A politikatörténeti évkönyvekbe a világtörténelem legnagyobb méretű cenzúraellenes tömegdemonstrációjaként vonult be az Internet-felhasználók 1996. februári tiltakozó akciója. (Az Internetről l. Eszmélet 27. sz.) A hagyományos formában – ut­cai gyűléseken – és a számítógépes világhálózat sajátos lehe­tőségeit felhasználva úgynevezett „elsötétített lapok" küldésével újszerű módon is protestálok az Egyesült Államokban frissen el­fogadott távközlési törvénynek a szólásszabadságot korlátozó cikkelyeivel szemben érezték szükségesnek a fellépést. A kö­vetkező oldalakon először közöljük az 1934-es távközlési tör­vényt kiegészítő néhány passzust, amely a felháborodás köz­vetlen kiváltó okának tekinthető, külön cikkben adjuk közre  a „Kibertér Függetlenségi Nyilatkozatát", amely a tiltakozók álláspontjának talán leginkább jellemző megfogalmazása, teoretikus-ideologikus fordulatoktól sem mentesen. Ezt követően rövid kommentárban igyekszünk a kulisszák mögé tekinteni.

Obszcenitás és erőszak

(A telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és sértő módon való felhasználása. Kivonat az 1996-os telekommunikációs törvényből.)

Az 501. fejezet ,A kommunikáció tisztaságáról szóló 1996-os tör­vényeként idézhető.

Az 502. fejezetben az 1934.évi törvény 223. fejezete (…) módosí­tásra kerül

(1) az (a) alfejezet eltörlésével, és annak az alábbiakkal való he­lyettesítésével: (a) Az a személy, aki

(I.) országon belüli vagy más országokkal történő kommunikáció során –

(A) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan

(i) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és

(ii) kezdeményezi

bármely olyan megjegyzés, kívánság, ajánlat javaslat, elképze­lés vagy más közlemény továbbítását, mely egy másik személy bosszantásának, sértegetésének, megfélemlítésének vagy zaklatá­sának céljából obszcén, szeméremsértő, bujálkodó, erkölcstelen vagy trágár;

(B) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan –

(1) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és (ii) kezdeményezi

bármely obszcén vagy erkölcstelen megjegyzés, kívánság, aján­lat, javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, annak tu­datában, hogy a közlemény vevője 18 évet be nem töltött egyén, füg­getlenül attól, hogy az ilyen jellegű közlemény kibocsájtója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője;

(C) telefonál vagy telekommunikációs eszközt használ személyazonosságának felfedése nélkül a hívott számon jelentkező bármely személy vagy a közlemény vevője bosszantásának, sérte­getésének, fenyegetésénak vagy zaklatásának céljával, függetlenül attól, hogy létrejön-e párbeszéd vagy kapcsolat;

(D) a hívott számon jelentkező bármely személy zaklatásának cél­jával ismétlődően a lelefon csöngését idézi elő vagy okozza; vagy

(E) egy beszélgetés vagy egyéb kommunikáció folytatódása alatt ismétlődően telefonál vagy ismétlődően kapcsolatot kezdeményez egy telekommunikációs eszközzel, kizárólagosan azzal a céllal, hogy zaklassa a hívott számon jelentkező bármely személyt vagy a köz­lemény vevőjét; vagy

(II.) tudatosan engedélyezi, hogy az ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (1) paragrafusban tiltott cselekedet­re használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen jellegű cselekedet­re használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre Ítélendő; és

(2) végül (…)

(d) Az a személy, aki –

(1) országon belüli vagy nemzetközi kommunikáció sarán tuda­tosan

(A) interaktív számítógépes szolgálatot használ fel arra a célra, hogy egy bizonyos 18 év alatti személynek vagy személyeknek bár­mely, a jelenkori közösségi normák szerint tartalmában és kifeje­zésmódjában nyilvánvalóan sértő, szexuális vagy anyagcserével kapcsolatos aktusokat ecsetelő vagy körülíró megjegyzést, kíván­ságot, ajánlatot javaslatot, elképzelést vagy más közleményt küld­jön;

(B) bármely interaktív számítógépes szolgálatot felhasznál arra, hogy egy 18 év alatti személy által elérhető módon az (A) pontban leírt közleményeket közöljön, függetlenül attól, hogy az ilyen jellé­gű szolgáltatás felhasználója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője; vagy

(2) tudatosan engedélyezi, hogy az ilyen személy ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (I) paragrafusban til­tott bármely cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen cselekedetre használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre ítélendő.

