A korábbi (54-es) számunkban közölt cikk II. része, amelyben a szerző a marxi osztályelmélet alapján elemzi a választói magatartást.

5. A marxi osztályelmélet

 

A marxi osztályfogalom gyökereit, a materialista történelemelmélet számos más kategóriájához hasonlóan, a klasszikus polgári tudományosságban találhatjuk meg. E kifejezést modern értelemben először François Quesnay használja, aki termelő, tulajdonosi és meddő osztály között tesz különbséget. Felosztása az általa kimunkált fiziokrata elméletből fakad, amely szerint új érték kizárólag a mezőgazdaságban keletkezik, s így a többlet egyedüli formája a földjáradék. Ennek megfelelően a termelő osztályt a mezőgazdasági munkások, a tulajdonosit pedig a földbirtokosok alkotják, míg a meddők társadalmi csoportjába azok tartoznak, akik más szolgálatokkal és munkákkal foglalkoznak. Az agráriumon kívül tehát nem határolja el egymástól a termelőeszközök birtokosait és a proletárokat, feltételezve, hogy e szférákban értékteremtés híján elsajátításra sem nyílik lehetőség.¹

A polgári politökonómiai osztályelmélet kiforrott formában Smith és Ricardo munkásságában jelenik meg. Az alapvető jövedelemtípusok nyomán a társadalmat földbirtokosokra, tőkésekre és munkásokra tagolják, hangsúlyozva, hogy a közöttük fennálló különbség a földjáradék, a kamat (profit) és a munkabér eltérő közgazdasági sajátosságain nyugszik. E háromságformula felvázolásán kívül Smith a termelő és a nem termelő munkát is elhatárolja egymástól; az előbbi értéket termel, bért a munkás és profitot a "gazda" számára, az utóbbi viszont csökkenti az alkalmazó jövedelmét. Ily módon a termelő munka fogalmát elszakítja a mezőgazdaságtól s mindazon tevékenységekre kiterjeszti, amelyek a vállalkozók számára nyereséget hoznak. Smith ugyanakkor e megkülönböztetést más értelemben is használja; e második közelítésben a termelő munka anyagi-fizikai dologban, eladható áruban rögzül, míg a nem termelő esetében a tevékenység eredménye a szolgálattétel időpontjában elenyészik. Ezáltal a gazdasági viszony, a formameghatározás helyett az anyagi minőség kerül előtérbe; a felosztás alapja az, hogy a munka tárgyiasul-e megfogható, önálló alakban avagy sem.² Másként fogalmazva, e megkülönböztetés a tevékenység jellegéhez, a létrehozott különös használati értékekhez kötődik, szemben az első definícióval, mely a tőkés termelés szemszögéből határolja el a munka két típusát egymástól.

A tőkés társadalom a marxi felfogásban is három alapvető osztályra tagolódik, ám a felosztás bázisát nem a jövedelem-, hanem a tulajdonformák képezik. Marx szerint az elmélet kimunkálásakor "a kérdés, amelyre először kell válaszolnunk, ez: Mi alkot egy osztályt? és a felelet magától adódik, mihelyt válaszoltunk a másik kérdésre: Mi teszi a bérmunkásokat, tőkéseket, földtulajdonosokat a három nagy társadalmi osztály alkotóivá?" E kérdésre csak első közelítésben adhatjuk azt a választ, hogy a jövedelmek és a jövedelemforrások azonossága, hiszen "ebből a szempontból például az orvosok és a hivatalnokok is két osztályt alkotnának, mert két különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, s a két csoport mindegyikén belül az egyes tagok jövedelme egyazon forrásból fakad. Ugyanez állana az érdekeknek és helyzeteknek arra a végtelen szétforgácsolódására, amelyet a társadalmi munka megosztása idéz elő mind a munkások, mind a tőkések, mind a földtulajdonosok között…"³ A marxi felfogásban tehát sem a jövedelemformák és szintek, sem a társadalmi munkamegosztás különböző dimenziói nem jelennek meg osztályképző ismérvként; ez az egyik alapvető különbség, amely gyökeresen elhatárolja egymástól az osztály- és a stratifikációs elméleteket.

Az idézett fejtegetésből közvetlenül nem tűnik ki, miért nem minősül a társadalmi munkamegosztás az osztálytagozódás egyik alapjának, a Grundrisse Bevezetése azonban világos választ nyújt erre a döntő fontosságú kérdésre. A Nyersfogalmazvány e helyén Marx, Smith munkafogalmának elméleti jelentőségét méltatva kimutatja, hogy a tőkés termelést a meghatározott munka iránti közömbösség jellemzi, melynek hátterében a valóságos tevékenységformák leggazdagabb konkrét fejlődése húzódik meg. E közömbösség a dolgozók szempontjából azt jelenti, hogy az egyének könnyen térnek át egyik munkáról a másikra, melynek fajtája számukra véletlenszerű, a tőke oldaláról pedig azt fejezi ki, hogy a vállalkozókat elsődlegesen nem a tevékenység tartalma, hanem a legmagasabb profitrátára való törekvés motiválja.⁴ Ily módon a társadalom alapstruktúrája elszakad a munkajelleg csoportoktól, a különös munkáktól, amelyek egy másfajta tagoltság, a rétegződés bázisát képezhetik.

Első közelítésben az sem nyilvánvaló, hogy a jövedelemforrások azonossága miért nem jelenhet meg osztályképző ismérvként. A felhozott példák ugyanis csak azt illusztrálják, hogy a jövedelmek és forrásaik a háromosztályos modellnél jóval tagoltabb struktúrát alapoznak meg, mely jelentős mértékben eltér a klasszikus politikai gazdaságtani koncepciótól. A félbeszakadt elemzést megelőző fejezetekből azonban egyértelműen kitűnik, hogy az elosztási viszonyok azért nem játszhatnak meghatározó szerepet, mert nem önálló történelmi képződmények, hanem a termelési viszonyok egyik mozzanatát alkotják. Marx e szoros függést különösen azért hangsúlyozza, mert a korabeli polgári közgazdászok a termelés örök, természeti viszonyával az elosztás történelmileg változó formáit állították szembe, illetőleg a kamatot (profitot) és a járadékot a föld és a tőke hozadékaként értelmezték.⁵ E vélekedésüket bírálva a marxi osztályelmélet – mint erre már utaltunk – a tőkés tulajdonformából, a munkaerő és a munkafeltételek szétválásából indul ki, s a munkaérték-elmélet bázisán azt a tézist is magába foglalja, hogy a munka idegen tulajdont hoz létre, s a tulajdon idegen munka felett parancsnokol.

A marxi osztályfelfogás tehát – miként ezt polgári és marxista leegyszerűsítői is vallják – valóban a tulajdonformára épül, s elsődlegesen a termelési eszközök és a puszta munkaerő birtokosai között tesz különbséget. Ez az elmélet azonban egy másik döntő fontosságú elemet is tartalmaz, a smith-i eredetű termelő munka kategóriáját, amely burzsoá és proletár kapcsolatát a tőkeviszonyra alapozza. Marxi értelemben termelő munka az értéktöbbletet létrehozó tevékenység, vagyis különös formájától függetlenül az a munka minősül termelőnek, amely profitot teremt a tőkés számára. Ebből következik, hogy a proletariátus nem azonos a fizikai dolgozókkal, hiszen értéktöbblet bármilyen tevékenységből, így akár magas szintű szellemi munkából is származhat. Ugyanakkor a munkásosztály a munkavállalókkal sem esik egybe; az utóbbi szélesebb kategória, amelybe azok is beletartoznak, akik nem termelő munkát végeznek alkalmazóiknak. Míg a munkásosztály tagjai munkaerejüket tőkére, pontosabban annak változó részére cserélik ki, a nem termelő tevékenységet végzők szolgálataikat a munkáltató jövedelméért ajánlják fel.⁶ Ilyen szolgálatokat tőkések, földtulajdonosok és proletárok egyaránt igénybe vehetnek, modern viszonyok között azonban e téren legnagyobb vásárlóként az állam lép fel. A nem termelő munkások a polgári társadalomban önálló csoportot alkotnak, amely egyik osztályhoz sem tartozik, hanem sajátos rendként jelenik meg.

Tőkés és munkás ellentéte tehát nem pusztán a birtokláson és a birtoknélküliségen nyugszik, mint Max Weber elméletében, s a marxi koncepció leegyszerűsítő, vulgáris értelmezésében. A materialista történetfelfogás a polgári társadalom alapstruktúrájának elemzésekor a tőkeviszonyt állítja középpontba; e berendezkedésben azok a csoportok minősülnek osztálynak, amelyek e társadalmi kapcsolatrendszerben helyezkednek el.⁷ E megközelítésben a burzsoázia és a proletariátus mellett egy harmadik osztály is megjelenhet, a földtulajdonosoké, amely ugyan nem vesz részt a termelési folyamatban, ám az egyik legfontosabb termelési feltétel, a tőkének nem minősülő föld megszemélyesítőjeként lép fel. A földbirtokosok éppen azért alkotnak külön osztályt, mert a "földanyag" sem álló-, sem forgótőkeként nem funkcionál, hiszen természet adta s nem munkával létrehozott termelési eszköz.⁸ A polgári társadalomban a földtulajdon is alárendelődik a tőkeviszonynak, elvesztve korábbi, feudális jellegét, s ily módon a földbirtokkal rendelkező nemesi rend a tőkés rendszer egyik osztályává alakul át. Vállalkozó és földtulajdonos elkülönülése ugyanakkor nem szükségszerű sajátossága a kapitalista berendezkedésnek; a földet az állam, illetőleg az egyes tőkések is birtokolhatják, s ezáltal a háromelemű osztálytagozódás dichotóm modellé változik át.

A polgári társadalom két alapvető osztályát az erőteljes belső rétegzettség jellemzi. A burzsoázia a tőke körforgásában elfoglalt helynek megfelelően termelő és kereskedő tőkésekre oszlik, s e két kategória is tovább tagolódik, a társadalmi munkamegosztás nagy ágainak megfelelően.⁹ Az általános munkamegosztás alapján a termelési folyamatot uraló burzsoák ipari, mezőgazdasági és szolgáltató vállalkozóként működnek, s ez utóbbi csoportba olyanok is tartoznak, akik tőkéjüket a nem anyagi termelés területén fektetik be. A forgalmi folyamat szférájában a marxi elmélet áruval és pénzzel kereskedő burzsoák között tesz különbséget; az elkülönítés alapját részben a kereskedés tárgya képezi, részben pedig az, hogy a kölcsöntőke, termelőtőkévé átváltoztatva, közvetlenül is részt vesz a termelésben.¹⁰ E felosztás a későbbi marxista szakirodalomban jelentősen módosul, hiszen a monopolkapitalizmus korában – mint ezt Hilferding és Lenin kimutatja – az ipari vállalkozók és a bankárok egységes finánctőkés réteggé olvadnak össze. Hiányzik az eredeti elméletből a nagy-, a közép- és a kistőkések megkülönböztetése is; ez utóbbiak általában csak akkor jelennek meg külön csoportként, ha helyzetük közel áll a kisárutermelőkéhez.¹¹

A munkásosztály belső megoszlása, akárcsak a burzsoáziáé, alapvetően a tőke körforgására épül, vagyis a marxi elmélet alapján mindenek előtt a termelési és a forgalmi folyamat dolgozóit határolhatjuk el egymástól. E két nagy csoporton belül a további tagolás szintén az általános munkamegosztást, a nagy ágazatok különválását veszi figyelembe, emellett azonban a munkamegosztás más dimenziói is meghatározó szerepet játszanak. Az anyagi termelés (ipar, mezőgazdaság és szállítás) területén a proletariátus rétegződése elsődlegesen a termelés tárgyához való viszonyon nyugszik. Ennek alapján Marx közvetlenül termelő, segéd-, felügyelő és szellemi munkásokat különböztet meg, hangsúlyozva, hogy a kifejezés szűkebb értelmében csak az első csoport tagjai végeznek érdemi feldolgozó tevékenységet. A segédmunkások segítő, előkészítő funkciókat látnak el, a felügyelők a tulajdonos(ok) nevében fellépve a munkavégzést kontrollálják, a mérnökök és más szellemi alkalmazottak pedig a technológiai folyamatok szervezésével, gazdasági számításokkal stb. vesznek részt a tőkés üzem működtetésében.¹² E felosztás tehát alapvetően az összmunka szervezetében elfoglalt helyet veszi figyelembe, s nem a szakképzettséget, noha a két csoportosítás bizonyos fokig átfedi egymást. Marx nem tesz különbséget szak- és betanított munka között, ám a szellemi, a fizikai és a kisegítő tevékenységeket elhatárolja egymástól. Emellett a marxi tagolásban a felügyelők, a termelésirányítók is külön csoportot alkotnak, vagyis elméletében nemcsak a kék- és a fehérgallérosok, hanem a hatalommal rendelkezők és a hatalomnélküliek is sajátos rétegekként jelennek meg. Felfogásában még az igazgatók, a felső menedzsment tagjai is bérmunkásoknak minősülnek, ám olyanoknak, akik a munkaszervezet többi dolgozójával szemben a tőkést képviselik.¹³ Ily módon átmeneti helyet foglalnak el a két alapvető osztály között; gazdasági viszonyuk alapján a munkásosztályhoz, hatalmi pozíciójuk következtében viszont inkább a burzsoáziához tartoznak. Modern körülmények között ez az ellentmondás többnyire feloldódik, mivel a vezető menedzserek javadalmazásuk egy részét részvény formájában kapják, s így maguk is tulajdonosokká válnak.

