Gavriel Bar-Shaked – Julia Bock – Josi Stern: Miscarriage of Justice. The Elimination of Jewish Attorneys in Hungary during the Holocaust. IAJLJ, Tel-Aviv, 2006 könyvéről

A kiadvány a magyar jogásztársadalom veszteségeinek, a holokauszt áldozatainak, a meggyilkolt, a jogászi pályától, munkától eltiltott ügyvédeknek állít emléket. Többek között olyan jogászok, ügyvédek, egyetemi professzorok és jogalkotók nevét olvashatjuk az International Association of Jewish Lawyers and Jurists gondozásában megjelent kötetben, akik a jog területén dolgoztak, tanítottak, kutattak vagy törvényt alkottak. A kiadványt, amelynek alkotói Dr. Gavriel Bar-Shaked, Dr. Julia Bock és Josef Stern, a 2006. november 16-19-i Budapesten rendezett konferencián mutatták be. Az International Association of Jewish Lawyers and Jurists háromévenként ülésezik Jeruzsálemben, továbbá számos nemzetközi konferenciát és szemináriumot szervez a világ több más európai városában, többek közt Thesszalonikiben, Berlinben és Varsóban, valamint 2006 novemberében Budapesten.

Minden név személyes sors, a magyar zsidóság sorsa, a magyar társadalom sorsa és történelme. Nevek nélkül nem tudunk emlékezni, nevek nélkül nincs múlt. A kiadvány csak neveket sorol, a recenzensnek nehéz dolga van, de a nevek magukért beszélnek, mivel mögöttük meghúzódik a történelem. A történelem ismerete nélkül semmivé, azaz füstté válnak és váltak a holokauszt áldozatai.

A magyar jogásztársadalom története a kreativitás, a társadalmi értékekhez való hozzájárulás és az integritás példájának története, és ezzel együtt az árulás, az emberi méltóság meggyalázása, a büszkeség és a gyilkosság története.

A második világháborút követően, az akkor hatályban levő rendelkezések alapján, az ügyvédi kamarák bejegyzett tagjainak számot kellett adniuk a háború alatti tevékenységükről. A kamarák rendezett és hozzáférhető iratanyaga jelenleg is gazdag történelmi háttéranyagként szolgál, és egyben forrásanyaga a most megjelent munkának.

Az ún. értelmiségi kamarák (magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kamarák) bejegyzett tagjainak listája, a sok ezer személyi kartoték rengeteg történeti információt tartalmaz, mivel 1938 után mindenkinek, aki valamilyen kamara tagja volt, a nagyszülőkig bezárólag el kellett számolnia családi hátteréről és felekezeti hovatartozásáról. Ezek az információk bekerültek azokba a személyi dossziékba, amelyekbe régi időktől fogva gyűjtötték a kamarai tagok adóbevallásáról, lakásviszonyairól s egyéb szakmai ügyeiről szóló információkat. Feketelistákról van szó. Olyan listákról, amelyeket maguk az orvosok, ügyvédek, mérnökök állítottak elő kollegiális körben a kamaráik részére. A listára az került fel, akit kamarai tagsági jogától készültek megfosztani – többnyire vallási okból. Azok, akik 1938-tól kezdve szorgosan dolgoztak ezeken a listákon, többségükben talán nem gondoltak arra, hogy a névsor valamikor majd élet és halál kérdésében fog dönteni. Azt azonban önmagában a listák gyártása is jelzi, hogy készítőik milyen messzire kerültek attól a régimódi liberális légkörtől, amely az értelmiséget jellemezte Magyarországon.¹ Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország nem nyerte el ugyan teljes függetlenségét, de a nemzet előtt kitárultak a relatív önállóság lehetőségei, saját országgyűlése és közigazgatása lett.

