Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.

1998-ban az USA-ban és Angliában megjelent egy könyv A piaci szocializmus – Viták szocialisták között címmel, amelyet Bertell Ollman szerkesztett. Már a legelső oldalon feltűnnek a vita résztvevői – egyfelől David Schweickart és James Lawler, másfelől Hiller Ticktin és Bertell Ollman. Valamennyien a szocializmus hívei, egyetértés azonban nincs köztük: az első kettő a piaci jellegű szocializmus mellett áll ki, az utóbbi kettő pedig a nem piaci meghatározottságú szocializmust tartja helyesnek. Ez a nézetkülönbség az USA-ban és Angliában mind a mai napig választóvonal a szocializmus hívei között. A kötetet záró, válogatott bibliográfia (a cikkeket nem számítva) csupán a 90-es évekből 27 könyvcímet sorol fel a tárgyban mindkét tábor részéről. Csak ízelítőül néhány: N. Scott. Arnold: A piaci szocializmus filozófiája és gazdasága, London, 1994; U. Cockshott és A. Cottrell: Az új szocializmusért, Nottingham, 1993; R. Lein: A piaci tapasztalat, Cambridge, 1991; D.McNally: A piac ellen, London, 1993; I. Mészáros: Túl a tőkén, New York, 1996; S. Moore: Marx a piac ellen, Pennsylvania, 1993; J. Roemer: Jövő a szocializmusért, Cambridge, 1994; D. Schweickart: A kapitalizmus ellen, Cambridge, 1993; J. Janker: A felülvizsgált és korszerűsített szocializmus: a piaci szocializmus felé, New York, 1993 stb. Mint már a címekből is kiderül, a gondolatok akörül forognak, hogy milyennek kell lennie a szocializmusnak – piacinak vagy nem piacinak –, ami napjainkban, vagyis a Szovjetunióban és jó néhány más országban létezett szocializmus csődje után, a nyugati szakemberek vitáiban a legalapvetőbb kérdés. Márpedig e szakemberek száma szemlátomást egyáltalán nem csökken, legalábbis az Egyesült Államokban nem, ahol a 70-es évektől fogva a legnagyobb érdeklődés tapasztalható a szocializmus iránt a nyugati országok között.

Térjünk vissza azonban 1998-hoz, az A piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című könyvhöz. B. Ollman kötete a bevezetőt követően négy részre tagolódik: az elsőben D. Schweickart és J. Lawler nyilatkozik meg a piaci szocializmus “mellett”, a másodikban H. Ticktin és B. Ollman szól “ellene”, a harmadik rész “Kritika” (Schweickarté Ticktinről, Ticktiné Schweickartról, Lawleré Ollmanról, Ollmané Lawlerről), végül a negyedik a “Válasz” (Ticktin, Schweickart, Ollman, Lawler részéről). Mint látjuk, a szerzők minden lehetőséget megkapnak rá, hogy kifejtsék álláspontjukat a szóban forgó kérdésben, megbírálják egymást és választ fogalmazzanak meg az őket ért kritikákra. Már most megmondjuk azonban, hogy nem jutnak egységes véleményre. Ennek ellenére érvelésük elmélyült, és közösen olyan képét nyújtják a mai szocializmusnak, amely minden figyelmet megérdemel. Megjegyzendő, hogy valamennyien tudományos munkák szerzői és egyetemi oktatók, akik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problémáival foglalkoznak.

B. Ollman bevezetőjében a következő kérdéseket veti fel: miben is áll a piaci szocializmus?, miképpen működik majd?, milyen aktuális problémákra kínál megoldást?, melyek állítják megoldhatatlan feladatok elé?, miképpen viszonyul a kapitalizmushoz?, miképpen a szocializmus hagyományosabb változataihoz?, Marx kijelölt-e valamilyen szerepet a számára?, miket hiányolnak majd belőle más szocialisták és miket javasolnak helyette? A kötetben szót kapott négy, a vitában a kérdéseket a lehető legmélyebben megvizsgáló szocialista tudós, kettő “pro”, kettő “contra” adja meg a maga válaszát ezekre a kérdésekre.

Az első, “A piaci szocializmus védelmében” fejezetcímet viselő részben D. Schweickart a “pro” oldalon, a piaci szocializmus védelmében szólal meg. Azt elismeri, hogy a Szovjetunióban a szocializmus csődöt mondott, de már nem osztja Kornai János véleményét, amely szerint “a társadalmi tulajdon túlsúlya és a piac működése összeegyeztethetetlen” (Kornai János: The Socialist System The Political Economy of Communism, Princeton, 1992, p. 500). Két okból sem: először is, mert az elmúlt 20 évben hatalmas irodalom született a kapitalizmussal szembeállítható alternatív piaci rendszerekről, ami eleve lehetővé tesz bizonyos másfajta következtetéseket. Másodszor pedig azért nem, mert a világ jelenleg legdinamikusabb gazdasága, amely 1,2 milliárd embert fog össze (Kínában) – piaci szocialista rendszer. D. Schweickart elismeri azonban, hogy Kína példájával nem könnyű védelmezni az ő nézeteit. Kínában kivégzések történnek, megsértik az emberi jogokat, nincs demokrácia, a dolgozókat kizsákmányolják stb. Ugyanakkor, ha “szocializmus” alatt olyan korszerű gazdaságot értünk, amelyben a termelés jelentősebb része nincs magánkézben, akkor Kínában kétségtelenül szocialista gazdaság működik. Kína nemcsak piaci szocialista országnak állítja magát, hanem ezt az önmeghatározást a tapasztalati tények is alátámasztják. Ugyanis 1990-ben a kínai nemzeti összterméknek mindössze 5%-a került ki a magánszektorból, miközben a mezőgazdaságban 2 400 000 termelőszövetkezet működött az állami szektor pedig 100 millió dolgozót foglalkoztatott. Ez a fajta, piaci elveken működő, szocialista gazdaság felettébb sikeresnek bizonyult. Az utolsó tizenöt esztendőben évi 10%-os növekedést volt képes felmutatni, minek következtében az egy főre jutó fogyasztás több mint a kétszeresére nőtt, a gyermekhalandóság több mint 50%-kal csökkent, a várható élettartam pedig 67 helyett 70 év lett. És mindemellett a Dzsini-hányadossal(?) mért egyenlőtlenség ténylegesen csökkent azáltal, hogy kisebb lett a különbség a városi és a falusi lakosság jövedelme között.

Egyelőre nem tudjuk még, hogy miként végződik majd a kínai kísérlet, írja Schweickart. Elképzelhető azonban, hogy Kína ura marad az általa felszabadított energiának, és elindul a demokratizálódás felé, de éppígy az is, hogy egészen más irányt vesz. Mindenesetre egy ilyen nyilvánvaló példa mellett erősen kétséges az az állítás, hogy a piaci szocializmus nem működik. Ám valójában mi is az, hogy piaci szocializmus? D. Schweickart azt mondja, hogy tézisét két alapvető megközelítésből próbálja megvédeni: a) a piaci szocializmus egy olyan életképes gazdasági rendszer, amely jelentősen felülmúlja a kapitalizmust úgy a szocialista, mint a többi értékek szempontjából; b) ez az egyetlen olyan formája a szocializmusnak, amely az emberi társadalomfejlődés jelenlegi szintjén egyidejűleg életképes és kívánatos. A szocializmus nem piaci elvekre épülő formái gazdaságilag életképtelennek, normatíváikban pedig elhibázottaknak bizonyultak, s gyakran mindkét jellemzőt egyszerre viselték magukon.

A piachoz igazodó szocialista gazdaság megszünteti illetve olyan módon korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát, hogy az állam vagy a dolgozók valamilyen tulajdonformájává változtatja őket. Megtartja a piacot mint olyan mechanizmust, amely koordinálja a gazdaság nagy részét, ám általában korlátozza olyan szabályozók révén, amelyek a kapitalizmusban nem jellemzőek. Megteheti, hogy a munkát pénzre váltja, de azt is, hogy nem, amikor is a munkahelyi demokrácia keretein belül a dolgozók nem szerződésben kikötött bért kapnak, hanem meghatározott részt a vállalat tiszta jövedelme után. Az utóbbi esetben a rendszer “munkásönigazgatáson alapuló” piaci szocializmusnak nevezhető.

A piaci szocializmusnak a legkülönfélébb elméleti modelljei bukkantak fel az utóbbi években, az álláspont védelmezői azonban néhány pontban egytől egyig megegyeznek egymás közt:

1. A piac nem feltétlenül azonos a kapitalizmussal.
2. A központi tervezés nem összeegyeztethetetlen a piaci mechanizmussal.
3. A piaci szocializmusnak nincs életképes és vonzó szocialista alternatívája, ami azt jelenti, hogy a piac kínálkozik a meghatározó (ha nem is tökéletes) mechanizmusnak az életképes gazdaság megszervezésére az erőforráskorlátos gazdaságban, a szűkösség viszonyai között.
4. A piaci szocializmus bizonyos formái gazdaságilag életképesebbek és jelentősen fejlettebbek lehetnek a kapitalizmusnál.

A továbbiakban D. Schweickart részletesen kifejti mind a négy pontot. Egyebek közt, hosszasan taglalja a központilag irányított gazdaság mibenlétét. Ez felfogásában az olyan gazdaság, amelyben a központi tervező apparátus dönti el, hogy hol, mikor, mit milyen minőségben és mennyiségben termeljenek. Ennek a fajta gazdaságnak a problémák négy csoportjával kell számolnia: információs problémákkal, az ösztönzés problémáival, autoritárius tendenciákkal és a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémákkal. Ami a problémák első csoportját illeti, a szerző Mises és Hayek álláspontjának cáfolatával kezdi, akik abból indultak ki, hogy a központilag irányított szocializmus fennmaradása “lehetetlen”. Hivatkozik a Szovjetunióra, amely a legnehezebb időkben is képes volt rá, hogy polgárainak élelmet, ruhát, cipőt és oktatást biztosítson, amellett világszínvonalú tudományt is teremtett.

A “lehetetlen” ellentéte azonban nem az “optimális”. A szovjet gazdaság mindig küszködött azzal, hogy a hatékonyság követelményeinek nem tudott eleget tenni, sőt, ahogy a gazdaság fejlődött, ez a probléma egyre súlyosabbá vált. Az információs problémák már akkor jelentkeztek, amikor a gazdaság még kevés terméket állított elő, és a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, aztán ahogy mind több és jobb termékre lett szükség, ezek a problémák megoldhatatlanokká váltak.

A második csoportba a megfelelő ösztönzés hiányából adódó problémák tartoznak, amelyek központi tervezés mellett meglehetősen széles körben jelentkeznek. Ha a termelés kvótáit a tervező intézmény szabja meg, akkor a vállalatok kevés ösztönzést éreznek arra, hogy erőforrásaikat a fogyasztók valós igényeinek megfelelően mozgósítsák. Mi több, a vállalatok hajlamosak rá, hogy korlátozzák a kapacitások kihasználását és növeljék igényeiket a központ felé, csak hogy minél könnyebben teljesítsék a terv rájuk eső részét. Ha biztosítva van a foglalkoztatottság, a vállalat bevételei pedig nincsenek összhangban a kiadásaival, akkor a dolgozók kevés ösztönzést éreznek a munkára. Végezetül, ha az egész gazdaságért a tervező apparátus felel, akkor nemigen ösztönzi semmi, hogy bezárja a kevéssé hatékony vállalatokat, mert azzal munkanélküliséget idéz elő, és új munkahelyeket kell teremtenie az elbocsátott dolgozóknak.

A problémák harmadik csoportját az autoritárius tendenciák, vagyis a politikai problémák alkotják. Például a központi tervezés előreláthatólag a legnagyobb egységekben fogja összpontosítani a termelést, még ha a túlzott méretek a hatékonyság rovására mennek is, mert maga a tervezés annál egyszerűbb, minél kisebb a vállalatok száma.

Végül hátra vannak még a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémák. Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor nemigen érdekeltek a korszerűsítésben. Nem csoda hát, hogy a központilag irányított gazdaságokban a vállalatigazgatók és a tervezőmérnökök rendszerint “konzervatív” beállítottságúak. Kockáztatniuk általában nem kell, legfeljebb akkor, ha a kockázatos lépések fent fogalmazódnak meg, de ilyen esetekben sem bírálják a hibás elképzeléseket, mert a felelősség tovább hárítható, ha éppen nem teljesül a terv.

Ezt a kritikát fogalmazza meg D. Schweickart a szovjet és szovjet típusú gazdaságról. A továbbiakban bírálja még a nem-piaci, decentralizált gazdaság eszméjét, és kiköt John Roemernek (róla még külön ismertetésben szó lesz) a piaci szocializmusról alkotott modelljénél, amelyet már elvi szinten elfogad. Ily módon alakítja ki ezután végül a piaci szocializmus egy sajátos modelljét.

Az én saját piaci szocialista modellem – írja Schweickart – abban tér el Roemerétől, hogy a dolgozók önigazgatását teszi meg a rendszer alapjává, ez akadályozná meg a termelőeszközök tulajdonának egyenlőtlen megoszlását. Akárcsak a roemeri modellben, itt is minden vállalat versenyben áll a többivel. És ugyanígy itt is a bankok folyósítják a pénzt a beruházásokhoz, azonban ezek a bankok társadalmi, nem pedig magántulajdonban lévő intézmények.

A gazdasági demokráciának ebben a modelljében nincs értéktőzsde, mint ahogy részvények sincsenek. Az ország tőkeaktívuma kollektív tulajdon, ami fölött a dolgozók rendelkeznek, és ők is használják fel. Ennek eredményeként minden vállalatot demokratikus módon a dolgozók irányítanak, akik valamennyien egyenlő döntéshozatali jogokat élveznek – egy fő, egy szavazat – a vállalat vezetőségének a megválasztásakor. A gazdasági demokráciában működő vállalat modellje a politikai közösség, nem pedig a magántulajdonban lévő cég. A vállalat nem tárgy, amelyet a dolgozók közösen birtokolnak; sokkal inkább egy általuk irányított társulás.

A gazdasági demokrácia legfőbb megkülönböztető jegye a munkás-önigazgatás. Jellegzetes tulajdonsága, amiben eltér a kapitalizmustól (és a szocializmus roemeri modelljétől), az a saját mechanizmusa, amely létrehozza és elosztja az alapokat az új beruházásokhoz. Akárcsak a kapitalizmus, a roemeri piaci szocializmus is megengedi a magán-megtakarításokat mint a tőkefelhalmozás forrását. A gazdasági demokrácia nem nélkülözheti az adóztatást. Minden vállalat köteles adót fizetni az ellenőrzése alá tartozó tőke után. Az adók révén visszanyert összeg a társadalom befektetési alapját képezi, ami ily módon visszaáramlik a gazdaságba. Ezt a piacot nem a tőkemozgás szabályozza. A gazdasági demokráciában a tőke általános formában visszatér a közösséghez, az egyes emberekhez. A pénzalapok “kölcsön formájában” jutnak el a vállalatokhoz a társadalmi bankok hálózatán keresztül, és az ilyen kölcsönt kétféle alapon lehet kapni: akkor, ha a tervek szerint nyereség és/vagy munkahelyek létesítése várható tőle. Csupán ezen a ponton jutnak érvényre a piaci feltételek, de még ekkor sem lesznek a beruházások kizárólagos kritériumai. Általánosságban a gazdasági demokrácia olyan gazdasági rendszer, amely három alapvető struktúrán épül fel: a vállalatokon belül a munkásönigazgatáson, a tőkebefektetés társadalmi ellenőrzésén, valamint a termékek és a szolgáltatások piacán. Ez alapvetően különbözik a kapitalizmus mint rendszer meghatározó vonásaitól, amelyek nem mások, mint a bérmunka, a termelőeszközök magántulajdona, végül az árucikkek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő piaca.

D. Schweickart a Kapitalizmus ellen (1993) című könyvében részletesen bizonygatja, hogy modellje gazdaságilag életképes, és számos elemében meghaladja a kapitalizmust. Elsősorban azért, mert egyenlő jogokra épül oly módon, hogy a jövedelmet elválasztja a tulajdontól. Lényegesen demokratikusabb is a kapitalizmusnál, miután kiterjeszti a demokráciát lefelé is, a munkahelyekre, és felfelé is, a makrogazdaságot irányító politikai intézmények területére. Pontosan az ellentéte annak, ami talán a modern kapitalizmus legdestruktívabb vonása, vagyis a tőke hipermobilitásának.

Ez már valóban szocializmus volna? Akárhogy is, de a verseny itt még mindig létezik, még van egyenlőtlenség, még érvényesül a reklám, még fenyeget az esetleges munkanélküliség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni Marx meghatározását. A szocializmus a kapitalizmus méhében fogan meg, és ezáltal magán viseli származásának nyomait. Ez még nem a tökéletes társadalom, hanem egy olyan nem-kapitalista gazdasági alakulat, amely megőrzi a kapitalizmus valamennyi vívmányát, de sorra megszabadul legrosszabb vonásaitól.

Úgy esett, hogy ez alkalommal meglehetős részletességgel mutattuk be olvasóinknak D. Schweickart álláspontját, lévén hogy egyáltalán nem szokványos. Mostantól fogva azonban tömörebbre fogjuk az ismertetést.

A második hozzászóló (szintén a piaci szocializmus védelmezője), aki “Marx mint piaci szocialista” című írását közli a könyvben, a szovjet olvasó előtt is ismert James Lawler. A mai bonyolult gazdaság – kezdi okfejtését – egyetlen központi szerv által nem irányítható. A szovjet gazdasági renddel szemben is rendszerint ez a kritika fogalmazódott meg. Az egykori Szovjetunió reformereinek is ez volt az alapgondolata, amelynek jegyében útjára indították az átalakítás tervét. Lehetséges persze, hogy bizonyosfajta gazdasági centralizmus kezdetlegesebb gazdasági feltételek között még működik, a gazdaság fejlődése azonban a döntéshozatal decentralizált rendszerét követeli meg, a decentralizáció pedig piacgazdaságot tételez fel.

Vannak egyesek, akik elfogadják ennek az állításnak az igazságát, ám azt a következtetést vonják le belőle, hogy a liberális kapitalista társadalommal “lezárult az emberiség történelme”, a kapitalizmus baloldali bírálói azonban elhatárolódnak ettől a feltételezéstől. ők úgy vélik, hogy a szocialista rendszerek összeomlását inkább a tervezési módszerek technikai fogyatékosságai és a kapitalista világ részéről jövő nyomás idézte elő, nem pedig az, hogy az alapgondolat – a szocialista eszme – elhibázott lett volna. Mások a szocializmus gyengeségét a valódi demokrácia hiányával magyarázzák mind a vezetésben, mind a tervezői mechanizmus ellenőrzésében. Ugyanakkor az árnyaltabban gondolkodó szocialisták mindig is elutasították a központi tervezést, és azt bizonygatják, hogy a szocializmusban fenntarthatóak a piaci viszonyok. A központosított “állami szocializmus”-nak, amely a szovjet történelem leghosszabb időszakát jellemezte – ha egyáltalán szocializmusnak volt nevezhető – szükségképpen egészen más, mint a decentralizált piaci szocializmus, amely szorosan kapcsolódik a pluralista demokrácia intézményeihez.

