A tanulmány kritikailag elemzi két kortárs és hasonló társadalmi környezetből érkezett szerző, Tocqueville és Custine Amerika-, illetve Oroszország-képét. Míg az előbbi – bár osztályhelyzete és mentalitása egyaránt a régi rendhez köti – felismeri az amerikai társadalmi berendezkedés haladó vonásait, az utóbbi nemcsak a cárizmus barbarizmusát ítéli el, hanem barbárnak tartja az egész orosz nemzetet. A tanulmány két idősíkon mozog; s arra is választ keres, mennyiben aktuális ma e szerzőket újraolvasni.

"As a nation, we began by declaring that ‘all men are created equal.' We now practically read it ‘all men are created equal, except Negroes.' When the Know-Nothings get control, it will read ‘all men are created equal, except Negroes and foreigners and Catholics.' When it comes to this, I shall prefer emigrating to some country where they make no pretense of loving liberty – to Russia, for instance, where despotism can be taken pure and without the base alloy of hypocrisy."

Abraham Lincoln, 1855

 

Oroszország és Amerika, e két hatalmas ország történelme, földrajzi nagysága, társadalmi berendezkedése történelmi idők óta óhatatlanul foglalkoztatja az utazókat, történészeket, filozófusokat, írókat, etnográfusokat. A 19. század különösen gazdag útleírásokban és politikai elemzésekben, amelyekre nagy hatással volt a francia forradalom eszmeisége. Ilyen alkotások közé tartozik Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia c. könyve és Astolphe de Custine Oroszországi levelek c. munkája. "…[az orosz] nép utolsónak jelent meg a világ öreg színpadán, s nagyra hivatottsága… nem ment ki a fejemből"¹ – írja Custine. "Ennek az országnak, amely annyira elmaradottnak látszott, hogy modern gondolkodóink hosszú ideig semmibe vették, legalább akkora, ha nem nagyobb jövője van, mint Amerika földjére telepített angol társadalmaknak, melyekkel annyit büszkélkednek a filozófusok…"² A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, hasonlóképpen sok orosz író, költő, politikus és amerikai politikus-író-pamfletíró-diplomata fordult meg Európában.

Alexis de Tocqueville francia arisztokrata 1831-ben utazott Amerikába. 1835-ben adták ki De la Démocratie en Amérique (Az amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993) könyvének első részét, majd öt évvel később a másodikat. Astolphe de Custine 1839-ben utazott Oroszországba, és az Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben c. műve 1843-ban jelent meg először Párizsban.³ Nem véletlen, hogy e két művet gyakran egymás mellett említi a történelem és a szociológia.

"Jelenleg két nagy nép él a Földön, melyek, különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai.

Mindkettő a homályban lett naggyá; s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre a nemzetek első sorába emelkedtek, s a világ szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra.

Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, amije van; de ezek növekednek [az Óvilág valamennyi nemzete közül, arányosan számítva, Oroszország lakossága nő a leggyorsabban – Tocqueville lábjegyzete], az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre; csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem. Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd; az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval: így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, míg az oroszok a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy az emberi erő és ész irányítás nélkül működjék. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát" – írja Tocqueville.⁴

1831-ben Tocqueville a francia forradalom tükrében vizsgálta a fiatal, független amerikai demokratikus rendszert. A francia forradalmat az Alapító Atyák, így Benjamin Franklin, Thomas Jefferson alaposan tanulmányozták, hiszen gyakran megfordultak Franciaországban, az utóbbi párizsi nagykövetként is. Nyolc évvel később, 1839-ben indult útjára Oroszországba Custine márki. Célja az orosz autokrata rendszer, a francia forradalom utáni oroszországi társadalmi berendezkedés tanulmányozása volt. A két arisztokrata földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el szinte egy időben. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött, és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt: mind a két család felett a történelem – és a guillotine – ítélkezett. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége: az arisztokrata társadalom megbukott. Tocqueville előrenéz, és az foglalkoztatja, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, valamint a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozza Oroszországban. "…[e]gyáltalán nem éreztem csodálatot, amit elvártak tőlem, mert ez a despotikus rögtönzés megijesztett… eszembe juttatta, mennyi embertelenség lakozott a minden régi és új orosz uralkodó típusát megalkotó Nagy Péter szívében."⁵

