A pénzügyi megrázkódtatás következményei fellépésre késztetnek a főáram közgazdaságtanával szemben, az USA által vezényelt imperializmus válsága a washingtoni konszenzussal szemben, az új hatalmi centrumok megjelenése az Egyesült Államokkal szemben és a nyersanyagforrások felhasználásának módja pedig a privatizáció és az individualizmus ellen.

Ez az esszé a globális politikai gazdaságtan azon aspektusait elemzi, amelyek – reményeim szerint – a haladó kormányokat és mozgalmakat a társadalmi változások kivívására fogják késztetni. Tanulmányomban elemezni kívánom, hogyan írható le a jelenkori kapitalista világ fejlődése, azaz a korlátoknak és lehetőségeknek ez a sajátos összejátszásából adódó állapot és ennek érdekében a kapitalista világrendszer négy válságterületét veszem szemügyre. Nem ezek ez egyedüli ellentmon­dásos elemei a jelenlegi helyzetnek de – szerintem – ezek rajzolódnak ki a legtisztábban.

Az első problémakör annak a pénzügyi megrázkódtatásnak a követ­kezménye, amely markában tartja az Egyesült Államok gazdaságát és melynek hatásai messzire terjednek. Ez a válság még tovább rontja a „mainstream" angol-amerikai közgazdaság hitelét. Azt nem tudom, hogy ez a mostani vajon a kapitalizmust alapjaiban megrengető válság-e? Hogy a helyzet ilyen súlyos legyen, ahhoz nemcsak sokkal mélyebbnek kellene lennie, de a válság hatásait sokkal drámaibb módon, a rend­szerből fakadó elégtelenségként érzékelnénk. De talán mindezeknél is fontosabb, hogy ha létezne olyan pártformáció, amely az ilyenfajta válságokat a kapitalizmus működésének inherens elemeinek tekintené és ezen ideológiai alapon képes lenne szocialista alternatívát megfogal­mazni, akkor ma a dél-afrikai apartheidpolitikát felszámoló mozgalomhoz hasonló, sikeres formációt segíthetne életre. Ha nem következik be va­lódi, mély és fájdalmasan húsba vágó válság, akkor a legjobb esetben is csak a kapitalizmus megreformálására nyílik lehetőség, felszámolása ismét a jövőbe tolódik.

A második válság annak az Egyesült Államok által vezényelt imperia­lizmusnak a válsága, amely hitelét vesztette a tetszés szerinti rendszer­váltogató háborúkban, valamint a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerrel és az ún. washingtoni konszenzussal szemben erősödő és egyre hatásosabb ellenállás következtében. A neoliberalizmus évtize­dek óta olyan felbecsülhetetlen károkat okozott, hogy mára ideológiai offenzívába kényszerült. A válság harmadik megnyilatkozási formája az új hatalmi centrumok megjelenésében érhető tetten – e hatalmi centrumok korábban a kapitalista rendszer perifériáját alkották. A válság harmadik szférájában olyan feszültségek keletkeztek, melyek eltávolítot­ták az új centrumokat az Egyesült Államoktól, és ezáltal manőverezési lehetőség nyílt az USA-val szakítani akaró országok számára. A válság negyedik szférája a nyersanyagforrások felhasználásának módja, a létszükségletet jelentő erőforrások egyenlőtlen elosztása és a tovább már fenntarthatatlan növekedési paradigma. Ebben a vonatkozásban a dél-afrikai és egyéb területek tömegmozgalmai jelentős szerepet vállal­nak a privatizáció, a korlátlan individualizmus elleni fellépésben, hiszen ezek a legelnyomottabbakat és legkizsákmányoltabbakat taszítják még súlyosabb katasztrófába.

Az első válság: A financializálódás és a pénzügyi válság¹

Hogy a jelenlegi pénzügyi összeomlás mekkora károkkal jár majd, azt csak később tudjuk meg, de már ma is széles körben érezhetjük hatását. A rendszer válságát vizsgálva nemcsak az a fontos kérdés, amelyik a gazdasági kiadásokkal és azzal a módszerrel kapcsolatos, hogy a men­tési munkálatokat az adófizetők kárára bonyolítják le, hanem az is, hogy vajon a pénzügyi kapitalizmus képes-e fenntartani magát? Martin Wolf, a Financial Times vezető gazdasági elemzője úgy fogalmaz, hogy a kapita­lizmus „a XX. század közepén jellemző menedzserkapitalizmusból globá­lis pénzügyi kapitalizmussá alakult át"². John Bellamy Foster, a Monthly Review szerkesztője úgy véli, hogy „a rendszer a financializálódás kö­vetkeztében megváltozott, a financializálódás a monopolkapitalizmusnak egy újfajta, hibrid fázisához vezetett, melyet nevezhetnénk 'monopolfi­nánc-kapitalizmusnak'"³. A pénzügyi rendszernek sikerült újrastrukturálnia a termelő kapitalizmust, azt a gazdaságot, amely valódi árukat termel és kiszolgálja a fogyasztói igényeket. A pénztőke bizonyos értelemben a termelés folyamatában keletkező többletértéknek egyre nagyobb részét sajátítja ki – nemcsak a vezető nyugati országokban, hanem a világrend­szer perifériájának tekintett régiókban is.

Egészében véve 2004-ben az Egyesült Államok pénzügyi szektorában működő vállalatok profitja 300 milliárd dollár volt szemben az összes, nem pénzügyi hazai iparág 534 milliárd dolláros profitjával, vagyis, más­képp fogalmazva, az összes hazai profitnak a 40%-át a pénzügyi szektor adta. Negyven évvel korábban még a teljes hazai profitnak kevesebb mint 2%-a jutott erre a szektorra. A profitrészesedés e növekedése figyelemre méltóan mutatja, hogy az USA politikai gazdaságában milyen mértékben uralkodott el a financializálódás. Ez a folyamat egyidejűleg zajlott a po­litika és a gazdaság terén, mivel a pénzügyi szektor fölébe kerekedett a gazdaság többi elemének és ténylegesen olyan hatalom birtokába került, melynek révén feltételeket diktálhat az adósoknak, a kiszolgáltatott tár­saságoknak, sőt a kormányoknak is. Ahogyan a pénztőke hatalma egyre nőtt, képes lett nagyobb mértékű deregulációt követelni, és ez lehetővé tette a szektor további terjeszkedését, ami viszont veszélybe sodorta a tágabb gazdasági rendszer stabilitását.

Úgy látszott, hogy a pénzügyi szféra új, mágikus P-P' áramkört fejlesz­tett ki, melynek az a sajátossága, hogy a pénz önmagában tud pénzt fialni anélkül, hogy valóságos termelés belépne a folyamatba. A felhalmozás új titkát vélték felfedezni a tőkeáttételben és kockázatkezelésben, ami lehetővé tette olyan eszközök felvásárlását, amelyek magasabb megtérü­léssel kecsegtettek, bár nagyobb kockázattal is jártak, illetve lehetőséget adott arra is, hogy a befektető törzsalaptőkéjének sokszorosát vegye fel kölcsön formájában – volt, hogy tízszeresét, hússzorosát, harmincszoro­sát, sőt egyes esetekben a törzstőkének akár a százszorosát is. Amikor ilyen magas a tőkeáttétel, akkor az érték egészen kicsi emelkedése is nagy profitokat eredményez az eredeti befektetési összegen. A globális piac pedig lehetővé teszi, hogy a pénzt alacsony kamattal, például japán jenben vegyék fel kölcsönben és magas megtérülésű amerikai pénzügyi aktívákban, bóvlikötvényekben és mindenféle egyéb származékos esz­közben helyezzék el.

