A politikatörténeti évkönyvekbe a világtörténelem legnagyobb méretű cenzúraellenes tömegdemonstrációjaként vonult be az Internet-felhasználók 1996. februári tiltakozó akciója. (Az Internetről l. Eszmélet 27. sz.) A hagyományos formában – utcai gyűléseken – és a számítógépes világhálózat sajátos lehetőségeit felhasználva úgynevezett „elsötétített lapok" küldésével újszerű módon is protestálok az Egyesült Államokban frissen elfogadott távközlési törvénynek a szólásszabadságot korlátozó cikkelyeivel szemben érezték szükségesnek a fellépést. A következő oldalakon először közöljük az 1934-es távközlési törvényt kiegészítő néhány passzust, amely a felháborodás közvetlen kiváltó okának tekinthető, külön cikkben adjuk közre a „Kibertér Függetlenségi Nyilatkozatát", amely a tiltakozók álláspontjának talán leginkább jellemző megfogalmazása, teoretikus-ideologikus fordulatoktól sem mentesen. Ezt követően rövid kommentárban igyekszünk a kulisszák mögé tekinteni.
Obszcenitás és erőszak
(A telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és sértő módon való felhasználása. Kivonat az 1996-os telekommunikációs törvényből.)
Az 501. fejezet ,A kommunikáció tisztaságáról szóló 1996-os törvényeként idézhető.
Az 502. fejezetben az 1934.évi törvény 223. fejezete (…) módosításra kerül
(1) az (a) alfejezet eltörlésével, és annak az alábbiakkal való helyettesítésével: (a) Az a személy, aki
(I.) országon belüli vagy más országokkal történő kommunikáció során –
(A) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan
(i) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és
(ii) kezdeményezi
bármely olyan megjegyzés, kívánság, ajánlat javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, mely egy másik személy bosszantásának, sértegetésének, megfélemlítésének vagy zaklatásának céljából obszcén, szeméremsértő, bujálkodó, erkölcstelen vagy trágár;
(B) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan –
(1) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és (ii) kezdeményezi
bármely obszcén vagy erkölcstelen megjegyzés, kívánság, ajánlat, javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, annak tudatában, hogy a közlemény vevője 18 évet be nem töltött egyén, függetlenül attól, hogy az ilyen jellegű közlemény kibocsájtója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője;
(C) telefonál vagy telekommunikációs eszközt használ személyazonosságának felfedése nélkül a hívott számon jelentkező bármely személy vagy a közlemény vevője bosszantásának, sértegetésének, fenyegetésénak vagy zaklatásának céljával, függetlenül attól, hogy létrejön-e párbeszéd vagy kapcsolat;
(D) a hívott számon jelentkező bármely személy zaklatásának céljával ismétlődően a lelefon csöngését idézi elő vagy okozza; vagy
(E) egy beszélgetés vagy egyéb kommunikáció folytatódása alatt ismétlődően telefonál vagy ismétlődően kapcsolatot kezdeményez egy telekommunikációs eszközzel, kizárólagosan azzal a céllal, hogy zaklassa a hívott számon jelentkező bármely személyt vagy a közlemény vevőjét; vagy
(II.) tudatosan engedélyezi, hogy az ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (1) paragrafusban tiltott cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen jellegű cselekedetre használják fel,
az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő börtönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre Ítélendő; és
(2) végül (…)
(d) Az a személy, aki –
(1) országon belüli vagy nemzetközi kommunikáció sarán tudatosan
(A) interaktív számítógépes szolgálatot használ fel arra a célra, hogy egy bizonyos 18 év alatti személynek vagy személyeknek bármely, a jelenkori közösségi normák szerint tartalmában és kifejezésmódjában nyilvánvalóan sértő, szexuális vagy anyagcserével kapcsolatos aktusokat ecsetelő vagy körülíró megjegyzést, kívánságot, ajánlatot javaslatot, elképzelést vagy más közleményt küldjön;
(B) bármely interaktív számítógépes szolgálatot felhasznál arra, hogy egy 18 év alatti személy által elérhető módon az (A) pontban leírt közleményeket közöljön, függetlenül attól, hogy az ilyen jellégű szolgáltatás felhasználója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője; vagy
(2) tudatosan engedélyezi, hogy az ilyen személy ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (I) paragrafusban tiltott bármely cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen cselekedetre használják fel,
az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő börtönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre ítélendő.
