban a rendszerváltó erők kerekedtek felül, amelyek az állampárt reformpolitikusaitól is támogatást kaptak. Ugyanakkor nem alakult ki egyértelmű konszenzus abban a kérdésben, hogy a változás eredményeként a hagyományos magyar vagy a legfej­lettebb tőkés berendezkedést – s ezen belül a német vagy az angolszász modellt – tekintsék-e alapvető mintának. Az ekkor még harmadik utat hirdető keresztény nemzeti és a polgári liberális erők küzdelmét a rend­szerváltás nemzetközi háttere az utóbbiak javára döntötte el, amihez a történelmi alkotmányosság híveinek az 1956-os tapasztalatokon nyugvó óvatossága is hozzájárult. E konfliktus egyben azt is jelentette, hogy az újjászerveződő hazai jobboldal túlnyomó része nem a modern nyugati konzervatív vagy kereszténydemokrata irányvonalat kívánja követni, hanem a két világháború közötti időszak keresztény nemzeti kurzusát.

Ily módon a rendszerváltás, a várakozásokkal ellentétben, nem szün­tette meg a legitimációs bizonytalanságot, s így nem teremthette meg a többség republikánus ethoszát. Az elmúlt húsz év egész időszakát végig­kísérte a két irányzat (rejtett) küzdelme, melynek keretében a különféle nemzeti radikális szerveződések második forradalmat követeltek, míg a mérsékeltebb keresztény nemzeti erők a legalitás, a procedurális jogálla­miság talaján törekedtek céljaik elérésére. A polgári demokratikus beren­dezkedés mögött elsősorban az SZDSZ és a mérsékelt szociáldemokrata párttá váló MSZP sorakozott fel, miközben ez utóbbi formációból – eltérő időpontokban – távoztak a nemzeti baloldalnak nevezett áramlat képvi­selői. A szociálliberális koalíciók létrejötte aztán tovább erősítette a poli­tikai polarizációt. Az 1990-es évek második felében a jobbközép mezőt újjászervező Fidesz széles társadalmi koalíciót hozott létre az MSZP-vel szemben, mely a tradicionalitás és a modernitás sajátos ötvözeteként a két világháború közötti keresztény középosztály leszármazottait, a birto­kos parasztságot, a másodgazdaságból kinőtt hazai vállalkozók jelentős részét és a fiatal menedzsereket fogta össze. Orbán Viktor pártja foko­zatosan kiterjesztette befolyását a háztartásbeli nők, a munkanélküliek, a romák és az egyetemi-főiskolai hallgatók többségére is.

E széles bázisra támaszkodva jött létre az első Fidesz-kormány, amely a korábbi jobbközép kabinetnél sokkal nyíltabban törekedett a történel­mi alkotmányosság egyes elemeinek helyreállítására. Az 1999 végén beterjesztett alkotmánymódosítás preambuluma már úgy fogalmazott, hogy a magyar államiságot napjainkban is a Szent Korona fejezi ki, s e deklaráció a Szent Koronáról szóló törvényjavaslatban is megjelent. A kétharmados többség hiánya és Göncz Árpád akkori köztársasági elnök határozott fellépése azonban e szándék érvényesítését megakadályozta, mely így csak az országzászló-adományozásokban, a Szent Korona parlamentbe történő bevitelében és másolatának dunai úsztatásában fejeződhetett ki. Kudarca után egyébként a Fidesz elzárkózott az alkot­mányozás folytatásától, amit az 1994-1998 közötti előkészítő munkála­tokra hivatkozva az MSZP indítványozott.

A fennálló alkotmányos renddel való egyértelmű szakítás gondolata a Fidesz felső vezetésében a 2002-es választási vereség után erősödhe­tett fel. Nagyobb nyilvánosság előtt egy új alaptörvény megalkotásának szükségességét először – 2004 októberében – Stumpf István vetette fel, aki a félprezidenciális kormányforma bevezetését is elképzelhető megol­dásnak tekintette. Ezt követően alkalmanként kiszivárogtak információk a Fidesz alkotmányozási elképzeléseiről, melyek a harmadik köztársaság felszámolásáról, s egy új berendezkedés megteremtéséről szóltak. A szocialista, illetőleg a liberális politikusokat és politikai elemzőket tehát nem érhette váratlanul a jobboldal vezető erejének rendszerváltási szán­déka, melyet aztán Orbán Viktor, korábban említett kötcsei beszédében, hallgatósága számára egyértelművé tett.

4. A félperifériás státusz szerepe a rendszerváltásban

A hosszútávon fennálló legitimációs bizonytalanság és a stabil politikai berendezkedés ebből fakadó hiánya azonban önmagában most sem vezetett rendszerváltáshoz. A lehetőség realizálása, akárcsak az állam­szocializmus utolsó időszakában, a hatékony működés megszűnését, vagy legalábbis az abba vetett hit megrendülését is feltételezte. Az 1989-1990-ben bevezetett polgári demokratikus rendszertől a társa­dalom túlnyomó többsége azt várta, hogy viszonylag rövid időn belül biztosítja a nyugat-európai gazdasági fejlettségi szinthez és az ottani életszínvonalhoz való felzárkózást. E teljesítmény elmaradását eleinte csak a hatalmon levők rossz kormányzásával magyarázták; mostanra viszont a keresztény nemzeti beállítottságú választók mellett a politikailag közömbösek is mindinkább elfogadják azt a vélekedést, hogy a jelenlegi alkotmányos rend is akadályozhatja a két évtizeddel korábbi rendszer­váltás alapvető ígéreteinek megvalósulását. Ismét helytállónak bizonyult az az állítás, hogy amennyiben „egy új társadalmi struktúra létrejötte után az új rendszer nem képes kellően hosszú időn át igazolni (»hatékonysága« alapján) a főbb csoportok várakozását ahhoz, hogy időközben a legitimáció új alapokon bontakozhasson ki, akkor új válsághelyzet állhat elő” (Lipset 1995, 81). A polgári demokráciából való kiábrándulás nyil­vánvalóan meghatározó szerepet játszik abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség antidemokratikus, jogállamot leépítő döntései eddig viszonylag csekély ellenállásba ütköztek.

Az elmúlt húsz év félperifériás hazai kapitalizmusának teljesítménye felemás képet mutat. A fejlettségi szintet mérő GDP a rendszerváltást követő három esztendőben csaknem 20%-kal esett vissza, jóval na­gyobb mértékben, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság alatt, s az 1989-es szintet csak 1999-ben érte el. E mutató leggyorsabb ütemben 2000-ben, az akkori nyugat-európai konjunktúra csúcspontján növekedett, ezután 2003-ig lassulás következett be, majd az ezt követő három éves időszakot 4% feletti emelkedés jellemezte. A 2006 nyarától kezdődő költségvetési kiigazító politika lényegében stagnáláshoz veze­tett, 2009-ben pedig, a világgazdasági recesszió és a három megszorító csomag hatására a GDP 6,3%-kal csökkent. Ennél nagyobb visszaesés csak 1991-ben következett be, amikor a keleti piacok elvesztése és a Kupa-program nyomán a gazdaság teljesítménye 11,9%-kal zuhant. 2009 tehát a fejlődés ütemét tekintve a rendszerváltás utáni időszak második legrosszabb évének bizonyult, s e tény jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus berendezkedés leértékelődéséhez, a Fidesz-KDNP szövetség elsöprő győzelméhez.