(e) A törvény által nyújtott egyéb jogvédelmek mellett:

(1) Egy személyt nem lehet az (a) vagy (d) alfejezetben foglaltak megszegésével vádolni pusztán azért, mert bemenetet vagy össze­köttetést biztosít egy nem az adott személy ellenőrzése alatt álló esz­közzel, rendszerrel vagy hálózattal, ideértve a közvetítő adást, az adatlehívást, a közvetítő tárolást, a hozzáférési szoftvert vagy más kapcsolódó lehetőségeket, melyek hozzátartoznak az ilyen jellegű hozzáférések és összeköttetések biztosításához, mely nem tartalmaz­za a kommunikáció tartalmának létrehozását.

Kommentár

A két dokumentumot összevetve nehéz elképzelni, hogy ne a feltűnő kontraszt legyen az első benyomásunk: néhány, szán­dékaiban elsősorban a 18 év alatti gyermekek „információs vé­delmét", másodsorban minden állampolgár „információs autonó­miájának" bizonyos fokú biztosítását célzó paragrafussal szem­ben azonnal Függetlenségi Nyilatkozat, új Társadalmi szerző­dés szövegeződik, a „műfaj" hagyományait követve bombaszti­kus fordulatokkal, korszakos igénnyel. Aránytévesztésről volna szó, vagy más is áll a dolog mögött?

A számítógépes világhálózat, az Internet fejlődésének első két évtizedében annak a tudományos közösségnek vált a fórumá­vá, közös alkotásává és mindennapi kommunikációs eszközé­vé, amely kiszakítva a hálózat „ősét" a katonai kutatási progra­mok kalodájából viszonylag hamar nemzetközivé és széleskö­rűvé tette a hozzáférést. A „tudósok" mellé eképpen csatlakoz­hattak az egyetemisták milliói, hogy aztán hamarosan a könyv­tárak és az információs intézmények is „rávessék" magukat az új lehetőségekre. Az a kommunikációéhes értelmiségi közeg, amelyik a hálózat fizikai kiépítésének és spontán erkölcsi rend­jének létrehozójaként magáénak érezte az Internetet, féltékenyen őrizte az önállóságot és a függetlenséget a piac erőivel szem­ben. A kereskedelem ugyanis – amint a felhasználók száma át­lépett egy kritikus értéket – azonnal reklámhordozóként próbál­ta meghódítani az Internetet, amit a „működtetők" a maguk sa­játos eszközeivel igyekeztek megakadályozni (a reklámcélú üze­netek küldőjének mindenfajta tudatos szervezőmunka nélkül ak­kora tömegű adatot küldtek el szorgos kezek, hogy gépe jóidőre alkalmatlanná vált hasonló tranzakcióra, s legközelebb kétszer is meggondolta, hogy hirdessen-e). A kormányok ezidőtájt a fel­használók „szövetségeseinek" számítottak, mert a kivívott auto­nómiáját a nagyvonalú állami támogatás tette lehetővé: a háló­zathasználat költségeit szinte mindenütt kormányzati programok révén sikerült a kulturális élet kulcsintézményeinek biztosítani (Magyarországon mindez az IIF-nek, az Információs Infrastruk­túra Fejlesztési Programnak volt köszönhető).

Igenám, csakhogy ha egy könyvtár megjelenhet a hálózaton, egy világcég miért ne csinálhatna saját „homepagé"-t, „honla­pot", amelyen magát mutatja be és termékeit népszerűsíti? Szó sincs itt direkt marketingről, akit érdekel, csak az kéjes és ta­lál… Ha egy világcég felkerülhet a hálózatra, egy középvállalat miért ne? És ha bárki, akkor ugye egy pizza-étterem is jelent­kezhet a maga kínálatával: rendelj pizzát a hálózaton keresztül!