1880-tól a második világháborúig az ügyvédek alkották a második legnagyobb foglalkozási csoportot a képviselők között. Az etnikai és az állampolgársági nemzetfogalom között még nem húzódott áthághatatlan szakadék. A nemzeti identitás nem esett feltétlenül egybe az állampolgársággal, de nem is zárta ki azt. Ebben a kettősségben a modernizációs folyamatokkal és a mobilitással összefüggésben volt helye az etnikai identitás szándékolt váltásának: az asszimilációnak, ahogy ezt a zsidóság asszimilációja, vagy Budapest magyar nyelvű várossá válása is mutatja, de a disszimilációnak is. A nemzetiségi, valamint a modernizációval együtt járó feszültségek politikai kezelését a magyar kultúrfölény hangoztatása és a szupremácia fenntartásának igénye jellemezte. Ez a politikai reformelképzelésekre is igaz volt, például a Wekerle-kormány választójogi minisztere, Vázsonyi Vilmos által 1918-ban beterjesztett liberális választójogi tervezetre.

Az 1880-as években hirtelen fellobbant antiszemita hullám (lásd Dreyfus-per Franciaországban) elérte Magyarországot és az ügyvédeket. Bűnük az, hogy az "egész ügyvédi szakmát a magyar társadalom csődbe juttatására szervezkedő zsidó összeesküvés szolgálatába állította". A korai antiszemita kampány érdekessége, hogy a támadások éle legalább olyan mértékben irányult a nem zsidó, de filoszemitizmusban elmarasztalt ügyvédi karra, mint magukra a zsidókra. A tiszaeszlári vérvádperrel tematizálódott a vallási alapú antiszemitizmus. A per után, 1883 októberében Istóczy Győző képviselő megalapította az Antiszemita Pártot. Megjelent a látens antiszemitizmus. A vád: a tiszaeszlári per kimenetele mintegy bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar ügyvédek behódoltak a zsidók uralmi törekvéseinek.² (Vö. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége.)

Az első világháború után az antiszemita hullám elérte a közigazgatást. 1920-ban az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország modern történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célú törvénye.

A híres ügyvéd és liberális politikus, Vázsonyi Vilmos (lásd a Nemzetgyűlésben 1925-ben elmondott beszédét³ ) állásfoglalása jól jellemezte a helyzet komolyságát. Vázsonyi szenvedélyes hangvételű beszédben bírálta a numerus clausus-tervet, mivel az egy "régi ócskaságból előszedett, legközönségesebb reakczionárius intézmény", amely középkori babonára épül. Figyelmeztetett, hogy az ügyvédek a tűzzel játszanak, amikor saját problémáik megoldására az államot hívják segítségül. Szerinte ez az alapvető egyéni szabadságjogokat fenyegeti.⁴

Vázsonyi szerint a megoldást nem a szabadságjogok szűkítésében kell keresni: "Aki azonban papáját nem jól választotta meg, ezt a numerus claususszal nem fogja jóvátenni, legföljebb avval, ha a feleségét választja meg jól. Az ügyvédi kar, úgy látszik, olyan szegénynek tartja már magát, hogy a reakczió ördögének akarja lelkét eladni, hogy csak vagyont és függetlenséget szerezzen." Vázsonyi óva intette kollégáit attól, hogy puszta technikai kérdésként fogják fel a numerus clausus tervét. A numerus clausus kvótarendszert hoz magával, ez pedig óhatatlanul a politikai erők kényének-kedvének szolgáltatja ki a felvételi rendszert. Ha így lenne – figyelmeztetett Vázsonyi -, veszélybe kerülhetne az állampolgárok teljes esélyegyenlőségének vívmánya. "A szabadelvűségről lesújtó kritikát mondtak itt olyanok, akik velem együtt nem lehetnének ma ügyvédek, ha nem lett volna szabadelvűség"⁵ – mondta.