A nem anyagi termelés szférájában a marxi elmélet szerint belső rétegződéssel alig vagy egyáltalán nem találkozhatunk. Ennek oka az, hogy Marx korában az oktatás, a kutatás és a művészetek terén többnyire csak a polgári berendezkedés felé vezető átmeneti formák jelentek meg, olyan viszonyok, amelyekben a nem anyagi termelők egy közös kereskedőtőke számára dolgoznak. Ily módon tőkés munkaszervezet, részmunkás és összmunkás ellentéte sem fejlődhetett ki; mind a fizikai-dologi alakot öltő áruk előállítása, mind az anyagi értelemben vett szolgálatok teljesítése a munkafeltételek és a munkaképesség viszonylagos egységén alapult.¹⁴ Az elmúlt másfél évszázadban e szférákban is jelentős változások történtek; a tudományos kutatás részleges iparszerűvé válásával, a tömegkultúra intézményesülésével a tőke a nem anyagi termelésben is meghatározó szerephez jutott.

A forgalmi folyamat munkásai a termelésben foglalkoztatottakhoz képest sajátos vonásokkal rendelkeznek, melyek a kereskedőtőke speciális jellemzőiből fakadnak. Mivel a marxi felfogás értelmében a tőke körforgásának e szakaszában érték nem keletkezik, a kereskedelem szférájában dolgozók közvetlenül nem hozhatnak létre értéktöbbletet. Ebben az ágazatban a profit abból származik, hogy a vállalkozó a termelő tőkést a létrejött többlet egy részének átengedésére készteti s a kereskedelmi munkások ezt az elsajátítási tevékenységet végzik. Másként fogalmazva, hozzásegítik alkalmazójukat az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez, s ezáltal növelik profitját. E szempontból a kereskedelmi dolgozók is többletet hoznak létre a tulajdonos számára, bár értékteremtés híján közvetett s nem közvetlen formában, ami azonban nem változtat azon, hogy termelő munkásoknak minősülnek.¹⁵ Sajátos helyzetük folytán általában a munkások kedvezőbb helyzetű csoportjához tartoznak, rétegződésüket pedig az irodán belüli munkamegosztás szabja meg. A segéd-, az érdemi és a felügyelő munkások a kereskedelmi ágazatban is megjelennek, a mérnökök és más műszakiak szerepét pedig a közgazdászok töltik be. Hasonló tagozódás jellemzi a pénzügyi-banki alkalmazottak csoportját is; valójában még a vezető banktisztviselők is bérmunkások, amennyiben nem részesednek a pénzintézet részvénytulajdonából, noha magukat jórészt a "felső-középosztályba" sorolják.

A marxi felfogásban azonban a polgári társadalom nemcsak alapvető osztályokra és rétegekre tagolódik, hanem abban más csoportokat is találhatunk. Ezek eredetileg egy korábbi társadalmi alakulatban, a germán tulajdonformára épülő feudalizmusban fejlődtek ki, s a tőkés rendszerben részben a múlt maradványaként, részben, jellegüket átalakítva, az új termelési mód szerves tartozékaként jelennek meg. E képződmények legfontosabb sajátossága az, hogy közvetlenül nem rendelődnek alá a tőkeviszonynak, ám annak hatásaitól nyilvánvalóan nem mentesülhetnek. Számbelileg legjelentősebb csoportjukat Marx korában a kisárutermelők, a kisiparosok és a parasztok alkotják, akik alkalmazottak nélkül, saját eszközeikkel termelnek, s így a piacon nem munkaerejüket, hanem áruikat értékesítik. Középkori eredetüknek megfelelően a kisárutermelőket a Kommunista Kiáltvány középrendeknek nevezi, amelyek fokozatosan eltűnnek a polgári fejlődés során. Egy részük idegen munka alkalmazójává, kistőkéssé válik, túlnyomó többségük azonban a konkurenciaharcban elveszti termelőeszközeit és lesüllyed a proletariátusba. E tendenciát Marx a kapitalizmus alapvető törvényszerűségének tekinti, ám azt is világosan látja, hogy a korabeli tőkés társadalmakban – a modellértékűnek minősített Angliát leszámítva – a népesség nagyobb hányadát még a kisárutermelők képezik. Elemzéseiben azt is kimutatja, hogy a polgári termelés szemszögéből a független kézművest és parasztot két személyként értelmezik; a termelési eszközök birtokosaként olyan tőkésnek tekintik, aki saját magát alkalmazza s e minőségében munkabért fizet önmagának, miközben profitot (földtulajdonosként emellett járadékot) is elsajátít. Hasonló a kiskereskedők társadalmi helyzete is, akik csupán abban különböznek a kisárutermelőktől, hogy nem a termelési, hanem a forgalmi folyamatban vesznek részt.¹⁶

A tőkés berendezkedés másik, középkori eredetű társadalmi csoportját azok alkotják, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélik. E gazdasági viszony lényege az, hogy a munkavállalók alkalmazóik számára nem értéktöbbletet termelnek, hanem különféle szolgálatokat teljesítenek. Ilyenkor a csere éppúgy csökkenti az igénybevevő jövedelmét, mintha dologi formát öltő fogyasztási cikkeket vásárolt volna, ám az egyszerű árutermeléstől eltérően olyanok nyújtják a szolgáltatásokat, akik munkaerejüket adják el, s ezáltal "gazdai" hatalom alá kerülnek. E nem termelő munkások – mint korábban már említettük – sajátos rendként jelennek meg a tőkés társadalomban; helyzetüket nem tevékenységük tartalma, hanem az értéktöbblet termelés hiánya szabja meg, belső tagozódásuk azonban már szolgálatuk jellegén, az általuk létrehozott különös használati értékeken nyugszik. Ennek megfelelően a modern szolgáltató rend erőteljesen rétegzett és egymástól gyökeresen különböző csoportokat foglal magába. E körbe egyfelől a földtulajdonosok és tőkések házi személyzete, "szolgahada" tartozik, másfelől pedig a hivatalnoki és a tiszti kar tagjai, akik az állam számára végeznek valóságos vagy képletes szolgálatokat.¹⁷ Emellett ide sorolhatjuk a kézművesek azon csoportját is, amely közvetlenül nem árut ad el, hanem átmenetileg az igénybevevő alkalmazásában állva, annak nyersanyagából és felügyelete alatt állítja elő termékét.¹⁸ Marx korában a szolgáltatók többségét a házicselédek, a lakájok és a vándor kézművesek alkották, az elmúlt évtizedekben azonban e rend túlnyomó részét már az állami alkalmazottak képezik. Jelentős hányaduk nem klasszikus hatalmi funkciókat lát el, hanem magas szintű értelmiségi szaktudás alapján közszolgáltatásokat végez; ez az a csoport, amelyet a polgári tudományosság többnyire "új középosztálynak" nevez.

Marx felfogásában tehát a polgári társadalom három osztályra és két rendre tagolódik, amelyek együttesen alkotják a tőkés berendezkedés gazdasági struktúráját. Az alapvető ellentét azonban nyilvánvalóan a burzsoázia és a proletariátus között feszül, ám ez nem jelenti azt, hogy a népesség túlnyomó többsége, akár csak perspektivikusan is, e két osztályhoz tartozik. A materialista történelemelmélet ugyan azzal számol, hogy a tőkés fejlődés előrehaladásával a középrendek fokozatosan eltűnnek, ebből azonban nem vonja le azt a következtetést, hogy az ipari munkások aránya egyenletesen növekszik. Marx a klasszikus liberálkapitalizmus struktúrájának elemzésekor felismeri, hogy a nagyipar, a megnövekedett termelőerő lehetővé teszi a szolgáltató rend számottevő kiszélesedését.¹⁹ Fejtegetése kétségtelenül a "köz-" és a magánszolgák számának növekedésére utal, s nem jelzi előre a modern közszolgáltató szektor létrejöttét, ám ez nem változtat azon, hogy elméletének érvényességét – a különös használati érték iránti közömbösség miatt – az új értelmiségi "középosztály" megjelenése sem érinti. Korunk globalizált liberálkapitalizmusát is a munka és a tulajdon szétválása, illetőleg a tőkeviszonynak közvetlenül alá nem rendelt rendek létezése jellemzi, miközben az egyes struktúraelemek társadalmon belüli aránya történelmi koronként érzékelhetően változhat.

A marxi osztályfelfogás napjainkig tartó érvényessége akkor is nyilvánvalóvá válik, ha a polgári társadalom általa leírt tagozódását az EGP sémával hasonlítjuk össze. Első közelítésben az utóbbi sokkal árnyaltabb struktúraképet vázol fel, hiszen az egyes kategóriák kialakításakor különféle dimenziókat vesz figyelembe, s ennek alapján a társadalom tagjait – mint erre korábban már utaltunk – kilenc, egymástól jól elkülöníthető csoportba sorolja. Behatóbb vizsgálódás nyomán azonban kitűnik, hogy a séma egyes elemei jórészt egybe esnek osztályokon és rendeken belüli rétegekkel, ám oly módon, hogy esetenként különnemű képződmények kerülnek egy csoportba. E keveredés leginkább a hierarchia csúcsát, a felső és az alsó szolgáltatói osztályt jellemzi. Az előbbi kategória három, egymástól alapvetően eltérő csoportot foglal magába, a felsőfokú végzettségű köztisztviselőket, a vezető menedzsereket és a nagyvállalkozókat, melyeket csak az egyetemi (főiskolai) diploma, a magas jövedelem és az átlagon felüli presztízs fűz össze. Ezek az alakzatok a marxi elméletben más-más helyet foglalnak el; a jól képzett hivatalnokok valóban a szolgáltató rendbe tartoznak, a vezető menedzserek viszont bérmunkások (amennyiben javadalmazásukat részben nem részvény formában kapják), a nagyvállalkozók pedig a burzsoázia egyik frakcióját alkotják. Emellett a szolgáltatói osztály elnevezés azt sugallja, hogy az állami alkalmazottakhoz hasonlóan a tőkések és menedzsereik is valamiféle szolgálatot végeznek a társadalom számára az által, hogy vállalkozásokat működtetnek. Hasonlóan inhomogén elemekből tevődik össze az alsó szolgáltatói osztály is, melybe középszintű végzettségű köztisztviselők, közép- és kisvállalkozások igazgatói, műszaki szakemberek és a nem fizikai dolgozók felügyelői tartoznak. E körben is keverednek a szolgáltató rend tagjai és a képzettebb, értelmiségi bérmunkások, noha éppen az EGP séma használói figyelnek fel arra, hogy az állami alkalmazottak és a menedzserek választói magatartása jelentősen különbözik egymástól. Nem válnak külön a piaci szféra bérmunkásai és a nem termelő alkalmazottak a modell harmadik lépcsőfokán sem, mely az adminisztrációban és a kereskedelemben rutintevékenységet végző nem fizikai dolgozókat foglalja magába.

Az EGP séma csúcsán nemcsak a marxi értelemben vett osztályok és rendek fonódnak össze, hanem a modell belső logikája is törést szenved. A felső szolgáltatói osztály a képzettség, a jövedelem, a munkajelleg, a presztízs és a tulajdon dimenzióin nyugszik, a következő két csoport esetében viszont ez utóbbi tényező semmilyen szerepet nem játszik. Ugyanakkor teljesen más a tagolás alapja a negyedik-hatodik kategóriában, amelyek egyfelől a tulajdonformára, másfelől a társadalmi munkamegosztás általános szintjére épülnek. E lépcsőfokok, kisburzsoázia néven, a kisárutermelőket és a kistőkéseket fogják össze, külön csoportba sorolva a farmereket és a kisbirtokosokat, valamint az önálló halászokat. Végezetül az EGP modell utolsó három helyét a proletariátus különböző rétegei foglalják el, a közvetlen termelésirányítók és a szakképzett munkások, a betanított és a segédmunkások, illetőleg a mezőgazdasági dolgozók. Ily módon e sémából is kirajzolódik három meghatározó társadalmi csoport, a munkásosztály, a kisárutermelők (kistőkések) és a szolgáltató rend, s csupán a burzsoázia oldódik fel a felső szolgáltatói osztályban (és bizonyos fokig a hagyományos középrendekben). Az összehasonlítás egyben azt is mutatja, hogy az EGP séma következetlen logikai felépítésével szemben a marxi felfogás elméletileg koherens, nem önkényes felosztást tartalmaz, mely az osztályok és rendek szintjén a tulajdonformán, illetőleg a termelő és a nem termelő munka megkülönböztetésén, a rétegződés leírásakor pedig a tőke körforgásán és a társadalmi munkamegosztás különböző dimenzióin nyugszik.