2009 gazdasági szempontból a térség többi országa számára is ked­vezőtlenül alakult. Litvániában 14,7, Észtországban 13,9, Szlovéniában pedig 8,1%-kal csökkent a GDP, és a hazainál nagyobb volt a visszaesés Lettországban, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában is. Az Európai Unió egészében viszont a gazdaság fejlettségi szintje csupán 4,2%-kal mérséklődött, míg a nemzetközi pénzügyi válságért és a recesszióért elsősorban felelősnek tartott USA-ban – jórészt az élénkítő intézkedé­sek hatására – e mutató értéke mindössze 2,3%-kal maradt el az előző évitől. A vártnál kisebb mértékű nyugat-európai és amerikai hanyatlás is közrejátszott abban, hogy a hazai közvélemény a kialakult súlyos hely­zetért elsősorban a szocialistákat, és nem a világméretű dekonjunktúrát tette felelőssé.

Az egyik legfontosabb életszínvonal-mutató, az egy főre jutó reálkere­set, az elmúlt húsz éves időszakban a GDP-nél kedvezőtlenebbül alakult. Csökkenése egyébként már az 1970-es évek végén elkezdődött és e folyamat a rendszerváltást követően felgyorsult. E mutató mélypontját 1996-ban, a Bokros-csomag hatására érte el, amikor az 1966. évi szintre esett vissza. Ezt követően a reálkeresetek emelkedni kezdtek, ám a rend­szerváltás előtti legmagasabb értéket csupán 2003-ban, a Medgyessy-kormány 100 napos programjának hatására haladták meg. A növekedés 2006 végéig folytatódott, majd a költségvetési egyensúlyteremtés és a világgazdasági recesszió hatására 2009-ben a 2004-2005 közötti „virtuális” szintre mérséklődött. Mivel ez alig haladta meg az 1978-as mértéket, a reálkereset-emelkedés szempontjából három évtized kiesett a hazai gazdaság- és társadalomtörténetből. E tény már önmagában magyarázza a fennálló berendezkedésből való tömeges kiábrándulást; a polgári demokrácia és a piacgazdaság rendszere nem indította el a várt felzárkózást, sőt viszonylag hosszú időn keresztül az államszocializmus nyomottnak tartott bérszínvonalát sem biztosította.

Ráadásul a Medgyessy-kormány előbb említett 100 napos programja, majd az első Gyurcsány-kormány intézkedései azt üzenték a társadalom­nak, hogy az ország túljutott a restrikciós politika periódusán s az uniós tagság elnyerésével már valóban megkezdődött a felemelkedés idősza­ka. Többek között ezért is okozott hatalmas csalódást a 2006 júniusában bejelentett költségvetési kiigazítás, majd a nemzetközi pénzügyi válság nyomán bevezetett három megszorító csomag, hiszen ezek azt jelezték, hogy átmeneti javulás után az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája vég nélkül folytatódhat.

A felzárkózás elmaradását azonban nemcsak a hibás kormányzati döntések idézték elő. A háttérben e téren is egy hosszú távú folyamat húzódik meg, melynek alapját az a már többször említett tény alkotja, hogy az ország félperifériaként tagozódott be a kapitalista világgazdaság hierarchikus és aszimmetrikus rendszerébe. E pozíció kialakulása óta a magyar állam is „hatalmát meglehetősen tudatosan használja arra, hogy javítsa az ország státuszát a termelésszerkezet szempontjából, a felhalmozás dinamikája szempontjából és [korábban – W. Gy.] a katonai erő szempontjából” (Wallerstein 2010, 199). A hosszú távú gazdasági adatok azonban azt mutatják, hogy e pozíción eddig a társadalmi és politikai rendszerváltások sorozata sem tudott változtatni.

1860-ban, hét évvel a polgári fejlődést felgyorsító kiegyezés előtt, hazánkban az egy főre jutó GNP a nyugat-európai átlag 60%-át tet­te ki, s ezzel a középmezőnyben foglalt helyet. Félévszázad múlva, 1913-ban a dualizmus időszakának jelentős mértékű modernizációja ellenére Magyarország csak ezen átlag 55%-át érte el, vagyis valamivel lassabban fejlődött a centrum államainál. (Ez utóbbi adat már a Trianon utáni országterületre vonatkozik.) 1938-ban, a II. világháború előest­éjén Nyugat-Európához viszonyítva ez az arány 54% volt, ami azt jelzi, hogy a felzárkózás a Horthy-korszakban sem bizonyult sikeresnek. Az államszocialista rendszer kádári konszolidációs szakaszában viszont az utolérési stratégia átmenetileg jelentős eredményt ért el; 1973-ban, még az eladósodás előtt, Magyarország a nyugat-európai átlag 82%-ára emelkedett fel. Hosszabb távon azonban ez a fellendülés is látszatnak bizonyult, mivel a rendszerváltásig terjedő periódusban a fejlődési pálya visszatért a szekuláris trendhez. E téren, miként ezt a korábban ismer­tetett adatok is mutatják, az 1989-1990-es fordulat sem hozott változást. 2009-ben hazánk az egy főre jutó GDP-t tekintve az Unió átlagos szintjé­nek 63%-án állt, s az újonnan csatlakozott államok közül Ciprus, Málta, Szlovénia, Csehország és Szlovákia is megelőzte. Mindezen adatok azt bizonyítják, hogy a különféle színezetű pártok és kormányok felzárkózási kísérletei megalapozatlanoknak tűnnek; a modernizáció reálisan csupán azt jelentheti, hogy az ország lépést tart a centrum államok fejlődésével. (Bairoch 1976, 279, 299, 301 és 307; A KSH jelenti 2010/9, 91)

E másfél évszázados folyamatot természetesen nem értékelhetjük egyértelműen kudarcként, hiszen a kapitalista világgazdaság hierarchi­ájában a fel- és lefelé történő mozgás kivételnek számít. Mindazonáltal a félperifériás státusz fennmaradása is jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy húsz év után újabb rendszerváltás megy végbe. Tartós pol­gári demokratikus berendezkedések ugyanis az eddigi történelmi tapasz­talatok szerint főként a centrum államokat jellemzik, míg a félperiférián a parlamentáris kormányforma hosszú időn keresztül csak kivételesen marad fenn. Bár az 1970-es évek közepétől az autoriter rezsimek fokozatosan eltűntek, az új intézmények csak azokban az országokban szilárdultak meg, melyekben a gazdasági fejlődés érzékelhető életszín­vonal-emelkedéssel járt együtt s így általánosan elfogadottá váltak a „demokratikus osztályharc” játékszabályai.

