A szerkesztőség által feltett kérdésekre a témakör kutatói fejtik ki válaszaikat.

Hat évtizede ért véget a szövetséges nagyhatalmak győzelmével az emberiség történelmének leggyilkosabb és pusztítás tekintetében legborzalmasabb háborúja, a második világháború. A huszadik századi történelemnek ezt a katasztrófáját – ahogyan a filmművészetben és irodalomban újjáéledő, második világháborúhoz kapcsolódó témák reneszánsza mutatja – a modern társadalomnak és az embernek azóta sem sikerült feldolgoznia.

A második világháborúról "konszenzusos" megegyezés kialakítását nemcsak az eltérő értelmezési keretek vagy történelmi tapasztalat, hanem a világnak a háborút követő politikai-gazdasági felosztása és a mind amerikai, mind szovjet oldalon folytatott hidegháborús propaganda is nehezítette. Ez a helyzet – vagyis az ideológia túltengése a szakmai érvek felett – a kétpólusú világrend felbomlása, illetve a Szovjetunió összeomlása után sem változott sokat. Az utóbbi években Magyarországon egyre több olyan cikk lát napvilágot, amely nemcsak szélsőséges nézeteket propagál, hanem minden tudományos alapot is nélkülöz.Folyóiratunk azzal kíván hozzájárulni a kérdés szakmai tisztázásához, hogy az évforduló alkalmából felkért néhány, a témával foglalkozó magyar történészt, hogy fejtse ki gondolatait a következő kérdésekről:

Szerzőink válaszáért, értékes gondolataikért köszönetet mondunk.

Pritz Pál:

Hatvan esztendő, tehát két generáció választ el bennünket a második világháború végétől. Ennyi idő múltán általában már nem csupán az indulatok csitulnak el, ám gyakorta a megtörténtek ténye is homályba hull. A második világháborúval azonban – legalábbis az indulatokat illetően – nem így vagyunk. Ennek döntő oka a pusztulás irgalmatlan mértéke, több mint félszáz millió ember, közöttük ötmilliónál is több német halála. E hatalmas embertömegek jelentős hányada pedig nem a harcterek áldozata lett, hanem – addig soha nem látott mértékben – a polgári élet nyugodt pályáiról zuhant a megsemmisülést jelentő mélybe, olyan mértékű népirtásokra (napjainkban használt kifejezéssel élve), etnikai tisztogatásokra került sor, amelyek emberi ésszel és érzelemmel mérve most is felfoghatatlanok. Olyan volt ez – természeti képpel élve -, mint amikor az elemek tombolása során hegyek süllyednek el, rohanó vízáradat örvényében biztosnak hitt hatalmas építmények tűnnek el nyomtalanul. Míg azonban e természeti katasztrófákat (többnyire) külső szemlélőként látjuk, addig erről az infernóról olyanoknak kell(ene) tárgyilagos képet alkotniuk, akik ilyen vagy olyan módon, ilyen vagy olyan mértékben, közvetlenül vagy közvetve érintettek. Miért is csodálkoznánk azon, hogy mindebből következően a véleménynyilvánításnál sokáig messze nem a tárgyilagosságra törekvés volt a fő cél. A megjelenítés is harci eszköz volt, amelynek a nemzetiszocializmus legyőzése terén szintén szerep rendeltetett. Gondoljunk csak Chaplin híres filmjére, A diktátorra (1940), melyet jó ideje már sokan a nagy művész egyik legrosszabb alkotásának tartanak, ellenben ki vitathatná el annak nagy hatását, az antifasiszta koalíció győzedelmeskedése szempontjából számottevő jelentőségét. Vagy utalhatunk Ernst Lubitsch (Lengyel Menyhért forgatókönyve alapján) 1942-ben készített Lenni vagy nem lenni című, napjainkban is vetített filmjére, amelynek naivitása, történelmietlensége a néző arcára ugyan már gyakran csal mosolyt, ám azt aligha szabad felednünk, hogy annak idején A diktátorhoz hasonló szerepe és funkciója volt.

Az indulatokból azonban – mint jeleztük – mára is maradt bőven. Az a tény, hogy Oliver Hirschbiegel révén tavaly – tehát majd két generációval később – megszülethetett Adolf Hitlerről, pontosabban annak utolsó napjairól az első mozifilm, az arra vall, hogy az eltelt évtizedek meghozták a tárgyilagosság lehetőségét. Ám A bukás c. film körül kavargó hatalmas polémia egyértelműen jelzi, hogy sokak számára a téma továbbra is jelentős mértékben harci terep. Hiszen, ha még ma is vita tárgya lehet, hogy szabad-e Hitlert emberként ábrázolni vagy sem – eddig nem volt szabad -, akkor világos, hogy ma is harci terepen járunk. Pedig itt csupán egy roncsot, egy törmelékembert látunk. Vajon mikor jutunk el oda, hogy a diadalmas, hatalma teljében volt vezérről lehet filmet készíteni, tehát az idő múlását nem csupán az jelzi, hogy Leni Riefenstahl sokáig tilalmazott filmjeit meg lehet nézni, hanem lesz majd pénz és akarat erről az emberről film készítésére? Természetesen nem politikai szándékból – attól Isten óvjon bennünket -, hanem a múlttal való (lehetőségig elfogulatlan) szembenézés vágyától vezérelve.

A filmet támadók egyik érve, hogy a filmben ábrázolt számos öngyilkosság szörnyű képéhez hasonlóan a rendező miért nem ábrázoltatja a Führer halálát is. Mert azt nem lehet látni, csak hallani. Mert az – vélelmem szerint – így helyes, mert így tükrözi azt a történelmi tényt, hogy Adolf Hitler (bármennyire is szörnyű leírni) sokáig legitim vezetője volt a német népnek. A nép természetesen nem választotta a náci rezsimet, amint azt Goebbels a filmben is elképesztő cinizmussal hazudja, de a hatalmat demokratikus szabályok szerint megszerzett nácikat – idővel, többségében – elfogadta.

A film nemzetközi – főleg angol és francia, részben németországi – fogadtatása is arra vall, hogy a nem roncs Hitlerről film még sokáig nem fog megszületni. Ennek – vélelmem szerint – egyik oka az, hogy két évtizede változóban van jelentős német köröknek saját történelmük náci korszakához való viszonyuk. S ez a változás nyugtalanító lehet a volt antifasiszta koalíció táborában, Németországban pedig azok számára, akik érzékenyen reagálnak a szélsőjobboldal egyes tartományokban tapasztalt megerősödésére. A változásnak a nyolcvanas évek derekán zajlott történészvita volt az első látványos megnyilvánulása. Ezt a változást bátorította a baloldal nemzetközi megrendülése, nagyon széles körökben bekövetkezett hitelvesztése, a kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltások, sokat lendített rajta a német újraegyesülés, majd a Szovjetunió bukása, de az is, hogy a nyugati demokráciák maguk is szembenéztek a németek ellen megtett, a stratégiai szempontok nem indokolta terrorbombázások tényével. A múltátértelmezés széles ívű folyamatában ott van a német szépirodalom is. Látványos jele Günther Grass 1959-ben megjelent, Nobel-díjjal jutalmazott Bádogdob c. regénye és a 2002-ben publikált Ráklépésben c. mű történelemszemlélete között feszülő különbség.

Az indulatok tehát sok szempontból megmaradtak, ám a sok évtizednyi távolság miatt a nagy háború történetének nem kevés – egyáltalán nem lényegtelen, a történettudomány által rögzített, feldolgozott – részlete a közgondolkodásból eltűnt. Ezért mielőtt azt vennénk számba, hogy a történettudománynak még hol vannak adósságai, a hangsúlyt inkább arra helyezném, hogy tudatosan, minden eszközzel törekedjünk a már kikutatott múlt mai és a jövőbeni történeti tudatban való megőrzésére.

Tapasztalati tény, hogy a közgondolkodás hajlamos a szélsőségekre, a klisékre, a korszellem igézetében valamiféle túlzottan sarkos megfogalmazásra, s mivel szkeptikus, a rációval szemben inkább a másik véglet felé hajló korban élünk, ezért sokak szerint a második világháborúról annyit sem tudunk, mint korábban.

Ez – mint fentebb utaltam rá – egy pontig valóban így van, ám a higgadt tájékozódás érdekében – két dolgot szét kell választanunk. Az egyik a felhalmozott, megismerhető tényanyag irdatlan mértékű gyarapodása, a másik pedig az, hogy mindebből kevés, sőt korábbi időszakoknál kevesebb van jelen a közgondolkodásban.

A mi tájainkon a rendszerváltásig a Szovjetunió hatalmi érdekei, a politikai marxizmus ideológiai funkciója akadályozta a reális szemléletmódot, ellenben a Horthy-rendszerről már a hetvenes évektől fokozatosan reálisabb, a nyolcvanas években pedig egészében időtálló kép bontakozott ki. A rendszerváltás politikai fordulata meghozta a történetíráson belüli pluralizmust is, amelynek önmagában feltétlenül hasznos következményei lehetnek, mert a különböző nézetek ütközéséből adódó vitáknak a tudományos előrelépést segítő hatása lehet. A pártok közötti hatalmi harcok ellenben – azon megfontolásból, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő is – nálunk is harci tereppé tették a történelmet s azon belül főleg az 1918-1945 közötti időszakot is. Ideológiai koloncok miatt a szocialista korszakban nagyon sokáig nem lehetett kibeszélni a szovjet fronton történtek mindennapjait (Sára Sándor emlékezetes tévésorozata ennek orvoslására készült, ám a moszkvai akaratra működő hazai cenzúra a vetítéseket sokáig megakasztotta, majd a késő éjszakába űzte). Még súlyosabb tilalom gátolta az 1945 utáni fordulat felszabadulás mellett újabb megszállást is jelentő valóságának ábrázolását, az ingaeffektus jegyében pedig a rendszerváltás nyomán olyan avítt, történelmietlen nézetek kaptak lábra, mintha az orosz hómezőkön honvédeink a magyar szabadságért harcoltak volna, mintha a Vörös Hadsereg magyarországi túlkapásainak magyar részről semmiféle előzményei nem lettek volna.

Bár meggyőződésem szerint hazai történetírásunknak is nagyon sok komoly eredménye van, amelynek birtokában a magyar múlt feldolgozása megfelelően elvégezhető, a tudomány nem lenne tudomány, ha másfelől nem lenne az is igaz, hogy további tennivalók természetesen bőséggel akadnak. Kezdeném a forráskiadványokkal. Bár ilyenekből rengeteg van, ám még nincsen egy olyan átfogó sorozat, amely megfelelő apparátussal az egész 1918-1945 közötti korszak komplex bemutatásának bázisa lenne. Az 1962-ben indult Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945 c. sorozat annak idején a délkelet-európai térség egyedülálló vállalkozása volt, ám az 1982-ben megjelent V. kötettel az 1941-es esztendőnél torzóban maradt. (Nem beszélve arról, hogy amikor megtervezték, nem számoltak azzal a tudományos igénnyel, hogy az alapos ismeretekhez – legalább utólag – az 1918-as indulásig vissza kell egyszer menni, így ha valakik ehhez a munkához egyszer majd hozzálátnak, akkor törhetik a fejüket a megfelelő megoldáson. A magyar-német kapcsolatok s általában a magyar köztörténet szempontjából máig alapvető jelentőségű az 1968-ban megjelent Wilhelmstrasse és Magyarország c. forráspublikáció, ám itt is érezhetően hiányzik az 1918-1932 közötti időszak forrásainak vaskos kötetben publikálása. Fontos eredmény a Magyarország a második világháborúban című, a téma széles összefüggéseire kiterjedő lexikon 1997-ben történt megjelenése, ám az egész időszakot felölelő nagymonográfia megszületése mind a mai napig várat magára. Sok ok miatt érdemi németellenes küzdelem hazánkban nem bontakozott ki, ám volt egy viszonylag jelentős szellemi ellenállás, s annak (az elbarnulás tényeivel és folyamataival konfrontáló) monografikus bemutatása bizonyára szükséges lenne. Vannak részeredmények az ország gazdasági kizsákmányolásáról, ám ezt a kérdést is szükséges lenne ideológiai-politikai konnotációk nélkül, az immáron rendelkezésre álló gazdag módszertan birtokában monografikusan bemutatni.

Magyarország második világháborús időszaka vizsgálatának magába kell ötvöznie mindazokat az eredményeket, amelyek annak feltárására irányulnak, hogy a nemzetiszocialista korszak miképpen illeszkedik a nemzetállami kereteknek a XIX. század hetvenes éveitől megkezdődött eróziójába. Az érzelmi-ideológiai összetevők oly eleven világában az ötvenes-hatvanas években nem hogy azt a kérdést nem lehetett firtatni, hogy az európai integráció folyamatában milyen szerepe volt a német nemzetiszocializmusnak, de még a nácizmus kompromittálta Mittel-Europa-gondolatról sem szóltak a korabeli történeti, történetpolitikai munkák. Egy Toynbee-nak kellett lenni, aki ebben a nagy hallgatásban – éppen egy évtizeddel a második világháború befejeződése után – ki merte mondani: "Európának az az erőszakos katonai, politikai és gazdasági egyesítése, amit Hitler megvalósított, gyakorlati válasz volt Európa leg­égetőbb szükségletére. Bár Európa problémájának ezt a brutális, hitleri típusú megoldását a vonakodó haszonélvezők számára gyűlöletessé tették azok az agresszív lépések és barbár módszerek, amelyek révén ide eljutottak, továbbá az önző német nemzeti célok, amelyek érdekében ezt kiaknázták, mindazonáltal súlyos csapás lenne Európára, ha a német zsarnokság alóli kiszabadulás árába belefoglaltatnék annak elvesztése is, ami ennek a zsarnokságnak az egyetlen nagy haszna volt." Tehát ennek a zsarnokságnak megvolt az a haszna, hogy a maga brutális eszközeivel az integráció útját is egyengette. Amikor ezt állítjuk, akkor egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy "az agresszív lépések és barbár módszerek" a nácizmus lényegét fejezik ki, hanem arról beszélünk, hogy miközben a nemzetiszocializmus a maga szörnyű tetteit megcselekedte, ugyanakkor maga is eszköze volt azoknak a mélyebb erőknek, amelyek már jóval a színre lépése előtt is az integrációt készítették elő. Természetesen nem lehet kétséges: a második világháború után kibontakozó európai együttműködésnek az alapvető mozgatója az volt, hogy többet ne kerülhessen sor újabb össz-európai birodalomalapítási kísérletre. Ezek a törekvések vezetnek el – a fasizmus romjainak eltakarítása után – 1951-ben Európában az első igazi integrációs szervezet, a Montánunió néven számon tartott Európai Szén- és Acélközösség létrejöttéhez. Ám annak okán, hogy a nácizmus is eszköze volt a történelemnek, nem számolta fel az 1926-ban létrejött Nemzetközi Acélkartell pozitív örökségét, tehát az annak folyományaképpen született szervezetek, szerveződések és termelésirányító folyamatok lényegében a nemzetiszocialista korszakban is fennmaradtak, megkockáztatható annak kijelentése, hogy az európai integráció létrejöttének objektíve – minden akarata ellenére – a nácizmus is hozzájárult.

3. Az évtizedek során – remélhetőleg – gyarapodtak a második világháborúra vonatkozó ismereteim, az ideológiai kötöttségek megszűnte nyilván árnyaltabbá tette számomra is a Szovjetunió történelmi szerepét, a diktatúrák természete közötti rokon vonásokat. Ez az árnyalás azonban – vélelmem szerint – nem vezethet el a nácizmus és sztálinizmus, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió történelmi szerepének egyenlősítéséhez, főleg nem oda, hogy nem sok híján a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút. És azt sem árt felejteni: az egyik üzemeltette az Auschwitzot, a másik véget vetett a halálgyár működésének.

Székely Gábor:

1.

Öt téma további vizsgálatát is javasolhatom: az első a szövetséges hatalmak egymáshoz való viszonyával kapcsolatos. Véleményem szerint tisztázható a kérdés: vajon tudták-e a győztes hatalmak, hogy az I. világháború végét követő időszaknál is élesebb nemzetközi konfliktusokra kell számítani s mindenekelőtt éppen a "két nagy", a Szovjetunió és az Egyesült Államok között?

Az irodalomban általában az található, hogy a leendő győztesek egyaránt reménykedtek a háború utáni szoros együttműködésben, több szerző valamiféle közös világcsendőri szerep elképzelésről is ír. Véleményem szerint a hatalmi és katonai erőviszonyokat, az ezekből fakadó helyzetet mérlegelő vezető politikusok tisztában voltak azzal, hogy a háborúval egyben az együttműködésnek is vége lesz. Ennek egyik jele volt, hogy a valóban szoros együttműködés már a háború idején is csak a legszűkebben vett katonai területekre (hadianyagok, kis részben fegyverek szállítása, offenzívák indítása) korlátozódott, és még ott sem volt felhőtlen – lásd a D-day halogatását. Magyarázza ezt, hogy a szövetségesek 1943-tól már nem a győzelem mikéntjével foglalkoztak, abban ugyanis az év elejétől bizonyosak voltak, gondolataik akörül forogtak, miként folytatódhat számukra legelőnyösebben a történelem a háború után. Pontosabban, hogyan cselekedjenek ennek érdekében még a háború idején. Egyértelmű részbizonyítékai ennek a varsói hadműveletek, mégpedig mindkét oldalról, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. június 5-i ülése a németországi megszállási zónákról. Emellett apróságnak tűnik a bombázások tervezése, például Heidelberg megkímélése, hogy az amerikai főhadiszállásnak kulturált körülményeket biztosítsanak. (Hogy a krematóriumokat miért nem rombolták le, azt sohasem tudhatjuk meg pontosan.)

Az I. világháború után a Franciaország kontinentális súlya miatt érzett brit aggodalom nagymértékben segítette elő Németország felemelkedését, Olaszország mozgásterének bővülését és az egész versailles-i békerendszer felbomlását. Bár csekélyebb mértékben, a brit-francia-amerikai érdekkülönbségek már az 1921-1922-es washingtoni konferencián erősítették Japán magabiztosságát. Vagyis a valódi ellenség és ezzel a szövetségek létrehozásának a felismerése lényegében a háborúig nem vagy tévesen történt meg. Míg a német alkotmány elnöki hatalmat érintő részeivel, a Népszövetség tanulságaival nagy terjedelemben foglalkoznak különféle munkák, addig az előbbiek hatása a kortársakra, Eisenhowerre, Churchillre és Attlee-re még alig feldolgozott, Sztálinnál is elnagyolt.

1945-ben az ellenség feltalálása persze könnyebb volt, mint negyed évszázaddal korábban: a II. világháború végén létrejött új hatalmi struktúrában a Szovjetunió két kontinensen, Európában és Ázsiában is szinte alig ellensúlyozható kontinentális katonai fölénnyel rendelkezett. A két ütőkártya, a Szovjetunió lepusztulása, majd az atombomba, már 1945-ben sem jelentett olyan előnyt, amelyre egy katonai szupremácia építhető lett volna. Viszont az érzékelhető volt már a háború idején folytatott felső szintű üzenetváltásokból, hogy Sztálin tisztában volt az Egyesült Államok gazdasági potenciáljának jelentőségével, s ez végig befolyásolta abban, hogy azt ellensúlyozandó, területeket, még inkább érdekszférákat, befolyási övezeteket szerezzen a maga számára. A Szovjetunió számára a területek birtoklása, a katonai erő további növelése, új szövetségesek (Kína mellett már ekkor a gyarmati világból is) szerzése és felépítése mellett a fegyverkezési verseny tűnt még vállalhatónak az egyensúly érdekében, ami szintén nem az együttműködés felé mutatott.

E kérdések tisztázásához a politikatörténeti dokumentumokon túl első­sorban a háború időszakának igen hiányos statisztikai-gazdasági dokumentumainak áttekinthető adatbázisba gyűjtése és újabb gondos elemzése járulhat hozzá.

Másodiknak említem egy mítosz eloszlatását. Ilyen a háború fő célját jelző "antifasiszta koalíció" s ami emögött húzódott, az új világrend vágya. 1995-ben, a háború végének 50. évfordulóján nemzetközi ülésszakot rendeztünk, amelynek anyagát nem véletlenül publikáltuk "A demokratikus és szociális megújhodás 1942-1945" címmel (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 196 o.). E gondolatot folytattuk "A baloldal előretörése és annak problémái 1945-1948" című tanulmánykötetünkben (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2001, 156 o.), több témakörben is visszanyúlva a háború éveire. A tanulmányokból kitűnt, hogy a szövetségeseknek a Szovjetunióval kibővült koalícióját alapvetően nem az antifasizmus jellemezte, hanem Németország, Japán és szövetségeseik katonai legyőzése. (E hangulat és propaganda jeles példájának tekinthető Ilja Ehrenburg "A német" című háborús pamfletje, amelyet később maga sem tett be művei sorába.) Annyi bizonyosan kiderült, hogy a Szovjetunió mint állam elhatárolta magát, már 1922 végén az ideológiai elkötelezettségtől – fontosnak ítélve az olasz kapcsolatot a diplomáciai elszigeteltségből való kitöréshez. (A fasizmus elleni akciók a Kominternre és az egyes kommunista pártokra, szakszervezetekre maradtak, természetesen szovjet állami támogatást sem nélkülözve. Erről lásd könyvemet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929, Kossuth Könyvkiadó, 1980, 275 o.) Hitler hatalomra jutása ugyan fordulatot jelentett sok mindenben, egyben azonban nem: egyetlen hatalom sem tartotta 1939-ig indokoltnak, hogy ellenlépéseket, netán szankciókat vezessen be Németország sorozatos szerződésszegései ellen, holott azok egyértelműen veszélyeztették biztonságukat. Sőt az általános hadkötelezettség bevezetését követő hónapokban tette lehetővé Nagy Britannia, hogy Németország megkezdhesse legális flottaépítését. Nem történt semmi a Rajna-vidék remilitarizálásakor, és a hágai nemzetközi bíróság, amely 1931-ben megakadályozta az osztrák-német vámuniót, 1938-ban szó nélkül fogadta el az Anschlusst. A náci terror ellen sem tiltakozt nyugati hatalmak, ezt ráhagyták a "társadalmi" szervezetekre. Az "antifasiszta koalíció" elnevezés tulajdonképpen a Szovjetunió belépésének volt a következménye. Ekkor, úgy tűnt, a "nyugat" a demokrácia védelmének jelszavát áldozta fel a szövetség oltárán, a Szovjetunió cserében lemondott a kommunizmus terjesztéséről. Kompromisszum azonban valójában egyik részről sem történt. Hiszen a britek és a franciák egészen a háború kirobbanásáig komoly reményeket fűztek a fasiszta Olaszországhoz németellenes terveikben, Franco lázadásával szemben nem támogatták a köztársasági Spanyolországot, s adták oda Hitlernek Csehszlovákiát. Sztálin, aki legalább komolyan félt Hitlertől, már 1934-ben kinyilvánította, hogy mindenkivel kész ellene szövetkezni. (A Komintern világforradalmi reményeket dédelgető vezetőit fizikailag is megsemmisítette, majd a kommunista pártokat is alárendelte hatalmi politikájának.) Így egyik oldalon sem kellett elvekről lemondani: előbb a háborús veszélyre hivatkozva, majd, már a háborúban, lemondhattak a hatalmukat legitimáló ideológiák hangoztatásáról. A háború végének közeledtekor azonban változott a helyzet. A háború mindennapjaiban – kölcsönbérlet, szállítások, hadműveletek mellett – készültek a világ újrafelosztását tartalmazó vázlatok, amelyek már nem nélkülözhették a nyilvánosságnak szánt ideológiai töltetet. A szabadság, a demokrácia mind gyakrabban jelent meg a fasizmus teljes szétzúzásának hangoztatása mellett, viszont továbbra sem került szóba a kommunizmus. Sőt Sztálin ekkor, 1943 májusában tartotta szükségesnek a Komintern feloszlatását, máig egyértelműen nem tisztázott okoktól vezéreltetve. (Tehát nem 1941-ben vagy 1942-ben, amikor még nem voltak hangsúlyosak a háború utáni elképzelések!) Bár éppen ez utóbbi tárgykörben születtek részeredmények, így a Komintern újjászervezésének elvetéséről Sztálin által, a kommunista pártok "visszafogásáról" a háború végén, a vonatkozó dokumentumok teljesebb feltárása és elemzése azonban még várat magára.