Amíg az eszközérték növekedett – akár tengernyi kollaterális adósság­szolgálati (CDO) ingatlanban, akár ezeknél egzotikusabb termékekben -, addig a befektetők hatalmas pénzekhez jutottak. Ez a piacon további szereplőket bátorított arra, hogy maguk is éljenek ezzel a stratégiával és hogy az eszközök árát felhajtsák. Ezen eszközök emelkedő értéke lehe­tővé tette még nagyobb kölcsönök felvételét, amiből még több eszközt le­hetett venni, ezzel még jobban felhajtva az árakat, azaz létrejött egy olyan felfelé haladó spirál, amely egyre több buborékot tartalmazott. Persze ez a spirál végül összeomlott, a buborékok szétpattantak. A financializáció mint felhalmozási stratégia nemcsak súlyos válságot eredményezett a pénzügyi piacokon, hanem olyan helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, mint amilyenben a külföldi hitelezőknek súlyosan eladósodott szegény országok szoktak kerülni – manapság az USA valutája értékét veszti, kereskedelmi politikája az eliteket támogatja, kormánya pedig azzal a követeléssel áll elő, hogy egyes adófizetők fizessenek többet a pénzügyi rendszer újbóli feltőkésítése érdekében, miközben további adócsökken­tést hajt végre a tehetősebbek és a korporációk érdekében.

A mérgező kollaterális adósságszolgálatokról a legtöbb vitában szó esik, de a financializálás lényegi eleme magának az adósságnak a növekedése: nő az állami adósság (mely jórészt a katonai kiadásokból, adócsökkentésekből és egyéb, a korporációk és a gazdagok érdekében végrehajtott „ösztönzésekből" állt össze), mindenféle fogyasztói adósság és a korporatív adósság. Az adósságrobbanás egy olyan gazdaságot tudott revitalizálni, amely már erőteljes stagnálási hajlamot mutatott. Az osztályokra tagolt társadalom irracionalitása abban áll, hogy a vállalatok által felhalmozott profitot a tőkések nem fektetik be újra olyan termékek előállításába, amelyekre az embereknek és a társadalom egészének szüksége és igénye van, mert a munkásosztály vásárlóerejét korlátok között tartják; a korporatív szektor milliomosai nem fizetik az adókat, amelyek az állami szektornak arra kellenek, hogy a vágyott közösségi javakat biztosíthassák.

A termelési kapacitásokba túl sok beruházást eszközölnek, de egy irracionális társadalmi struktúrában ezt nem lehet kihasználni, mert eb­ben a struktúrában kizárólag az számít hatékony igénynek, mely mögött megfelelő vásárlóerő áll. A rendszert a kielégítetlen társadalmi igények közepette fellépő túltermelés jellemzi, valamint a dolgozókra nehezedő, a tőke osztályhatalmából fakadó követelés felerősödése: a dolgozók érjék be az alacsonyabb javadalmazással. A tőkehatalom szemmel láthatóan képes a dolgozókat egymás ellen hangolni. Az előállított és a tőke által kisajátított többlet nem talál magának utat a termelésbe, ezért a pénzügyi spekulációkban szóródik szét, ahol spekulációs buborékokat eredmé­nyez, melyek előbb-utóbb kidurrannak, káoszt és szenvedést okozva a teljes gazdaságban.

Ezen általános tendenciákon túl eljutunk a financializálódás és a növekvő egyenlőtlenségek kapcsolatához, a munkásság többségének hanyatló gazdasági kilátásaihoz (az alapvető szolgáltatások: a fűtés, a benzin, az egészségügy és az élelmiszerek árának szakadatlan növe­kedéséhez). Az Egyesült Államokban, ahol a részvényes kapitalizmus elsöprő győzelmet aratott (szemben a résztvevő [stakeholder] kapitaliz­mussal, amelyben a munkások, a közösségek és a nyilvánosság szintén érdekelt felek, akiknek a véleményét és szükségleteit nagyobb mértékben figyelembe kell venni), s a kiadások visszafogására legerőteljesebben mindig a munkásokat kényszerítették.

Bush elnöksége idején az Egyesült Államokban minden ötödik feldol­gozóipari munkahely megszűnt, és ez a jelenség is elválaszthatatlanul összefügg a financializációval és a globalizálódással. A béreket lenyom­ták, a nyugdíjak összegét megkurtították, az egészségügyi terheket a munkások és családjaik vállára rakták, az alkalmazottak egy csoportját részmunkaidőben foglalkoztatták vagy kirúgták, majd „szerződéses" dolgozóként újra felvették és így tovább – mindezt azért, hogy a profit gyorsabban növekedhessen és finanszírozni lehessen a cégek óriási adósságait. Ezek az adósságok úgy keletkeztek, hogy a vállalatoknak hatalmas hiteleket kellett felvenniük a felvásárlások fedezésére. Mind több ember dolgozik részidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel, akik meglehetősen pesszimisták a gyermekeik jövőjét illetően. Úgy látják, hogy kormányukat a nagy társaságok és a gazdagok tartják fogva.

A széles körben tapasztalható pesszimizmus jogos, mivel három olyan tényező is egybejátszik, amelyek az amerikai munkásság többségének kilátásait rontják. Az első az árucikkek és a szolgáltatások termelésének folyamatos globalizálódása: kihelyezik ezeket az alacsonyabb bért igénylő helyszínekre. A kisebb szakértelmet igénylő munkákat máshol, sokkal olcsóbban el lehet végeztetni. Ugyanakkor a magasabb műveltségi szint sem számít, az sem képes az USA-ban tartani a munkahelyeket, hiszen ott vannak India, Kína és Kelet-Európa jól képzett munkaerői. Másodsor­ban, a technológia az egyes munkásra eső termék mennyiségét növeli, ami azt jelenti, hogy minden dolgozó egyre több árucikket tud előállítani, és amikor az adott árucikkek iránti kereslet lelassul és nincs szükség a növekvő termelékenységre, akkor kevesebb munkás is elegendő a terme­lésben. Ezt látjuk az olyan alapvető iparágakban, mint az autógyártás vagy az acélipar, amelyek régebben sokkal több termelőmunkást alkalmaztak. Harmadsorban, azok a tevékenységek, ahol nő a munkaerő-szükséglet, általában rosszul fizetett, szakszervezetek nélküli „mc-munkák". Rá­adásul a szakszervezetek ellen folytatott könyörtelen harc, amely akkor vette kezdetét, amikor Ronald Reagan szétverte a légiforgalmi irányítók szakszervezetét, precedenst teremtett: a sztrájkokat rendre sztrájktörő helyettes-munkaerővel számolják fel, és akkor még nem is beszéltünk a tőkések azon lehetőségéről, hogy – hála az Országos Munkaügyi Tanács rugalmasságának – a dolgozóktól bármikor megválhatnak.