(e) A törvény által nyújtott egyéb jogvédelmek mellett:
(1) Egy személyt nem lehet az (a) vagy (d) alfejezetben foglaltak megszegésével vádolni pusztán azért, mert bemenetet vagy összeköttetést biztosít egy nem az adott személy ellenőrzése alatt álló eszközzel, rendszerrel vagy hálózattal, ideértve a közvetítő adást, az adatlehívást, a közvetítő tárolást, a hozzáférési szoftvert vagy más kapcsolódó lehetőségeket, melyek hozzátartoznak az ilyen jellegű hozzáférések és összeköttetések biztosításához, mely nem tartalmazza a kommunikáció tartalmának létrehozását.
Kommentár
A két dokumentumot összevetve nehéz elképzelni, hogy ne a feltűnő kontraszt legyen az első benyomásunk: néhány, szándékaiban elsősorban a 18 év alatti gyermekek „információs védelmét", másodsorban minden állampolgár „információs autonómiájának" bizonyos fokú biztosítását célzó paragrafussal szemben azonnal Függetlenségi Nyilatkozat, új Társadalmi szerződés szövegeződik, a „műfaj" hagyományait követve bombasztikus fordulatokkal, korszakos igénnyel. Aránytévesztésről volna szó, vagy más is áll a dolog mögött?
A számítógépes világhálózat, az Internet fejlődésének első két évtizedében annak a tudományos közösségnek vált a fórumává, közös alkotásává és mindennapi kommunikációs eszközévé, amely kiszakítva a hálózat „ősét" a katonai kutatási programok kalodájából viszonylag hamar nemzetközivé és széleskörűvé tette a hozzáférést. A „tudósok" mellé eképpen csatlakozhattak az egyetemisták milliói, hogy aztán hamarosan a könyvtárak és az információs intézmények is „rávessék" magukat az új lehetőségekre. Az a kommunikációéhes értelmiségi közeg, amelyik a hálózat fizikai kiépítésének és spontán erkölcsi rendjének létrehozójaként magáénak érezte az Internetet, féltékenyen őrizte az önállóságot és a függetlenséget a piac erőivel szemben. A kereskedelem ugyanis – amint a felhasználók száma átlépett egy kritikus értéket – azonnal reklámhordozóként próbálta meghódítani az Internetet, amit a „működtetők" a maguk sajátos eszközeivel igyekeztek megakadályozni (a reklámcélú üzenetek küldőjének mindenfajta tudatos szervezőmunka nélkül akkora tömegű adatot küldtek el szorgos kezek, hogy gépe jóidőre alkalmatlanná vált hasonló tranzakcióra, s legközelebb kétszer is meggondolta, hogy hirdessen-e). A kormányok ezidőtájt a felhasználók „szövetségeseinek" számítottak, mert a kivívott autonómiáját a nagyvonalú állami támogatás tette lehetővé: a hálózathasználat költségeit szinte mindenütt kormányzati programok révén sikerült a kulturális élet kulcsintézményeinek biztosítani (Magyarországon mindez az IIF-nek, az Információs Infrastruktúra Fejlesztési Programnak volt köszönhető).
Igenám, csakhogy ha egy könyvtár megjelenhet a hálózaton, egy világcég miért ne csinálhatna saját „homepagé"-t, „honlapot", amelyen magát mutatja be és termékeit népszerűsíti? Szó sincs itt direkt marketingről, akit érdekel, csak az kéjes és talál… Ha egy világcég felkerülhet a hálózatra, egy középvállalat miért ne? És ha bárki, akkor ugye egy pizza-étterem is jelentkezhet a maga kínálatával: rendelj pizzát a hálózaton keresztül!