Harmadiknak említek egy már valóban lezárható vitát, ami tartozhatna ugyan a második kérdéskörhöz (vitatémák), mégis ide sorolom. A Molotov-Ribbentrop-paktumról van szó. Itt az a sajátos helyzet alakult ki, hogy míg az orosz történetírás a korábbi hivatalos, a titkos záradék létét (is) letagadó szovjet álláspontot szélsőségesen ellenpontozva ítéli el a paktumot, megfeledkezik a körülmények részleteinek bemutatásáról, a ma már jórészt rendelkezésre álló kiegészítő dokumentumokról. Így ma sem áll össze a kép, mert a történészek, talán joggal, nem a paktum keletkezéstörténetét és magát a paktumot elemzik, hanem azt vizsgálják ennek kapcsán is, hogy ki a felelős a háború kirobbanásáért. Ez pedig olyan kérdés, amely a paktumnál lényegesen összetettebb. Az ugyanis tény, és ebben például szinte valamennyi, a világháborút követően íródott Hitler-monográfia szerzője, John Toland (1976), Ormos Mária (1993) s a legutóbbi, Jan Kershaw (magyarul: 2004) véleménye megegyezik abban, hogy Hitler nem robbanthatta volna ki a háborút, ha vele szemben határozott nagyhatalmi erőcsoportosulás jelent volna meg.

Negyediknek javasolom annak vizsgálatát, hogy miért adós a kutatómunka tulajdonképpen teljesen azoknak a megfontolásoknak és érdekeknek a feltárásával, amelyek végül Németországban és Japánban egyaránt a szélsőségek s nem a kompromisszumok, a békésebb revízió politikájának kedveztek.

Japán esetében kiindulópontként talán érdemes ismét átgondolni a Litton-bizottság – és a Népszövetség eljárásával elégedetlen és elkeseredett Litton lemondásának – hosszú távú japáni hatását, Németországnál pedig a brit és francia ellentéteket, az Egyesült Államok esetében az európai konfliktusoktól való távolmaradást, a szovjetellenes attitűd hatását Sztálinra, vagyis több közvetett nagyhatalmi érdek megjelenését és hatását.

Ötödikként említem annak kutatását, miként élték meg a háborútól felszabadult emberek ezt az időszakot, és miként a politikai-gazdasági elit. Külön kutatási területként vizsgálható a Szovjetunióban kialakult bonyolult helyzet: egyre több forrás utal arra, hogy a felszabadulás, a győzelem még az elit körében is felkeltette a sztálini diktatúra – legalábbis – enyhülésének reményét.

2.

Szerintem a témakör egyik legvitatottabb kérdése magának a II. világháborúnak a jellege.

Mindenekelőtt az, hogy az összecsapás valóban az emberi civilizáció értékeit védők és egy újkori barbárságot képviselő hatalmak között folyt-e? Ezzel függnek össze azok a viták, amelyek a történeti irodalomban a fasizmus és a kapitalizmus összefüggéseiről folynak az 1960-as évektől, a sztálini rendszer megítéléséről (szocializmus vagy államkapitalizmus stb.), az Egyesült Államok világstratégiájáról, a Horthy-rendszer jellegéről, nemkülönben olyan részkérdésekről, mint Svájc és a holokauszt, a terrorbombázások vagy a koncentrációs táborokhoz vezető vasútvonalak, illetve a krematóriumok lebombázásának az elmaradása. (Az utóbbiak kétségtelenül nagyobb eredményt hoztak volna, mint a német ipartelepekre leszórt sok millió tonna bomba, ami 1944-ig egyáltalán nem járt a német haditermelés csökkenésével.)

Az ugyanis kétségtelen, hogy a háborút megelőzően nem a civilizáció ügyéről volt szó, azt mindkét vagy mindhárom tábor a szokásoknak megfelelően a magáénak vallotta, és barbársággal is a háborús hagyományoknak megfelelően egymást vádolták. Az országhatárokat rajzolgatták át, mind nagyobb teret biztosítva az agresszornak. Igaz, az emberiségnek két ponton is nagy szerencséje volt. Az egyik, hogy Hitler nem fogadta el a minden oldalról felkínált hegemóniát Közép- és Délkelet-Európában, vagyis a fasiszta rendszer mindössze egyik világhatalommá válásának lehetőségét. (Franco, Salazar és később Pinochet rendszerének több évtizedes tovább élése jelzi, hogy másképpen is történhetett volna…) A másik, hogy Hitler nem halogatta a háború kirobbantását, s így az véget érhetett, mielőtt Németország atomfegyverek birtokába került volna. Az utóbbi bekövetkezte legalább annyira katasztrófát idézett volna elő, mint magának a náci rendszernek a további fennmaradása.

3.

Korábbi munkáimban, A Komintern és a fasizmus, a Béke és háború (Napvilág Kiadó, 1998) könyvemtől át egészen a legutóbb megjelent tanulmányomig (A háborúk keletkezéstörténete. Múltunk, 2004. 4. sz.) fokozatosan átértékeltem pesszimista álláspontomat a háború elleni fellépés lehetőségeiről. Azt már az első írásaimban is bemutattam, hogy igen ritka volt az a pillanat, amikor jelentős, befolyással rendelkező szervezet, politikai párt, interparlamentáris fórum, kormány, ezek nemzetközi egyesülése képes volt megfelelő választ adni a háború vállalásának vagy elkerülésének veszélyeire. Ebben olyan mértékben akadályozta őket pozíciójuk, illetve a kereteiken belüli és a közöttük húzódó ellentéteik, hogy kompromisszumaikkal a helyzet valós értékelésére és kezelésére szinte a háború kirobbanásáig alkalmatlanoknak bizonyultak. A teoretikusan is színvonalas válaszok olyan személyiségektől és szerveződéseiktől származtak, akik, illetve amelyek ha egyáltalán kapcsolódtak is lazán e jelentősebb szervezetekhez, azok megtűrt, sőt lenézett útitársai voltak. Kezdve a politikai pártok ellenzéki, nemritkán kizárt és üldözött csoportjaitól, az olyan ma NGO-nak nevezett szervezetekig, mint az Emberi Jogok Ligája, a Nemzetközi Békeszövetség, a világháború kitöréséig működő háborúellenes és antifasiszta Amszterdam-Pleyel Mozgalom, illetve személyiségek, mint Romain Rolland, Albert Einstein, Bertrand Russell, Norman Angell, Willi Münzenberg és Szilárd Leó. Első írásaimban azonban túlhangsúlyoztam a politikai pártok állásfoglalásának a jelentőségét, különösen a Kominternét és a Szocialista Munkásinternacionáléét, pontosabban nem vizsgáltam megfelelő súllyal azokat a külső (kormány-) erőket, amelyek döntéseiket befolyásolták.

Fontosabb, hogy mindeddig nem tudtam megfelelően bemutatni: maga a háború a XX. század második felétől már egyértelműen egy letűnt korszak korszerűtlenné vált túlélőjének tekinthető. És nem azért, mert a gazdaságnak nem kifizetődő (Norman Angell), s nem is azért, mert emberek milliói halnak meg feleslegesen (Bertrand Russell, valamint a pacifisták), hiszen mindkettőre bőven van példa életünkben, a háborúknál még nagyobb pusztítást is felmutatva. A háború azért tekinthető elavult eszköznek, mert napjainkban teljesen alkalmatlanná vált a nemzetközi, sőt egyre jobban felismerhetően az országokon belüli konfliktusok kezelésére is. A folyamat persze nem 1945-ben kezdődött, de a tanulságok levonásához, ha az egyáltalán megtörténik, idő kell. Az utolsó két olyan háború, amely hosszabb időszakra idézett elő konfliktusokat, az 1870-es francia-porosz, illetve 1898-ban az amerikai-spanyol háború volt. Nagy fenntartásokkal még ide sorolhatók a balkáni háborúk 1912-1913-ból, illetve a spanyol polgárháború 1936-1939-ben. Az I. világháború már annyira nem, hogy egyáltalán vitatják: vajon valóban véget ért-e 1918-ban, vagy csak 1945-ben zárult le a konfliktus? Az 1945 utáni háborúkat áttekintve belátható: alkalmatlannak bizonyultak a gyarmati rendszer fenntartására, az arab-izraeli konfliktus megoldására, a koreai félsziget megosztásának a felszámolására, Vietnam egyesítésének a megakadályozására, Afganisztán többmenetes pacifikálására és legutóbb Irakban, valamint már évtizedek óta az afrikai konfliktusokban. Viszont egyetlen puskalövés nélkül szűnt meg az egész emberiség pusztulását vizionáló kétpólusú világrendszer. Nehéz ennek tanulságait levonni mindinkább erőszak-orientált társadalmainkban, annyi azonban ma is bizonyos, hogy a gazdasági-politikai elitnek mind nehezebb lesz háborúkat kirobbantani, még inkább háborús állapotot fenntartani. Erre az első példa Vietnam volt, a legutóbbi Irak.

Ma már úgy gondolom, hogy elképzelhető, sőt nincs is olyan távol a háború nélküli világ. Abban bizonyosan könnyebben szabadulhat meg az emberiség az erőszak más formáitól – meghaladva a mindezeket folyamatosan tápláló és újraformáló, a ki nem elégülő uralom- és birtokvágyat a "haladás kulcsának" (Ralf Dahrendorf) tekintő társadalmakat.

Ravasz István:

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1945 tavaszán véget ért a II. világháború Európában, augusztus-szeptember fordulójára pedig Ázsiában. Németország kétszer is aláírta a fegyverletételt, május 7-én és 9-én, Japán szeptember 2-án. A fegyverek eltérő időpontban hallgattak el. Észak-Itáliában május 2-án szüntették be a harcot, amikor Berlin helyőrsége kapitulált. Május 4-én írták alá az Északnyugat-Németországban, Hollandiában és Dániában, 5-én a Dél-Németországban és a Felső-Ausztriában harcoló csapatok fegyverletételét. A Bornholm-sziget helyőrsége 11-én tette le a fegyvert, a Közép Hadseregcsoport Csehországban 12-én, s ugyaneddig tartottak a harcok a Kurland Hadseregcsoportnál. Az E Hadseregcsoport horvát és egyéb délszláv csapatai május 15-éig harcoltak. A japán katonák közül volt, aki több mint egy évtized múltán vette tudomásul, hogy vége a háborúnak. A világháború vége kapcsán osztja meg gondolatait az Olvasóval – mint felkért hozzászóló – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Iroda vezetője, dr. Ravasz István alezredes.

Vége a világháborúnak – de hányadiknak is?

A világháború fogalmát sokáig nem definiálták. Az első, a "felénél több" elvéből kiinduló, részletes definíció itthon csak 1996-ban született meg, a Magyarország a második világháborúban című lexikonban. Eszerint akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő szuverén országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok önálló országainak felét.

A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914-1918 közötti első és az 1939-1945 közötti második világháborút. Az első az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően tört ki, s a konfliktus napok alatt világméretűvé szélesedett. Az 1918. őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németországéról november 11.) követően azonban egy fő- és két mellékhadszíntéren is tovább tartottak a harcok: Oroszországban a Baltikummal, a Közel-Keleten, illetve a Kárpát-medencében – ide számítva a Tanácsköztársaság harcait.

Közel egy évszázad távlatából kimondható: a háború nem ért véget, s erre kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919. június 28-án, a Németországnak szánt béke szövegét látva felkiáltott: "Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!" Edward Rýdz-Smygly marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, így kiáltott: "Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot…" S irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill is azt fejtegette, hogy 1914 és 1945 között egy világháború zajlott, két fegyveres szakasszal (1914-1918 és 1939-1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első "újrajátszása" történt, brutálisabb formában és eszközökkel, új – a XIX. században gyökerező – ideológiák hátterével, ám alapvetően egyazon folyamatok eredőjeként. Az 1914-ben kitört világháború lezárta az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa elsőségén alapuló világrendet, s 1945 után minden szempontból új, két szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett.

A Versailles környéki békék szakítottak az évezredes békekultúrával. A békék addig, mint nevükben etimológiailag benne foglaltatik, arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. A napóleoni háborúkat lezáró 1815. évi bécsi békerendszer például Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s – nem számítva a helyi háborúkat – alkalmas volt a világméretű béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban megjelentek a legyőzöttek megbüntetésére törekvő diktátumok. Ez pedig egyenesen vezetett a reváns igényéhez.

A fogalmak az időkkel együtt változnak. Az érintett népesség régen is világháborúnak érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek akkor az emberiség egy adott kultúrkörének nagy részére kiterjedtek, de a jelen fogalom szerint nem minősíthetők világháborúnak. Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (Kr. e. 332-323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúraháborúk (1073-1177), a keresztes háborúk (1096-1291), a két százéves háború (1066-1204, illetve 1337-1453), a tizenöt éves háború (1591/1593-1606), illetve a harmincéves háború (1618-1648).

A definíció alapján azonban világháborúnak minősíthető a hétéves háború (1756-1765) és a napóleoni háborúk (1791-1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, az előbbi már kiterjedt Amerikára és Ázsiára, az utóbbi Afrikára is. Az óceánok mindkettő idején hadszíntérré váltak. Az első értelmezése inkább vitatható, mint a másodiké. E felfogásban az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat, amely átvezetett az európai középkorból az európai újkorba, a harmadik (vagy a második) világháborúként határozható meg.

S ebben a XX. századi világháborúban (akár másodiknak tekintjük, akár harmadiknak, attól függően, hogy elfogadjuk vagy sem a hétéves háború besorolását a világháborúk közé) a két fegyveres szakasz megnevezésére, a hagyományos I. és a II. világháború helyett, olyan terminus technicusok adódnak, amelyeket éppen a kortársak használtak első ízben: Nagy Háború (1914-1918), illetve Totális Háború (1939-1945).

Ez utóbbi 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a németek átlépték Lengyelország határát. Ez azonban korlátozott helyi háború volt, noha megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, illetve szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Helyi háborúnak minősíthető a Finnország elleni szovjet támadás is 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretűvé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. A háború kontinentális maradt, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretűvé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és a többi amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniummal.

A Nagy Háború és a Totális Háború párhuzamai

A Nagy Háború ismerete nélkül nehezen érthető a Totális Háború, de leginkább a háttérben meghúzódó mozgatórúgók alapja s a felelős beosztást betöltő vezetők gondolkodásmódja. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy azok, akik a döntéseket hozták, a Nagy Háborúban még mint fiatal tisztek nem lebecsülhető harctéri tapasztalatot szereztek; de a vezető politikusok is már kezdő fogalmazók voltak a minisztériumokban.

A negyed századdal korábban történtek ismerete (is) kell annak belátásához, miért hitte a magyar politikai és katonai vezetés 1942 elején, hogy a Moszkva alatt történtek ellenére a keleti hadjárat még győzelmesen befejezhető, hiszen az 1914-1915-ös kárpáti betörések, az 1916-os Bruszilov-gőzhenger és az 1917. nyári Kerenszkij-offenzíva dacára 1917-1918 fordulójára a klasszikus értelemben definiálható keleti front az orosz hadsereg összeomlása nyomán megszűnt.

A magyar vezetés 1944 szeptemberéig kimutatható hite, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokat, az 1915-1917 között a hegységben lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik érthetővé. Akkor és ott ugyanis sokkal kisebb harcértékű, nem kis mértékben népfelkelőkkel feltöltött honvédalakulatok is képesek voltak – német segítséggel – feltartóztatni az orosz "gőzhengert".

A XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában fő hadszíntérnek számító lengyel síkságon lezajlott állásharcokat kell elemezni, hogy érthetővé váljon a lengyel hadvezetés 1939. szeptember első hetében hozott intézkedése a harc folytatásáról az ország belső területein. Egyfelől 1914-1917 során többször hónapokig állt a front a Visztula és a San folyók mentén, s nem egy helyen még az állásrendszerek és az erődítések is megmaradtak, csak fel kellett azokat újítani. Másfelől az 1919-1921. évi orosz-lengyel háborúban egyszer már szenvedett vereségsorozatot a lengyel hadsereg, s éppen az ország belsejébe visszahúzódva tudta – állásharcra kényszerítve – megállítani a szovjet-orosz hadsereget.

A Nagy Háború várostromait szükséges tanulmányozni annak megértéséhez, hogy miért ragaszkodott Hitler nagyvárosok, köztük Budapest végsőkig tartó védelméhez. A lehetséges példák közül vizsgáljuk meg Przemyśl esetét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben, szükség esetén magában a városban kellett a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy Przemyśl védőserege addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel erősen késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s akkora veszteséget okozott az oroszoknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák-magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés.

Budapest 1944-1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek, s amikor a szükség úgy hozta, magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt három és fél hónapig, jelentős mértékben hátráltatva a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak. Hitler 1944 decemberében Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták – s ők voltak a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személyek. Mint Przemyśl esetében I. Ferenc József és II. Vilmos.

Németországnak 1944-1945 fordulóján már nem volt lehetősége, hogy egy időben két hadászati méretű hadműveletet indítson (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de arra igen, hogy megnyújtsa Budapest védelmét. Még azon az áron is, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet elhozza a főiránynak számító Varsó alól. Megnyújtotta, hogy kiinduló hídfője legyen a tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz csak Budapest eleste után egy hónappal; de a gorlicei áttörés is bő egy hónappal Przemyśl feladása után következett be. Az más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben, tábornokai a januári hadműveletnek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni a hadtestet a budapesti katlanba, hogy ott menthetetlenül elvesszen; de a Nagy Háborúban is előfordult, hogy német vagy osztrák-magyar hadvezérek nem követték mindenben a legfelsőbb elgondolást. Az 1918. június 15-én kezdődött piavei csatában, amely az osztrák-magyar haderő utolsó támadó hadművelete volt, a Boroević-hadseregcsoport világosban indította meg az átkelést a Piavén, a 6. hadsereg XXIV. hadtestének parancsnoka, Goiginger altábornagy azonban önhatalmúan már hajnalban támadásra küldte gyalogságát.

S ide tartozik – a teljesség igénye nélkül lezárva a példák sorát – a Magyarország az első világháborúban című lexikonban a rohamcsapatok kialakítása és harceljárásainak leírása is, amely csírájában már az 1944-re a nyugati hadszíntér mellett épp Magyarországon kiteljesedett, a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, a NATO elvei által is preferált feladatorientált harcászatot vetítette előre.

A Központi Hatalmak reinkarnációja

A Központi Hatalmak szerepét az 1930-as évek végére Németország, Olaszország és Japán vette át. Olaszország és Japán a Nagy Háborút mint győztes fejezte be, a Totális Háborúban mégis Németországgal szövetkezett. Olaszország elégedetlen volt az 1918 után kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből a fasiszta mozgalom tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így törvényszerűen átkerült a vesztesek oldalára. Japánt a csendes-óceáni hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években benyomuló USA-val. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.

Ennek alapján német-olasz-japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – leg­alábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Alapjai a német-japán Antikomintern Paktum, a német-olasz-japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a Tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak.

A Tengely eredetileg az "új rendre" törekvő német-olasz szövetség képletes elnevezése volt. 1936. október 27-én Berlinben német-olasz egyezményt írtak alá a külpolitika összehangolásáról, valamint a gazdasági érdekszférák elhatárolásáról a Duna-medencében és a Balkánon. Mussolini november 1-jén Milánóban elmondott beszédében hozta nyilvánosságra a szerződést azzal, hogy "a Berlin-Róma ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely", amely köré Európa többi állama csoportosulhat. 1939. május 21-én írták alá a német-olasz Acélpaktumot, amely kötelezte a feleket egymás fegyveres támogatására bármely, tehát támadó háború esetére is.

A Tengely és Japán együttműködésének első lépése az 1936. november 25-én aláírt német-japán Antikomintern Paktum volt, amelyhez Olaszország 1937. november 6-án jogilag eredeti aláíróként csatlakozott. A Paktum eredetileg a Szovjetunió és a Komintern nemzetközi politikai tevékenységének ellensúlyozására volt hivatott. Három részből állt: a német-japán megállapodásból és ennek pótjegyzőkönyvéből, Olaszország csatlakozási jegyzőkönyvéből, valamint a német-japán szerződés titkos pótegyezményéből. Ez utóbbi konzultációt vagy közös fellépést irányzott elő, ha valamely fél háborúba keveredne a Szovjetunióval. Az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop-paktum gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a titkos pótegyezményt. A német-szovjet viszony átmeneti javulásával egyre inkább a nyugati hatalmakkal mint "korhadó demokráciákkal" szembeni ideológiai szövetséggé vált. 1941 júniusától elsősorban ismét a kommunizmus ellen lépett fel, s mikor a háború menete megfordult, egyre inkább Európa és az európai kultúrkör védelmét hangoztatta a bolsevizmus terjeszkedésétől. Az Antikomintern Paktumhoz csatlakozott – e sorrendben – Magyarország, a Mandzsukuo Császárság, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Finnország, a japánbarát nankingi Kínai Köztársaság, Románia, Szlovákia és a németek megszállta Dánia.

Az 1940. szeptember 27-én Berlinben aláírt Háromhatalmi Egyezmény a Nagynémet Birodalom, az Olasz Birodalom és a Japán Császárság szövetségét rögzítette. Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét Európában, azok pedig Japánét az ún. Nagy-Ázsiai Térségben. Kötelezték magukat, hogy segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamely, a háborúban az egyezmény megkötésének idején még részt nem vevő hatalom a szerződő felek bármelyikét megtámadja. Elsődleges célja az Amerikai Egyesült Államok távol tartása volt a háborútól. Mi­után a német szövetségi rendszerhez tartozó államok sorra csatlakoztak, a korabeli szóhasználatban a Háromhatalmi Egyezmény kifejezést valamennyi aláíróra (e sorrendben Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia – ám ez közvetlen kiváltója volt a belgrádi katonai hatalomátvételnek, az pedig az ország német lerohanásának – s Horvátország) alkalmazták.

Az 1939. évi német-szovjet szerződések megkötése előtt a szovjet és a japán haderő a Távol-Keleten hadüzenet nélküli háborúban állt. Szeptember 16-án a két ország semlegességi egyezményt kötött, hogy mindketten elkerüljék a kétfrontos háborút. A Pearl Harbor-i japán támadás után az Amerikai Egyesült Államoknak küldött német-olasz hadüzenet csupán szolidaritási gesztus volt Japán felé, ám ezzel a Háromhatalmi Egyezmény elvesztette eredeti célját, s a világháborút vívó három hatalom és szövetségeseik általános szövetségi alapokmányává alakult át.

Az Antant reinkarnációja

Az antifasiszta koalíció alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttműködése – bizonyos értelemben az 1914-1920 közötti Antant tovább élése – volt az 1930-as években. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két Tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914-1917 közötti szövetség felújításáról. 1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit-francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. A Molotov-Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak 1941. június 22., az ellene indított német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé.

Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak az 1941. december 7-i japán támadás után vált. Az 1940 kora nyarán elbukó Francia Köztársaság szerepét 1940. június 18-tól a De Gaulle által Londonban proklamált Szabad Franciaország vette át. Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől, a német-lengyel háború kitörésétől számítható az antifasiszta koalícióhoz, Norvégia 1940. április 9-i német lerohanásától, Hollandia, Belgium és Luxemburg 1940. május 10-től, a német nyugati hadjárat kezdetétől, Görögország 1940. október 28-tól, az ellene intézett olasz támadástól, Jugoszlávia az 1941. április 6-i balkáni hadművelettől. Csehszlovákia 1942. december 12-én az emigrációban lévő Edvard Beneš és a szovjet kormány közötti szövetségi szerződés megkötésétől volt formális tag, ám gyakorlatilag 1939-től annak számítható. Románia 1944. augusztus 23-i átállásától, Bulgária az 1944. szeptember 10-én Németországnak küldött hadüzenettől tartozott a koalícióhoz, Finnország 1944. október 1-jétől, amikor hadereje harcot kezdett az országból határidőre ki nem vonult német hadsereg ellen. Az antifasiszta koalícióhoz csatlakozott több ázsiai és latin-amerikai ország is. Közülük Csang Kaj-sek Kínai Köztársasága, az ún. Kuomintang emelhető ki. Magyarország helyzete speciális, mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent ugyan Németországnak, ám a Hungarista Munkaállam 1945 májusáig folytatta a harcot annak oldalán.

Az antifasiszta koalíció tagjait is több egyezmény kapcsolta egymáshoz. Az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó, 1941. augusztus 12-én aláírt Atlanti Chartához szeptember 24-én a Szovjetunió, továbbá kilenc ország (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) csatlakozott. 1941 decemberétől a brit és az amerikai fegyveres erők közös hadászati tervek alapján hajtották végre a hadműveleteiket. Nemzetközi jogi értelemben az antifasiszta koalíció az 1941. december 22. és 1942. január 14. közötti washingtoni konferencián jött létre, ahol 1942. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a Kuomintang-Kína aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. E dokumentumhoz eredeti aláíróként még 22 ország s 1945. május 1-jéig további 21 állam csatlakozott.