Az én álláspontom – fejtegeti J. Lawler – a piaci szocializmusfelfogás irányába hajlik. Úgy hiszem, hogy a piaci szocializmus gondolatát Marx és Engels is osztotta, Lenin pedig meg is valósította a Szovjetunióban az 1920-as években. Bizonyíték rá, hogy igen részletesen foglalkozik vele Marx és Engels a Kommunista Párt kiáltványában, Engels A kommunizmus alapelveiben, Marx a Tőke első és harmadik kötetében, A gothai program kritikájában, valamint a Polgárháború Franciaországban című művében. A piaci viszonyok megelőzték a kapitalizmust, és ennélfogva lehetséges, hogy valamilyen formában fennmaradnak a kapitalizmus után is – írja Lawler. Ennek megfelelően ismét Marx és Engels munkásságára hivatkozik, és talál is olyan itt-ott elszórt megjegyzéseket, amelyek szerinte alkalmasak a piaci szocializmus koncepciójának alátámasztására. Elismeri, hogy Marx és Engels soha nem használta a “piaci szocializmus” kifejezést, ugyanakkor a kapitalizmus utáni társadalmat egyértelműen két stádiumra osztották, mondván: az első szakaszban tovább élnek még a piaci viszonyok, és a szocialista vállalatok versenyben maradnak a kapitalistákkal, s csak a második stádiumban kerül a gazdaság általános irányítása a dolgozók kezébe. Lawler hat momentumban összegzi az átmenet folyamatát: 1. Önigazgató jellegű munkahelyek, amelyek az új társadalom csírái. 2. Ebből hajtanak ki az új társadalom első kezdeményei, a szövetkezeti formában működő vállalatok. 3. A kapitalista társadalom forradalmi átalakulása. 4. A kapitalista társadalom nem létezik többé, ugyanakkor az árutermelés továbbra is meghatározó szerepet kap, bár már megjelennek a tervezés tudatos megszervezésének módszerei. 5. A társadalomban még a polgári jogok érvényesülnek. Pénzről már nincs szó ugyan a fogalom teljes értelmében, azonban valami még betölti a pénz funkcióját. Ugyanígy, jóllehet piac sem létezik már a szó átfogó értelmében, de valamilyenfajta korlátozott piac azért működik még. 6. A kommunista társadalom végleg elsajátítja önmagát, megszüntet mindenfajta elidegenedést, s ezzel befejeződik az emberiség önfelszabadításának folyamata.

A kötet második részében előbb Hillel Ticktin emel szót a piaci szocializmus “ellen”. Írásának címe: Problémák a piaci szocializmussal. A tanulmány – írja – azt kívánja bizonyítani, hogy a piaci szocializmus gyakorlatilag lehetetlen, nem vonzó és egyértelműen semmi köze sincs a szocializmushoz. Elsőnek Proudhon vetette fel a “szocialista piac” gondolatát. Marx azonban A filozófia nyomorúságától (1847) kezdve cáfolta azt. Nevetségesnek találta Proudhon próbálkozásait, amelyekkel elutasította a bérmunkát és a tőkét, miközben megtartotta a piacot. A marxizmus ellenérzése a piaccal szemben azon alapul, hogy a kapitalizmus a hanyatlás korszakába jutott és vele együtt az érték meg a piac is.

Magától értetődik, hogy a piaci szocializmus egészen más kérdéseket vet föl a marxisták és a nem marxisták számára. A nem marxisták számára piaci szocializmus olyan gazdaságban valósulhat meg, amelyben széles körű az államosítás, és a piac azok között a vállalatok között működik, amelyek továbbra is a nyereségesség alapján működnek. A marxisták számára a szocializmusban megszűnik a bérmunka, következésképpen a dolgozók munkaerejének áruba bocsátása is, miután ők ellenőrzik az egész gazdaságot és az egyes vállalatokat is. Ez azt jelenti, hogy a piac többé nem irányítja a társadalmi munkafolyamatot, s így nem lehet a tere a tőke mozgásának sem. Áru és pénz nem létezik többé. Röviden szólva, a piaci szocializmus értelmezhetetlen fogalom a marxisták számára.

A marxisták szerint a dolgozó gazdája kell legyen a termelésnek. Azért dolgozik, mert felelősnek érzi magát a rendszerért, a vállalatért és az egyes emberekért, mégpedig annak egyenes arányában, ahogy munkája mind egyénibbé és alkotó jellegűvé válik. Munkaidejét saját eszközének tekinti, amely saját emberi önmegvalósítását szolgálja. Ez a társadalmi rend egyenlő jogokat biztosít mindenkinek a jövedelem tekintetében, a hatalom ellenőrzésében és az emberi méltóság szempontjából egyaránt.

A piaci viszonyok között a dolgozó munkája alárendelődik a felhalmozás és a profitabilitás elveinek. Versenyre kényszerül társaival, hogy munkát kapjon, hogy magasabb életszínvonalt érjen el, és előbbre jusson pályáján. A piaci szocializmus tagadja az emberi egyenjogúságot és antihumánus, amikor a dolgozót társaival való kemény, mechanikus versengésre kényszeríti.

A piaci szocialista tiltakozna ez ellen a beállítás ellen, mondván hogy mindez az ő felfogásának csupán a karikatúrája. A piaci szocializmus, hangoztatja, teljes foglalkoztatottságot és egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, a szabad és általános képzésnek, valamint az ingyenes egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Szüntelenül arra hivatkozik, hogy modern viszonyok között egyedül az ő elgondolása lehet életképes szocializmusmodell. Véleménye szerint minden társadalmat, amely megszüntetné a piacot, a bürokrácia, az elitizmus, a rossz hatékonyság és a szüntelen konfliktushelyzetek veszélye fenyeget.

Erre a marxista válasza az, hogy a piaci szocializmus nem létezhet, mivel azáltal, hogy minimálbéreket biztosít, magas szintre emeli a munkanélküliség elleni védelmet, csökkenti a munkaerő-tartalékokat, és adót ró ki a nyereségre s a vagyonra, éppen a piac ösztönző hatásait korlátozza. Következésképpen ebben a rendszerben a tőketulajdonosokat és a vállalatok vezetőit túl kevés tényező motiválja arra, hogy pénzt halmozzanak fel, a munkásokat pedig arra, hogy jól dolgozzanak. A kapitalizmus, mint Marx észrevette, azért működik, mert a nagy profitok reménye egyfelől, s a munkanélküliség réme másfelől a gazdaság valamennyi szereplőjét hatékonyságra ösztönzi. A piaci szocializmusban nem lennének meg ezek az ösztönző tényezők. Ugyanakkor az alapvető társadalmi viszonyok változatlanok maradnak. A dolgozónak, akit továbbra is a tőketulajdon kezelője ellenőriz, a gépek sebességéhez igazodva kell dolgoznia.

Még alapvetőbb dolog, hogy a szocialista társadalom csak olyan alakulat lehet, amelyben a gazdaság irányítását az emberi szükségletek kielégítése határozza meg. A “szükséglet” szót azonban a legszélesebb értelmében kell felfogni, úgy, hogy abban benne legyen minden aspektusa az emberi igényeknek, a szabadidőtől kezdve a műélvezetig, vagyis nem korlátozódhat az alapvető létszükségletekre.

A marxista felfogás szerint a piac szocialista viszonyok között, mivel működésének fontos feltételeit kizárják, nem maradhat fenn huzamosabban, hanem csak átmeneti jelenség lehet, mint ma Kínában. A piac nem technika vagy mechanizmus, hanem munka és tőke speciális társadalmi viszonya. Ezért szóba sem kerülhet a piac szocialista változata. Mindössze két életképes rendszer létezik, mégpedig a kapitalizmus és a szocializmus. Ami nem zárja ki, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban ne bukkannának fel nagy számban életképtelen hibridek is. Hogyha a piaci szocializmus lehetséges volna, irányítási formáit akkor is csak azok a társadalmak vennék át, amelyek szöges ellentétben állnának a szocializmussal.

Végső elemzésben egy következetes szocialistának a lényeget kell megragadnia. Más szóval, bizonyítania kell, hogy a szocializmusnak megvannak a maga megkerülhetetlen sajátos jellemvonásai, amelyek közül a legalapvetőbb a tervszerűség. A piac ennek ellenében dolgozik, mert nem teszi lehetővé azt, hogy a dolgozók tudatosan irányítsák a gazdaságot. Kiszolgáltatja a gazdaságot a spontán illetve anarchikus folyamatoknak, amelyekben a fő szerep azoknak jut, akik a tőkét kézben tartják. Márpedig ez csakis a kapitalizmus természetének felelhet meg.

H. Ticktin meglehetősen nagy teret szentel a bürokráciának, amelynek szerinte a legjellegzetesebb vonása, hogy önálló hatalomként létezik, kívül kerül minden olyan társadalmi kontrollon, amely megszabhatná: milyen döntések tartoznak tényleges kompetenciájába. A bürokrácia olyan esetekben jelentkezik, amikor a társadalmi többlettermékeket kezelő csoportok hatalma lép a többletterméket előállító csoportok hatalma helyébe. Ez a jelenség a történelem specifikus pillanataiban lép fel. Például akkor, amikor egy termelési eszköz tulajdona más kézbe megy át, és egyúttal a többlettermék ellenőrzésének formája is megváltozik. Ilyen körülmények között a többlettermék adminisztrációja azelőtt veszíti el korábbi formáját, mielőtt még az új kialakult volna. Ez lehetőséget kínál az adminisztráció tagjainak arra, hogy – viszonylagos értelemben – önálló hatalommá váljanak. Ebből alakul ki aztán a bürokrácia.

A Szovjetunióban a bürokraták uralkodó csoporttá léptek elő, mert semmilyen más társadalmi csoport nem került abba a helyzetbe, hogy kezébe vegye a hatalmat. Az adminisztráció tökéletesen függetlenítette magát azoktól, akiknek ellenőrzést kellett gyakorolniuk a többlettermékek felett. Ez nem egyedi eset, a történelemben gyakran előfordult.

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba szükségszerűen egy olyan folyamat, amelyben a régi formából egy előre nem meghatározható, sokszor még kaotikus módon jön létre az új társadalmi forma. Ezért teljes és közvetlen demokrácia, ami a szocializmus természetéhez tartozik, ekkor még lehetetlen. Ugyanakkor szükségessé válhat a társadalmi többlettermék elosztásának, felhasználásának tudatos irányítása. Ám ha ez nem demokratikus formában történik, akkor a döntéshozatali folyamat elkerülhetetlenül elbürokratizálódik. Ezen a ponton H. Ticktin számos olyan intézkedést vesz sorra, amelyek ezt megakadályozhatnák. Például először is sűrűbben lehetne kiírni választásokat. A négy- vagy ötévenkénti választások túlzott hatalmat adnak a megválasztott párt kezébe. Ha azonban egyetlen évre választanák a pártokat, akkor kénytelenek lennének teljesíteni ígéreteiket, máskülönben nem szavaznának rájuk újra az emberek. Másodszor, a szavazók minden egyes megválasztott képviselőt visszahívhatnának. Harmadszor, minden felelős tisztséget rotációs módon tölthetnének be, úgy, hogy elvileg mindenki minden egyes közéleti posztot betölthetne. Negyedszer, mindenkinek elérhetővé kellene tenni a legmagasabb képzettséget, aki képes volna élni ezzel a lehetőséggel. Ez az utolsó pont alapvető annak az érvnek a cáfolatára, hogy az egyszerű emberek nem képesek vezetésre, ha nincs meg hozzá a kellő jártasságuk. Végső soron az átmeneti időszak történelmi feladata az lenne, hogy felszámolja a bürokráciát, mivel az a régi, nem pedig az új társadalmat képviseli.

A második rész második hozzászólója – Bertell Ollman. Tanulmányának címe: “A piac misztifikációja a kapitalista és a piaci szocialista társadalmakban”. ő azzal a gondolattal indít, hogy a kapitalista társadalom áttekinthetetlen, majd kifejti, hogy miként szül a piaci gyakorlat piaci ideológiát, miként misztifikálódik a termelés, bújik álarc mögé a kizsákmányolás és az elidegenedés, végül miként torzul el az egész társadalom, s ezzel együtt múltja és lehetséges jövője. Valamivel később felteszi a kérdést: képes-e rá a piaci szocializmus, hogy kiküszöbölje a piac valóságtorzító hatását? A válasza az, hogy nem. A dolgozó egyén és a kollektíva érdekei nem esnek egybe: az egyén hiába törekszik arra, hogy kevesebb órában és mérsékeltebb tempóban dolgozzon, ha egyszer a kollektíva rákényszerítheti a több és erőltetettebb munkára azért, hogy lépést tartson a konkurenciával, amely éppúgy az emberi irányításon kívüleső, arctalan hatalomként jelenik meg, mint korábban (a tőkés társadalomban). És hasonlóképpen, ahogy a kapitalista társadalomban is, a vállalat tulajdonosainak az érdekei lesznek az uralkodók.

A piaci szocializmus minden általa megismert változatában – írja B. Ollman – pontosan a társadalom árutermelő jellege változik a legkevesebbet, holott éppen ez a felelős a leginkább a piac valóságeltorzító hatásáért, amelyről korábban Ollman szólt. Az emberek szüntelenül több és több pénzre vágynak, hogy minél többet vásárolhassanak. És hogy minél eredményesebbek legyenek társaikkal szemben a pénzért folytatott versenyben, egyre kevésbé lesznek tekintettel azoknak a szükségleteire, akikkel vetélkednek. A pénz megőrzi a maga misztifikáló jellegét, a mohóság és a közöny pedig, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak, meg tudja rontani az emberi természetet. Pontosan emiatt azután különlegesen nehéz a piac viszonyai között kifejleszteni a munkásosztály kollektív öntudatát, kiváltképp az osztályszolidaritás érzését, eljuttatni arra a szintre, amely elegendő már ahhoz, hogy a társadalom egésze szocialistává váljék. A szocializmusnak talán ez a legrégebbi eszméje: valamennyiünknek testvéri viszonyt kell kialakítanunk egymással. Ahhoz azonban, hogy az emberek ennek megfelelően viselkedjenek, valóban úgy kell gondolkodniuk a többiekről, mintha testvéreik lennének, de legalábbis szem előtt tartaniuk, hogy ugyanannak az osztálynak a tagjai, és közös érdekeik révén testvérekké válhatnak.

A helyzet, amikor a dolgozók elvesztik a kontrollt munkájuk termékei felett, azáltal alakul ki, hogy a piacon a munkatermék külsőleg függetlenné válik az embertől, és az ellenőrzést felette csak a pénz hatalmával lehet visszaszerezni. Mindez egyaránt érvényes a kapitalizmusra és a piaci szocializmusra. Ez még akkor is így van, ha esetleg igazolható volna, hogy a piaci szocializmusban nincs többé kizsákmányolás, mert a munkások mint a vállalat közös tulajdonosai rendelkeznek az értéktöbblettel (aminek a másik lehetséges értelmezése persze az lehetne, hogy ebben a rendszerben a kollektíva zsákmányolja ki az egyént), csak éppen továbbra is elidegenedett viszonyban maradnak a munkával, s ezáltal tovább tart a pénz misztifikálása és istenítése. Ha a munkásokból kollektív tőkéseket faragunk, akkor ahhoz az elidegenedéshez, amit a munkások munkásként élnek meg, a piaci szocializmus még hozzáteszi a tőkés elidegenedettségét is, és így már végképp bajosan lehet a tudatukat szocialista irányban formálni. Hasonló módon jellemezte Marx is a tőkések között folyó versenyt: úgy írta le mint kapzsiságot s egyszersmind háborút a kapzsik között. Ugyanez a leírás lenne igaz azokra a munkásokra is, akik kollektív tőkésekként folytatnának konkurenciaharcot a piaci szocializmusban. Ugyanúgy, ahogyan manapság is történik, a pénz misztifikáló, valóságeltorzító hatása kiterjedne az élet számos egyéb területére is, a családra, a politikára, a kultúrára, az oktatásra. Az a kísérlet, hogy napjainkban az emberekkel elfogadtassuk a szocialista értékeket, csak igen szerény eredményeket hozhat, mert tulajdon tapasztalataik más értékekre nevelik őket.

Meg kell még érteni azt is, hogy mi táplálja a piaci szocializmus teóriáját és a hozzá hasonló elképzeléseket napjainkban. Ollman szerint mindez a kapitalizmus, de ugyanígy a kommunizmus, a szocializmus és a szocialista forradalom téves analíziséből fakad. Ami a kapitalizmust illeti, a piaci szocialisták kapitalizmusértelmezésében a legnagyobb hiba az, hogy a tőkét mint viszonyt rendszerint a kapitalizmussal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy a tőkeviszony megjelenhet az államban (az államkapitalizmusban), sőt a munkás szövetkezetekben is (például a piaci szocializmusban). A tőke olyan vagyon, amit nem a szükségletek kielégítésére használnak fel, hanem a vagyon további gyarapítására is, és csak egyes egyéni szükségletek kielégítésére szolgál azoknál, akik birtokolják, azonkívül szórványosan létrehoz bizonyos új, mesterséges szükségleteket. A döntő azonban az, hogy a tőkeértékesülésnek mi a célja, nem pedig az, hogy kinek a kezében van. Társadalmunk kapitalista sajátosságai és az ezzel együttjáró problémák éppen abból erednek, ahogy a tőke a maga öncélúságát érvényesíti. A piac, amelyen keresztül az újratermelődő vagyon körforgása végbemegy, lehetővé teszi, hogy az az érték, ami korábban áruformát öltött, tőke formájában kerüljön vissza a termelőeszközök tulajdonosaihoz. Ez, nem pedig a magántulajdon jelenti a kapitalizmus legfőbb jellegzetességét. Ilyenformán lehet tulajdonos az állam (amint ez sok országban megvalósult az ipar államosításával), vagy akár a dolgozók szövetkezetei is, ha azonban a piac alapjaiban érintetlenül fennmarad, akkor a kapitalizmushoz kapcsolódó társadalmi problémák nagy része is fennmarad.

Amikor a kommunizmusról van szó, akkor a radikális demokraták és a piaci szocializmus utópiájának hívei nem tudatosítják magukban kellőképpen, hogy a szocializmusnak mint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetet képező társadalmi formának ahhoz, hogy eleget tegyen a maga sajátos történelmi küldetésének, a teljes kommunizmus maradéktalan megvalósulása előkészítésének, mennyire különbözőnek kell lennie a kapitalizmustól. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunizmus és a szocializmus közötti szükségszerű összefüggéseket, akkor a kapitalizmus mérsékelt reformereinek a malmára hajtjuk a vizet.

Ami a szocializmus megítélését illeti, a piaci szocialisták, akárcsak a szocializmus ellenfelei általában, a tervgazdálkodást azonosítják azzal a központi irányítással, amely a szovjet típusú gazdaságokban létezett. Az én elképzelésem az – mondja B. Ollman –, hogy a szocialista tervgazdálkodás több szinten valósul majd meg, országos, regionális, városi és vállalati szinten úgy, hogy a központi tervezés által hozott számos határozat átkerül az adott szintű tervfelelősökhöz, akik közvetlenebb döntéseket is hozhatnak a terv sikeres teljesítése érdekében.

Hasonlóképpen fontos a szocialista demokrácia kérdése is, mert közvetlenül érinti a gazdaságot. Ahhoz, hogy a munkások váljanak a társadalom új uralkodó osztályává, nem elegendő, hogy a kormány az érdekükben cselekedjék. Nekik maguknak is részt kell kapniuk a meghatározó döntésekben, amelyek közül a legfontosabb a gazdaság irányítóinak a kiválasztása és a gazdasági terv prioritásainak a meghatározása. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása alapvetően a politikai intézmények feladata kell legyen a szocializmusban, amikor már a dolgozók leküzdötték a politikai intézményrendszer elidegenedését, s társadalmi és közösségi lényekként képesek a politikai hatalom gyakorlására.

B. Ollman szerint a szocialista forradalmat követő rövid időszakban létezhet még a magánszektor, és néhány piacon folyhat árucsere. Azonban a szocializmus építése során mindinkább uralkodóvá válik a folyamatosan növekvő szocialista szektor. Ahogy a szocializmus átmeneti időszaknak tekinthető a kommunizmus felé, ugyanúgy a szocialista forradalmat követő első néhány évtized is felfogható úgy, mint átmenet a szocializmus felé. Átmeneti jellegéből adódóan ez az időszak még megőriz néhány dolgot a kapitalizmusból, miközben kialakulnak benne a szocializmusra jellemző elemek is, ahhoz azonban túlságosan rövid és túlságosan gyors változásokat eredményez, hogy önálló szakasznak lehetne tekinteni. Legfeljebb meghatározott “momentum”-nak vagy a szocialista forradalom folytatásának lehet nevezni.