A politikai rendszerváltás hátterében, paradox módon, a globalizáció is meghúzódik. A korabeli vélekedésekkel ellentétben a kelet-közép­-európai régió nem a jóléti államok rendszerébe, hanem a globalizált liberálkapitalizmus világába tagozódott be, melyet a transznacionális vállalatok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek uralma s ezzel összefüggésben a nemzeti kormányok gazdaság- és társadalompolitikai funkcióinak szűkülése jellemez. Ellenhatásként nemcsak a periférián és a félperiférián, hanem a centrumban is erősödik a nacionalista és a vallási fundamentalizmus, mely a hagyományos értékekre hivatkozva próbálja útját állni az újabb radikális változásoknak. Fejletlenebb tér­ségekben bázisát elsősorban a nemzeti burzsoázia alkotja, mely egyre kevésbé képes versenyezni a rendkívül tőkeerős és csúcstechnológiát alkalmazó transznacionális vállalatokkal. E társadalmi osztály, gyengébb pozíciója folytán, szemben áll a szabad verseny ideológiájával s pro­tekcionista gazdaságpolitikát, rendkívül alacsony adókat és rendszeres állami megrendeléseket igényel. Emellett a külföldi tőkével s azok hazai képviselőivel szemben olyan nemzeti összefogást követel, mely áthidalja a fennálló konfliktusokat, hangsúlyozva, hogy a hazai vállalkozók sikere a közérdek érvényesülését jelenti.

A második Orbán-kormány is lényegében ezt az irányvonalat követi. E kabinet tevékenységét nem egyszerűen a „felső-középosztály”, a tehetős rétegek támogatása jellemzi, hanem az is, hogy a számukra juttatott kedvezményeket, legalábbis rövid távon, a multinacionális vállalatokra kívánja terhelni. A társasági adóból és a személyi jövedelemadóból származó bevétel 2011-re tervezett 40, illetőleg 28%-os csökkentését a bankadó, valamint az energia- és távközlési szektor, továbbá az áruház­láncok különadója ellentételezi. Emellett a kormány a hazai vállalkozások 3000 milliárd forintos támogatását is kilátásba helyezte, jórészt európai uniós forrásokból.

A nemzeti burzsoázia preferálása két területen, a kiskereskedelem és az agrárium szférájában az átlagosnál is erőteljesebben érvényesülhet. Bár a KDNP elsősorban a családok érdekeire és a templomba járás szükségletére hivatkozva követeli a vasárnapi nyitva tartás tilalmát, a 280 négyzetméternél kisebb alapterületű üzleteket e korlátozás alól mentesítené. A kivétel egyértelműen jelzi, hogy javaslata valójában a multinacionális cégek áruházláncai ellen irányul, a hét legalább egy nap­ján kikapcsolva a tőkeerősebb vállalkozások konkurenciáját. Gazdasági megfontolások húzódnak meg a Fidesz ettől részben eltérő álláspontja mögött is; a vezető kormánypárt e szféra hazai nagytőkései nyomására ellenzi a vasárnapi nyitva tartás általános tilalmát.

Az agrárium területén a kabinet elsődlegesen a gazdakörök által kép­viselt családi gazdaságok pozícióját kívánja erősíteni. Ennek érdekében az elmúlt években kötött földbérleti szerződések felülvizsgálatára készül s az osztatlan, még mindig közös tulajdonban lévő földek kimérését is tervezi. E lépései az egykori kisgazda törekvésekhez hasonlóan a társas vállalkozások ellen irányulnak, feltételezve, hogy azokat napjainkban is főként a pártállami eredetű, ún. nomenklatúra-burzsoázia tagjai irányítják. A vállalkozók e frakciója ellen a Fidesz-KDNP pártszövetség egyébként más területeken is radikálisnak tűnő intézkedéseket tervez, amelyek akár a privatizációs szerződések átfogó felülvizsgálatát is magukba foglalhatják.

A második Orbán-kormány tehát nem egyszerűen klientúrát épít, hanem a nemzeti burzsoáziát képviseli a multinacionális cégekkel és a baloldali hátterűnek vélt vállalkozói körökkel szemben. Hatalmának hosszú távú megszilárdítása érdekében emellett arra törekszik, hogy (hallgatólagos) szövetséget hozzon létre a hazai tőke és a társadalom többi csoportja között, s ezért eddig tartózkodott a megszorításoktól és a strukturális reformok meghirdetésétől. E politikai stratégia a harmadik világ számos országának egykori nemzeti forradalmaira és néhány kormány jelenlegi globalizáció-ellenes fellépésére emlékeztet, melyek a centrum államokkal és a külföldi nagyvállalatokkal szemben vívták gaz­dasági szabadságharcukat, többnyire a hazai és a nemzetközi baloldal támogatásával. (Példaként említhetjük a Szuezi csatorna államosítását és az 1952-es bolíviai forradalmat az ónbárókkal szemben.) Egy ilyen irányvonal ugyanakkor annak elismerését is jelenti, hogy hazánk napja­inkban is a fejletlenebb országok körébe tartozik.

A mostani politikai rendszerváltás és ennek keretében a tradicionális államiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása tehát – a liberális gondolkodók vélekedésével ellentétben – nem a rendiség visszatérését, vagy fennmaradását jelenti. A Fidesz-KDNP szövetség által támogatott csoportok ugyanis, akárcsak az egykori keresztény középosz­tály az 1930-as évek végén, a piaci szféra teljes körű birtokbavételére törekszik; alapvetően már nem járadékosként, hanem profitszerzőként kívánja monopolizálni gazdasági uralmát. A második Orbán-kormány ezért nem oly módon cselekszik, mint egykor a két világháború közötti korszak vezető politikusai, hanem úgy, ahogy azok napjainkban, a globalizált liberálkapitalizmus világában tevékenykednének.

 

II.

A tanulmány II. része 2012. január 31. – február 6. közt készült. (A szerk.)

 

Az új politikai rendszer megszilárdulása

Már az új politikai rendszer kialakulásának folyamatában felmerült az a kérdés, hogy egy ilyen anakronisztikus, a tradicionális államiságot némiképp modernizált formában helyreállító, és a nemzeti burzsoázia, illetőleg más társadalmi csoportok szövetségére épülő berendezkedés a XXI. század elején tartósan fennmaradhat-e. Az egyoldalúan a hazai tőkét preferáló kormányzat ugyanis rövid időn belül szembekerülhet a multi- és transznacionális vállalatokkal, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, melyek érdekeit közvetlenül sérti a nacionalista jellegű gazdaságpolitika. Emellett az ország, uniós tagsága következtében, a brüsszeli intézményekkel is rendszeresen konfliktusba kerülhet, hiszen azok egyik alapvető jelentőségű feladatuknak tekintik a polgári demokra­tikus értékek megőrzését. Végezetül, az új berendezkedés megszilárdu­lásával szemben azt az ellenérvet is felvethetjük, hogy 2010 áprilisában a Fidesz szavazóinak egy része kormány-, s nem rendszerváltásra voksolt, és így hosszabb távon nyilvánvalóan elutasítja az autoriter, neo-horthysta jellegű politikai szisztémát.