A marxi elmélet ugyanakkor különbséget tesz magánvaló és magáért való osztály között, s ezt az elhatárolást – mint erre korábban már utaltunk – Max Weber és Lipset osztályfelfogásában is megtalálhatjuk. Az előbbi kategória olyan társadalmi csoportot jelöl, amelynek tagjai azonos gazdasági viszonyaik alapján ugyan osztályt képeznek, közös helyzetük és érdekeik azonban kollektív cselekvésben nem nyilvánulnak meg. Egy osztály akkor válik önmaga számára is entitássá, ha a hozzá tartozó egyének egyesülnek, s felismert közös érdekeiket politikai küzdelemben érvényesítik.²⁰ Marx tehát világosan jelzi, hogy az osztályhelyzet nem határozza meg automatikusan a csoporttagok viselkedését és beállítottságát, s így a társadalom alapstruktúrája csak áttételesen, közvetítések révén szabja meg a politikai tagoltságot.

E megközelítés jellemzi azokat az írásokat is, amelyekben Marx és Engels az általános választójog bevezetésének hatásait vizsgálják, illetőleg egyes választások eredményeit elemzik. Az általános választójog kivívását alapvető jelentőségű kérdésnek tekintik, amelytől a proletariátus politikai megerősödését, sőt munkástöbbségű államokban hatalomra kerülését várják, amennyiben a munkásság már magáért való osztállyá vált.²¹ Koruk proletariátusát azonban inkább ennek hiánya jellemezte, s így Engels szinte természetesnek tartja, hogy a brit munkások számottevő hányada a konzervatívokat támogatja, a közömbösök magatartását pedig jórészt a konkrét helyzet, az aktuális politikai események befolyásolják. E politikai viselkedés döntő okát abban látja, hogy a brit munkásosztály is részesedik a világpiac feletti uralom előnyeiből, s ezért lényegében igazodik a burzsoázia elvárásaihoz.²² A német tapasztalatok alapján ugyanakkor kimutatja, hogy a szociáldemokraták politikai szervező munkájának hatására választásról-választásra emelkedik az osztálypártjukra voksoló proletárok száma, s emellett a középrendek magatartásának módosulását is észreveszi.²³ Késői írásaiban ugyan túlértékeli e társadalmi csoport közeledését a munkásmozgalomhoz, ez azonban nem változtat azon, hogy a tömegdemokrácia kezdeti tapasztalatai alapján viszonylag pontosan ábrázolja az osztályszavazás néhány sajátos vonását.²⁴

 

 

Jegyzetek

 

A tanulmány I. része lapunk 54. számában jelent meg.

 

1 François Quesnay osztályfelfogásáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 21. old.

2 A termelő és a nem termelő munka e kétféle elhatárolása Adam Smith munkásságában, miként ezt Marx egyértelműen kimutatja, szorosan összefonódik egymással. E kérdésről részletesebben lásd Karl Marx: uo. 120-138. old.

3 Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 833-834. old. Az idézet az osztályokról szóló félbeszakadt 52. fejezetből származik, mely, éppen töredékes jellege miatt, különféle értelmezésekre nyújtott lehetőséget.

4 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 29-30. old. A hazai szakirodalomban osztályegyén és rétegegyén megkülönböztetéséről lásd Ágh Attila: A termelő ember világa, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. 30. old. A társadalmi munkamegosztás ugyanakkor meghatározó jelentőségű mozzanata a termelési viszonyok totalitásának; az osztálytagozódást megalapozó tőkés tulajdonforma, munka és tulajdon szétválása az összmunkás és a részmunkás ellentétét fejezi ki. Marx megfogalmazása szerint a tőke a termelési folyamatban összmunkásként lép fel. "Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, ha csak kismértékben is, de kifejleszt… most már csak a műhely egésze számára szükségesek…, amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében. A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit, mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt, mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja. A manufaktúrában az összmunkásnak, s ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 338-339. old.

5 Az elosztási és termelési viszonyok összefüggésének elemzését a marxi életműben több helyen is megtalálhatjuk, legrészletesebben talán A tőke III. kötetének e címet viselő 51. fejezetében. Az itt olvasható egyik fejtegetés szerint "a munkabér feltételezi a bérmunkát, a profit a tőkét. Ezek a meghatározott elosztási formák tehát feltételezik a termelési feltételek meghatározott társadalmi jellegeit és a termelés szereplőinek meghatározott társadalmi viszonyait. A meghatározott elosztási viszony tehát csupán a történelmileg meghatározott termelési viszony kifejezése." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 830. old.

6 Értéktöbblet termelő munka és szolgálattétel különbsége először a Grundrisse-ben jelenik meg. "Az a pénz, amelyet A" (a munkaerő megvásárlója) "itt az eleven munkára – természetbeni szolgálatra vagy dologban objektiválódott szolgálatra – kicserél, nem tőke, hanem jövedelem, pénz mint forgalmi eszköz, hogy használati értéket kapjon, amelyben az érték formája mint pusztán eltűnő van tételezve, nem olyan pénz, amely a munkának mint olyannak a megvásárlása révén fenntartani és értékesíteni akarja magát. A pénznek mint jövedelemnek, mint puszta forgalmi eszköznek a cseréje eleven munkára soha nem tételezheti a pénzt mint tőkét, ezért soha a munkát mint a gazdasági értelemben való bérmunkát." Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 351. old. E kérdéskör részletes kifejtését az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében találhatjuk meg.

7 A hazai szakirodalomban a tőkeviszony és az osztálytagozódás szoros összefüggésére először az 1970-es évek közepén Kolosi Tamás hívta fel a figyelmet. "A kapitalista társadalomban tehát azok a társadalmi csoportok az osztályok, amelyek a tőkeviszonynak alávetettek, akár úgy – mint a tőkésosztály -, hogy a munkafeltételek birtokosaiként a tőke megszemélyesítői, akár úgy – mint a bérmunkások osztálya -, hogy munkaképességükkel, termelő munkával a tőkét termelik." Kolosi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1974. 33. old. A marxi osztályelmélet rekonstruálásakor más helyeken is támaszkodtunk Kolosi fiatalkori művére.

8 Marx "A filozófia nyomorúságá"-ban földanyagnak a földet, földtőkének pedig a mezőgazdasági befektetéseket nevezi. Részletesebben lásd Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 142. old. Később, A tőke III. könyvében úgy fogalmaz, hogy "ha a mezőgazdaságot tőkés módon űzik, úgy, hogy a földtulajdonos csak a járadékot kapja és a bérlő ezen a járadékon kívül semmit sem fizet a földért, akkor kézenfekvő, hogy az a tőke, amelyet maga a földtulajdonos a föld megvásárlására fordított, számára kamatozó tőkebefektetés ugyan, de annak semmi köze sincs a magába a mezőgazdaságba befektetett tőkéhez. Nem része az ott funkcionáló álló-, sem forgótőkének, hanem csak jogcímet szerez a vevőnek az évi járadékra…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 761. old.

9 A marxi életműben számos helyen találkozhatunk a termelési és a forgalmi folyamat tőkéseinek megkülönböztetésével. Így például az Értéktöbblet-elméletek első részének lezárásakor Marx úgy fogalmaz, hogy "itt még csak" (tudniillik az első részben) "a termelő tőkével van dolgunk, azaz a közvetlen termelési folyamatban foglalkoztatott tőkével. Később térünk át a forgalmi folyamatban működő tőkére." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 375. old.

10 Marx a hitellel kereskedő banktőkét a pénzkereskedelem kifejlett formájának tekintette. "A pénzkereskedelem teljesen kifejlett, mihelyt egyéb funkcióihoz a kölcsönnyújtás és kölcsönvevés, valamint a hitellel való kereskedés társul – ez pedig már a legkorábbi korszakában is mindig így van." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 302. old. Ily módon a marxi felfogásban a hitelezés a forgalmi folyamat részeként jelenik meg.

11 Esetenként Marx is használja a finánctőke, pontosabban a fináncarisztokrácia kategóriáját. Politikai írásaiban e fogalom az ipari burzsoáziával szemben álló tőkés frakciót jelöli, amelyet nagyburzsoáziának is nevez. "Lajos Fülöp idején nem a francia burzsoázia uralkodott, hanem annak egyik frakciója, bankárok, tőzsdekirályok, vasútkirályok, szén- és vasércbányák, valamint erdőségek birtokosai, a hozzájuk csatlakozó földtulajdon egy része – az úgynevezett fináncarisztokrácia… A tulajdonképpeni ipari burzsoázia a hivatalos ellenzék egy részét alkotta, vagyis a kamarákban csak mint kisebbség volt képviselve. Ellenzékisége annál határozottabbá vált, minél tisztábban bontakozott ki a fináncarisztokrácia egyeduralma és minél inkább biztosítva vélte ő a saját uralmát a munkásosztály felett." Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, MEM 7. 10. old. Új tartalommal jelenik meg a fináncarisztokrácia fogalma A tőke III. könyvében, mely bizonyos fokig már a hilferdingi és a lenini értelmezést is megelőlegezi. A részvénytársaságok tömeges létrejöttének hatásait elemezve Marx kifejti, hogy e folyamat "bizonyos szférákban megteremti a monopóliumot és ezért kihívja az állami beavatkozást. Reprodukál egy új fináncarisztokráciát, élősdiek egy új fajtáját, tervkovácsok, gründolók és pusztán névleges igazgatók alakjában…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 417. old.

12 A termelés tárgyához való viszony, mint a belső rétegződés alapja kiforrott formában először az Értéktöbblet-elméletekben jelenik meg. "A sajátosan tőkés termelési mód kifejlődésével, amelyben sok munkás dolgozik együtt ugyanazon áru termelésén, a viszonynak, amelyben munkájuk közvetlenül a termelés tárgyával van, természetesen igen különbözőnek kell lennie. Például a korábban említett gyári segédmunkásoknak nincs közvetlenül dolguk a nyersanyag feldolgozásával. Azok a munkások, akik felügyelnek az e feldolgozással közvetlenül foglalkozókra, még egy lépéssel távolabb állnak; a mérnöknek megint más a viszonya, és főleg csak a fejével dolgozik stb. De e munkások egésze, akiknek különböző értékű a munkaképességük, … termeli azt az eredményt, amely – a puszta munkafolyamat eredményét tekintve – áruban, vagyis egy anyagi termékben fejeződik ki; és valamennyi munkás együttesen, mint műhely, e termelés eleven termelő gépezete, ahogyan – a teljes termelési folyamatot tekintve – munkájukat tőkére cserélik és a tőkés pénzét mint tőkét, azaz mint magát értékesítő értéket, magát megnövelő értéket termelik újra." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 374. old.

13 Az igazgatók társadalmi funkciójáról, jövedelmük munkabér jellegéről, az igazgatási díj és az ipari profit viszonyáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. 1976. 449-453. old.; 460-462. old.; Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 361-368. old.; 415-416. old.

14 Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 373. old.

15 A marxi felfogás szerint "a forgalmi folyamatban … nem termelnek semmiféle értéket, tehát értéktöbbletet sem. Csak ugyanannak az értéktömegnek formai változásai mennek végbe. Valójában nem történik más, mint áruk metamorfózisa, amelynek mint olyannak semmi köze értékalkotáshoz vagy értékváltozáshoz. Ha a termelt áru eladásánál értéktöbbletet realizálnak, akkor ez azért történik, mert az már benne létezett…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 265. old. Ebből következik, hogy a kereskedelmi munkás "nem azáltal jövedelmez, hogy közvetlenül értéktöbbletet hoz létre, hanem azáltal, hogy mivel – részben meg nem fizetett – munkát végez, hozzásegíti a tőkést az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez." Karl Marx: Uo. 283. old.

16 A középrendekről lásd Karl Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1986. 43. és 46. old. A kézművesek és parasztok munkájának gazdasági meghatározottságát és személyük megkettőzését az Értéktöbblet-elméletek első része tárgyalja. Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 370-372. old.

17 Marx, Adam Smith nyomán, a köz- és a magánszolgák gazdasági viszonyának azonosságát állítja előtérbe, s a különös használati értékeken nyugvó különbségeket másodlagosnak tekinti. A Smith által képviselt forradalmi burzsoázia "az – ősi, tisztelet övezte – transzcendens foglalkozásokat, uralkodót, bírákat, tiszteket, papokat stb. az általuk létrehozott régi ideológiai rendek összességét, tudósaikat, magisztereiket és papjaikat gazdaságilag egyenlővé teszi saját lakájainak és mulattatóinak csapatával, mint ahogy ő és a »henyélő gazdagság« – a földbirtokos nemesség és a »henyélő tőkések« – tartják el őket. Ezek pusztán a »köz szolgái«, mint ahogy a többiek a burzsoázia szolgái. »Más emberek iparkodásainak termékeiből« élnek, tehát az elkerülhetetlen mértékre kell őket redukálni." Karl Marx: Uo. 266 . old.