A telematika (a számítástechnika és a távközlés összekap­csolt rendszere) világpiacán hirtelen szélesre tárultak az ajtók. 1995 az Internet-business éve volt – két szempontból is. Az Internet-szolgáltatások és eszközök biztosítása óriási „iparág­gá" növekedett, másrészt minden, magára valamit adó cég egy­szerre rohamozta meg a hálózatot. Amint ugyanis kézzelfogha­tó közelségbe kerültek az elektronikus pénz (E-money) vásár­lást és banki tranzakciókat egyaránt lehetővé tévő rendszerei, az Internet globálissá válása és a jelenlegi (30-50 milliós) tá­borhoz képest akár milliárdos felhasználói nagyságrendet is ígérő növekedése a kereskedelem számára a stratégiai tervezés kulcs­területévé tette. Egyetlen pillanat alatt, robbanásszerűen, mégis szinte észrevétlenül megváltoztak a hagyományos arányok és ezzel együtt az erőviszonyok. A tudósok és egyetemisták las­san „ingyenélők" lettek a szolgáltatásokért kemény árat fizető piaci szereplők szemében, mind többféle módon jelent meg az ingyenesség megszüntetésének Damoklész-kardja a régi fel­használói világokban, miközben szinte természetesnek veszi mindenki, hogy a csodálatos keresőprogramok ingyenességét éppen a képernyőn rafináltan elhelyezett hirdetéscsíkok bizto­sítják…

John Perry Barlow az Elektronikus Határ Alapítvány, az Internet „tisztaságán" évekig őrködő legendás szervezet egyik társala­pítója számára méltán keserű a pohár, s ez az „életérzés" gyor­san általános is lett az „alapító atyák" körében. Annál is inkább, mert részben magukat is okolhatják: miközben a piaci erők be­áramlottak a hálózatra, ők sokkal inkább az USA kormányának akcióival voltak elfoglalva, amelyek a hálózati kommunikáció el­lenőrizhetősége körül forogtak. Amikor egy Zimmermann nevű szakértő olyan rendszert dolgozott ki és terjesztett ingyenesen bárki számára, amellyel a hálózaton továbbított közleményeket szinte megfejthetetlenné lehetett kódolni, ez a szövetségi ható­ságok villámgyors akcióját váltotta ki. A programot, a PGP-t (Pretty Good Privacy) betiltották, szerzőjét letartóztatták, s re­torziók érték mindazokat, akik az Internet „lehallgathatósága" ellen tevékenykedtek. Clinton elnök ugyan botrányos pillanatok után átmenetileg visszatáncolt a Clipper-chip (a kormányzati „je­lenlétet" készülékekbe beültetett eszközzel biztosító eljárás) be­vezetésétől, ám a gyakorlatban a világ számos országában épült ki erős hatósági kontroll. Kínában, Vietnamban, Szingapúrban és Ázsia számos más országában a hálózatépítés ára a „belügyi" fennhatóság megteremtése volt, s országok tucatjai el­lenőrzik vaskézzel a hálózati közleményforgalmat. Az „ázsi­ai" minta azonban elképzelhetetlen a szabadságjogok igézeté­ben felnőtt amerikai és nyugat-európai generációk számára, ezért a hálózati közösség régi sérelme és állandóan napiren­den tartott gondja a hálózati tér ellenőrzése, a „kibercenzúra" (cybercensorship). „Nyugaton" mindemellett avval is szembesülni kellett, hogy a jog belépése a „kibertérbe" azonnal lerombol­ja a megszokott autonómiahatárokat. A képek, szövegek, ze­nei, sőt filmrészletek hálózati jelenléte eleve képlékennyé teszi a korábbi, viszonylag jól szabályozott copyright-szabályozást, s egy-két botrány után kiderült, hogy a jogrendszernek „uralma van" a korábban teljes függetlenséget és szabadosságot élvező Internet felett is. A Szcientológia Egyház jogi rohama, amivel a számukra kellemetlen szövegek hálózati jelenléte ellen tiltakoz­va szerzői jogi okokra hivatkozva csikartak ki bírósági ítéletet az inkriminált szöveget terjesztő személyek és a szövegek terjesztését lehetővé tévő hálózati szolgáltató ellen, már jól jelezte, hogy új korszak kezdődött a hálózaton: a „minden­felettiség" diadalmas érzése a múlté, s jönnek a szigorú hétköz­napok, amelyek betagolják az Internetet is a liberális demokrá­cia bejáratott intézményi rendjébe.