Az ellenérvek egyértelmű igazságtartalma dacára a választások óta eltelt egy- és háromnegyed évet inkább az új politikai rendszer megszi­lárdulása jellemezte. Ebben meghatározó szerepet játszott a 2011. április 18-án elfogadott alaptörvény, mely gyökeresen átalakította az alkotmá­nyos jogrendet. E dokumentum preambuluma, a Nemzeti hitvallás, az alkotmány-előkészítő bizottság koncepciójához hasonlóan úgy fogalmaz, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét a Szent Korona testesíti meg. Bár ezzel összefüggésben nem hivatkozik a misztikus tárgyhoz fűződő tanra, egyértelműen deklarálja, hogy nem ismeri el a történeti alkotmány idegen megszállások miatti felfüggesztését, s érvénytelennek nyilvánítja az 1949-ben elfogadott pártállami (tévesen kommunistának nevezett) alkotmányt. Burkoltan a jogfolytonosság megszakadását is kimondja, hangsúlyozva, hogy 1944. március 19-én az ország elvesztette állami önrendelkezését, mely csak 1990. május 2-án, az első szabadon választott országgyűlés megalakulá­sakor állt helyre. Ily módon ezt az időszakot lényegében kizárja a nemzet történelméből, s a politikai szocializmus alkotmányának érvényteleníté­sével e korszak jogrendjének létezését is megkérdőjelezi.

E felfogás következtében a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP szövetség nem új alkotmányt, hanem első egységes alaptörvényt fogadott el, hierarchizálva e két kategória egymáshoz való viszonyát. Míg az előbbi a szerves fejlődés során jött létre, s az állami­ság időtlen bázisává vált, az utóbbi az alapelveket konkrét történelmi időszakokra alkalmazza. Ennek megfelelően az alaptörvény deklarálja, hogy „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Alapvetés R) cikk (3) bekezdés). Elvileg tehát a nem nevesített vívmányok az előző, polgári demokratikus periódus „láthatatlan” alkotmányának funkcióját veszik át, esetenként biztosítva a tradicionális államiság elsődlegességét a norma­szöveg modern elemeivel szemben.

Múlt és jelen sajátos ütközése leginkább a republikanizmus értékelésé­ben fejeződik ki. Egyfelől az állam elnevezésének megváltoztatása jelzi, hogy az új politikai többség elhatárolódik a demokratikus köztársaság eszmeiségétől, s a történeti alkotmánnyal szembenálló korábbi köztár­saságoktól, másfelől az államforma változatlan marad, s a kormányzati szisztéma is alig módosul. Noha a jogfolytonosság megteremtése elvileg a monarchia restaurálását feltételezi, e lehetőség az alkotmányozás során fel sem merült, hasonlóan az 1934-es osztrák és az 1940-es fran­cia rendszerváltáshoz, melyek során az állam nevéből a „köztársaság” megjelölést eltávolították, a császárságot, illetőleg a királyságot azonban nem állították vissza. Ezt csak részben magyarázza, hogy a legitimisták és a szabad királyválasztók szembenállása a Horthy-korszakban is meg­akadályozta a trón betöltését. Ennél jóval jelentősebb az, hogy a jelenlegi politikai realitások éppúgy kizárják a hazai monarchia restaurálását, mint a balkáni posztszocialista országok dinasztiáinak visszatérését. Ráadásul a modern nyugat-európai parlamentáris királyságokban az uralkodók többnyire csak protokolláris funkciókkal rendelkeznek; a tényleges hatalom a kormányfők kezében összpontosul, ami az Európai Tanács összetételében is kifejeződik.

A realitások kényszere a hatalom forrásának megjelölésében is megnyilvánul. Míg az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciója egyszerre deklarálta a nemzet- és népszuverenitás elvét, az alaptörvény egyértelműen az utóbbi mellett foglal állást, mellőzve a politikai nemzet kategóriáját. A történeti alkotmányosság azonban kizárja, hogy a hatalom forrásának a népet jelöljék meg, mint ahogy a királyság köztársasággal való felváltását sem teszi lehetővé. Ugyanakkor az alaptörvény egyér­telműen megteremti a jogi alapokat az ún. kettős állampolgárság meg­adásához, illetőleg a külhoni magyarság választójogának biztosításához; e téren a politikai nemzet kategóriájának mellőzése a Fidesz-KDNP szövetség alapvető érdekeinek érvényesítésével társul.

A restaurációs szándék a közjogi nemzetegyesítésen kívül leginkább a szocialista kísérlet politikusainak felelősségre vonására irányuló tö­rekvésben jelenik meg. A Nemzeti hitvallás elévülhetetlennek nyilvánítja a „kommunista” diktatúrák uralma alatt elkövetett bűnöket, s ezen elv alapján a normaszöveg „nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Szabadság és felelősség XXVIII. cikk (6) bekezdés). E rendelkezés tehát lehetővé teszi a visszamenőleges hatályú felelősségre vonást, megkerülve azt az alapvető jelentőségű jogállami követelményt, amely szerint „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. A 2011. december 30-án elfogadott át­meneti törvény aztán az MSZMP-t és jogelődeit bűnöző szervezeteknek nyilvánítja, hangsúlyozva azt is, hogy e pártok tevékenységéért az MSZP is felelősséggel tartozik. Ily módon az új alkotmányos rend a kollektív bűnösség elvét is magába foglalja, követve a Horthy-kori jogfelfogást, amely a Tanácsköztársaság szervezésében és felépítésében részt vevő egyének cselekedeteit eleve bűnténynek tekintette.

A politikai realitások jegyében egyébként az alaptörvény nemcsak az államformát, hanem lényegében a kormányzati rendszert is érintetlenül hagyja. Míg az előkészítő bizottság koncepciója szerint a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg po­litikai válság esetén feloszlathatja az országgyűlést, az alaptörvény az államfőt ilyen hatáskörrel nem ruházza fel. Az új szabályozás azonban mégis lehetőséget biztosít arra, hogy egy Fideszhez kötődő elnök eltá­volítson a hatalomból egy más színezetű kormányt. Az államfő ugyanis feloszlathatja az országgyűlést, ha az az adott év központi költségvetését március 31-ig nem fogadja el, miközben a pénzügyi terv megszavazása a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulását feltételezi. Első közelí­tésben e szabályozás új elemmel bővíti a hatalommegosztás rendszerét, erőteljesen korlátozva a törvényhozás budget-jogát, tényleges funkciója azonban az, hogy akadályozza, netán ellehetetlenítse egy későbbi kormány tevékenységét. A Fidesz ugyanis 2011 elején átalakította a Költségvetési Tanács szervezeti felépítését és összetételét, amiként más független intézmények élére is pártpolitikust, illetőleg hozzá közel álló szakembert állított. Ily módon a jelenlegi időszakban a hatalmi ágak elválasztása csupán az alaptörvényi deklaráció szintjén, formálisan áll fenn, ám a fékek és ellensúlyok rendszere azonnal működésbe lép, mi­helyt a jelenlegi kormányt más színezetű kabinet váltja fel.