Ezek lettek volna a Piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című kötet legfőbb gondolatai. Mint már szóba került, található még benne két, tartalmilag kevésbé fontos fejezet, amelyekben a szocialisták között folyó vitáról van szó, az ismertetésükre azonban nincs már helyünk. Annál fontosabb, hogy bemutassuk a jeles amerikai szocialista tudós, John Roemer professzor nézeteit.

John Roemer neve két könyv publikálásával tűnt fel, amelyekben a marxizmus gazdaságelméletének matematikai megközelítésével próbálkozott, miután kifejtette a logikai-matematikai modellek, a modális logika, a játékelmélet stb. pontos módszereit. A két mű címe: A marxista gazdaságelmélet analitikus megalapozása (Cambridge–London, 1981) s A kizsákmányolás és az osztály általános elmélete (Cambridge–London, 1982). A későbbiekben a Roemeréhez hasonló megközelítések jellemzésére született meg az “analitikus marxizmus” kifejezés.

A két könyv közül a második az érdekesebb. A szerző itt fejti ki elméletét az alapvető gazdasági formációkról, többek között a szocializmusról és a kommunizmusról is.

Roemer véleménye szerint hibás az a nézet, amely olyannak tekinti a létező szocialista társadalmakat, mint amelyekben megszűnt volna mindenfajta kizsákmányolás. Mert ezekre a társadalmakra valójában a “hatalmi státusból eredő állami kizsákmányolás” a jellemző. Ez azt jelenti, hogy bizonyos személyek lehetőséget kapnak rá, hogy beosztásuknál, státusuknál fogva ellenőrzést gyakoroljanak a tulajdon fölött. ők azok, akik ha nem is kapitalista módon, de státusukból fakadóan kizsákmányolnak másokat. A Szovjetunióban – mondja Roemer – a hatalom sokkal inkább kötődik a beosztáshoz, semmint az emberekhez, miáltal a jövedelmek elosztása lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kapitalista országokban. Innen a következtetés, hogy a státusból eredő kizsákmányolás a kizsákmányolás legutolsó típusa. A kommunizmusban azonban feltétlenül megszűnik a szocialista kizsákmányolás is, és mindenki képességei szerint dolgozik majd, és szükségleteinek megfelelően részesül a javakból.

Roemer 1986-ban jelentette meg Analitikus marxizmus című könyvét (Cambridge–London–New York), amelyben a marxi elmélet új megközelítése híveinek ad helyet – elsősorban is G. A. Cohennek és J. Elsternek, valamint R. Bordhaknak, R. Brennernek, A. Przeevorszkinak, A. Woodnak és Cs. O. Rajtnak. A bevezetőben a következőket írja: Ezeken az oldalakon a történelmi materializmus, az osztályok és a kizsákmányolás fogalmai lesznek azok a centrális kategóriák, amelyeket meg kell tárgyalnunk. Legtöbbünkben él az a meggyőződés, hogy a szocializmus valamely formája meghaladhatja egyszer a létező kapitalizmust, és hogy a ma létező kapitalizmusban tapasztalható elidegenedés és igazságtalanság leküzdhető. A marxizmus jelenleg legfontosabb feladata az, hogy megalkossa a szocializmus korszerű elméletét (2. o.).

J. Roemer az analitikus marxizmus központi alakja. Rajta kívül kiváló teoretikus még G. A. Cohen (Karl Marx történelemelmélete. Védelem. London, 1978 – valójában a mozgalom ekkor indult útjára) és J. Elster (Értelmet adni Marxnak, Cambridge, 1985 stb.). Az Analitikus marxizmusban J. Roemer, G. A Cohen, J. Elster és mások különféle kérdéseket feszegetnek a történelmi materializmusról, az osztályokról, a módszerekről és a társadalmi igazságosságról. Vannak közöttük jelentős véleménykülönbségek is, ám valamennyien törekednek arra, hogy a logika, a matematika és a modellelmélet korszerű eszközeit használják fel elméleteik kifejtéséhez.

Nézzük először John Roemer “A szocializmus jövője” című tanulmányát (Cambridge, 1994). Miután utal az általa és Bardhan által 1993-ban kiadott könyvre, amelynek címe Piaci szocializmus – Lezáratlan vita, a szocializmus hét aspektusát veszi sorba, amelyek közül hatról a már említett kötetben is volt szó (de, mint megjegyzi, jóval több megközelítés létezik).

A dolgozók által irányított (labour managed firms – LMF) vállalatokra épülő társadalmakban szerinte a legtöbb gondot a finanszírozás kérdése okozza. A Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyvben Jacques Drez, Mark Flerbe és Thomas Weisskopf egyöntetűen a külső finanszírozást javasolja a probléma megoldására. Flerbénél a dolgozók által irányított vállalatokat bankkölcsönökkel finanszírozzák, miközben a bankok maguk is dolgozók által irányított vállalatok. Weisskopf elképzelése szerint a dolgozók által irányított vállalatoknál az értéktőzsde részvényei adják a finanszírozás formáját.

Egy más típusú elképzelés olyan vállalatokat feltételez a piaci szocializmusban, amelyek a maximális nyereségre törekednek, és az igazgatótanács által megválasztott menedzserek irányítják őket. Ebből indul ki Pranam Bordhan és maga J. Roemer is. Szocialistává az teszi ezt a modellt, hogy az “állami szektor”-ba tartozó vállalatokba egyénileg nem lehet pénzt befektetni, ami azután elősegíti az igazságosabb jövedelemmegoszlást. Mindkettejük elképzelése megengedi kisebb magáncégek létét. Bordhan modelljében az állami vállalatok szférája csoportokra tagolódik. Minden csoport vállalatai a központi bank alá vannak rendelve, amely felelős az irányításukért. Egy adott csoporthoz tartozó vállalatok részvényesei a többi csoportnak, és az osztalékot, amelyet az egyik vállalat a másiktól kap, szétosztja a saját dolgozói között. Nordhan megpróbálja leírni a költségvetési problémákat kiküszöbölő mechanizmust is, mely kérdéssel oly sokat küszködtek a szovjet és kelet-európai gazdaságok. (Náluk a megfelelő ösztönzés hiányzott leginkább.) A szerző azzal számol, hogy rendszere magában rejti a szükséges ösztönző motívumokat, miután a csoporthoz tartozó többi vállalat és a központi bank együttesen ügyel majd rá, hogy minden cég a legnagyobb nyereségre törekedjék.

Roemer elképzelése szerint a vállalatokat azok a társadalmi bankok is finanszírozzák majd, amelyek felelősek a cégek vezetéséért. A vállalatoktól származó nyereséget azonban egyéni részvényesek között osztják szét. Az elosztás eredendően a kormány feladata, amely meghatározott számban juttatja kuponokhoz vagy voucherekhez a felnőtt korú állampolgárokat, ők pedig arra használják fel ezeket, hogy vállalati részvényeket vásároljanak rajtuk, amit pénzzel nem tehetnének. A vállalati részvények birtoklásának arányában az állampolgárok részesülhetnek a vállalat nyereségéből. A polgárok betehetik kuponjaikat a kölcsönpénztárakba, amelyek azután vállalati részvényeket vásárolnak. Pénzért azonban senki sem vehet kupont vagy részvényt. Azt viszont bárki megteheti, hogy saját részvényeit más vállalatok részvényeire cseréli névértékben. Ennélfogva a kuponok értéktőzsdéjén az árak ingadozhatnak, ahogy az a hagyományos értéktőzsdén is lenni szokott. Miután azonban pénz nem jön szóba a kuponok tőzsdéjén, az állampolgárok szűk vagyonos csoportja semmiképp sem szerezheti meg a részvények többségét. Azáltal pedig, hogy elhárul a veszélye annak, hogy a vállalati tulajdon koncentrálódik, biztosra veszem – írja Roemer –, hogy egy ilyen gazdaságban a gazdaságpolitika merőben más lesz, mint amelyet a kapitalista országokban látunk, még akkor is, ha az egyenlő arányokban osztott szét polgárai között vállalati részvényeket. Az állampolgár halálával a tulajdonában volt kuponok visszakerülnek a társadalmi kincstárba, és elosztásuk a felnőttek új nemzedékével folytatódik. Ennélfogva a kuponok rendszere olyan mechanizmus lesz, amely az állampolgároknak életük végéig részt juttat a gazdaság által termelt nyereségből.

Amennyiben létezik a munkaerőpiac, ahol az emberek képzettségben és rátermettségben nem egyformák, akkor jelentős különbségek mutatkoznak meg a munkabérekben. Borhan és Roemer javaslatai arra összpontosulnak, miként csökkenthetők az egyenlőtlenségek a nemzeti jövedelem- és jövedelemforrások e másik területén. A koncepció néhány híve úgy számol, hogy a bérkülönbségek 3 vagy 4,5 az 1-hez arányban mérsékelhetők, alapul véve a Mondragon szövetkezet spanyolországi kísérletének példáját, ahol hasonló rendszert vezettek be. Én úgy hiszem – mondja Roemer –, az ilyen javaslatok legnagyobb gyengesége abban áll, hogy a vállalatok vezetése nem lesz demokratikus. Mert attól, hogy a jövedelmek viszonylag igazságos arányban oszlanak meg, a dolgozók viszonyulása a vállalathoz még nem lesz más. Modellem legfőbb előnye talán az – írja –, hogy lehetőség szerint ügyel a legkisebb különbségekre is a létező kapitalizmushoz képest, ami nagyobb valószínűséget biztosít annak, hogy hatékonyabb irányítás valósuljon meg benne, mint a kapitalizmusban.

Az elképzelések harmadik osztálya, amelyet Fred Blok (“Kapitalizmus osztályhatalom nélkül”, a Politika és Társadalom című folyóiratban, 1992, n. 20) és Joshua Cohen, valamint Joel Rogers (Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyv) neve fémjelez, nem taglalja a vállalati tulajdonjogok változását. Blok javaslata, amelyet a “kapitalizmus osztályhatalom nélkül” kifejezéssel határoz meg, a tőkepiacon lévő konkurencia jelentős megerősödését, amellett a bankok és a vállalatok vezetésében bekövetkező változást prognosztizálja. A maga részéről, többek között, törvényileg szabályozná a tőke kiáramlását a határokon túlra, és átalakítaná a bankok és vállalatok vezetésének az összetételét oly módon, hogy az 35%-ban vezetőkből, 35%-ban részvénytulajdonosokból, 30%-ban pedig másokból állna. Blok úgy számol, az efféle intézményi változások oda vezethetnek, hogy megszűnik a gazdagok befolyása a gazdaság és a politika terén, ami az adópolitika fokozatos átalakításával összekapcsolva lehetővé tehetné a jövedelmek és a vagyonok lassú kiegyenlítődését.

Végül Cohen és Rodgers a “társadalmi demokrácia” mellett emelnek szót. ők ketten teljes politikai hatalmat kívánnak biztosítani minden egyes, az állam alatt álló alsóbbszintű állampolgári társulásnak. Ennek eredményeképpen, még ha a tulajdonjogi viszonyok esetleg nem változnak is meg, a környezettel és a közös társadalmi szükségletekkel foglalkozó társulások gyakorlatilag ki tudnák kényszeríteni, hogy a magántulajdonosok változtassanak a maguk közérdekkel ellentétes hozzáállásán.

Végső soron, jelenti ki Roemer, az első hat megközelítés bármelyike napirendre kerülhetett volna Kelet-Európában, Cohen és Rodgers javaslata pedig a vezető kapitalista országokban. Egyesek úgy fogadják ezeket a javaslatokat mint a defetista revizionizmus megnyilvánulásait – teszi még hozzá Roemer. Pedig az új modell valamennyi változata a piaci rendszer és a szocializmus legelőnyösebb oldalait egyesíti magában, nevezetesen a hatékonyságot és az egyenlőséget. A szerző nem von le következtetéseket a szovjet és a kelet-európai szocialista rendszerek bukásából. A szocialista társadalom szovjet modellje ugyan halott, ez azonban nem jelenti azt, hogy vele együtt a szocializmus más, eddig még nem próbált formáinak is ez lesz a sorsa. Ez a könyv is egy ilyen szocialista alternatíva, a piaci szocializmus érdekében íródott.

A magam részéről – írja Roemer – megkülönböztetek a szocializmusban rövid és hosszabb távú célokat. Ebben az esetben rövid távú célokat próbáltunk megfogalmazni egy olyan gazdasági mechanizmus keretében, amely képes lehet rá, hogy közelebb vigyen a végső célhoz. Ezzel a végső céllal pedig mindenki számára megvalósul az esélyegyenlőség: 1. az önmegvalósítást és a jólétet, 2. a politikai részvételt és 3. a társadalmi elismerést illetően.

Véleményem szerint – mondja Roemer – a szocialisták korábban a szocializmus elengedhetetlen ismérveként fetisizálták a “köztulajdon”-t mint a szocializmus elengedhetetlen feltételét, s ebből hibás következtetések és sajnálatos következmények származtak. Többek között az, hogy a dolgozókat kevéssé motiválta, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, miután gyakorlatilag nem lehetett őket elbocsátani munkahelyükről, ugyanakkor a nagyobb kereset elérésére sem ösztönözte őket semmi, mert alig volt árucikk, amit megvásárolhattak.

Így vélekedik Roemer, és bizonyos kérdésekben szemlátomást igaza is van. Csakhogy mit tegyünk mi, a szocializmus hívei, egy olyan országban, ahol a rendszer eltorzult és összeomlott? D. Schweickart, H. Ticktin vagy J. Roemer javaslatait kövessük? Szerintünk országunkban legelőbb is a gondolkodás esélyét kell megadni a szocializmus híveinek, hogy utána majd dönthessenek a különböző szocializmus-elképzelések között. Akkor hát gondolkodjunk.

A szerző 1967-ben megjelent főműve, a Látvány társadalma a szituacionista társadalomkritika átfogó kifejtése, amely komoly hatást gyakorolt az 1968-as lázadások menetére. Az itt közölt negyedik fejezetben Debord a proletariátus és a történelem viszonyát járja körül, hogy – az osztályharc történetét és ideológiáját az utópista szocialistáktól Marxon, Bakunyinon, Bernsteinen, Trockijon és Leninen át egészen Sztálinig vizsgálva – a proletariátus sajátlagos harcának egyetlen adekvát eszközét a munkástanácsokban találja meg. (A mű egy másik fejezetét az Eszmélet 37. számában közöltük.)

A Látvány társadalma. IV. fejezet

“Az egyenlő jogok minden jóhoz és élvezethez, amit ez a világ nyújthat, minden hatalom elpusztítása, minden erkölcsi korlát tagadása – alapjában véve ezek a március 18-i felkelés követelései és annak a félelmetes szervezetnek az alapelvei, amely hadseregéül szolgált.”

Parlamenti vizsgálat az 1871. március 18-i felkelés ügyében

73.

A valódi mozgalom, amely eltörölte a társadalmat irányító addigi viszonyokat, attól a pillanattól kezdve, hogy a burzsoázia győzedelmeskedett a gazdaság terén, mindezt olyan látványosan tette, hogy ezt a győzelmet átfordította a politika nyelvére. A termelőerők fejlődése elpusztította a termelés régi kapcsolatrendszerét; az összes szilárd rend semmivé foszlott. És mindaz, ami addig abszolút volt, történelmivé változott.

74.

Az ember, belehajítva a történelembe, a munkában és a harcokban való részvételbe, amelyek e történelmet alkotják, rákényszerült, hogy saját kapcsolatait tiszta fejjel szemlélje. Ennek a történelemnek nincs önmaga hatásaitól elkülönített célja, noha a történelmi korszak utolsó metafizikus víziója a termelés fejlődését úgy szemlélte, mint amelyben a történelem önmaga talál rá saját céljára. A történelem alanyaként csakis az élő öntermelése jelenik meg: az élő válik a világ – így a történelem – irányítójává és birtokosává – és saját tevékenységének tudatában kezd működni.

75.

A burzsoázia felemelkedésével kezdődő hosszú forradalmi időszakot jellemző osztályharcok együtt fejlődtek a “történelmi gondolkodással”, a dialektikával, amely valódi történelmi gondolkodásként nem egyszerűen a meglévő értelmét keresi, hanem meg kívánja érteni minden meglévő felbomlását is – és ebben a mozzanatban felold minden elkülönítést.

76.

Hegel számára nem a világ magyarázata, hanem a világ megváltozásának magyarázata volt fontos. Mivel azonban pusztán magyarázta ezt az átalakulást, Hegel nem több, mint a filozófia filozófiai betetőzése. Meg akarja érteni a világot, amely önmagát teremti. Ez a történelmi gondolkodás még annak a tudatosságnak a része, amely mindig későn érkezik, hogy az eseményt utólag megerősítse. Így meghaladta ugyan az elkülönítést – de ezt csupán a gondolat síkján tette. Hegel paradox beállítása, amely minden valóságot önmaga történelmi csúcspontjának rendel alá, miközben ugyanekkor ezt a valóságot úgy magyarázza, mint ezt a csúcspontot önmagát, abból ered, hogy a 17. és 18. századi burzsoá forradalmak gondolkodója filozófiájában csupán ezen forradalmak eredményeinek kibékítésére vágyik. “Még a burzsoá forradalom filozófiájaként sem fejezi ki ezen forradalom teljes folyamatát, csupán annak végső következtetéseit. Így nem a forradalom, hanem a restauráció filozófiája” (Karl Korsch: Tézisek Hegelről és a forradalomról). Hegel utoljára végezte el a filozófus feladatát – “a fennálló dicsőítését”; ám már számára is az, ami fennállt, legalábbis a történelmi folyamat totalitása. Mindazonáltal, mivel a gondolkodás külső helyzetét fenntartotta, ezt csupán úgy kendőzhette el, ha gondolatát mintegy megszemélyesítette a Szellem egy már korábban létező tervével – egy olyan abszolút hősi hataloméval, amely azt tett, amit akart, és azt akarta, amit tett, és amely hatalom által elért eredmény a jelen. Így a filozófia – legyilkolva a történelmi gondolkodás által – többé nem dicsőítheti saját világát anélkül, hogy ne tagadná is egyben, hiszen még ahhoz is, hogy egyáltalán megnyilatkozzon, feltételeznie kell, hogy az a totális történelem, amelyre mindent redukált, immár befejeződött, és az egyetlen bíróság, amely dönthet az igazságról, bezárt.

77.

Amikor a proletariátus akcióin keresztül kifejezi magát, ezáltal demonstrálja, hogy a történelmi gondolkozás korántsem halott; a konklúziók tagadása ugyanakkor a módszer megerősítése is.

78.

A történelmi gondolkodás csakis mint gyakorlati gondolkodás élhet tovább, és a proletariátus mint forradalmi osztály gyakorlata semmivel sem lehet kevesebb, mint a történelmi tudatosságnak a világ totalitására való alkalmazása. A forradalmi munkásmozgalom valamennyi teoretikai áramlata a hegeliánus gondolkodással való kritikai konfrontációból virágzott ki – éppúgy áll ez Stirnerre és Bakunyinra, mint Marxra.

79.