A 19. század első felében a világ figyelme a függetlenséget kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal, független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül Franciaországnak jutott a példamutató szerep, nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, hanem az amerikai függetlenségi háborút és a francia forradalmat megelőző, illetve azokat előkészítő eszmei küzdelemben is. Több francia és más nemzetiségű arisztokrata vett részt a függetlenségi háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Kościuszko Tádé és Custine nagyapja, Adam-Philippe de Custine-Sarreck is. Rousseau tanítása sok francia arisztokratában nem múlt el nyomtalanul, noha a forradalmat sem ő, sem Voltaire nem élte meg.

Tocqueville Az amerikai demokrácia c. munkájában mindent a franciaországi eseményeken keresztül lát. A francia forradalom jelszavai: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban a század első felében. A régi és elavult intézmények még működtek, míg Amerikában meg sem alakultak az újak. Amerikában nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros, mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. Maga a politikai élet is merőben más volt, nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Ez az oka annak, hogy Tocqueville beiktat egy harmadik országot, Angliát, amely ugyan arisztokrata, de merőben különbözik Franciaországtól és Amerikától is. "Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, és a burzsoázia tiszta uralmát oly klasszikus módon honosította meg, mint egyetlen más európai ország sem."⁶

Tocqueville munkája világhírű lett, míg Custine márki oroszországi útleírása nem keltette fel a kortársak figyelmét, és lényegében ismeretlen maradt. Custine nem kapta meg kora kellő irodalmi elismerését annak ellenére, hogy Alexander Herzen (1812-1870) a művet, a valaha is Oroszországról szóló könyvek legjobbikának tartotta.

Oroszország bemutatásával eredetileg Ragyiscsev (1749-1802) útleírása mentén szerettem volna foglalkozni – összehasonlítva Tocqueville Amerikáról szóló munkájával. Itt megjegyezném, hogy a jelenlegi Néva-expressz nyomvonala nagyjából azonos azzal az úttal, amelyre Ragyiscsev, az orosz felvilágosodás egyik "atyja" vállalkozott 1790-ben az Utazás Szentpétervárról Moszkvába c. művében. Leírásában "a rabság züllöttségéről" írt, és csodákról álmodott, amelyeket a jobbágyság megszüntetése hozna magával.⁷ Ragyiscsevnek, mint ismeretes, a viszonyok őszinte feltárásáért a cenzúra, száműzetés, majd végül öngyilkosság lett az osztályrésze. Ezt a befejezetlen utat írta meg a francia arisztokrata Custine, nem csoda, hogy ezzel kiváltotta a cár haragját.

Anka Muhlstein, a Letters from Russia 2002. évi amerikai kiadásának szerkesztője megállapítja, hogy a munka a politikai történetírásban ugyanakkora jelentőséggel bír, mint Tocqueville Az amerikai demokrácia c. műve. Európa üdvözölte a könyv megjelenését, I. Miklós cár azonban betiltatta oroszországi kiadását. Sokan vitatták a munka valós értékét, heves viták kísérték útját. Szerzőjét azzal vádolták, hogy előítéletei vannak Oroszországgal szemben. Ez vezette a szerkesztőt arra, hogy a 21. században újraolvassa Custine-t. A kiadót többek között a szerző élete és munkái motiválták, valamint az újfajta érdeklődés Oroszország múltja és jelene iránt. Muhlstein Custine-ről szóló életrajzában, melynek alcíme Az utolsó francia arisztokrata, félreismert zseninek mutatja be a szerzőt, akinek munkái elévülhetetlen szerepet játszottak a francia történelemben és az európai romanticizmusban. Muhlstein megállapítja, hogy Oroszországot egy felvilágosult, képzett liberális arisztokrata fedezte fel a francia forradalom után. "Megérkeztem egy új országba – vallja Custine – minden előítélet nélkül." Custine könyvének kiváló alcíme lehetne az orosz despotizmus története, hiszen akkor mutatkozna meg érzékelhetően a két úti cél tartalma. Custine munkája a történelem egyik legellentmondásosabb műve, amely Oroszországot, annak kormányzatát vizsgálja, elemzi. "Azért mentem Oroszországba, hogy érveket keressek a képviseleti kormányzás ellen, s az alkotmányok híveként térjek vissza."⁸