Az alaptörvény tehát, a történelmi restaurációk szokásos logikáját követve, felemás módon állítja helyre a hagyományos államiságot, miközben a normaszöveg átértelmezési lehetősége a két világháború közötti időszak további elemeinek visszatérését is biztosíthatja. Múlt és jelen, tradíció és modernitás ellentmondása leginkább az alkotmányozó hatalom legalitásának indoklásában fejeződik ki. Egyfelől a Nemzeti hitvallás érvényteleníti az 1949-es alkotmányt, másfelől viszont a záró rendelkezések szerint „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Záró rendel­kezések 2. pont). E jogszabályhelyek a kétharmados többségen nyugvó alkotmányozó hatalmat deklarálják, amit a történeti alkotmányosság nem ismer, sőt egyik jellegzetessége éppen az, hogy továbbépítése egyszerű törvényekkel ment végbe. Az új jogrend megalapozása tehát érvényte­lennek nyilvánított rendelkezéseken nyugszik, vagyis a folytonosság helyreállításának deklarálása a megszakítottságra épül.

Az alkotmányjogi rendszerváltás 2012. január 1-jén az alap- és az átmeneti törvény, valamint az addig elfogadott sarkalatos törvények ha­tálybalépésével lényegében befejeződött, formálisan is lezárva a III. Köz­társaság történetét. Ez utóbbiak közül a választási törvény – egyfordulós és a győztest is kompenzáló szisztémájával – jelentős mértékben erősíti a Fidesz pozícióját a következő voksolásokon, a pénzügyi stabilitási törvény bebetonozza a magas keresetűeknek kedvező személyi jövede­lemadó-rendszert, az egyházügyi törvény pedig az új kurzus ideológiai igényeinek megfelelően különbséget tesz elismert felekezetek és vallási egyesületek között. Állam és egyház viszonyának rendezésekor egyéb­ként nyíltan is megjelenik a tradicionalitás, hiszen a szabályozás alapelve a kormány szerint is az 1894-es egyházpolitikai reform koncepciójából származik. E sarkalatos törvény egyben azt is jelzi, miként értelmezhetik a modern normaszöveget a történeti alkotmány vívmányaival összhang­ban. Az alaptörvény ugyanis állam és egyház különválasztását deklarálva nem tesz különbséget a vallásfelekezetek között, a sarkalatos törvény viszont – a kategória leszűkítő felfogásával – a modern jogállamisággal szembenálló hierarchiát állít fel.

Az elmúlt egy- és háromnegyed évben az új berendezkedés legfonto­sabb alkotóeleme, a centrális hatalmi erőtér is bizonyos fokig megszilár­dult. Bár 2011 februárjától, a Széll Kálmánt-terv egyes intézkedéseinek kiszivárogtatásától megkezdődött a Fidesz szavazótáborának lassú, ám folyamatos eróziója, a politikai erőviszonyok alig módosultak. A Szonda Ipsos felvételei szerint ugyan az összes megkérdezett között a párt híveinek aránya egy év alatt 34%-ról 16%-ra esett vissza, a többi formáció bázisának terjedelme lényegében változatlan maradt, s így a fiatal demokraták megőrizték előnyüket az ellenzékkel szemben. Az MSZP nem tudott kitörni a 10-14, a Jobbik pedig a 6-10%-os sávból, s az LMP támogatottsága sem lépte át az 5%-ot. A politikai rendszer­váltás tehát nemcsak a pártstruktúra átalakulását, majd az új szerkezet érzékelhető stabilizálódását jelenti, hanem a preferenciák rögzülését, a választói magatartás változékonyságának csaknem teljes megszűnését is. Jelentősebb mérvű átáramlást csak a Fidesz és a Jobbik tábora között figyelhetünk meg, miközben a kormánypárt bázisából távozók túlnyomórészt a bizonytalanok és a passzívak egyre szélesedő körét gyarapítják. Ezért a pártot választó biztos szavazók között a jobboldali pólus támogatottsága jóval kisebb mértékben csökken, mint az összes megkérdezett esetében. Az európai parlamenti, az országgyűlési és az önkormányzati választáson a résztvevők 69-71%-a voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre, illetőleg a Jobbikra, és ez az arány 2012 januárjában is csak 61%-ra esett vissza. Emellett, az új szabályozás következtében, a kormánypárt jelenlegi 39%-os támogatottságával is elnyerné a képviselői helyek kétharmadát, amit csupán a demokratikus ellenzéki formációk széles körű összefogása akadályozhatna meg.

Az elmúlt félévben ugyanakkor a pártszerkezet valamelyest módosult, jelezve, hogy az új berendezkedés nem zárja ki a politikai erőtér bizonyos fokú változását. Október 22-én a Gyurcsány Ferenc vezette Demok­ratikus Koalíció platform kivált az MSZP-ből és önálló formációként a mérsékelt szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatív demokra­ták összefogására törekszik. Nyáron bejelentette párttá alakulásának szándékát a 4K! mozgalom, mely új köztársaságot kíván létrehozni, és határozott szociáldemokrata programot hirdet. 2012. január közepén a médiában megjelent az a hír, hogy Bajnai Gordon, a korábbi szakértői kormány miniszterelnöke a Haza és Haladás Alapítvány bázisán pártot alapít, amit azonban az érintett azonnal cáfolt. Január végén Kónya Péter, a Szolidaritás mozgalom egyik társelnöke is felvetette egy új for­máció megalakításának lehetőségét, február 6-án azonban e lépéstől már egyértelműen elzárkózott.

E kezdeményezések azonban eddig nem változtattak azon, hogy az újabb rendszerváltás során létrejött politikai szerkezet jelentősen külön­bözik a nyugat-európai modelltől. Az SZDSZ széthullása, illetőleg Dávid Ibolya kísérletének kudarca óta mind a liberalizmus, mind a modern konzervativizmus hiányzik a hazai politikai spektrumból, míg a szociálde­mokráciától balra álló alakzatok már az 1989-90-es fordulat óta teljesen elszigetelődtek. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a modern kon­zervatív liberalizmus elvei szemben állnak az állam támogatását igénylő nemzeti burzsoázia érdekeivel, a radikális baloldaliság pedig a politikai szocializmus bukása miatt nem jelent perspektívát a munkásság és a rendszerkritikai értelmiség számára. Ilyen strukturális feltételek mellett a Demokratikus Koalíció csak gyenge polgári bázisra támaszkodhat, és a 4K! sem számíthat jelentős nagyságú szavazótáborra.

Érdemi változások az ellenzéki erők összefogása terén sem történtek. 2011 decemberében ugyan az LMP parlamenti frakciójában felerősödött a Fidesz-ellenes szárny, amit jórészt a gyorsított törvényalkotást lehetővé tevő házszabály-módosítás és az egykulcsos személyi jövedelemadó bebetonozása idézett elő, a 2012. január 28-29-ei kongresszus azon­ban nem módosította a párt korábbi irányvonalát. Ily módon a december 23-ai polgári engedetlenségi akció és az aznap meghirdetett „Új ellen­állás” csupán politikai epizódnak bizonyult, s egyedüli következménye a frakcióvezető-váltás volt. E kudarcot jórészt az magyarázza, hogy az LMP tagjai és szavazói között továbbra is többséggel rendelkeznek azok, akik elutasítják az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval történő együttműködést, feltételezve, hogy hosszabb távon önálló pólusképző erőként léphetnek fel. Az LMP kongresszusi határozata megnehezítheti, sőt ellehetetlenítheti a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét, amit egyébként a Szolidaritás mozgalom éppen a párt december 23-ai tüntetésén hirdetett meg.