A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetség Tanácsának döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntető szankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.⁶

Vázsonyiék azonban nemcsak közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenciót, hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. Vázsonyi szerint "ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát". Más szóval tehát, nem új, "kisebbségi" jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani. Vázsonyi a következőkben így érvelt: "A numerus claususról szóló törvényben az van: ügyelni kell arra, hogy az országban lakó népfajok és nemzetiségek aránya megfelelő legyen az egyetemeken. A numerus clausus szerint tehát a zsidó vallású állampolgárok népfajt vagy nemzetiséget képeznek! Mert vallásfelekezetről a törvény nem beszél! Én azonban nem vettem észre azt, hogy az egyetemeken más népfajjal szemben a numerus clausus valaha is érvényesült volna: például nem vettem észre hogy a németséget mint népfajt kezelték volna […] a törvényeink értelmében a zsidó vallású magyar polgárok nem népfajt, nem nemzetiséget képeznek, hanem a magyarsághoz tartoznak […] a zsidók évszázadok óta itt élnek Magyarországon, és érzésben teljesen egybeolvadtak a magyarsággal […] Csakis egy egységes magyar nemzeti társadalom lehet az, amely vonzóerőt tud gyakorolni, nem pedig a gyűlölködés, a társadalom szétmarcangolása […] népfajok szerint. Ezért a numerus clausus kérdése nem zsidó ügy, a nemzeti integritás és a nemzeti társadalom ügye."⁷

A magyar viszonyok között a numerus clausus – ahogy Vázsonyi megjósolta – zsidóellenes kvótarendszert vezetett be.

A továbbiakban, számottevő külső nyomásgyakorlás nélkül, a független magyar állam független parlamentje 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. A dolog szégyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták. (Az "első" zsidótörvény elnevezés tulajdonképpen helytelen, hiszen Magyarország újkori történetének első zsidóellenes törvénye valójában az 1920-as numerus clausus volt. Mindazonáltal az "első zsidótörvény" elnevezést az 1938-as törvényre alkalmazzák, mert a korabeli szóhasználatban így nevezték a törvényt, s bármi más elnevezés zavaró lenne.⁸ )

A numerus clausus-törvény zsidóellenes, diszkriminatív tartalma nemcsak a kodifikált törvényben, hanem a törvényalkotók szándékában is kimutatható volt. A " keresztény kurzus" ideológiai támasza 1919-től Prohászka Ottokár püspök volt, aki írásaival sokakra volt hatással. Jelentős szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus az állami politika részévé vált.

Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialista erők vezető ideológusa a kiegyezés kori zsidóemancipációban végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a "túlzottan liberális" oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette "a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását", ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. Úgy vélte, hogy a zsidóknak az értelmiségbe való tömeges beáramlása meggyengíti a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindítja az ország "kulturális judaizálását".⁹ A zsidók "igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó" színben jelentek meg.¹⁰ Erre szinte válasz Vázsonyi már említett beszéde: "A kultuszminiszter úr [Klebersberg Kunó] beszédében azt mondotta, hogy a numerus clausus eltörlése társadalmi explóziókra vezetne. Én kétféle jóst ismerek: az optimista jóst és a pesszimista jóst. Én nem tudom, hogy a kultuszminiszter úr érzelmei folytán a jósok melyik fajához tartozik […] amit remél vagy amitől fél?"¹¹

A magyar numerus clausus-törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, "népfajával" szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.¹²

Az ügyvédi kamarát a numerus clausus-törvény komoly próbatétel elé állította. A zsidóellenes kvótarendszer következményeit azonban a kamara egészen 1940-1941-ig, az ügyvédek fajvédő egyesületének hatalomra jutásáig nem engedte a szakmában érvényesülni. Magát a törvényt a fővárosi kamara alapjában jogszerűtlennek minősítette. A többi értelmiségi szakmában oly gyorsan eluralkodó antiszemita hangulat az ügyvédi kamara falai közé nemigen hatolt be.¹³