Marx teóriájának elválaszthatatlan kötődése a hegeliánus módszerhez éppen ennek a teóriának forradalmi vonásában, vagyis igazságában van jelen. Ebből az aspektusból következően a Marx és Hegel közti kapcsolatot általában ignorálták, félremagyarázták, vagy – ami még rosszabb – azon gondolat gyengeségének állították be, amely megtévesztő módon a marxista dogmává merevedett. Bernstein tökéletesen bemutatja a dialektikus módszer és a történelmi állásfoglalás kapcsolatát, miközben az 1848-as Kommunista Kiáltvány kevéssé tudományos előrejelzéseinek viszonyulásait vizsgálta a németországi proletárforradalom feltételezett közelségéről: “Ez a történelmi önámítás, amelyet bármelyik politikai ábrándozó is aligha tudott volna túlszárnyalni, Marxnál, aki már akkor komolyan foglalkozott közgazdaságtannal, érthetetlen lenne, ha nem a hegeli ellentmondás-dialektika ama maradványának a termékét látnánk benne, amelytől Marx – ugyanúgy, mint Engels –, úgy látszik, élete végéig sem szabadult meg, de amelynek abban az általános erjedési folyamatban annál végzetesebbé kellett válnia.” (Réthelyi Károlyné fordítása)

80.

Azon átfordítás során, amelyben Marx “kimentette és átültette” a burzsoá forradalmak tudattartalmát, nem egyszerűen a termelőerők anyagi fejlődését helyezte a hegeli Szellem kibontakozásának azon helyére, ahol az az időben önmagával találkozott; az objektív megjelenés azonossá vált saját elidegenedésével, és történelmi sérülései nem hagytak sebhelyeket maguk után. A valósággá váló történelem számára nem létezik többé végcél. Marx lerombolta a történésektől távolságot tartó hegeli szemléletet, és bármilyen felsőbbrendű külső erő kontemplációs feltételezését. Ettől fogva a teóriának pusztán saját tevékenységét kellett ismernie. Másrészről a mai társadalom azt a kontemplációs hozzáállást, amellyel a gazdaság változásait szemléli, az átfordítatlan, nem dialektikus aspektust a körkörös rendszer létrehozásában gondolkodó Hegeltől örökölte; ez a világhelyeslés azonban már híján van a koncepciónak, és már nincs szüksége semmiféle hegelianizmusra, hogy igazolja magát, hiszen a szektor, amelyet dicsőíteni kíván, már rendelkezik tudatos szemlélettel, ám mechanikus fejlődésének hatásai mindent befolyásolnak. Marx talaja a tudatos történelem, ahol a mennyiség, amely a tisztán gazdasági jellegű termelőerők vak fejlődéséből keletkezik, átfordul a történelem elsajátításának minőségi létébe. A politikai gazdaságtan kritikája ezen prehistorikus időszak végének első felvonása: “Az összes termelőeszköz közül a leghatalmasabb termelőerő maga a forradalmi osztály.”

81.

Marx teóriáját a tudományos gondolkodáshoz a társadalmat irányító erők racionális megértése köti. De Marx teóriája túllép a tudományon, éppen annyira olvasztja magába, amennyire meg is haladja. Marx a harcot akarja megérteni, és nem a törvényeket. “Egyetlen tudományt ismerünk el: a történelem tudományát” – áll a Német ideológiában.

82.

A burzsoá korszak, amely a történelem tudományos megalapozására törekszik, átsiklik a tény felett, hogy maga a tudomány – és a gazdaság – a történelemben gyökerezik. Másrészről a történelem csak annyiban függ alapvetően a gazdasági ismeretektől, amennyiben pusztán gazdasági történelem marad. A történelemnek a gazdaságra gyakorolt hatását (amely globális folyamat végső soron képes saját alapvető tudományos előfeltételeinek megváltoztatására) a tudományos megfigyelők nagymértékben figyelmen kívül hagyják. Ezt jól illusztrálják azok a hiábavaló számítgatások, amelyekkel bizonyos szocialisták megkísérlik a válságok periodizálását. Amikor az Állam folyamatos erőfeszítéseivel képes ellensúlyozni az éppen aktuális válság hatásait, akkor ez a fajta okoskodás a létrejött egyensúlyban folyamatos gazdasági harmóniát vél felfedezni. Az az igyekezete, hogy meghaladja a gazdaság törvényeit, és birtokba vegye a történelmet – még ha ehhez fel is fogja és hatalmába keríti a társadalom tudományát – jellegében semmiképpen sem tudományos. Ameddig a forradalmi nézet részét képezi az a felvetés, hogy korunkban a történelem tudományos ismereteink segítségével irányíthatóvá válik, addig ez a nézet még nem volt képes levetkezni összes burzsoá vonását.

83.

A szocializmus utópisztikus áramlatai, annak ellenére, hogy történetileg a fennálló társadalmi szerveződés bírálatában gyökereztek, mégis jogosan nevezhetőek utópisztikusnak abban az értelemben, hogy elvetették a történelmet – vagyis a valóban folyó harcokat – és minden olyan mozgalmat, amely kívül esett a tökéletes társadalomról alkotott monolitikus elképzeléseiken; de nem azért, mintha a tudományt tagadták volna. Éppen ellenkezőleg, az utópisztikus gondolkodók teljes mértékben a megelőző századok tudományos gondolkodásának bűvkörében éltek. Céljuk ennek a racionális rendszernek a tökéletesítése volt. Egyáltalán nem tekintették magukat fegyvertelen prófétáknak, hiszen szilárdan hittek a tudományos ismeretek társadalmi erejében – sőt, a saint-simonizmus esetében még a hatalom megragadásának lehetőségében is a tudomány által. “Hogy gondolhatják azt” – csodálkozik Sombart –, “hogy harccal meghódítható az, ami még bizonyításra szorul?” Mi több, az utópisták tudományos koncepciója nem terjedt annak felismeréséig, hogy bizonyos társadalmi csoportok érdekeltek a status quo fenntartásában, és a rendelkezésükre álló minden erővel védelmezik azt, a hamis tudat különféle formáit is beleértve. A dolgokról alkotott elképzeléseik így messze lemaradtak magának a tudománynak történelmi fejlődése mögött, amelyet ebben a korban már nagyrészt bizonyos rétegek – így a fentebb említettek – társadalmi követelései határoztak meg; és nem csak arról döntöttek, hogy mi tudományosan elfogadható, hanem irányt szabtak a kutatásoknak is. Az utópikus szocialisták elfalazták magukat az igazság kifejtésének tudományos módszerei mögött, és ezt az igazságot tisztán absztrakt megjelenésében fogták fel, úgy, ahogyan az a társadalmi fejlődés egy sokkal korábbi fokán megjelenítette magát. Mint Sorel rámutatott, az utópikusok a csillagászat mintájára vélték felfedezhetőnek és leírhatónak a társadalmat mozgató törvényeket. A történelemre igencsak nem jellemző harmónia elképzelése, logikus módon, abból származott, hogy a történelemtől leginkább független tudományt próbálták alkalmazni a társadalom vizsgálatára. Harmóniájuk a mesterkéletlen newtoni kísérletezés révén próbált meg láthatóvá válni, és az általuk beharangozott fényes jövő “ugyanazt a szerepet játszotta, mint a racionális mechanikában a tehetetlenségi erő” (Matériaux pour une théorie du prolétariat).

84.

Marx gondolkodását tudományos-determinisztikus oldala tette sebezhetővé az “ideologizáció” felől; a folyamat már Marx életében megkezdődött, és később jelentősen eluralkodott abban a szellemi örökségben, amit a munkásmozgalomra hagyott. Következésképpen a történelem alanya még kevesebb figyelmet kapott, és egyre inkább a közgazdaság, a par excellence történettudomány lett az, amely garantálta önnön eljövendő tagadásának szükségességét. Így végső soron a forradalmi gyakorlatot – ennek a tagadásnak egyetlen valóságos hordozóját – sikerült egyre inkább kiszorítani az elmélet látómezejéből. A legfontosabbá a gazdasági fejlődés türelmes tanulmányozása vált; hegeli nyugalommal kellett fogadni az ezen fejlődés által kitermelt szenvedéseket, amelyek továbbra is “minden jó kezdeményezés temetői” maradtak. Hirtelen világossá vált, hogy most a “forradalom tudománya” szerint “a tudatosság mindig lemarad”, és ezért a hangsúlyt az oktatásra helyezték. “A történelem bebizonyította, hogy tévedtünk, akárcsak azok, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Egyértelművé vált, hogy a gazdaság nem volt még elég fejlett a kontinensen” – írta Engels 1895-ben. Marx egész életében fenntartotta elmélete egységesítő szemléletét, de az elmélet kijelentései a domináns gondolkodás talajára átkerülve a különféle tudományok, és mindenekelőtt a legalapvetőbb burzsoá tudomány, a politikai gazdaságtan kritikájának konkrét formáját öltötték. Ebben a megcsonkított formában, amelyet később meghatározónak fogadtak el, Marx elmélete “marxizmussá” változott.

85.

Marx elméletének gyengesége természetesen a korabeli forradalmi proletármozgalom gyengeségében gyökerezik. 1848-ban a proletariátus nem volt képes a permanens forradalom kirobbantására, és a Kommün is elszigetelődött. Így a forradalmi elmélet még nem fejthette ki magát teljességében. Marx kénytelen volt azt a British Museum íróasztala mellett védelmezni és tisztázni, ami végül is károsan hatott vissza az elméletre. Éppen azok a tudományos konklúziók, amelyeket Marx felállított a munkásmozgalom további fejlődése számára – a bennük gyökerező szerveződési gyakorlattal együtt –, váltak később a proletariátus tudatosodásának akadályaivá.

86.

A proletárforradalom megvédésének bármiféle tudományos gyengesége – akár tartalmi szempontból, akár a kifejtés formájában – óhatatlanul a proletariátusnak és a burzsoáziának az azonosításához vezet a hatalom forradalmi megragadásának szempontjából.

87.

Marxnak az az igyekezete, hogy a proletárhatalom szükségszerűségét a múlt folyton ismétlődő eseményeivel – mint kísérletekkel – igazolva tudományosan alátámassza, elhomályosította történelmi gondolkodását. Ez a módszer már a Kommunista Kiáltvány megírásakor is oda vezette, hogy a különféle termelési módok fejlődését egy lineáris modell szerint szemlélje, amelyben a fejlődést az osztályharc tartotta mozgásban, és amely minden esetben “a teljes társadalom forradalmi átalakításában, vagy a harcoló osztályok kölcsönös pusztulásában” végződött. Azonban a történelem tényei azt mutatják, hogy dacára az osztálykonfliktusoknak, az “ázsiai termelési mód” képes magát stabilizálni (mint ezt maga Marx felismerte), hogy a jobbágyfelkelések soha nem szüntették meg a földesurak hatalmát, és az ókor rabszolgalázadásai sem eredményezték minden ember szabadságát. A legfontosabb dolog, amit ez a lineáris modell szem elől téveszt, hogy a burzsoázia a történelem eddigi egyetlen győztes forradalmi osztálya, és ugyancsak az egyetlen osztály, amelynek számára a gazdaság fejlődése a társadalom megragadásának egyaránt volt oka és következménye. Ugyanennek az egyszerűsítésnek eredményeképpen Marx nem fordított kellő figyelmet az Állam gazdasági szerepére az osztálytársadalom irányításában. Ha úgy is tűnik, hogy a felemelkedő burzsoázia felszabadította a gazdaságot az Állam bábáskodása alól, ez csak azért lehetséges, mivel az az Állam egy statikus gazdaságban volt az osztályelnyomás eszköze. A burzsoázia autonóm gazdasági hatalma a középkorban alakult ki, abban az időszakban, amikor az Államot meggyengítette a kialakult erőegyensúly felbillentése a feudalizmus által. Másrészről viszont a modern Állam merkantilizmusával a kifejlődő burzsoáziát támogatta, sőt később, a “laissez faire, laissez passer” idején a burzsoázia saját Államává vált; végül pedig úgy jelent meg, mint a gazdasági folyamatot kiszámítottan és tervezetten irányító vezetés központosított hatalma. Marx mindazonáltal felvázolta a modern állami bürokrácia – általa bonapartizmusnak nevezett – körvonalait, a tőke és az Állam fúzióját, “a tőke nemzeti hatalmát a munka fölött, egy olyan közhatalmat, amelynek célja a társadalmi rabszolgaság fenntartása”; ezáltal a burzsoázia elvetett minden olyan történelmi létformát, amely túlment az általa a dolgok gazdasági történetére redukált történelmen, és így “a többi osztállyal együtt elvesztette politikai jelentését”. Itt már jól megfigyelhetőek a modern látvány társadalmi-politikai alapjai, amelyekben a proletariátus negatíve úgy definiálódik, mint a történelmi létezés egyetlen trónkövetelője.

88.

Az a két osztály, amelyek megfelelnek Marx teóriájának, az a két letisztult osztály, amelyeket a Tőke teljes analitikus apparátusa bemutatni hivatott, a burzsoázia és a proletariátus; egyben ez a két osztály az, amelyik a történelem során forradalmi szerepet tölt be, habár teljesen eltérő körülmények között. A burzsoá forradalom fait accompli; a proletár forradalom olyan project, amely, bár a megelőző forradalom alapjaira épül, attól minőségileg különbözik. Ha tagadjuk a burzsoázia történelmi szerepének eredetiségét, akkor ezáltal elkendőzzük a proletár project konkrét eredetiségét is, amely semmit sem érhet el, ha nem saját zászlaja alatt fejlődik, és nem kerül tisztába “saját céljainak hatalmasságával”. A burzsoázia azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya volt. A proletariátus nem válhat hatalommá, csak ha a tudatosság osztályává válik. A termelőerők növekedése önmagában nem garantálhatja ezt a hatalmat, még közvetve, az általa egyre nagyobb mértékben termelt megfosztottság hatására sem, és nem járhat ilyen eredménnyel az Állam jakobinus-típusú meghódítása sem. Semmiféle, részleges célok elérését preferáló ideológia nem használható a proletariátus számára, hiszen valósága semmi esetre sem valamiféle részleges valóság.

89.

Bár van egy időszak Marxnak a proletár harcokban való részvételében, amikor túl sokat várt a tudományos előrejelzésektől – sőt, ebben egészen odáig jutott, hogy az ökonomizmus illúzióinak intellektuális alátámasztást adott –, ám ő maga sohasem vált ezeknek az illúzióknak a rabjává. Közismert 1867. december 7-i levelében – amelyet egy saját, a Tőkét kritizáló cikkéhez mellékelt, a cikket Engels egy bíráló írásaként tervezte megjelentetni – Marx világosan kijelölte tudományos álláspontjának határait: “A szerző szubjektív tendenciájának ellenben – amire talán pártállása és múltja késztette és kötelezte –, azaz annak a módnak, ahogy a maga vagy mások számára ábrázolja a mostani mozgás, a mostani társadalmi folyamat végeredményét, semmi köze sincs valóságos kifejtéséhez.” Ezáltal Marx, saját objektív elemzésének “tendenciózus következtetéseit” megbélyegezve, és egy ironikus “talánnal” utalva arra, hogy mi “késztette és kötelezte” tudománytalan választásokra, megmutatja a metodológiai kulcsot a probléma két aspektusának közös nevezőre hozásához.

90.

A tudás és a cselekvés összeolvadása magában a harcban kell, hogy realizálódjék, éspedig úgy, hogy mindkettő kölcsönösen egymásban leli megvalósulásának lehetőségét. A proletár osztály a forradalmi harc szervezeteként válik cselekvővé, a társadalomnak a forradalom pillanatában való megszervezése által: ekkor kell létezniük a tudatosság gyakorlati feltételeinek, amely feltételek között a praxis elmélete gyakorlati elméletté válva erősíti meg önmagát. A forradalmi elmélet azonban éppen ennek a központi kérdésnek, a szervezet kérdésének nem szentelt elég figyelmet a munkásmozgalom kialakulásának időszakában, pedig ennek az elméletnek még megvolt a történelmi gondolkodásból fakadó egységes karaktere (amelyet helyesen egy egységes gyakorlat kidolgozására használt fel). Sőt, éppen itt leljük az elmélet következetlenségét, amely lehetővé tette, hogy a burzsoá forradalomtól kölcsönzött etatista és hierarchikus módszerek épüljenek bele. Azok a szerveződési formák, amelyek később a munkásmozgalom ezen elméleti hiányosságán alapulva kialakultak, az egységes elmélet érvényesülésének gátjaivá váltak, és az elméletet számtalan részleges és specializált területre tördelték szét. Így ideológiailag elidegenedve az elmélet képtelenné vált arra, hogy akár csak felismerje az egységes történelmi gondolkodást, sőt, minden alkalommal hátba támadta, amikor az a munkások spontán harcaiban érvényre jutott; szerepe arra korlátozódott, hogy elnyomja ezt a tudatosságot és még az emlékezetét is igyekezzen kiirtani. Pedig a harcnak éppen ezek a történelmi formái képezik azt a gyakorlati keretet, amelyben az elmélet valósággá válhat. Ezek az elmélet tényleges előfeltételei, amelyek azonban nem kaptak elméleti kifejezést. A szovjetek, példának okáért, nem elméleti felfedezések voltak, vagy még korábbra tekintve, a legmagasabb szintű elméleti igazság, amelyet a Nemzetközi Munkásszövetség kifejezett, saját gyakorlati létezése volt.

91.

Az I. Internacionálé kezdeti harci sikerei lehetővé tették számára, hogy megszabaduljon a domináns ideológia benne tovább élő zavaros elemeinek hatásától. De az erre következő vereség és elnyomás légköre megteremtette a konfliktus lehetőségét a proletárforradalom két koncepciója között. Mindkét koncepciónak volt egy autoriter vetülete, amely elvetette a munkásosztály tudatos önfelszabadításának lehetőségét. A marxisták és a bakunyinisták közti ellentét – amely hamarosan kibékíthetetlenné vált – két területen fogalmazódott meg: az eljövendő forradalmi társadalom irányításának és a mozgalom jelenlegi szerveződésének kérdéseiben. És mindkét frakció ellentétesen mozdult el, felcserélve pozícióikat az egyik, illetve a másik kérdést illetőleg. Bakunyin elutasította annak a gondolatát, hogy az osztályokat az Állam autoriter erejével el lehet törölni, és egy kialakuló bürokratikus osztály diktatúráját jósolta, a jólértesültek – vagy annak nevezettek – diktatúráját. Marx véleménye szerint az – egyrészről a gazdasági ellentmondásokból, másrészről a munkások demokratikus oktatásából következő – érési folyamat a proletár Állam szerepét arra a rövid időszakra szűkíti, amelyben szükség van az objektív tényezők által kialakított új társadalmi kapcsolatrendszer legitimizálására. ő azzal vádolta Bakunyint és követőit, hogy az Internacionálé élére egy autoriter konspiratív elitet próbálnak helyezni, amely hajmeresztő módon a társadalomra akarja erőltetni a legforradalmibbak (vagy az annak nevezettek) felelőtlen diktatúráját. Vitathatatlan, hogy Bakunyin egy ilyen perspektíva alapján toborozta követőit: “a népi forgószél közepében nekünk kell a Forradalom láthatatlan vezetőivé lennünk, nem nyílt hatalomgyakorlás által, hanem szövetségeseink kollektív diktatúráján, egy címkék, hivatalos titulusok, jogállás nélküli diktatúrán keresztül, amely éppen attól válik egyre erősebbé, hogy elkerüli a hatalom csapdáit.” Ez egyértelmű összeütközést jelentett a munkások forradalmának ideológiája terén: mindkettőben megjelennek részlegesen helytálló kritikák, de egyaránt szem elől tévesztik az egységes történelmi szempontot, és önmagukat ideológiai autoritásként határozzák meg. Olyan erőteljes szervezetek, mint például a Német Szociáldemokrata Párt vagy az Ibériai Anarchista Federáció hűségesen szolgálták az egyik, illetve a másik ideológiát, ám az eredmény mindenütt jelentősen eltért az áhítottól.

92.