A valóságban Custine nem tudta, hová megy, talán kalandvágy is vezérelte. A 19. század cári Oroszországát mutatja be azzal a földrajzi "tévedéssel" – ha ez valóban tévedés -, hogy Oroszország Szibir – nem Szibéria: Szibir a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzióként Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja: "Franciaország és Oroszország között kínai fal van: a szláv nyelv és jellem. Dacára az oroszok elbizakodottságának, amit Nagy Péter ébresztett fel, Szibéria a Visztulánál kezdődik."⁹ Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével (l. a Mihalkov rendezte Szibériai borbély c. filmet, ahol szintén a száműzetés helye). Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.

Oroszország kapcsolata a Nyugattal igen lassú fejlődés eredménye volt, és különböző fázisokon ment keresztül.¹⁰ Nagy Péter (1689-1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, amelynek kultúrája alakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt fontos megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A nyelv mint a kultúra közvetítője igen fontos minden társadalomban. A modernizált, nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is, "tökélyre emelte a despotizmust, és a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak még az írmagját is kiirtotta".¹¹ Az orosz nemességnek soha nem volt tényleges hatalma, Nagy Péternek sikerült még tovább csökkenteni befolyásukat, mivel a nemesség az uralkodónál szerzett érdemek alapján nyerte el rangját. Többek közt ez a társadalmi berendezkedés is riasztotta az oda látogató Custine-t. Péter újjászervezte az ortodox egyházat, amely szintén ellenérzést keltett a katolikus látogatóban. A cár mégis Európa részévé tette Oroszországot: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij vagy Csaadajev érvelése is mutatja. "A mi napunk ugyanaz a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell" – vallotta a száműzött költő, Csaadajev (1794-1856). Custine Oroszországa a rendező elvek alapján egy olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.

Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra voltak kíváncsiak, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa? Mind a két utazás a francia forradalom eseményeit, a személyes traumák feldolgozását, megértését kívánta megvilágítani. Mind a két arisztokrata kívülálló, outsider volt két idegen országban. A forradalom után az arisztokrácia tagjaiként otthon is outsidereknek érezték magukat. Custine könyvében közel száz oldalt szentel családja szenvedéseinek a forradalom alatt, s ez megadja az útleírás keretét is; Tocqueville családja szintén szenvedett, és amerikai munkája felfogható egyben a családja által tapasztaltak feldolgozásának, azaz magyarázatot is vár egyben.

Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között: mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. Még egy nagyon fontos szempont a két írónál, hogy mind a ketten hívő katolikusok és hitükön keresztül szemlélik a két országot. A katolikus tradíciók, illetve azok hiánya Oroszországban igen nagy ellenérzést vált ki Custine-ből az útleírás során. A katolicizmus és kívülállóság érzése, a romantikus életérzés és tragikus konfliktus a szabadság és az egyén sorsa közt, mindez jellemzi a két szerző érzelmi viszonyát témájához.

Mindkét szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte: Custine extrovertált romantikus író, aki a romantikus pózolás és magány, az elutasított utazó imázsa mögé bújik, míg Tocqueville intellektuális romantikus szerző, aki briliáns gondolatokkal palástolja a romantikát.

Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Útleírása személyes, érzelmi benyomásokkal teli, anekdotikus. Nyíltan hivatkozik a történelem eseményeire, beszél magáról, érzelmeiről az út során. Bemutatja az autoriter társadalom minden skáláját. Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba annak minden intézményével, eszméjével együtt. (Amerika és Európa, az amerikai hit, politika, demokratikus ösztönök, a katolicizmus fejlődése, egyenlőség kérdése, rabszolgaság, amerikai művészetek, az individualizmus, társadalmi berendezkedés, alkotmány, a népfelség elve, a közösségi élet, közigazgatás, feketék-rabszolgaság kérdése, bírói hatalom, választás, elnöki hatalom, sajtószabadság stb.)