Az elmúlt egy évben ugyanakkor a civil szféra gyökeresen átalakult. Még 2011 januárjában létrejött az Egymillióan a Sajtószabadságért (ké­sőbb Egymillióan a Demokráciáért) elnevezésű mozgalom, amit ősszel a szakszervezeti hátterű, többször említett Szolidaritás, decemberben pedig a Tiszta Kezek megszerveződése követett. Ily módon a civil szfé­rában megszűnt a Fidesz-közeli hálózatok túlsúlya, s az intézményesü­lés jellege is módosult; a formális szervezetek mellett a tagság nélküli, ám folyamatosan működő mozgalmak is megjelentek. 2011. március 15-től az új alakzatok jelentős tömegtüntetéseket szerveztek, elhódítva az utcát az azt korábban uraló jobb- és szélsőjobboldaltól. A sorozatos megmozdulások, s különösen a 2012. január 2-ai, az alaptörvény ün­neplése ellen az Operaháznál tartott rendezvény azt a látszatot keltet­ték, hogy a kormánnyal és az új politikai rendszerrel szemben tömeges elégedetlenség alakult ki. Az egymást követő tüntetések résztvevőinek többsége azonban minden alkalommal egy sajátos szubkultúrához, a fővárosi (bal)liberális értelmiséghez tartozott, melynek megmozdulásai a társadalom túlnyomó hányadát nem, vagy alig érintették meg. Mindazo­náltal a Fidesz szükségét érezte annak, hogy visszahódítsa az utcát, a szimbolikus politizálás egyik meghatározó terepét. A 2012. január 21-i, névleg civilek által szervezett legalább 100.000-es (a belügyminisztérium szerint 400.000-es) Békemenet azt sugallta, hogy a többség változatlanul a kormány és az új berendezkedés mögött áll, üzenve a külföldnek is a keresztény nemzeti kurzus szilárdságát. Az esemény fontosságát az is mutatta, hogy a felvonulók a Hősök teréről indultak s a Kossuth térre érkeztek, jelezve a főváros két legfontosabb szimbolikus helyszínének megőrzését, illetőleg visszahódítását.

Az új rendszer harmadik meghatározó eleme, a nacionalista jellegű gazdaság- és külpolitika az elmúlt évben sajátos hullámzáson ment keresztül. A 2011. március 1-én meghirdetett Széll Kálmán-terv tőke- és piacbarát intézkedési javaslatai nemcsak a nemzeti burzsoázia, hanem a multi-és transznacionális vállalatok érdekeit is szolgálták, miközben a csomag a tradíciókra utalva az 1877-78. évi költségvetési kiigazítást előkészítő pénzügyminiszter nevét viselte. A kiadáscsökkentő lépé­sek strukturális reformokat is tartalmaztak, melyeket az országgyűlés 2011 késő őszén fogadott el. Ezek közül legjelentősebbnek a köz- és felsőoktatás rendszerének szerkezeti átalakítását tekinthetjük, melyek egyszerre irányultak a költségvetési egyensúly megteremtésére és egy új keresztény nemzeti középosztály megteremtésére. Az előbbi szfé­rában 16 éves korra szállították le a tankötelezettséget, elhatározták a gimnáziumba járók számának 40%-os csökkentését, s a szakképzésben a kora kapitalista tanoncrendszerhez hasonló szisztémát vezettek be. A felsőoktatás terén 53.000-ről 34.000-re mérsékelték az államilag finan­szírozott helyekre felvehető (új elnevezéssel a teljes állami ösztöndíjban részesülő) hallgatók számát, 15.500 főben jelölték meg a részösztöndí­jasok körét, míg a többiek csak önköltséges képzés keretében végezhetik tanulmányaikat. Ennek összegét radikálisan növelték, aminek negatív hatásait a Diákhitel II. intézményének megteremtésével kívánják ellen­súlyozni. Ily módon valójában széleskörű tandíjrendszert vezettek be, ám e kifejezést, a „megszorításhoz” hasonlóan, nem használják. Emellett a Fidesz kormányzat az oktatásban kiemelt szerepet szán a keresztény nemzeti szellemiségű hazafias, illetőleg családi életre nevelésnek, a tradicionális értékrendre történő szocializációnak, amit az is szimbolizál, hogy nem közoktatási, hanem köznevelési törvényt fogadtak el. E célok megvalósítását is szolgálja az iskolarendszer államosítása, valamint a tanszabadság törvényi korlátok közé szorítása.

Strukturális reformnak tekinthetjük az önkormányzati rendszer gyöke­res átalakítását, az integrált megyei kormányhivatalok létrehozását és az azoknak alárendelt járási hivatalok hálózatának kiépítését is. E téren a tradicionális államiságtól teljesen eltérő intézményrendszert alakítanak ki, mivel a települési önkormányzatoktól teljes mértékben elvonják az államigazgatási feladatokat, a megyék funkciókörét pedig a területfej­lesztésre korlátozzák. Ily módon a hagyományos államberendezkedés egyik legfontosabb elemét, a megyét éppen a múltba forduló Fidesz kormányzat üresíti ki, feltehetően azért, mert a néhai megyék bázisát képező középbirtokos nemesség restaurálását megvalósíthatatlan és vállalhatatlan lépésnek tekinti. Ezt Orbán Viktor szimbolikusan is jelezte, amikor elzárkózott a vármegye megjelölés visszaállításától, hangsú­lyozva, hogy e kategória a társadalom jelentős része számára negatív értéktartalmat hordozhat. Az új önkormányzati és területi államigazgatási struktúra egyébként a magyar történelem egyik legcentralizáltabb szisz­témája, mely a hatósági igazgatás szférájában szinte teljesen kizárja a helyi befolyásolás lehetőségét.

A Széll Kálmán-terv végrehajtása keretében megkezdődött a nyugdíj­rendszer reformja is. 2011 őszén megszüntették a korkedvezményes és korengedményes nyugdíjazást, a már folyósított járadékokat szociális ellátásokká alakították át, elrendelték a rokkantnyugdíjasok jogosultsá­gának felülvizsgálatát, s e lépésekkel összhangban egységes korhatárt vezettek be. A háttérben elindultak az öregségi nyugdíjrendszer megvál­toztatására irányuló munkálatok is, melyek az ún. svéd modell átvételével zárulhatnak. Emellett strukturális reformjellegű lépésként értékelhetjük az egykulcsos személyi jövedelemadó már többször említett bebetonozását, valamint az áfa és a jövedéki adók növelését is, melyek egyaránt azt célozzák, hogy a terheket minél nagyobb mértékben a jövedelmekről a fogyasztásra helyezzék át.