Az a gyakorlat, ahogy az anarchisták a proletárforradalom célját a közvetlen jelenben szemlélték, egyaránt erőssége és gyengesége is a valódi anarchista harcnak (a kollektivista anarchizmusról beszélek; az anarchizmus individualista válfajának követelései nevetségesek). A kollektivista anarchizmus a modern osztályharc történelmi szemléletének csak a végpontjával törődik, amelyet haladéktalanul el kíván érni; ez az abszolút követelése tükröződik a módszer szisztematikus lenézésében is. A kollektivista anarchizmus a modern osztályharcok történelmi felfogásának csak a végső konklúzióját hajlandó látni, és ezen konklúzió azonnali elérésének követelése a módszer lenézését eredményezi. Így a politikai harccal kapcsolatos kritikája az absztrakció talaján marad, míg a gazdasági harc, amely mellett elkötelezi magát, csupán egy mindent eldöntő megoldás illúziójának eszközeként jelenik meg, amely egy csapásra – egy általános sztrájkkal vagy felkeléssel – mindent a helyére tesz. Az anarchisták egy ideált kívánnak megvalósítani. Az anarchizmus az Államnak és az osztályoknak – vagyis az elkülönült ideológiák társadalmi előfeltételeinek – még ideologikus tagadása. A tiszta szabadság ideológiája ez, amely mindent egyenlővé téve elutasítja bármiféle történelmi rossz feltételezését. Ez az álláspont, amely egyetlen követeléssé kovácsolja a részleges követeléseket, adja meg az anarchizmusnak a lehetőséget, hogy az élet teljességéből kiindulva utasíthassa el a fennálló körülményeket, és ne legyen tekintettel semmiféle piedesztálra helyezett kritikai szempontra. Másrészről azonban éppen az a tény, hogy a követelések fúzióját valamiféle abszolútumnak tekintik, az egyéni szeszélyek következtében és még a megvalósulás előtt inkoherenssé teszik az anarchizmust – ez könnyen belátható. Az anarchista doktrína újra és újra ugyanazokat az egyszerű, totális következtetéseket ismételgeti és próbálja alkalmazni minden egyes harcra, amelyeket már a kezdetektől a mozgalom egyetlen végcéljaként határozott meg. Így írhatta le Bakunyin, amikor 1873-ban kilépett a Jurai Federációból: “Az elmúlt kilenc évben a kelleténél is több elméletet dolgozott ki az Internacionálé a világ megváltására – persze ha a világ egyáltalán megváltható pusztán gondolatok által. Én ellenzem, hogy most bárki egy újabbal jöjjön elő. Elég az elméletekből: eljött az akciók, a cselekvés ideje!” Ez az álláspont kétségtelenül megfelel a proletariátus történelmi szemléletének abból a szempontból, hogy hangsúlyozza: az elméletnek gyakorlattá kell lennie, de elhagyja a történelem területét, amikor figyelmen kívül hagyja, hogy ezen gyakorlatba-fordulás adekvát formáit már felismerték, és ezek változtathatatlanok.

 

93.

Az anarchisták, akiket a munkásmozgalom többi részétől világosan megkülönböztet az ideológiák iránti szenvedélyük, saját soraikban is reprodukálják a feladatok specializációját, ezáltal teret engednek az anarchista ideológiák propagandistáinak és védelmezőinek bármiféle anarchista szervezet keretein belüli tevékenykedésre; ezeknek a specialistáknak a középszerűségét csak még inkább megerősíti az a tény, hogy állandóan egy halom örökérvényű igazság ismételgetésére szorítkoznak. Az egyhangú döntéshozatal ideologikus tisztelete a “szabadság specialistáinak” kontrolálatlan hatalomgyakorlását terjesztette el magának a szervezetnek a keretein belül; ugyanakkor a forradalmi anarchizmus hasonló egyhangúságot vár el a felszabadított tömegektől, és ezt hasonló módszerekkel kívánja elérni. Az a tény, hogy nem hajlandóak különbséget tenni a folyamatban lévő harcok kisebbségben lévő csoportjainak és az új társadalom szabad egyéneinek eltérő helyzete között, állandó szétválasztáshoz vezet az anarchisták soraiban a közös döntés meghozásának pillanatában – elég, ha csak a megszámlálhatatlan spanyolországi anarchista felkelésre gondolunk, amelyeket helyi szinten fékeztek meg és pusztítottak el.

94.

A valódi anarchizmus többé-kevésbé nyíltan a forradalom állandó közelségének illúziójába ringatja magát, amely forradalom – mivel azt azonnal teljesen véghezviszik – igazolni fogja az anarchista ideológiát és az ebből az ideológiából származó gyakorlati szervezetet. Az anarchizmus 1936-ban valóban társadalmi forradalomhoz vezetett, és megvalósította a proletárhatalom eddigi legkifejlettebb modelljét. Fontos azonban rámutatnunk, hogy az általános felkelésre egy katonai puccs adta meg a jelet. Továbbá, mivel a forradalom nem jutott el a végkifejletig az első néhány nap során (a nemzetközi proletármozgalom már vereséget szenvedett, miközben Franco erős külföldi támogatást élvezett, és a fél országra kiterjesztette az uralmát, valamint a Köztársasági táborban még mindig léteztek különféle burzsoá erők és erősen állampárti munkáspártok) a szervezett anarchista mozgalom nem csak arra volt képtelen, hogy kiszélesítse a forradalom által elért fél-eredményeket, hanem még hatásos védelmükre is képtelennek bizonyult. A mozgalom vezetői miniszteri posztokat kaptak a kormányban – a burzsoá Állam foglyaivá váltak, amely csak a polgárháború elvesztése árán volt képes szétzúzni a forradalmat.

95.

A Második Internacionálé “ortodox marxizmusa” volt a szocialista forradalom tudományos ideológiája, és ez az ideológia azt állította, hogy minden igazsága az objektív gazdasági folyamatokban gyökerezik, valamint abban, hogy a munkásosztály – a szervezet oktató tevékenységének következtében – fokozatosan felismeri a gazdasági folyamatokból következő szükségszerűségeket. Ez az ideológia exhumálta az utópikus szocialisták pedagógiába vetett hitét, amelyet a történelem kontemplatív felidézésével egészítettek ki. Ez a hozzáállás annyira eltávolodott a teljes történelem hegeli dimenziójától, hogy az még az utópisták (különösen Fourier) kritikájában is meglévő totalitásának statikus image-ét is elveszítette. Ez a fajta tudományos orientáció alig képes többre, mint felidézni a szimmetrikus etikai alternatívákat; ebből az ostobaságból származik Hilferding sótlan megfigyelése, miszerint a szocializmus szükségességének felismerése “nem ad segítséget ahhoz, hogy milyen gyakorlati álláspontot fogadjunk el. Hiszen a szükségszerűség felismerése csupán az első lépés, ám egészen mást jelent ezen szükségszerűség szolgálatába állítani magunkat.” (Finanzkapital) Azok, akik nem voltak képesek felismerni, hogy Marx és a forradalmi proletariátus számára a történelem egységes felfogása nem több és nem kevesebb, mint maga az alkalmazandó gyakorlati hozzáállás, minduntalan áldozatai lettek az általuk választott gyakorlatból következő gyengeségeknek.

96.

A szociáldemokrata szervezet ideológiája a tanítók kezébe helyezte a szervezetet, akiknek a munkásosztály nevelése volt a feladata, és az alkalmazott szerveződési forma tökéletes összhangban állt az efféle passzív tanulással. A második Internacionálé szocialistái elég konkrétan részt vettek a politikai és gazdasági küzdelmekben, de részvételük mélységesen kritikátlan volt. Leplezetlenül reformista gyakorlatot folytattak a forradalom illúziójának nevében. Elkerülhetetlen volt, hogy a forradalomnak ez az ideológiája maguknak a képviselőinek a sikerein feneklett meg. A parlamenti képviselők és újságírók elkülönülése a mozgalomban felbátorította a mozgalomnak a burzsoá értelmiség köreiből toborzott követőit arra, hogy ők is burzsoá életvitelt folytassanak. A szakszervezeti bürokrácia még az ipari küzdelmekből érkező, munkásszármazású tagokat is a munkaerő puszta brókereivé változtatta, akik úgy adták-vették a munkaerőt, mint bármiféle más árucikket: az igazságos áron. Még ha ezeknek az embereknek a tevékenysége megőrzött volna is bármiféle forradalmi aspektust, a kapitalizmus gazdasági téren teljességgel képtelen lett volna elfogadni ezt a reformizmust, amelyet azonban politikai téren tökéletesen tolerálni tudott a szociáldemokraták törvényes agitációjának alakjában. A szociáldemokraták “tudománya” tanúskodik az ilyen paradox jelenségek elkerülhetetlenségéről; a történelem azonban folytonosan megcáfolja ezt a “tudományt”.

97.

Bernstein – a politikai ideológiáktól leginkább távol álló szociáldemokrata, aki a leggátlástalanabbul alkalmazta a burzsoá tudomány módszertanát – volt annyira becsületes, hogy felhívja a figyelmet erre, az ellentmondásra; az angol munkások mozgalmának reformizmusa, amely mindenféle forradalmi ideológia nélkül állt, szintén bizonyíték erre, ezt azonban csak a történelmi fejlődés maga tudja minden kétséget kizáróan bebizonyítani. Bernstein, aki más területeken mindenféle illúziók rabja maradt, elutasította azt a felfogást, hogy amikor valami csoda hatására bekövetkezik a kapitalizmus válsága, az majd cselekvésre kényszeríti a szocialistákat, akik hajlamosak mindenféle forradalmi köntösbe burkolózni az ilyenfajta legitimáló események hiányában. Az első világháború következtében mély társadalmi felfordulások sorozata vette kezdetét, amely, bár széles körben emelte az öntudatot, kétszer is bebizonyította, hogy a szociáldemokrata hierarchia képtelen volt forradalmi módon nevelni a német munkásokat, és képtelennek mutatkozott teoretikusokká változtatni őket: először, amikor a párt túlnyomó többsége támogatta az imperialista háborút, másodszor pedig akkor, amikor vert csata után a párt szétzúzta a spartakista forradalmárokat. Ebert, az egykori munkás még hitt a bűnben – kijelentette, hogy annyira gyűlöli a forradalmat, “mint a bűnét”. ő volt az új szocialista image előfutára is – ez az image hamarosan a proletariátus halálos ellenségeként lépett fel Oroszországban és másutt – pontosan azzal, hogy megfogalmazta: “A szocializmus a kemény munkát jelenti.”

98.

Marxista gondolkodóként Lenin csupán elvhű és következetes kautskysta volt, aki alkalmazta az “ortodox marxizmus” forradalmi ideológiáját az oroszországi viszonyokra – amely viszonyok nem tették lehetővé a II. Internacionáléra jellemző reformista gyakorlat alkalmazását. A “hivatásos forradalmárokká” vált értelmiségiek által irányított földalatti párt feladata volt a proletariátus kívülről való irányítása. Ennek következtében megjelent egy valódi szakma, amelynek képviselői kellőképpen fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy ne kezdjenek tárgyalásokba a kapitalista társadalom semmiféle egyéb hivatásos rétegével (a cári politikai rendszer képtelen is lett volna ilyesféle – fejlett burzsoá hatalmat feltételező – nyitottságra). Következésképpen a fenti szakma szakterületévé a totális társadalmi irányítás vált.

99.

A háború, és a nemzetközi szociáldemokrácia szétesése a háború miatt elősegítette a bolsevikok autoriter ideológiai radikalizmusának világméretű elterjedését. A tények véresen rácáfoltak a munkásmozgalom demokratikus illúzióira, és az egész világ Oroszországgá változott; a bolsevizmus, amely a válságperiódus első forradalmi kitörésénél bábáskodott, saját hierarchikus és ideologikus modelljét ajánlotta fel a világ proletárjainak, azt, hogy “beszéljenek oroszul” az uralkodó osztállyal. Lenin soha nem azért bírálta a II. Internacionálé marxizmusát, mert az forradalmi ideológia, hanem pusztán azért, mert megszűnt annak lenni.

100.

Ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban és a szociáldemokrácia győzedelmes harcot folytatott a régi világért, lépett színre a dolgok új, a modern látvány uralmának lényegében megtestesülő elve: ekkor került a munkásosztály reprezentációja radikális ellentétbe a tulajdonképpeni munkásosztállyal.

101.

“Minden előző forradalomban” – írta Rosa Luxemburg a Rote Fahne 1918. december 21-i számában – “a harcolók nyílt sisakkal léptek a küzdőtérre: osztály osztály ellen, program program ellen.(…) a mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját cégérei és címerei alatt lépnek a küzdőtérre, hanem egy ‘szociáldemokrata párt’ zászlaja alatt.(…) Ha a forradalom sarkalatos kérdése nyíltan és becsületesen úgy hangzana, hogy kapitalizmus vagy szocializmus, akkor ma a proletariátus nagy tömegében a kételkedés, az ingadozás lehetetlen volna.” (Glavina Zsuzsa fordítása) Így, néhány nappal pusztulása előtt, a német proletariátuson belüli radikális áramlat felfedezte a korábbi fejlődés (amelyben fontos részt kapott a munkásosztály reprezentációja) eredményeképpen létrejött új körülményeket: a fennálló rend védelmét szolgáló látvány-szerveződést, a megjelenések társadalmi hatalmát, amelyben többé nincs helye “nyíltan és becsületesen” feltett “sarkalatos kérdéseknek”. Ekkorra a proletariátus forradalmi reprezentációja az általános társadalmi hamisítás fő faktorává és legfontosabb eredményévé vált.

102.

A proletariátus bolsevik típusú szerveződése Oroszország elmaradottságában gyökerezik, valamint abban, hogy a fejlett országok munkásmozgalma feladta a forradalmi harcot. Ugyanez az orosz elmaradottság eleve tartalmazta az összes feltételét annak az ellenforradalmi fordulatnak, amit a fenti szerveződési forma már a kezdetektől fogva öntudatlanul magában hordozott. Az európai munkásmozgalom tömegeinek ismételt megtorpanásai az 1918–20-as időszak Hic Rhodus, hic salta-ja előtt – amelyek egyébként a munkásmozgalom radikális kisebbségének erőszakos elpusztítását eredményezték – szerencsésen betetőzték a bolsevizmus fejlődését, és lehetővé tették, hogy ez az álságos eredmény az egyetlen lehetséges proletár alternatíva szerepében tetszelegjen az egész világ előtt. A bolsevik párt a reprezentáció feletti állami monopóliumok megteremtésének és a munkáshatalom védelmének szükségességével igazolta magát, és ily módon azzá tette a pártot, ami az valójában volt, vagyis a proletariátus kisajátítóinak pártjává, amely teljes mértékben felváltotta a kisajátítás korábbi formáit.

103.

Az orosz szociáldemokrácia különféle áramlatai ekkor már húsz éve folytattak végeláthatatlan vitákat arról, hogy milyen körülmények között haladható meg a cárizmus: hangsúlyozták többek között a burzsoázia gyengeségét, a paraszti többség fontosságát és a centralizált militáns proletár kisebbség döntő szerepét. Ám amikor a kérdésre a valóság adott választ, akkor ez egy olyan faktornak volt köszönhető, amelyet egyik teoretikus sem látott előre hipotéziseiben: a forradalmi bürokráciának, amely önmagát a proletariátus élére helyezve megragadta az államhatalmat és új osztályuralmat erőltetett a társadalomra. Egy tisztán burzsoá forradalom nem lett volna lehetséges; a “munkások és parasztok demokratikus diktatúrájának” semmi értelme nem volt. A szovjetek proletárhatalma képtelen volt megvédeni magát a kisparaszti birtokosok osztályával, a belföldi és nemzetközi fehérreakcióval és nem utolsósorban saját külsővé-idegenné vált reprezentációjával szemben, amely az államot, a gazdaságot, a kifejezés lehetőségeit és (már régóta) a gondolkodást is teljes mértékben uraló munkáspárt képében jelent meg. Trockij és Parvus permanens forradalom-koncepciója – amelyet 1917 áprilisában Lenin is elfogadott – volt az egyetlen teória, amely alkalmazhatónak bizonyult azokra az országokra nézve, ahol a burzsoázia társadalmilag még viszonylagosan fejletlen volt; ám ez a teória csak azután bizonyult használhatónak, miután az előre nem látott faktor, a bürokrácia osztályhatalma megvalósult. A bolsevik vezetőségen belüli számtalan vita során Lenin volt a legelszántabb védelmezője a diktatórikus hatalom koncentrációjának e legfelsőbb ideológiai reprezentáció kezeiben. Leninnek igaza volt, hiszen ellenfeleivel szemben ő csupán az abszolút kisebbségi hatalom korábbi döntéseinek logikus következményeit ismerte el: a demokráciát, amelytől a parasztokat állami szinten megfosztották, el kellett venni a munkásoktól is, de ebből következőleg a kommunista szakszervezeti vezetőktől, az egész párttól, sőt, még a párthierarchia csúcsán állóktól is. A X. kongresszuson, amely fegyveresen leverte és a rágalmak mocskába fojtotta a kronstadti szovjetet, Lenin így támadta meg a “Munkásellenzékbe” tömörülő balos bürokratákat (ugyanezt a logikát alkalmazta később Sztálin a világ megfellebbezhetetlen felosztására): “Vagy itt, velünk – vagy szemben velünk, fegyverrel a kézben, de nem ellenzékként. Elegünk van az ellenzékesdiből.”

104.

Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak” (Lenin és a forradalom).

105.

A szétválasztott koherenciájaként a forradalmi ideológia, amelynek voluntarisztikus csúcsát a leninizmus képviseli, egy vele szemben ellenséges valóság igazgatását kísérelte meg; a sztálinizmusban ez az ideológia újra rálelt saját inkoherens lényegére. Az ideológia többé nem fegyver volt, hanem önmagában a cél. De egy hazugság, amelyet tilos megkérdőjelezni, az őrület egy formájává változik. A valóság és a cél egyaránt feloldódik a totalitárius ideológiában, amely kinyilatkoztatja, hogy amit állít, az kétségtelenül úgy van. Bár mindez csupán a látvány egy helyi primitivizmusa volt, de mégis alapvető fontosságú szerepet játszott a látvány világméretű fejlődésében. Az ebben az összefüggésben materializálódó ideológia nem alakította át gazdaságilag a világot, ahogy ezt a kapitalizmus tette, létrehozva az árubőség állapotát, csupán a világ felfogását alakította át rendőrségi eszközökkel.

106.

Az ideologikus-totalitárius osztály hatalma egy fejtetőre állított világ hatalma: minél erősebb ez az osztály, annál vehemensebben tagadja saját létét, és ereje mindenekelőtt nemlétének igazolását szolgálja. Szerénysége azonban csak eddig terjed, hiszen felfogása szerint hivatalos nemlétezése ugyanakkor egyben a történelmi fejlődés non plus ultrája is, a csalhatatlan vezéreknek köszönhetően. Mindenütt jelenvalóságában a bürokrácia a tudatos érzékelés számára felfoghatatlan osztállyá válik; ennek eredményeképpen a teljes társadalmi élet kifürkészhetetlen és elmebeteg lesz. Az abszolút hazugság társadalmi formációja ebből az alapvető ellentmondásból ered.

107.