18 A nem termelő munka sajátosságait Marx leggyakrabban e kézművesek gazdasági viszonya alapján jellemzi. "…a nálam dolgozó szabósegéd nem termelő munkás, noha munkája nekem a terméket, a nadrágot, neki pedig munkája árát, a pénzt szolgáltatja." Ennek oka az, hogy e cserében "a munka engem csak mint használati érték érdekel, mint szolgálat, amely a szövetet nadrággá változtatja, mint az a szolgálat, amelyet a munka hasznos jellege teljesít nekem." Karl Marx: Uo. 365-366. old.

19 "Végül a nagyipar területén rendkívül megnövekedett termelőerő – amelyet rendszerint a munkaerő intenzív és extenzív módon fokozott kizsákmányolása kísér valamennyi többi termelési területen – megengedi, hogy a munkásosztálynak mind nagyobb részét improduktívan alkalmazzák és így nevezetesen a régi házirabszolgákat mind tömegesebben újratermeljék »szolgáló osztály« néven, mint inasokat, komornákat, lakájokat stb." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 416. old. Az 1861. évi angol és walesi népszámlálás alapján azt is kimutatja, hogy a textilgyárakban, valamint a szén- és ércbányákban (vagy a textilgyárakban, illetőleg a fémfeldolgozó üzemekben) együttesen kevesebb munkást foglalkoztattak, mint a földtulajdonosok és a tőkések háztartásában. Részletesebben lásd Karl Marx: Uo. 417. old.

20 Magánvaló és magáért való osztály megkülönböztetése kiforrott formában először "A filozófia nyomorúságá"-ban jelenik meg. "A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ily módon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul." Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 149. old.

21 Friedrich Engels 1850-ből származó megfogalmazásában "az általános választójog Angliában, ahol a lakosság kétharmada ipari proletár, a munkásosztály kizárólagos politikai uralmát jelenti a társadalmi állapotok valamennyi ettől elválaszthatatlan forradalmi változásával." Friedrich Engels: Az angol tízórás törvény MEM 7. 234. old. Hasonló álláspontot foglal el Marx is, hangsúlyozva, hogy "az általános választójog a munkásosztály számára a politikai hatalommal egyenértékű Angliában, ahol a proletariátus a lakosság nagy többségét alkotja, ahol hosszú, bár titkos polgárháborúban a proletariátus osztályhelyzetének világos tudatára ébredt, és ahol még a falusi körzetekben sincsenek már parasztok, csak földesurak, ipari tőkések (farmerek) és bérmunkások. Az általános választójog érvényesítése Angliában ezért jóval inkább szocialista rendszabály lenne, mint bármi, amit a kontinensen megtiszteltek ezzel a névvel." Karl Marx: A chartisták MEM 8. 330. old. E megfogalmazások alapján egyértelműen tévesnek tűnik Szelényi Iván és szerzőtársai álláspontja, amely szerint a marxizmus klasszikusai, a fiatal Marxtól és az idős Engelstől eltekintve "az osztálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A választási politizálást polgárinak (»burzsoá«) minősítették; a munkásosztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották…" Szelényi Iván-Fodor Éva-Eric Hanley: Uo. 58. old.

22 A brit munkások választói magatartásának sajátosságairól lásd Friedrich Engels: Az angol választások (London 1874. február 22.) MEM 18. 467-472. old. A cikk ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a második Reform Bill és a titkos szavazás bevezetése nyomán – először a brit történelemben – két munkás is bejutott a parlamentbe.

23 A német szociáldemokraták első jelentős választási sikereiről lásd Friedrich Engels: Európa munkásai 1877-ben MEM 19. 119-121. old. Engels ezt követően még számos, jórészt 1890-95 közötti írásában elemzi a német szociáldemokraták támogatottságának folyamatos növekedését. A francia parasztság politikai magatartásának változásairól lásd Friedrich Engels: Uo. 130. old.

24 A középrétegek megnyeréséről lásd Friedrich Engels: Bevezetés az "Osztályharcok Franciaországban" 1895-ös kiadásához. MEM 22. 489. old.

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Az értelmiség saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni.

1. Az értelmiség árulása

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Ha a szó eredeti értelmében vett értelmiségiről beszélünk, és nem pszeudo-értelmiségiről (státus-értelmiségi, hivatalnok, intellektüell, másként szólva egy nem termelő szférában tevékenykedő, szűk terület – oktatás, kormányzati információtechnológia stb. – szakértője), akkor az értelmiségi alkotó, alkotással foglalkozó egyén, gondolkodó, igazságkereső ember, aki a világ racionális (tudományos), illetve érzelmi (művészi) megismerésének és elsajátításának szenteli életét. Az igazi értelmiségi tisztában van egyéni megismerő szubjektum-mivoltával, illetve a társadalomban betöltött felvilágosító és felszabadító szerepével. Az igazi értelmiségi a kritikai gondolkodás letéteményese. Az igazi értelmiségi elzárkózik a konformizmustól és a kispolgári gondolkodásmódtól.

A kilencvenes években az értelmiség önmagát árulta el. Önként átvette a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. A piaci kofa azonnali anyagi sikerre törekszik, arra, hogy minél többet, minél drágábban adjon el, s hogy minél hamarabb megszabaduljon elfekvő árukészletétől. A prostituált ugyanúgy eladja áruját, saját magát – ami egyébként szintén nem nevezhető elsődleges frissességűnek -, s ugyancsak az a célja, hogy azt minél drágábban, minél szélesebb vevőkör számára értékesítse. Sem a kofa, sem a prostituált nem alkotó ember, semmit nem hoznak létre, csak eladnak. Az "értelmiség" a kilencvenes években a szellemi piaci kofák és prostituáltak társadalmi rétegéhez csatlakozott. A tömegfogyasztás előfeltétele a tömegtermék, azaz az uniformizált, vagyis jobbára primitív árucikk megléte – és az "értelmiség" elkezdte boldog-boldogtalanra rátukmálni szellemi mákonyát, hajlongva lesve a stricik – szponzorok, azaz a bankárok, alapítványok, kormánytisztviselők, vagyis mindazok, akik pénzek, adományok, állások felett rendelkeztek, s a játékszabályokat diktálták – minden szavát és mozdulatát, és odaadó lelkesedéssel teljesítette azok legelferdültebb hajlamú kívánságát is.

Az "értelmiség" betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá vált. Az "értelmiség" konformista nyájjá változott, így – mint minden nyájat – könnyű terelni.

Az "értelmiségnek" a 90-es években nem akaródzott alkotni, nem akaródzott remekműveket létrehozni, a remekműveket csak évtizedekkel később ismerik el, gyakran az alkotó halála után, a sikerre viszont itt és most van mindenki kiéhezve. Az "értelmiség" a kilencvenes években elfordult a kritikai gondolkodástól: a kritikai gondolkodást meg szokták torolni, legjobb esetben eltaszigálják az embert a vályútól, rosszabb esetben börtönbe zárják vagy megölik. A kritikai gondolkodás hiányának egyenes következménye viszont a kritikai cselekvés hiánya, azaz az alkotó, a forradalmi, a világmegváltó cselekedetek, az újító cselekvés hiánya. A kilencvenes évek "értelmiségije" természetszerűleg elvesztette a tanító és a felszabadító vonásait. Lakáj módjára, álszenten kezdte lenézni, "hülyére venni" tulajdon népét. A szellem prostituáltjai és kofái átvették gazdáik nézeteit és viselkedését – amint ez oly gyakori szolgáknál és lakájoknál.

A kilencvenes évek "értelmisége" valamifajta "információs", posztindusztriális társadalomban kezdett el hinni, ez jelentette önigazolásának alapját is: azt mondja, már nem függ azoktól, akik a szenet bányásszák, a gyapotot aratják, a gabonát termelik, már egy másik, "magasabb rendű" civilizációt képvisel. A mezőgazdasági termékek azonban nem virtualizálódtak, továbbra is a parasztok termelik meg, méghozzá egyre inkább olyan parasztok, akik a "harmadik világ" hihetetlen nyomorúságában tengődnek. A ruhák sem virtualizálódtak, a gyapotot most is parasztok termesztik és gyűjtik be, a fonalat továbbra is a munkások, takácsok állítják elő, akik ezért tuberkulózist és tüdővizenyőt kapnak fizetségül; a szenet – ami nélkül nincs elektromos energia, következésképpen a számítógépek és a tömegkommunikáció, a kilencvenes évek pszeudointelligenciájának virtuális világa sem működik – most is a bányászok bányásszák – fillérekért, fizetségül még szilikózist is kapnak, s százával halnak meg a mindennapos bányaomlások és sújtólégrobbanások következtében.

A kilencvenes évek "értelmisége" elsősorban parazita réteggé vált, s mint minden parazitán, ellenforradalmi érzelmek uralkodtak el rajta. A valódi baloldaliság kiment a divatból, a forradalom az "erőszak" miatt kiátkoztatott, mintha az ellenforradalom nem lenne erőszakos, mintha a "normális létezésnek" napjainkban, amikor évente az ENSZ adatai szerint 40 millió ember hal éhen, semmi köze nem lenne az erőszakhoz, mintha ez nem a jóllakottak által az éhezők ellen elkövetett tömeggyilkosság lenne.

A kilencvenes évek pszeudoértelmisége senkit nem akar tanítani és felszabadítani: tanítani, felszabadítani csak az alkotók, a zsenik, a próféták, a forradalmárok tudnak; minél többen vannak, annál érdekesebb az életük, annál több értelmet kap létük. A kispolgárok, a szellem piaci kofái és prostituáltjai közgazdasági szempontból nem érdekeltek mások tanításában és felszabadításában: az ő szemszögükből ez a gazdasági konkurenciát növelné, mert mi van, ha egyszer csak a másik kezd eladni és nem én? Mert mi van, ha a másik tetszik meg a stricinek, engem meg lapátra tesznek?

Már a szovjet időkben is szemmel látható volt "értelmiségünk" megvásárolhatósága, a hetvenes-nyolcvanas években az "értelmiség" meleg szavakkal magasztalta a párt és L. I. Brezsnyev "bölcsességét" – pedig ekkor már nem álltak géppisztolyos NKVD-sek a hátuk mögött, senki nem kényszerítette őket, csak jól megfizették. A kilencvenes években azonban a megvásárolhatóság már illetlen formát öltött: ugyanazok, akik a "kommunizmusban" a kommunistákat dicsőítették, az antikommunisták idején egy szempillantás alatt a kommunizmus elszánt ellenségeivé váltak. Elegendő csak P. Sz. Gurevicset megemlíteni, aki a hetvenes-nyolcvanas években a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust "leplezte le", s dicsőítette a marxizmust, a kilencvenes években már a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust magasztalta az egekig, s magasról tett a marxizmusra. D. A. Volkogonov még a 80-as években is ideológiai útmutatásokat írogatott a GlavPU¹ számára és a "Junoszty" magazin lapjain kelt ki azok ellen, akik a Szovjet Hadsereget "rágalmazták", a 90-es években viszont már a "kommuno-fasizmus" elleni harc számára fogalmazott meg útmutatásokat, s antihistorikus "munkákat" írogatott, amelyekben Lenint és Trockijt démonizálta. A. Sz. Cipko a hetvenes években még a marxizmus elméletéről értekezett könyveiben – mellesleg nem túl magas színvonalon, még Lenin műveinek címével sem volt tisztában -, a nyolcvanas években a Központi Bizottság tanácsadójaként tevékenykedett, a kilencvenes években pedig, nem sokkal azután, hogy gyönyörű lakáshoz jutott a KB-tagok számára fenntartott házban a Dimitrov utcában – erre a házra a kilencvenes évek elejének előjogok elleni kampánya során tett szert -, azonnal a kommunista párt, Marx és Lenin ádáz ellenfelévé vált.

A kilencvenes évek "értelmisége", miután a pénzzel és hatalommal bírók érdekeit kiszolgáló réteggé vált, arra sem figyelt fel, hogy az általuk kiszolgált pénzemberek és hatalmasságok egyre ostobábbak, esztétikai téren egyre igénytelenebbek lettek. Sztálin még megtehette, hogy felhívja Paszternákot és megkérdezi tőle, hogy Mandelstam valóban nagy költő-e, Kennedy még megkérhette, hogy ugyan magyarázzák már el neki, miért is kiemelkedő balett-táncos Béjar ("de csak úgy ám, hogy én is megértsem"). Luzskovnak azonban hiába is bizonygatnák, hogy a szobrász és festő Cereteli egyszerűen borzalmas. Margaret Thatcher számára képtelenség volt bebizonyítani, hogy a cyberpunk a nyolcvanas évek Amerikájának egyik legjelentősebb irodalmi irányzata, minden, ami a "punk" szóval kapcsolatos, ösztönös osztályellenszenvet vált ki az öreg Maggie-ből. Annak érdekében, hogy a pénzemberek és hatalmasok igényeit kielégítsék, meg kell felelni ízlésviláguknak, annak érdekében viszont, hogy valaki megfeleljen az ízlésviláguknak, Zurab Ceretelihez, vagy Sidney Sheldonhoz kell hasonlóvá válni, vagyis középszerűnek kell lenni, vagy azzá kell válni.