Az angolszász pénzügyi szakértelemben vakon bíztak, azt hitték szer­te a világban, hogy ezzel a gazdaságok a prosperitásukat mindörökre garantálhatják. Miután a tőke a saját gazdaságaiban már kipróbálta a financializációt és a növekedés adósságokon keresztül történő felfűtését, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közvetítésével pénzügyi rend­szerüket és szabályaikat rákényszerítették a feltörekvő világra is. Most, hogy a Wall Street összeomlik, az a paradox helyzet áll elő, hogy az USA pénzügyi birodalmának pilléreit a szuverén külföldi vagyonalapoknak és más befektetőnek kell megerősíteniük. Hogyan kell értelmeznünk ezeket az ellentmondásos fejleményeket? Ez politikai kérdés. Úgy kell rá vála­szolni, mint bármely más kérdésre, melyben egy maroknyi elit profitál a nagy többség rovására. A válasz nem vonatkozhat arra, hogyan tehetjük lehetővé, hogy továbbra is fennmaradjon ez a helyzet, hanem csakis arra kell koncentrálnunk, hogyan kényszeríthetünk ki olyan társadalmi szabályozást, amely útját állja az effajta magatartásnak.

Ezen a ponton következik be, hogy a lojális ellenzék – az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, Európában a szociáldemokraták, illetve a harmadikutas „háromszögelők" világszerte – lényegileg elfogadják a tőke hatalmát, és ezzel leértékelődnek a munkások szemében, akiknek ezután önmagukat kell megszervezniük antikapitalista pártok alapítá­sával, ha meg akarják védeni érdekeiket, és meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek a jövőben is csak a kizsákmányolásukat tudják biztosítani. A Bal (Die Linke) nevű német pártformáció, amely a szociáldemokratáktól határozottan balra áll, bizonyítéka annak, hogy lé­tezhet ilyen párt és meghatározó jelentőségre tehet szert hazája politikai életében. Mint esszénkben majd később rámutatunk, Latin-Amerikában, vagyis azon a kontinensen, amely a leghosszabb ideig szenvedte el a neoliberalizmus pusztítását, a tömegek egy sor olyan baloldali pártot tá­mogatnak, amelyek azt ígérik, hogy többé-kevesebbé szakítani kívánnak a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

A második válság: az Egyesült Államok imperializmusa elveszti hegemóniáját

Napjainkban az amerikai imperializmusnak két balsikert is el kellett szenvednie: a neoliberális washingtoni konszenzus hitelvesztését és azt az ellenérzést, ami a Washington arrogáns militarizmusának erőszakos­sága által keltett sokkal és félelemmel szemben világszerte támadt. Az erősödő elmarasztalás, véleményem szerint, feljogosít bennünket arra, hogy ezekben a lépésekben a hegemónia könnyed érvényesítésének folytatását és az uralkodó osztály azon önteltségének válságát is lássuk, miszerint egymagában is képes a világot igazgatni. Az iraki és az afga­nisztáni kudarcokat követően a Bush-féle neokonzervatívok arroganciája hitelét vesztette, megkérdőjeleződött a háborúkra és hódításokra épített programjuk, és mára már nagy valószínűséggel a legtöbb amerikai is elutasítja e politikát.

Ennek az uralkodó osztálynak van egy olyan rétege, amely kulcsszere­pet tulajdonított az amerikai tőkének kedvező nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rezsimeknek. Egy másik csoportjuk egy percig sem habozott a fenyegetés és a katonai akciók módszerét alkalmazni, hogy megerő­sítse vagy kierőszakolja az Egyesült Államok hegemóniáját. Az amerikai uralkodó osztály mindig is a fenti két módszer együttes alkalmazását támogatta, de a kettő közötti egyensúly elmozdulhat egyik vagy másik irányba a világban tapasztalható állapotok és a belpolitika hatására⁴ . Ennek az osztálynak a két uralkodó ideológiai frakcióját jól jellemzi, ha megnézzük a két legutóbbi elnök kormányában kulcsszerepet játszó figu­rákat és politikai lépéseiket. Bill Clinton kormányának legbefolyásosabb személyisége Robert Rubin pénzügyminiszter volt. Bush kormányában viszont a honvédelmi miniszter, Donald Rumsfeld kapta a legnagyobb hatalmat.

Persze igaz, hogy a Bush-kormányzat meghatározó szereplője Cheney alelnök, akiben felülmúlhatatlan, mindenre képes rajongás él a birodalmi elnökség kiépítése, illetve az elitnek nyújtandó előnyök iránt és hajlandó bármilyen eszközt felhasználni annak érdekében, hogy hazájában is, kül­földön is megfélemlítse és megsemmisítse az ellenzéket. Bár az amerikai hatalom kiterjesztése és az erőszak a Clinton-kormányzat idején is fontos szerephez jutott, mégis a washingtoni konszenzus kiterjesztése volt a külpolitika fő célkitűzése. Bush idején csak a félelem és a sokk maradt. Mára azonban mindkét stratégia gyakorlatilag sikertelennek mutatkozott. Ma már széles körben elismert tény, hogy a washingtoni konszenzus nem tudott fejlődést generálni, és annak ellenére, hogy az 1980-as és 1990-es években tucatnyi országra erőltették rá, mára gyakorlatilag világszerte elutasítják. De ezzel sem akarjuk azt állítani, hogy e két politikai irányvo­nal ne okozott volna mindmáig érezhető, hatalmas károkat.

Először hadd térjek ki röviden az USA militarizmusának, majd bőveb­ben a washingtoni konszenzus elhalásának kérdéseire. Az amerikaiakat az Irak elleni háborúba hazugságokkal csalták bele, és mára az amerikai polgárok már nem hiszik azt, hogy jó volt Irakot megtámadni. Formálódik az a felismerés, hogy az Egyesült Államok nemcsak Irakot vesztette el, hanem az afganisztáni helyzet is azt igazolja, hogy az USA képtelen egy általa megszállt országban rendszerváltást és imperialista stabilitást kierőszakolni. Erősödik az a meggyőződés, hogy az ilyen kalandorság csődbe viszi az országot, miközben a belső prioritásoknak – az egész­ségügynek és a tisztességesen megfizetett munkahelyeknek – kellene elsősorban érvényt szerezni; ez a belső kritika a birodalmi USA hatalmát belülről kezdi ki oly mértékben, amelyre korábban nem volt példa.

Lehet, hogy továbbra is sok amerikai támogatja a gyengébb „ellenség" fölött aratott könnyű győzelem során szerezhető nemzeti hatalom fenn­tartását, de elegük van a hosszú, kimerítő, költséges és szerencsétlen döntésekből. A „teljesített küldetés" nevű társasjáték sok amerikaiból váltott ki erőteljes reakciókat a bizonytalanságtól kezdve egészen azok iránti gyűlöletig, akik átverik és könnyen manipulálható tömegként kezelik őket. Az USA birodalmi ambíciói nagyfokú lélekvizsgálatra vezettek az elit körében, és széles ellenzéket termeltek ki nemcsak az ország határain kívül, hanem egyre inkább otthon is, ahol halkul az a követelés, hogy az USA világszerte terjessze a demokráciát és segítse elő a „fejlődést". Globálisan ezek a színjátékok tökéletesen hitelüket vesztették. Az USA hitelességének és hegemón hatalmának hanyatlása egyik jelentős alko­tórésze a világban tapasztalható újszerű jelenségeknek.