A hálózati közleményforgalmat korlátozó amerikai törvény ezért az utolsó csepp a pohárban. Ha bizonyos közleményeket eleve tiltanak, illetve horribilis összegű büntetéssel szankcionál­nak, akkor végképp vége a pionírkorszaknak, ráadásul nem lát­ni, hogy mindez hová vezet? Ha ugyanis a „jelenkori közösségi normák"alapján kell megítélni egy üzenet obszcén, trágár vagy szeméremsértő voltát, akkor a mindenkori „megítélőtől" függ, hogy mit is tekint annak. Abban az országban, ahol Bertolucci Huszadik század című filmeposzának levetítése miatt eltávolít­ható egy középiskolából a tanár, aki nem felel meg a városka „normáinak", ahol az apa kezében megremeg a fényképezőgép, amikor a vízből kimászó pucér fiacskáját fényképezi, mert tarta­nia kell attól, hogy a képet előhívó fényképész hivatalból továb­bíthatja ezeket a kockákat mint esetleges szeméremsértések bizonyítékait, nos, ott ugyancsak kétségesek a normahatárok. Amikor mindössze hat ellenszavazattal átmegy a szenátuson a trágárság-ellenes törvénycikk, amelynek alapján egyetlen – és bizony a hálózaton ugyancsak megszokott – trágárJqrdulatért akár negyedmillió dolláros büntetéstis kiszabható, miközben fül­tanúk szerint a szenátusi falatozó minden trágárságok fészke, és sehol annyi sértő, obszcén szó nem hangzik el, rnlht éppen ott, nos, akkor bizony felvetődik annak a kérdése, hogy a politi­kai prüdéria mikor vált át a Rubasov-effektusba (ti. „beemel" a működésmódok közé és törvényesít egy olyan mechanizmust, amely gyorsan öngerjesztővé és önpusztítóvá is válhat).

Vajon mennyiben új fejlemény mindez az Egyesült Államok­ban? Robert Liston szerint (The Right to know. Censorship in America. New York, 1973) a prüdéria és az erkölcstelenség cenzúrája egyidős az USA történetével. A hivatalos és legális változatok mellett az illegális cenzúra, a búvópatakszerűen megnyilvánuló, a szélesen hömpölygő cenzúra hullámhegyei és hullámvölgyei jellemzik. Története Jesse Sharpless 1815-ben fes­tett „botrányos" képeivel indul, majd avval folytatódik, hogy a massachusettsi Isaac Parker főbíró 1821-ben mint erkölcstelent betiltja John Cleland Angliában, 1740-ben megjelent Fanny Hill című regényét. Ettől kezdve könyvnyi méretű az erkölcstelen­ség cenzúrájának története (a legjobb áttekintés talán: Morris-Schwartz: Censorship: The Search for the Obscene. New York, 1964.). Jellemző epizód, hogy 1966-ban az USA legfelsőbb bí­rósága kimondja, hogy a Fanny Hill nem obszcén, de evvel pár­huzamosan a kongresszusban éppen a szex és az erőszak el­leni kirohanások adják a szónoklatok javát, amelyek következ­tében mindig valamilyen helyi incidensre vagy botrányra is sor kerül.

De miért éppen az „erkölcstelenség" és a „pornográfia" a cél­pont? És miért baj – baj-e egyáltalán? – hogy a fiatalkorúak sze­méremvédelme a fenti módon kap jogi szabályozást?

A pornográfia jelenléte nagyjából egyidős az Internettel. Gyak­ran hallani eltúlzott számokat arról, hogy a teljes képforgalom hány százalékát teszik, illetve tették ki a pornóképek. Mindez addig, amíg felnőtt-felnőtt relációban zajlott, nem okozott gon­dot és feltűnést. Ahogy megjelentek a felhasználók között a 18 év alatti gyermekek, a helyzet azonnal feszültté vált, elsősorban a szülők számára. Ahogy azonban a problémát az új technika, az új médium termelte ki, úgy kínálkoznak az eszközök a káros jelenségek kiküszöbölésére ezen a technikán belül. Ahogy a televízió esetében egy beépített eszközzel a szülőknek mód­jában áll bizonyos műsorokra vagy csatornákra „családi tilalmat" kimondaniuk, úgy tehető védetté az otthoni számítógép is, s úgy teszi többlépcsőssé a hálózati szolgáltató (például az on­line Playboy) a szülők szűrőjének beiktatásával a kép-forgalmat. A törekvés, hogy az „erkölcstelen" információt hagyományos mó­don terjesztő médiumok szabályozása érvényes legyen az új tö­megkommunikációs eszközre is, elfogadható és vitathatatlan. Hogy azoknál többet, homályos és bizonytalan talajra építkez­ve, kétséges definíciókkal, nagy adag prüdériával és disszonáns mozzanatokkal éppen az Internettel szemben kell érvényesíte­ni, az legalábbis kétséges. Miközben tehát a kibercenzúra ellen szólók látszatra verébre lőnek ágyúval, a háttérben kirajzolódik egy nehezen körvonalazható, alaktalan, de mindinkább érzékel­hető fenyegetés.

Az erkölcs cenzúrája és annak kifinomult vagy éppen nyers technikája ugyanis mindig történelmi krízishelyzetekben válik központi kérdéssé. A toruni Kopernikusz Egyetem kutatója, Ma­rian Filar évtizedek óta vizsgálja a kérdést, és azt tapasztalta, hogy „minél erősebb a totalitarizmusra való törekvés, annál szigorúbb, annál prűdebb az állam. Amikor a hatalmon lévő csoportok az élet minél nagyobb területeire akarják kiterjeszteni a befolyásukat, előbb-utóbb eljutnak az 'erkölcsi normákra' épülő szexuális tiltásokig."

Az „obszcén, erkölcstelen" szövegek első nagy megregulázó-ja az a feltörekvő francia és angol polgárság volt, amely a sza­bados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátta az ellenfelet, az éppen uralomra jutó normá­kat, a tekintélyt, a vagyont, a férfi-központúságot nem tisztelő, sőt azokat bosszantó szabadszájúsággal megkérdőjelező irodal­mi és közéleti kihívást. Fellépése gyors és határozott volt. A vo­natkozó műveket begyűjtette, bezúzatta, egy-egy példányt pe­dig a párizsi Bibliotheque National, illetve az oxfordi Bodleiana zárt gyűjteményében őriztetett. A párizsi különgyűjtemény (amely a L'enfer – A pokol nevet kapta) éppen napjainkban vált az újra­kiadás révén közkinccsé, nagy könyvkiadói sikerré és annak lát­ványos bizonyítékává, hogy az erkölcstelenség elleni harc fel­színe alatt bonyolult, összetett társadalmi és hatalmi probléma­teret találunk. A piac logikáját el nem ismerő, önszerveződő, sa­játos, belülről táplálkozó kontrollal működő hálózati közösség, a kibertársadalom (cybersociety) vészkiáltása azért figyelemremél­tó, mert nem kizárt, hogy az obszcenitás hálózati cenzúrája egy átfogóbb, szélesebben korlátozó praxis előfutára. Minden nyitott dilemmával együtt ez a tétje a távközlési törvénnyel szembeni tiltakozásnak.