A sztálinizmus a terror uralmát jelentette magán a bürokratikus osztályon belül. A terrort, amelyre a bürokrácia hatalmát alapozta, magával az osztállyal szemben is alkalmazni kellett, hiszen ennek az osztálynak nem volt birtokos osztályként semmiféle olyan legitim bázisa vagy jogi garanciája, amelyet tagjaira egyénileg kiterjeszthetett volna. Saját tulajdonos voltát el kellett rejtenie, hiszen a bürokrácia csak a hamis tudat segítségével vált birtokossá. A hamis tudat abszolút hatalmát csupán az abszolút terror képes fenntartani, amelyben végül valamennyi valódi motiváció feloldódik. Egy hatalmon lévő bürokratikus osztály tagjai csupán kollektív módon érvényesíthetik a társadalom feletti tulajdonjogukat, bajtársakként egy alapvető hazugságban. El kell játszaniuk, hogy ők a proletariátus, amely egy szocialista társadalmat irányít; olyan színészek ők, akik betű szerinti hűséggel tartoznak felmondani az ideológiai hamisítás szövegét. De effektív részvételüket ebben a csalimesében valóságosnak kell látniuk. Egyetlen bürokrata sem érvelhet saját joga mellett az egyéni hatalomhoz, hiszen ha szocialista forradalmárnak vallja magát, akkor éppen a bürokraták ellenségeként kellene megjelennie, míg bürokratának egyszerűen nem vallhatja magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a bürokrácia hivatalos valósága szerint a bürokrácia nem létezik. Így minden bürokrata teljes mértékben az ideológia központosított garanciáitól függ, amely elismeri a “szocialista hatalomból” való kollektív részvételt mindazon bürokraták számára, akiket nem likvidál. Csoportként a bürokraták úgymond együtt hozzák meg a döntéseket, de osztályuk kohézióját csakis terrorisztikus hatalmuknak egy személyben való koncentrálásával biztosíthatják. Ebben a személyben összpontosul a hatalomra emelt hazugság egyetlen gyakorlati igazsága, amely hatalom örökkévalóan fenntartja magának a döntés minden lehetőségét. Így dönthette el Sztálin megfellebbezhetetlen ítélete, hogy éppen ki a bürokrata – és ezáltal birtokos; egyetlen szava elég volt arra, hogy elválassza a hatalmon lévő “proletárokat” a “japánok vagy a Wall Street zsoldjában álló árulóktól”. Az atomizált bürokrata saját jogi státusának részleges lényegét Sztálinban láthatta teljes egésszé válni. Sztálin a legfőbb szuverén a világon, aki magát a tudatosság abszolútumának látja, akinél nincs fényesebb szellem. “A világ ura teljesen tisztában van saját szerepével – vagyis azzal, hogy ő a hatékonyság univerzális hatalma – a pusztítás hatalmában, amelyet vonakodó alattvalóival szemben érvényesít.” ő a hatalom, amely kijelöli az uralkodás szféráját, de éppen így ő “a hatalom, amely megsemmisíti ezt a szférát”.

108.

Amikor az ideológia – az abszolút hatalom birtokában – önmaga válik abszolúttá, vagyis amikor részleges tudásból totalitárius hamisítássá alakul, akkor mindez olyan mértékben lerombolja a valódi történelmi gondolkodást, hogy maga a történelem szűnik meg létezni, még a legempirikusabb tudás szintjén is. A totalitárius bürokrácia társadalma az örökös jelenben él; a múlt csupán a rendőrsége számára elérhető terület. A “trónról igazgatott emlékezet” már Napóleon által is alkalmazott módszere teljes kifejlődését végül a múlt folyamatos manipulálásában érte el, nem csupán az értelmezések, de a tények területén is. Azonban az ár, amit a történelmi valóság alóli felszabadulásért fizetni kellett, éppen annak a racionális viszonyulásnak az elvesztése, amely alapvető a kapitalizmus mint történeti társadalom működéséhez. Láthatjuk, hogy milyen eredményekre jutott Oroszország egy megkergült ideológia tudományos alkalmazásával – elég, ha csupán a Liszenko-féle elképzelések kudarcára gondolunk. Az iparosodott társadalmat irányító totalitárius bürokrácia belső ellentmondásai – nevezetesen, hogy kénytelen elvetni azt a racionalitást, amelyre múlhatatlan szüksége van – egyben rámutatnak fő hiányosságára a normális kapitalista fejlődéssel szemben. Ahogy képtelen kapitalista módon megoldani a mezőgazdaság problémáját, úgy az ipari termelés területén is lemarad a kapitalizmussal szemben, mivel a felülről diktált termelési tervek az irreális elvárásokban és az általánossá vált hamisításban gyökereznek.

109.

A két világháború közötti forradalmi munkásmozgalom szétverésének dicsőségén a sztálinista bürokrácia azzal a fasiszta totalitarianizmussal osztozott, amely szervezeti felépítésének példáját az először Oroszországban kipróbált totalitariánus párttól vette át. A fasizmus a burzsoá gazdaság in extremis önvédelmi próbálkozása egyrészről a válság, másrészről a proletár felforgatás veszélyeivel szemben; a kapitalista társadalom szükségállapota, amely lehetővé tette, hogy a társadalom túlélje a reá leselkedő veszélyeket egy különlegesen nagy racionalizálás-dózis segítségével, az állami beavatkozás fokozásának segítségével. Ám ezt a racionalizálást saját eszközeinek mértéktelen irracionalizmusa alaposan megterhelte. Bár a fasizmus úgy jelent meg a színen, mint a burzsoá rend – addigra már konzervatívvá vált – nagy jelképeinek (család, magántulajdon, morális rend, nemzet) védelmezője, és képes volt a válságtól rettegő és a forradalmi szocializmus impotenciájából kiábrándult kispolgári rétegek és munkanélküliek egyesítésére, maga mégsem volt alapvetően ideologikus. A fasizmus annak mutatta magát, ami valójában volt – agresszív módon exhumált egy mítoszt, amely részvételt követelt az archaikus álértékek – faj, vér, vezér – közösségében. A fasizmus a fejlett technológiájú archaizmus kultusza. Ez a megbüdösödött mítoszpótlék azonban új életre kel a kondicionálás és illúzióteremtés legmodernebb eszközeinek látvány-összefüggésében. Így a fasizmus a modern látvány kialakulásának egy összetevője, sőt, a régi munkásmozgalom szétverőjeként a mai társadalom egyik forrásaként jelenik meg. Bebizonyosodott azonban, hogy a fasizmus a kapitalista rend fenntartásának legköltségesebb formája, így át kellett adnia helyét ugyanezen rend racionálisabb és erőteljesebb formáinak – a színfalak mögé húzódva kell figyelnie a főszereplők: a kapitalista államok jutalomjátékát.

110.

Amikor az oroszországi bürokrácia megszabadult a burzsoá tulajdon utolsó csökevényeitől – amelyek még akadályozták a gazdaság fölötti hegemóniáját –, amikor ezt a tulajdont saját szolgálatába állította, és amikor elérte, hogy kívülről nagyhatalomként kelljen számolni országával, akkor jött el a pillanat, hogy nyugodtan akarta élvezni ezt a hatalmat, és le kívánta nyesni azokat az önkényes elemeket, amelyekből született. Ennek érdekében megbélyegezte a sztálinizmust, annak létrejöttétől kezdve. Ám maga ez a megbélyegzés is sztálinista maradt, önkényes, kifejtetlen és folyamatosan kiigazított, hiszen az alapokat képező ideológiai hamisításról soha nem ejtett szót. Ezért a bürokrácia soha nem képes magát kulturálisan vagy politikailag felszabadítani, hiszen osztályként való léte éppen ideológiai monopóliumán alapul, amely – legyen bármilyen kényelmetlen is – egyedüli jogcíme a tulajdonra. Az ideológia minden kétséget kizáróan elveszítette önmaga alátámasztásának kezdeti pozitív lendületét, ám a megmaradt színtelen trivialitás is elegendő még arra, hogy elnyomjon bármiféle lehetséges versenytársat, és a teljes gondolkodást a markában tartsa. Így a bürokráciát felbonthatatlan kötelék fűzi egy olyan ideológiához, amelyben már senki sem hisz. Ami korábban rémületet keltett, most csak gúnyt érdemel, de még ez a gúny is eltűnne, ha a terror, amit nevetségessé tesz, nem leselkedne még úton-útfélen. Abban a pillanatban, amikor a bürokrácia érzékeltetni akarja saját felsőbbrendűségét a kapitalizmus területén, a kapitalizmus szegény rokonának kénytelen vallani magát. Miként valóságos története rácáfol jogi státusára, és durván fenntartott tudatlansága ellentmond tudományos önhittségének, úgy hiúsul meg az az igyekezete, hogy az árubőség termelésének területén a burzsoázia riválisa lehessen. Ennek oka abban keresendő, hogy az ilyesfajta bőségnek megvan a saját implicit ideológiája, amely általában magában foglalja a választás szabadságát a számtalan látvány-természetű hamis alternatíva között – ez természetesen álszabadság, de olyan, amely teljességgel összeférhetetlen a bürokrácia ideológiájával.

111.

A bürokrácia fejlődésének jelenlegi periódusában az ideológia feletti rendelkezés jogcíme világméretekben megingott: a hatalom, amely a nemzeti keretek között alapvetően internacionalista modellként jelent meg, ma már képtelen a nemzeti határokat figyelmen kívül hagyó hamis kohéziójának fenntartására. Az egymással versenyző, “szocializmusukat” több országra is kiterjesztő bürokráciák eltérő gazdasági fejlettsége az orosz és a kínai hazugság nyilvános és totális konfrontációjához vezetett. Ebből következik, hogy minden hatalmon lévő bürokráciának, illetve minden totalitárius pártnak, amely az egyik vagy másik nemzeti munkásosztály sztálinista periódusát túlélő hatalomra kacsintgat, saját útját kell követnie. A bürokratikus misztifikáció szövetségének globális szétesése, a belső tagadás a világ számára igazán akkor vált jól észrevehetővé, amikor Kelet-Berlinben a fellázadt munkások a bürokráciával szembeszállva a “fémmunkások kormányát” követelték, vagy amikor Magyarországon a munkástanácsok kezdték szervezni a hatalmat. Mindazonáltal a bürokratikus szövetség globális szétesése a legfrissebb elemzések szerint igen kedvezőtlen faktora a kapitalista társadalom további fejlődésének. A burzsoázia elveszíteni látszik ellenfelét, amely voltaképpen támogatta őt azáltal, hogy a fennálló rend minden tagadását egy illuzórikus szinten egyesítette. Ez a szakadás a látvány-munka jól bejáratott megosztásának álforradalmi komponensében az egész rendszer bukását vetíti előre. A munkásmozgalom szétesésének látvány-összetevője maga is szétesésre van ítélve.

112.

A leninista délibábnak ma már nemigen van hatása, ha a különféle trockista irányzatokat nem számítjuk. A trockisták – figyelmen kívül hagyva, hogy hová vezetett ez a gyakorlatban – a proletariátus célját még ma is egy hierarchikus ideológiai szervezet létrehozásában látják. A szakadék, amely a trockizmust a fennálló társadalom forradalmi kritikájától elválasztja, együtt jár azzal a tiszteletteljes távolsággal, amelyet a trockisták a gyakorlatban olyan álláspontokkal szemben tartanak fenn, amelyek már akkor is hamisak voltak, amikor annak idején a valódi harcok során felhasználták őket. 1927-ig Trockij alapvetően lojális maradt a csúcsbürokráciához, hiszen arra számított, hogy ellenőrzése alá vonhatja, és ráveheti, hogy valódi bolsevik külpolitikát folytasson. (Mint köztudott, lojalitása odáig terjedt, hogy Lenin híres “végrendeletének” elrejtése érdekében megtagadta az azt külföldön publikáló Max Eastmant, korábbi tanítványát.) Trockij kiindulópontja hibás volt; amint a bürokrácia osztálya – tevékenységének eredményeit látva – rádöbbent saját ellenforradalmi valóságára belföldön, ennek megfelelően kellett kifelé is cselekednie, és így a nemzetközi színtéren is ellenforradalmi szerepet játszania, természetesen a forradalom nevében – röviden, úgy kellett viselkednie, mint otthon. Ugyanez a következetlenség határozta meg Trockij későbbi harcait a Negyedik Internacionálé felállításáért. Miután egyszer, a második orosz forradalom idején a bolsevik szervezeti forma élharcosává lett, Trockij egész további életében képtelen volt meglátni, hogy a bürokrácia hatalma egy elkülönült osztály hatalma. Mikor Lukács 1923-ban úgy jellemezte ezt a szervezeti formát, mint a régen keresett kapcsolatot elmélet és gyakorlat között, amelynek köszönhetően a proletárok nem csupán “nézői” a saját szervezetükben zajló eseményeknek, hanem tudatosan befolyásolhatják és megélhetik ezeket az eseményeket, akkor a bolsevik párt erényeiként leírt mindent, ami a bolsevik párt a valóságban sohasem volt. Nem tekintve most elméleti munkáinak mélységét, Lukács egy olyan hatalom ideológusaként beszélt, amely a legdurvább módon kívül áll a proletár mozgalmon; elhitte és elhitette, hogy ő teljes személyiségével részese ennek a hatalomnak, hogy azt sajátjának tekinti. És mikor a későbbiek során láthatóvá vált, hogy a kérdéses hatalom miként tagadja meg és pusztítja el saját szolgálóit, Lukács, önmegtagadásainak végtelen sorában karikaturisztikus élességgel tárta fel, hogy mivel is azonosult valójában: önmaga és mindazon dolgok ellentétével, amelyekért korábban a Történelem és osztálytudat oldalain érvelt. Lukács illusztrálja a legjobban annak a törvénynek az érvényességét, amely századunk gondolkodóinak létét meghatározza: amit tisztelnek, az saját hitvány valóságuk precíz mértéke. Nem állíthatjuk azt, hogy maga Lenin ilyen illúziókat bátorított volna saját tevékenységét illetően, hiszen éppen ő jelentette ki, hogy “egy politikai párt nem vizsgálhatja meg egyenként a tagjait, hogy filozófiai nézeteik egybecsengenek-e a párt programjával”. A Lukács által felvázolt képzeletbeli portré valódi modellje egy olyan párt, amely csak egyetlen részleges, de szabatosan meghatározott kérdésben, az államhatalom meghódításában mutatott koherenciát.

113.

A mai trockizmus neo-leninista illúziói minden tekintetben ellentmondanak a modern kapitalista társadalom valóságának, legyen az burzsoá vagy bürokratikus típusú. Így nem meglepő, hogy leginkább a formálisan független “fejletlen” országokban találnak befogadásra, ahol a helyi uralkodó osztályok az állam és a bürokratikus szocializmus néhány variánsát tudatosan leegyszerűsítve a gazdasági fejlődés ideológiájaként tálalják. Ezeknek az osztályoknak a hibrid természete többé-kevésbé közvetlenül a burzsoá-bürokratikus spektrumon elfoglalt helyzetükhöz kötődik. A két kapitalista pólus között ingadozó manővereik, akárcsak az általuk kötött ideológiai kompromisszumok (mindenekelőtt az iszlámmal), heterogén társadalmi bázisuknak felelnek meg, és elősegítik, hogy az ideologikus szocializmusnak ezek az utolsó felvonásai rendőri hatékonyságuk kivételével már minden lényeges jellemzőjüket elvesztették. A bürokrácia kiemelkedhet abból is, hogy közös nevezőre hozza a nacionalista harcot az agrárius parasztlázadással; az ilyen esetekben a sztálinista iparosítási modellt olyan országokra kell alkalmazni, amelyek – mint például Kína – még az 1917-es Oroszországnál is fejletlenebbek. A nemzet iparosításának feladatát elvállaló bürokrácia kiemelkedhet a kispolgárságból is, katonai puccs segítségével, mint például Egyiptom esetében. Más helyeken, köztük Algériában, a függetlenségi háború kezdetén a bürokrácia úgy jelent meg, mint a harcokkal szemben kompromisszumok árán is stabilitásra törekvő félállami autoritás, amely a gyenge nemzeti burzsoáziával lépett szövetségre. Végezetül azokon a volt fekete-afrikai gyarmatokon, amelyek még ma is nyíltan az amerikai vagy az európai burzsoáziához kötődnek, az államhatalom megragadásának folyamatában egy saját burzsoázia jött létre (általában a hagyományos törzsi előkelőkből és főnökökből). Ezek az országok, amelyekben a gazdaság valódi irányítója még mindig a külföldi imperializmus, elértek egy olyan szintet, ahol a komprádor burzsoázia a bennszülött termékekért cserébe egy bennszülött államot kap, amely független az ország lakóitól, de nem független az imperialista hatalmaktól. Az eredmény egy mesterséges burzsoázia, amely képtelen a tőke felhalmozására, és csupán eltékozolja jövedelmeit – a helyi munkából kisajtolt értéktöbblet ráeső részét csakúgy, mint az őt támogató államoktól és monopóliumoktól befolyó szubvenciókat. És mivel az effajta burzsoázia nyilvánvalóan képtelen megfelelően ellátni egy burzsoázia normális gazdasági funkcióit, ezért bizton számíthat rá, hogy egy-egy, a helyi viszonyoknak megfelelően módosult bürokrácia felkelésével kell számolnia, amely örömmel venné át az irányítást. Ám az iparosítás alapvető programjának sikere, amelyet a bürokrácia elér, magában hordozza annak történelmi bukását is: a tőke felhalmozásával a proletariátus akkumulálódása is együtt jár, vagyis a bürokrácia önmaga tagadását termeli egy olyan országban, ahol addig ez a tagadás nem is létezett.

114.

Ennek a komplex, borzalmas fejlődésnek a során, amely az osztályharc korszakát új körülmények közé lökte, az iparosodott országok proletariátusa elvesztette képességét saját autonómiájának érvényesítésére. Az utolsó számvetésben pedig illúzióival is szakított. De nem vesztette el létezését. A proletariátust nem pusztították el, sőt, jelenléte sem csökkenthető tovább, hiszen a modern kapitalizmus egyre fokozódó elidegenedésének folyamatában a munkások tömegei, akik minden hatalmat elvesztettek saját életük felhasználása fölött, amint erre ráébrednek, szükségszerűen mint proletariátust fogják meghatározni önmagukat – a mai társadalom aktív tagadásaként. Ez a proletariátus objektíve megerősödik a parasztság progresszív eltűnése által, de ilyen hatással van rá a gyárrendszer logikájának kiterjedése is a “szolgáltatás” jelentős szektoraira és az értelmiségi foglalkozásokra. Mindazonáltal szubjektive ez a proletariátus igen messzire került bármiféle gyakorlati osztálytudattól, és ez nemcsak a fehérgallérosokra igaz, de a bérmunkásokra is, akik ma még csak a hagyományos politika impotenciáját és ködösítéseit ismerik. Ám amikor a proletariátus ráébred, hogy saját külsővé-idegenné vált ereje segíti a kapitalizmus folyamatos újraerősödését, nem pusztán az elidegenedett munka, hanem a proletariátus saját felszabadítására létrehozott szakszervezetek, pártok és állami intézmények formájában is, akkor azt is kénytelen felismerni saját konkrét történelmi tapasztalataiból, hogy ő képezi az osztályt, amely totálisan szembehelyezkedik minden formájú külsővé-idegenné válással, mindenféle specializált hatalommal. A proletariátus a forradalom hordozója, amely előtt semmi nem maradhat külső-idegen; amely megerősíti a jelennek a múlt fölötti permanens dominanciáját, és a szétválasztás univerzális kritikáját követeli. A proletariátus akciójának rá kell találnia az ezen feladat megoldásához adekvát formára. Sem a nyomor mértékének enyhítése, sem egy illuzórikus, hierarchikus betagozódás nem hozhat tartós gyógyulást a proletariátus elégedetlenségére. Hiszen a proletariátus nem ismerhet valóban magára valamely elszenvedett részleges rosszban, sőt, egy részleges rossz – vagy egy egész rakás rossz dolog – kijavításában sem, csupán annak a behatárolatlan rossznak a kijavításában, amelynek folyamatos hatása alatt létezik – és ez az élettől való megfosztatásának univerzális rossza.

115.

Sokasodnak azok a jelek, amelyek a tagadás egy új, növekvő tendenciájára utalnak a gazdaságilag leginkább fejlett országokban. A látvány rendszere ezekre a jelekre értetlenséggel reagál, illetve megpróbálja meghamisítani őket; mindazonáltal világosan látható, hogy egy új korszak küszöbén állunk. A munkásosztály első felforgató antikapitalista támadásainak bukása után most a kapitalista bőség bukásának tanúi lehetünk. Látjuk a nyugati munkások szakszervezet-ellenes harcát, amelyet legfőképpen a szakszervezetek igyekeznek leverni; ugyanakkor a fiatalok körében terjednek azok a lázadó áramlatok, amelyek még amorf és puhatolódzó formában, de jól láthatóan elvetik a hagyományos politika összes specializált szféráját, akárcsak a művészetet vagy a hétköznapok unalmát. Íme ugyanazon dolog két aspektusa, amelyek egy új, kriminalizált, spontán harci hullám megjelenését illusztrálják, és amelyek az osztálytársadalom elleni második proletár támadás előjelei. Amikor ennek a még mozdulatlan hadseregnek a harcosai újra megjelennek a megváltozott, ám alapvetően mégis ugyanolyan csatamezőn, akkor ez alkalommal egy új Ludd tábornok fogja vezetni őket, és céljuk az engedélyezett fogyasztás gépezetének szétzúzása lesz.

116.

A “régen keresett politikai forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadítását”, századunkban a forradalmi munkástanácsok formájában jelent meg, amelyek egyesítik magukban a döntés és a végrehajtás minden funkcióját, és egymással a bázisnak felelős, bármikor visszahívható megbízottak útján teremtenek kapcsolatot. Eddig még az ilyen tanácsok csupán rövid ideig léteztek, hiszen működésük azonnal rájuk uszította az osztálytársadalmat védelmező különféle erőket, amelyek között nem utolsósorban kell megemlítenünk a hamis tudatot magukon a tanácsokon belül. Mint Pannekoek helyesen megjegyezte, a munkástanácsok hatalma melletti döntés inkább “problémákat vet fel”, mint megoldásokat hoz. Mégis éppen ez a hatalom az, ahol a proletárforradalom problémái rátalálhatnak valódi megoldásukra. Itt egyesülnek újra a történelmi tudatosság objektív feltételei. Itt valósul meg a közvetlen aktív kommunikáció, itt végződik a specializáció, a hierarchia és a szétválasztás, és a létező feltételek “az egység feltételeivé” transzformálódnak. A proletariátus harca itt emelkedhet ki a rákényszerített kontemplatív szerepből; tudatossága immár egyenlő a gyakorlati szervezettel, amelyet magából kitermelt, és elválaszthatatlan a történelem koherens meghódításától.

117.

A munkástanácsok hatalmában – a hatalomban, amely a világ összes hatalmát felváltani hivatott – a proletármozgalom önmaga termékévé válik; a termék maga a termelő, amely célként jelenik meg önmaga számára. Csak ezen a módon tagadható az életet tagadó látvány.

118.

A munkástanácsok megjelenése századunk első negyedében a proletármozgalom valóságának csúcspontja volt, ám ez a valóság hamar feledésbe ment, vagy csupán egy kiforgatott verzióját tudatosították. Eltűnt annak a mozgalomnak a maradványaival együtt, amelyet a kor teljes történelmi apparátusa tagadni és lerombolni igyekezett. A proletár kritika jelenlegi új pillanatában a munkástanácsokat úgy értelmezzük, mint egy lerombolt mozgalom kizárólagosan épen maradt elemeit: a történelmi tudatosság, amely tudja, hogy ez az egyetlen forma, amelyben léte érvényre juthat, többé nem a lehanyatlott mozgalom perifériájaként tekint a munkástanácsokra, hanem a felívelő mozgalom központjaként.

119.

Egy forradalmi szervezet, amely a munkástanácsok hatalmát megelőző időszakban létezik – saját formáját a harcokon keresztül kell meghódítania – mindezen történelmi okokból kifolyólag tisztában van azzal, hogy nem képviselheti a munkásosztályt. Úgy kell tekintenie magát, mint radikális szakítást a szétszakítottság világával.

120.

A forradalmi szervezet a gyakorlat elméletének olyan koherens kifejeződése, amely oda-vissza ható kapcsolatban áll a gyakorlati harcokkal, és így a gyakorlati elmélet irányába fejlődik. Gyakorlata a harcokon belüli kommunikáció és koherencia erősítését jelenti. Abban a forradalmi pillanatban, amikor a társadalmi szétválasztás felbomlik, ez a szervezet is megszűnik elkülönült szervezetként létezni.

121.

A forradalmi szervezet nem lehet kevesebb, mint a társadalom egységes kritikája – olyan kritika, amely nem köt kompromisszumot a világ semmiféle elkülönült hatalmával, és amely globálisan szegül szembe az elidegenedett társadalmi lét valamennyi aspektusával. A forradalmi szervezetnek az osztálytársadalom ellen folytatott harcában a fegyverek maguknak a szemben állóknak a lényegéből fakadnak: a forradalmi szervezet nem reprodukálhatja saját testén belül az uralmon lévő társadalom által elfogadott megosztások és hierarchiák rendszereit. Folyamatosan harcolnia kell saját torzulása ellen a látvány uralma alatt. Az egyetlen dolog, ami korlátozza az egyéni részvételt a forradalmi szervezet totális demokráciájában, az a fenti kritika felismerése és önelsajátítása minden egyes tag számára; ez olyan koherencia, amely egyrészt a kritikai elmélet saját szülötte, másrészről abból a kapcsolatból ered, amely ezen elmélet és a gyakorlati aktivitás között van.

122.

A minden szinten folyamatosan növekvő kapitalista elidegenedés egyre nehezebbé teszi a munkások számára saját nyomorúságuk felismerését és megnevezését. Következésképpen olyan helyzetbe hozza őket, ahol a következő az alternatíva: vagy totálisan utasítják el a nyomorúságukat, vagy nem csinálnak semmit. A forradalmi szervezetnek ebből meg kell értenie, hogy többé nem harcolhat elidegenedett formában az elidegenedés ellen.

123.

A proletárforradalom legfontosabb előfeltétele, hogy – először a történelemben – a tömegek az elméletet az emberi gyakorlat megértéseként azonosítsák és éljék meg közvetlenül. A forradalom megköveteli, hogy a munkások dialektikusokká váljanak, és saját gondolataikat véssék bele a gyakorlatba; ezáltal sokkal többet vár képzetlen harcosaitól, mint a burzsoá forradalom várt azoktól a jólképzett emberektől, akiket irányító funkciókba helyezett (a burzsoá osztály egy szegmensének részleges ideológiai tudatossága a társadalom egy kulcsfontosságú szeletében, nevezetesen a gazdaságban gyökerezett, ahol ez az osztály már addig is hatalmon volt). Így az a fejlődési folyamat, amelynek során az osztálytársadalom a nem-élet látvány-szervezetévé válik, lesz az, amely arra kényszeríti a forradalmat, hogy láthatóvá tegye, ami már addig is meghatározó volt.

124.

A forradalmi elmélet mára mindenfajta forradalmi ideológia esküdt ellensége lett – és ezt tudja is magáról.

(Fordította: Konok Péter)

Rövid ismertetés az 1968-as események egyik legjellegzetesebb, ám mégis kevéssé ismert irányzatának, a szituacionistáknak társadalomképéről, szervezeteik történetéről és ideológiájuk főbb vonásairól. A szituacionisták „baloldalon túli” kapitalizmuskritikája eszközét a marxizmus és az anarchizmus újraegyesítésében, célját a munkástanácsok nemzetközi hatalmában látta. Világszemléletük sok szempontból harminc év elteltével is frissnek hat, és számos elgondolkodtató kérdést vet fel.

A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban

Az 1968-ról szóló töméntelen mennyiségű könyv-, cikk-, visszaemlékezés és film közül engem leginkább egy dokumentumfilm rövid jelenete fogott meg. A felvételt 1968. június 10-én forgatták a párizsi Wonder-gyár kapui előtt. Az üzem munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a Francia Kommunista Párt (PCF) funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”. A vitatkozó kör közepén a kamera hirtelen egy huszonéves lány arcára közelített rá. A lány – félig sírva – így kiabált: “Egyszerűen nem értitek, miről van szó! Én nem fogok visszamenni. Soha többé nem teszem oda be a lábamat, azok után, hogy most egy hónapig igazán éltem! Képtelen lennék rá…!” A különféle funkcionáriusok gyűrűje csillapítóan fogta körül, igyekeztek megnyugtatni, hogy legalább a kamera előtt viselkedjen. ők és a fiatal munkáslány valóban két malomban őröltek. Ez is “68” két arca volt, talán a legmarkánsabbak a sok közül.

1996-ban a film készítői megpróbálták megkeresni a 28 évvel korábbi események résztvevőit. Megszólalnak a filmben az akkori munkások, szakszervezeti aktivisták, és a PCF helyi vezetője, aki annak idején a sztrájk befejezését szorgalmazta. A lányt nem találták meg. Otthagyta a gyárat, röviddel a sztrájk befejezése után. Csak kevesen emlékeztek rá, ők is csak a keresztnevére: Jocelyn. Egy kicsit neki, az ismeretlen proletárnak ajánlom ezt az írást…

A lázadás globalitása

Az elmúlt harminc év alatt, ahogyan időben egyre távolabb kerülünk a konkrét eseményektől, az 1968-as lázadásoknak olyan sztereotip felfogása rögzült a köztudatban, amely elemeiben ugyan megfogható volt már “akkor és ott” is, de annak a koherensen torzító ikonográfiának a képében, amelyet ma kapunk a média legkülönfélébb csatornáin keresztül, nem létezett. Nem is létezhetett, mivel saját belső fogalomrendszere – amely éppen ezekben a lázadásokban alakult ki – azóta formálódott át a mai kapitalizmus apoteotikus igazolásává. Egy ilyen írás keretei között természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy elemezzem ennek a média-legendáriumnak a kialakulását, sőt, még arra sem, hogy átfogó ismertetést adjak az akkori, konkrét eseményekről. Az akkori valóság egy szeletét próbálom megvilágítani: hogyan élték meg, értelmezték és alakították az eseményeket a szituacionisták, a 68-as lázadási hullám nálunk kevéssé ismert, de talán legnagyobb elméleti hatású szereplői?

A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg “1968”-at (“1917”-et, “1956”-ot stb.), ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkálnak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a tőkés társadalom immanens ellentmondásai, részben mint partikuláris problémák. Ezek a társadalmi búvópatakok néha a felszínre kerülnek, és ha a megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus évre szűkítenünk.

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott cikkében¹ a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, hatásukban ugyanakkor ma is jelen vannak. Az 1972–74-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstruktúrálódása, az olajár-robbanás, a politikailag újkonzervatív, gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalása-elüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat.

A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet² leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

“Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban” – ad McDermott még bőségében is esetleges felsorolást³.

Végleg felbomlottak vagy folklór-látványossággá redukálódtak azok az anakronisztikus társadalmi formák, amelyek nem is sokkal korábban még oly jólesően és reménykeltően borzongatták meg az alternatívákat keresők lelkét. A világ immár koherens egésszé kovácsolódott: a forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!”

Természetesen a társadalmi felfordulás konkrét jelenségei más és más formában léptek színre a különféle területeken. Meglehetősen sematikus képet eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat, a kínai “kulturális forradalmat”, az olasz gyárfoglalásokat, az argentínai, mexikói munkásfelkeléseket, a prágai, vagy a párizsi tavaszt stb. De ha meg akarjuk érteni a fenti események – és a számtalan fel nem sorolt esemény – közös nevezőit, akkor mindenképpen ezt a globalitást kell szem előtt tartanunk. Ez a globális szemlélet teszi különösen érdekessé a szituacionistákat és a mozgalmat, amelyben megjelentek. ők voltak azok, akik az események résztvevőiként – helyenként fő irányítóiként – a leginkább képesek voltak feldolgozni és értelmezni az okokat és a perspektívákat. Míg a többi változtatásra törő – általában “baloldaliként”⁴ meghatározható – politikai erő különféle ideológiai csapdák foglya volt⁵, addig a szituacionisták igyekeztek az ideológia mint olyan gyökereit feltárni, és ezáltal megszabadulni azoktól az előre eltervezett forradalmi forgatókönyvektől, amelyek a fenti politikai csoportosulások stratégiáját általában meghatározták. Ugyanakkor ők voltak szinte az egyedüliek⁶, akik igyekeztek földrajzilag is globálisan gondolkodni. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy kalauzul szolgáljanak “68” átfogó szemléletéhez.

A szituacionisták rövid története

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban – szemben a hasonló álmokat dédelgető irányzatok többségével – nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja ekkor a festő-költő-filozófus-várostervező (stb.) Asger Jorn volt. Jorn elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig Jorn és a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek. Terminológiájuk mégis alaposan eltért a korszak “balos” militáns csoportjainak gondolkodásmódjától, a szociáldemokrata és “kommunista” pártokról nem is beszélve. Míg az előbbiek magukat egy misztikus (“tudományos módszerekkel megjósolt”) forradalom avatott vezetőinek tekintették, és legfontosabb feladatuknak a “jövőre való felkészülést”, a “káderképzést” tekintették, addig az utóbbiak jól láthatóan beilleszkedtek a kapitalista politikai rendszer keretei közé, és – némi verbális radikalizmustól eltekintve – semmiben sem különböztek a hagyományos polgári pártoktól. “Egy anekdota éppen ideillik” – írta Jorn a Szituacionista Internacionálé első számában. “A Quatricme Internationale-ban (Negyedik Internacionálé – trockista folyóirat. KP) a militáns marxista Livio Maitan beszámolt arról, hogy egy olasz pap szerint – a megnövekedett szabadidőnek köszönhetően – egy második heti mise is szükségessé válna. Maitan szerint ‘hiba lenne azt hinni, hogy az eljövendő társadalom embere olyan lesz, mint a mai ember. A valóságban annyira különböző szükségletei lesznek, hogy azt ma szinte lehetetlen elképzelni’. Maitan téved, amikor a ‘szinte elképzelhetetlen’ új szükségleteket egy bizonytalan jövőbe tolja ki. A szellem dialektikus szerepe a lehetségest a megkívánt forma felé hajlítani. Maitan elfelejti, hogy ‘egy új társadalom alkotórészei a régi társadalmon belül formálódnak’, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány örök érvényűen leszögezi. Egy új élet elemeinek már közöttünk meg kell jelenniük – a kultúra területén –, és rajtunk múlik, hogy saját javunkra emeljük a vita színvonalát.”⁷

A szituacionisták – a lettristákhoz hasonlóan – a munkát, az elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A kapitalizmust olyan társadalomnak látták, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden egyes tagja is önmagában meghasonlott. A termelők és fogyasztók (a proletariátus és a burzsoázia) közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását. A szituacionisták olyan forradalmat vártak, amelyben nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a “fantázia”; amelyben megszűnnek az osztályok, felbomlik a szétválasztás munka és tevékenység között: “Elég! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!” A Szituacionista Internacionálénak ezek a korai jelszavai 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az ő hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Később – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal kanonizált hőskölteményei foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet⁸, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára (vagyis elképzelésük szemben állt mind a lenini “leggyengébb láncszem” elméletével, mind a maoisták tercermundizmusával). Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Hiszen a szituacionisták nem néhány százalékos béremelésekről vagy jobb foglalkoztatási arányokról beszéltek, hanem a pénz és a munka megszüntetéséről; nem a teljes foglalkoztatottságról, hanem a “teljes munkanélküliségről”… Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. Olyan korszak gyermekei voltak, amelyet általában a kapitalizmus fellendüléseként értelmezünk. És – hasonlóan más milliókhoz – ezt elviselhetetlennek találták. Kiléptek tehát az utcára. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány főszereplői. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára: “A vádlottak egyáltalán nem tagadták a vádat, hogy a diákszervezet pénzét saját céljaikra használták fel. őszintén bevallották, hogy 1500 dollárt vettek fel 10000 pamflet kinyomtatására és terjesztésére, nem beszélve egyéb irodalmi anyagokról, amelyeket a Szituacionista Internacionálé ihletett. Ezek a kiadványok olyan gondolatokat és törekvéseket tartalmaznak, amelyeknek, őszintén szólva, semmi közük egy diákszervezethez. Csak el kell olvasni a vádlottak által írt kiadványt, és rögtön világossá válik, hogy ez az öt diák, alig kinőve a serdülőkorból, híján van minden tapasztalatnak a való életet illetően. Eszüket megzavarta a sok rosszul megemésztett filozófiai, társadalmi, politikai és gazdasági teória, és mindennapi életük szürke monotóniája. Ez késztette őket arra, hogy üres, arrogáns és patetikus állításaikkal ítéletet merjenek mondani minden fölött, és nekitámadjanak mindennek: diáktársaiknak, tanáraiknak, Istennek, vallásnak, a klérusnak, és a világ összes kormányának és politikai rendszerének. Minden erkölcsi gátlást és önmérsékletet félretéve ezek a cinikusok nem átallják a tolvajlást, az iskolai rendszer lerombolását, a munka megszüntetését és a totális felforgatást dicsőíteni, és hurrát kiáltani a világméretű proletárforradalomnak, amelynek egyetlen célja a ‘korlátlan élvezet’ megteremtése.

Anarchista jellegüket figyelembe véve ezek az elméletek, akárcsak propagálásuk, kiemelkedően veszélyesek. Széles körű elterjedésük a diákok és a közvélemény köreiben, amit elősegít a helyi, az országos és a nemzetközi sajtó is, komoly fenyegetést jelent a Strasbourgi Egyetem diákjainak erkölcseire, tanulmányaira, a reputációjukra, és ezáltal egész jövőjükre” – szólt az ítélet bírói indoklása.

A brosúra kiindulópontja szerint “a diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke, mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elő, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az ő lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak.”

Khajati szerint nincs különálló diákprobléma. Csupán a társadalom általános állapota számít, az a világméretű megfosztottság (itt nem kizárólag a szegénységre, hanem a valódi emberi léttől való megfosztottságra gondol a szerző), amely a kapitalizmus elengedhetetlen része. A diákok – a rendszer jövendő irányítói – ebben csak egy specifikus szektort képeznek; őket – mivel szükség van “kreativitásukra” – a rendszer határai között kicsit szabadabbra engedik: “A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, ő annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek…”

Khajati nem kíméli a hagyományos baloldalt sem: “A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak)…”.⁹

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967 volt a szituacionisták első “nagy éve”. Ekkor jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations című könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, de mindenekelőtt Debord műve vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé¹⁰. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették – Debord filozófiai tolvajnyelve nem egyszerű olvasmány, leginkább Marx korai írásának stílusával vethető egybe –, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak. Debord könyve – mindenekelőtt az első fejezet – nagyívű összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja (amelyet persze ők soha nem neveztek volna így): a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” (“Ami szükséges: megvalósul; ami megvalósul: szükséges” – hirdette Marx után egy 1968-as plakátjuk.)

Komoly erőfeszítéseket tettek – leginkább Vanegeim –, hogy feltárják a fenti “szükségeseket”, a forradalom magjait a kapitalizmus talajában. Újra elővették a lettristák várostervezési elképzeléseit, majd Bordiga nyomán kimutatták, hogy a jelenlegi városok miként állnak a kapitalista társadalom szolgálatában, miként alakítják őket a termelés és az állami ellenőrzés szükségletei, és így a városok – a konkrét földrajzi környezet – miként válnak az ellenforradalom fegyvereivé. Az így kialakuló “pszichogeográfia” a – tudatosan vagy organikusan kialakuló – földrajzi környezet hatásait vizsgálja az egyén viselkedésére¹¹.

Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról. Elméletük központi fogalma a látvány (spectacle), amely a valóság minden részletét áthatja. A kapitalista viszonyok között a világ valósága esetlegessé válik, és a korábbi konkrét létezők önmaguk (valóságos) jeleivé lesznek csupán. A látvány válik ennek a kvázi-világnak egyetlen objektív realitásává (amely tehát így semmiképpen sem puszta elképzelés): “A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.”¹² “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelés viszonyai uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg” – parafrálta Debord A tőke bevezető sorait. “Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik.”¹³

A megvalósult szituáció – 1968

“A nőknek, úgy látszik, az volt a szerepük, hogy harapják és rúgják a rendőröket.”