Tavaly, a kelet-ázsiai pénzügyi válság tizedik évfordulóján két állás­pontot emlegettek széles körben. Az első annak elismerése volt, hogy a tőkepiac liberalizációja instabilitással járt, nem pedig növekedéssel. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai is erre a következtetésre jutottak. Az IMF egyik vezető közgazdászának részvételével készült ta­nulmány azzal a megállapítással zárult, hogy nehezen lehet meggyőző kapcsolatot tételezni a pénzügyi integráció és a gazdasági növekedés között, mihelyt egyéb tényezőket is figyelembe veszünk. A tőkebeáramlás hirtelen megszűnésének pusztító hatásai lehetnek. Másrészt, a neolibe­rális gazdaságpolitika aligha puszta hiba volt. Világos, hogy a neoliberális teoretikusok és a Wall Street érdekei olyan pénzpolitikai lépéseknek kedveztek, amelyek ártottak az adós országoknak, miközben a banká­rok szép hasznot húztak a pénzügyi liberalizációból. Ma már nem csak radikális baloldaliak osztják ezt a nézetet.⁵

Azokban az országokban, amelyekre rákényszerítették a washingtoni konszenzus neoliberális irányvonalának elfogadását, a kisajátítás általi felhalmozás folyamata ment végbe – ezt a konstrukciót David Harvey vezette be. E folyamat során a dolgozókat megfosztják vagyonuktól és jogaiktól. Harvey a vízellátás, az egészségügy és az oktatás privatizáció­ját szorgalmazza, vagyis olyan javakét, amelyekhez a helyi lakosságnak átruházhatatlan előjogai kötődnek. A magángazdaságba való áthelye­zésük megakadályozta ezek lakossági használatát, azokét, akiknek jog szerint hozzáférésük kellett volna hogy legyen ezen elemi szolgáltatá­sokhoz. A terminológia összekapcsolható a pénzügyi válságot követő folyamattal is. A globális állami gazdaságirányító intézmények strukturális kiigazító programokat és általuk diktált feltételek teljesítését oktrojálták rá az államokra, amelyek a köztulajdon magánosítása által birtokaikból kiszorították az embereket. Ehhez a következő módszereket alkalmazták: a kölcsönök visszafizetése, az állami támogatások leépítése és a helyi gazdaság liberalizálása a külföldi befektetők és a helyi elit hasznára.

Amikor az Egyesült Államok 2007-ben bajba került, Washington megmentette a pénzügyi intézményeket ahelyett, hogy velük szemben is alkalmazta volna azokat a radikális gyógymódokat, amelyeket más országoknak oly melegen tanácsolt vagy rájuk kényszerített. Ehelyett csökkentette a kamatlábakat és megmentette a válságért felelős intézmé­nyeket. Miután az Egyesült Államok évtizedeken át szapulta és leszólta a harmadik világ fejletlen banki struktúráit és gyakorlatát, illetve „haver­szellemre" épülő kapitalizmusát, most feketén-fehéren megmutatkozott az amerikai pénzügyi rendszer életképtelensége. A banki kockázatok értékelési modelljeinek állítólagos finomítása a gyakorlatban egyszerű­en ostobaságnak bizonyult. A másodrendű (subprime) piacon feltárult tisztességtelenség sokkal kiterjedtebben volt jelen, mint bármely fejlődő nemzet bármely protekciós ügyletének becstelensége. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pénzügyi aktívák értéke a nyílt piacokon találja meg egyensúlyi szintjét, az USA pénzügyminisztériuma megpróbált kartellt szervezni, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, és hogy a lakáspiacot megtámogassa, ezzel pedig megmentse az ingatlanfedezettel bíró adós­ságpapírokat az összeomlástól; mindezek a lépések szöges ellentétben állnak azzal, amit a pénzügyminisztérium másoknak tanácsolt hasonló helyzetben. Ahogyan Martin Wolf írta: „Már nem sokáig fogják az embe­rek rezzenéstelen arccal végighallgatni, ahogy az amerikai hivatalnokok kioktatják őket a szabad pénzpiacok erkölcsi tisztaságáról"⁶. Tény, hogy a Dél-Afrikához hasonló országokra súlyos adósságterhek és a Mbeki-kormány által követett neoliberális pénzpolitika nehezedik, miközben maga az Egyesült Államok egészen más irányvonalat követ.

Annak, hogy a washingtoni konszenzus pénzpolitikájából hasznot húzók érdekei fehéren-feketén megmutatkoztak, annak egyik következ­ménye a nyugati vezetők tülekedése, hogy a most egyre jelentősebbé váló fejlődő országokat rábírják a nagyobb szerepvállalásra; cserében egyrészt több jogot kínálnak nekik, továbbá azt, hogy nagyobb hatalom­hoz juthatnak a Bretton Woods-i intézményekben. 2007-re – amikor a fejlődő gazdaságok a világgazdaságnak jóval nagyobb szeletére számí­tottak és sok fejlődő ország valóban jelentősebb ütemben is növekedett, mint a tehetős gazdaságok, amelyek már régóta irányításuk alatt tartották ezeket a rezsimeket – egyszer csak olyan kijelentések hallatszottak, mint amilyet például Mervyn King, a Bank of England kormányzója tett, misze­rint a Nemzetközi Valutaalap „az ismeretlenség homályába süllyedhet", ha elmaradnak a radikális reformok⁷ . Az, hogy a világ népességének 15%-át kitevő fejlett országok a Nemzetközi Valutaalapban és a Világ­bankban a szavazatok 60%-át tartják kézben, talán végső soron nem is áll igazán érdekükben.

A diplomácia frontján elhangoztak a G-8-ak körének kibővítésére vo­natkozó javaslatok is. Philip Stephens, a Financial Times vezető politikai kommentátora azt javasolja, hogy a szervezetet bővítsék tizenhárom tagúvá: kerüljön be India, Brazília, Dél-Afrika, Mexikó és Kína. A Világ­bank elnöke, Robert Zoellick szerint a bővítésnek az a célja, hogy a szer­vezetbe újonnan csatlakozó országok is „felelős résztvevők" legyenek⁸ . Elképzelhető, hogy a világgazdaság átszerveződése jelentősen kitágítja a nemzetek feletti, a tulajdonlást globálisan megszervező kapitalista osztály szerveződési körét; a jövőben ez az osztály minden bizonnyal legprominensebb módon, a szuverén pénztőke révén lesz majd jelen mindenhol, de általánosságban a globális méretekben szétterített tulajdon, illetve az elitek közötti fokozott együttműködés révén⁹ .

E folyamatokkal egyidejűleg a növekvő elégedetlenség és a helyi/ külföldi tőke arroganciájának elutasítása helyi mozgalmakat hívott életre, melyek alapvető változásokat és öntudatosságot követelnek például a Szociális Világfórum tanácskozásain. Már jelszavukat is megfogal­mazták: „Másféle világ is létezik". A Dél kormányaira ellentmondásos igényekkel fellépő csoportok nyomása nehezedik: a hazai kapitalisták, az alulról támadó tömegek, illetve fenn, a társadalom csúcsán a külföldi tőkét képviselő kormányok és nemzetközi szervezetek között egyensúlyoznak. Bár jelenleg az a várható forgatókönyv van érvényben, hogy ezek a kor­mányok általában a hagyományos imperialista hatalmakhoz dörgölőznek, ám egyre erősebb a tömegek ezzel ellentétes nyomása.

Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az Északon összpontosult financializáció utóbb majd átterjed a Dél országaira is a bankokon és más pénzügyi intézményeken keresztül (ezek túlnyomó részt külföldi tulajdonban vannak) az extraprofitnak nagyobb szeletét hasítva ki. Az, hogy a történelem újra lejátssza az imperialista pénztőke behatolásának színjátékát ezekben az országokban, kétségkívül új és sokkal súlyosabb válságokat fog teremteni, és persze e válságoknak az árát ismét a tömegeknek kell megfizetnie. Az alternatíva az a fundamen­tális változás lehetne, hogy a tőke fölötti ellenőrzés a társadalom kezébe kerül. Mindazt, amit a neoliberalizmussal szembeszegülve megtanultunk, fel kell használjuk arra, hogy nemet mondjunk a magas kockázatú pénz­ügyekre, igyekezve elkerülni az általuk okozott rombolást.