Custine kora divatos irodalmi műfaját, a levélformát választja (ti. párizsi barátaihoz intézi leveleit). Custine három hónapot töltött Oroszországban: Szentpétervár, Moszkva, Zagorszk, Jaroszlavl és Nyizsnij Novgorod voltak utazásának helyszínei. Hajóval érkezett Párizsból Szentpétervárra. Utazása során leírja az említett városokat, bemutatja a cári család több tagját, akik készségesen és büszkén fogadták annak reményében, hogy Custine könyve ismertté teszi őket, és sikert hoz az Európában megmutatkozni vágyó Oroszország számára. Utazása során találkozik Csaadajevvel, aki korának "disszidens" költője volt. Az orosz táj, építészet, emberek, szokások, a politikai erő természete, társadalmi felelősség, vallás és a vallás szerepe – Custine-t ezek a témák foglalkoztatják útja során. Maga az útleírás a könyv egyharmadát teszi ki, a többi élő és közvetlen benyomás. Sok nyomtatott forrásanyagot dolgoz fel, köztük interjúkat és személyes benyomásokat. Custine Oroszországa idegen és egyben veszélyes hely.

Az Európai Unió bővítése, a "magára" maradt Oroszország, mely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, mely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az egyre erősödő Amerika-ellenesség vajon milyen gyökerekre tekinthet vissza, amelyek egyben a jövőre nézve is tanulságosak lehetnek?

A felvilágosodás, majd a francia forradalom eszméje, hatása nemcsak az orosz társadalmat érintette, hanem művészetét is; a felvilágosodás Párizsból Berlin és Königsberg felé tört és felpezsdítette az egész kontinenst. A film rendezője arra vállalkozott, hogy az Ermitázs 33 termét és az arisztokrata Custine márkit hívja segítségül a mai Oroszország bemutatáshoz.

A francia forradalom, a hatalmas társadalmi földrengés hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása vívja párbaját a filmben. A francia forradalom az arisztokrata írók, Custine és Tocqueville számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza.

A társadalmi földrengés a kor filozófusait is foglalkoztatta, nemhiába nevezte Karl Marx az európai forradalmat "hatodik hatalomnak". A 18. század vége óta a cári Oroszország veszélyes hódító erő volt, amelyet Európa elítélt. Ugyanakkor a konzervatív Európának – és ez egybeesik Custine gondolkodásával – szüksége volt a cárizmusra, mivel éppúgy rettegtek a cárizmus összeomlásának következményeitől, mint a francia forradalom arisztokráciája a Nagy Terrortól. Marx úgy vélte, hogy az európai forradalmak ennek ellenére átterjednek Oroszországra, és a francia forradalom szükségszerűen Pétervárott folytatódik majd. Péter politikájában Marx nemcsak a zsarnokot és a hódítót látta, hanem az orosz állam megreformálását, az ország nyugati integrációját célul kitűző felvilágosult uralkodót is.

Custine útleírása nem egyszerű útikalauz, lehetőséget ad arra, hogy saját társadalmát és az adott országot elemezze, összehasonlítsa. Oroszország bemutatása egyben fájdalmas pillantás a forradalom utáni Franciaország helyzetére is.

Custine Oroszországi levelek c. műve vezette Szokurov rendezőt az Orosz bárka c. film megrendezéséhez, amely éppen olyan otthonos talajt jelentett számára, mint amilyet Tocqueville Amerikai demokrácia c. munkája az Egyesült Államokban jelentene.

Szokurov művészfilmjében új gondolatokat és más szempontokat tárt fel, rávilágítva az Európai Unió, maga az európaiság eszméinek határaira és a történelem, valamint kultúra határok nélküli eszméinek áramlására.

Az Orosz bárka c. koprodukciós film Custine Oroszországát mutatja be, azaz többet, hiszen 300 évet ível át az Ermitázs művészetének, összes termének bemutatásával. Soha nem készült film az Ermitázson belül, ennyiben és sok más mindenben is egyedülálló a rendező munkája. Custine márki kísérője a láthatatlan kamera, illetve a láthatatlan Oroszország. Ez a "kamera" termeken keresztül, a termekben kiállított értékek mentén próbálja megmutatni és megértetni Európával Oroszország szellemi, erkölcsi, történelmi múltját és egyben ezek értékeit, és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Mit jelent ez az út az orosz történelmen keresztül, a múzeumi alkotások mentén? Kik voltak a cárok, hogyan uralkodtak, miképp gondolkodtak? Mind ruszofilek! – hangzik Custine válasza (és nem szlavofilek!).

A francia márki előítéletekkel érkezik Pétervárra, ezt érzékelteti a rendező. Előítélettel tekint az új európai nagyvárosra, Pétervárra, hiszen a hagyományok mind Moszkvában vannak – vallja. Elítéli, sőt barbarizmusnak tartja mindazokat az emberi és anyagi áldozatokat, amelyeket Péter hozott a város felépítéséért. Magát Pétervárt Custine a francia Tuileries-höz hasonlítja, városkörnyék nélkül. Egy birodalom közepe, amely alkalmatlan a tovább élésre. Rövid képek, szinte alig értelmezhetőek, mutatják Péter cár udvarát, ezek gyorsak, pergőek és kegyetlenek. Előítélettel érkezik az utazó: az orosz zenével, az orosz emberrel, az orosz fejlődéssel és az orosz kultúrával, nyelvvel szemben.

Az orosz nyelv és Custine kapcsolata is jól jellemzi a korszakot. A filmben érezhető: a franciák véleménye szerint a nyelv maga a kultúra. 1840-ben a francia képviselőházban vita volt egy szláv nyelvi tanszék felállításáról a Collège de France keretében: Auguis képviselő felszólalásában kifejtette, hogy a szláv nyelv pontatlan, minden, ami nyelvileg eredetinek tekinthető, francia vagy német fordítás. Custine osztja kortársai véleményét, ahogyan a filmben maga is döbbenettel és elégedetlenül tapasztalva mondja: "folyékonyan oroszul beszélek, milyen nyelv is ez?". Custine minden kritikusa azt vallotta, hogy az orosz nyelv faji-kulturális-spirituális keverék. Nincs irodalmi múltja, vallja Custine, ami van, az mind imitáció. Oroszországnak nincs történelme, s mivel nincs történelme, nincs nyelve és művészete sem. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezek a vádak érték az amerikai angolt is mint az angol nyelv eltorzítását.¹²

A film nevetségessé teszi II. Katalin színházi rendezését, mely színházterem szintén az Ermitázsban található. Bemutatja az orosz cárt, I. Miklóst és az arisztokrácia fenntartás nélküli hajlongásait, míg Custine könnyedén és észrevétlenül suhan el köztük, ezzel is jelezve, hogy valaha (!) ő is ehhez a réteghez tartozott. A cár éppen a perzsa küldöttséget fogadja, ahol az orosz arisztokrácia teljes monumentális nagyságában, közel 2000 szereplővel jelenik meg. Custine márki gúnyos megjegyzései fűszerezik a perzsa diplomáciai fogadást, melynek valódi oka a Perzsiá­ban megölt politikus, irodalmár és diplomata, Gribojedov (Az ész bajjal jár írója) és az ebből fakadó politikai konfliktus elhárítása. Arisztokrata színjáték.

Orosz zene Custine számára nem létezik. Glinkán csodálkozik (egyedülálló a két élő koncert az Ermitázsból). Averzió, gúny érezhető a márki magatartásában hosszú múzeumi útján. Lenézi az orosz kultúrát, és nem érti, hogy mit keres az olasz művészet Oroszországban: Canova szobrai, El Greco Szent Péter és Szent Pál festménye vajon mit keres a barbár, nem katolikus országban? Szerinte Van Dyck festménye is érthetetlen a katolikus hit nélkül. Nem érti, mit keresnek az Ermitázsban a katolikus egyház apostolai, hiszen a katolicizmus hiánya nagy bűn, amiért a márki mélyen lenézi a látogatókat. Arisztokrata felszínességgel és előítélettel nem lát mást, csak barbár és tudatlan, ugyanakkor naiv és érzelgős "bennszülötteket". Nem ismeri, nem is akarja megismerni Cirillt és Metódot, akik közvetíteni próbáltak a 9. században a Kelet és Nyugat között. A raphaeli Loggia ugyan kiváltja csodálatát és egyben haragját, ugyanígy a 20 oszlopos terem, valamint Katalin színházi terme. Katalin eredeti étkészletét is megcsodálhatjuk a filmben. A márki nem érti II. Katalin és a francia felvilágosodás kapcsolatának lényegét. Csodálja a kincseket, elismeri, de nem tartja idevalónak őket. Elítéli azt a hatalmas áldozatot, amely lehetővé tette a Palota felépítését. A Téli Palota építése, befejezése embertelen áldozatot követelt: 6000 embert zártak be, hogy testük melegével szárítsák a falakat, amelyek a nagy fagyban tönkrementek volna. Filmbeli kísérője végig elkíséri, egyben beszélgető partnere is a láthatatlan Oroszország, a kamera, amely, illetve, aki narrátorként magyaráz, de nem dicsekszik, csendes, de magabiztos, büszke és visszafogott, mint maga Oroszország. Utalás a büszke, sokat szenvedett város tragédiájára a második világháborúban: megjelennek a leningrádi blokád megrázó képei. Kik azok a németek? – kérdezi Custine (a 19. században[!]). – Egymillió áldozat egy városért? – teszi fel a kérdést gúnyosan.

Az utolsó cári család, II. Miklós, tragikus sorsú gyerekei és felesége Alekszandra suhannak a képsorokkal együtt, a szőke alacsony Raszputyin útkeresése a már háborút és forradalmat sejtető báli forgatagban (1913-ban vagyunk), valamint a fel-felbukkanó költők és a sztálini idők alatt eltűnt híres művészek kavalkádja, a lehallgatószobák titka és technikai megoldása valóban próbára teszi a nézőt. Orvosok-genetikusok-kutatók, mindazok, akik a sztálini perek alatt eltűntek, mind meg-megjelennek, a történelem figyelmeztető, emlékeztető alakjaiként. Megjelenik egy pillanatra a múzeum napjainkban is aktív igazgatója, akinek apja a sztálini Gulag egyik áldozata volt.

Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel majd Oroszországot, és az majd az enervált Európára is nagy hatást gyakorol.

Custine és Tocqueville keresztülutaznak a történelmen, oda, ahol vannak még kérdések és magyarázatok. Custine oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öregkor és a fiatal óriás kettősségét, fejlődését, harcát.

A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új renddel szemben, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak, keresték a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, a mozdulatlanul álmodozó keleti életmódot. Ezzel magukat nyugtatták meg, hogy a változó Nyugat mellett még létezik a stabilitás. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra, míg Tocqueville Amerikája a változás elkerülhetetlenségét mutatja be.

A 19. század írói elfogadták a történelmet mint "démoni" társadalmi jelenségek halmazát, sokan kimondottan kedvelték a kegyetlen leírásokat, így pl. Stendhal (Custine barátja), Shelley stb. A Mediciekről szóló kegyetlen történelmi regényeknek is igen nagy sikerük volt. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcol. Nem a modell hiányzott, tudjuk a történelemből. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg egy irodalmi műben sem. Magyar irodalmi vonatkozásban igen jelentős Jókai Mór Szabadság a hó alatt avagy a Zöld könyv c. munkája, amely 1860-ban jelent meg. Jókai kiváló történelmi ismerettel ábrázolja a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját. (Megjegyzendő, hogy Jókai Mór ismerte Custine munkáit, és felhasználta azokat a könyv írásakor.) Ami érzelmileg megragadta a nyugat-európai írókat, az csak a szibériai száműzetés és a hű feleség képe, aki követte a száműzött hőst (l. Tolsztoj: Feltámadás, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).

Custine Oroszországának helye nem Európa, s ezt a filmben is kifejti. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Mintha azzal, hogy Oroszországot keletre tolja, megszabadítaná Európát a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja (Dosztojevszkij: Kell-e nekünk Európa? [1867])? Erre nem ad választ a szerző, de kortársai sem. Tocqueville ezzel szemben úgy véli, hogy Amerika Európa "folytatása". Custine meg volt arról győződve, hogy Oroszország Ázsia része, nem is igen vizsgálta a természeti szépségét, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még valóban fel nem tört amerikai tájat. Mellesleg az orosz táj szépsége Custine korában már ismert volt.

Az Oroszország iránti kétségek nem hagyták nyugodni Custine-t. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európainak lenni. Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet, de ugyanakkor Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom. Mennyire lehet az új, demokratikus, merkantilista Európát meghatározni mint egyben az Oroszországgal való földrajzi határt?

Custine-t Oroszországba a francia forradalom hajtotta, abban az értelemben, hogy az akkori francia arisztokrácia önbizalmát megtörte a forradalmi változás, elmosódott a Civilizáció és a Barbárok közötti határ. A márki mindenáron szeretett volna egy meghatározást találni Oroszországra, amely megfelelne egy örök elképzelésnek: nemzeti is legyen, meg történelmi is. Mint sokan mások, Custine is nehézségekkel találta szemben magát: Oroszország sehogyan sem illett bele a sablonba. Nem volt Ázsia, és nem volt Európa, fiatal, de egyben öreg, civilizált és ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, és mégis más. Ez volt az a pillanat, ami az írókat, utazókat egy olyan misztikus Oroszország bemutatására ösztönözte, amely a valóságban nem is létezett. A francia forradalom sokukat elgondolkoztatta, maga Karamzin (1766-1826) orosz író sem volt biztos abban, hogy az értelmet kitisztította a francia forradalom, pedig személyesen tapasztalta az eseményeket, ugyanakkor Montesquieu hitt a forradalom folytonosságában. Amíg Montesquieu számára ez a rendet jelentette, Custine és Tocqueville számára a szorongást. Tocqueville szemében az Egyesült Államok színtiszta demokrácia, és mentes bármiféle arisztokratikus elvtől. "Európában azt hallottam, létezik azért Amerikában is egy arisztokratikus társadalmi irányzat. Pedig dehogy. Ha létezne, én örülnék neki a legjobban…" ¹³

Oroszország ugyanúgy, mint Amerika, a francia emigránsok menedékhelye volt hosszú ideig. Amikor I. Miklós cár fogadta Custine-t, ennek pontosan az volt az oka, hogy a cárban szolidaritás ébredt fel az elüldözött arisztokrata (osztály) iránt. Custine egyértelműen arra volt kíváncsi, hogyan működik az a birodalom, ahol még megtalálható az arisztokrácia, azaz a régi rend. Ezzel egy időben mindez felhatalmazta arra is, hogy a cári hatalmat bírálja, így őrizte meg függetlenségét. Érdekes megemlíteni, hogy Honoré de Balzacot, aki Custine barátja volt, mélységes izgalom fogta el a mű olvasásakor annak bíráló hangnemétől. (Madame Hanska, aki Balzac menyasszonya volt, nagy ukrajnai birtokkal rendelkezett, mely birtok sorsa és házassága Balzackal a cár jóindulatától függött, mivel Madame Hanska cári alattvaló volt, így minden cárellenes megjegyzés veszélyeztette az alig várt esküvőt. Megjegyzem, szegény Balzac igen sokáig várt Madame Hanskára, akit még férjezett korában ismert meg, és beleszeretett, majd a férj halála után még arra kellett várnia, hogy a hölgy leánya férjhez menjen, ahogyan a jog ezt előírta, s csak aztán választhatta Balzacot. Pétervárott az ún. Milliomosok utcájában laktak, majd rövid házasság után Balzac korai halála vetett végett boldogságuknak.)

Custine könyvét igen nagy siker követte, még életében öt alkalommal jelent meg Franciaországban. Balzac bírálta Custine-t, hogy semmibe vette a cári vendéglátást, s bírálatában nem volt egyedül. Custine minden segítséget megkapott a cári udvartól, és a cár dühét váltotta ki a könyv. Valóban megsértette az etikettet, ugyanakkor a lelkiismerete tiszta volt. Megírta, amit látott – kihasználva a lehetőségeket. Custine a nyugati kultúrához fordult, hogy bemutassa Oroszországot, és egyúttal ítélkezzen is a "barbár" hagyományok felett.

Custine oroszországi útja igen érdekes tanulságokkal szolgált. Konzervatív monarchistaként hagyta el Franciaországot, és olyan íróként tért vissza, aki elfogadja a reprezentáns rendszert mint a kormányzás erkölcsi formáját. Úgy véli, ez a forma képes megvédeni polgárait az autokrácia és demokrácia szélsőséges megnyilvánulásaitól. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta világszerte. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, ugyanakkor a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneitől való védelem bástyájának. A személyes szabadság elvét vallotta, mint az Újvilág alapeszméjét együtt egy konzervatív-nosztalgikus életképpel, a tradíciók megtartásával.

Az Orosz bárka című film Custine márki szemével nézi Oroszországot, annak gazdagságát és mindazt a megtett utat, kihívásokat, amelyeket a cári Oroszország és az európai forradalmak jelentettek.

Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa "szélén" volt, változásokon ment keresztül. A lakatlan föld – Szibéria – olyan, mint Oroszország Amerikája. A 18. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, társadalmi laboratóriumnak is felfoghatjuk óriási területeiket. A péteri reformok és az amerikai forradalom új politikai rendszert hoztak, a rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer Európa számára egyaránt visszataszító volt.

A sok hasonlóság és ellentét a két szerzőt arra a következtetésre juttatta, hogy mind a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Érzelmileg igen nagy a különbség a két szerzőnek a két országhoz való viszonyában: míg Custine teljesen elutasítja Oroszországot, addig Tocque­ville képes arra, hogy különválassza érzelmeit és politikai nézeteit. Amíg Amerika az indiánok és sikertelen telepesek temetője lesz, de eközben fenntartja a reményt a többiek számára, addig Oroszország, Custine szemével, csak a reménytelenség gigantikus temetője.

Az 1860-as években írta Dosztojevszkij a Kell-e nekünk Európa c. cikkgyűjteményét. "…[I]smét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök »keleti kérdés«, újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a »majd egyszer«-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni… a torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik, az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalább­is másnak kellene jönnie… egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával."¹⁴

Befejezésként ismét Tocqueville-t idézném, aki a következőket vallja:

"A középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában: így aztán az őket elválasztó óceán ellenére, kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes XIII. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól.

Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára."¹⁵

 

Jegyzetek

 

¹ Custine, 11. o.

² Uo., 22. o.

³ A mű magyarul 2004-ben jelent meg.

⁴ Tocqueville, 585. o.

⁵ Custine, 36. o.

⁶ Engels 1885-ben írott előszava Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájához, Kossuth, 7. o.

⁷ A jobbágyságot II. Sándor cár törölte el egy évszázaddal később, 1861-ben.

⁸ Custine, 10. o.

⁹ Custine, 91. o.

¹⁰ Huntington, 223. o.

¹¹ Uo. 224. o.

¹² Megjegyzem, hogy Noah Webster nevéhez fűződik az angol nyelv állami szintre emelése a 18. század végén, az első szótár megalkotása. Hosszú ideig sokan a német nyelvet tartották a fiatal nemzet nyelvének…

¹³ Tocqueville, 14. o.

¹⁴ Dosztojevszkij, 41. o.

¹⁵ Tocqueville, 584. o.

 

Felhasznált irodalom

 

Custine, Astolphe (2002): Letters from Russia. Edited and with an introduction by Anka Muhlstein, New York, The New York Review of Books

Custine, Astolphe (2004): Oroszországi levelek, Budapest, Nagyvilág

Dosztojevszkij, F. M. (1999) Kell-e nekünk Európa? Budapest, Kráter Klasszikusok

Engels, Friedrich: Előszó Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 1885. évi kiadásához. Budapest, Kossuth, é. n.

Gross, Irena Grudzinska (1991): The Scar of Revolution: Custine, Tocqueville and the Romantic Imagination. Berkeley, University of California Press

Gross, Irena Grudzinska (1997): Orosz-lengyel szótár. Magyar Lettre Internationale, 1997. tavasz, 24. szám http://epa.oszk.hu/lettre

Huntington, Samuel P. (2004): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa

Kennan, George F. (1971): The marquis de Custine and his Russia in 1839. Princeton, N. J., Princeton University Press

Marx Károly: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, Kossuth, é. n.

Tocqueville, Alexis (1993): Az amerikai demokrácia. Budapest, Európa