Az angolszász hatalmak és a Szabad Franciaország közös stratégiai alapelveit, a feltétel nélküli megadás elvét és a különbéke tilalmát leszögező 1943. január 13-26. közötti casablancai konferencia határozataihoz a Szovjetunió május 1-jén csatlakozott. Az 1943. augusztus 12-14-i első quebeci konferencián, az október 19-30-i első moszkvai külügyminiszteri konferencián, a november 23-26-i első kairói konferencián, a november 28. és december 1. közötti teheráni konferencián (az antifasiszta koalíció vezetőinek első csúcstalálkozóján), a december 4-7-i második kairói konferencián, az 1944. szeptember 13-16-i második quebeci konferencián, az 1945. február 2-12-i jaltai konferencián, végül az 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami konferencián a koalíció vezetői közös döntéseket hoztak a katonai és politikai stratégiáról, illetve a háború utáni rendezés elvi és gyakorlati kérdéseiről.

Nagy-Britannia az 1944. október 9-13-i második moszkvai külügyminiszteri konferencián a Szovjetunióval külön informális egyezséget kötött (ún. "százalékos megállapodás") az angol és a szovjet befolyás arányáról Délkelet-Európában, amelyet azonban a gyakorlatban nem tudott érvényesíteni. Jaltában döntöttek véglegesen a megszállási zónákról a Nagynémet Birodalom volt területén, fogadták el az európai rendezés elveiről szóló Nyilatkozat a felszabadított Európáról című deklarációt, illetve a Szabad Franciaország beemelését a győztes nagyhatalmak közé negyediknek. Potsdamban döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megkötésének előkészítésére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbűnösök ellen (nürnbergi perek), a német ajkú lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fasisztának minősítendő szervezetek betiltásáról, továbbá (Sztálin kihagyásával) az atombomba bevetéséről Japán ellen. Lengyelország eltolásának kérdésében Jaltában és Potsdamban az antifasiszta koalíció nyugati tagjai és a Szovjetunió között súlyos ellentét keletkezett, ami hozzájárult a hidegháború kialakulásához.

Magyarország a német szövetségi rendszerben

Magyarország az Antikomintern Paktumhoz és a Háromhatalmi Egyezményhez egyaránt elsőként csatlakozott. A magyar politikai vezetés reménye szerint ha a Tengelyhatalmak után elsőként léphet az aláírók sorába, akkor a "primus inter pares" (első az egyenlők között) elve alapján azt a helyet foglalhatja el a szövetségi rendszerben Németország (és most Olaszország) mögött, amelyet annak idején Ausztria-Magyarország töltött be a Német Császárság mögött.

Az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozás szándékát 1939. január 12-én jelentette be gróf Csáky István külügyminiszter. Másnap budapesti olasz, német és japán követ felszólította a magyar kormányt a belépésre. Csáky pozitív válasza következtében Magyarország tagsága január 13-án kész ténnyé vált, noha a szerződést csak február 24-én írták alá. A magyar vezetés az aláírás fejében politikai támogatást remélt Németországtól Kárpátalja visszafoglalásához. A magyar csatlakozást, amit Olaszország sürgetett, Berlin annak fejében fogadta el, hogy az együtt jár Magyarország kilépésével a Nemzetek Szövetségéből.

A Háromhatalmi Egyezmény aláírásának másnapján Sztójay Döme berlini magyar nagykövet – felhatalmazás nélkül – felajánlotta Magyarország csatlakozását, amit rövid idő múlva már a kormány utasítására ismételt meg. A német vezetés először elutasította a felajánlkozást, mivel úgy vélte, hogy a csatlakozást valamilyen szolgálattal vagy engedménnyel "ki kell érdemelni". Az alkalmat a magyar kormány szeptember 30-i hozzájárulása adta meg a német tancsapatok (valójában az olajmezőket biztosító seregtestek) átvonulásához Romániába. Ezzel Magyarország területe német felvonulási területté vált, ami törést jelentett a magyar fegyveres semlegességi politikában.

Az ezt érzékelő német külügyi vezetés október 12-én tájékoztatta Sztójayt a másik két aláíró hatalom beleegyezéséről a Háromhatalmi Egyezmény megnyitásához, s ígéretet adott, hogy a csatlakozás elsőségét Magyarország számára biztosítják. Gróf Teleki Pál miniszterelnök és Csáky külügyminiszter a csatlakozás feltételeként – sikertelenül – igyekezett elérni, hogy Berlin juttassa kifejezésre a magyar revízió további támogatását. A két magyar politikus 1940. november 20-án Bécsben parafálta a csatlakozási okmányt, amely két részből állt, az egyezmény szövegéből és egy jegyzőkönyvből. Ez utóbbi 2. pontja jogot biztosított, hogy amennyiben a három nagyhatalom magyar érdekeket is érintő kérdéseket tárgyal, akkor bevonják Magyarországot a tanácskozásba. E lehetőség érvényesítésére a gyakorlatban egyetlen alkalommal sem került sor.

Hazánk helyét és szerepét vizsgálva látni kell, hogy a korabeli Magyarországon támogatóra egyetlen politikai csoportosulás sem számíthatott, ha nem ostorozta a nemzetet drasztikusan megcsonkító trianoni békét. Ez még a szociáldemokrácia esetében sem volt másképp. A hatalmon lévő politikai elit a reális erőviszonyokkal számolva látta, hogy Magyarország a nemzetközi közvélemény által ha el nem is fogadott, de méltányolt jogos revíziós érdekeinek nem tud szövetségesek nélkül érvényt szerezni. Pontosabban, a magyar revízió sikerrel csak akkor kecsegtethet, ha szervesen beilleszkedik a versailles-i békerendszer általános revíziójába. Az 1930-as években pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e folyamatban Németország lesz a meghatározó tényező.

A német szövetségi rendszerhez tartozó államok három csoportra oszthatók. 1944 elejéig Magyarország azon államok csoportjába tartozott, amelyek Németország különböző mértékben alárendelt, ám szuverén szövetségesei voltak, s amelyek önként csatlakoztak. E csoportba sorolható még Finnország, Románia és Bulgária. Magyarország kezdetben, az 1920-as évek közepétől a vesztesek oldalára átsodródó Olaszország szövetségese volt. Az 1930-as évek második felétől – törekedve Itália "atyai" barátságának fenntartására – fokozatosan közeledett Németországhoz. 1943-ra végérvényesen ahhoz csatlakozott (alárendelt) szövetségesként, de nem csatlósként. A magyar csapatokat is önként, nem német kényszer hatására küldték a frontra 1941-ben.

Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarország átkerült azon országok csoportjába, amelyekben ún. ellenőrzéses uralom (Kontrollherrschaft) érvényesült. Ezek formailag még önállóak voltak, ám a német haderő és rendészeti szervek jelenléte erősen (de nem teljesen) korlátozta még meglévő államiságukat. E csoport tagjaként határozható meg a németek által megszállt Dánia, Quisling Norvégiája, Pétain kollaboráns Francia Állama vagy Japán esetében Bao Dai Vietnami Császársága.

A nyilas hatalomátvétel után a Hungarista Munkaállam átkerült abba a csoportba, ahol a német irányítás az élet minden területén direkt módon érvényesült. Ezen országok államisága csak papíron létezett. E kategóriába tartozott Pavelić Horvátországa, Tiso Szlovákiája, a bukott, majd a németek által kiszabadított Mussolini Olasz Szociális Köztársasága, illetve 1943-ig az olasz irányítás alatt álló, Olaszországgal formálisan perszonálunióban lévő Albánia. Ide sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által kreált államok, így a Mandzsukuo Császárság vagy a nankingi Kínai Köztársaság. Mindegyikük kitartott Németország (illetve Japán) mellett az összeomlásig, hiszen létükben is függtek az őket létrehozó nagyhatalomtól.

Voltak olyan, a korabeli német vagy olasz térképeken esetenként külön politikai egységként is feltüntetett tartományok, amelyek semmiféle államisággal sem rendelkeztek. Ezeket a nemzetközi jogi alapok sem érintették, s a fenti három csoport egyikébe sem sorolhatók be. Ilyen volt a Nagynémet Birodalomba betagolt Cseh-Morva Protektorátus, a Lengyel Főkormányzóság vagy a Szovjetunió megszállt részein kialakított négy német birodalmi komisszariátus: Ukrajna, Moszkóvia, Kaukázia, Keleti Komisszariátus (Ostland). Ez utóbbi Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelország 1939-ben a Szovjetunió által annektált részeit, Fehéroroszországot (Belorussziát) és Oroszország északnyugati körzeteit foglalta magában.

A keleti területek német közigazgatásába egyes helyeken bekapcsolódtak a lakosság látszatönkormányzatai és milíciái (például az ukrán nemzeti partizánok szervezete, az UPA), sőt kialakult egy pszeudo-államszövetség, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja. Németország szövetségesei közül a megszállt szovjet területek megszervezésében a legnagyobb szerepet Románia kapta, amely 1941. augusztus 30-án egy német-román egyezményben visszakapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, s annektálta Transznyisztriát. Finnország 1941. december 6-án visszacsatolta az 1939-1940-es szovjet-finn téli háborúban elvesztett területeit. A Magyar Megszálló Erők ellenőrizte ukrán és fehérorosz körzetek közigazgatási főhatalma német kézben maradt.

Szerbia – egyedülállóan – a harmadik és a negyedik csoport között foglalt helyet. Az 1941-ben felosztott Jugoszlávia egyik utódállamaként külön országot képezett, de tényleges államisággal nem bírt. Milan Nedić miniszterelnök helyett teljhatalommal a mindenkori belgrádi német követ irányította, s nem csatlakozott a nemzetközi egyezményekhez sem. Volt ellenben hadserege, amely részt vett a partizánmozgalom elleni háborúban, majd 1944 őszén harcolt az odaérkező szovjet hadsereg ellen, de seregtestei közvetlen német parancsnokság alatt álltak.

A XX. századi világháború lezárása

Az Egyesült Nemzetek, illetve a német szövetségi rendszerhez tartozott Magyarország, Olaszország, Románia, Finnország és Bulgária közötti hadiállapotot nemzetközi jogi szempontból az 1947. február 10-én aláírt párizsi béke zárta le. Kidolgozását a Külügyminiszterek Tanácsa 1945. december 16-26-i moszkvai ülésén határozták el. 1947. szeptember 17-én lépett életbe, a magyar Országgyűlés az 1947:XVIII. törvénycikkel iktatta be. Minden, egymással hadiállapotban állott állam képviselője aláírta.

A párizsi békekonferencia plenáris ülése 1946. október 12-én fogadta el a Magyarországnak szánt béketervezet szövegét, amelyet a Külügyminiszterek Tanácsa novemberben a dunai hajózás rendezésében és gazdasági kérdésekben kis mértékben módosított, így az eredetileg előírni szándékolt kártérítési kötelezettséget a külföldi állampolgárok által a háború során Magyarországon elszenvedett veszteségek vonatkozásában 75%-ról 66,5%-ra mérsékelte.

A békeszerződés bevezetője felsorolja, hogy Magyarország mely állammal és mikor került hadiállapotba. Az okmány 8 rész 42 cikkéből, 6 mellékletből, valamint 2 függelékből áll. I. rész: Magyarország határai; II.: politikai rendelkezések; III.: katonai rendelkezések; IV.: a szövetséges haderők visszavonása; V.: jóvátétel és visszaszolgáltatás; VI.: gazdasági rendelkezések; VII.: a Dunára vonatkozó rendelkezések; VIII.: záró rendelkezések. I. melléklet: Magyarország határai térképeken; II.: katonai és légi kiképzés meghatározása; III.: hadianyagok meghatározása; IV.: különleges rendelkezések bizonyos javak tekintetében; V.: szerződések, elévülések, forgatható értékpapírok; VI.: bírói határozatok. A függelékben kapott helyet az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszünet és az Atlanti Charta.

A békeszerződés semmisnek nyilvánítva az 1938-1941 közötti területi változásokat, Magyarország határait az 1938. január 1-jei állapotnak megfelelően állította vissza, ám a pozsonyi hídfőt Csehszlovákiához csatolta. Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyar fennhatóság alá tartozó személynek biztosítja, megszünteti a faji alapon és az antifasiszta tevékenység megtorlására foganatosított intézkedéseket, ilyeneket a jövőben sem hoz, s nem engedélyezi a fasiszta és revizionista szervezetek működését.

A katonai rendelkezések szerint Magyarország 65 ezer fős szárazföldi haderővel rendelkezhet és 5 ezer fős, 90 repülőgéppel felszerelt légierőt tarthat fenn. A béke megtiltotta atomfegyverek, saját meghajtású vagy irányított lövedékek birtoklását, valamint rendelkezett a magyar hadifoglyok hazaszállításáról. Ez utóbbi azonban több mint egy évtized múltán valósult meg…

A 27. cikk elrendelte a zsidókkal szemben hozott hátrányos rendelkezésekkel érintett javak, jogok és érdekek teljes visszaállítását vagy méltányos kártalanítás nyújtását. A 29. cikk lehetőséget biztosított a Szövetséges és Társult Hatalmaknak, hogy területükön kölcsönösség nélkül lefoglaljanak, visszatartsanak, felszámoljanak minden magyar vagyont. Magyarországnak le kellett mondania maga és állampolgárai minden követeléséről. A 38. cikk kimondta a Duna szabad hajózását minden állam számára.

A párizsi béke a magyar nemzetiségek kérdését azon államok belügyének nyilvánította, amelynek területén élnek, noha deklaratíven elismerte az általános emberi szabadságjogokat.

Elvetélt próbálkozások – további csonkítás és megnyomorítás

A magyar békedelegáció, Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével, először 1946. április 9-18. között tárgyalt a béke tervezetéről Moszkvában, de semmit nem tudott elérni azokból a magyar elképzelésekből, amelyeket a miniszterelnök a Nemzetgyűlés május 2-i ülésén többek között így foglalt össze: "A magyar békecélok elsősorban a határainkon kívül élő magyarok (…) megvédésére irányulnak, de (…) magukban foglalják (…) nélkülözhetetlen területi igényeinket is."

A magyar kormány 1946. április 14-én elfogadott hivatalos álláspontja alapján 22  000 km² területi igényt jelentett be Romániával szemben. Mivel a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-én az 1937. december 31-i határokat javasolta véglegesíteni, Nagy Ferenc június 15-25. között látogatást tett Washingtonban, Londonban és Párizsban. A brit kormány nem zárkózott el minimális magyar területi igény teljesítésétől, ám az amerikai kormány kijelentette, hogy csak akkor támogatja azt, ha a szovjet kormány is beleegyezik. Moszkva azonban elzárkózott, s tiltakozott a csehszlovák, a jugoszláv és a román kormány is. A magyar vezetés ezt követően 4000 km²-re mérsékelte a Romániával szemben támasztott területi igényt.

A csehszlovák vezetés nem csupán az egykori "kisantantos" szövetsége védelmében tiltakozott. Az 1943. január 12-i casablancai határozat ismeretében tartott egy vele szemben bejelentésre kerülő magyar területi igénytől. Casablancában ugyanis azt mondták ki, hogy érvénytelen minden, Hitler vagy Mussolini közreműködésével létrejött határváltozás, ám ez nem vonatkozik a kétoldalú egyezményekre. Márpedig az 1939. március 30-án megkötött s a Felvidék déli és Kárpátalja délkeleti sávjának magyar birtoklását elismerő határmegállapodás kétoldalú volt, akárcsak az 1940. október 7-i román-bolgár craiovai egyezmény. Ez utóbbit pedig nem helyezték hatályon kívül, s például Várna ezért tartozik ma is Bulgáriához.

A békekonferencia 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A Magyarországnak szánt béketervezettel foglalkozó Magyar Területi és Politikai Bizottság augusztus 26-i ülésén elutasítottak minden magyar területi igényt. A szeptember 5-i plenáris ülés ezt jóváhagyta, s a tervezetben visszaállította az 1937. december 31-i határokat.

Az ettől vérszemet kapó csehszlovák kormány területi igényt támasztott a Duna déli oldalán lévő ún. pozsonyi hídfőre, amely az 1921. évi trianoni béke alapján magyar felségterület maradt, s javaslatot tett 200  000 magyar kitelepítésére Csehszlovákiából. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter válaszában kiemelte: "Ha Csehszlovákia meg akarja tartani azt a területet, amelyen magyarok élnek, akkor tartsa meg az ott élő magyarokat is (…). Ha azonban (…) mindenképpen meg akarna szabadulni a magyar kisebbségtől, akkor a magyar kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy a népnek joga van a földhöz, melyen él." A bizottság a kért öt községből hármat (Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu) összesen 43 km²-en Csehszlovákiának ítélt, Rajkát és Bezenyét meghagyta Magyarországnak. A kitelepítést illetően további magyar-csehszlovák tárgyalásokat írt elő azzal, hogy ha a párizsi béke életbe lépését követő 6 hónapon belül nem születik megegyezés, akkor Csehszlovákia a Külügyminiszterek Tanácsához fordulhat egy végleges megoldás kidolgozása végett. Az elcsatolt területeken élő magyar lakosság megkérdezése a békekonferencián fel sem merült.

Magyarország gazdasági kötelezettségeinek tervezetét a békekonferencia Balkáni Gazdasági Bizottsága tárgyalta. A szovjet kormány elvetette az amerikai javaslatot a jóvátételi kötelezettség 200 millió dollárra való csökkentéséről, a Bizottság pedig a Németország által Magyarországgal szemben a háború során felhalmozott adósságra, valamint a kihurcolt magyar javak visszaadására vonatkozó magyar igényt.

A békeszerződés megszületett tehát, minden szigora ellenére biztosítva a szuverén és demokratikus fejlődés lehetőségét. Az már más tanulmány lapjaira tartozik, hogy Magyarország sorsa a valóságban miként alakult a sztálini világrendszerben, s ez miként vezetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásához, amelynek okaként sok minden felsorolható, csak épp a szuverenitás és a demokrácia nem.

Sipos Péter:

A kortársak számára végeláthatatlannak, már-már elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az 1939 szeptembere és 1945 augusztusa között eltelt hat "vértől, küszködéstől, könnytől és verejtéktől" oly nyomasztó esztendő. Sohasem volt még a történelemben ilyen kiterjedt, szinte az egész Földet átfogó háború. 61 állam vett részt benne, a Föld lakosságának 80%-a, és mintegy 40 ország területe vált hadszíntérré. Kb. 52 millió ember vesztette életét, ez már túllépi a felfoghatóság és érzékelhetőség határát. Az anyagi károk – ideértve a hadviselés költségeit is – csak csillagászati számmal mérhetők, ha egyáltalán fel lehet mérni őket: kb. 1,5 billió dollárra becsülhetők.

A háború nem csupán területi értelemben fogta át a földgolyót, hanem minden akkor élő ember sorsát egyik pillanatról a másikra megváltoztatta: "…az élet egyszerre kettéhasadt: az, ami most folyt, és az, ami egy pillanattal előbb, a háború előtt volt, mindörökre elkülönült egymástól" – érezték Konsztantyin Szimonov "Élők és holtak" c. regényének hősei, amikor meghallották a végzetes hírt. Az emberek életmódja, felfogása, egymás közötti kapcsolatai gyökeresen átalakultak. Kivételes rendelkezések, parancsok írták elő, mikor mit kell tenniök, új íratlan törvények, viselkedési minták és erkölcsi normák szabályozták életüket. A hadat viselő államok az első világháborúhoz képest összehasonlíthatatlanul átfogóbb, súlyosabb igényeket támasztottak polgáraikkal szemben, és minden emberi, anyagi és erkölcsi erőforrásuk legteljesebb mértékű mozgósítására törekedtek. A fegyveres erőkben szolgálók és a civil lakosság közötti – az amerikai kontinenstől eltekintve – különbség lényegében megszűnt. A polgári népességből a légiháborún és az állandó hadműveleteken kívül sok millió áldozatot szedett a korszerű technológiával végrehajtott népirtás, továbbá a tömeges megtorlás ellenállás, engedetlenség, hűtlenség esetén. Míg az első világháborúban a katonák és a civilek halálozási aránya 75:1 volt, addig a második világháborúban kb. 27 millió katona és kb. 25 millió civil pusztult el – az 1,8:1 arány szinte "kiegyenlítődött". Ez volt a történelem első totális háborúja. A küzdelem teljessége, mindent átfogó jellege feltételezte, hogy végső kimenetelét egyes személyek, egyedi események avagy különleges harceszközök, fegyvernemek, kivételes hírszerzési teljesítmények együttesen döntsék el. A totalitás azt is jelentette, hogy egész társadalmak mérkőztek meg, nem volt olyan anyagi vagy szellemi szférája működésüknek, amely kimaradhatott volna a könyörtelen próbatételből. Az emberek életén, népek nemzetek sorsán kívül az egész emberiség jövője, a haladás és a humánum tovább élése volt a tét. Jóllehet az első világháborúban is jelentkeztek bizonyos ideológiai mozzanatok, a második világháború, Joachim C. Fest német történész szavaival "bizonyos értelemben világméretű polgárháború volt, amely… arról a morálról döntött, amely a jövőben a világot mozgatja".

A fasizmus győzelme leszámolást jelentett volna a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia eszményei jegyében a nagy francia forradalom óta elért vívmányokkal és kialakult életvitellel. A világméretű terroruralomtól egyetlen ország sem lehetett volna biztonságban. Winston Churchill angol politikus 1940-ben kifejtette: "A háború egy olyan iszonyatos zsarnokság ellen folyik, amelyet semmi nem múlt felül az emberi bűnök sötét és gyászos listáján."

A faji felsőbbrendűség elvére építő rabszolgaság új korszakában az uralkodó fajhoz nem tartozók számára csak a puszta vegetálás jutott volna osztályrészül, s csak addig, amíg munkaképesek voltak. Heinrich Himmler, Adolf Hitler egyik alvezére, így határozta meg az "új rend" lényegét: "Az a kérdés, hogy más népek bőségben élnek-e vagy éhhalált szenvednek, mint a barmok, engem csak annyiban érdekel, amennyiben szükségünk van rájuk mint szolgákra kultúránk számára."

Az eszmék harca minden eddiginél nagyobb jelentőségűvé tette a lélektani hadviselést. Ebben kiemelkedő szerep jutott az első világháború után, de Európában inkább csak az 1930-as években elterjedt találmánynak, a rádiónak. Az új kommunikációs eszköz addig elképzelhetetlen kiterjedésben és hatásfokkal tette lehetővé a propagandát.

A rádió azonban csupán egy műszaki vívmány volt a sok közül a hadviselés szolgálatában. Valójában technikai-tudományos háború is zajlott. Soha ilyen ütemben nem folyt tudományos kutatás, és példátlanul lerövidült az út a laboratóriumoktól az üzemekig, az eredményeket azonnal hasznosították. A termelési forradalom eredményeként hatalmas gyárak ontották a repülőgépeket, a hajókat, a páncélosokat és egyéb járműveket, hogy biztosítsák a történelem első gépi háborújának anyagi-technikai alapjait.

Más távlatokat és értelmet kapott a háború globális jellege is. Nem egyszerűen több frontról volt szó, mint 1914-1918 között, hanem az euro-afrikai, euro-atlanti régiókban és az eurázsiai térségben, valamint a világóceánon és a levegőben zajló hadműveletek szoros és kölcsönös összefüggéseiről. Roppant méretű haderőket, tömérdek hadianyagot, nyersanyagot, élelmiszert kellett szállítani a világ egymástól távol eső pontjai között. Ezért a győzelem vagy a vereség múlhatott a szárazföldi és a tengeri összeköttetésen, illetve ennek megszakításán.

Az összecsapás méretei szükségessé tették elsőbbségi szempontok meghatározását minden ország számára. A prioritások, "a sorrendiség" kérdése a szövetségi rendszerek működésének teherpróbája volt. Az ún. tengelyhatalmak, Németország, Olaszország és Japán csak a világ tervbe vett felosztásáig jutottak a remélt győzelem után. Hadászati terveiket még az európai fasiszta nagyhatalmak sem egyeztették össze, még kevésbé volt ilyesmiről szó Japánnal. Tehát a világháború a tengelyhatalmak számára a hadszínterek terjedelmére vonatkozott, nem jelentett globális együttműködést.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – különösen 1943-tól – már nem külön-külön háborúkat vívtak, hanem egyeztették stratégiai terveiket. Oly közel jutottak az egységes küzdelemhez, ahogyan ez az eltérő angolszász-szovjet, illetve angol-amerikai más érdekek miatt egyáltalán lehetséges volt.

A világméretű összefüggésekből következően az egyes hadszíntereknek nem tulajdonítható abszolút, az egész háborúra érvényes fontossági sorrend. A fasiszta szövetség legnagyobb erejét jelentő Németország elleni küzdelem fő terheit a Szovjetunió viselte. A német hadsereg katonai és hadianyag-veszteségeinek kétharmadát a keleti fronton szenvedte el. Egyetlen front fejleményei azonban önmagukban nem döntötték el a háborút. Az észak-afrikai, a közel- és távol-keleti, majd a dél- és nyugat-európai hadszínterek, a tengeri és a légiháború, amelyek terheit az angolszászok viselték, erőik megosztására kényszerítették a tengelyt, feltartóztatták előretörését fontos stratégiai pontok, új nyersanyagbázisok felé, s végül felmorzsolták tartalékait, amit egyébként a Szovjetunió ellen vetett volna be.