Az 1935-ös törvényjavaslat már egy nyíltan zsidóellenes faji paragrafust is tartalmazott. A javaslat 31. szakasza ugyanis előírta, hogy az ügyvédi kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak olyan arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az ország lakosságában. Miután az ügyvédi kamarákban mindaddig semmiféle kvótarendszer nem érvényesült, a vezetők közt jelentős számban voltak zsidók. A faji paragrafus bevezetése azt jelentette, hogy a régebben megválasztott kamarai tisztviselők nagy részének le kell mondania. Előre látható volt, hogy egy efféle lépés hamarosan további intézkedéseket von maga után.¹⁴

A faji paragrafus szimbolikus jelentősége tehát jóval nagyobb volt, mint esetleges közvetlen hatása. Az 1920-as egyetemi numerus clausus-törvény óta ugyanis ez volt az első eset, hogy a magyar kormány kimondottan a felekezeti megkülönböztetés kodifikációját tűzte ki célul, mégpedig úgy, hogy ez már nem a diákságban, hanem egyenesen a gyakorló szakértelmiség körében érvényesítette volna a faji kvótarendszert. Ebben az összefüggésben az 1935-ben benyújtott ügyvédi reformterv a későbbi zsidótörvények közvetlen előzményének tekinthető. A Gömbös-kormányzat reformtervében már nyíltan keménykezű, autoritárius fordulatot lehetett észlelni. A tervezet kilátásba helyezte az ügyvédi kamara autonómiájának eltörlését. Az ügyvédi szervezet élére egy országos csúcsszervet, az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát állította. Az új szervezeten keresztül a miniszter a kamarák felett közvetlen felügyeleti jogot nyert. A kamarák választott vezetőségét feloszlathatta, határozataikat megsemmisíthette. A terv elrendelte volna a kisebb, önkéntes ügyvédegyesületek feloszlatását is, majd kilátásba helyezte az ügyvédek számának állami korlátozását, az ügyvédi zárt szám, vagy más szóval az ügyvédi numerus clausus bevezetését. A kormány szabta volna meg, hogy évente hány ügyvéd kerülhet gyakorlatra, s mennyi lehet a praktizáló ügyvédek összlétszáma.

A Gömbös-kormány alatt egy ilyen nagyszabású ügyvédi reform egyértelműen érintette a zsidókérdést. A tervezet továbbá baljós követelményeket állított fel az ügyvédek politikai magatartásával szemben. Az ügyvédi praxis megvonásának szankcióját helyezte kilátásba mindazoknak, akik "az állami és a társadalmi rend ellen vétenek", s akiknek egyéniségét, jellemét, erkölcsi tulajdonságait" a közigazgatási hatóság nem találja "bizalomra méltónak".

Az 1938. május 29-én bevezetett első, az 1939. május 5-én bevezetett második és az 1941. augusztus 8-án bevezetett harmadik zsidótörvény általános irányának kidolgozásához a hitleri nemzetiszocializmus zsidóellenes intézkedései adtak útmutatót.¹⁵

Becslések szerint a törvény végrehajtása esetén tizenötezer zsidó vallású vagy kikeresztelkedett zsidó értelmiségi munkalehetősége forgott kockán.¹⁶

A második zsidótörvény (1939: IV. tc.) a "zsidó" fogalmát most már egyenesen a német nemzetiszocializmus gyakorlatára jellemző faji fogalmakkal (az 1935. évi nürnbergi törvények alapján) határozta meg. Az új törvény további alapvető politikai és állampolgári jogokat vont meg a zsidóktól. Magyarország most már nemzetközi összehasonlításban is felsorakozott azon országok közé, amelyekben a zsidókkal szemben a legmesszebbmenő diszkriminációt alkalmazták.

1944 tavaszán még nagyjából kétezer zsidó ügyvéd működött a fővárosban. Az ügyvédi kamara a Sztójay-kormánytól utasítást kapott arra, hogy zárja be és számolja fel valamennyi zsidó ügyvéd irodáját. Minden egyes zsidó ügyvédi irodához keresztény gondnokot kellett kirendelni, hogy a gondnokok biztosítsák a peres ügyek rendezett "átadását".