A tőke- és piacbarát intézkedések sorozata átmenetileg megnyugtatta a külföldi befektetőket, akik ezek hatására már kevésbé negatívan ítél­ték meg a kabinet unortodox lépéseit. Növelte a Fidesz-kormány iránti bizalmat az államadósság ellen meghirdetett küzdelem, valamint az az ígéret is, hogy a GDP-arányos költségvetési hiányt tartósan 3% alatt tartják, miközben 2013-ban a különadókat kivezetik, a bankadót pedig megfelezik. E hangulatváltás jelentős mértékben hozzájárult a forint erő­södéséhez és az állampapír-piaci hozam csökkenéséhez, miközben az alaptörvény és a médiaszabályozás miatti külföldi kritikák is mérsékeltebb hangvételűvé váltak. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter 2011. június végi budapesti látogatásán ugyan a demokratikus intézményrendszer védelmére hívta fel a kormány figyelmét, bírálva a média-, és az egyház­ügyi törvényt, illetőleg az igazságszolgáltatás átalakításának módját, éles kritikát azonban a nyilvánosság előtt nem fogalmazott meg.

Ebben az időszakban tehát átmenetileg visszaszorult a nemzeti bur­zsoázia kiemelt támogatása, mely csak 2011 őszén az ún. pláza-törvény elfogadásával folytatódott. E jogszabály öt évig a nemzetgazdasági mi­niszter engedélyéhez köti új szuper- vagy hipermarket építését, kísérletet téve a hazai kereskedők versenyhelyzetének adminisztratív úton történő javítására. Ugyanakkor e törvény az építőipari vállalkozásokat is hátrá­nyosan érinti, melyek termelési értéke már amúgy is radikálisan csökkent az állami és önkormányzati megrendelések tartós visszaesése miatt.

2011 ősze egyébként fordulópontot jelentett az új berendezkedés megszilárdulásának folyamatában. Ez év november elejétől 2012. január közepéig az autoritárius, neo-horthysta politikai rendszer első jelentősebb válságát élte át, amit elsősorban a devizahitelesek helyze­tén könnyítő, ám a bankoknak súlyos veszteséget okozó végtörlesztés intézményének szeptember végén történt bevezetése idézett elő. Míg a bankadó és a különadók kivetését, majd a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását az Európai Unió még tudomásul vette, a deviza­hitelek rögzített árfolyamon, egy összegben való törlesztését már nem fogadta el. Az Unió vezetői, a hitelminősítők és a külföldi befektetők nemcsak a közvetlen (2012. január végéig 210 milliárd Ft-nyi) veszte­ség miatt reagáltak élesen, hanem azért is, mert ezt az intézkedést a kormány kiszámíthatatlanságának jeleként értékelték. A bizalomvesztés következtében zuhant a forint árfolyama, emelkedtek az állampapír­-piaci hozamok, s radikálisan nőtt az államcsőd elleni biztosítási díj összegét jelző CDS-mutató. Ilyen körülmények között 2011. november 17-én Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, Orbán Viktor előző napi döntésének megfelelően, bejelentette, hogy a kormány elővigyá­zatossági hitelért az IMF-hez fordul. Ezt követően azonban a hivatalos tárgyalások megkezdése kétségessé vált; a december 13-án hazánkba érkezett valutaalapi delegáció ugyanis a megbeszélések befejezése előtt elutazott az országból, jórészt Olli Rehn uniós pénzügyi biztos fellépésének hatására. Brüsszel elsősorban azért kezdeményezte az előzetes tárgyalások félbeszakítását, mert december 14-én kiderült, hogy a kormány az MNB és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügye­letének összevonására készül, annak érdekében, hogy Simor Andrást, a jegybank elnökét az új szuperszervezet vezetőjének rendelje alá. Az Unió határozott álláspontját feltehetően az is motiválta, hogy a december 8-9-ei csúcstalálkozón Orbán Viktor először elutasította a közös európai fiskális szerződés tervét, majd valószínűleg Angela Merkel német kan­cellár nyomására „talán”-ra módosította álláspontját, hangsúlyozva, hogy e szuverenitáskorlátozó kérdésben csak az országgyűlés dönthet.

December utolsó napjaiban a válságot jelző politikai események fel­gyorsultak. Először Jose Manuel Durao Barroso EB-elnök intézett ma­gánlevelet Orbán Viktorhoz, melyben az átmeneti törvényjavaslat MNB-re vonatkozó rendelkezéseinek visszavonását kérte. Ezt a kormányfő akkor még határozottan elutasította, akárcsak Hillary Clinton üzenetét, mely a média-, az egyházügyi és a bírósági szervezeti törvény felülvizsgálatát kezdeményezte. Közben a mértékadó nyugati sajtó, beleértve a kon­zervatív irányultságú újságokat is, élesen bírálta a kormány politikáját, hangsúlyozva, hogy az a demokrácia és a jogállamiság gyengítésére, netán felszámolására irányul.

Az új berendezkedés gazdasági és politikai válsága 2012 első napjai­ban érte el mélypontját. Január 4-én a bankközi devizapiacon egy euróért már 324 forintot kértek, jóval többet, mint 2009 márciusában, Gyurcsány Ferenc lemondása előtt. Közben Brüsszelben, az Európai Parlament liberális és zöld frakcióinak kezdeményezései alapján, Magyarország uniós szavazati jogának felfüggesztését fontolgatták, amit azonban a néppárti képviselőcsoport elutasított, és rövid habozás után a szocialista és demokrata frakció is elvetett. Bár a csoport helyettes vezetője, Hannes Swoboda január 4-én úgy fogalmazott, hogy „Komolyan meg kell fontol­nunk az EU-ról szóló szerződés 7. cikkelyének [az Európai Tanácsban való szavazati jog felfüggesztésének – W. Gy.] alkalmazását, amennyiben az Orbán-kormány továbbra is semmibe veszi az európai jogszabályokat és alapértékeket”. Egy héttel később a szocialista képviselők „nem tar­tották időszerűnek az Európai Unió alapszerződésének 7. cikke szerinti eljárás megindítását” (S&D 2012, 11-12) Ez utóbbi álláspont felül­kerekedésében meghatározó szerepet játszott az MSZP felső vezetése, mely az LMP-hez hasonlóan elutasította az ország szankcionálását. A széleskörűen elterjedt jobboldali vélekedésekkel ellentétben tehát a hazai ellenzék nem szervezte, hanem inkább tompította a kormányra nehezedő uniós nyomást.