Varga Éva:

A második világháború vérzivataros hat esztendeje szerte a világon több mint 50 millió katonai és polgári személy életét követelte, hadifogságba Európában 20-22 millió katona és civil személy került. A történelem eddigi legnagyobb katasztrófáját jelentő háborúban való magyar részvételről már könyvtárnyi irodalom jelent meg, de még mindig sok a homályos pont, amelyeket elhallgatunk, esetleg félremagyarázunk. A XX. századi magyar-szovjet kapcsolatok kutatása terén a rendszerváltás óta a korábbi ideológiai megkötésektől mentesen folynak a tudományos feltárások, összegzések, ugyanakkor a két ország kapcsolatrendszerében a mai napig szép számban találhatunk "fehér foltokat". Ezek közül az egyik – talán legfájóbb – problematika a hadifogolykérdés, hiszen kevés olyan magyar és orosz család létezik, akinek valamilyen hozzátartozóját ne érintették volna a második világháborús események. A 20. század második világégése során Magyarország lakossághoz viszonyított embervesztesége a negyedik legnagyobb a világon, Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött.

Közismert tény, hogy a második világháborúban elpusztult, fogságba esett katonákat a pártállami korszakban sokáig említeni sem volt szabad, a kérdéskör a történeti szakirodalomban is nemkívánatos téma lett, emiatt valós adatokkal számoló veszteségkutatás sem folyt. Ez az állapot az elmúlt évtized alatt gyökeresen megváltozott, számos tudományos publikáció látott napvilágot, rendkívül gyorsan gazdagodik a memoárirodalom, sorra jelennek meg a korabeli naplójegyzetek és a visszaemlékezések. Az elmúlt időszakban – részben az egykori szovjet levéltárak megnyitásának köszönhetően – Oroszországban is érzékelhető a Nagy Honvédő Háborúhoz és a hadifogoly-problematikához való hozzáállás változása. Új szemléletmódot tükröző publikációk, köztük forráskiadványok is jelennek meg, egyre gyakoribbak e témában a tudományos rendezvények, konferenciák, kiállítások. A megjelent művek közül rendkívül fontos kiemelni a Rosarhiv és a Volgográdi Egyetem XX. századi Gazdaságtörténeti Tudományos Kutató Intézete irányításával a "Hadifoglyok a Szovjetunióban. 1939-1956" elindított forráskiadvány-sorozatot, melyből 2000 és 2004 között már 3 vaskos kötet látott napvilágot.¹ A kiadványsorozat az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban (RGVA), az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában (GA RF) és az Oroszországi Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltárban (RAGSZPI) őrzött, a hadifogolykérdésben illetékes állami szervek iratanyagát emeli be a tudományos kutatásba. Az Oroszországi Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete pedig 1996-ban indított el egy monumentális kiadványsorozatot a Nagy Honvédő Háborúról, amelyből 1996-tól napjainkig több mint húsz kötet látott napvilágot. A szintén levéltári forrásokra épülő, többek között a – külföldiek által ma sem igazán kutatható – podolszki katonai irattár anyagából is válogató kiadvány három kötetben foglalkozik a Szovjetunióba került hadifoglyok sorsával.²

Ugyanakkor a Magyarországon a témakörben eddig napvilágot látott publikációk között szinte alig akad olyan, amely közvetlenül oroszországi levéltári forrásokra is támaszkodna. Külön problémát okoz, hogy folyamatosan összemosódik a Gulagra és a hadifogságba kerültek sorsa, holott az egykori Szovjetunióban – a Belügyminisztérium (MVD) keretén – belül két teljesen különálló szerv intézte az elítéltek és a hadifoglyok ügyeit.

A moszkvai Oroszországi Állami Katonai Levéltárban – a zsákmányolt dokumentumok mellett – az egykori Különleges Archívum gyűjteményében található – az 1939-1960 között működött – GUPVI NKVD/MVD (Glavnoje upravlenyije vojennoplennih i intyernyirovannih – a Szovjetunió Belügyminisztériumának a hadifoglyok és internáltak ügyeinek intézésére alakult főhatósága) hatalmas mennyiségű iratanyaga (mintegy 3,8 millió őrzési egység). Ez az iratkomplexum a második világháború hadifogolykérdésének tudományos kutatása terén gazdag, eddig ismeretlen információkat tartalmaz, amelyek feltárása magyar részről az elmúlt években kezdődött meg.

A Szovjetunió nem vett részt 1929-ben, Genfben a hadifoglyok jogállásának szabályozása céljából a nemzetközi vöröskereszt által összehívott értekezleten, és nem is fogadta el az ún. Genfi konvenciót. Csupán a sebesült és beteg hadifoglyokról szóló rendelkezéseket ismerte el és léptette életbe 1932-ben. A komplex kérdéskört saját, belső törvényhozásán belül kívánta rendezni, ezért 1931-ben a SZU Központi Végrehajtó Bizottsága (CIK) és a Népbiztosok Tanácsa (SZNK) külön rendeletet alkotott a hadifoglyok helyzetéről. A Szovjetunió megtámadása után ezt a rendeletet felülvizsgálták, módosították, és már 1941. július 1-jén megjelent a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának 1798-800c számú rendelete a hadifoglyokról, amely a háború alatt és után is hatályos volt.

A második világháború következtében az NKVD (1946. március 1-jétől MVD) felügyelete alatt álló lágerekbe mintegy 4 millió német, japán, magyar, osztrák, román, olasz, finn és egyéb nemzetiségű hadifogoly került. 1946-ban a külföldi hadifoglyok és internáltak 267 főtáborban és 2112 mellérendelt táborrészlegben, valamint 392 speciális munkabrigádban és 178 speciális kórházban voltak elhelyezve, gyakorlatilag szétszórva a Szovjetunió teljes területén. Nem működtek nemzetiségek szerint elkülönített lágerek, ezt bizonyítja az a korabeli dokumentumok alapján általunk összeállított lágerjegyzék, mely szerint 181 lágerben és 35 lágerrészlegben voltak elhelyezve 1941-1955 között a magyar hadifoglyok. A szovjet vezetésnek szándékában állt elkülöníteni bizonyos nagyobb létszámot kitevő nemzetiségeket, elsősorban a hatékonyabb antifasiszta és propagandatevékenység fokozása érdekében, de ez a törekvés csak részben és későn, 1948-ban valósult meg. (Erre az időszakra a legtöbb magyar hadifogolyt a 62-es számú kijevi lágerbe szállították.)

A hadifoglyok számát illetően, a német és japán hadifoglyok után a harmadik helyen a magyar hadifoglyok száma szerepel.

Egy 1945. november 2-án kelt kimutatás szerint 1941-1945 között szovjet hadifogságba esett: 3 729 304 fő. Ebből 3 120 944 fő a Németországgal vívott háború során, 608 360 fő a Japánnal vívott háború során. A német hadsereg állományából 2 293 269 fő került fogságba, a magyar hadsereg állományából 541 530 fő. (Ebből: 537 532 fő magyar, 3998 fő zsidó.)³

Egy későbbi, 1949. január 26-án készült kimutatás az alábbi adatokat tartalmazza a magyar hadifoglyokra vonatkozóan: Fogságba került: 526 604 fő, ebből repatriálva lett (hazaszállíttatott) 418 782 fő. Hadifogságban meghalt: 51 005 fő. Gulagnak átadva: 14 fő, katonai bíróság által elítélve: 70 fő, börtönbe került: 510 fő. 1949. január 1-jén még fogságban található: 8021 fő.⁴

A repatriált magyar hadifoglyok számára vonatkozóan egy másik jelentésben 419 523 fő szerepel.⁵

A szovjet forrásokban fellelhető kisebb eltéréseknek – a bürokrácia pontatlanságán kívül – több oka is van. A hadifoglyok többszöri ellenőrzésen, adatfelvételen estek keresztül, sok esetben tolmács segítsége nélkül, és nem kis gondot okozott a nyelvismeret hiánya. Elképzelhető, hogy nem mindig értették az eléggé terjedelmes orosz nyelvű kérdőív bizonyos pontjait. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a történeti Magyarország területéről érkeztek a foglyok, és voltak esetek, amikor a nemzetiségét jelölte meg, emiatt esetleg a statisztikai kimutatásokban pl. a románok közé sorolták az illetőt.

A szovjet statisztikai nyilvántartásokban a hadifoglyok létszámától általában külön futott az internáltak létszámának nyilvántartása. Az 1953. április 23-án készített kimutatás szerint a Szovjetunió területére 178 630 fő internált polgári személy került, akik 199 munkabrigádban dolgoztak.⁶ A részletes nyilvántartásokban 24 443 fő magyar internált szerepel: (ebből férfi: 15 344, nő: 9109).

Az eddigi kutatásaink tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy a hadifoglyok létszámába belekerültek olyan elhurcolt személyek is, akik sohasem szolgáltak a magyar hadseregben. A foglyokról készített személyi kartotékot vizsgálva, találhatunk a hadifoglyok közé besorolt polgári személyeket is. Ugyanakkor az eddig átnézett lágerek iratai alapján bizton állítható, hogy hadifogolylágerekbe csak férfiak kerültek, az elhurcolt nők és gyermekek az internáltak és a munkabrigádok részére működtetett lágerekben külön kerültek elhelyezésre.

2005 tavaszán az Oroszországban megrendezésre kerülő Magyar Évad keretén belül – a 60. évforduló alkalmából – az Oroszországi Állami Katonai Levéltár és a moszkvai magyar Levéltári Intézet együttműködésének eredményeként jelenik meg Moszkvában a magyar hadifoglyokra vonatkozó forráskiadvány.⁷ A kötetben szereplő 150 dokumentum és közel 100 illusztráció nagy része először kerül publikálásra, és bizonyos levéltári iratok minősítését a kiadvány megjelentetése érdekében oldották fel.

A téma vonatkozásában további alapos kutatásokra van szükség, megközelítően végleges számokat csak az egykori szovjet és magyar források teljes körű feltárása és összevetése során kaphatunk.

Jegyzetek

¹ Vojennoplennije v SZSZSZR.. 1939-1956. Dokumenti i matyeriali. Össze­állította: M. M. Zagorulko, Sz. G. Szidorov, T. V. Carevszkaja. Szerk.: M. M. Zago­rulko. Moszkva, Golosz, 2000. A szerkesztők az első kötetbe a felsőbb törvényhozási és végrehajtó szervek előkészítő és normatív dokumentumait válogatták össze, különös tekintettel az NKVD/MVD-iratokra.

Vojennoplennije v Sztalingragye. 1943-1954. Dokumenti i matyeriali. 2 k. Szerk.: M. M. Zagorulko, Volgograd, Goszudarsztvennoje ucsrezsgyenyije "Izdatyel", 2003, 1160 o. A kötet összeállítói: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. A második kötet levéltári dokumentumai a sztálingrádi területi hadifogolyszervek létrehozása és fejlődése mellett bemutatják azt is, milyen szerepet játszottak a hadifoglyok Sztálingrád újjáépítésében és a terület gazdasági életének fellendítésében.

Glavnoje upravlenyije po gyelam vojennoplennih i intyernyirovannih NKVD-MVD SZSZSZR. 1941-1952: Otcsetno-informacionnije dokumenti i matyeriali 4. k., Összeállította: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. Szerk. M. M. Zagorulko, Volgograd, Volgogradsz­koje naucsnoje izdatyelsztvo, 2004, 1118 o. A 4. kötetben szereplő mind a 144 dokumentum először kerül publikálásra, és az MVD GUPVI részlegének fennállása alatti legfontosabb átfogó beszámolókat, jelentéseket tartalmazza.

Vojennoplennije o Sztalingragye i o perezsitom. III. k. A 3. kötet már nyomdában van, és a sztálingrádi területen létesített lágerek német nemzetiségű hadifoglyainak az antifasiszta mozgalom keretén belül folytatott kulturális tevékenységét mutatja be.

Az 5. – két könyvből álló – köteten most dolgoznak a szerkesztők. A GUPVI regionális szerveinek jelentései, lágerparancsnokok beszámolói kerülnek publikálásra.

² Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Inosztrannije vojennoplennije vtoroj mirovoj vojni v SZZSZR. 24 k., Moszkva, Terra, 1996, 560 o.Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Nyemeckije vojennoplennije v SZSZSZR. 1941-1955 gg. 24 k., (13-2), Moszkva, Terra, 1999, 560 o.

³ RGVA. F. 1p.. Op. 01е. D. 39. 20-21. o. I. A. Petrov altábornagy, a GUPVI helyettes vezetője által készített kimutatás.

⁴ RGVA. F. 1e.. Op. 01. D. 46. 212-215. o. A GUPVI 1. osztályának kimutatása a volt európai és japán hadseregek hadifoglyainak mozgásáról.

⁵ RGVA. F. 1p.. Op. 14. D. 32. 188-190. o. GUPVI-kimutatás a volt nyugati hadseregek hadifoglyainak 1944-1950. január 1-jéig történő repatriálásáról.

⁶ RGVA. F. 1p.. Op. 3g. D. 9. 1-30. o. Jegyzék az ORB (különleges munkabrigádok) elhelyezkedéséről, létszámáról 1945. június 1-je és 1950. január 1-je között.

⁷ Vengerszkije vojennoplennije v SZSZSZR. Dokumenti 1941-1953 gg. A kötet a ROSZPEN Kiadó gondozásában jelenik meg.

Konok Péter:

– Nincs értelme – nevetett Alice -, a lehetetlent nem hiheti el az ember!- Szerintem nincs elég gyakorlatod – mondta a Királynő. – Én a te korodban naponta félórán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem. (Lewis Carroll: Alice Tükörországban)

Eredetileg nem szándékoztam írni erről a témáról – a felkérés dacára sem tartom magamat a téma avatott kutatójának, Auschwitzról töprengeni nem szeretek, a háborús filmeket kikapcsolom, nem érdekel, hogy menti meg Ryan közlegényt az Egyesült Államok… lelki egyensúlyom billenékeny, gyerek az iskolába el, ő is zaklatott, cipeli dögnehéz táskájában a tudományt meg a körözöttes kenyeret, a hó szemetel, Xanax, kávé, cigaretta, azután vissza az ágyba, jó reggelt, Kelet-Európa…! Sajnos azonban mazochisztikus szertartásom a kávé mellé a Reggeli Krónika fogyasztása, napirenden az auschwitzi évforduló, sebaj, Gyurcsány ígéri, megvéd, a gyereket nemkülönben – Rebekának hívják szegényt, jósolták sokan, baja lesz még ebből… -, Szájer viszont már egész Európát védené a vörös csillagtól is. Frappáns időzítés ez, láthatja bárki, igazi hungarikummal törni be az európai ideológia piacára. Pont ma, pont mi (ők). A felszín fecseg, hallgatja a mély. Jó, mégis, juszt is írok.

A világháborúról rengeteget lehet gondolkodni, átértelmezni, feldolgozni, bemutatni. Az én szolgáltatómnál három tévécsatorna ontja a nap huszonnégy órájában a "dokumentum"-filmeket, besuvasztva két gyilkos krokodil és egy számítógépen szimulált kéjgyilkosság közé Dönitz eltűnt tengeralattjáróját, Hitler kutyáját, Sztálin pipáját, D-dayt, D-dayt minden mennyiségben. Kínálat van, kereslet is nyilván. Az egykor valós horror önmaga puszta jelzésévé válik, a szenvedés metaforikussá szelídül. A második világháború kétségkívül piackonform.

Nincs, nem is lehet ma olyan politikai áramlat, amely ne viszonyulna valamilyen módon a fasizmushoz, következésképpen a világháborúhoz. Nyugaton – itt, Kelet-Nyugaton is – éppen ez az egyik határvonal "szalonképes" és "szalonképtelen" politizálás között, bár a distinkció, láthatjuk sokszor, igen rugalmas. Az ábrázolás markánsan fekete-fehér, a csúsztatások sokkal inkább az értelmezésekben bukkannak elő. Ne foglalkozzunk most azokkal, akik a "fekete" oldalt próbálják önmagában kifehéríteni: ami a mai történetírásból – az ideológiacsinálás e fontos műhelyéből – nagyrészt (tisztelet a kivételeknek: vannak azért, szerencsére) kikopott, az sokkal inkább az általános, strukturális okok és tényezők feltérképezése, az ellentétek és azonosságok dialektikájának megragadása. Bár a történettudomány úgy általában régen túllépett már a romantikus freskók felvázolásának tizenkilencedik századi módszerein, a fasizmus, a Holokauszt vagy éppen a világháború tekintetében mintha elbátortalanodna, visszaesne gyermekkori szokásaiba. Orrát túrja, gagyog s ragyog.

Véleményem szerint képtelenek leszünk megérteni a fasizmust, ha valamiféle páratlan, elszigetelt történelmi jelenségnek tekintjük, kollektív őrületnek ábrázoljuk. Méreteiben kétségkívül példátlan iszonyatot hozott az emberiségre, de a rémségek Everestje nem csupán maga a hegycsúcs, hanem széles sziklaalapzaton nyugszik. A fasizmus valójában ugyanannak a társadalmi rendnek egy szélsőséges változata, mint a szövetségesek "demokráciája": fasizmus és tőke, ugye, jegyesek. Ha a fasizmus – és ezt sokan vallják – a kapitalizmus válságának terméke, akkor jó szívvel nem állíthatjuk, hogy egyedi jelenségről van szó. A kapitalizmus alapjaiban nem változott azóta sem, és minden ellenkező híreszteléssel szemben továbbra is produkál válságokat, immanensen és elkerülhetetlenül. Az egykor szentírásként vallott, manapság végképp elvetett dimitrovi meghatározás nem pontos ugyan, de nem is teljesen helytelen. A tőkeviszony mindennapi, demokratikus diktatúrája adott körülmények között nyílt, terrorisztikus diktatúrákba csaphat át – végül is mi más a fasizmus lényege? Még a történelmileg létezett fasizmusoknak is voltak sajátos megkülönböztető jegyei: sokban különbözött az olasz fasizmus a nácizmustól, Franco Horthytól, Salazar Pinochettől… Jelentős különbségeket találunk a "másik oldalon" is; a legszembeötlőbb különbség természetesen a Szovjetunió és többi szövetségese között érezhető. Manapság egyre divatosabb viszont a szovjetek és a nácik azonosságát hangsúlyozni – így értelmezendő Szájer József szimbolikusan ostoba gesztusa is -, vagyis az az igyekezet, hogy a fasizmus feltételezett egyediségét valamilyen módon a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti totális antagonizmussá kerekítsük. Ez a törekvés azonban mélyen történelmietlen: a fennen hangoztatott "azonosságok" mellett különbségekben sincs hiány, ráadásul hasonlóságokat és eltéréseket éppilyen arányban találhatnánk a nyugati demokráciák és a Szovjetunió, vagy éppen – párhuzamokat talán még nagyobb arányban – a Nyugat és a náci Németország között. Hogy mi volt a Szovjetunió, arról rengeteget lehetne és kell is vitatkozni (csak utalnék az e lap hasábjain folyt legutóbbi vitákra), de egyvalami biztos: nem volt "kommunista ország" (ami önmagában is contradictio in adiecto). Szerintem minden további nélkül államkapitalista rendszernek tekinthetjük (ami viszont természetesen tautológia), vagyis egy olyan világméretű társadalmi rendszer, a kapitalizmus egy sajátos verziójának (Ana Bazac igen szemléletesen "izotópnak" nevezte), amelybe mind világháborús szövetségesei, mind pedig ellenségei egyaránt beletartoztak, ám a Szovjetunió sok tekintetben "különleges izotóp" volt.

Ezek az "izotópok" heves reakciókba bonyolódtak egymással. A második világháború alapvetően nem ideológiák, még kevésbé "civilizációk" közötti összecsapás volt, hanem olyan klasszikus érdekharc, amely számos sajátos elemet is hordozott. A háborút megelőző évek egyik legfontosabb problémája az volt, hogy a hárompólusú leosztásban milyen aktuális szövetségek köttetnek. Mind a nyugati "demokráciákban", mind a Szovjetunióban, de a fasiszta országokban is sokan úgy vélték, hogy a logikus megoldás a nyugati-fasiszta koalíció lenne a "bolsevik fenyegetéssel" szemben. Ideológiailag valóban ez tűnhetett a legvalószínűbbnek: ebből a szempontból a Szovjetunió forradalmi retorikája, de egész társadalmi-gazdasági berendezkedése sokkal inkább eltért a másik két tömbtől, mint azok egymástól. Gyakorlati szinten azonban a fasiszták ad absurdum kapitalizmusa sokkal rombolóbb volt a kapitalista világrendszer egészére nézve (hogy az "emberiségről" most ne is beszéljünk), mint a szovjetek ellentmondásos (anti)kapitalizmusa. A fasizmus és a bolsevizmus koalíciója ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen lett volna: közös érdekeik lényegében nem voltak, a két rendszer minden szempontból kizárta egymást. Köztudott, hogy Sztálin lényegében végigkönyörögte az összes nyugati hatalmat, és csupán az egyértelmű és mindenirányú elutasítás hatására kötötte meg a Molotov-Ribbentrop-paktumot – hiszen lényegében ő is egy, a Szovjetunió elleni közös nyugati-fasiszta offenzíva rémét látta kirajzolódni. A nyugati országok tulajdonképpen helyesen látták, hogy míg a bolsevizmus és a fasizmus ab ovo halálos ellenségei egymásnak, addig köztük és a fasizmus között csupán hagyományos érdekellentétek vannak. Amit nem vettek számításba, az a német (és részben az olasz) fasizmus féktelen imperializmusa volt; ez az imperializmus olyan ideológiai legitimációt szült, amely önálló erővé válva végül már az összkapitalizmus működését veszélyeztette: a háborút végül a németek robbantották ki, a nyugati diplomácia az utolsó pillanatig példátlan engedmények és megalázkodások sorozatával igyekezett elodázni azt. A tőke fasiszta irracionalitása kovácsolta össze a nyugati "demokráciák" és a Szovjetunió furcsa koalícióját. Más lehetőség egyszerűen nem maradt.