Az ügyvédi kamara vezetőségének ez nem okozott gondot, hiszen 1942 telétől a kamara vezetését a szélsőséges fajvédők kaparintották kézbe. A zsidó ügyvédek sorsa a Budapesten kívül eső területeken az 1944. május 15-én elinduló deportálásokkal nyomban megpecsételődött.

A Sztójay-kormány utasítására a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot – mintegy 437 000 embert – kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A zsidótörvények megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségükre biztos halál várt. Akik megmaradtak, azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.

Hivatalos dokumentumok szerint 1939-ben az ügyvédek száma országosan 6738. 52%-uk, azaz 3523 volt zsidó származású. Budapesten 3386 ügyvédből 2040, azaz 60% zsidó származású. A második zsidótörvény Budapesten 1488 jogászt, azaz 70%-ukat fosztotta meg hivatalától, vidéken ez a szám magasabb volt. A kötet tartalmazza a 3440 zsidó jogász-ügyvéd nevét, a Budapest Közlöny adatai alapján, továbbá mindazon keresztény jogászok-ügyvédek listáját is, akik a hivatalokat és praktizálás jogát átvették az 1.210/1944-es miniszterelnöki rendelet értelmében. ("Az […] Ügyvédi Kamara közhírré teszi hogy az 1.210/1944 M.E számú rendelet 8 paragrafusa értelmében 1944 évi április hó 30-iki hatállyal az ügyvédek névjegyzékéből a következő ügyvédeket törölte.") Helyükre irodagondnokokat neveztek ki.

A rendelet "magyarosította" a jogászok hivatalát, működését. Miután országosan minden helyi szinten végrehajtották a rendeletet, az eredményt a Budapesti Közlöny közölte. A Budapesti Közlöny egyben az itt ismertetett munka forrása. Az összeállításban a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben megtalálható vallomások, valamint a NEVEK-projekt adatai, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár adatbázisa és az áldozatok rokonainak történetei, képek és dokumentumok szerepelnek. A lista nem teljes, így például Szabadka még feldolgozatlan. A dokumentumokban feltárt életrajzok és személyes történetek mutatják be a jogfosztás szereplőit. A kiadvány listázza a zsidó ügyvédek neveit, a városokat, helységeket, ahol praktizáltak, valamint mindazon keresztény jogászokat is, akik az irodákat átvették. A kiadvány adatai, valamint a Pécs 1944 című könyv névlistája szerint 34 pécsi zsidó ügyvédből 30 zsidó ügyvédet gyilkoltak meg a munkaszolgálat, illetve a deportálások során. 3022 pécsi zsidó mártír nevét sorolja fel a könyv, akik nem tértek vissza.

A 2006 novemberében Budapesten megtartott nemzetközi konferenciának nem volt nagy visszhangja a magyar médiában. Jogosan merül fel a kérdés, vajon az érdeklődés vagy a tel-avivi szervezés felszínessége az oka annak, hogy a könyv nem került a Budapest Ügyvédi Kamara elnökének kezébe, és tágabb körben sem terjesztették. A magyarországi városok ügyvédi kamarái semmilyen információval nem rendelkeznek városaik zsidó ügyvédeinek sorsáról. Soha sem fognak szembesülni azzal, hogy vajon a jelenlegi ügyvédi irodáknak egyáltalán volt-e tulajdonosa a vészkorszak előtt. Amennyiben igen, kik voltak a strómanok, kik a barátok?

 

Jegyzetek

 

1 Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 17.

2 Kovács: i. m. 58.

3 Heti Világgazdaság, XXVIII. évf., 50-52. sz. 2006. december 23., 112.

4 Kovács: i. m. 61.

5 Idézi Kovács: i. m. 61.

6 Uo. 98.

7 HVG, 113.

8 Kovács: i. m. 204.

9 Uo. 90.

10 Uo.

11 HVG, 113.

12 Kovács: i. m. 94.

13 Uo. 122.

14 Uo. 160.

15 Uo. 168.

16 Uo. 169.