2. A középszer diadala

 

A kilencvenes évek a középszer tehetség fölötti győzelmét hozták. A tömegkultúrát, amelyet az értelmiség a hatvanas, hetvenes, de még részben a nyolcvanas években is mély megvetéssel kezelt, egyszer csak egyenrangú kultúrának kiáltották ki, ami teljesen kiszorította a valódi kultúrát, mert a tömegkultúra, tulajdonképpen a reklámkultúra jól eladható – mégpedig azért adható el jól, mert a "középosztály" primitív ízlését célozza meg; a tömegkultúra a "középosztály" autentikus kultúrája. A kultúra azon területeit, amelyek a valódi kultúrán belül nem rendelkeznek távolabbi múlttal, a kilencvenes évekre egyszerűen megsemmisítették. Az első áldozat a film és a rockzene. Mind a mozi, mind a rockzene művészeti ágként nem oly rég nőtt ki a tömegkultúrából: a mozi a húszas évek táján szakadt ki a "tömegkultúrából", de csak az ötvenes évekre vált önálló, komoly és valódi művészeti ággá. Ekkor alakult ki a "keleti blokkban" a poszt-sztálini mozi a szovjet, magyar, lengyel és csehszlovák filmiskolákból, másrészt pedig az olasz neorealista film ekkor foglalta el ismert helyét a nyugati filmművészetben. A rockzene csak a 60-as évek második felére vált komoly, eredeti művészetté a keleti régióban.

Napjainkban a mozi már nem létezik, most már csak movie-k vannak. Ez már nem művészet, a show businessbe tartozik. A kilencvenes években nem létezhetne egy Fellini vagy egy Tarkovszkij: sem a show-hoz, sem a businesshez nincs semmi közük, nem eladhatók. […]

A szabványszerűen elbulvárosodott, nyíltan másodvonalbeli, elviselhetetlenül unalmas, elviselhetetlenül alantas, elviselhetetlenül szentimentális "Titanic" szégyenteli története egyfajta szimbólum. A film mint művészeti ág halálának szimbóluma. Az ilyen jelzésértékű jelenségek elszaporodtak a kilencvenes években: példa erre a "korunk klasszikusaként" és a filmművészet csúcsaként ünnepelt, igazán szánalmas és másodvonalbeli film, az Ötödik elem, amely legjobb esetben is a 10-12 éves közönség számára készülhetett, vagy az elképesztően színvonaltalan Párizsi titkokért a Becsületrenddel (!) kitüntetett és teljes mértékben leépült Eldar Rjazanov.

A kilencvenes években mindent, ami a művészethez kapcsolódott, de nem volt köze a giccshez, a show-businesshez, gettóba zártak.

A kilencvenes években nem létezhetne sem a Doors, sem Janis Joplin, sem King Crimson. Ezek az alkotók túlzottan ellenzékiek lennének. Nem lennének politikailag korrektek. Túlzottan filozofikus beállítottságúak. És végül: illetlenül sötéten látják a világot. A rockélet teljes visszafejlődését jól illusztrálta a Woodstock harminc évvel későbbi megrendezésére irányuló próbálkozás: az együttlét, a szerelem, a zsenik találkozása és a világkörforgással való egyesülés ünnepe helyett egy félrészeg, bekábszerezett, jóllakott és önelégült yuppiekból, s azok gyermekeiből álló tömeg előtt hétköznapi showműsor kerekedett. Nem is figyeltek oda igazán a zenére, nem érdekelte őket, hogy épp ki játszik és miről énekel, nem is számít már – nem a hatvanas években vagyunk, egyedül azzal voltak elfoglalva, hogy most egy "történelmi" esemény részesei lehetnek – a woodstocki sárban dagonyázhatnak.

Gettóba zárják mindazokat, akik utolsó erejükkel próbálnak ellenállni a kommercializálódás és a zenei primitivizmus hullámának, akik meg akarják őrizni a rockzene eredeti szellemét, legjobb esetben "díszzsidókká" kiáltják ki őket, rájuk ragasztják a "sztár", az "érdemes művész", az "élő legenda" és a "nemzet büszkesége" címkéket, az angol királynő és az USA elnöke örömmel ráz velük kezet, és nyújt át nekik egy oklevelet arról, hogy "az írás felmutatója a rock-gettó judenrath-jának tagja".

Az elmúlt évtizedekben kitalált és kidolgozott mechanizmusok segítségével a pénzzel rendelkező réteg megtanulta ártalmatlanítani az alkotókat, a művészeket, a valódi értelmiségieket. Az USA-ban, mint az közismert, a "művészek gyilkosainak" szerepét Hollywood és a TV tölti be. Amint feltűnik a láthatáron egy tehetséges regényíró, Hollywood és a TV nagy pénzekkel rögtön elcsábítja forgatókönyv-írásra. És ezzel a tehetség meghalt. Ugyanez történik a költőkkel, őket a popzene feneketlen gyomra nyeli el.

Érdekes megfigyelni, hogyan reagál erre a kilencvenes évek amerikai pszeudo-értelmiségi középszere, amely "művésznek" tartja magát. Mivel Hollywood és a TV csak azok iránt érdeklődik, akik képesek magával ragadó történettel és jellemábrázolással rendelkező prózát alkotni (olyat, amely pontos kritériumokkal rendelkezik, és amelynek a minőségét a híres előképekkel történő összehasonlítás alapján meg lehet határozni), a tehetségtelen írók, akik nem képesek ilyen összetett munkára, történet nélküli, szereplőktől megfosztott, "automatikus" stb. műveket termelnek, s azzal nyugtatják magukat és azt próbálják elhitetni a környezetükkel, hogy ez a fajta próza az "egyetlen kortárs próza", amely képes tükrözni a korszellemet. Hasonlóképpen viselkedik a középszer a költők esetében is. Akik a poétikai tradíciók keretein belül képtelenek érdekes műveket alkotni (példának okáért napjainkban egyáltalán nem könnyű eredeti, rímbe szedett, nem epigon verseket írni, különösen, ha bonyolultabb versformákról van szó – próbálják csak ki például a Spencer-strófát!), a középszerűek a minimalizmusba és a szabad versbe menekülnek, azt állítván, hogy csak ezek a versek korszerűek, csak ezek képesek tükrözni a "mai kor szellemét". Valójában ezek mögött a "teoretikus manifesztumok" mögött a tehetségesebb kollégákkal szembeni irigység áll.

A nyolcvanas években ezek az emberek még fanyaloghattak, lesajnálhatták és mószerolhatták a szerencsésebbeket, akiket befogadott Hollywood és a pop-élet "megvehetőségükért" és hogy elmentek az alacsonyabbrendű "tömegkultúrába". A kilencvenes években ez már lehetetlen volna: ők maguk nyilvánították a "tömegkultúrát" igazi kultúrának, ők kiáltották ki az eladhatóságot a siker, a sikert pedig a tehetség jelének.

A kortárs (a szó legtágabb értelmében vett) művészek iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődés megcsappanása a társadalom bosszúja a középszerért. Miért fizessen valaki egy középszerű filmért, miért nézze meg, ha a vak is látja, hogy ilyen színvonalon ő maga is tud filmezni? A középosztálybeli amerikaiak tízezerszámra ragadnak videokamerát és forgatnak pornófilmet, melynek ők maguk a főszereplői, majd cserélgetik is ezeket. Miért ne, hisz' ez tényleg érdekesebb, mint egy hasonló, színészekkel elkészített produkció, akikkel az ember soha nem találkozik, nem úgy, mint a szomszéddal.

A középszer diadala a politikai életben is megjelent. A kimagasló politikai egyéniségek helyét színtelen, szürke, szánalmas emberkék vették át. Elég csak ránézni például Robin Cook vagy Jamie Shea arcára ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy pszichopatológiai segédtankönyv, vagy legalábbis Max Nordau Elfajzás című könyve. Clinton elnök úr orális szexbotrányának köszönhetően kerül be a történelemkönyvekbe. Hát ez nem hasonlítható Kennedyhez, a maga kubai válságával, vagy Roosevelt "New Deal"-jéhez és a második világháború megnyeréséhez. Clintont, ellentétben Roosevelttel vagy Kennedyvel, azért nem akarja senki sem megölni, mert Clinton senkinek sem kell. És az egymástól megkülönböztethetetlen, jellegtelen európai politikusarcok – egyéniségüktől megfosztott, egymással bármikor felváltható emberek… Az orosz politikai vezetők vásári alakok – kezdve a tökfilkó Csernomirgyinnel, akinek az egyetlen értékelhető lépése a "mi a legjobbat akartuk, de végül csak az lett belőle, mint mindig" aranyköpés megfogalmazása volt, egészen a kezdetben zavarodott elméjű, majd később dementálódott Jelcinig, aki Leonyid Iljics Brezsnyev "második kiadása" volt, a zsirinovszkijokhoz és zjuganovokhoz hasonlókról nem is szólva.

Az "értelmiségi elit" szemernyivel sem jobb. Mélyen tisztelt közgazdászaink csúfosan elbuktak a kilencvenes években, teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot. Nagytiszteletű szociológusaink hasonlóképp buktak el a kilencvenes évek választásai kapcsán, amikor prognózisaikban Lukasenko és Kucsma megrendítő vereségét vetítették előre a belorusz, illetve ukrán elnökválasztásokon, s egyúttal az NDR² és az "Orosz demokratikus választás" győzelmére tettek a kommunisták ellenében az oroszországi parlamenti választásokon…

Egyébként a nyugati közgazdászok sem mutattak jobb teljesítményt. Senki nem volt képes sem előre jelezni, sem értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi okozta a mexikói, majd később az ázsiai, az orosz, az argentin pénzügyi válságot…

Csak a középszer diadalittas tobzódásának köszönhetően jelenhetett meg és arathatott sikert a Francis Fukuyama-jelenség, és az általa megfogalmazott "történelem vége" koncepció. Időben felidézni a filozófiatörténeti egyetemi kurzust (jelen esetben Hegelt), sebtiben a liberalizmus dicsőítésének középpontjába helyezni a hegeli ideologémát (menet közben senki még csak észre sem vette, hogy Fukuyama nem csak Hegeltől lopott, hanem Hitlertől is plagizált, amikor meghirdette az Ezeréves Birodalmat, ezúttal a Liberálisat!), s learatni a "kiemelkedő filozófusnak" járó babérokat a semmiért – mindez még a nyolcvanas években is elképzelhetetlen volt. Ez még az "új-jobboldali filozófusoknak", az önreklámozás mestereinek sem sikerült. De mindegy is, hogy a Fukuyama által meghatározott összes posztulátum érvényét vesztette a kilencvenes években – már nevet szerzett, Fukuyamával már az összes egyetemen mint "élő klasszikussal" foglalkoznak. Viszont igazi filozófusokat törölnek az egyetemi kurzusokból: Mexikóban Marxot, az USA-ban és Franciaországban Hegelt, Kanadában Gramscit, Dániában Unamunót és Sartre-ot…

 

 

3. Nárcizmus, hedonizmus, Disneyland

 

A kilencvenes években a művészet elvesztette szociális jelentőségét, s mindez a művészeknek, az "értelmiségieknek" a teljes egyetértése mellett történt. A múltba süllyedtek a filozófiai regények, a társadalmi témájú filmek, a lázadó költészet, a politikai rockzene, a freskó jellegű és a pszichedelikus festészet, a pszichedelikus tánc, mindaz, aminek társadalmi-politikai orientációja volt mint az ellenkultúra részének és örökségének. A "művész" bezárkózott személyes problémáinak világába és számos komplexusának kezelésébe, illetve azok kultiválásába. Beköszöntött az individuum ünneplésének, a polgári "tucat-én" gátlástalan önreklámozásának, a nárcizmusnak a kora. A figyelemfelhívásra és a potenciális szponzoroktól történő pénzszerzésre irányuló állhatatos – bár gyakran hiábavaló – próbálkozások végigkísérik a kilencvenes évek "művészeinek" mindennapjait. A tehetség és a fantázia hiányát az önimádat kompenzálja. A semmiről sem szóló próza közeli rokonságban van a saját test iránt érzett szerelemről szóló prózával. Egy ilyen remekművet mutatott be "elég volt, feladtam!" felkiáltás kíséretében A. Agejev, a Znamja című folyóiratból: a szerzőnő hosszasan ecsetelte, hogy miképpen borotválja le édesapja borotvájával a szeméremdombját; istenem, kit érdekel?

Miután a művészet elveszítette társadalmi jelentőségét, egyrészt a közönsége fogyott el, kiesett a társadalomból, a mai világban feleslegessé és szükségtelenné vált, másrészt pedig játékszer lett belőle. Nagyon is árulkodó az "értelmiségünk" körében oly népszerűvé vált "Homo ludens", valamint Huizinga meg nem értettsége, az irányú figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, hogy a játék már a morál hatókörén kívül esik. Azzal azonban, hogy a "művész" a művészetet játékká változtatta, a kilencvenes évekre a művészetnek és a "művésznek magának" az értéke rohamosan csökkent. Mind maga, mind az általa létrehozott "termék" a játékbolt polcainak árujává vált, amely szándékosan veszélytelen, és könnyen felváltható egy másikkal.

A Rendszer számára ez a fajta "művészet" már nem jelent veszélyt. Következésképp az ilyen "művész" már nem rendelkezik gondolatokkal, azaz elveszítette Művész mivoltát. A "művészt" már nem akasztják fel, mint Rilejevet, nem lövik főbe, mint Lorcát, vagy Joe Hillt, nem végzi guillotine alatt, mint André Chénier, nem fejezik le, mint Morus Tamást vagy Walter Raleigh-t, nem verik halálra egy stadionban, mint Victor Jarát, nem dobják bele a tengerbe helikopterről, hogy megfulladjon, mint Otto René Castillo-t, nem lövik le, mint Lennont, vagy Courtiert, nem mérgezik meg, mint Santaille-t, vagy Li Jüt, nem vetik táborba, mint Mandelstamot vagy Desnost, nem égetik meg máglyán, mint Szervét Mihályt, vagy Avvakum protopópát, nem hal meg a harctéren, mint Xavier Ero, vagy José Martí, nem nyúzzák meg elevenen, mint Imadeddin Nesimît. Senkinek sincs rá szüksége, mert senki sem fél tőle. A hatalom csak azokat tiszteli, akiktől fél. Mivel a tevékenységét a játék körébe helyezte, a kilencvenes évek "művésze" a Hatalom játékszerévé vált. Csak az maradt meg, hogy hangosan és hisztérikusan mulatozzon, és hogy a Hatalom által elfogadott játékot játssza.

A kilencvenes évek a hedonizmus dicsőítésének idejévé váltak. Mindössze három pszichokulturális embertípus létezik: a filiszter, a bohém és az alkotó (alkotó személyiség). A kilencvenes években Nyugaton is, nálunk is a filiszter és a bohém egyesült. A bohém elfogadta a mindennapi világ értékrendjét, a mindennapi élet pedig átitatódott a bohém életformával. A "művész" megtanulta, hogyan kell összeharácsolni a pénzt a "projectre", és miután megvalósította azt – hogyan lehet az életet egy grandiózus partivá varázsolni, mértéktelen mennyiségű fűvel, kajával és szexszel -, a "project" megvalósításáért kapott pénzen sokáig elélhet munka nélkül. John Milton, aki képtelen lett volna nem megírni az Elveszett Paradicsomot, vagy Puskin, akinek "a toll hívja a kezét", ezt képtelen lett volna megérteni.

Természetesen mindez csak a társadalomban felgyülemlett felesleges pénz segítségével valósítható meg. Ezt a felesleget pedig, mint az közismert, a "harmadik világgal" történő egyenlőtlen csere biztosítja. Azért engedhetik meg maguknak a tehetségtelenek, hogy tehetségtelen "művészi" produktumok ezreit ontsák magukból, amelyek egyébként senkinek sem kellenek, aztán belőhessék magukat, mert valahol Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (és mellesleg Oroszországban) gyerekek tízezrei halnak éhen. A világ "középosztálya" a kilencvenes évekre filiszterekből és bohémekből álló monolit tömbbé vált, egy egységes, oszthatatlan LSD-galéria-pódium-TV-show-szex-turista-szado-mazo-klub lett belőle.

Innen eredeztethető a művészeti közeg fasizálódása is. A fasizmus a Rendszer számára veszélytelenné vált. Pinochet Chilében senkinek a tulajdonát nem sajátította ki, éppen ellenkezőleg, visszaadta az Allende idején kisajátított javakat. A fasizmus a megengedhetőség határán mozgó játékká lett. Ez a játék a figyelemfelhívás, azaz a piacon való eladhatóság legbiztosabb módja, amikor túl sok a konkurens. A fasizmus a mainstream része lett, amelynek a motoros bandák, homoszexuális balettek és a szado-mazochista klubok SS-szerű megtestesülési formái. Hitler emberarcúvá tétele Feszt és Szokurov által nem más, mint a polgári demokrácia és a fasizmus politikai amalgámjának egy országon belüli kulturális megvalósulása. Vagy vegyük például Perut, ahol a parlamenti demokrácia 600 ezer indián falvait semmisíti meg, ezzel földönfutóvá teszi őket, s 80 ezret elpusztít közülük, vagy Törökországot, ahol a parlamenti demokrácia 3 millió kurd lakhelyét rombolja le, földönfutóvá teszi őket, 200 ezret el is pusztít.

A játszó – hedonista és narcisztikus – "művésznek" esélye sincs arra, hogy ugyanolyan közönségre tegyen szert, ugyanolyan odaadást, ugyanolyan tiszteletet vívjon ki magának, mint a társadalmi művész, aki lázadó, próféta és "felesküdött költő". Mindez a sandinista Nicaraguában a költészet felvirágzásában, a Cardenal, García Marquez és Guayasamín iránt megnyilvánuló össznépi szeretetben érhető tetten, Timor partizánjai a földalatti színházak költőihez és színészeihez mint istenekhez imádkoznak, Kolumbia dzsungeleiben az ellenállás dalnokai számunkra elképzelhetetlen tisztelettel és megbecsüléssel bírnak a fegyveres "campesinos" körében. Abban a világban, ahol adják-veszik a "művészt" – és mindezzel ő maga is egyetért -, művészként nincs jövőjük. A "művész" – áru, sorsát (valamint értékét) a vásárló határozza meg, a vásárló pedig a jelenlegi nyugati társadalomban egyre jobban szereti az egyszer használatos dolgokat.

Ebből is fakad a nyugati ember vonzódása a nyelvfilozófiához mint teljesen veszélytelen, politikai szempontból teljesen steril filozófiához. Ha az ember és a társadalom helyett a nyelvet és a textust (pretextust) tanulmányozzuk, akkor fogalmilag kizárható, hogy bárki tulajdoni érdekeit is sértsük. Napjainkban a nyelvfilozófia – a XVI-XVII. századi skolasztikához hasonlóan – a gyávák menedéke. Nem véletlen, hogy a nyelvfilozófia, a skolasztikához hasonlóan a szövegértelmezésért bolondul, nem pedig a gyakorlati, tapasztalati elemzésért: a cselekvés, a gyakorlat megvalósíthatatlan mások érdeksérelme nélkül, a cselekvés kezdettől fogva gúzsba kötött, ezért az, aki a cselekvést elemzi, szükségszerűen gúzsba van kötve, hiszen vagy a győztesek szemével nézi a világot, vagy a vesztesekével, de még ha csak az oldalvonal mellől szemlélődik, akkor is kénytelen beismerni, hogy vannak győztesek és vesztesek, s ez már önmagában is sérelmes az egyik félre nézve. A textusért nem annak értelmezője, hanem a szerző visel felelősséget. Arról nem is beszélve, hogy az egzegézis nem alkot intellektuális tartalmat, csak az adottak rekombinációját végzi el, míg a tapasztalat általánosítása és elemzése, a cselekvés az, amely új intellektuális tartalmak létrehozását jelentheti. A tapasztalat és a cselekvés olyan jelenségek, amelyek az intellektualitás előttiek, azon kívüliek, és természetesek.

Innen ered a nem-klasszikus filozófia iránt megnyilvánuló érdeklődés. Ez különösen olyan "művészek" és "értelmiségiek" között terjedt el, akik "baloldali", vagy "baloldalias" ruhákkal takaróznak. Ez egyébként éppen olyan figyelem-felhívási próbálkozás, mint a fasizmussal való játék. Ilyen és hasonló "művészek" és "értelmiségiek" mindig is voltak, de az elmúlt évtizedekben a valódi, nyugati baloldal "plüss-", vagy "sikkes baloldalinak" ("silly"), vagyis nem igazi, nem valódi, játékbaloldalinak nevezte el őket. A "sillyk" különösen szeretik Deborah-t, mivel ő elméletileg "alapozta meg" a politikai harc értelmetlenségét, jóval megelőzve ezzel Fukuyamát, csak más, pszeudo-marxista nyelven, és bejelentette az Ezeréves Liberális Reich megdönthetetlenségét, valamint Foucault-t, aki elszántan és kényszeresen tanulmányozta a pszichoszociális patológiát és határjelenségeit, úgymint például az őrültséget, amely állítólag "antiburzsoá" jelenség. Titokban természetesen a "sillyk" is elismerik, hogy az őrültség egyáltalán nem antiburzsoá jelenség, sőt, nincs is osztályjellege. Antiburzsoá, következésképp a burzsoáziára veszélyes, vagyis azokra, akik a burzsoá társadalomban ezzel foglalkoznak, csak az lehet, ami (aki) feltételez egy, a burzsoával konkuráló szociális projektet, s új utópiát alkot. Ezért a burzsoáziától represszió jár. Az őrület pedig megengedett. Az őrültség nem bűncselekmény, csak betegség. A forradalmat ki lehet kiáltani bűncselekménynek, a betegséget nem.

 

 

4. A posztmodern, a politikai korrektség, a tömegkommunikáció türannisza

 

A kilencvenes évek a posztmodernizmus uralmának jegyében teltek. A "kilencvenes generáció" azért fordult el a filozófiától, mert egyfelől képtelen volt a klasszikus és posztklasszikus filozófiai szövegek megértésére, másfelől pedig félt a valóság megváltoztatásáért folytatott harctól. A kilencvenes évek "értelmisége" azért fogadta a posztmodernt oly hangos ünnepléssel, mivel abban saját intellektuális középszerűségének, alkotásra való képtelenségének, politikai gyávaságának, szociális megvásárolhatóságának igazolását látta: az ontológia, a racionalitás és a filozófia általános lényegének posztmodern "elutasítása" "felmentést adott" a tudományos világlátás, a világ tudományos megismerése, és a filozófiai örökség megértése alól. Ezt V. Terin fogalmazta meg zseniálisan a Kortárs művészeti központban tartott előadásában: "most már nem feltétlenül kell Kantot, Hegelt, Marxot olvasni – most már elég engem, Terint olvasni". A művészet megismerő, profetikus és didaktikus funkciójának posztmodern tagadása "igazolta" a tehetségtelenséget, s lehetővé tette, hogy a hagyományos műalkotás létrehozását a végtelen "tevékenykedés" váltsa ki, amely magára a tevékenység folyamatára irányul; a racionális cselekvés posztmodern "idejétmúlttá" nyilvánítása (amennyiben az "eredmény nem feltétlenül esik egybe a tervezettel", illetve "a megváltoztatandó ellenáll minden megváltoztatási kísérletnek") "igazolta" a represszióktól való félelmet. A narcisztikusok és a hedonisták nem csak a haláltól, kínzástól, illetve börtöntől, hanem a kényelem hiányától és a változatos élvezeti források elvesztésétől is félnek – hogy élhet valaki LSD vagy bidé nélkül? A posztmodern "egyenjogúvá tette" a művészetet és a giccset, a komolyat és a komolytalant, a jobbot és a balt, az alkotást és a rombolást, a realitást és az illuzórikusságot s ez "igazolta" az "értelmiség" megvásárolhatóságát és átalakulását a meglehetősen primitív hedonista "középosztálybeli" igények kielégítésére szolgáló gépezetté.

A posztmodern társadalom A. Moll "mozaikkultúrájának" megvalósulása: a társadalom kis csoportokra bomlott, ahol minden egyes csoportnak megvan a maga szánalmas "géniusza", megvannak a maga neofitái – akik még szánalmasabbak -, a maga minőségi kritériumai, a maga morálja, a maga divatja. A posztmodern társadalom már képtelen totálisan (az egészre kiterjedően) cselekedni, védtelen a hatalmat birtoklókkal szemben, a mikrocsoportok képtelenek egyesülni, csak nagy nehézségek árán képesek az egymás közötti interakcióra, mivel titokban ellenségesen viseltetnek egymás iránt és nincs is egymásra szükségük. A posztmodern a magányosok világa. A posztmodern társadalom-elképzelés a teljes atomizációra törekszik, a jóllakottak kívülről sokszínűnek tűnő, ám intellektuálisan korlátolt egyenlőségét tűzi ki célul (E. M. Forster "A gépezet leáll"-ja). A posztmodern legnagyobb, kínosan őrzött titka az, hogy politikai szempontból rendkívül hasznos az uralkodó elit számára: az elit konszolidációja megtörtént, az elit leszerződött és a végletes racionalitás jellemzi; tulajdonnal rendelkezik, haszonra tesz szert, megszervezi a világtermelést és a világban lezajló politikai folyamatokat. Az elit szükségszerűen konzervatív (stabilitás nélkül nincs haszon), nem játszik posztmodern játékokat, rideg öltönyben jár, gyermekeit klasszikus nevelést adó magániskolában taníttatja, amelyre a XIX. századi nádpálcás fegyelem jellemző, Cézanne-képeket vásárol, nem pedig Carl André installációit, Beethovent hallgat a Carnegie Hallban, nem pedig Michael Jacksont valamelyik stadionban stb.; a posztmodernt az elit erőlteti a középosztályra és az alacsonyabb rétegekre, mert az atomizált közösség veszélytelen, nem tudja az elit tulajdonát elvenni, következésképpen a hatalmát sem.