New York Times, 1968. július 5.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. Az események igazolták a szituacionisták várakozásait: a munkások, diákok, alkalmazottak (a “tágan értelmezett proletariátus”) fellázadt körülményei ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. “A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik, akárcsak Wilson Munkáspártja” – szögezte le René Vienet.¹⁴

A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Spontán volt abban az értelemben, hogy nem voltak előre begyakorolt vezetői, és autonóm abban az értelemben, hogy “nem hagyta kioktatni magát”, szembeszállt minden korábbi, jól beidegződött struktúrával, politikai szervezettel és üdvtannal. Ez reveláció volt. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket: “Forradalmi mámortól és lelkesedéstől fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (…) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(…) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (…) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (…) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (…) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.”¹⁵

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken (mint ezt már 1966-ban is bebizonyították), és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is¹⁶ létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így. A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. Leginkább még az anarchistákkal tudtak együttműködni, de velük is gyakran összekülönböztek, és éppen az anarchisták kompromisszum-készsége miatt. Oszlopos tagjai voltak azonban a Munkás-Paraszt-Diák Összekötő Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások ad hoc vezérkarainak. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik. Az 1968-as párizsi május mai magyarázói ezeket a feliratokat általában afféle “elmés jópofaságnak” tartják, de ezek az elhíresült feliratok (“Sohase dolgozz!”, “Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek vágyaim valóságában!”, “A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!”, “Az aszfalt alatt ott a strand!” stb.) mind-mind konkrét és komoly politikai üzenetet hordoznak.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel. Ezek közül három szolidaritási távirat, próbálkozás a kapcsolatfelvételre.

Az elsőt az amszterdami Társadalmi Kutatások Intézete kapta. A második így szól:

“Ivan Svitak professzornak, Prága, Csehszlovákia. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága testvéri üdvözletét küldi Svitak elvtársnak és a csehszlovák forradalmároknak. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a forradalmi Marxizmus!” A harmadik távirat: “Cenkaguren, Tokio, Japán. Éljen a japán elvtársak harca, akik egyszerre indítottak harcot a sztálinizmus és az imperializmus ellen. Éljenek a gyárfoglalások. Éljen az általános sztrájk. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

A következő két távirat már nem a szolidaritást fejezi ki, de érzékeltetik, hogy a Veszettek figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket:

“A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Kreml, Moszkva. Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal. Éljen a forradalmi marxizmus. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

“A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Mennyei Béke Tere, Peking. Reszkessetek, bürokraták! (…) Éljenek a gyárfoglalók. Éljen az 1927-es nagy kínai proletárforradalom, amelyet elárultak a sztálinista bürokraták. Éljenek a kantoni proletárok, akik fegyvert ragadtak az úgynevezett Népi Hadsereg ellen. Éljenek a kínai munkások és diákok, akik nekitámadtak az úgynevezett kulturális forradalomnak és a maoizmus bürokratikus rendjének. Éljen a forradalmi marxizmus. Le az állammal.”

Érdemes megfigyelni, hogy az utóbbi két táviratban nincsen semmiféle konkrét követelés. A szituacionisták semmit nem vártak az állam képviselőitől, nem követeltek – miként az anarchisták és a többi balos csoport – több szabadságot, emberi jogokat stb. De nem követelték ezt a francia államtól sem. Csakis saját magukban, a proletariátus forradalmi erejében bíztak, és abban, hogy a lázadás futótűz-szerűen terjed majd ki a társadalom minden rétegére és a Föld minden országára.

Több ország mozgalmával sikerült a Veszetteknek kapcsolatot teremteni. Javaslatok, levelek, szolidaritási táviratok érkeztek Indiából, Észak-Afrikából, Dél-Amerikából is. Itt azonban egy másik levelet idézek, amely talán hozzánk közelebb áll, és bemutatja, hogy a szituacionizmusnak hatása lehetett a “szocialista” országok langyos tavában is:

“Semmik vagyunk s minden leszünk

A semmiből jöttünk és a nyomorba érkeztünk

Igen

A szabad gesztus, a termelőeszközök spontán megszervezése maguknak a termelőknek a kezében, a közvetlen szükségletek realitása, a természetes, önmagát segítő jóakarat szervezete – saját munkánk értelmének tudatos felismerése: a munkástanácsok hatalma.

A teoretikus hűség rátalál gyakorlati kifejeződésére: saját valóságának tudatosságára.

Vagyis

Megváltoztatni az élet feltételeit, tudni meghalni, gyakorolni a szabad szerelmet, élni, vágyni a kétségeket, megérteni 1905-öt, Kronstadtot, Katalóniát, 1956 Budapestjét…

Ezenkívül

Elpusztítani a hatalmat, és nem beleülni. Pusztítani, hogy Más legyél, vagyis önmagad.

Így éld meg saját költészetedet.

A szabadság megtalálja saját szerkezetét a jelenlegi kapcsolatok elvetésében. Szóval ahelyett, hogy “Elnézést, őrmester úr”, mondd inkább: “Fordulj fel, mocsokállat!”, ami

A MEGÉLT DOLGOK ÁLTALÁNOSÍTÁSÁT JELENTI.

A lelkiismeret az egyetlen, amely nem eshet a konstruktivizmus csapdájába. Itt az idő az egyetlen működő utca-költészetre. A minimálprogram a ROMBOLÁS MűVÉSZETE: a par excellence politikai cselekvés. Ennek nincsenek szabályai és törvényei. A forradalom mindig naprakész, ha valaki kész a hatalom bűvölete ellen harcolni. Az uralkodás vágya a ma törvénye, a felszabadított rabszolga mentalitása, az engedelmesség szédülete, az intézmények misztikája és a rend vallása. A fasizmus gyökeres kiirtásához és Isten megöléséhez az út a KÁOSZON át vezet.

Az életünk a tét, és nem félünk a kockázattól. A Farkasok várnak. Az élet rövid. A saját magunk urai vagyunk, vagy nem vagyunk senkik és semmik. Vagyis a munka egy nagy hecc lesz, vagy MINDEN.

Szeretem mindannyiunkat.

Éljen a munkástanácsok hatalma.

Le a jugoszláv önigazgatással.

Egy jugoszláv elvtárs, aki ismeri a láncokat

“Világ Veszettjei, egyesüljetek!”

Bár ez a szöveg jóval “költőibb” és zavarosabb, mint a francia szituacionisták politikai írásai, mégis ugyanarról a tőről fakad. Elég, ha összehasonlítjuk a párizsi veszettek vezetőjének, René Rieselnek egy levelével, amelyet a Sorbonne egyetemi tanácsának írt kicsapásának megtárgyalása alkalmából:

“A KASTÉLY LÁNGOKBAN ÁLL!

A Párizsi Egyetem Rektori Tanácsának

Fonnyadt múmiák!

Az élet durva ignorálása nem hatalmaz fel benneteket semmire. Nem hiszitek? Az, hogy ma ott ülhettek, csupán a titeket védő rendőrkordonnak köszönhetitek. Valójában már senkit sem érdekeltek. Sirassátok el a jó öreg Sorbonne-t.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy bizonyos újítani akaró vén fingok védelmezni akarnak engem, feltételezve – egyébként tévesen –, hogy miután a pofájukba köptem, egyszer még elég szalonképes leszek ahhoz, hogy méltó legyek a védelmükre. Bár állhatatosak mazohizmusukban, de ezek az opportunisták még az Egyetemet sem tudják megreparálni. Egy nagy szart, Lefebvre úr!

Egyre többen vannak, akik csak egyetlen dolgot várnak már az oktatási rendszertől: az ösztöndíjat. Ezt ti elvettétek tőlem, szóval nincs vesztenivalóm. Kiboríthatom a bilit.

A mai tárgyalás természetesen egy nevetséges színjáték. A valódi tárgyalás hétfőn történt, az utcákon, és az állam igazsága fogva is tart azóta vagy harminc lázadót.

Elvtársaim követelése minden bebörtönzött feltételek nélküli elengedése (beleértve a diákokat is)!

A szabadság az a bűn, amelyben az összes többi bűn megtalálható. Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!

René Riesel, Párizs, 1968. május 10.”

Persze a szituacionisták és a Veszettek nem csak arra törekedtek, hogy polgárpukkasztó manifesztumokban körvonalazzák céljaikat. Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit anarchistáit is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

“Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttműködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erőszak kezdődik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erőszakkal szemben. (…) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell őriznie az erőszakos akciók módszerét mint egyetlen erősségét. De mindenekelőtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat előre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (…) Az erőszak már befogta a politikai csoportok főnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!¹⁷

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

Veszettek, Párizs, 1968. május 6.”

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek… A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek. A következő levelet a londoni Radikális Diákszövetség írta a francia diákoknak és munkásoknak:

“Mi is érezzük a rendőrbunkók ütését és a könnygáz bűzét; nem ismeretlen előttünk úgynevezett vezéreink árulása sem. Ezeknek a tapasztalatoknak az összessége bebizonyította számunkra a szolidaritás szükségességét az elnyomás elleni élő harccal az egész társadalomban csakúgy, mint az egyetemeken… De ti, elvtársak, tovább vittétek ezt a harcot: az egyetem osztálytermészetének megkérdőjelezésétől a munkásokkal együtt folytatott harc felé, amelynek célja a teljes kapitalizmus térdre kényszerítése. Elvtársaitokkal a gyárakban, a kikötőkben, az irodákban, elpusztítottátok a kapitalista Európa stabilitásának mítoszát, és így remegtettétek meg a rezsimeket és a burzsoáziát. Az európai tőzsdéken reszketnek a kapitalisták, a professzorok, és az idős gerontokraták kétségbeesve igyekeznek magyarázatot találni a tömegek akcióira… Elvtársak, ti újjáélesztettétek 1871 és 1917 hagyományait, és új erőt adtatok a nemzetközi szocializmusnak.”

A Columbia Egyetem (USA) sztrájkbizottsága a következő nyilatkozatot tette közzé június elején:

“Több mint két hete tizenkét millió francia munkás és diák lépett általános sztrájkba ugyanazok ellen a viszonyok ellen, amelyek minket itt Amerikában is sújtanak. A szakszervezeti bürokraták – beleértve a “kommunista” CGT vezetését is – azon igyekeznek, hogy visszafogják a mozgalmat, és kompromisszumot érjenek el a munkaadókkal és a gaulle-ista kormánnyal. Azonban a munkások elhatározták, hogy fenntartják a sztrájkot addig, amíg minden követelésüket nem teljesítik. Ha győzünk Franciaországban, akkor ez új életet lehel a nemzetközi mozgalomba, amely máris jelentkezik Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Japánban, és még itt, az Egyesült Államokban is. Amikor mi itt megkezdjük harcunkat, akkor ezáltal segítjük a győzelem feltételeinek megteremtését Franciaországban és mindenütt a világon. Az ő harcuk a mi harcunk. A francia munkások és diákok ránk várnak, hogy itt, Amerikában reagáljunk arra a hatalmas lépésre, amelyet ők már megtettek egy új társadalomért folytatott harcunkban.”¹⁸

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak, a Jocelyneket pedig felszívta a fogyasztói társadalom porszívója.

Az elszalasztott szituáció – 1968 után

Ez lett hát a franciaországi események kifutása. A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is. Perlman a következő levéllel fordult az amerikai szekció vezetőihez, akik tagságuk és döntéseik megerősítését kérték a párizsi központtól:

“Kedves aparátcsikok!

Legutóbbi leveleitek talán többet értek volna, ha az elsőnek a másolatát és a másodiknak az eredetijét nem külditek el a Szituacionista Internacionálé egy funkcionáriusának tagfelvételi kérelmetek mellékleteként. Érvelésetek logikájának rosszat tett, hogy pusztán a szituacionista doktrínához való ortodoxiátok kifejezésére szolgált. Sokkal őszintébbnek hatott volna ‘szakításotok Fredy Perlman-el és a Black and Red-el’, ha nem egy olyan Egyház papjainak jóindulatát akartátok volna kivívni vele, amely híveitől elembertelenítő vallomásokat követel hűségük bizonyítékaként.

Még rosszabb szájízt ad, hogy éppen akkor törleszkedtek a Szituacionista Internacionáléhoz, amikor az a nagy tisztogatások korszakát éli (Khajati, Chasse, Elwell, Vanegeim stb.). No igen, sokan csatlakoztak a Kommunista Párthoz éppen a sztálini tisztogatások idejében… Persze elnézést, hiszen azon a rózsaszín szemüvegen át nézve, amit mostanság viseltek, én nyilvánvalóan nem tudom, mit beszélek. Én az összes többi bürokratikus szervezetről beszélek, véletlenül sem a Szituacionista Internacionáléról. Hiszen ennek a bürokratái nem is bürokraták. A tisztogatásai egyáltalán nem is tisztogatások. Az ideológiája nem ideológia; gyakorlata: kinek is? ja, megvan: gyakorlata a proletariátus antibürokratikus gyakorlata. Ez a gyakorlat igazolja a mocskolódásokat, sértéseket, vallomásokat, tisztogatásokat, amelyek szükségesek a Koherencia koherensen tartásához. Ez a Szervezet egyedülálló: ellentétben a sztálinista pártokkal, a Második, Harmadik és Negyedik Internacionáléval, a Szituacionista Internacionálé maga a világ forradalmi mozgalma, ezért egyesek nem is tagfelvételért fordulnak hozzá, hanem ‘autonóm pozitív létezésért a nemzetközi forradalmi mozgalom keretei között’ (leveletek Verlaan-nek).”¹⁹

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A néhány maradék ortodox szituacionista veterán, leginkább Debord, elkeseredett és egyre inkább kiüresedő utóvédharcokat folytatott. Debord – akit ellenfelei végül már csak Guy The Bore-nak (Guy, az Unalom) neveztek – a szituacionista elmélet egyetlen avatott értelmezőjének tekintette magát. 1994-ben öngyilkos lett. ő és társai nem vették észre, hogy maga a szituacionizmus is látvánnyá vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé. Politikai ereje odalett, és odakerült a polcra a többi talaját vesztett egykor forradalmi irányzat: a szürrealizmus, a dada, a futurizmus stb. mellé. Hatása azonban mindegyiknél nagyobb és fontosabb volt. Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések, és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (“a kapitalizmus költészete”, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint “a tiszta szellem bomlási folyamata” – máig is hat.

Nem utolsósorban azért, mert a történelem még semmire sem adott azóta sem megnyugtató választ.

Jegyzetek

¹ John McDermott: Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában. In: Eszmélet, 38. szám, 82. old.

² René Vienet: Enragés and Situationists in the Occupation Movement, France, May ’68. New York – London, 1992.

³ McDermott, 78.

⁴ A “baloldaliság” problémájával némileg részletesebben foglalkozom korábbi cikkemben: Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968. In: Eszmélet, 37. szám. 110–112 old.

⁵ Ebből a szempontból másodlagos, hogy ezek az ideológiák valamilyen szociáldemokrata formában (marxizmus-leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, guevarizmus stb.) vagy anarchista formában (kollektivista, ill. individualista anarchizmus, kontemplatív miszticizmus, modern nihilizmus stb.) jelentek-e meg. Általában véve minden ideológia igyekszik saját “külön elveinek kaptafájára húzni a proletármozgalmat ” (Marx).

⁶ Természetesen a legtöbb irányzatnak megvolt a maga favorizált területe. A maoisták logikusan Kínára és a “Harmadik Világra” figyeltek, ez utóbbiban a guevaristákkal osztozva; a trockisták és a radikális szociáldemokraták (a neosztálinisták – nem a keleten hatalmi pozícióban lévő pártokra gondolok itt elsősorban) – más-más előjellel a “szocialista országokra” összpontosítottak; az anarchisták többnyire lokálisan gondolkodtak, míg az individualisták önmagukat szemlélték elmélyülve. Átfogó szemléletre azonban mindannyian legfeljebb verbálisan törekedtek.

⁷ Asger Jorn: Situationnistes et Automation. In: Internationale Situationniste No. 1., 1958 június.

⁸ A tanácskommunisták tevékenysége általában kevéssé ismert, különösen a volt “szocialista” országokban. A tanácskommunisták – szemben a lenini pártelképzeléssel – a forradalom erejét a munkástanácsokban (szovjetek) látták. Elutasították a szakszervezeti és a parlamenti harcokat, a burzsoáziával való bármilyen kompromisszumot, és kiálltak az alulról szerveződő, önmagát centralizáló szervezet eszméje mellett. Bár 1917–19 folyamán még a nyugat-európai kommunista mozgalom többségét alkották, de a megszilárduló bolsevik állam információs apparátusával és nemzetközi tekintélyével szemben vereséget szenvedtek. Legfőbb teoretikusaik a holland Anton Pannekoek és Hermann Gorter, valamint a német Otto Rühle voltak. A Német Kommunista Pártból (KPD) való kizárásuk után létrehozták a – KPD-nél nagyobb tagságú – Német Kommunista Munkáspártot (KAPD), majd a Kominternből való kizárásuk után a Kommunista Munkásinternacionálét (KAI). A harmincas években a mozgalom kis csoportokra bomlott (Magyarországon is működött egy csoportjuk a harmincas évek elején Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetsége néven, Hartstein Iván vezetésével). Ellenük, és az olasz “absztencionista kommunista frakció” (Amadeo Bordiga és elvtársai) ellen írta Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjét, amely különös karriert futott be: ez volt az egyetlen Lenin írás, amelyet a náci Németországban hivatalosan megjelentettek…

⁹ Musztafa Khajati: On the poverty of student life – considered its economic, political, psychological, sexual and particulary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. UNEF, Strasbourg, 1966.

¹⁰ Ernest Guy Debord: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. Első angol nyelvű kiadás: The Society of the Spectacle. ford.: Fredy Perlman és mások. Radical America – Black and Red, Detroit, 1970. Magyarul az első fejezet olvasható az Eszmélet 37. számában.

¹¹ A tudatos várostervezés példája Párizs, amit az 1848-as és az 1871-es felkelések tapasztalatain okulva teljesen átépítettek. Lebontották a sikátorokat, széles sugárutakat építettek, széttelepítették a munkásnegyedeket, és mindezt azért, hogy egy újabb felkelés esetén megkönnyítsék a rendfenntartó erők munkáját. Az organikus városfejlődés példája az a folyamat, ahogyan a világ városaiban elkülönülnek a munkásnegyedek, a gyárnegyedek, a gazdagok lakóterületei stb. A szituacionisták ugyanakkor közvetlen javaslatokat is kidolgoztak a meglévő városok forradalmi felhasználására (“addig is, amíg újakat nem hozunk létre”). Ilyen – képekkel illusztrált – átalakítási leírás pl.: Cliff Harper: Visions. 6 drawings. In: Vernon Richards (ed.): Why Work? Arguments for the Leisure Society. Freedom Press, London, 1983.

¹² A látvány társadalma, 4. tézis.

¹³ A látvány társadalma, 1. tézis.

¹⁴ Vienet, 19–20. old.

¹⁵ Ronald Sukenick: A madarak. In: Entrópia. Mai amerikai elbeszélők. Bp., 1981. Ford.: Kúnos László.

¹⁶ Csak néhány kiragadott példa: az FNAC áruházlánc, a Renault, a Wonder, a Francia Futballszövetség, a Sud Aviation stb. Ez is mutatja, hogy a szituacionisták – az események közepette – sikeresen kitörtek értelmiségi-egyetemi elszigeteltségükből. Amit – többé-kevésbé érthetően – megfogalmaztak, az ekkor “benne volt a levegőben”.

¹⁷ A Szituacionista Internacionálé bordeaux-i szervezete.

¹⁸ A két forrást idézi: Vienet, 118. old.

¹⁹ Idézi: Luther Blisset: Guy Debord Is Really Dead. Sabotage Editions, London, 1995. 40. old.