A telematika (a számítástechnika és a távközlés összekapcsolt rendszere) világpiacán hirtelen szélesre tárultak az ajtók. 1995 az Internet-business éve volt – két szempontból is. Az Internet-szolgáltatások és eszközök biztosítása óriási „iparággá" növekedett, másrészt minden, magára valamit adó cég egyszerre rohamozta meg a hálózatot. Amint ugyanis kézzelfogható közelségbe kerültek az elektronikus pénz (E-money) vásárlást és banki tranzakciókat egyaránt lehetővé tévő rendszerei, az Internet globálissá válása és a jelenlegi (30-50 milliós) táborhoz képest akár milliárdos felhasználói nagyságrendet is ígérő növekedése a kereskedelem számára a stratégiai tervezés kulcsterületévé tette. Egyetlen pillanat alatt, robbanásszerűen, mégis szinte észrevétlenül megváltoztak a hagyományos arányok és ezzel együtt az erőviszonyok. A tudósok és egyetemisták lassan „ingyenélők" lettek a szolgáltatásokért kemény árat fizető piaci szereplők szemében, mind többféle módon jelent meg az ingyenesség megszüntetésének Damoklész-kardja a régi felhasználói világokban, miközben szinte természetesnek veszi mindenki, hogy a csodálatos keresőprogramok ingyenességét éppen a képernyőn rafináltan elhelyezett hirdetéscsíkok biztosítják…
John Perry Barlow az Elektronikus Határ Alapítvány, az Internet „tisztaságán" évekig őrködő legendás szervezet egyik társalapítója számára méltán keserű a pohár, s ez az „életérzés" gyorsan általános is lett az „alapító atyák" körében. Annál is inkább, mert részben magukat is okolhatják: miközben a piaci erők beáramlottak a hálózatra, ők sokkal inkább az USA kormányának akcióival voltak elfoglalva, amelyek a hálózati kommunikáció ellenőrizhetősége körül forogtak. Amikor egy Zimmermann nevű szakértő olyan rendszert dolgozott ki és terjesztett ingyenesen bárki számára, amellyel a hálózaton továbbított közleményeket szinte megfejthetetlenné lehetett kódolni, ez a szövetségi hatóságok villámgyors akcióját váltotta ki. A programot, a PGP-t (Pretty Good Privacy) betiltották, szerzőjét letartóztatták, s retorziók érték mindazokat, akik az Internet „lehallgathatósága" ellen tevékenykedtek. Clinton elnök ugyan botrányos pillanatok után átmenetileg visszatáncolt a Clipper-chip (a kormányzati „jelenlétet" készülékekbe beültetett eszközzel biztosító eljárás) bevezetésétől, ám a gyakorlatban a világ számos országában épült ki erős hatósági kontroll. Kínában, Vietnamban, Szingapúrban és Ázsia számos más országában a hálózatépítés ára a „belügyi" fennhatóság megteremtése volt, s országok tucatjai ellenőrzik vaskézzel a hálózati közleményforgalmat. Az „ázsiai" minta azonban elképzelhetetlen a szabadságjogok igézetében felnőtt amerikai és nyugat-európai generációk számára, ezért a hálózati közösség régi sérelme és állandóan napirenden tartott gondja a hálózati tér ellenőrzése, a „kibercenzúra" (cybercensorship). „Nyugaton" mindemellett avval is szembesülni kellett, hogy a jog belépése a „kibertérbe" azonnal lerombolja a megszokott autonómiahatárokat. A képek, szövegek, zenei, sőt filmrészletek hálózati jelenléte eleve képlékennyé teszi a korábbi, viszonylag jól szabályozott copyright-szabályozást, s egy-két botrány után kiderült, hogy a jogrendszernek „uralma van" a korábban teljes függetlenséget és szabadosságot élvező Internet felett is. A Szcientológia Egyház jogi rohama, amivel a számukra kellemetlen szövegek hálózati jelenléte ellen tiltakozva szerzői jogi okokra hivatkozva csikartak ki bírósági ítéletet az inkriminált szöveget terjesztő személyek és a szövegek terjesztését lehetővé tévő hálózati szolgáltató ellen, már jól jelezte, hogy új korszak kezdődött a hálózaton: a „mindenfelettiség" diadalmas érzése a múlté, s jönnek a szigorú hétköznapok, amelyek betagolják az Internetet is a liberális demokrácia bejáratott intézményi rendjébe.