Azért, hogy a mozaikkultúra ne forduljon egy mindenki által és mindenki ellen vívott nyílt háborúba, elengedhetetlen a politikai korrektség. A politikai korrektség kiváló meghatározását adta Paco Rabano, miszerint ez a "vágóhídra hajtott birkák erénye".

A társadalmi konfliktus szövetségesek keresésére sarkall, a globalizáció felé húz, és mint minden ilyesfajta konfliktus, a mozaikkultúra méhsejtjeinek összeütközéseivel kezdődik, valamint az osztály és faji konfliktussá fejlődés rémével fenyeget. Amennyiben a konfliktus során felszínre kerülnek az egyre általánosabb ellentétek és hasonlóságok, az alapvető ellentétek és hasonlóságok mentén megindul a szövetséges blokkok kialakulása. A politikai korrektség a stabilitást azzal biztosítja, hogy ignorálja a másikat; a lustaság és a mozaiktársadalom másik sejtje megértésére vonatkozó akarat hiánya az összehasonlítás kikerülésével teszi lehetővé a konfliktus elkerülését, s teret ad a narcisztikus önmagasztalásnak. Ahogyan azt Christopher Higichens megjegyezte, a politikai korrektség nem tanított meg senkit a másság tiszteletére, mindenki fél a másiktól, és ebbéli félelmében inkább nem érdeklődik a másik iránt. Higichens a politikai korrektség uralmát "Ezeréves Énnek" nevezte (már megint a Liberális Birodalom!).

A politikai korrektség garantálja a középszer magasabb státusát a mozaiktársadalom sejtjeiben: a tehetségnek az iparostól a géniuszig terjedő hierarchiája (Bulgarintól Dosztojevszkijig) összehasonlítás útján épül ki. Ha elkerüljük az összehasonlítást, akkor a hierarchia is elvész. Bárki kikiálthatja magát "művésznek" vagy "zseninek", a "zsenialitás" egyfajta bejelentés jellegét ölti, egy "áramlat" vagy "iskola" létrehozásához elegendő egy két-három fős baráti társaság.

A posztmodern társadalomban a tömegkommunikáció csendőrré és cenzorrá válik. Azzal, hogy a tömegkommunikáció támogatja a stílusok és csoportok látszólagos sokféleségét, információtúltengést teremt, amelynek következtében, mint azt a pszichológusok és pszichiáterek egybehangzóan állítják, blokkolódnak a magasabb rendű pszichológiai (érzelmi, intellektuális, alkotó) képességek. A "tömegkultúra" lesz az egyedül elfogadható, nem csak azért, mert ránk erőltetik, hanem azért is, mert a befogadása nem megerőltető. Az információval túlterhelt elme ellenáll minden olyasmi befogadásának, aminek a megértése komoly intellektuális, illetve emocionális erőfeszítést és ráfordítást igényel.

A tömegkommunikáció a kilencvenes években sikeresen kiszorítja a világképből a hatalommal rendelkezők számára előnytelen információt, egyúttal primitivizálja a valóságképet, primitivizálja a befogadót mint személyiséget, primitivizálja az általában vett ízlésbeli és morális kritériumokat is. Ilyen módon kényszerített a Monica Lewinsky-botrány százmilliókat más magánéletébe történő beleavatkozásra, ugyanakkor az "elektronikus világképből" kiszorította az előnytelen valóságot: a kolumbiai partizánháborút és az USA légierejének szerepét ebben a háborúban; a Giuliani polgármesterhez köthető, rasszista rendőri terrorral szembeni New York-i milliós meneteket; az USA kormányának a "teamsterek" (kamionsofőrök), az egyik legerősebb szakszervezet szétverésére irányuló próbálkozásait stb.

A kilencvenes évek tömegkommunikációjának türannisza a kritériumok elvesztését vonja maga után: a posztmodern gondolkodás nem tud magyarázatot adni arra, hogy a fasiszta szimpatizáns Tudjman, vagy az iszlám fundamentalista Izetbegovic mitől "jó", és miért "szörnyeteg" a szocialista Milosevic. A kilencvenes években nem is kell megmagyarázni semmit – elég csak kikiáltani. Ennek következtében a tömegkommunikáció kulturális galériájának első soraiban a legveszélytelenebbek találhatóak: a próza területéről például Viktor Jerofejevet említhetjük, akinek szövegei még csak köszönőviszonyban sem állnak az irodalommal, vagy Pelevin Csapajev és a pusztáját, amely történetesen a "pangás időszaka" tömegkulturális "slágerének", a Danyilov brácsás című regényének³ pontos, morális szempontból talán egy kicsit lerontott másolata stb. A kilencvenes években nem csak a minőségi kritériumok hiányáról, hanem az alkotói tevékenység mibenlétének, rangjának figyelmen kívül hagyásáról is beszélhetünk: a bírálóknak külön szakvéleményre van szükségük annak megállapításához, hogy Avgyej Ter-Oganyjan művész-e, és akciója valóban művészeti aktusnak tekinthető-e; másrészt viszont senki nem követel Prigovtól arra vonatkozó bizonyítékot, hogy amit ír, az valóban költészet-e, elvégre a rossz vers, vagy a semmilyen vers még nem nevezhető költészetnek.

A kilencvenes évek tömegkommunikációja ördögi tempóval diktálja a szabványok, nevek és divatok megváltoztatását. Folyamatosan változnak az egynapos "stílusok" és a "művészek". A "művésztől" folyamatos megújulást várnak el, ezt követeli tőle a piac, a reklám, ráadásul ez a követelmény mechanikus és formális, az esztétikai és a minőségi, azaz a lényegi szférán kívül esik. A kilencvenes években az "után" kifejezés a "jobb" értelmét veszi fel, vagyis ha Jevtusenko Byron után ír, akkor ebből az is következik, hogy jobb is.

A tömegkommunikáció türannisza a maga teljességében a II. jugoszláv (koszovói) háború idején volt érzékelhető. Az I. jugoszláv háborút sem véletlenül nevezték "posztmodern" háborúnak, ám a második megmutatta a posztmodern "kulturális közösség" tömegkommunikációtól való totális függését. Ez a tömegkommunikáció a hatalommal rendelkezőktől függ, és még csak nem is leplezi agymosógép szerepét. A NATO légiereje módszeresen semmisítette meg a jugoszláv távközlési eszközöket, mert azok nem a NATO ellenőrzése alatt álltak, és nem a "helyes" információkat sugározták – erről teljesen nyíltan beszéltek. Ismert amerikai professzorok arról panaszkodtak, hogy senki nem hajlandó megjelentetni a NATO-t kritizáló cikkeiket, a TV-k pedig azonnal elzárkóznak az interjúktól, amint kiderül, hogy a kérdezettek nem támogatják a jugoszláviai háborút. A posztmodern pszeudoértelmiség viszont egyként R. Barthes-t kezdte idézni, azt ismételgetve, hogy "minden diszkurzív rendszer egyben egy előadás, egy show", pedig a jugoszláv példa éppenséggel cáfolja a Barthes által mondottakat, mert itt a show (játék) likvidálása történt. Ez azt is példázza, hogy az egyik diszkurzív rendszer megsemmisíti a másikat, és nem a Barhtes-i, nyelvészeti értelemben, nem a "dialógusban megjelenő agresszió" által, hanem rakétákkal és bombákkal, a dialógus megszüntetésével, monológot erőltetve a résztvevőkre. Mind az I., mind a II. jugoszláv háború végső soron gazdasági okok miatt tört ki: az uralkodó Jugoszláv Szocialista Párt elzárkózott a kollektív tulajdon privatizációjától és megtagadta a nyugati tőkétől a jugoszláv ipar felvásárlásának lehetőségét (egész Jugoszláviában a gazdaság mindössze 7%-a került privatizálásra, ez az arány Szerbiában 4% volt). A jugoszláv kormánynak ezt a hozzáállását a kollektív tulajdonnal rendelkezők gazdasági érdekei magyarázzák, akik a Szocialista Párt legfőbb támaszát jelentették, bár ezt a nyugati médiumok egy szóval sem említették, ehelyett előszeretettel démonizáltak egyetlen embert – Milosevicset. Mindez a befogadónak a XIX. századi sötét és műveletlen orosz paraszt szintjére történő tudatos degradálása, aki azt hitte, hogy Napóleon maga az Antikrisztus.

 

 

5. A kultúra gettósítása

 

A kilencvenes évek valódi kultúráját a perifériára szorították, gettóba zárták: ez nem csak a művészetet érintette, hanem a filozófiát, a természet- és humántudományokat is, ez utóbbiakat az egyetemek, pöttöm szakintézetek és kutatóközpontok gettóiba száműzték. A kilencvenes években a humántudományok iskolák tucatjaira, százaira esnek szét, ezeknek az iskoláknak nagy része sem tartja a kapcsolatot a másikkal, legfeljebb a hozzá egészen közel állókkal, ám a kapcsolat ebben az esetben sem konfliktusmentes. Létezik például a posztmarxista európai térségben a "londoni iskola" (a jugoszláv "Praxis" csoportból fejlődött ki), azonban a tömegkommunikáció által bevilágított intellektuális térből kiesik, a mozaiktársadalomnak ezt a kockáját a politikailag ártalmatlan francia "sili" csoport "reprezentálja" – Delez és Gvattari az ő "Vágyukkal" ("Désire"), Lyotard az ő "intenzitásával", Baudrillard az ő "kísértésével". A kilencvenes évek Franciaországában azokat a történelmi iskolákat, amelyek nem palástolták társadalmi elkötelezettségüket, megfosztották a finanszírozási forrásoktól, kiszorították őket a könyvkiadásból és az egyetemekről. Csak azok voltak képesek a túlélésre, akik nem foglalkoztak kényes ügyekkel, akik dokumentumokat adtak ki, s a kommentárok kommentálásával voltak elfoglalva. Egyszóval a történettudomány mint tudomány nem létezik a mai Franciaországban. Csak az áltörténelem, a tehetetlen, módszertanától megfosztott, elbulvárosodott áltörténelem, s a metatörténelem maradt fenn.

A gettósodás visszhang nélküliségre és elaprózódásra ítéli azokat, akik nem értenek egyet a kilencvenes években rájuk kényszerített játékszabályokkal: elszigetelődnek a tömegkommunikációtól, hiányt szenvednek eszközökben és fórumokban, nem is álmodhatnak nagy példányszámokról, kegyetlen harcra vannak ítélve a túlélésért, s csak elvétve találnak egymásra.

A 90-es évek posztmodern világa tételesen akadályozza a teljes körű, valósághű információkhoz való hozzájutást, a posztmodernt megelőző kritikai örökséghez, a valódi kultúrához való hozzáférést. Mindez nem a nyílt tiltás formáját ölti – akkor könnyebb lenne az élet, "mert ami tiltott, az a valódi" -, hanem a túlzott információáramlásét. Azáltal, hogy az érzékelés csatornáit eltorlaszolja a "fehér zaj"; a gettósított oppozíció egyre jobban elszakad, eltávolodik a gyökereitől, csak nagy erőfeszítések árán találja meg a szövetségeseit, de még az elődjeit is. Így az olasz, luxemburgiánus nézeteket hirdető "Socialismo Revoluzionario" teoretikusát megrázta, amikor tőlem megtudta, hogy a XX. században számtalan olasz marxista filozófus létezett, mivel csak Gramsciról tudott, még olyan nevek sem mondtak neki semmit, mint Labriola, Della Volpe vagy Coletti!

Az USA-ban kulturális gettóban – egymástól elszigetelve és lényegében pénz nélkül – találták magukat például azok a balett-társulatok is, amelyek megpróbáltak ellenállni a "balett mainstream"-nek. A hatvanas évek második felében-hetvenes évek elején ezek a társulatok hamar egymásra találtak, és egyesülve, együttműködve – ami azt illeti, még ellentmondások árán is – egészében a "Living Theater" részének tartották magukat. Sikerült rábírniuk a társadalmat arra, hogy észrevegye és elismerje őket. Ez manapság a "középosztály" számára létrejött balett körök és stúdiók elképesztően nagy száma miatt nem lenne lehetséges, ahová a túlsúlyos amerikaiak csak azért járnak, hogy valamivel elfoglalják magukat, fogyjanak egy kicsit, és megőrizzék az alakjukat.