Vannak azonban biztató jelenségek is; akadt néhány olyan kormány a harmadik világban, amelyek pozitív irányban mozdultak el – van, amelyiknek az a célja, hogy a hazai kapitalisták előnyösebb helyzetbe kerüljenek, másokat a társadalmi problémák iránti valódi elkötelezettség vezérli, gyakorta pedig a kockán forgó érdekek közötti feszültségek kompromisszumos levezetése a céljuk. Latin-Amerikában a katonai jun­ták és a neoliberális politikai dominancia váltakozó korszakait követően a brazil vezetés alatt a Mercosur (Déli Közös Piac) meggátolta az Egyesült Államoknak azt a kezdeményezését, hogy létrehozza az amerikai sza­bad kereskedelmi övezetet. Ha egységes piacként tekintjük, akkor ez a világ hatodik legnagyobb gazdasága. A latin-amerikai régió, 260 millió lakosával és négytrillió dollárt meghaladó össz-GDP-jével, félelmetes fejlődési lehetőséget képvisel.

A jóval radikálisabb Bolíviai Alternatíva Latin-Amerikáért* nevű csopor­tosulás nemcsak regionális szolidaritást szorgalmaz, hanem szocialista elveken és célkitűzéseken nyugvó társadalmi átalakulást is követel. 2007-ben a Mercosur** és az ALBA által képvisel országok közösen létrehozták a Banco del Sur (a Dél Bankja) nevű intézményt, melynek révén a fejlesz­tésnek a szolidaritáson nyugvó, alternatív pénzügyi lehetősége nyílt meg, miközben ezek a szervezetek teljes egészében elutasítják Washington logikáját és ellenőrzését¹⁰ . Néhány tagállam kilépett a Nemzetközi Va­lutalapból és a Világbankból. A Banco del Sur alapelve az egy ország – egy szavazat, és mivel a Gazdasági és Társadalmi Fejlődést Segítő Venezuelai Bank prioritásaira épít, ezért támogatja a szövetkezeteket és a közösségi tulajdont, és közben a piacinál alacsonyabb kamatot követel az állami és társadalmi vállalkozásoktól. Hétmilliárd dollár javasolt tőké­sítésével ez a lépés komolyan fenyegeti az USA által ellenőrzött Bretten Woods-i intézményeket, valamint a Washington irányította, neoliberális Amerika-közi Fejlesztési Bankot (IADB).

A baloldali kormányok hatalomra kerülése óta drasztikus változások mentek végbe a régióban. 2005-ben a Nemzetközi Valutaalap hitelál­lományának 80%-a Dél-Amerikába volt kihelyezve. Ma a Nemzetközi Valutaalap globális hitelportfóliójának kevesebb mint 1%-a származik e régiós kölcsönökből. A Banco del Sur mellett szó van egyfajta regionális monetáris rendszerről is, hogy a kétoldalú kereskedelem lebonyolítható legyen a helyi valutákban, de távlatosan azzal a céllal, hogy a térségnek közös, egységes valutája legyen a jövőben.

A társadalmi mozgalmak abba az irányba tolják el a Banco del Sur-t, hogy a széles néprétegek érdekeihez közeledve utasítsa el az olyan megalomán infrastruktúrát (ahogy ez Brazíliában történt), mely monokultúrák – beleértve az agrárüzemanyagok – előállítását pénzeli és ehelyett a helyi infrastruktúra kiépítését finanszírozza, ilyenformán lehetővé téve a szuverén élelmiszer- és energiaellátást, a generikus gyógyszerek termelését. A későbbiekben a bank szeretné kiterjeszteni befolyását Dél-Amerika más országaira is. Az effajta formációk – amelyek mindig tartalmaznak rendszerátalakító és reformista elemeket – nagyon jelentős történelmi mozzanatokat jelölnek. A washingtoni konszenzus és az alternatív (mind a baloldalon, mind a nemzeti, fejlődéselvű jobbol­dalon) hatalmi centrumok növekvő ereje átformálják a globális politikai gazdaságot. Nem elhanyagolható itt az amerikai dollár gyengülésének jelentősége – hajdani dicsősége egyszerre volt következménye és forrása az USA hatalmának.

Ma szemtanúi lehetünk annak, hogyan veszti el az USA „túlzottan nagy privilégiumát" – ahogyan valamikor Charles de Gaulle megfogalmazta -, amelyet a nemzetközi valuta birtokosaként élvezhetett. 2008 januárjában Soros György a Világgazdasági Fórumon tartott beszédében azt mondta: „Alapvetően véget ért az a hatvan évig tartó időszak, amikor a dolláron, mint tartalékvalután nyugvó folyamatos hitelexpanzió szemtanúi voltunk"¹¹ . Az az előny, melyet az Egyesült Államok annak következtében élvezett, hogy saját valutájában vehetett fel kölcsönt, mára elolvadt a visszaélések, a túlméretezett folyószámla-deficitek, továbbá a dollárnak idegen kézbe való átkerülése következtében. Ez aztán egészen addig haladt előre, hogy a pénzcsinálás érdekei és a Federal Reserve (a Szövetségi Tartalékbank) által a pénzügyi összeomlás elhárítása érdekében meghatározott alacso­nyabb USA-kamatlábak lefelé hajtották a dollár értékét és tovább fokozták a dollártól való menekülés tempóját.

A dollár súlyos hanyatlása kiválthatta volna a szabadesésétől való félelmet is, bár ezt csillapította az a tény, hogy rövidtávon nem lehet könnyedén másik valutával helyettesíteni. Míg jelenleg a világ pénzügyi tartalékainak egyharmada euróban van és kétharmad amerikai dollárban, tekintélyes források szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy az euró akár egy évtizeden belül fontosabb valutatartalék lesz, mint a dollár. Ezek az előrejelzések az egyre növekvő amerikai inflációval, nagy folyószámla­deficitjével, az imperialista terjeszkedés költségeivel és a vezető közgaz­dászok gazdaságélénkítő modelljeinek következményeivel magyarázzák.¹² Természetesen a gazdasági helyzet mindenhol rosszabbodni fog; mikor ezeket a sorokat írom, Európa súlyos gazdasági problémákkal szembesül, és számottevő lassulás figyelhető meg „a feltörekvő gazdaságokban" is. Ezek a jelenségek együtt komolyabb válságot sejtetnek, mint amilyet ed­dig a pénzügyi világ irányítói beismertek. Ha a dollár újra megerősödne, az sokkal inkább annak a jele volna, hogy máshol súlyosabbak a bajok, mintsem annak, hogy az USA gazdasága felélénkült.

A pénzügyi tőke parazitaként terjeszkedett, és ezt nemcsak a Dél álla­maiban élő tömegek szenvedték el, hanem a gazdag országok dolgozói is, akiknek ma azt mondják: ki kell segíteniük „saját" bankjaikat és a többi pénzügyi intézményt. Ennek az újraelosztó modellnek az osztály­elemei egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Ahogyan a nemzetközi politikai gazdaság egyre több központ köré szerveződik, az USA hegemóniáját úgy éri majd egyre több oldalról támadás a jelenleg már érvényesülő támadásokon felül.

A harmadik válság: Az új hatalmi központok

Most vizsgáljuk meg azt a világtörténelmi fontosságú jelenséget, hogy új, nem nyugati gazdasági és politikai szereplők léptek a gazdaság színpadára. 2006-ban volt először, hogy a feltörekvő piacok a globális termelésnek több mint a felét adták. Ha továbbra is a maihoz hasonló tempóban növekszenek, akkor – az előrejelzések szerint – már a szá­zad közepére egészen más világban fogunk élni. Véleményem szerint felemelkedésük legalább olyan jelentős tényezőnek bizonyul majd, mint a XIX. század végén Németország, Oroszország és Japán felemelkedése volt. A Price Waterhouse Coopers egyik, 2006-ban készült tanulmánya szerint a kínai gazdaság 2050-re dollárban számolva közel olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok gazdasága, és a sorban a harmadik India lesz. Egy évvel később, 2007-ben a Goldman Sachs elemzői azt állították, hogy Kína 2027-ben meghaladja az amerikai gazdaság teljesít­ményét, India gazdasága pedig 2050 előtt jelentősebb lesz az USA-énál. Befektetési pénzemberek azt jósolják, hogy Brazília gazdasága 2050-re ugyanolyan fejlett lesz, mint a japán gazdaság, és hogy az indonéz és mexikói gazdaság teljesítménye meghaladja majd az Egyesült Királyság és Németország gazdasági kapacitását.

A Price Waterhouse Cooper elemzői úgy látják, hogy az „E-7" országai (Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország és Törökország) közel 35%-kal lesznek nagyobbak, mint a mai G-7 gazdaságai, és hogy ezek az országok mozgatják majd a világgazdaság növekedését. Bármit gondoljunk is az effajta elemzésekről, aligha kétséges, hogy jelentős változások vannak kilátásban a relatív nemzetállami gazdasági pozíci­ók tekintetében. Hogy ezek az új gazdasági hatalmak milyen szerepet játszanak a nemzetközi politikai gazdaságban, annak óriási jelentősége lesz. Az is nagyon fontos, hogy vajon ezek az országok is olyan újabb válságoknak lesznek-e kitéve a fokozódó financializálódás miatt, mint ami jelenleg az Egyesült Államokat sújtja? A nagyobb financializálódás és a sérülékenység új függőségeket teremthet és ezáltal újabb globális válságok kiindulópontjául szolgálhat.

Kína jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mára már a világ számos pontján megvetette a lábát. Nemrégiben például a kínai elnök, Hu Csin-tao negyvennyolc afrikai vezetővel találkozott, és ezen a tárgya­láson ígéretet tett a kontinensnek nyújtott támogatás összegének meg­duplázására, továbbá hogy harminchárom adós országnak Kína elengedi a tartozását, valamint hogy koncessziós hitelek és kölcsönök formájában ötmilliárd dollár kölcsönt nyújt Afrikának. A kínai elnök Latin-Amerikába is ellátogatott; Latin-Amerika kereskedelmének egyre nagyobb hányadát Ázsiával bonyolítja. Egyéb ázsiai fejlemények, például a régiós pénzügy­miniszterek fellépése a közös valuta megteremtése érdekében, szintén jelentős hatással vannak a dollár jövőjére nézve.

Ázsián belül is történelmi változások zajlanak. A Foreign Policy egyik friss tanulmánya így kezdődik: „Észak-Ázsia átalakulóban van. A hatvan évig tartó USA-dominancia után a hatalmi egyensúly átrendeződik. Az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlást mutat, Kína csillaga emelkedő­ben van, Japán és Korea pedig állandóan változik. Mindezen jelenségek mélységes hatást gyakorolnak Washingtonra"¹³ . Az ún. „pekingi kon­szenzus", mely a kölcsönös gazdasági előnyökön és a szuverenitáson alapul, széles körben fejti ki vonzó hatását, mert a demokráciának és a „szabadpiacnak" a Washington által cirkálóhajókkal és gazdasági fenye­getéssel megspékelt változatával szembeni alternatíva lett. Tény és való, hogy Kína ezzel együtt is kizsákmányoló hatalom, mely elnyomás alatt tartja munkásosztályát. Átmeneti kapitalista gazdaság az övé, melyben a magas beosztású párthivatalnokok gyermekei a szocializmus bukásakor kisajátították a társadalom vagyonát.

A kérdés nem az, hogy ezek a feltörekvő államhatalmak haladók-e, hanem hogy egy sokpólusú világ más országoknak is juttat-e teret a kibontakozáshoz, ami az USA hegemóniájának időszakában elkép­zelhetetlen volt. Kialakulóban van a Conn Hallinan által „a kényelem konzorciumának"¹⁴ nevezett jelenség, mely Kína, India és Oroszország partneri viszonyra lépését ígéri, ami, ha beérik, el tudja vonni a globális hatalmat Washingtontól. Oroszország fejlett haditechnikai rendszereket ad el Indiának és Kínának, továbbá e három ország az energetika terén is együttműködik. Daniel Drezner a Foreign Affairs című, a Külkapcso­latok Tanácsa (Council on Foreign Relations) intézményi kiadványában megjelent írásában a „kételkedők koalíciójáról" beszél, amelybe, szerinte, Argentínától Pakisztánig és Nigériáig meglehetősen sok ország tartozik, és felemlíti, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma van újraéle-dőben abban az USA-ellenességben, ami ismét egyre erősebbé válik.¹⁵ Így hát nincs kizárva annak a lehetősége, hogy olyan korszakba lépjünk, amelyben nagyobb tere nyílik a fejlődő államoknak a manőverezésre.

India és Kína számára nélkülözhetetlenek az energiaforrások, részben ez az oka annak, hogy 2001-ben életre hívták a Sanghai Együttműködési Szervezetet (SCO), melynek tagja: Kína, Oroszország és az ún. „sztán"-országok (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán). India később csatlakozott az SCO-hoz, míg Irán, Pakisztán, Mongólia és Afganisztán megfigyelői státuszt kaptak. (Az Egyesült Államoktól hangsúlyozottan megtagadták ezt a lehetőséget.) Az SCO álláspontja szerint az USA-nak el kéne hagynia a Közel-Keletet, és a szervezet manapság a NATO ellen­súlyaként kezd fellépni.¹⁶ Míg egyes országok, például India, igyekszik a globális manőverezésben minden elképzelhető húron játszani, eközben Iránban is több tízmilliárdot fektetett be a gáz- és olajérdekeltségekbe. Az energiaéhség szüli az ilyen akciókat, melyek aztán befolyással vannak az Egyesült Államok Irán-ellenes erőszakos fellépésének kimenetelére, illetve a Türkmenisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban telepített amerikai katonai bázisok jövőjére. Kína, mely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztó országa lesz, fokozott aktivitást tanúsít az egész világban az energiaforrások és persze egyéb alapanyagok biztosítása és kiaknázása érdekében.

Kialakulóban van – Enrico Mattei szavaival élve – egy újabb „hét nő­vér"; ez a kifejezés eredetileg arra a hét angol-amerikai vállalatra utalt, amelyek a második világháborút követően a Közel-Keleten ellenőrzésük alatt tartották az olajkitermelést. Ma már nem az Exxon Mobil, a Royal Dutch Shell és társaik uralják a piacot; korunk hét nővére, hét hatalmas olajtermelője az orosz Gazprom, a kínai CNPC, a venezuelai PDVSA, a brazil Petrobras, a szaúdi Aramco és a malajziai Petronas. A források nacionalista funkciója valószínűleg tovább nő, mivel ezek az állami tulajdonú vállalatok az angol-amerikai cégeket abba az irányba terelik, hogy újabb engedményeket tegyenek. Az újsütetű hét nővér üzletpoliti­kája persze eltér egymástól; a szaúdiak, az Egyesült Államok hűséges szövetségesei, a legerősebbek. Fontos fejlemény, hogy a venezuelai olaj ellenőrzését a Chavez-kormány vette át, amely megpróbálja nemzetét egyfajta XXI. századi szocializmus felé vezetni; ugyancsak jelentősek az Ecuadorban, Peruban és Bolíviában történt államosítások. Az pedig, hogy Putyin megkaparintotta a Gazpromot, jól szimbolizálja, hogy az orosz medve kezd magához térni.

A negyedik válság: a nyersanyagforrások és a fenntarthatóság

Az utolsó és valószínűleg legsúlyosabb válság a kritikus fontosságú nyersanyagok – az olaj, az élelmiszer és a víz – elérhetősége és el­osztása. Az emberiség léte forog kockán: ezen fennmaradásunkhoz alapvetően fontos források felhasználása egyszerűen nem esik egybe az alapvetően pazarló kapitalista fejlődés diktálta módszerekkel.

A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya, Az energia perspektívái a világban arról informál bennünket, hogy 2030-ban már kétszer annyi energiára lesz szüksége az emberiségnek, mint 2005-ben (hozzáigazítva a teljesítményfejlesztés hatásaihoz), és hogy ennek a megnövekedett igénynek közel háromnegyede a fejlődő országokból származik majd; India és Kína együtt igényli e felfutó követelés 45%-át. 2015 után nagy valószínűséggel Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátó or­szága, megelőzve az Egyesült Államokat is, és a sarkában ott lesz majd India mint a harmadik legjelentősebb kibocsátó. (Más tanulmányok sze­rint Kína játssza már mai is a legjelentősebb szerepet az üvegházhatást okozó gázok előállításában.)

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két politikai probléma merül fel. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok és a többi gazdag ország használta hosszú éveken át a világ nyersanyagforrásainak túlnyomó többségét. A társadalmi igazságosság nemcsak azt kívánja meg, hogy a fejlődő országok járulja­nak hozzá a meg nem újuló források ésszerű jövőbeli felhasználásához, hanem azt is, hogy azok, akik hosszú időn át túl sokat fogyasztottak e forrásokból, a szükséges átállás költségeinek ne arányos, hanem annál nagyobb részét viseljék. Másodsorban, az ökológiai megfontolásokat, továbbá a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő új irányba kell terelni az emberiség fejlődését, és ezeknek a szempontoknak jóval na­gyobb szerepet kell szánni a nemzetközi tanácsok munkája során, melyek ma mintha elfogadnák azt a kiindulópontot, hogy az egyetlen valóban lényeges fenyegetés a terrorizmus. A világ lakosságának egyhatoda olyan életmódot folytat, amely intenzíven igénybe veszi az energiát. Ahogy nő azoknak a száma, akik hasonló fogyasztói életforma után vágyakoznak, a Föld problémái egyre súlyosabbra fordulnak. Az amerikai álom egyre költségesebb lesz, míg végül kénytelenek leszünk mindannyian feladni a nyugati életformát. A jelen termelési és fogyasztói szokásai nem teszik lehetővé azt, hogy sokan osztozhassanak áldásain. Nem elég, hogy több milliárd ember van, aki nem részesül a globális kapitalizmus adta elő­nyökből, hanem a tetejében azok, akiknek a gazdagság élvezete jut, még további gazdasági nyomást gyakorolnak bolygónk nyersanyagbázisaira.

Ma minden negyedik haláleset valamilyen kapcsolatban áll a kör­nyezeti tényezőkkel, és az áldozatok többsége a szegény, elmaradott népek köréből való, akik már eleve sebezhetőbbek az alultápláltság és a megfelelő orvosi ellátás hiánya következtében. A rosszul tápláltság minden bizonnyal még súlyosabb probléma lesz, mivel az élelmiszerek ára állandóan emelkedik. A világ szegény népességének 75%-a vidéken lakik, többségük a mezőgazdaságból él. Mivel csak kínkeservesen tudják a megélhetéshez szükséges alapvető cikkeket megtermelni, ezért töme­gesen vándorolnak a fejlődő világ nagyvárosaiba. Ma mintegy egymilliárd azoknak a száma, akik ezeknek a nagyvárosoknak a nyomornegyede­iben élnek, ahol guberálnak vagy marginális létfeltételeiket utcai koldu­lással próbálják fenntartani. A mezőgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy gyakorlatilag a világ minden országának van elegendő földje, vize és megfelelő klimatikus viszonya ahhoz, hogy saját népességét a szükséges élelemmel ellássa.¹⁷ Ám ehhez komoly földreform, továbbá technikai és pénzügyi támogatás kellene. Ilyen agrárpolitikát azonban csak nagyon kevés helyen folytatnak, és az éhezés, az élelemhez való hozzájárulás bizonytalansága az emberiségnek közel felét fenyegeti.

Szerencsére vannak biztató jelek is, ilyen például, hogy egyes orszá­gok megtagadják a Világbank követelésének teljesítését, azaz anyagi támogatásban részesítik a mezőgazdaságot. A délkelet-afrikai Malawi – melynek lakói éveken át az éhínség peremén tengődtek, miután 2005-ben katasztrofálisan rossz volt a kukoricatermés, és a tizenhárommilliós lakosságból ötmillió élelmiszersegélyre szorult – elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti a szegényparasztokat, és az ország hamaro­san több százezer tonna kukoricát tudott exportálni a pénztámogatás eredményeképpen: a termelési hozamok meredeken megemelkedtek. Miközben az Egyesült Államok hajlandó élelmiszersegélyt nyújtani fölös mezőgazdasági terményeiből (amelyeket az amerikai farmerek óriási állami támogatással állítanak elő), hallani sem akar arról, hogy a sze­gény országok mezőgazdasági dolgozóit támogassa. Sőt azzal, hogy az Egyesült Államok kitartóan követeli ezen országok kormányaitól, hogy kövessék a szabadpiaci modellt és közben ingyen vagy nagyon olcsón biztosít exportot e szegény országokba, gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a harmadik világbeli farmerek versenyképesek lehessenek.

Egyre jobban terjed az etanol gyártásához való kukoricatermelés, illetve a dízelolaj kiváltására való szójafelhasználás, ezzel párhuzamo­san rohamosan növekszik azok száma, akik újonnan szerzett anyagi lehetőségeik révén húst akarnak fogyasztani. Ennek következtében a gabona túlnyomó része az állatoknak, nem pedig az embereknek jut. Például Kína átlagos hús fogyasztásából származó kalóriaigénye 1990 óta megduplázódott, és mivel egy font disznóhús előállításához tíz font gabonára van szükség – marhahús esetében ennek kétszerese szükséges -, az ilyen meredeken emelkedő igényeknek súlyos követ­kezményei vannak azok számára, akiknek az alapvető életfeltételek biztosítása is hovatovább elérhetetlen. A The Economist című magazin által számított élelmiszerár-index 2007-ben 30%-kal nőtt, 2008-ban pedig ennél is meredekebben emelkedik majd. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja 2008. március 23-án, a rendkívüli veszélyhelyzetre hivatkozva felszólította a kormányokat, hogy közös adományaikat legalább félmilliárd dollárral emeljék meg, hogy fedezni lehessen a megnövekedett költségeket, melyek a közel nyolcvan or­szágban élő, hetvenhárommillió rászorulónak az élelemmel való ellátá­sát fedezik. A szervezet felhívta a figyelmet arra, hogy három hét alatt 20%-kal emelkedtek az élelmiszerárak, és ehhez társult még a szállítási költségek növekedését okozó olajár-emelkedés. A gabona ára évi átlag 80-90 %-kal nő. A rizs ára 2008 márciusában egyetlen napon 30%-kal emelkedett, és így megkétszereződött 2008 januárja óta, tehát kevesebb mint három hónap alatt; a szegények számos ázsiai országban, ahol a rizs a legfőbb élelmiszer, tiltakozó tüntetéseket szerveztek.

Ezzel egyidejűleg az ún. amerikai étrendnek mondott finomított fehér liszt, gabonaédesítők és gabonával táplált állatok zsírja egyre több ország­ban veszi át a hagyományos ételek szerepét. A finomított cukor elhízáshoz vezet és elősegíti például a diabetes kialakulását, mert átveszi a hagyo­mányos ételek komplex tápanyagainak szerepét. A korlátlan profit iránti mohóság tönkreteszi az egészséget és súlyosan megnöveli a gyógyítás költségeit, hiszen mesterséges és egészségtelen ételekkel megmérgezi a fogyasztókat. A válság mind szélesebb területe a kapitalisták mindennapi tevékenysége nyomán jött létre, hiszen ez a tevékenység olyan rend­szerben zajlik, mely elismeri a bármi áron előállított profithoz való jogot. A tömegtájékoztatás és a politikai rendszer arra törekszik, hogy mindenkor távol tartsa a nyilvánosságot attól, hogy felismerje: a rendszer prioritásaiból következő súlyos terhek az egész emberiség vállára nehezednek.

Következtetések

Fenti fejtegetéseimben a jelenlegi világrendszer négy neuralgikus pontját: a pénzügyi válságot, az Egyesült Államok hatalmának, befolyásának rela­tív csökkenését, az újabb felhalmozási centrumok kialakulását, valamint a nyersanyagforrások kimerülését és az ökológiai katasztrófát emeltem ki. Az USA stratégiája továbbra is a katonai hatalmat tekinti az olaj és más nyersanyagok feletti ellenőrzés biztosítékának. A sas másik szárnya az extraprofitnak a pénzügyi eszközök révén való elsajátításán nyugszik, de ez aligha meríti ki a ragadozó taktikai arzenálját. Megköveteli, hogy a nemzetközi szabadalmi és licencrendszerek bebiztosítsák a védelmezett monopoljáradékot, hogy levédjék az eszmei vagyonjogokat – kezdve a Microsoft Windows-tól a nagy gyógyszergyártó cégekig, melyek a humán genom tulajdonjogát maguknak követelik. A tulajdonjogok kiterjesztését és a tudományos közkincs kisajátítását a fejlődő országok természete­sen elutasítják, mert csillagászati licencösszegeket kell fizetniük és nem kapnak engedélyt arra, hogy mint a múltban, ma is használhassák az emberiség közös tudásának örökségét.

Ahogyan korlátozni kell és társadalmi ellenőrzés alá szükséges vonni a magas kockázatú pénzügyi műveleteket, a tudományt is fel kell sza­badítani, hogy a technikai fejlődést ne lehessen mesterségesen vissza­fogni és ne lehessen kizárólagos használati jogok címen licencjogokat érvényesíteni. A fejlődő világ számára fehéren-feketén megmutatkozott a birodalmi sas mindkét szárnyának stratégiája.

A washingtoni konszenzus hitelét vesztette, és bár az általa okozott károk a mai napig súlyosbodnak, mégsem garantálta Washington ere­deti célját. A világ többsége nem hajtott fejet Washington előtt, inkább a vonakodók koalíciójában egyesült. Ha a Dél sok országában komoly baloldali kormányok vennék kezükbe a hatalmat, akkor a globális politi­kai gazdaság mélyreható átrendeződése következhetne be. Tény, hogy manapság nem éppen forradalmárok irányítják ezeket az országokat. Arra számíthatunk, hogy a Dél országaiban az együttműködés és a versengés egyes elemei mutatkoznak meg majd idővel – attól függően, hogy ezek az elitek milyen nyomásoknak lesznek kitéve. Egy haladó Dél­Afrika segíthetne az angolszász kapitalista világrendszer alternatívájának kialakításában, és hatással lehetne új hatalmi centrumokra, melyek a Dél globális érdekeit akarják képviselni, és az az idő is eljöhet, amikor lesznek olyan kormányok, amelyek ezt a képviseleti szerepet sikeresen meg is valósítják.

A cikk eredeti megjelenése: William K. Tabb: Four Crises of the Contemporary World Capitalist System. Monthly Review 2008. október

Jegyzetek

1 Ez a bekezdés William K. Tabb: The Centrality of Finance. Journal of World-Systems Research, XIII. (2007, 1.) című írásán alapul.

2 Martin Wolf: Unfettered finance is Fast Reshaping the Global Economy. Fi­nancial Times (2007. June 18)

3 John Bellamy Foster: The Financialization of Capitalism, Monthly Review (2007. April), 1.

4 William K. Tabb: The Two Wings of the Eagle, in John Bellamy Foster and Robert W. McChesney, eds., Pax Americana: Exploring the American Empire. New York, Monthly Review Press, 2004.

5 Kenneth Rogoff, Eswar Prasad, Shang-Jin Wei and M. Ayhan Kose (2003): The Effects of Financial Globalization on Developing Countries: Some Empirical Evidence. http://www.imf.org/research

6 Martin Wolf: Why the Sub-Prime Crisis is a Turning Point for the World Economy. A tanulmányt a Nottingham University-n, a Globalization and Economic Policy Centre-ben ismertette a szerző 2008. március 5-én.

7 Krisna Guha – Chris Giles: IMF wants more say for rising economies; Asian countries would have greater influence. Financial Times (2008. April 5)

8 Philip Stephens: A Table for Thirteen. Foreign Policy (January/February, 2008), 65.

9 William K. Tabb: Globalization Today: At the Borders of Class and State Theory. Science and Society (January, 2009).

10 Mark Engler: Latin America Banks on Independence. In These Times (February 2008), 43.

11 Craig Karmin – Joanna Slater: Dollar's Dive Deepens as Oil Soars. Wall Street Journal (2008. February 29)

12 Jeffrey Frankel: The Euro Could Surpass the Dollar Within the Next Decade. (2008. March 18) http:/www.voxeu.org . 2008

13 Jason T. Shaplen – James Laney: Washington's Eastern Sunset; The Decline of U.S. Power in Northeast Asia. Foreign Policy (November-December 2008), 82.

14 Conn Hallinan: Challenging a Unipolar World. Foreign Policy in Focus, (2008. January 21) http://www.fpif.org/fpiftxt/4904

15 William D. Drezner: The New New World Order. Foreign Affairs, (March/April 2007).

16 William K. Tabb: Fumbling Through the Great Game in Eurasia: the British and U.S. Spreading 'Freedom' through Invasion, Occupation, and Regime Change. Z Magazine (2006. November 19)

17 Fred Magdoff: The World Food Crisis. Monthly Review (2008. May)

* Az ALBA, tagjai: Bolívia, Dominika, Kuba, Nicaragua, Venezuela (a ford.)

** Teljes jogú tagok: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay. Hamarosan teljes jogú tag lesz: Venezuela,. Társult tagok: Bolívia, chile, Kolumbia, Ecuador és Peru. (a ford.)