A hálózati közleményforgalmat korlátozó amerikai törvény ezért az utolsó csepp a pohárban. Ha bizonyos közleményeket eleve tiltanak, illetve horribilis összegű büntetéssel szankcionálnak, akkor végképp vége a pionírkorszaknak, ráadásul nem látni, hogy mindez hová vezet? Ha ugyanis a „jelenkori közösségi normák"alapján kell megítélni egy üzenet obszcén, trágár vagy szeméremsértő voltát, akkor a mindenkori „megítélőtől" függ, hogy mit is tekint annak. Abban az országban, ahol Bertolucci Huszadik század című filmeposzának levetítése miatt eltávolítható egy középiskolából a tanár, aki nem felel meg a városka „normáinak", ahol az apa kezében megremeg a fényképezőgép, amikor a vízből kimászó pucér fiacskáját fényképezi, mert tartania kell attól, hogy a képet előhívó fényképész hivatalból továbbíthatja ezeket a kockákat mint esetleges szeméremsértések bizonyítékait, nos, ott ugyancsak kétségesek a normahatárok. Amikor mindössze hat ellenszavazattal átmegy a szenátuson a trágárság-ellenes törvénycikk, amelynek alapján egyetlen – és bizony a hálózaton ugyancsak megszokott – trágárJqrdulatért akár negyedmillió dolláros büntetéstis kiszabható, miközben fültanúk szerint a szenátusi falatozó minden trágárságok fészke, és sehol annyi sértő, obszcén szó nem hangzik el, rnlht éppen ott, nos, akkor bizony felvetődik annak a kérdése, hogy a politikai prüdéria mikor vált át a Rubasov-effektusba (ti. „beemel" a működésmódok közé és törvényesít egy olyan mechanizmust, amely gyorsan öngerjesztővé és önpusztítóvá is válhat).
Vajon mennyiben új fejlemény mindez az Egyesült Államokban? Robert Liston szerint (The Right to know. Censorship in America. New York, 1973) a prüdéria és az erkölcstelenség cenzúrája egyidős az USA történetével. A hivatalos és legális változatok mellett az illegális cenzúra, a búvópatakszerűen megnyilvánuló, a szélesen hömpölygő cenzúra hullámhegyei és hullámvölgyei jellemzik. Története Jesse Sharpless 1815-ben festett „botrányos" képeivel indul, majd avval folytatódik, hogy a massachusettsi Isaac Parker főbíró 1821-ben mint erkölcstelent betiltja John Cleland Angliában, 1740-ben megjelent Fanny Hill című regényét. Ettől kezdve könyvnyi méretű az erkölcstelenség cenzúrájának története (a legjobb áttekintés talán: Morris-Schwartz: Censorship: The Search for the Obscene. New York, 1964.). Jellemző epizód, hogy 1966-ban az USA legfelsőbb bírósága kimondja, hogy a Fanny Hill nem obszcén, de evvel párhuzamosan a kongresszusban éppen a szex és az erőszak elleni kirohanások adják a szónoklatok javát, amelyek következtében mindig valamilyen helyi incidensre vagy botrányra is sor kerül.
De miért éppen az „erkölcstelenség" és a „pornográfia" a célpont? És miért baj – baj-e egyáltalán? – hogy a fiatalkorúak szeméremvédelme a fenti módon kap jogi szabályozást?
A pornográfia jelenléte nagyjából egyidős az Internettel. Gyakran hallani eltúlzott számokat arról, hogy a teljes képforgalom hány százalékát teszik, illetve tették ki a pornóképek. Mindez addig, amíg felnőtt-felnőtt relációban zajlott, nem okozott gondot és feltűnést. Ahogy megjelentek a felhasználók között a 18 év alatti gyermekek, a helyzet azonnal feszültté vált, elsősorban a szülők számára. Ahogy azonban a problémát az új technika, az új médium termelte ki, úgy kínálkoznak az eszközök a káros jelenségek kiküszöbölésére ezen a technikán belül. Ahogy a televízió esetében egy beépített eszközzel a szülőknek módjában áll bizonyos műsorokra vagy csatornákra „családi tilalmat" kimondaniuk, úgy tehető védetté az otthoni számítógép is, s úgy teszi többlépcsőssé a hálózati szolgáltató (például az online Playboy) a szülők szűrőjének beiktatásával a kép-forgalmat. A törekvés, hogy az „erkölcstelen" információt hagyományos módon terjesztő médiumok szabályozása érvényes legyen az új tömegkommunikációs eszközre is, elfogadható és vitathatatlan. Hogy azoknál többet, homályos és bizonytalan talajra építkezve, kétséges definíciókkal, nagy adag prüdériával és disszonáns mozzanatokkal éppen az Internettel szemben kell érvényesíteni, az legalábbis kétséges. Miközben tehát a kibercenzúra ellen szólók látszatra verébre lőnek ágyúval, a háttérben kirajzolódik egy nehezen körvonalazható, alaktalan, de mindinkább érzékelhető fenyegetés.
Az erkölcs cenzúrája és annak kifinomult vagy éppen nyers technikája ugyanis mindig történelmi krízishelyzetekben válik központi kérdéssé. A toruni Kopernikusz Egyetem kutatója, Marian Filar évtizedek óta vizsgálja a kérdést, és azt tapasztalta, hogy „minél erősebb a totalitarizmusra való törekvés, annál szigorúbb, annál prűdebb az állam. Amikor a hatalmon lévő csoportok az élet minél nagyobb területeire akarják kiterjeszteni a befolyásukat, előbb-utóbb eljutnak az 'erkölcsi normákra' épülő szexuális tiltásokig."
Az „obszcén, erkölcstelen" szövegek első nagy megregulázó-ja az a feltörekvő francia és angol polgárság volt, amely a szabados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátta az ellenfelet, az éppen uralomra jutó normákat, a tekintélyt, a vagyont, a férfi-központúságot nem tisztelő, sőt azokat bosszantó szabadszájúsággal megkérdőjelező irodalmi és közéleti kihívást. Fellépése gyors és határozott volt. A vonatkozó műveket begyűjtette, bezúzatta, egy-egy példányt pedig a párizsi Bibliotheque National, illetve az oxfordi Bodleiana zárt gyűjteményében őriztetett. A párizsi különgyűjtemény (amely a L'enfer – A pokol nevet kapta) éppen napjainkban vált az újrakiadás révén közkinccsé, nagy könyvkiadói sikerré és annak látványos bizonyítékává, hogy az erkölcstelenség elleni harc felszíne alatt bonyolult, összetett társadalmi és hatalmi problémateret találunk. A piac logikáját el nem ismerő, önszerveződő, sajátos, belülről táplálkozó kontrollal működő hálózati közösség, a kibertársadalom (cybersociety) vészkiáltása azért figyelemreméltó, mert nem kizárt, hogy az obszcenitás hálózati cenzúrája egy átfogóbb, szélesebben korlátozó praxis előfutára. Minden nyitott dilemmával együtt ez a tétje a távközlési törvénnyel szembeni tiltakozásnak.