Ám nem csak arról van szó, hogy az "éter túltelített", hanem arról is, hogy a két kultúra elveiben nem összeegyeztethető – az egyik a valódi kultúra, amely az európai tradíció örökösének számít a reneszánsztól és a felvilágosodástól az avantgárdig bezárólag, a másik a "tömegkultúra", amely nem csak az európai és a veszternizált, hanem bármely kultúra szempontjából nézve autochton jelenségnek tekinthető. A valódi kultúra a zsenire, az alkotásra, a kielégíthetetlenségre irányul, a "tömegkultúra" a polgárra, a fogyasztásra és a kényelemre. Ez a kettő képtelen a békés együttélésre, éppúgy, ahogy – az analógiánál maradva – a III. Birodalomban a nácik és a zsidók sem voltak képesek rá.

Ha manapság, a kilencvenes években a "harcmezőt" a "nácik" uralják, akkor természetesen a "zsidóknak" a gettóban a helyük. Ezért, például Oroszországban a "szélesebb közönség" számára ismeretlen a Zabriski Rider című remek folyóirat, s nem véletlen, hogy a figyelemreméltó művész, költő és kiadó, az anarchista Tolsztij szó szerint az oroszországi "kulturális téren" kívül találta magát. Ezért nem kerülhetett egyszer sem a tévéképernyőre, illetve a zenei rádiók adásaiba a ragyogó rock-bárd költő és előadó, Alekszandr Nyepomnyascsij; ezért a "hivatalos költészet" (Voznyeszenszkijtől Vszevolod Nyekraszovig) azon igyekezete, hogy tudomást se vegyen a tomszki illetőségű, kiemelkedő tradicionalista költőről, Sz. Servinszkij tanítványáról, Jevgenyij Kolcsuzskinról. És végezetül az oroszországi irodalmi élet ezért tesz úgy, mintha nem is létezne a megrázó erejű paródiagyűjtemény, az Én vagyok az, Borinyka!…

A kilencvenes évek értelmisége úgy viszonyult a kulturális gettóhoz, ahogyan a német népesség a koncentrációs táborokhoz és a zsidó gettókhoz Hitler idején. Ez az a számla, amelyet ennek az "értelmiségnek" a gyermekei – a jövendő RAF tagok – majd a XXI. században nyújtanak be az elődeiknek.

A valódi kultúra gettóba terelése során a posztmodern társadalom maga tereli ideológiailag és politikailag is ellenzéki pozícióba azokat, akik a kulturális gettóba szorultak. A Bronz évszázad irodalmi folyóiratként indult, a mainstream kultúra határmezsgyéjén. A Bronz évszázad néhány évnyi gettólét után nyíltan politikai kiadvánnyá vált, amely politikai, esztétikai és filozófiai szempontból szembehelyezkedett a liberalizmussal, a "nyílt társadalommal" és a képviseleti demokráciával.

 

 

6. A Posztmodern Birodalom hanyatlása és bukása

 

Az évtized végére a kilecvenes évek Posztmodern Birodalma – a megelőző korszakokhoz képest hihetetlenül gyorsan – korhadásnak indult, a hanyatlás és a bukás jeleit mutatja.

Korábban sem számított újdonságnak az intellektuális megvásárolhatóság, ám soha korábban nem öltött oly tömeges méreteket és nem volt ennyire romboló hatású, ez áll magukra a megvásároltakra is. Az értelmiség két módon adta el magát. Nevezzük az egyiket "Stephen King útjának", a másikat pedig "Jeff Koons útjának".

Stephen King valamikor antiburzsoá és antimilitarista felhangú, tehetségesen megírt elbeszélésekkel kezdte pályáját, érződött bennük a vietnami háborút ellenző aktivista múltja, kapcsolatot teremtett egyrészt az Anrose Birth-től, másrészt a Ray Bradbury-től eredő vonallal. A siker sem maradt el, beleértve a kereskedelmi sikert is. S. King átigazolt a kultúrából a tömegkultúrába és elveszítette sajátos arculatát: elbeszélések helyett már regényekkel jelent meg (terjedelem, honorárium!); egyéni stílusa eltűnt, felváltotta a mozgalmasabb "beszédírás", az "action"; a pszichológia is eltűnt, képei dagályossá és ismétlődővé váltak; a történetvezetésben ismételni kezdte önmagát, nem beszélve magukról a történetekről. Mostanában Kingnél valaki beleesik valamiféle tér-, illetve időlyukba, vagy valaki (valami) egy füttyentéssel (cuppantással) beránt, beszív valakit valahova… A példányszám azonban egyre növekszik. Az érdeklődés mindazonáltal még a "tömegkultúra" területén is hanyatlik. Kezdetét vette az alkotó és a személyiség hanyatlása. Ez a siker általi hanyatlás útja.

Jeff Koons hihetetlenül tehetséges művésznek indult, egy nem túl kedvező területen – a reklámszférában. A siker lehetővé tette számára, hogy a "tömegkultúrát" otthagyva átmenjen a komoly kultúra területére. A nyolcvanas években alkotott "Banality" sorozatában már kinevette a reklámot és a "tömegkultúrát". De a kilencvenes években a pszeudo-lázadó "Made in Heaven" akciójával Koons visszatér a "tömegkultúrába". Ciccolinával kötött házassága természetesen a botránykrónikák körébe tartozik, a kilencvenes években már senkit sem csigáz fel egy, a közösülést különböző pozíciókban (pornóipar!) bemutató fotósorozat, még akkor sem, ha a "sztárszereposztásban" ő maga és Ciccolina a főszereplő. Ám a bulvárbotrányok szabályait betartják, ráadásul úgy, mintha ez "politikai", az álszent reagani konzervatív Amerikával való szembenállás lenne! (Akkor már Madonna is "politikai harcos"!) Így a botrány, a siker, a pénz, valamint a hanyatlás: mind inkább az unalom és az elkorcsosulás eluralkodása; ugyanakkor mindez a 90-es évek jólfizetett megrendeléseinek forrását is jelenti. Ez a botrány általi hanyatlás.

Nálunk Oroszországban "Stephen King útját" járja Pelevin, akinek pályája zseniálisnak ugyan nem mondható, de mindenesetre érdekes elbeszélésekkel indult. "Jeff Koons útján" például Saraszkina indult el, aki irodalomtudományi cikkeiről a "glasznoszty korának" legkülönfélébb témájú cikkeire tért át, majd ezt követően megírta az erősen "tömegkultúrába" hajló könyvét a "Dosztojevszkij és a nők" témakörben.

Ismert rockzenészeink egész serege – Grebenscsikov, Kincsev, Sevcsuk – lényegében mindkét variánst kipróbálták: amennyiben a kilencvenes évek elejére a rockzenéjüket botrány lengte körül a "hivatalos kultúra" szemszögéből, ugyanakkor ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereket. A végkifejlet mindenesetre mindenki számára ugyanaz: a kocsmai zene szintjére süllyedtek és elnézően tudomásul vették az "új oroszok" (új gazdagok – a ford.) ízlését.

Ezt a hanyatlást olyan "kultusz" személyiségeken is nyomon lehet követni, mint Tarantino, Lynch vagy Greenaway. Először is, mi értelme kultivált személyiségnek lenni, ha már annyi a kultivált művész, hogy egy nyilvánvalóan rosszul megalkotott dologból is válhat "kultusz" ("punks like trash"). Másrészt Tarantinónál, Lynch-nél, Greenaway-nél az ismétlődés és a megismerhetőség, a folyamatosság a fanatikus rajongók táborán kívül gyorsan érdektelenné és unalmassá teszi őket. A "kultusz" egy szempillantás alatt "minikultusszá" zsugorodik és elveszíti jelentőségét.

Az, hogy a kilencvenes évek értelmisége felszámolta a tudományos és hétköznapi gondolkodás között fennálló dichotómiát, természetesen a hétköznapi szintjére történő degradációhoz, a kispolgári common sense-hez való visszatéréshez vezetett. A kilencvenes évek végére az "értelmiség" már fél szigorúan tudományos kifejezéseket és a komoly filozófia szókincsét használni, ehelyett egy pidgin professional nyelven beszél. "A diskurzus a reprezentálni kívánt installációk szintagmái által történő dekonstrukciója" – ez ismerős: csak az tud világosan beszélni, aki világosan gondolkodik! Ez a félelem már magára a "posztmodern" terminusra is kiterjedt. Az értelmiség egyúttal pánikba is esett minden olyan esetben, amikor összetett valósággal találkozott. Lee Rasta Brown például bármilyen szisztematizációtól kétségbe esik: a jelenség rendszerbe ágyazottsága rendszerezett tudást és rendszerező gondolkodást igényel, azonban a mozaikkultúra áldozatai és a rendszerezett tudás, a rendszerező gondolkodás között áthidalhatatlan szakadék tátong, a rendszer ugyanis hierarchiát és összehasonlítást tételez fel. Peter Fend "politikailag aktív művésznek" kiáltja ki magát, ugyanakkor az amerikai középosztály kategóriáiban gondolkodik (és ezzel még kérkedik is), vég nélkül ismételgeti a "baloldali biedermeyer" banalitásait és zsigerileg gyűlöli Sartre-t azért, mert állítólag "egész életében csak kávéházakban ült és arról papolt, hogy mennyire utálja a burzsoáziát". Bár az igazi Sartre részt vett az Ellenállásban és '68 májusában is, a hetvenes években is segített a RAF "városi partizánjainak", lelkesítette a hatvanas-nyolcvanas évek forradalmárait, nem is beszélve filozófiai és írói munkásságáról. P. Fend J.-P. Sartre ellen irányuló gyűlölete a hanyatlás időszaka emberének gyűlölete, azé, aki képtelen a társadalmi és politikai kiteljesedésre, és gyűlöli azt, aki teljes mértékben meg tudta magát valósítani, ki tudta magát teljesíteni mind társadalmilag, mind politikailag. Ezt egyszerűen irigységnek hívják. Fend egyszerűen irigy Sartre-ra, hogy más korban élt és más "játékszabályok" szerint játszott – és persze sokkal jelentősebb gondolkodó volt.

Ugyanebbe a sorba tartozik az a jelenség is, hogy a kilencvenes évek "művészei" arra panaszkodnak, a "közönség már nem foglalkozik velük". Itt a "közönség" szó mintha pidgin professional, eufemizmus lenne, a valóság "virtuális valósággal" történő szégyenlős, ravasz felváltása. Nem arról van szó, hogy a "közönségnek" nem kellenek a kilencvenes évek "művészei" – a társadalom nem tart rájuk igényt. Vagy ha így jobban tetszik, nem kellenek az emberiségnek.

A mozaikkultúra nem először jön létre, ám először jelenik meg globálisan, azaz nem egyes országok vagy egy birodalom szintjén. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a széthullás előtt tipikus mozaikkultúra jött létre. Hasonló volt a helyzet a hellén városállamokban, mielőtt elpusztultak volna. A kultúra posztmodern típusa, annak minden attribútumával – másodlagossággal, idézésekkel, rekombinációval, a látvány primátusával, szexualizációval, játékkal – szintén nem először jött létre. Így történt ez Európában a manierizmus korában, a késői Bizánci birodalom idején, és a késői Rómában. Még a legapróbb részletek is egyeznek, mint a "divatipar" hiperbolizációja, az "etnozene" élvezete, a tetoválás elterjedése, vagy az, hogy a "kulturális közösség" képviselőinek kommunikációja bulizássá alakul. A Rómával vont párhuzam azért különösen találó, mert a késői Róma a mai "első világhoz" hasonlóan parazita jellegű képződmény volt – az anyaország a provinciák kizsákmányolásából, a periféria kirablásából élt, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi "vezető világ" él a "harmadik világ"-ból.

A hanyatlás és bukás klasszikus jellemzői a kilencvenes évek "értelmiségét" minden perspektívától megfosztják. A jövő történészei a huszadik század kilencvenes éveiről úgy fognak majd írni, mint a XIX. század kilencvenes éveinek Oroszországáról, vagy a XVII. század nyolcvanas éveinek Franciaországáról. "A jóllakott társadalom elrohadása", a "fin du siécle", a "miszticizmus és az immoralitás terjedése", "a kábítószer terjedése", "növekvő érdeklődés a betegségek és a halál iránt, valamint azok esztetizálása", "dekadencia", "menekülés az illúziók világába" stb.

A kultúra fejlődése, ahogyan ez az emberiség történetének korábbi fázisaiban is történt, a parazita társadalom mainstreamjének keretein kívül fog végbemenni, vagyis a nyugati liberális posztmodern "kultúrától" idegen (vagy akár azt ellenző) forrásokból fog táplálkozni.

A kilencvenes évek (s tegyük hozzá, a XXI. század elejének) "értelmisége" saját magát ítélte feledésre és kigúnyolásra, s erre rá is szolgált…

 

(Fordította: Kutyina Olga)

 

 

Jegyzetek

 

1 Glavnoje polityicseszkoe upravlenyije Szovetszkoj Armii I Vojenno-Morszkogo Flota (A Szovjet Hadsereg és Hadiflotta politikai főcsoport-főnöksége) (a ford.)

2 Nas Dom Rosszija – oroszországi választási tömörülés (a ford.)

3 Alt'ist Danyilov" (V. N. Orlov, 1981)

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A “polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : “Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a “nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy “posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.