Kétségtelen, hogy az egymás ellen forduló "izotópok" mindegyike saját túléléséért harcolt; volt azonban egy magasabb absztrakciós szint, a kapitalizmus mint olyan fennmaradása, amely valamilyen szinten mindegyiküknek vitális érdeke volt: egy valóban forradalmi átalakulás (amely egyébként, szemben az első világháború végének időszakával, a második világháború során és azt követően sem került napirendre) egyik blokknak sem állt érdekében. Ebben a harcban tulajdonképpen az összes rendszer állt az "emberiséggel" (ha bátrabb és naivabb lennék, azt írnám: a proletariátussal) szemben. És éppen ez az a rétege a valóságnak, amelyet sem az ideológusok, sem a történészek, de általában véve is igen kevesen méltatnak figyelemre manapság. A konkrét vérengzések, csaták és lágerek, az iszonyat gyakorlata és mechanikája jól feltérképezett, és rengetegen kutatják továbbra is. Erre szükség van; felejteni nem szabad. Természetes, hogy felmerül a felelősség kérdése, és az sem meglepő, hogy erre különféle válaszok születnek. Kétségtelenül vizsgálni kell a személyi felelősségeket és kiterjesztésüket, az egyes szervezetek, struktúrák, államok felelősségét is. De álságos dolog lenne itt megállni. Egy magasabb szinten megkerülhetetlen a tőkés termelés, a kapitalizmus felelősségének megállapítása, ahol "demokrácia" és "diktatúra" csupán átmeneti és esetleges formák, amelyek az adott körülmények között kisebb-nagyobb – vagy éppen katasztrofális – zökkenőkkel átcsúszhatnak egymásba úgy, hogy a termelés maga alapjában érintetlen marad. (Németország bő negyedszázad alatt mindent produkált: [véresen levert] proletárforradalmat, demokráciát, fasizmust, háborút, ismét demokráciát… ám Marx szavaival a pénz mindvégig zavartalanul pénzt fialt…)

Ám ha a Szovjetuniót és a fasizmust egyaránt "diktatúraként" határozzuk meg, lényegében nem sokat mondtunk. A köztük lévő alapvető ideológiai különbségek (az osztályelmélet és a fajelmélet nem hogy rokonok lennének, de kölcsönösen kizárják egymást) a két "izotóp" alapvető strukturális különbségeinek eredményei. A náci Németország a klasszikus paternalista kapitalizmus egy torz mutációjának tekinthető, és nem volt államkapitalista rendszer. A Szovjetunióban pedig – ellentétben a nyugati országokkal – semmi esély sem volt a fasizmusba való átmenetre. Ehhez előbb fel kellett volna számolni az államtulajdonosi struktúrákat és visszaállítani a klasszikus kapitalista magántulajdont: az "elárult forradalom" országában csupán egy komplett ellenforradalom következetes végrehajtása után lett volna lehetőség a fasizmussal való azonosulásra. Ez az adott történelmi helyzetben lehetetlen és értelmetlen lett volna, ilyen igények komolyan fel sem merültek. A fasiszta mutáció minden esetben egy megrendült piacgazdaságban gyökerezik; létrejöttében éppúgy szerepe van a válság meghaladására tett kétségbeesett kísérleteknek, mint a forradalmi átalakulástól való félelemnek. Az ellenforradalmiság a fasizmus (minden fasizmus) alapvető vonása, sőt a "fasiszta forradalmiság" záloga saját hirdetőinek szemében is éppen ez a manifeszt ellenforradalmiság. Csupán látszólag paradox, hogy a Szovjetuniónak előbb demokratizálódnia kellett volna ahhoz, hogy utána fasizálódhasson: ma persze már minden lehetősége megvan erre…

A Szovjetunió "rémtetteinek" hangsúlyozása manapság általánossá vált, de ez sajnálatosan nem egy univerzalisztikusabb szemlélet jele, hanem nemegyszer a fasizmus mentegetésére tett kísérlet (persze az "objektivitás" jegyében), de sokkal inkább a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti azonosságok tagadása, a "kétfajta diktatúra" elfogadhatatlan azonosítására és egy idealizált demokrácia mítoszának megteremtésére irányuló igyekezet. Az eredeti fekete-fehér leosztás megmarad, csupán a szovjetek "átcsúsznak" a fekete oldalra. Ezáltal persze maga a fasizmus is relatívvá válik: a "bolsevik fenyegetéssel" szemben némileg még jogosultnak (vagy legalábbis: részben igazolhatónak, Nolte és követői szerint "válasznak") is tekinthető, míg ugyanez a fasizmus Nyugat felé teljesen elítélendő. Mindez a képmutatás meghozza gyümölcsét: ma a magyar kisiskolások közül sokan úgy tudják, hogy a második világháborúban a magyarok az amerikaiak oldalán harcoltak az oroszok és a németek ellen…

A történetírásban is igen kevés figyelmet kapnak azok a kapcsolatok, amelyek a világháborúban ellenségesen szemben álló struktúrák között fennálltak. Kevés szó esik a nyugati szövetségesek cseppet sem szívderítő tevékenységéről: Drezda bombázásáról, a Holokauszt figyelmen kívül hagyásáról, a nagy konszernek között mindvégig fennálló, a frontvonalakon átívelő kapcsolatokról – business as usual – akár a stratégiai nyersanyagok tekintetében is… a sor hosszan folytatható lenne. Ezeket, ha egyáltalán szóba kerülnek, a "háborús szükségszerűség kényszerének" tekintik, vagyis kénytelen racionalitásukat hangsúlyozzák, hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ezzel szemben a fasizmus rémtetteit – és újabban a szovjetekéit – irracionálisnak ábrázolják, kivetve őket a józan ész (vagyis a kapitalista rendszer) kereteiből. Tőkés frakciók érdekharca így a ráció és az őrület apokaliptikus küzdelmévé nemesül, ami persze mindenre igazolást, felmentést kínál. Pedig a fasizmus csupán azt mutatja, hogy a tőke racionalitása az ember szempontjából mélységesen irracionális, hogy az érték értékesülése tökéletesen megfér az emberiség katasztrófájával, hogy emberek millióinak likvidálása rokon az emberek milliárdjainak kizsákmányolásával, az emberi élet kioltása csupán hátborzongatóan logikus folytatása az emberi élet fokozatos elrablásának: "a háborúban ontják, a békében szívják a vérünket" – fogalmazták meg kurdisztáni felkelők az 1990-es évek elején.

Az 1945 óta eltelt hat évtizedben a régi történet folytatódott: a béke csupán a háború folytatása volt, más eszközökkel. Méreteiben nem ismétlődött meg a Holokauszt iszonyata. Módszereiben igen; az egy nagy mészárlást sok kisebb helyettesítette. A "béke" szimbolikusan Hiroshimával vette kezdetét. És még a fasizmust sem sikerült kiirtani. Olyannyira nem, hogy újra és újra visszaköszön "mérvadónak" tekintett "demokratikus" politikai erők eszközkészletéből is. Hiszen televénye, a kapitalista társadalom köszöni, viszonylag jól van.

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

A tiltakozás új szereplőinek arculata

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

Jegyzetek

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)

A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.¹ A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze² szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”³ . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal⁴ ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”⁵ . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv⁶ , valamint tanulmány⁷ . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások⁸ során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”⁹ örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz¹⁰ . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz¹¹ : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve¹² –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti¹³ . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak¹⁴ . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába¹⁵ annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik¹⁶ . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel¹⁷ .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá¹⁸ ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja¹⁹ . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében²⁰ . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia²¹ strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik²² . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrᔲ³ – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnőv锲⁴ ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti²⁵ . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”²⁶ . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek²⁷ . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken²⁸ :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”²⁹

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”³⁰ ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés³¹ ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”³² . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”³³ . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”³⁴ is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit³⁵ .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai³⁶ , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is³⁷ .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak³⁸ .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”³⁹ .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása⁴⁰ .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik⁴¹ .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”⁴² . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek⁴³ .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

Jegyzetek

¹ Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

² Schulze (1992).

³ Schulze (1992: 190).

⁴ I. m. p. 195.

⁵ I. m. p. 196.

⁶ Lásd pl. Cộte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

⁷ Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

⁸ Lásd: Winn–Dwyner (2002).

⁹ Land (1996).

^{10 Looker (1993).}

¹¹ Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

¹² Lásd: Zinnecker (1992).

¹³ Bourdieu (1983).

¹⁴ Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

¹⁵ Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

¹⁶ Raschke (1985).

¹⁷ Koebner et al. (1985)

¹⁸ Zinnecker (1992).

¹⁹ Grootings (1983).

²⁰ Beck (1983).

²¹ Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

²² Neidhart (1987).

²³ Zinnecker (1992: 40).

²⁴ Büchner (1985).

²⁵ Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

²⁶ Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

²⁷ Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

²⁸ Rolff–Zimmermann (1984).

²⁹ Zeiher (1988: 79).

³⁰ Krumrey (1984).

³¹ Zinnecker (1992).

³² Elias (1987).

³³ Fuchs (1983).

³⁴ Ziehe–Stubenrauch (1982).

³⁵ Hurrelmann (1985: 42).

³⁶ Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

³⁷ Hurrelmann (1985).

³⁸ Zinnecker (1987).

³⁹ Ziehe–Stubenrauch (1982).

⁴⁰ Zinnecker (1986).

⁴¹ Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

⁴² Lüschel et al. (1988)

⁴³ Zinnecker (1992).

A tanulmány komoly empirikus anyag tükrében elemzi a fiatalok politikai orientációjának, értékrendjének alakulását a rendszerváltozás utáni Magyarországon, illetve keresi a választ arra a kérdésre, mivel magyarázható a jobboldalnak a hazai fiatalok körében élvezett népszerűsége. A szerzők azt vizsgálják, mennyiben figyelhetők meg Magyarországon a poszt-indusztriális társadalmakra jellemző trendek és értékorientációk, és mennyiben alakítja ezeket (továbbra is) az államszocialista múlt, illetve az arról kialakított hegemón narratívák. A pártszimpátia a fiatalok körében nem feltétlenül jelent értékelkötelezettséget; a parlamentáris baloldal ebben a rétegben javíthatja pozícióit, amennyiben megfogalmaz egy, a modern társadalom kihívásaira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák) konkrét válaszokat adó alternatívát.

Előzetes megjegyzések

A hazai fiatalok politikai preferenciáinak számbavétele kapcsán komoly elméleti problémával kell szembenéznünk: értékválasztásaikat ugyanis olyan párhuzamos folyamatok alakítják, amelyek lehetetlenné teszik a nyugati társadalomtudományok által kidolgozott megközelítésmódok és kutatási módszerek egyszerű átvételét. Kelet-Európában ugyanis nem alkalmazható az a lineáris modell, amelynek keretében a kérdéskört tárgyalni szokás. Pontosabban: az első ránézésre meggyőzőnek tűnő “formai” hasonlóságok ellenére régiónkban egészen más tartalmú folyamatoknak lehetünk tanúi 1989 óta, mint a nyugati társadalmakban a nyolcvanas–kilencvenes évektől napjainkig.

A változásokkal kapcsolatban az oly divatos megközelítés azt állítja: “Európa »köztes« régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos »kettősség« nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét.”¹ De nyugati integrációnk az új világpolitikai helyzetben mégiscsak idő kérdése. Valójában azonban a két régió különbsége legalább ennyire magyarázható a félperifériális–centrum viszonyból származó eltérő problémákból, a történelmi értelemben vett megkésettségből vagy a globalizáció tendenciáiból – s akkor máris bonyolultabb a “végkifejlet” megjóslása. Hiszen bár nálunk is megfigyelhető a hagyományos ideológiai értékek eróziója és egészen újak megjelenése, ez a “létező szocializmusból” a posztkommunista korszakba történő átmenet keretei között megy végbe, s nem egy erős középosztállyal, jelentéktelen under­classzal és tradicionális civil kurázsival megáldott régióban.² Mindennek köszönhetően a magyar fiatalok politikai értékválasztásai és magához a politikumhoz való viszonyai – véleményünk szerint – máshogyan képződnek, mint nyugati társaiké.

Állításunkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiatalok drasztikusan újszerű értékorientációit nem elsősorban a “posztmodern” értékek (környezetvédelem, liberalizmus stb.) radikális előtérbe kerülése, hanem a jobboldali értékfogalmak iránti megdöbbentő mértékű elkötelezettség jellemzi. Vagyis a nagy kérdés jelenleg az, hogy egy alapvetően jobboldali ifjúsággal állunk szemben, vagy a hazai ifjúság ezekben az értékfogalmakban és a hozzájuk kapcsolható-kapcsolódó jelentéstartalmakban talál “anyagot” saját újszerű értékképző mechanizmusaihoz? Jelen írásunk első részében kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki azon tartalmak, melyekkel a magyar fiatalok azonosítják a politikai értékfogalmakat, míg tanulmányunk második felében empirikus adatok alapján ismertetjük, hogy miben különböznek az ő értékválasztásaik a társadalom egészének értékválasztásaitól, valamint hogy az egyes pártok mögött milyen értékorientációval bíró ifjúsági csoportok állnak.³

A politika új szituációja

A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban olyan változások zajlottak le, amelyek a politika számára is egészen új kihívásokat jelentettek. A mainstream politika elitcsoportjai ennek következtében azóta egy, a korábbitól gyökeresen eltérő társadalmi-politikai szituáció feltételezésére alapozzák világnézetüket, és ezt nem kis részben a hetvenes évek ifjúsági mozgalmai kényszerítették ki.⁴ A változás értelmezési keretét többek közt Ulrich Beck jelölte ki A kockázattársadalom című munkájában, amely szakítást jelentett a munkásosztályt a vadkapitalizmus reformjával felemelő jóléti politika vízióival: “A nyugati, magasan fejlett, jóléti társadalmakban kettős folyamat megy végbe. A mindennapi kenyérért folyó harc már nem mindent beárnyékoló, kardinális probléma. Ezzel párhuzamosan terjed el a megközelítés, hogy a növekedést mellékhatások tisztátalanná teszik.” A kilencvenes évektől ez az elgondolás kiegészül a mindenhol jelentkező bizonytalanság ideológiájával.⁵

Az átalakulássorozatnak nyilvánvaló generációs következményei is voltak, hiszen azok a középosztálybeli fiatalok, akik ebben a klímában szocializálódtak, joggal alapozhatták gondolkodásmódjukat egy olyan világnézetre, amelyből egyszer s mindenkorra kiesik a veszély, a szegénység, a szenvedés, a megnyomorodott élet érzete. A “szabadság gyermekei”⁶ e status quo fenntartásában nem kívántak-kívánnak tevékenyen részt venni, miközben áldásait állampolgári jognak tekintik. Ezzel magyarázható, hogy a legújabb társadalmi mozgalmak meghirdetik a baloldal–jobboldal felosztás érvényvesztésének tézisét (amely az ipari társadalom gazdasági szűkösségén alapult), s a politikától egészen másfajta, új feladatok teljesítését remélik. Az új igények megjelenése Beck szerint két fázisban ment végbe, a hetvenes–nyolcvanas években “a belső növekedés hosszú távú hatásai váltak a kulcskérdésekké. A megkeresett pénz biztosnak látszott, a mellékhatások (környezetszennyezés, individualizmus)… amelyeket a hivatalos rend háttérbe szorított, megjelentek a különböző tiltakozó mozgalmaknak köszönhetően”. A fiatalok “önszerveződése” a szabadság és jólét jelszavai helyett az öngondoskodás jelszava mentén történt, s ez a politika új formáit hívta életre. A hivatásos politikától pedig a fejlődésükhöz elengedhetetlen klíma biztosítását követelte. A második szakasz a kilencvenes években kezdődik, amikor is nemcsak a jog, a munka, a politika és az üzlet veszti el kiszámíthatóságát, de az élet egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy felszámolódnak az egyén létének szociális, identitásbeli és materiális alapjai. Ezek kétségbeesett “pótlása” égető feladattá válik, de a saját életükben “fanokká” váló középosztálybeli fiatalok számára nem jelent különösebb nehézséget elmúlt húsz esztendejük eredményeinek átfordítása. A nyugati társadalmakban ezek hatására létrejön egy “lebegő politikai rendszer”, amelynek a régi típusú konfliktusokat rutin jelleggel kell elsimítania, az új bajok megoldását pedig nem (csak) tőle várja a társadalom. Csak 2001. szeptember 11. után derült ki, hogy milyen ellentmondásokhoz vezethet, ha a politika is szerepet vállal ennek a “biztonságigénynek” a kielégítésében.

A rendszerváltással Magyarországon egy látszólag hasonló szituáció jött létre, a lebegő politikai rendszert azonban nem a társadalmi változások kényszerítették ki, hanem a politikai elitek hozták létre. A politikai elitek az átmenet során ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az alapvető társadalmi problémák megoldása pusztán technológiai és nem politikai dilemma. A folyamatban kezdettől fogva létkérdés volt, hogy ezen problémák (magas munkanélküliség, alacsony életszínvonal stb.) az átmenet szükségszerű következményeiként tűnjenek fel, s így ezek nevében az új társadalmi-politikai rendszer ne legyen megkérdőjelezhető.

A politika hazai lebegő rendszere csak részben egyezik meg a nyugati fejleményekkel: mindkettő a hagyományos problémák zárójelbe tételére épít. Csakhogy míg nyugaton a politika új formája – legalábbis a fiatalok megszólítását célzó része – új témák (környezetvédelem, multikulturalizmus stb.) kapcsán jelenik meg, addig hazánkban az ideológiai, kulturális, morális konfliktusok szintje válik a politika tárgyává. A politikai elitek azt sugallják, hogy ezen természetű alternatívák megfelelő választása esetén minden lényegi kérdés eldől. A gazdasági szerkezetváltás, az euroatlanti integráció és a polgári demokrácia intézményeinek kiépítése a szakértők asztalára tartozik, de hogy ezen belül hova kerülnek a hangsúlyok, és milyen Magyarország épül a romokon, az a “politikai” szembenállások tétje. (Antall–Kupa, Horn–Bokros, Gyurcsány–Kóka tandemje mutatja ezt a szereposztást.) Politikai értékrendek csatájáról van szó, amelyek mitikus, világmagyarázó, a rendszerváltás folyamatát értelmező keretben lépnek színre, s a politikai értékkategóriák “tradicionális” tartalma mellett a második értéktartományt képezik.

A társadalomkép e sajátos kelet-európai átalakulása borzasztóan csábító a politika iránt fogékony, az iskolapadban ülő vagy abból épphogy kikerült fiatalok számára, hiszen ők történelmi és társadalmi tapasztalatok híján könnyen elhihetik, hogy a politikai világképek ezen valósága, az általuk felvetett problémák megoldása a társadalom valós problémáit is kezelni képes. A népi–urbánus, a polgári–posztkommunista, a nemzeti–nemzetietlen ellentétpárok számtalan fiatalt állítottak a politikai szekértáborok mögé annak ellenére, hogy nekik vajmi kevés közük van ezek eredeti céljaihoz, sértettségéhez, ideológiájához és kulturális törekvéseihez.⁷

Természetesen a “fiatalok” politikaérzékelése igen különböző gondolkodási, tudás- és értékmintázatokra épül. Az a fiatal, akinek családjában – akár a Kádár-rendszer politikájának következtében, akár más okokból – megszakadt a politikai történetmesélés (a politikai szférával kapcsolatos kommunikatív emlékezet) folyamata, vagy eleve nem is volt ilyen (és most rendszerváltás utáni “osztálytudattal” nosztalgiázik a hetvenes–nyolcvanas évek családi aranykorán), egészen másképp közelít példának okáért a Fideszhez, mint az a társa, akinek családja a létező szocializmus alatt keresztény értékeket vállalt fel, és ezt többé-kevésbé reflektált módon tette.

Az előbbiek, ha a Fideszhez csatlakoznak, akkor egy számukra felkínált alternatív mitológiát, világmagyarázatot, narratívát választanak, az utóbbiak a pártokat mint hagyományos politikai értéktartalmak hordozóit látják és választják. A rendszerváltást követő politika tehát nemcsak a társadalom és a politika valóságának kettéválasztására tett kísérletként jelenik meg, hanem a politikai tartalmak “hagyományos” és “posztmodern” értelmezésének párhuzamosságát is kínálja.

A politikai tevékenység átalakulása

A politika ezzel párhuzamosan egy minőségi változáson is keresztülment a fejlett nyugati társadalmakban. A premodern világra jellemző konfrontatív politika (amelyet a birodalmak közötti elkerülhetetlen háború jellemzett és amelyet az osztályharcok korai szószólói is elkerülhetetlennek véltek) az intézményrendszeren belül zajló versengő, a hatalomért és forrásokért vívott demokratikus, modern politikává változott. Hogy azután a posztmodern társadalomkép nevében megjelenhessen a “posztmodern politika” jelszava, amely arra épült, hogy a “történelem vége” állapotba jutott nyugati típusú demokráciákon belül a pártharcok és érdekharcok egyszerű társasjátékká szelídülnek. Amely célja immár nem véresen komoly elosztási-ideológiai kérdések rendezése, hanem csupán a választói szimpátiákra alapozott szavazatok elnyerése: lovagi torna helyett valóságshow.

Ennek politikai feltétele persze az volt, hogy a nyugati társadalmak a status quo fenntartását sajátos módon valósítják meg: a társadalmi bajokat, konfliktusokat és válságokat bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok és rétegek hermetikusan elzárt világán kívülre igyekeztek exportálni. Jean Baudrillard ezt a jelenséget a modern kapitalizmus általános jellemvonásaként mutatja be: “nem következik be valóságos katasztrófa, mert a virtuális katasztrófa korában élünk. Amikor valamilyen baj túlontúl terhessé válik, egyszerűen kitaszítják az űrbe, Föld körüli pályára állítják”⁸ . Nem meglepő, hogy ennek a tendenciának két központi pillére a középosztály, azon belül pedig a középosztályhoz tartozó ifjúság lett. A társasjátékká változtatott politika egészen új azonosulási lehetőségeket biztosít a fiatalok számára. A technikai fejlődés lehetővé tette a politika félperces spotokban való fogyasztását, így lesz jellemzővé annak perszonalizációja, bulvárosodása, mítosszá válása. A politikai értékkategóriák “címkékké”, összefüggés nélküli mellérendelt tartalmak hívószavává váltak. A nyugati társadalmakban az ifjúság széles rétegeinek azonosulása az újfajta politikával előfeltételezte az ifjúság atomizálódását az új egyéni élettechnológiák előtérbe kerülésével, depolitizálódását a fogyasztói társadalom keretei közt és újraszocializálódását a szórakoztató – audiovizuális – informatikai ipar által. Ahogyan a társadalomból kiszorítják, exportálják a társadalmit, úgy szorítják ki a politikából a politikait, a fiatalokból a fiatalosságot. De a politika és a politizálás új korszaka éppen erre az állapotra építi legfontosabb illúzióit.

Nyilvánvaló, hogy idehaza (és Kelet-Európában) a politikai tevékenység átalakulásának is egészen más kottát kellett követnie. Ahogy Zygmunt Bauman is rámutat: Kelet-Európában a kommunizmus bukásában több más tényező mellett a fogyasztói várakozás is igen meghatározó szerepet játszott, igencsak gyengítette a rendszer legitimációját. A kései Kádár-rendszer politikája következtében ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon jelenhetett meg, ennélfogva itt vajmi kevés esélye volt a polgári öntudat tömeges megjelenésének, ami adott körülmények között együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással.⁹ Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta. Ilyen előfeltételek mellett a rendszerváltás után lényegében lehetetlennek bizonyult – nyugati mintára – a széles, az új politika számára mennyiségileg és minőségileg megfelelő középosztálynak a kiépítése, amelyen a politikacsinálás új gyakorlata nyugodhatott volna. Az “eredeti” antalli politika bukásából (a nemzeti közép kudarcából)¹⁰ nyilvánvalóvá vált, hogy míg nyugaton a középosztály és politikai elit szövetsége működőképes, addig nálunk a politikai elit csak egy “virtuális” középosztállyal szövetkezhet.

Az orbáni polgárság, a virtuális középosztály, arról ismerszik meg, hogy valójában nem középosztály, a politikai azonosulás számukra a középosztályhoz tartozás álmát kínálja. Az orbáni polgárok többsége így nem burzsoá, mert nincs mit veszítenie, és nem citoyen, mert híján van a civil erényeknek, elkötelezettségnek (a “polgári kör” és a nemzeti petíció, nemzeti konzultáció nem civil társadalom). Ellenben a “polgár” egy olyan címke, amely a hamis azonosulás látszatát kelti: én, a választó ugyanazokban hiszek, ugyanúgy mesélem el a politika történéseit, ugyanúgy ítélem meg a napirenden szereplő ügyeket, ugyanúgy élem meg a világot, mint ők, a politikusok; nem védik meg privilégiumaimat, ilyenek nincsenek is, de ez a politikától nem is lenne elvárható. Nálunk tehát a politikai tevékenység átalakulása nem egy erős középosztály számára kínálta a társadalmi problémák “kívülre tolásának” lehetőségét, hanem az elitek számára.

Az új évezred ifjúsága

A fiatalság politikai orientációinak, értékválasztásainak negyedik mozzanatának megértéséhez egy pillantást kell vessünk az ifjúság jellemző élethelyzetére keleten és nyugaton. Fel kell tennünk a kérdést, hogy létezik-e a fiatalok részéről egy olyan speciális viszonyulás a politikához, amely csak rájuk jellemző politikai értékeket termel. Állításunk szerint a nyugati társadalmak ifjúsága életformájával hoz egészen újat a politika területére, nálunk a nyugati társadalmakban megszokott kampányeszközöket felvonultató politika csupa régi és ódon dolgot hangszerel át számára – saját “posztmodern” problémái megoldására.

A centrumországok ifjúságának élethelyzete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltozott. A bevett utak helyett egyéni életstratégiák váltak uralkodóvá, a családalapítás ideje kitolódott, az önálló élet feltételeinek megteremtése többé-kevésbé elveszítette jelentőségét. A szülein élősködő harmincas “fiatal” nem kivétel többé, hanem szabály, ahogy azt jó néhány kurrens mozifilm is jól tükrözi.¹¹

Mint említettük, a (középosztálybeli) fiatalok fő hajtóereje mára már nem a megfelelő mennyiségű pénz megkeresése, a felnőtt társadalomba való betagozódás, abban egy megfelelő pozíció kiharcolása. A jóléti társadalom (illetve ezen keresztül a szülők) biztosítják az alapvető egzisztencia megszerzését, megtartását, akkor is, ha a “szabadság gyermekei” csak alkalmilag látogatnak el a felnőttek világába, alkalmilag vállalnak munkát. A fiatalok számára így a megfelelő, kortársaik által legitimált élet elérése válik hajtóerővé – az élménykeresés, az izgalmas, flexibilis, semmire sem kötelező élet lesz az elérendő cél. Ahogy az értékrendszer átalakult, az érdeklődés középpontjába az élet megélése és átélése kerül. Az “Éld meg az életed!”, “Légy önmagad!” parancsának nyomására állandósuló cselekvési dinamika fejlődik ki, szerveződik meg a rohamosan terjeszkedő élménypiac keretében, befolyásolja a közösségi élményszerzési mintákat, s a szociális (politikai) környezetet élményközösségként határozza meg. Gerhard Schultze két évtizede ekképpen fogalmazta meg az új korszak emberének (a fogyasztói, jóléti társadalom gyermekeinek) dilemmáját: “Az unalomtól való félelemhez az a félelem társul, hogy lemaradhatunk valamiről. A kínálat köre igen nagy ugyan, az élmények fogyasztásában azonban szükségképp van némi meghatározottság. Nem lehet, hogy a másik tévéműsor jobb ennél? Talán a másik diszkóban forróbb a hangulat, mint most ebben itt! Egy másik ember nem tudna többet nyújtani nekem, mint akivel összeálltam? Ha már választottunk, ez mindig azt is jelenti, hogy lemondtunk más lehetőségekről. Az élmények kapcsán elmulasztott nyereséggel azonban nem lehet kalkulálni. Ha pillanatnyilag nem unatkozunk is, elképzelhető, hogy ugyanakkor lemaradunk valamiről. A fogyasztás lemondást is jelent.”¹²

A politika ahhoz, hogy megszólíthassa a megváltozott társadalmi helyzetben, értékrendszerben felnőtt ifjúságot, igen nehéz problémával szembesül. Ahogy Philip Gould, a brit miniszterelnök stratégiai tanácsadója is írja: “Világos, hogy új kampányolási korszakba lépünk, egy olyanba, ahol a kommunikáció régi, fentről lentre haladó, egyirányú módszerei nem működnek többé. Fel kell ezt váltani egy új lentről felfele irányuló, helyi, interaktív kampányformával, ahol az élőszó központi jelentőségű lesz. (…) Az emberek többé nem lehetnek a politika passzív figyelői, és a politikai pártok nem hagyhatják többé, hogy ez megtörténjen.”¹³ Ahhoz, hogy az új terepen a politika helyt tudjon állni, alkalmazkodnia kell az emberek megváltozott életszemléletéhez. A nyugati társadalmak ifjúsága – leg­alábbis a kurrens szociológiai szakirodalom szerint – saját léthelyzetének megfelelőjét pillantja meg a politikai elit által kínált ideológiákban, így azok hordozójává válik, a politika újszerű elvárásaikhoz igazodik.

Nálunk azonban erős középosztály hiányában ez a folyamat nem vagy nem így tudott lejátszódni. Magyarországon a politika (az ehhez való kapcsolódás) maga válik az ifjúság problémáinak megoldásává, példának okáért nem a politika igazodik a fiatalság élményteli világához, hanem sok esetben maga a politika alakítja ki az élménystruktúrákat. Hogy a különbséget lássuk, elegendő, ha csupán arra utalunk, hogy míg nyugaton az ifjúság új politikai formák létrehozásával vívja ki magának a figyelmet, és találja meg a megfelelő élményközösséget (alternatív és környezetvédő mozgalmak stb.), addig idehaza éppen a hagyományos politikai pártok számára jelent újabb bázist és törzsközönséget. A polgári körökben aktív, Fidesz-rendezvényeken tapsoló, Orbánért rajongó tinédzser vagy egyetemista középosztálybeli szülőkkel a háta mögött a jelen Magyarországának jellemző alakja. Számára a politika éppen azt ígéri, ami saját életéből – amúgy – kimarad. Így találja meg az idősek kulturnacionalizmusában a lelki-érzelmi mélységet, az Erdély giccskultuszban a tartalmas életet-életcélt, a magyar zászló lobogtatásában az összetartozás-érzést, a másként gondolkodókban az ellenségképet.

Ha a dolgok felszínére koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy egy igen hasonló folyamat játszódik le hazánkban, mint nyugaton, némi fáziseltolódással: a középosztálybeli fiatalság jórészt nyugati társainak két évtizeddel korábbi értékrendszerét mutatja, életstratégiáját követi. Azt is meg kell látnunk, hogy ugyan megjelennek a nyugati fiatalokkal “szinkronban” lévő csoportok, emellett egy igen jelentős réteg marad, amely számára a hagyományos problémák a problémák, akik nem a posztadoleszcenciával járó bizonytalanságérzettel, hanem a felnőtt életben való elinduláshoz szükséges egzisztencia megteremtéséért küzdenek.

Magyar társadalom, magyar fiatalok

A hazai társadalom egészének politikai orientációinak vizsgálata visszaigazolja azon kutatási eredményeket, melyek szerint a választópolgárok között igen magas a “bizonytalanok” és az “elutasítók” aránya. A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felmérése visszaigazolta a közvélemény-kutatások azon általános tapasztalatát, hogy a magyar pártrendszer meglehetősen “beállt”, a két vezető párt osztozik a szavazók negyedén-negyedén, míg a négyévenkénti választási hadjárat a többiek megnyeréséért zajlik. A hazai politikai erőknek kettős feladattal kell megbirkózniuk: egyrészről saját, értékorientációik szerint is elkötelezett törzsszavazóikat meg kell tartaniuk és ki kell szolgálniuk, másrészről azonban egy tőlük teljesen eltérő értékrendszerrel és politikához való viszonyulással rendelkező szavazóréteget is meg kell szólítaniuk. Ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, a pártoknak össze kell tudniuk egyeztetni a “hagyományos” politikai értékkategóriákat és az erre kevéssé fogékony választóknak szánt üzeneteket és cselekedeteket.

Az összeegyeztetés a magyar társadalom meglehetősen apolitikus közegében nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak: vizsgálataink is jól mutatják, hogy a “semlegesek” csoportja (1. ábra, 4. oszlop) egyetlen politikai érték iránt sem mutat ab ovo elutasító magatartást, vagyis az ezek iránti szimpátiák és ellenszenvek nagyrészt véletlenszerűek. Egyedül a radikalizmus és az alternatív baloldaliság elutasítása jellemző rájuk (nem véletlenül volt oly sikeres körükben a szocialisták negatív kampánya Kövér László “köteles” beszéde kapcsán). Enyhe támogatás mutatható ki a “környezetvédő” (30 pont) és a “mérsékelt” (19 pont) politikai stílusjegyek és témák iránt. A Centrum Párt választási szereplése mutatja, hogy egy olyan helyzetben, ahol a nagypártok kommunikációjában a zöld értékek nem igazán jelennek meg, egy “szimpatikus, környezetvédő témákat is felvállaló” középpárt sikereket érhetne el.

A pártok törzsközönsége kapcsán néhány, sokak számára feltehetőleg meglepő eredményre is bukkanhatunk. A szocialisták bázisát jelentő szavazórétegek közül az egyik csoportosulás vezető értékeiként a szocialista és a baloldali mellett megjelenik a nemzeti érték is (1. ábra, 2. oszlop). Ennek magyarázata nyilvánvalóan az államszocializmus időszakában is létező nemzetfogalom máig tartó népszerűsége, a nacionalizmus nélküli erős nemzettudat tovább élése figyelhető meg. A himnusz alatt vigyázzban álló, az olimpikonokat megkönnyező, kicsinységünk tudatával élő és “nagy eredményeinket” ennek fényében néző “apolitikus” gondolkodásmód jellemző lehet egy olyan csoportra, amely az idősek között csaknem háromszor annyi támogatót tudhat maga mögött, mint a fiatalok körében (2. ábra). Ameddig a jobboldal-ellenesség megkérdőjelezhetetlen ebben a csoportban, valószínűleg kitartanak a nagyobbik kormánypárt körében, még ha “balról” folyamatos kihívóval is kell számolnia a szocialistáknak. Nyilvánvaló, hogy a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt “nemzeti” és “nosztalgikus” politizálási stílusa valódi választói igény felmérésén alapul, csakhogy az erre fogékony rétegek nagyban kötődnek az MSZP-hez. A liberális irányba elmozduló szocialisták “rémképe” rájuk nem hathat, mert a “liberális” címkét nem vetik egyértelműen el, a “radikalizmust” viszont igen.

A másik markáns választói csoport, a “liberális baloldali” réteg (1. ábra, 3. oszlop) esetében meglepő módon nem figyelhetők meg generációs torzulások (2. ábra). Az erős liberális elkötelezettség a “konzervatív” és “vallásos” értékek tudatos elutasításával párosul, őket a “nemzeti érzésű baloldali” rétegekkel elsősorban (és szinte kizárólagosan) a jobboldallal szembeni erős állásfoglalások közössége hozza össze. A szocialisták politikájának láthatóan ez a kulcsa: ameddig fenn tudják tartani Orbán Viktor “veszélyességének” hitét saját szavazóbázisukban (amelyet Antall, Csurka és Boros veszélyességének hite előzött meg), addig lehetséges azt feltétel nélkül egyben tartani.

Ha a jobboldal törzsválasztóit vizsgáljuk, egy másik megoldhatatlannak látszó politikai feladványra találhatunk, amelyet a Fidesz eleddig jól kezelt, mindazonáltal ha a továbbiakban nem jól “egyensúlyoz”, hosszú távon könnyen “rámehet”. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jobboldal bázisa két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, s ezek nagyjából egyenlő arányban vannak jelen (1. ábra, 5. és 6. oszlop). A “liberális jobboldali” csoport számára a hivatalos “polgári” és “jobboldali” jelszavak mellett fontos a liberális orientáció is, vallásellenesek, és nem támogatják a konzervatív értékeket. Ellenben a “konzervatív” csoport nézetei és elkötelezettségei sokkalta markánsabbak, az erős nemzeti érzés, a baloldal- és szocializmusellenesség jellemző rájuk. A különböző értékpárokra adott válaszaikból kiderül, hogy sokkalta konfrontatívabb nézetekkel bírnak, mint a “liberális jobboldali” szavazóréteg, amely inkább “értékpozitív”, vagyis a szabadság, az új Magyarország és a “polgári-nyugatos életvitel” megvalósulását reméli a jobboldal vezető erejétől. A Fidesznek kétségkívül nem könnyű ezt a két igényt egyszerre kiszolgálnia, miközben a “bizonytalan szavazók” igényeinek is meg kell felelnie. Nagy kérdés, hogy a balliberális értelmiség rémálma, vagyis a kétosztatú politikai szféra jobboldali vezető erejének még inkább jobbra tolódása, egy korszerűtlen, a mai világ kihívásainak megfelelni nem tudó és nem akaró ideológia megerősödése mennyiben reális. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fiatalok körében a “liberális jobboldal” értékcsoport támogatottsága kétszer akkora, mint az idősebbek esetében, miközben a legidősebb korcsoportban (a hatvan év felettieknél!) a “konzervatív-jobboldali” orientációk támogatottsága háromszoros. Ugyan a köztes generációknál “döntetlenre” áll a meccs, de tendenciájában mindenképpen a konzervatív-jobboldali értékek tartalékainak “kimerülése” prognosztizálható (2. ábra).

Akár a szocialista, akár a fideszes törzsszavazókat tekintjük, egy általános problémának lehetünk tanúi: az egyes értékorientációs csoportokon belül a fiatalok részarányai hatalmas különbségeket mutatnak. Ezen különbségeket nézetünk szerint az magyarázhatja, hogy az új nemzedékek egészen más módon képzik politikai értékeiket, mint a korábbiak. A hazai fiatalok politikai értékorientációi kapcsán azt feltételezzük, hogy az értéktartalmak sajátos módon való egymás mellé épülésének lehetünk tanúi. Az értéktartalmak “mozaikszerű” kiépülésének jelensége nyilvánvalóan számtalan szempontból magyarázható. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rendszerváltás előtti időszak a mai 18–29 évesek számára gyakorta a “távoli múlt” csupán: a rendszerváltás utáni nemzedék az átmenet időszakában még gyerek volt. Ennek kettős következménye van: egyrészről a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van. Másrészről az eltelt időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozásához szükségük van segítségre, s ezeket a politika mítoszaiban és eredetmagyarázataiban könnyedén fel is lelhetik.

(2) Ahogyan nyilvánvalóan hatnak rájuk a mindennapi politika eseményei olyanformán, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak.

(3) Végezetül az egyetemi oktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív lezártságával és a családi elvárások átalakulásával számukra is olyan élethelyzetek jönnek létre, amelyek lehetővé és szükségessé teszik számukra, hogy a politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék.

(4) Ezen négyféle értéktartalom az orientációk lényegi különbözőségét szüli, amelyek egyszerre tünetei a társadalom átmenetiségének, torzulásai-mellékhatásai az átalakulásnak (a politikai klíma jobboldaliságának), de egy újszerű politika lehetőségének első bizonyítékai is egyben.

Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható, hogy a politikai kategóriák megítélésben egyértelműen beszélhetünk “fiatalos” és “öreges” értékekről. Mivel azonban nem ismerjük, hogy pontosan milyen tartalmak kapcsolódnak az egyes kifejezésekhez, csak megtippelni lehetne, hogy miért részesítenek előnyben a fiatalok egyes kategóriákat és miért vetnek el másokat. A “konzervatív” és a “vallásos” érték elutasításában még mindig a generációs érvek lehetnek legmeggyőzőbbek, ahogyan a “szocialista” kifejezés nosztalgikus tartalma is igazolható volna az idősebb generációknál. Igen érdekesek a fiatalok “sláger-jelszavai”: a polgári és liberális kifejezések magas pontszámai az életfilozófiává változtatható értéktartalmakkal való azonosulás erősségére utalhatnak. Ezt támasztja alá, hogy az iskolázottabb rétegekben ezen kifejezések renoméja sokkal nagyobb, ráadásul a “liberális” kifejezés urbánus környezetben különösen népszerű. A “környezetvédő” a modern világ olyan kulcsszava, amelyre a fiatalok nyilvánvalóan jobban figyelnek, mint az idősebbek – közülük is különösen a magasabb végzettségűek. Ami azonban ezekből az aggregált adatokból nem mutatható ki, az az, hogy miért utasítják el jobban a baloldali és miért támogatják inkább (főleg ilyen mértékben) a “jobboldali” kategóriát.

A Fidesz és a fiatalok

Közismert tény, hogy Fidesz-MPP szavazóbázisa máig erősen generációs jellegzetességet mutat. A párt az első szabad választásokon még egyértelműen a fiatal nemzedék képviselőjeként lépett fel (199X-ig a pártba való belépés feltétele a 35 év alatti életkor volt), az urnához járuló fiatalok (18 és 35 év közötti szavazók) 29%-a támogatta őket, nyolc évvel később – egy jóval kevesebb releváns pártot felvonultató választáson – pedig támogatottsága 49%-ra ugrott. A 2002-es választások idejére a magyar társadalom magas protesztszavazásra való hajlandósága mellett ez az arány nem változott (!), a fiatalok fele kívánta akkor a polgári pártot kormányon látni.¹⁴ Felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült a Fidesznek megőriznie a fiatalok körében való ily mértékű támogatottságát, miközben a pártelit maga már nem ebbe a generációba tartozik, a mai 18 évesek már nyilvánvalóan nem generációjuk képviselőjét látják Orbán Viktorban.

A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felméréséből nemcsak az látszik jól, hogy a párt törzsszavazóinak százalékos aránya messze túltesz legnagyobb riválisáén a 30 év alatti korcsoportban, de az is, hogy a Fidesz az ingadozó, bizonytalan, bal–jobb skálán magát semlegesként definiáló szavazókat is sokkal sikeresebben szólítja meg, mint ellenfele.

Ha a párt törzsszavazóit egy a fentebb alkalmazottnál finomabb bontásban vizsgáljuk (lásd 3. ábra), kitűnik, hogy több markánsan eltérő értékorientációval, gondolkodásmóddal, világképpel, motivációval bíró csoport alkotja a Fidesz törzsszavazói gárdáját (nem pusztán a nyugatos-polgári-liberális világszemlélethez való viszonyulás működik törésvonalként közöttük).

A “radikális liberális jobboldaliak” (3. ábra, 5. oszlop) esetében a jobboldaliság a domináns elem. A csoport érdekes jellegzetessége, hogy az összes többi törzsszavazói klasztertől (3. ábra; 3., 5., 8., 10., 12., 13., 14. és 15. oszlop) eltérően a radikális értéktartalom náluk pozitív értéket hordoz, ugyanakkor a mérsékeltség negatív megítélés alá esik (szintén nem jellemző módon). Valószínűsíthető, hogy olyan politikailag aktív fiatalok tartoznak ide, akik számára a Fidesz politikájának győzelemre segítése egyet jelent a régi rendszer és utódai elleni harc sikeres megvívásával (emlékezzünk csak, hogy Orbán Viktor beszédeiben milyen gyakran jelenik-jelent meg a múlt és jövő erőinek szembeállítása!). A párt öndefiníciójában szereplő értékeket vegyítik a “radikális rendszerváltás” programjának értéktartalmaival; az általunk baloldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek negatív besorolása mellett pedig a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak, míg a nemzeti érzés, a polgáriság, a liberális és környezetvédő címke inkább pozitív értékelést kap. A Fidesz számukra “modernizációs alternatíva”, amely egy liberális, polgári, erős Magyarországot ígér.

Az “erősen jobboldali” klaszter (3. ábra, 8. oszlop) gyakorlatilag minden jobboldali gyűjtőkategóriába sorolható értéket támogat – a mérsékeltség és a környezetvédelem mellett –, de a liberalizmus és az összes mai magyar baloldalhoz kötődő érték (többnyire igen erősen) negatív megítélést kap. E csoport tagjai azok, akiknek értékorientációját jól láthatóan a nagypolitika által sugalltak határozzák meg: értékorientációjuk leképezi a politikai pártok önbesorolását. Őket szintén az államszocializmus és az utódpárt, nem pedig a “modern” baloldal ellenségének tekinthetjük. Mindkét csoport politikailag aktív – igen kicsi a nem szavazók aránya –, más pártra szavazók csak elvétve találhatók meg tagjaik között.

Az “erősen jobboldali” csoport tagjaihoz hasonlóan a “jobboldali” klaszter tagjai is (3. ábra, 14. oszlop) minden bal (igen erősen) és középértéket (környezetvédelem kivételével) elutasít, ám esetükben a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak. Számukra a jobboldal–baloldal viszonykategóriát jelent, vagyis egyfajta proteszt magatartást: úgy gyűlölik a baloldalt, hogy a jobboldal értékeivel sem azonosulnának.

A “vallásos polgári” klaszter (3. ábra, 13. oszlop) számára a konzervativizmus kivételével az összes jobb és középérték pozitív megítélésű, igen erősen negatív elbírálást csak a szocialista érték kap. A vallásos klaszter számára az MSZP nemigen tud mit mondani, illetve feltételezhető, hogy sokuk számára a vallásosság egy olyan családtörténettel jár, amelyben a rendszerváltás előtti időszak erős világnézeti elnyomással, a család bizonyos tagjainak emiatt beszűkült lehetőségeivel, esetlegesen életpályája kisiklásával járt. Az e klaszterba tartozó fiatalok többsége valószínűsíthetően mint a régi rendszer elutasítóira, az utódpárttal nem szövetkezőkre tekint a polgári párt politikusaira, és a polgári pártban egy olyan politikai aktort lát, amely megfelelő helyen kezeli a vallásosság, illetve az egyházak szerepét a társadalom életében. Ez nem meglepő, gondoljunk csak például a Fidesz azon 2002-es tervére, amely szerint a közoktatásba egy kötelezően választandó világnézeti nevelést kívánt volna beemelni. A fentebb említett három csoportban a MIÉP támogatottsága is 3% feletti.

A “polgári jobboldali” klasztere (3. ábra, 10. oszlop) minden baloldalhoz köthető értéket igen erősen elutasít, de elutasítja a konzervativizmust, a vallásos nézeteket és az erős nemzeti érzést is. Csoportjukban a jobboldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek közül a polgári domináns, emellett a jobboldaliság és a középértékek esnek pozitív elbírálás alá. Bár körükben meghatározó a Fidesz támogatottsága, viszonylag magas a politika iránt érdektelenséget mutatók aránya is. Ez azt bizonyíthatja, hogy ebben a csoportban a politikával szembeni elvárások gyengébbek. Ezen fiatalok saját tevékenységük “garanciáját”, visszaigazolását látják a Fideszben: ők egy szabad ország sikeres polgárai, akik számára a posztkommunista és az őskonzervatív attitűdök kulturálisan egyaránt taszítók.

Úgy tűnik, a Fidesz jelenlegi sikere elsősorban annak köszönhető, hogy képes többszólamú politikát folytatni, egészen különböző értékeket valló csoportokat azonosulásra késztetni. Amellett, hogy a párt egy erős, belső ellentmondásoktól nem szabdalt szervezet képét mutatja, a médiában gyakorta szereplő reprezentánsai más-más csoportokhoz, más-más nyelveken tudnak szólni. A már említett Kövér-féle “köteles” beszéd példának okáért remekül képes volt a MIÉP közeli fiatalokat megszólítani, a mérsékelt jobboldali, “középen álló”, de Fidesz felé hajló szavazók túlnyomó többsége pedig nem pártolt el ennek következtében, hiszen Pokorni Zoltánt tekintették a Fidesz-álláspont hiteles képviselőjének az adott ügyben. A pártban remekül megfér egymás mellett a polgári, nyugati konzervatív értékrenddel azonosuló irányzat és az erős nemzeti érzéssel, antiliberalizmussal jellemezhető vonulat is. Ennek a “többszólamú” politikának lényege: a politikai értéktartalmak egybecsúsztatása, vagyis a tradicionális tartalmak, a rendszerváltás-értelmezések, a politikai címkék és az életfilozófiai elemek flexibilis kezelése és pillanatonként változó mondanivalójú és súlyú hozzákapcsolása a politikai értékfogalmakhoz. A “polgár” egyik pillanatban jövedelmi középosztályt jelent, másszor antikommunistát, harmadszor tisztességet, esetleg összekovácsoló kultúrát és élményeket. Ezek nyilvánvalóan sokszor kizárják egymást, egészen más nagyságú embercsoportot takarna – de a “villanófény”-politikában mindez folyamatosságnak hat.

Az MSZP és a baloldali ifjúság

A szocialistáknak máig sem sikerült megoldaniuk egyik legnagyobb problémájukat: a fiatalok körében “törzsválasztóik” aránya továbbra is fele a Fidesz törzsközönségének. Jelen vizsgálatunk egyértelműen bebizonyította, hogy az MSZP számára a legnagyobb feladat, hogy ezt a hendikepet ledolgozza. A szocialisták bázisának két markáns csoportját különíthetjük el: a “tradicionális szocialisták” (3. ábra, 3. oszlop) és a “hivatalos szocialisták” (3. ábra, 15. oszlop) orientációs csoportját. Azt állíthatjuk, hogy egyetlenegy másik mezőben sem mutatható ki a párt megkérdőjelezhetetlen dominanciája, a biztos politikai értékekkel rendelkező fiatalok körében már most is “maximumra vannak járatva”, ami azt jelenti, hogy az inkább liberális vagy radikálisabban baloldali fiatalok közül is sokat ők tudhatnak maguk mögött, ellenben ezen a téren nincsenek tartalékaik. Nem azt kívánjuk ezzel állítani, hogy az MSZP a fiatalok körében 10–15 százalékos eredménynél többet semmiképpen sem érhet el, de azt igen, hogy további szavazóit csak a “bizonytalanok” csoportjaiból (3. ábra, 1., 2., 4. és 11. oszlop) merítheti, ahol a politikai értékorientációknak sokkalta kisebb a szerepük.

A “tradicionális szocialisták” klaszterének tagjai ötvözik szüleik generációjának és a hivatalos szocialista politikának az elemeit. Valójában olyasfajta folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a kulturálisan átörökített minták hatása alatt találják szimpatikusnak az MSZP-t, de értéktartalmaikba fokozatosan beépülnek a mindennapi politika eseményei, történései, hatásai is. A “szocialista” és a “nemzeti” szavak relatív vonzereje náluk is megmarad, de a szülőkhöz képest erősebb a “liberális” értékek vonzereje. Jóval erősebb a bal–jobb skála hatása, amely egyértelműen arra utal, hogy a mindennapi politika szemben álló oldalai közül a balliberálishoz tartozás identitásuk fontos részét képezi. Kevéssé tekintik a politikát életformának, életfilozófiák forrásának, valójában az ilyen tartalmú értékek hidegen hagyják őket. Ők a “panelprolik” gyermekei, akiket a jobboldali politikusok a leginkább nem szívelhetnek: kulturálisan kötődnek a “posztkommunista” Magyarországhoz, amelyet az igazinak tekintenek, politikailag a jobboldaliblokk-ellenesség motiválja őket, a hagyományos politikai tartalmak és a címkék, vélemények, szimpátiák és ellenszenvek mozgatják őket.

Ezzel szemben a “hivatalos szocialisták” csoportja számára a szocialista, a liberális, a baloldali hívószavak elsősorban viszonykategóriát fejeznek ki, s ezzel szemben markánsan megjelenik ellentétpárjuk elutasítása. Hevesen elutasítják azokat a kategóriákat, amelyekre a jobboldal politikája épül, amelyeket egyáltalán kapcsolatba hozhatunk ezekkel. Politikai aktivitásukat jelzi, hogy csak szocialista szavazók találhatók soraikban, és a választástól való távolmaradásukat prognosztizálók aránya is alacsonynak számít. Harciasságukat mutatja az értékek közötti markáns különbségtétel és az a tény, hogy a “radikális” kategóriát relatíve felpontozták.

A szocialistákkal kapcsolatban gyakorta felvetik azt a kérdést, hogy a “baloldali” fiatalokat mennyire tudják sikeresen integrálni. Jelen vizsgálatunkban ez a probléma kissé sarkított formában jelentkezik: hogyan lehetséges az, hogy a statisztikailag mérhető csoportokon belül nem találunk ilyeneket, egyszerűen nem léteznek a “baloldaliságot”, az “alternatív baloldalt”, a “radikalizmust” együttesen támogató s a magyar jobboldal, valamint a liberálisok értékeit elutasítók csoportja ebben a korosztályban? A válasz nyilvánvalóan összetett a kérdésre, azonban a legfontosabb csomópontok kitapinthatók. A “szocialista” szó újradefiniálása lehetetlen mindaddig, ameddig a magyar belpolitikában az államszocializmushoz való viszony és egy konkrét politikai párt megítélése kapcsolódik hozzá, nem pedig a jelen társadalommal szembeni alternatívák keresése. Az “alternatív baloldali” kifejezés nem funkcionálhat mindaddig, ameddig számtalan fiatal értetlenül áll előtte (itt volt legnagyobb a válaszok megtagadása), ameddig nem egy szubkulturális életforma mindenki által ismert világa kapcsolódik hozzá. A “radikalizmus” szinonimája pedig az értelmetlen erőszak marad mindaddig, ameddig bizonyos társadalmi rétegek tiltakozása nem minősülhet “jogosnak” erkölcsi értelemben, ameddig nincsenek autonóm társadalmi mozgalmak. A “liberalizmus” erőteljes elutasítása addig nem lehet a fiatalok egyetlen csoportjának sem sajátja, ameddig a baloldal–jobboldal ellentétpár nem a neoliberalizmus–jóléti állam, hanem a nemzeti–nemzetietlen vagy a fasiszta–antifasiszta szembenállás “jó” oldalát hivatott ideológiailag leírni. Biztosra vehető, hogy ameddig ezen kategóriákat a baloldali pártok nem tudják részben vagy egészben újradefiniálni vagy legalábbis egy erős, vonzó alternatív narratívát létrehozni róluk, addig nem számíthatnak “ideáltipikus” baloldali fiatal csoport megjelenésére. (A probléma éppen így érinti a jelenlegi bal–jobb szembenállást elfogadó MSZP-t is – nem véletlenül fektet erre kiemelt figyelmet Gyurcsány Ferenc és csapata.¹⁵ )

Liberálisok: a két nagy párt árnyékában

A “két nagy párt” árnyékában a liberális értékeket egyértelműen támogató csoportok sajátos helyzetbe kerültek. Ha a helyzetet egyetlen mondatban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az önmagát egyértelműen liberálisként meghatározó pártnak vannak ugyan liberális fiataljai, a liberális ifjúságnak azonban nincsen liberális pártja. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy vannak olyan fiatalok, akik a szabadelvű értékek iránt elkötelezettek, de a liberalizmus nem képes meghatározó törésvonalat képezni, egyetlen olyan jelentős klaszter sincsen, amely egyértelműen az SZDSZ-t támogatná.¹⁶

A jelentősebb SZDSZ-szavazóbázist felvonultató három klaszterből kettőben megfigyelhető, hogy a csoport tagjai a baloldali–jobboldali felosztáshoz semlegesen viszonyulnak, ami a két nagy párt iránti ellenszenvükkel párosul. Mindazonáltal akár a “zöld-liberális” (3. ábra, 7. oszlop), akár a “nyugatos” (3. ábra, 1. oszlop) csoportot nézzük, azt láthatjuk, hogy a konzervatív, vallásos, polgári hívószavakkal ugyan nem szimpatizálnak, de az SZDSZ mellett mégis elsősorban a Fideszre szavaznak, s a szocialisták támogatottsága körükben elenyésző. A két csoport esetében ennek valószínűleg különböző magyarázata lehet. A “nyugatos-liberális” csoport esetében és a “zöld-liberális” fiatalok esetében is magas a pártválasztási bizonytalanság, csakhogy ennek oka előbbiek esetében az, hogy nem találnak olyan pártot, amely elvárásaikat kiszolgálná, utóbbiak esetében pedig minden párt túlontúl részese az annyira gyűlölt bal–jobb szembenállásnak. Ez a különbség minden bizonnyal megmutatkozik politikai magatartásukban is. Ha a hazai belpolitika eseményeit figyeljük, azt láthatjuk, hogy előbbiek “passzív” módon reagálnak az őket érő politikai üzenetekre, s az “antikonzervatív”, “klerikalizmusellenes”, “emberi jogi”, “nyugatias” és “neoliberális” üzenetekre kedvezően reagálnak, utóbbiak ellenben “aktív” módon vesznek részt a politikai küzdelmekben, s a zöld-alternatív mozgalmi csírák környékén sokukat meg is találjuk. (Nem utolsósorban a Védegylet körül szerveződő új politikai párt bázisában.) Ez a helyzet nyilvánvalóan megoldhatatlan helyzet elé állítja a szabad demokratákat, hiszen szavazóiknak még a fiatalok körében is csak harmada kerül ki e két markánsan “liberális” csoportból, miközben a társadalom egészében a tiszta, harmadik utas liberalizmusnak még ennyire sincsen önálló bázisa. Így az SZDSZ kénytelen-kelletlen olyan orientációs csoportokból próbál magának szavazókat hasítani, amelyek tagjai amúgy nem “elkötelezett” liberálisok (sokkalta inkább az MSZP törzsközönségének számítanak, vagy bizonytalanok) – ezek a próbálkozások azonban elidegeníthetik a “nyugatias” és a “zöld-liberális” gondolkodású szavazópolgárokat.

Ez a tendencia még inkább megfigyelhető a fiatalok harmadik markáns liberális csoportjánál: a “mérsékelt liberális jobboldaliak” (3. ábra, 12. oszlop) jelentős erőt képviselnek, gyakorlatilag maximális választási részvétellel és szinte százszázalékos Fidesz-támogatással jellemezhető a nevezett klaszter. Ez a csoport elutasítja a konzervativizmust, nem különösebben szimpatizál a vallásossággal, a “polgári”, “nemzeti” gondolkodásban azonban az “antikommunizmus” megjelenési formáját látja. Radikálisan elutasít mindent, ami a baloldalra jellemző. S ezzel együtt az SZDSZ-t is, amely szerinte a másik térfélen helyezkedik el. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás utáni nemzedékben már semmi nyoma nem maradt az SZDSZ hajdani harcos antikommunizmusának (gondoljunk csak vissza az 1990-es és 1994-es kampányra!), ezt a gondolkodásmódot nem társítják a liberális párthoz. Ez a csoport amúgy is “mérsékeltnek” vallja magát, ami azt jelenti, hogy nem a rendszerváltás radikális és valódi “folytatását” követeli. Éppen ez a Fidesz fiatalokra gyakorolt hatásának egyik kulcsmozzanata. Az “antikommunizmus” ezen liberális indíttatású megjelenési formája nagy mozgósítóerővel bír a mai fiatalok között is, hiszen a saját forradalom, a nemes politikai cél, a morális tisztaság érzésében való egymásra találás a posztmodern politikai értéktartalmakat építi a rendszerváltás folyamatát értelmező és a mai politika szereplőit címkéző értéktartalmak mellé – ráadásul a liberalizmus (a Fidesz szótárában szabadelvűség) konkurens értelmezését nyújtja.

Bizonytalanok és elutasítók

Talán nincs meglepő abban, hogy a legnagyobb csoportot a fiatalok körében is a választásokkor a mérleg nyelvének szerepét betöltő “bizonytalanok” tábora alkotja, a 18–29 évesek 35–40 százaléka sorolható ide.

Legnagyobb létszámban az úgynevezett “értéksemlegesek” (3. ábra, 2. oszlop) vannak jelen. Ők nemcsak a politikai értékek iránt közömbösek (véletlenszerűek a válaszaik és tendenciákat sem mutatnak fel), hanem a pártpreferenciáik is bizonytalanságot mutatnak. Közel felük nem menne el szavazni, azonban mégis kialakíthatók náluk pártkötődések, csak éppen nem a politikai értékek mentén. A politika számukra a szimpátiákról szól, s valószínűleg kimutatható lenne, hogy a Fidesz népszerűsége fiatalos stílusú kampánykommunikációjuknak, a mindig megújuló kampányeszközeiknek, a közvetlen kommunikáció és a média iránti jobb érzéküknek köszönhető.

A “bizonytalanok” három kisebb csoportot is képeznek: az “ingadozók” (3. ábra, 11. oszlop) politikai értékorientációjára az “öreges” értékek elvetése (vallás, konzervativizmus), de a pozitívnak tételezett értékek véletlenszerű felvállalása jellemző. A nemzeti, a baloldali, a környezetvédő és a polgári szavak itt jól megférnek egymás mellett, van értékpreferenciájuk, de valószínűleg nem ez dönt pártválasztásaikban. Az általuk kedvelt pártok között egyenlő arányban szerepel a Fidesz és az MSZP, de szinte valamennyi szervezet kap szavazatokat.

Az “azonosulók” (3. ábra, 4. oszlop) csoportjába tartozók relatíve valamennyi értéket felpontozták, a környezetvédő a maximális pontszámhoz kerül közel. Az értékpozitív azonosulásra való hajlandóságukat mutatja, hogy miközben a “polgári” és “nemzeti” értékek iránt is elkötelezettek, a jobboldal–baloldal, valamint a liberális–konzervatív–szocialista fogalmak hidegen hagyják őket. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy számukra a politika nemcsak a szimpátiák világa, de olyan üzeneteket keresnek, amelyekkel saját életükben is azonosulni tudnak. “Magyarnak” és “polgárnak” lenni akkor is lehet, ha eközben saját életük a társadalom egésze szempontjából a középosztály konszolidált és “átlagos” életvitelét jelenti. A “mérsékelt” politikai stílus kiemelése is ezt jelentheti esetükben. Mivel az általuk keresett értéktartalmakat jelenleg a Fidesz politikájában vélik felfedezni, ezért ha egyáltalán elmennek szavazni, akkor leginkább ezt a pártot választják.

Végezetül a “radikális elutasítók” (3. ábra, 9., 6. oszlop) csoportjába a proteszt szavazó fiatalok tartoznak, akik a jelenlegi kormány–ellenzék felállás miatt logikusan a szocialistákat utálják jobban. Minden politikai érték iránt ellenségesen viszonyulnak, esetleg csak a “környezetvédő” és a “mérsékelt” kategóriák elfogadására hajlandóak.

A “bizonytalanok” táborát a bal–jobb skálán való önbesorolásuk, valamint a liberalizmus és az erős nemzeti érzés iránti viszonyulásuk szerint is vizsgálhatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a bal–jobb skála az elsődlegesen meghatározó, akik számára ebben a preferenciák az előbbi javára billennek, azok a szocialisták szavazói, a semlegesek és a jobboldaliak a Fideszt támogatják (4. ábra). Még érdekesebb képet kapunk, ha azokat nézzük, akik ebben a szembenállásban “bizonytalanok” (5. ábra), számukra ugyanis a nemzeti és a liberális értékek konkurenciájává egyszerűsödik a feladvány: akik “liberálisnak” vallják magukat, és a nemzeti érzés távol áll tőlük, azok a szocialistákkal szimpatizálnak inkább, minden más esetben a Fidesz népszerűsége a nagyobb. Azt láthatjuk, hogy a fiatalok a bal–jobb, nemzeti–nemzetietlen, liberális–nem liberális értékpárok bármelyikében bizonytalannak mutatkoznak, valószínűsíthető, hogy inkább a Fideszt választják.

Összegzés

Mint a fentiekben már hangsúlyoztuk, úgy véljük, hogy a fiatalokat a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak kevéssé, illetve másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van.

Másrészről a rendszerváltás előtti és utáni időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozása számukra – különösképpen történelmi ismeretbázis hiányában – olyan feladat, melynek elvégzését csak a pártok által kínált mítoszok és eredetmagyarázatok segítségével képesek elvégezni (2).

A mindennapi politikai események természetes módon szintén befolyásolják gondolkodásukat, olyan módon, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak (3).

Végezetül – a középosztályban legalábbis – a felsőoktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív zártságával, valamint a családi elvárások átalakulásával olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek lehetővé és szükségessé teszik az ifjúság számára, hogy politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék (4).

A Fidesz rendkívüli sikere a fiatalság körében véleményünk szerint a már említett kommunikációs fölényben keresendő, abban, hogy ellenfeleinél jobban képes élni infokommunikációs eszközökkel, jobban képes a fiatalok kommunikációs csatornáit, nyelvezetét stílusát integrálni politikájába. Egyes kutatások szerint¹⁷ a fiatalok gyakorta úgy szavaznak a Fideszre, hogy nem értenek egyet annak tartalmi-politikai elképzeléseivel (lásd drogtörvény, hadkötelezettség) – ennek oka pedig a szókimondó stílus kedvelésében, a mismásolás, asztal alatti kompromisszumok elutasításában rejlik. Vonzó lehet számukra továbbá, hogy a Fidesz a szocialistákkal szemben jól kommunikált, stabil jövőképpel (és a szocialistáknál dicsőbb, több büszkeségre okot adó, pozitív identitást jobban alátámasztó nemzeti múltról alkotott képpel¹⁸ ) rendelkezik.

A milyen országban szeretnénk élni kérdésre adott válaszát a Fideszen kívül egyedül az SZDSZ kommunikálja hangsúlyosan, ám a már említett szavazatvesztéstől való félelem szimpatizánsaikat elriaszthatja. Kiélezett küzdelemben fontosabb lehet a fiataloknak, hogy milyen országban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben szeretnének, így a Fidesz jövőképével nem szimpatizálók az ennek megvalósulását legnagyobb eséllyel megakadályozni képes pártra, az MSZP-re szavaznak. ¹⁹

Az MSZP sikertelensége, úgy tűnik, többek között arra vezethető vissza, hogy egyrészről a tradicionális politikai tartalmakat nem tudja, vagy nem tudja olyan hatékonysággal kínálni-kommunikálni, mint jobboldali ellenfele, másrészről a fiatalság számára elengedhetetlenül fontos mítosz létrehozásában sem jeleskedik. Az ifjúság élethelyzetéből fakadó igényekre nem képes megfelelő választ adni: nem nyújt közösségi élményeket, biztonságot egy instabil és kiszámíthatatlan világban.

A parlamentáris baloldal sikere Magyarországon az elkövetkező években azon áll vagy bukik, hogy képes-e azon fiatalokat megszólítani, akiknek nincs biztos pártpolitikai elkötelezettségük, nem mennek el szavazni, illetve ha mégis, akkor nem értékrendjük, hanem szimpátiájuk okán a Fideszre voksolnak. Ehhez múlhatatlanul szükséges egy koherens és pozitív politikai mítosz kiépítése és egy kiszámítható, stabil értékrend kialakítása, amely konkrét válaszokat ad a modern világ problémáira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák). Ehhez azonban az kell, hogy a baloldal felismerje, a régi, fentről-lentre irányuló kommunikáció nem képes megszólítani az ifjúságot, jóval közösségibb, interaktívabb napi politikára van szükség.

Irodalom

Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, BAE Tartóshullám, Intermedia, Balassi Kiadó, Bp.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity, Routledge, London.

Beck Ulrich (2003): Democracy without enemies, Polity Press, Cambridge.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Bp.

Boggs, Carl (1992): The socialist tradition: from crisis to decline, Routledge and Kegan Paul, New York−London.

Faragó Péter (2005): Tudás és nemtudás az ifjúság körében in: Tamás Pál–Tibori Timea (szerk.): Ifjúságpolitikák, Bp.

Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Konferencia, 2002. december 18., Belvedere Meridionale, Szeged

Gazsó Ferenc (2003): Pártpreferenciák generációs metszetben. In Bőhm Antal−Gazsó Ferenc−Stumpf István−Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások 2002. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003.

Gazsó Ferenc (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág, Bp.

Giddens Anthony: Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance. Beyond Leftism, in: Progressive Politics − The Challenge of net/php/article.php?sid=4&aid=38

Gould Philip (2005): New Electorate, New Strategy, in: Progressive Politics – The Challenge of Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance.net/php/article.php?sid=4&aid=51

Karácsony Gergely (2001): Értékek és választások, Educatio, 3. sz.

Kiss Viktor (2005): A hunédzser – a huszonévesek világa és a mai kapitalizmus trendjei, Egyenlítő, december.

Palmer, Jerry (2003): Smoke and mirror. In: Media, Culture and Society 24 (3).

Pomogáts Béla (2001): Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Kisebbségkutatás, 1. sz.

Schulze, Georg (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Szociológiai Figyelő, 1–2. sz., 135–158.

Wallace, Claire (1998): Youth in society: the construction and deconstruction of youth in East and West Europe. Macmillan & Co., Basingstoke

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 2000. 1. szám

² Wallace, Claire 1998.

³ Köszönettel tartozunk Kabai Imrének a tanulmányunk megírásához szükséges adatelemzésekért.

⁴ Boggs, Carl 1992.

⁵ Beck, Ulrich 2003, 27. p.

⁶ Beck nevezi őket így egy későbbi könyvében. Beck, Ulrich 1998, 14. p.

⁷ A magyar fiatalok történelmi, politikai, társadalmi ismereteiről l. még Faragó 2005, 105. o.

⁸ Baudrillard, Jean 1997, 28. p.

⁹ Bauman 1992.

¹⁰ Az antalli politika erős konzervatív eleme volt, hogy egy nemzeti középosztály politikai szövetségére kívánta alapozni saját hatalomgyakorlását. Egy erős kisvállalkozói réteg és egy kulturális-ideológiai értelemben vett “polgári” bázis egymásra találása biztosította volna a jobboldali erők kormányon maradását – a valódi társadalmi problémákkal és az “alsó” rétegekkel szemben is. A mai szemmel nézve komikus Friczi, a vállalkozó szellem, jól ismeri az új lehetőségeket, miközben a falon a régi családi képet nézi.

¹¹ Kiss Viktor 2005.

¹² Schulcze 2000, 155–156. p.

¹³ Philip Gould: New Electorate, New Strategy in Progressive Politics. Vol 1. (fordítás tőlem – R. O.)

¹⁴ Gazsó 2003.

¹⁵ Emellett a baloldali pártok számára kihívásként jelenik meg a nemzeti identitás egyre inkább előtérbe kerülő fogalma. Nyugaton ez a probléma a bevándorlás kapcsán kerül elő és állítja komoly dilemma elé a szociáldemokrata pártokat (l. Giddens: “Renewal. vol 1.1 Beyond Leftism”), nálunk természetesen más kontextusban kerül elő, a rendszerváltás után újra tematizálódhatott a környező országok magyar kisebbségeinek kérdésköre. Az MSZP erre, úgy tűnik, mindeddig nem tudott megfelelőképpen reagálni.

¹⁶ Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az olyan értékorientációval bíró csoportok esetében, ahol az értékek jellege pont annyira vezethetné a fiatalokat éppúgy az SZDSZ, mint az MSZP felé, a liberális pártnak azért van olyannyira nehéz dolga, mert ha még “szimpatikusabbnak” is találná őket a fiatal szavazó, a jobboldal elutasítása és a szavazat “elvesztegetésétől” való félelme miatt inkább a nagyobbik jelenlegi kormánypártra voksol.

¹⁷ Karácsony Gergely, 2001.

¹⁸ Tamás–Tímár (szerk.): Ifjúságpolitikák. Szakértő beszélgetés. Faragó Péter megjegyzése.

¹⁹ Az ellenszavazás politikai kampányokban játszott szerepéről l. bővebben Palmer, Jerry 2003.

A Kelet-Európában 1989–90 után kiépült új rendszer lényegét nem a szabadság és demokrácia fogalmai ragadják meg – mondta az Eszmélet folyóirat “Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és máshol” című, 2005. október 14–16-i konferenciáját megnyitva Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztő bizottságának elnöke. Új elnyomó rendszer jött létre, amelynek természetét a legkülönbözőbb területeken tárták fel a konferencia előadói.

A budapesti Kossuth Klubban párhuzamosan két nemzetközi konferenciát rendeztek. A “Kizsákmányolt világok – a becsapott Kelet-Európa és sorstársai” című rendezvény a 2007-es Közép-kelet-európai Szociális Fórum megrendezésének előkészítését szolgálta. A konferencia érdemi munkájának megkezdése előtt Krausz Tamás tisztelettel emlékezett a rendszerkritikus társadalomtudósok köréből már mindörökre hiányzó Liska Tiborról, Szalai Pálról, Mikes Tamásról, Murányi Zoltánról, Síklaky Istvánról és a konferenciát megelőző napokban elhunyt Eörsi Istvánról.

Fedezzétek fel Polányit!

Ann Pettifor, a globalizációkritikus civil mozgósítás tekintélyes brit aktivistája nyitó előadásában abból indult ki: a mozgalom számos problémájának kulcsa, hogy rossz elemzésen alapul. Úgy látja: nem az óriás cégek terjeszkedése ellen kell elsősorban harcolni. Az igazi ellenfél, szerinte, a globális pénzügyi hatalom. Ennek felismeréséhez pedig a Magyarországon sajnálatosan mellőzött magyar származású tudós, Polányi Károly elmélete visz a legközelebb.

Polányi évtizedekkel korábban figyelmeztetett: a gazdaságot nem lehet arra építeni, hogy pénzt csinálunk pénzből. Márpedig ma éppen ez jellemzi a világkapitalizmust – folytatta Pettifor. A pénzügyi világ a történelemben egyedülálló módon rendel maga alá minden más szférát. Bill Gates cége éppúgy szenved a “drámai tőkenyereségben megtestesülő pénzügyi kizsákmányolástól”, mint az alkalmazottak serege. A “glob­krit”-mozgalomnak ezért közvetlenül a bankvilágot kell célba vennie, Ann Pettifor szerint.

Elsősorban a termelő- és a finánctőke szembeállítását vitatta Catherine Samary és Wiener György. Mindketten egyetértettek ugyanakkor Pettiforral abban, hogy a pénzügyi világhatalom dominanciája központi probléma. Wiener teoretikusként is ellenezte Polányi túlzott hangsúlyozását: úgy vélekedett, ez az elmélet neoklasszikus kötődésű, ebből legfeljebb a szabályozottabb piacgazdaság eszméje vezethető le. Ann Pettifor megismételte: Polányi elméletét igenis megvilágosító erejűnek tartja. Természetesen Marx, Keynes tanulmányozása is sokat segít, de a liberális piacgazdaság megértéséhez szerinte a pénztőke szerepét feltáró Polányi ad kulcsot. A baloldal jelenleg nem képes mozgósítani az embereket, ami annak a biztos jele, hogy valamit elhibáztunk – figyelmeztetett. A helyes elemzésből bárki számára érthető és vonzó követeléseket kell levonni: meg kell hirdetni a nagyon alacsony kamatok politikáját, a pénzügyi világ kordában tartásának elvét. Ebben pedig, ha hajlandó a szövetségre, akár Bill Gatesszel is együtt kell működni.

A vitát összegző Krausz Tamás nem foglalt állást az elméleti vitában: a felvetést azonban politikai síkon aktuálisnak értékelte, amit nem söpörhetnek le elméleti érvekkel a teoretikusok. A baloldal hanyatlik, és ez politikai válaszok keresését is indokolttá teszi.

Consciousness

A konferencián bemutatták az Eszmélet folyóirat angol nyelvű különszámát. A szerkesztők a magyar kutatások és viták eredményeit kívánták ezzel hozzáférhetővé tenni a nemzetközi közvélemény számára. A Consciousness Special Issue 2005 az Európai Unió keleti bővítéséről Andor László és Böröcz József Mahua Sarkarral közös tanulmányait közli; a munkáskérdés mai kutatóit Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya és Bartha Eszternek a munkástudatról írt cikke képviseli. A baloldal által gyakran elhanyagolt vidék témában Laki Lászlónak a rendszerváltás agráriumra gyakorolt hatását vizsgáló írását közölték. Többféle szempontból közelítik a szocializmusvitákat Szigeti Péter, Wiener György és Krausz Tamás írásai.

“Az új válaszkísérlet” angolul

“Ez a könyv Európában unikum. Azt jelzi, hogy megkezdődött a globális kapitalizmussal szembeni alternatíva keresése” – értékelte Szalai Erzsébet most angolul is megjelent Socialism. An Analysis of Its Past and Future című kötetét Krausz Tamás. “Lehetséges-e alternatíva? A neoliberális konszenzus szerint nem, a mai világrendszer stabil, ebből már kilépni nem lehet, legfeljebb a humanizálásán lehet gondolkodni. Szalai Erzsébet azonban rákérdez erre a konszenzusra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy ezzel a vitával tematizálta a baloldali szellemi élet a magyar sajtót. Mintha elkezdődött volna valami, megcsillant a fény az alagút végén. Ezért fontos, hogy Szalai kötete a külföldi olvasókhoz is eljut.”

Szalai Erzsébet a konferencia nyitó előadásával kapcsolatban kibontakozott szocializmusvitához hozzáfűzte: számára nem az a kérdés, hogy “hol lehet támadni a status quót”. Könyvében is arra törekedett, hogy a marxi elemzés szellemében a jelenleg létező világrendszeren belül kialakuló eszmékben, folyamatokban tárja fel az újat. Új kötetében és korábbi tanulmányaiban is kifejtett tézise szerint az új világrendszer csírája az a hatalmas tudástőkével rendelkező fiatalság, amelynek kreatív energiáit a mai rendszer képtelen hasznosítani. Ez a parkolópályára kényszerülő fiatalság nem tud, de már nem is akar integrálódni. “Ebben az objektív tényezőben kívánom felvillantani az alternatívát” – szögezte le Szalai Erzsébet. Jelezte ugyanakkor, hogy alapállása a megbukott “létezett szocializmussal” szemben is keményen kritikus. Éppen azért kell megérteni, hogy mi okozta annak a rendszernek a bomlását, mert szembe kell nézni a tanulságokkal.

Nacionalizmus és liberalizmus összefonódása

Krausz Tamás azt vizsgálta meg: a rendszerváltás nyomán milyen ideológiák nyomultak a régi legitimációs ideológia, a marxizmus–leninizmus helyére. Az új uralmi formákat igazolandó a kelet-európai régióban két, belsőleg tagolt szellemi irányzat jutott uralomra: a nacionalizmus és a liberalizmus. Ezek a szellemi irányzatok határozzák meg a rendszerváltás egészének értelmezését – fejtette ki Krausz Tamás.

A történész úgy látja: a két nagy irányzat látszatra éles küzdelemben áll ugyan, valójában azonban létrejött a nacionalizmus és liberalizmus baloldalellenes kompromisszuma, amelynek célja a “kommunizmus”, a “szocializmus” kriminalizálása, a fasizmus és a kommunizmus régi hidegháborús szellemben történő azonosítása.

Krausz kifejtette: véleménye szerint a nacionalista-liberális ideológiai uralom kiseprűzi a baloldali szellemi ellenállást. Ezzel pedig a “nemzeti kapitalizmust” védelmező mozgalmak előtt nyitja meg a kaput. “E szélsőséges irányzatok a tőke globális és korlátlan kiterjedésével látszólag szemben restaurálják az antidemokratikus, jobboldali, szélsőjobboldali hagyományokat, és ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat és a nemzeti érdekek erősítésére hivatkoznak. A szélsőséges erők Horthyt és Gyenyikint, Prónayt és Telekit, Szálasit és Antonescut, Tisót és Ante Pavelicsot írják zászlaikra. Ezen mozgalmak képében a nacionalista-liberális uralom megtalálta a baloldal elleni ideológiai és politikai hadjárat ütőképes osztagait − noha maguk is meglepetve tapasztalják az új uralmi rendszer »kinövéseit«. Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy Kelet-Európában a jobboldal és a szélsőjobboldal között sem világos határok, sem áttörhetetlen válaszfalak nem léteznek.”

“Sztálinizmus ideológia nélkül”

Jeffrey Henderson azt vizsgálta, milyen összefüggés mutatható ki a neoliberális gazdaságpolitika és egy-egy ország gazdasági fejlődése között. Gazdaságtörténeti statisztikák alapján arra a következtetésre jutott: az adatok ellentmondanak a közkeletű és magukat erősen tartó nézeteknek, ami szerinte a neoliberális kurzus gyors növekedéshez és sikertörténetek kialakulásához vezetett. Úgy látja: még azok a hatalmak is, amelyek erejük teljében valóban a – túlnyomóan nekik kedvezően alakuló − kereskedelem felszabadításáért kardoskodnak, a gyors növekedés korábbi fázisaiban erőteljesen elzárkóztak, és keményen védték belső piacaikat a versenytársaktól. Nincs bizonyíték a liberális gazdaságpolitika növekedésserkentő szerepére – fejtegette Henderson.

Sorra véve a “sikerországokat” – Tajvant, Japánt, Dél-Koreát, Szingapúrt –, látható, hogy egyik sem nevezhető neoliberális sikertörténetnek. Éppen ellenkezőleg, a Világbank ajánlásai ellenére is saját útjukat járó, az állam szerepét növelő, piacvédő gazdaságpolitikájuk vezette sikerhez. Henderson rámutatott: a szegénység leküzdésében India és Kína lépett előre érzékelhetően, de egyik sem neoliberális gazdaságpolitikával.Kína speciális eset. Szingapúrral és más kelet-ázsiai országokkal együtt jól átvészelte a legutóbbi ázsiai pénzügyi válságot. Miért? Mert képesek ellenőrizni piacaikat, és nem engednek teret a dominanciára törő nemzetközi pénzügyi befolyásnak. Kína eleinte a magyar gazdasági reformokat követte, aztán a dél-koreai példára figyeltek, ahol a termelés ugyan magánkézben van, de ezzel erős tekintélyelvű kormányzat párosul. Ez a modell Kínának is megfelelt.

Kína “titkát” nagymértékben magyarázza Henderson szerint, hogy rendkívül összetett gazdasági rendszert építettek ki. Az állam minden szektorban nagyon jelentős szereplő. Különösen aktív a minden szektorban – szállítások, beruházások, tőzsde −, sőt a szürke- vagy feketegazdaságban is pozíciókkal rendelkező hadsereg. 70-80 millió embert foglalkoztatnak a kínai önkormányzatok is, az ingatlanfejlesztésben különösen fontos szerepet játszanak.

A kínai világ erejének egyik magyarázata az lehet, hogy “sztálinisták, de nem ideológusok”. Henderson úgy látja: ez a “piaci sztálinizmus” segíti a jelenleg folyó klasszikus tőkefelhalmozást, de sokáig nem tartható fenn. Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a problémák sokszorozódása, társadalmi konfliktusok várhatók.

A kapitalizmus eddig ismert formájának vége

Böröcz József szociológus, a Rutgers University tanára “Globális gazdasági súlyozás, szocializmus és »Ázsia felemelkedése«” címmel az 1989 utáni transzformációs folyamat alapvető tényeit vizsgálta, majd megkísérelte e tények értelmezését. A kapitalizmusnak abban a formában, amelyben mi ismerjük, befellegzett – állapította meg. A világkapitalizmus ciklusról ciklusra alakul. A most véget érő több évtizedes ciklusra az Egyesült Államok hegemóniája volt jellemző. Ez az idő azonban lejárt, új ciklus következik új hegemóniaviszonyokkal – fejtette ki Böröcz József.

OECD-statisztikák alapján azt vizsgálta, hogyan változott a kelet-európai államszocialista országok bukása után az egyes gazdaságok helyzete az egy főre jutó GDP, illetve a globális gazdasághoz viszonyított súlya szempontjából. A kelet-európai volt államszocialista országok Szlovénia és Lengyelország kivételével jelentős súlyvesztést szenvedtek el, a periféria felé csúsztak. Különösen rosszul teljesítettek a “narancsos forradalmak” célországai. A különböző szempontokból sikeresnek bizonyuló pályákon olyan gazdaságok haladtak, mint a kiegyensúlyozott növekedést produkáló Indonézia, néhány csekély súlyú sikerország, mint például Luxemburg, a látványosan gazdagodó Dél-Korea, Írország, Tajvan és az extenzív növekedési pályára álló India, Vietnam és Kína. Ez utóbbi csoport esetében különösen figyelemre méltó, hogy sikerüket gazdasági struktúrájuk transzformációja nélkül érték el: központilag tervezett gazdaságnak számítanak.

A nagy globális központok közül az Egyesült Államok és az Európai Unió a vizsgált időszakban nem volt képes a globális súlyát növelni. Jelenleg az EU, az Egyesült Államok és Kanada együttesen a világ teljes GDP-jének felét produkálják, miközben a népesség 11 százalékát tartják el. A következő 15–20 évben viszont arra kell számítaniuk, hogy vesztenek súlyukból. Kína és India viszont ezzel egy időben hatalmas növekedésre számíthat. Ez a szituáció definíció szerint a hegemóniaháborúval egyenlő. A globális részesedésért vívott háborúnak azonban nem lesz nyugati győztese. Az úgynevezett nyugati szövetségesek, a kulturális értelemben vett nyugati társadalmak jelentős súlyveszteséget fognak elkönyvelni – fogalmazott Böröcz József.

Milyen eszközökkel állítják elő a világkapitalizmust?

Melegh Attila szociológus előadásában − “A Kelet–Nyugat diskurzus hegemóniája” − a világkapitalizmus elemzésére szolgáló uralkodó diskurzus hegemonikus természetét elemezte. Rámutatott: az a mód, az a nyelv, az a gondolkodási keret, amelyben ez az elemzés folyik, valójában a világkapitalizmus előállításának eszköze. A hierarchikus természetű rendszerhez hierarchikus szemléletű víziók társulnak. A domináns ideológiai diskurzus szabja meg annak a kereteit, hogy hogyan elemezhetjük a világkapitalizmust, és azt is, hogy hogyan lehet ezt a keretet meghaladni. A diskurzus meghaladása nélkül ez nem megy – szögezte le Melegh Attila.

Miért olyan erős ez a diskurzus? – tette fel a kérdést a szociológus. Azért, mert a népek közötti különbségek lineáris sorba rendezése tovább erősíti a hierarchia tetején elhelyezkedőket. Az uralkodó diskurzus jellegzetes vonásai között említette, hogy az Európai Unió központjának szemszögéből a “haladást” az “európai ideálok” felé közeledés leegyszerűsített skáláján illik lemérni. Az unióhoz csatlakozni kívánókról készült “országjelentések” jellemző fordulatai bőven adnak erre a szemléletmódra példát. Az unalmas bürokratanyelven megírt szövegek meghatározzák az európai ideálok körét, és mindenkit azon mérnek, hogy milyen távol esnek ettől. Ez a klasszikus Európa-centrikus szemlélet tovább élése. Mindenkit arra kényszerít, hogy önmagát is ezen beszédmód szerint értékelje. Ennek a szemléletnek alapvető jellemzője, hogy szűkös keretet biztosít a világ megértésére, mert nacionalista, “nyugatosító” természetű megközelítés.

Ebből a keretből a különböző megközelítések feltárásával, a közöttük lehetséges kapcsolatok megteremtésével lehet kitörni. Egyfajta “határvidéki” gondolkodás lenne képes együtt kezelni a nyugati és keleti megközelítéseket. Melegh Attila rámutatott: a jelenlegi világrendszer természete inkább a fundamentalizmus és a nacionalizmus erősödésének kedvez. Új technikákat kell kifejleszteni a különbözőségek kezelésére, új diskurzust kell kialakítani, hogy a világ megújulhasson.

Régi viták, amelyek elevenbe vágnak

Tamás Gáspár Miklós filozófus előadása a forradalmi munkásmozgalom örök vitájához kapcsolódott: ki az új rendszer megteremtésének főszereplője? A mozgalom a munkásosztályt tekinti ilyen szereplőnek. Az osztályfogalom kétféle (rousseau-i és marxi) felfogása azonban alapvető különbséget takar abból a szempontból, hogy maga a munkásosztály hogyan viszonyul ehhez a szerepéhez.

Rousseau morális alapon közelít: abból indul ki, hogy az emberi szenvedés nem igazolható. A rousseau-i felfogásból kiinduló szocialisták ezen az alapon önmagukat, mozgalmukat, osztályukat nemesnek, a többi osztálynál különbnek, tisztábbnak látták. A 19–20. században ennek a felfogásnak egészen megdöbbentő, szociológiailag is kimutatható következményei voltak. Tamás Gáspár Miklós hivatkozik egy 1906-os szociográfiára, amelyet Robert Brown marosvásárhelyi munkáskolóniák körében készített. Ezeknek a munkásközösségeknek markáns jellemzői voltak: harcos ateisták, élesen vallásellenesek, elkötelezett feministák, akik ragaszkodtak a szigorú absztinenciához és vegetarianizmushoz. Mint egy szekta! − mondta Tamás Gáspár Miklós a száz évvel ezelőtti kutatás eredményéről.

Ennek a morális alapokon álló mozgalomnak a szocializmushoz való viszonyát ezek szerint a közös értékek és érzelmek határozták meg. Mindennek azonban semmi köze a marxizmushoz − szögezte le Tamás Gáspár Miklós. Marx ugyanis következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem lehet rosszabb, mint proletárnak lenni. A proletariátus eszerint nem valamiféle morális és intellektuális megvilágosodása miatt válik a szocialista forradalom főszereplőjévé, hanem helyzete miatt. A helyzet logikájából következő racionális cselekvései által.

A forradalmi mozgalom fő ágensének kérdését kiélezi, hogy a második világháború után drámai változás állt be: a munkásosztály elvesztette proletár identitását, miután teljes vereséget szenvedett a kulturális önállóságának megőrzéséért vívott harcban. Az autonóm munkáskultúrát felszámolta a szabadidő-kapitalizmus − szögezte le a filozófus.

Ez igazi “marxi” helyzet − hívta fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós. A munkásmozgalmat sokáig jellemző messianisztikus, utópisztikus jelleg eltűnt. A nagy társadalmi átalakulás főszereplőjére így a továbbiakban érvényesek Marx szavai: “Nem tudják, de teszik”. Tevékenysége a kapitalizmus felszámolását szolgálja, de ezt nem ideológiailag tudatosan éli meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a helyzetben rendkívül nehéz marxistának lenni – mondta a filozófus.

A gender kelet-európai terjedésének visszásságai

A nők helyzetével, esélyeivel, diszkriminálásuk elleni küzdelmével foglalkozó intézmények és társadalomtudományok − angolból származó műszóval, a gender − sajátos nehézségekkel szembesülnek Kelet-Európában, mondta előadásában Susan Zimmermann. Ebben a régióban a gender szemléletének érvényesülését leginkább az gátolja, hogy maga a probléma sincs pontosan meghatározva. Általánosnak tekinthető felfogás, hogy ez “nem lényeges ügy”. Gyakran emlegetik a keleti gender túlzott függését a nyugati pénzforrásoktól, és azt a veszélyt, hogy nyugati feministák próbálnak diktálni a kelet-európaiaknak.

Susan Zimmermann friss empirikus kutatásban vizsgálta, hogy mi az oka ezeknek a feszültségeknek. 1989 után az egész régióban látványosan elterjedtek a genderintézmények és -kutatóhelyek, de nagyon lényeges helyi eltérésekkel. Ezeket a különbségeket meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy az adott országban milyen intézmények voltak a gender meghonosításának főszereplői: alapítványok, esetleg pártalapítványok, nemzetközi szervezetek vagy nyugati egyetemek.

A kutatás azt a folyamatot dokumentálta, hogy a gender térnyerése sajátos formákban, az egyetemi szférán kívül megteremtett intézményeken keresztül valósult meg a kelet-európai régióban. A genderkutatók az egyetemek falain kívül, az egyetemek körül találnak helyet maguknak. A rendszerváltás nem érkezett el a felsőoktatásig − magyarázta a jelenséget Susan Zimmermann. Az eredmény: a nagyobbrészt angolszász forrásokból finanszírozott új intézmények “árnyékhálózata” épült ki a rendszerváltó kelet-európai országokban.

Ahol lehetőség nyílt, az egyetemeken és egyes nyugati cégeken belül is gender-“mintaközpontokat” hoztak létre, tréningprogramokat, nyári egyetemeket szerveztek, melyek elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a kezdeményezések minden esetben az emberi jogok helyzetének javítására irányuló, demokratizálási csomagok részei voltak.

A genderrel kapcsolatos gyanakvás gyökereiről Susan Zimmermann elmondta: a kritikusok gyakran a neoliberalizmussal azonosítják, az egyetemi rendszer-átalakítás nyugati, “neoliberális” típusának jeleként kezelik a gender térnyerését. A genderkutatás elterjedését az adott ország “nyugatiasodásának” egyértelmű mércéjeként értékelik.

A kutató úgy látja: a gender keleti terjesztése kétségtelenül összefügg a Kelet-Európa és a Nyugat között kialakult hegemonikus viszonnyal. Ezt nem szabad eltagadni. Ugyanakkor a kelet-európai genderkutatás és a nyugati központok kapcsolatának hegemonikus jellegére nem elfogadható válasz magának a genderproblémának a teljes elutasítása sem − figyelmeztetett Susan Zimmermann, aki úgy látja, a megoldás a gender összekapcsolása a térségben érvényesülő nem hierarchikus, jogkiterjesztő, demokratizáló törekvésekkel. A gender ugyanis a látszat ellenére is valóban a kelet-európai transzformációs folyamat része.

Pozícióharc a civilizáltabb kapitalizmusért

A világkapitalizmus hegemonikus rendszerét legfeljebb metaforikus értelemben lehet “birodalomként” emlegetni, de ez a megközelítés nem lehet tudományos alapja az alternatív stratégiák keresésének − kezdte előadását Szigeti Péter, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. Amellett érvelt, hogy − amint arról a világrendszer-kutatás meggyőz – nem beszélhetünk a globálkapitalizmus birodalommá szerveződő világrendszeréről, hiszen a tőkés világgazdaság nem rendelkezik egységes központtal, átfogó szerkezettel. Ez az egyetlen világgazdaság a történelemben, amely nem alakult át egyúttal világbirodalommá − fogalmazott Szigeti Péter. A világkapitalizmusnak a heterogenitás megszüntethetetlen jellemzője.

A világrendszer hatalmi szerkezetének változása ciklusos természetű. A tőkés világgazdaság ciklusainak megfelelően újabb csúcshegemón államok emelkednek fel, amelyek a tőkefelhalmozásban elért kiemelkedő sikereik alapján a ciklus egészében egyértelmű hegemón pozícióban vannak. Ezek a csúcshegemón államok − az Egyesült Államok előtt Anglia, azt megelőzően Hollandia − a korabeli világgazdaságban számításba jöhető összes gazdasági előnyt egy kézben egyesítették. A hegemóniaviszonyok a nagy háborúk utáni rendezésekben alakultak át és szilárdultak meg újra. A csúcshegemón hatalom minden ciklusban az egész világgazdaság érdekeként jelenítette meg saját érdekeit. (Hollandia elsősorban a hajózás szabadságát, Anglia a kereskedelem szabadságát, az Egyesült Államok a vállalkozások szabadságát állította be általános érdekként.)

Az egyes ciklusokon belül kibontakozó érdekharcok legfőbb alapja, hogy a kapitalista világgazdasági rendszer egyaránt képes hegemonisztikus, monopolisztikus és osztálykompromisszumos formában működni. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik forma érvényesül − mutatott rá Szigeti Péter.

A globálkapitalizmus centruma évtizedek óta őrzi a jelenlegi status quót. Az Egyesült Államok vezető szerepe gazdasági, technológiai és katonai téren is egyértelmű. A megosztott “régi” és “új” Európa minden területen összefonódik ezzel a centrummal. Ma a nemzetközi munkásmozgalom központja Latin-Amerikában van − folytatta Szigeti Péter −, de a félperiférián koncentrálódó ellenállást a centrum támogatása nélkül a 20. századi államszocialista kísérlet sorsa fenyegeti.

Hogyan lehetne megbontani a jelenlegi hegemóniát? − tette fel a kérdést Szigeti Péter, előrebocsátva: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében nem reális a kapitalizmus megdöntésén, a posztkapitalista alternatívák közvetlen célul tűzésén alapuló stratégia. Nyilvánvaló az is, hogy a csúcshegemón hatalmat katonai eszközökkel nem lehet kompromisszumokra kényszeríteni. Gazdasági téren viszont elmozdulás várható, hiszen az Egyesült Államoknak rövid időn belül versengő régiók konkurenciájával kell számolnia.

Szigeti Péter úgy látja: a legtöbb esély a “szabályozó hatalmak” kikezdésére kínálkozik. A csúcshegemón hatalom kulturális befolyásának gyengítése akadályozhatja, hogy a tömegbefolyásolás fórumain intézményesen ellehetetlenítsék a rivális alternatív kísérleteket.

Nem veszett el a szociális-kulturális szempontból civilizáltabb kapitalizmus esélye, de ennek érdekében szívós pozícióharcra kell berendezkedni, mindent meg kell tenni a szociális Európa megteremtéséért − mondta előadásában Szigeti Péter.

Zárszó: a kapitalista rendszer emberellenes maradt

A követendő stratégiáról ezután Catherine Samary is kifejtette gondolatait, elsősorban a baloldalnak az Európai Unión belül követendő stratégiájára összpontosítva. Rámutatott, hogy nem szabad fétisként kezelni az EU-t, szakítani kell az európai közösségi rendezést megalapozó egyezményekkel (az Európai Központi Bank ügyétől a jogérvényesítés folyamatának teljes rendszeréig). Követelni kell az EU politikai legitimitásának megteremtését, a szavak és tettek közötti ellentmondások megszüntetését. Elfogadhatatlan a nyugati EU-tagok arrogáns, “neokolonialista” magatartása a keletiekkel szemben − sorolta a fő témákat Catherine Samary. Kijelentette: már az európai költségvetési vitában meg kell akadályoznia a baloldalnak, hogy az EU “versenyképessége” jegyében folytatódjon a ma még létező szociális jelleg lebontásának “barbár” folyamata.

Végül Alekszandr Taraszov orosz radikális gondolkodó fejtette ki, hogy a 20. századi félresikerült forradalmi kísérletek után új − a viszonyok éretlensége miatt nem szocialista, de antikapitalista − világforradalmi stratégia kidolgozása és kivitelezése került napirendre, amely számol azzal, hogy az “osztályellenség erősebb, mint bármikor”, ezért a forradalomra hosszabban kell felkészülni, és lehetséges, hogy nagyobb áldozatokat is követel minden korábbinál. A stratégia egyik legfőbb jellemzője, Taraszov szerint, hogy a politikai-kulturális mainstreamtől távoli központokból indul ki, amelyekkel szemben a neoimperializmus nem képes megfelelő eréllyel fellépni. Taraszov szerint ilyen “hézagok” a világimperializmus mindenre kiterjedő befolyási övezetében egyes dél-amerikai indián szabadságmozgalmak − Ecuadorban, Bolíviában − vagy indiai, nepáli felkelőcsoportok. Úgy látja, ezek a mozgalmak ott arattak sikert, ahol a helyiek nem használták a centrum kulturális intézményeit, horizontális kapcsolatok hálózatában szervezik meg magukat, nem használják a mobilhálózatokat, az internetet, sőt a világnyelveket, a centrum nyelveit sem. Ahol ignorálják az angolt, a franciát, a németet, használják helyette például a kecsua nyelvjárásokat. Taraszov szerint a centrumországokból nem indulhat ki az antikapitalista világforradalom, az “első világ” baloldalának azt a célt kell kitűznie, hogy a periférián támogatják a forradalmi mozgalmakat. Történelmi analógiája szerint: a rabszolgatartó rendszert sem a rabszolgák szüntették meg, a feudalizmust sem a jobbágyok, ahogy a kapitalizmust sem a bérmunkások fogják felszámolni, hanem a posztkapitalista termelési mód képviselői.

A konferencián jelenlévők nagy többsége más-más érveléssel, de kétségét fejezte ki Taraszov stratégiai javaslatainak helyességéről.

Zárszavában Krausz Tamás történész leszögezte: a konferencia egybehangzó tapasztalata, hogy hallatlanul fenyegető ellentmondásokkal kell szembenézni. A kapitalizmus velejéig emberellenes rendszer maradt. A globális kapitalizmus szervezett ellenfelei ugyanakkor társadalmi-kulturális-szervezeti értelemben is legyengültek.

Mi várható? A konferencia alaphangját meghatározó baloldali értelmiség nem hisz a rendszer humanizálhatóságában − folytatta Krausz Tamás. Alternatívaként többen, különböző hangsúlyokkal, de egybehangzóan hangsúlyozták: vissza kell térni a szocializmus valamilyen perspektívájához. Ennek alternatívája ugyanis csak a kapitalista világrendszer bomlása lehet, amit a konferenciára Londonból üzenetet küldő Mészáros István filozófus − Rosa Luxemburg nyomán − a “barbárság” fenyegető állapotának nevezett.

A baloldali értelmiség több területen is vitaképes, vállalható elemzést tud felmutatni, szögezte le Krausz Tamás: a gazdasági elemzés adekvát elméleti képet ad az új neoliberális rendről; a szocializmusról is vitaképes elméleti képet alkottak. A leggyengébb a “Mit tegyünk?” kérdésre adott politikai-stratégiai elemzés.

A taktikai szempontokat sorra véve, Krausz Tamás úgy látja: a rendszer egésze tarthatatlan − de ettől még a rendszeren belül is követelésekkel kell előállni, annak tudatában is akár, hogy ezeket a követeléseket nem fogják teljesíteni. Enélkül nem fognak kialakulni a stratégiai változáshoz szükséges felhajtóerők, tarthatatlanná válhat a baloldal helyzete. Végül külön hangsúlyozta Krausz Tamás a baloldali együttműködés szükségességét: a keleti országok baloldali erői további segítséget várnak a nyugatiaktól.