Az árfolyam zuhanását látva a Fidesz azonnal módosította magatar­tását. Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter bejelentette, hogy a kormány az IMF-fel és az EU-val gyors megállapodásra törekszik, Orbán Viktor pedig Simor Andrással egyeztetett arról, hogy a jegybank és a kabinet szorosan együttműködik a forint védelme érdekében. E lépések hatására az árfolyam a néhány nappal korábbi szintre erősödött, s a sorozatos le-minősítések ellenére az ország állampapír-piaci pozíciója is javult. Követ­kező állomásként, a várható kötelezettségszegési eljárásokra reagálva, január 17-én Orbán Viktor levelet küldött Barrosonak, melyben jelezte, hogy a kormány kész módosítani a vitatott jogszabályokat. Az EB elnöke egyébként még aznap közölte, hogy a testület három kötelezettség­szegési eljárást indít a jegybank és az adatvédelmi hatóság függetlenségének megsértése, valamint a bírák 62 éves korban történő nyugdíjaztatása miatt. Január 18-án, az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó ülésén Orbán Viktor is felszólalt, s miközben készségesnek mutatkozott a brüsszeli követelések teljesítésére, visszafogott hangvétele ellenére határozottan megvédte az alaptörvényt, s az azon alapuló új berendez­kedést. Bár e tanácskozáson a kormányfő nemcsak a vitatott törvények, hanem az azok mögött meghúzódó szellemiség miatt is éles bírálatokat kapott, bizonyos fokig mégis győztesen került ki a politikai összecsapás­ból. Viszonylagos sikeréhez jelentős mértékben hozzájárultak a néppárti képviselők felszólalásai, s különösen Joseph Daul frakcióvezető beszéde, aki szerint a Fidesz kormány elsöprő sikereket ért el.

Csaknem egy héttel később, január 24-én Barroso és Orbán Viktor brüsszeli tárgyalásán a vitás kérdések egy részében megegyezés szüle­tett. A miniszterelnök elállt az MNB és a PSZÁF összevonásának szándé­kától, s lemondott arról, hogy a kormány tagja a monetáris tanács ülésén részt vehessen, ragaszkodott azonban a jegybanki vezetők eskütételéhez és fizetésük kétmillió forintban történő maximálásához. Ugyanakkor a bírák kötelező nyugdíjba vonulását nem igazságszolgáltatási, hanem a nyugdíjrendszerhez kötődő kérdésnek minősítette, hangsúlyozva, hogy ebben az ügyben a brüsszeli bizottságnak kell kimutatnia a diszkriminatív elemet, s ha ezt megteszi, korrigálják a szabályozást. Hasonló álláspontot foglalt el az adatvédelmi hivatal vezetője esetében is, jelezve, hogy e téren is elfogadják majd Brüsszel javaslatát. Mindezek alapján úgy látta, hogy elhárultak az akadályok az IMF-fel és az EU-val való hiteltárgyalá­sok megkezdése előtt, Barrosoval folytatott megbeszélését pedig nem politikai, hanem jogi eszmecserének ítélte.

Lényegében hasonlóan értékelték az Unió és a kormány kapcsolatfel­vételét, majd álláspontjaik közeledését a külföldi befektetők is. Január 16-án még 312 forintot kértek egy euróért, Orbán Viktor brüsszeli felszó­lalásának napján viszont az árfolyam már 304 forintra javult, a Barrosoval folytatott tárgyalásokat követően pedig lefelé áttörte a 300 forintos határt. A bizalom részleges visszatérését az magyarázza, hogy a befektetők reálisnak, sőt közelinek ítélik a hitel-megállapodást, s ennek alapján ki­zárják az államcsőd lehetőségét. Ezzel egyidejűleg a mértékadó nyugati politikusok és sajtóorgánumok nyomása is enyhült, amihez a sikeres Békemenet is hozzájárult.

Az új berendezkedés első válságából a (bal)liberális média egy része, sőt néhány szocialista politikus is azt a következtetést vonta le, hogy 2012. március végére, április elejére államcsőd következhet be, figyel­men kívül hagyva a csaknem 36 milliárd eurós valutatartalékot. E nézetek képviselői azt sem zárták ki, hogy előrehozott választásokat írnak ki (ennek feltételezett időpontjaként 2012. március 18-át jelölték meg) és/ vagy Orbán Viktort a miniszterelnöki tisztségben Varga Mihály vagy más fiatal demokrata politikus váltja fel, netán szakértői kormány alakul. E vé­lekedések azon alapultak, hogy az Unió kétségtelenül szerepet játszott a Papandreu, illetőleg a Berlusconi kabinet megbuktatásában, feltételezve, hogy e megoldást Magyarország esetében is alkalmazhatják. Az Unió azonban nem kívánja a jelenleg is erős támogatottsággal rendelkező Orbán-kormányt eltávolítani, hanem csupán arra törekszik, hogy az tartsa be az uniós jogszabályokat, illetőleg politikai tevékenysége során az európai értékeket kövesse. E magatartást egyrészt az magyarázza, hogy az Európai Parlamentben relatív többséggel rendelkező Néppárt kritikai megjegyzései ellenére szolidáris tagszervezetével, másrészt Görögországgal és Olaszországgal ellentétben hazánkban a különböző politikai oldalak közötti minimális konszenzus is hiányzik, s emellett kifelé a Fidesz-KDNP pártszövetség teljesen egységesnek mutatkozik. Óvakodnak a határozottabb fellépéstől a brüsszeli intézmények azért is, mert tartanak attól, hogy folyamatos nyomásgyakorlásukkal tovább erősítik a nacionalizmust és az euro-szkepticizmust, elősegítve a Jobbik hatalomra kerülését.

A történelmi tapasztalatok szerint az új politikai rendszer által túlélt első válság jelentős mértékben hozzájárul annak megszilárdulásához. A ki­egyezést követően a dualizmus akkor stabilizálódott, amikor 1871-ben az osztrák Hohenwart-kormány cseh orientációjú trialista kísérlete kudarcot vallott. Horthy Miklós keresztény nemzeti berendezkedésének életképes­ségét az 1921-ben lezajlott két királypuccs meghiúsulása bizonyította, ami aztán utat nyitott a bethleni konszolidáció számára. Ugyanakkor az új berendezkedések politikai ellenfelei e válságokat szükségszerűen a közeli bukás előjeleként értékelik, csak a krízis elmúltát követően ismerik fel a szisztéma stabilizálódását.

Az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása, a politikai spektrum vi­szonylagos mozdulatlansága és az első válság túlélése egyaránt azt jelzi, hogy a neo-horthysta jellegű politikai berendezkedés megszilárdul, s 2014-ig, esetleg 2018-ig nagy valószínűséggel fennmarad. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerül sor korrekciókra, vagy miként Lázár János fideszes frakcióvezető február 6.-án a berlini nagykövetségen tartott előadásában fogalmazott, a hibák kijavítására, amely hibák, véleménye szerint, fő­ként a nemzetközi erőtér jelentőségének alábecsülésében nyilvánultak meg. Az elmúlt hónapok eseményei egyben azt is megmutatták, hogy e politikai rendszert csak a magyar társadalom többségének akarata vált­hatja le. Az államszocializmusból, majd a polgári demokráciából történő tömeges kiábrándulás után azonban ez csak akkor következhet be, ha az új berendezkedés a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

Hivatkozott irodalom

A KSH jelenti, 2010/9

Bairoch, Paul 1976: Europe's Gross National Product. Journal of European Economic History, No 2.

Lipset, Seymour Martin 1995: Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Bu­dapest, Osiris Kiadó

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)

S&D 2012: S&D Magyar Szocialista Párt Európai Parlamenti Delegáció, Hírlevél 2012. január 9. – január 22.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány