Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.

1998-ban az USA-ban és Angliában megjelent egy könyv A piaci szocializmus – Viták szocialisták között címmel, amelyet Bertell Ollman szerkesztett. Már a legelső oldalon feltűnnek a vita résztvevői – egyfelől David Schweickart és James Lawler, másfelől Hiller Ticktin és Bertell Ollman. Valamennyien a szocializmus hívei, egyetértés azonban nincs köztük: az első kettő a piaci jellegű szocializmus mellett áll ki, az utóbbi kettő pedig a nem piaci meghatározottságú szocializmust tartja helyesnek. Ez a nézetkülönbség az USA-ban és Angliában mind a mai napig választóvonal a szocializmus hívei között. A kötetet záró, válogatott bibliográfia (a cikkeket nem számítva) csupán a 90-es évekből 27 könyvcímet sorol fel a tárgyban mindkét tábor részéről. Csak ízelítőül néhány: N. Scott. Arnold: A piaci szocializmus filozófiája és gazdasága, London, 1994; U. Cockshott és A. Cottrell: Az új szocializmusért, Nottingham, 1993; R. Lein: A piaci tapasztalat, Cambridge, 1991; D.McNally: A piac ellen, London, 1993; I. Mészáros: Túl a tőkén, New York, 1996; S. Moore: Marx a piac ellen, Pennsylvania, 1993; J. Roemer: Jövő a szocializmusért, Cambridge, 1994; D. Schweickart: A kapitalizmus ellen, Cambridge, 1993; J. Janker: A felülvizsgált és korszerűsített szocializmus: a piaci szocializmus felé, New York, 1993 stb. Mint már a címekből is kiderül, a gondolatok akörül forognak, hogy milyennek kell lennie a szocializmusnak – piacinak vagy nem piacinak –, ami napjainkban, vagyis a Szovjetunióban és jó néhány más országban létezett szocializmus csődje után, a nyugati szakemberek vitáiban a legalapvetőbb kérdés. Márpedig e szakemberek száma szemlátomást egyáltalán nem csökken, legalábbis az Egyesült Államokban nem, ahol a 70-es évektől fogva a legnagyobb érdeklődés tapasztalható a szocializmus iránt a nyugati országok között.

Térjünk vissza azonban 1998-hoz, az A piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című könyvhöz. B. Ollman kötete a bevezetőt követően négy részre tagolódik: az elsőben D. Schweickart és J. Lawler nyilatkozik meg a piaci szocializmus “mellett”, a másodikban H. Ticktin és B. Ollman szól “ellene”, a harmadik rész “Kritika” (Schweickarté Ticktinről, Ticktiné Schweickartról, Lawleré Ollmanról, Ollmané Lawlerről), végül a negyedik a “Válasz” (Ticktin, Schweickart, Ollman, Lawler részéről). Mint látjuk, a szerzők minden lehetőséget megkapnak rá, hogy kifejtsék álláspontjukat a szóban forgó kérdésben, megbírálják egymást és választ fogalmazzanak meg az őket ért kritikákra. Már most megmondjuk azonban, hogy nem jutnak egységes véleményre. Ennek ellenére érvelésük elmélyült, és közösen olyan képét nyújtják a mai szocializmusnak, amely minden figyelmet megérdemel. Megjegyzendő, hogy valamennyien tudományos munkák szerzői és egyetemi oktatók, akik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problémáival foglalkoznak.

B. Ollman bevezetőjében a következő kérdéseket veti fel: miben is áll a piaci szocializmus?, miképpen működik majd?, milyen aktuális problémákra kínál megoldást?, melyek állítják megoldhatatlan feladatok elé?, miképpen viszonyul a kapitalizmushoz?, miképpen a szocializmus hagyományosabb változataihoz?, Marx kijelölt-e valamilyen szerepet a számára?, miket hiányolnak majd belőle más szocialisták és miket javasolnak helyette? A kötetben szót kapott négy, a vitában a kérdéseket a lehető legmélyebben megvizsgáló szocialista tudós, kettő “pro”, kettő “contra” adja meg a maga válaszát ezekre a kérdésekre.

Az első, “A piaci szocializmus védelmében” fejezetcímet viselő részben D. Schweickart a “pro” oldalon, a piaci szocializmus védelmében szólal meg. Azt elismeri, hogy a Szovjetunióban a szocializmus csődöt mondott, de már nem osztja Kornai János véleményét, amely szerint “a társadalmi tulajdon túlsúlya és a piac működése összeegyeztethetetlen” (Kornai János: The Socialist System The Political Economy of Communism, Princeton, 1992, p. 500). Két okból sem: először is, mert az elmúlt 20 évben hatalmas irodalom született a kapitalizmussal szembeállítható alternatív piaci rendszerekről, ami eleve lehetővé tesz bizonyos másfajta következtetéseket. Másodszor pedig azért nem, mert a világ jelenleg legdinamikusabb gazdasága, amely 1,2 milliárd embert fog össze (Kínában) – piaci szocialista rendszer. D. Schweickart elismeri azonban, hogy Kína példájával nem könnyű védelmezni az ő nézeteit. Kínában kivégzések történnek, megsértik az emberi jogokat, nincs demokrácia, a dolgozókat kizsákmányolják stb. Ugyanakkor, ha “szocializmus” alatt olyan korszerű gazdaságot értünk, amelyben a termelés jelentősebb része nincs magánkézben, akkor Kínában kétségtelenül szocialista gazdaság működik. Kína nemcsak piaci szocialista országnak állítja magát, hanem ezt az önmeghatározást a tapasztalati tények is alátámasztják. Ugyanis 1990-ben a kínai nemzeti összterméknek mindössze 5%-a került ki a magánszektorból, miközben a mezőgazdaságban 2 400 000 termelőszövetkezet működött az állami szektor pedig 100 millió dolgozót foglalkoztatott. Ez a fajta, piaci elveken működő, szocialista gazdaság felettébb sikeresnek bizonyult. Az utolsó tizenöt esztendőben évi 10%-os növekedést volt képes felmutatni, minek következtében az egy főre jutó fogyasztás több mint a kétszeresére nőtt, a gyermekhalandóság több mint 50%-kal csökkent, a várható élettartam pedig 67 helyett 70 év lett. És mindemellett a Dzsini-hányadossal(?) mért egyenlőtlenség ténylegesen csökkent azáltal, hogy kisebb lett a különbség a városi és a falusi lakosság jövedelme között.

Egyelőre nem tudjuk még, hogy miként végződik majd a kínai kísérlet, írja Schweickart. Elképzelhető azonban, hogy Kína ura marad az általa felszabadított energiának, és elindul a demokratizálódás felé, de éppígy az is, hogy egészen más irányt vesz. Mindenesetre egy ilyen nyilvánvaló példa mellett erősen kétséges az az állítás, hogy a piaci szocializmus nem működik. Ám valójában mi is az, hogy piaci szocializmus? D. Schweickart azt mondja, hogy tézisét két alapvető megközelítésből próbálja megvédeni: a) a piaci szocializmus egy olyan életképes gazdasági rendszer, amely jelentősen felülmúlja a kapitalizmust úgy a szocialista, mint a többi értékek szempontjából; b) ez az egyetlen olyan formája a szocializmusnak, amely az emberi társadalomfejlődés jelenlegi szintjén egyidejűleg életképes és kívánatos. A szocializmus nem piaci elvekre épülő formái gazdaságilag életképtelennek, normatíváikban pedig elhibázottaknak bizonyultak, s gyakran mindkét jellemzőt egyszerre viselték magukon.

A piachoz igazodó szocialista gazdaság megszünteti illetve olyan módon korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát, hogy az állam vagy a dolgozók valamilyen tulajdonformájává változtatja őket. Megtartja a piacot mint olyan mechanizmust, amely koordinálja a gazdaság nagy részét, ám általában korlátozza olyan szabályozók révén, amelyek a kapitalizmusban nem jellemzőek. Megteheti, hogy a munkát pénzre váltja, de azt is, hogy nem, amikor is a munkahelyi demokrácia keretein belül a dolgozók nem szerződésben kikötött bért kapnak, hanem meghatározott részt a vállalat tiszta jövedelme után. Az utóbbi esetben a rendszer “munkásönigazgatáson alapuló” piaci szocializmusnak nevezhető.

A piaci szocializmusnak a legkülönfélébb elméleti modelljei bukkantak fel az utóbbi években, az álláspont védelmezői azonban néhány pontban egytől egyig megegyeznek egymás közt:

1. A piac nem feltétlenül azonos a kapitalizmussal.
2. A központi tervezés nem összeegyeztethetetlen a piaci mechanizmussal.
3. A piaci szocializmusnak nincs életképes és vonzó szocialista alternatívája, ami azt jelenti, hogy a piac kínálkozik a meghatározó (ha nem is tökéletes) mechanizmusnak az életképes gazdaság megszervezésére az erőforráskorlátos gazdaságban, a szűkösség viszonyai között.
4. A piaci szocializmus bizonyos formái gazdaságilag életképesebbek és jelentősen fejlettebbek lehetnek a kapitalizmusnál.

A továbbiakban D. Schweickart részletesen kifejti mind a négy pontot. Egyebek közt, hosszasan taglalja a központilag irányított gazdaság mibenlétét. Ez felfogásában az olyan gazdaság, amelyben a központi tervező apparátus dönti el, hogy hol, mikor, mit milyen minőségben és mennyiségben termeljenek. Ennek a fajta gazdaságnak a problémák négy csoportjával kell számolnia: információs problémákkal, az ösztönzés problémáival, autoritárius tendenciákkal és a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémákkal. Ami a problémák első csoportját illeti, a szerző Mises és Hayek álláspontjának cáfolatával kezdi, akik abból indultak ki, hogy a központilag irányított szocializmus fennmaradása “lehetetlen”. Hivatkozik a Szovjetunióra, amely a legnehezebb időkben is képes volt rá, hogy polgárainak élelmet, ruhát, cipőt és oktatást biztosítson, amellett világszínvonalú tudományt is teremtett.

A “lehetetlen” ellentéte azonban nem az “optimális”. A szovjet gazdaság mindig küszködött azzal, hogy a hatékonyság követelményeinek nem tudott eleget tenni, sőt, ahogy a gazdaság fejlődött, ez a probléma egyre súlyosabbá vált. Az információs problémák már akkor jelentkeztek, amikor a gazdaság még kevés terméket állított elő, és a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, aztán ahogy mind több és jobb termékre lett szükség, ezek a problémák megoldhatatlanokká váltak.

A második csoportba a megfelelő ösztönzés hiányából adódó problémák tartoznak, amelyek központi tervezés mellett meglehetősen széles körben jelentkeznek. Ha a termelés kvótáit a tervező intézmény szabja meg, akkor a vállalatok kevés ösztönzést éreznek arra, hogy erőforrásaikat a fogyasztók valós igényeinek megfelelően mozgósítsák. Mi több, a vállalatok hajlamosak rá, hogy korlátozzák a kapacitások kihasználását és növeljék igényeiket a központ felé, csak hogy minél könnyebben teljesítsék a terv rájuk eső részét. Ha biztosítva van a foglalkoztatottság, a vállalat bevételei pedig nincsenek összhangban a kiadásaival, akkor a dolgozók kevés ösztönzést éreznek a munkára. Végezetül, ha az egész gazdaságért a tervező apparátus felel, akkor nemigen ösztönzi semmi, hogy bezárja a kevéssé hatékony vállalatokat, mert azzal munkanélküliséget idéz elő, és új munkahelyeket kell teremtenie az elbocsátott dolgozóknak.

A problémák harmadik csoportját az autoritárius tendenciák, vagyis a politikai problémák alkotják. Például a központi tervezés előreláthatólag a legnagyobb egységekben fogja összpontosítani a termelést, még ha a túlzott méretek a hatékonyság rovására mennek is, mert maga a tervezés annál egyszerűbb, minél kisebb a vállalatok száma.

Végül hátra vannak még a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémák. Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor nemigen érdekeltek a korszerűsítésben. Nem csoda hát, hogy a központilag irányított gazdaságokban a vállalatigazgatók és a tervezőmérnökök rendszerint “konzervatív” beállítottságúak. Kockáztatniuk általában nem kell, legfeljebb akkor, ha a kockázatos lépések fent fogalmazódnak meg, de ilyen esetekben sem bírálják a hibás elképzeléseket, mert a felelősség tovább hárítható, ha éppen nem teljesül a terv.

Ezt a kritikát fogalmazza meg D. Schweickart a szovjet és szovjet típusú gazdaságról. A továbbiakban bírálja még a nem-piaci, decentralizált gazdaság eszméjét, és kiköt John Roemernek (róla még külön ismertetésben szó lesz) a piaci szocializmusról alkotott modelljénél, amelyet már elvi szinten elfogad. Ily módon alakítja ki ezután végül a piaci szocializmus egy sajátos modelljét.

Az én saját piaci szocialista modellem – írja Schweickart – abban tér el Roemerétől, hogy a dolgozók önigazgatását teszi meg a rendszer alapjává, ez akadályozná meg a termelőeszközök tulajdonának egyenlőtlen megoszlását. Akárcsak a roemeri modellben, itt is minden vállalat versenyben áll a többivel. És ugyanígy itt is a bankok folyósítják a pénzt a beruházásokhoz, azonban ezek a bankok társadalmi, nem pedig magántulajdonban lévő intézmények.

A gazdasági demokráciának ebben a modelljében nincs értéktőzsde, mint ahogy részvények sincsenek. Az ország tőkeaktívuma kollektív tulajdon, ami fölött a dolgozók rendelkeznek, és ők is használják fel. Ennek eredményeként minden vállalatot demokratikus módon a dolgozók irányítanak, akik valamennyien egyenlő döntéshozatali jogokat élveznek – egy fő, egy szavazat – a vállalat vezetőségének a megválasztásakor. A gazdasági demokráciában működő vállalat modellje a politikai közösség, nem pedig a magántulajdonban lévő cég. A vállalat nem tárgy, amelyet a dolgozók közösen birtokolnak; sokkal inkább egy általuk irányított társulás.

A gazdasági demokrácia legfőbb megkülönböztető jegye a munkás-önigazgatás. Jellegzetes tulajdonsága, amiben eltér a kapitalizmustól (és a szocializmus roemeri modelljétől), az a saját mechanizmusa, amely létrehozza és elosztja az alapokat az új beruházásokhoz. Akárcsak a kapitalizmus, a roemeri piaci szocializmus is megengedi a magán-megtakarításokat mint a tőkefelhalmozás forrását. A gazdasági demokrácia nem nélkülözheti az adóztatást. Minden vállalat köteles adót fizetni az ellenőrzése alá tartozó tőke után. Az adók révén visszanyert összeg a társadalom befektetési alapját képezi, ami ily módon visszaáramlik a gazdaságba. Ezt a piacot nem a tőkemozgás szabályozza. A gazdasági demokráciában a tőke általános formában visszatér a közösséghez, az egyes emberekhez. A pénzalapok “kölcsön formájában” jutnak el a vállalatokhoz a társadalmi bankok hálózatán keresztül, és az ilyen kölcsönt kétféle alapon lehet kapni: akkor, ha a tervek szerint nyereség és/vagy munkahelyek létesítése várható tőle. Csupán ezen a ponton jutnak érvényre a piaci feltételek, de még ekkor sem lesznek a beruházások kizárólagos kritériumai. Általánosságban a gazdasági demokrácia olyan gazdasági rendszer, amely három alapvető struktúrán épül fel: a vállalatokon belül a munkásönigazgatáson, a tőkebefektetés társadalmi ellenőrzésén, valamint a termékek és a szolgáltatások piacán. Ez alapvetően különbözik a kapitalizmus mint rendszer meghatározó vonásaitól, amelyek nem mások, mint a bérmunka, a termelőeszközök magántulajdona, végül az árucikkek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő piaca.

D. Schweickart a Kapitalizmus ellen (1993) című könyvében részletesen bizonygatja, hogy modellje gazdaságilag életképes, és számos elemében meghaladja a kapitalizmust. Elsősorban azért, mert egyenlő jogokra épül oly módon, hogy a jövedelmet elválasztja a tulajdontól. Lényegesen demokratikusabb is a kapitalizmusnál, miután kiterjeszti a demokráciát lefelé is, a munkahelyekre, és felfelé is, a makrogazdaságot irányító politikai intézmények területére. Pontosan az ellentéte annak, ami talán a modern kapitalizmus legdestruktívabb vonása, vagyis a tőke hipermobilitásának.

Ez már valóban szocializmus volna? Akárhogy is, de a verseny itt még mindig létezik, még van egyenlőtlenség, még érvényesül a reklám, még fenyeget az esetleges munkanélküliség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni Marx meghatározását. A szocializmus a kapitalizmus méhében fogan meg, és ezáltal magán viseli származásának nyomait. Ez még nem a tökéletes társadalom, hanem egy olyan nem-kapitalista gazdasági alakulat, amely megőrzi a kapitalizmus valamennyi vívmányát, de sorra megszabadul legrosszabb vonásaitól.

Úgy esett, hogy ez alkalommal meglehetős részletességgel mutattuk be olvasóinknak D. Schweickart álláspontját, lévén hogy egyáltalán nem szokványos. Mostantól fogva azonban tömörebbre fogjuk az ismertetést.

A második hozzászóló (szintén a piaci szocializmus védelmezője), aki “Marx mint piaci szocialista” című írását közli a könyvben, a szovjet olvasó előtt is ismert James Lawler. A mai bonyolult gazdaság – kezdi okfejtését – egyetlen központi szerv által nem irányítható. A szovjet gazdasági renddel szemben is rendszerint ez a kritika fogalmazódott meg. Az egykori Szovjetunió reformereinek is ez volt az alapgondolata, amelynek jegyében útjára indították az átalakítás tervét. Lehetséges persze, hogy bizonyosfajta gazdasági centralizmus kezdetlegesebb gazdasági feltételek között még működik, a gazdaság fejlődése azonban a döntéshozatal decentralizált rendszerét követeli meg, a decentralizáció pedig piacgazdaságot tételez fel.

Vannak egyesek, akik elfogadják ennek az állításnak az igazságát, ám azt a következtetést vonják le belőle, hogy a liberális kapitalista társadalommal “lezárult az emberiség történelme”, a kapitalizmus baloldali bírálói azonban elhatárolódnak ettől a feltételezéstől. ők úgy vélik, hogy a szocialista rendszerek összeomlását inkább a tervezési módszerek technikai fogyatékosságai és a kapitalista világ részéről jövő nyomás idézte elő, nem pedig az, hogy az alapgondolat – a szocialista eszme – elhibázott lett volna. Mások a szocializmus gyengeségét a valódi demokrácia hiányával magyarázzák mind a vezetésben, mind a tervezői mechanizmus ellenőrzésében. Ugyanakkor az árnyaltabban gondolkodó szocialisták mindig is elutasították a központi tervezést, és azt bizonygatják, hogy a szocializmusban fenntarthatóak a piaci viszonyok. A központosított “állami szocializmus”-nak, amely a szovjet történelem leghosszabb időszakát jellemezte – ha egyáltalán szocializmusnak volt nevezhető – szükségképpen egészen más, mint a decentralizált piaci szocializmus, amely szorosan kapcsolódik a pluralista demokrácia intézményeihez.

Az én álláspontom – fejtegeti J. Lawler – a piaci szocializmusfelfogás irányába hajlik. Úgy hiszem, hogy a piaci szocializmus gondolatát Marx és Engels is osztotta, Lenin pedig meg is valósította a Szovjetunióban az 1920-as években. Bizonyíték rá, hogy igen részletesen foglalkozik vele Marx és Engels a Kommunista Párt kiáltványában, Engels A kommunizmus alapelveiben, Marx a Tőke első és harmadik kötetében, A gothai program kritikájában, valamint a Polgárháború Franciaországban című művében. A piaci viszonyok megelőzték a kapitalizmust, és ennélfogva lehetséges, hogy valamilyen formában fennmaradnak a kapitalizmus után is – írja Lawler. Ennek megfelelően ismét Marx és Engels munkásságára hivatkozik, és talál is olyan itt-ott elszórt megjegyzéseket, amelyek szerinte alkalmasak a piaci szocializmus koncepciójának alátámasztására. Elismeri, hogy Marx és Engels soha nem használta a “piaci szocializmus” kifejezést, ugyanakkor a kapitalizmus utáni társadalmat egyértelműen két stádiumra osztották, mondván: az első szakaszban tovább élnek még a piaci viszonyok, és a szocialista vállalatok versenyben maradnak a kapitalistákkal, s csak a második stádiumban kerül a gazdaság általános irányítása a dolgozók kezébe. Lawler hat momentumban összegzi az átmenet folyamatát: 1. Önigazgató jellegű munkahelyek, amelyek az új társadalom csírái. 2. Ebből hajtanak ki az új társadalom első kezdeményei, a szövetkezeti formában működő vállalatok. 3. A kapitalista társadalom forradalmi átalakulása. 4. A kapitalista társadalom nem létezik többé, ugyanakkor az árutermelés továbbra is meghatározó szerepet kap, bár már megjelennek a tervezés tudatos megszervezésének módszerei. 5. A társadalomban még a polgári jogok érvényesülnek. Pénzről már nincs szó ugyan a fogalom teljes értelmében, azonban valami még betölti a pénz funkcióját. Ugyanígy, jóllehet piac sem létezik már a szó átfogó értelmében, de valamilyenfajta korlátozott piac azért működik még. 6. A kommunista társadalom végleg elsajátítja önmagát, megszüntet mindenfajta elidegenedést, s ezzel befejeződik az emberiség önfelszabadításának folyamata.

A kötet második részében előbb Hillel Ticktin emel szót a piaci szocializmus “ellen”. Írásának címe: Problémák a piaci szocializmussal. A tanulmány – írja – azt kívánja bizonyítani, hogy a piaci szocializmus gyakorlatilag lehetetlen, nem vonzó és egyértelműen semmi köze sincs a szocializmushoz. Elsőnek Proudhon vetette fel a “szocialista piac” gondolatát. Marx azonban A filozófia nyomorúságától (1847) kezdve cáfolta azt. Nevetségesnek találta Proudhon próbálkozásait, amelyekkel elutasította a bérmunkát és a tőkét, miközben megtartotta a piacot. A marxizmus ellenérzése a piaccal szemben azon alapul, hogy a kapitalizmus a hanyatlás korszakába jutott és vele együtt az érték meg a piac is.

Magától értetődik, hogy a piaci szocializmus egészen más kérdéseket vet föl a marxisták és a nem marxisták számára. A nem marxisták számára piaci szocializmus olyan gazdaságban valósulhat meg, amelyben széles körű az államosítás, és a piac azok között a vállalatok között működik, amelyek továbbra is a nyereségesség alapján működnek. A marxisták számára a szocializmusban megszűnik a bérmunka, következésképpen a dolgozók munkaerejének áruba bocsátása is, miután ők ellenőrzik az egész gazdaságot és az egyes vállalatokat is. Ez azt jelenti, hogy a piac többé nem irányítja a társadalmi munkafolyamatot, s így nem lehet a tere a tőke mozgásának sem. Áru és pénz nem létezik többé. Röviden szólva, a piaci szocializmus értelmezhetetlen fogalom a marxisták számára.

A marxisták szerint a dolgozó gazdája kell legyen a termelésnek. Azért dolgozik, mert felelősnek érzi magát a rendszerért, a vállalatért és az egyes emberekért, mégpedig annak egyenes arányában, ahogy munkája mind egyénibbé és alkotó jellegűvé válik. Munkaidejét saját eszközének tekinti, amely saját emberi önmegvalósítását szolgálja. Ez a társadalmi rend egyenlő jogokat biztosít mindenkinek a jövedelem tekintetében, a hatalom ellenőrzésében és az emberi méltóság szempontjából egyaránt.

A piaci viszonyok között a dolgozó munkája alárendelődik a felhalmozás és a profitabilitás elveinek. Versenyre kényszerül társaival, hogy munkát kapjon, hogy magasabb életszínvonalt érjen el, és előbbre jusson pályáján. A piaci szocializmus tagadja az emberi egyenjogúságot és antihumánus, amikor a dolgozót társaival való kemény, mechanikus versengésre kényszeríti.

A piaci szocialista tiltakozna ez ellen a beállítás ellen, mondván hogy mindez az ő felfogásának csupán a karikatúrája. A piaci szocializmus, hangoztatja, teljes foglalkoztatottságot és egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, a szabad és általános képzésnek, valamint az ingyenes egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Szüntelenül arra hivatkozik, hogy modern viszonyok között egyedül az ő elgondolása lehet életképes szocializmusmodell. Véleménye szerint minden társadalmat, amely megszüntetné a piacot, a bürokrácia, az elitizmus, a rossz hatékonyság és a szüntelen konfliktushelyzetek veszélye fenyeget.

Erre a marxista válasza az, hogy a piaci szocializmus nem létezhet, mivel azáltal, hogy minimálbéreket biztosít, magas szintre emeli a munkanélküliség elleni védelmet, csökkenti a munkaerő-tartalékokat, és adót ró ki a nyereségre s a vagyonra, éppen a piac ösztönző hatásait korlátozza. Következésképpen ebben a rendszerben a tőketulajdonosokat és a vállalatok vezetőit túl kevés tényező motiválja arra, hogy pénzt halmozzanak fel, a munkásokat pedig arra, hogy jól dolgozzanak. A kapitalizmus, mint Marx észrevette, azért működik, mert a nagy profitok reménye egyfelől, s a munkanélküliség réme másfelől a gazdaság valamennyi szereplőjét hatékonyságra ösztönzi. A piaci szocializmusban nem lennének meg ezek az ösztönző tényezők. Ugyanakkor az alapvető társadalmi viszonyok változatlanok maradnak. A dolgozónak, akit továbbra is a tőketulajdon kezelője ellenőriz, a gépek sebességéhez igazodva kell dolgoznia.

Még alapvetőbb dolog, hogy a szocialista társadalom csak olyan alakulat lehet, amelyben a gazdaság irányítását az emberi szükségletek kielégítése határozza meg. A “szükséglet” szót azonban a legszélesebb értelmében kell felfogni, úgy, hogy abban benne legyen minden aspektusa az emberi igényeknek, a szabadidőtől kezdve a műélvezetig, vagyis nem korlátozódhat az alapvető létszükségletekre.

A marxista felfogás szerint a piac szocialista viszonyok között, mivel működésének fontos feltételeit kizárják, nem maradhat fenn huzamosabban, hanem csak átmeneti jelenség lehet, mint ma Kínában. A piac nem technika vagy mechanizmus, hanem munka és tőke speciális társadalmi viszonya. Ezért szóba sem kerülhet a piac szocialista változata. Mindössze két életképes rendszer létezik, mégpedig a kapitalizmus és a szocializmus. Ami nem zárja ki, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban ne bukkannának fel nagy számban életképtelen hibridek is. Hogyha a piaci szocializmus lehetséges volna, irányítási formáit akkor is csak azok a társadalmak vennék át, amelyek szöges ellentétben állnának a szocializmussal.

Végső elemzésben egy következetes szocialistának a lényeget kell megragadnia. Más szóval, bizonyítania kell, hogy a szocializmusnak megvannak a maga megkerülhetetlen sajátos jellemvonásai, amelyek közül a legalapvetőbb a tervszerűség. A piac ennek ellenében dolgozik, mert nem teszi lehetővé azt, hogy a dolgozók tudatosan irányítsák a gazdaságot. Kiszolgáltatja a gazdaságot a spontán illetve anarchikus folyamatoknak, amelyekben a fő szerep azoknak jut, akik a tőkét kézben tartják. Márpedig ez csakis a kapitalizmus természetének felelhet meg.

H. Ticktin meglehetősen nagy teret szentel a bürokráciának, amelynek szerinte a legjellegzetesebb vonása, hogy önálló hatalomként létezik, kívül kerül minden olyan társadalmi kontrollon, amely megszabhatná: milyen döntések tartoznak tényleges kompetenciájába. A bürokrácia olyan esetekben jelentkezik, amikor a társadalmi többlettermékeket kezelő csoportok hatalma lép a többletterméket előállító csoportok hatalma helyébe. Ez a jelenség a történelem specifikus pillanataiban lép fel. Például akkor, amikor egy termelési eszköz tulajdona más kézbe megy át, és egyúttal a többlettermék ellenőrzésének formája is megváltozik. Ilyen körülmények között a többlettermék adminisztrációja azelőtt veszíti el korábbi formáját, mielőtt még az új kialakult volna. Ez lehetőséget kínál az adminisztráció tagjainak arra, hogy – viszonylagos értelemben – önálló hatalommá váljanak. Ebből alakul ki aztán a bürokrácia.

A Szovjetunióban a bürokraták uralkodó csoporttá léptek elő, mert semmilyen más társadalmi csoport nem került abba a helyzetbe, hogy kezébe vegye a hatalmat. Az adminisztráció tökéletesen függetlenítette magát azoktól, akiknek ellenőrzést kellett gyakorolniuk a többlettermékek felett. Ez nem egyedi eset, a történelemben gyakran előfordult.

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba szükségszerűen egy olyan folyamat, amelyben a régi formából egy előre nem meghatározható, sokszor még kaotikus módon jön létre az új társadalmi forma. Ezért teljes és közvetlen demokrácia, ami a szocializmus természetéhez tartozik, ekkor még lehetetlen. Ugyanakkor szükségessé válhat a társadalmi többlettermék elosztásának, felhasználásának tudatos irányítása. Ám ha ez nem demokratikus formában történik, akkor a döntéshozatali folyamat elkerülhetetlenül elbürokratizálódik. Ezen a ponton H. Ticktin számos olyan intézkedést vesz sorra, amelyek ezt megakadályozhatnák. Például először is sűrűbben lehetne kiírni választásokat. A négy- vagy ötévenkénti választások túlzott hatalmat adnak a megválasztott párt kezébe. Ha azonban egyetlen évre választanák a pártokat, akkor kénytelenek lennének teljesíteni ígéreteiket, máskülönben nem szavaznának rájuk újra az emberek. Másodszor, a szavazók minden egyes megválasztott képviselőt visszahívhatnának. Harmadszor, minden felelős tisztséget rotációs módon tölthetnének be, úgy, hogy elvileg mindenki minden egyes közéleti posztot betölthetne. Negyedszer, mindenkinek elérhetővé kellene tenni a legmagasabb képzettséget, aki képes volna élni ezzel a lehetőséggel. Ez az utolsó pont alapvető annak az érvnek a cáfolatára, hogy az egyszerű emberek nem képesek vezetésre, ha nincs meg hozzá a kellő jártasságuk. Végső soron az átmeneti időszak történelmi feladata az lenne, hogy felszámolja a bürokráciát, mivel az a régi, nem pedig az új társadalmat képviseli.

A második rész második hozzászólója – Bertell Ollman. Tanulmányának címe: “A piac misztifikációja a kapitalista és a piaci szocialista társadalmakban”. ő azzal a gondolattal indít, hogy a kapitalista társadalom áttekinthetetlen, majd kifejti, hogy miként szül a piaci gyakorlat piaci ideológiát, miként misztifikálódik a termelés, bújik álarc mögé a kizsákmányolás és az elidegenedés, végül miként torzul el az egész társadalom, s ezzel együtt múltja és lehetséges jövője. Valamivel később felteszi a kérdést: képes-e rá a piaci szocializmus, hogy kiküszöbölje a piac valóságtorzító hatását? A válasza az, hogy nem. A dolgozó egyén és a kollektíva érdekei nem esnek egybe: az egyén hiába törekszik arra, hogy kevesebb órában és mérsékeltebb tempóban dolgozzon, ha egyszer a kollektíva rákényszerítheti a több és erőltetettebb munkára azért, hogy lépést tartson a konkurenciával, amely éppúgy az emberi irányításon kívüleső, arctalan hatalomként jelenik meg, mint korábban (a tőkés társadalomban). És hasonlóképpen, ahogy a kapitalista társadalomban is, a vállalat tulajdonosainak az érdekei lesznek az uralkodók.

A piaci szocializmus minden általa megismert változatában – írja B. Ollman – pontosan a társadalom árutermelő jellege változik a legkevesebbet, holott éppen ez a felelős a leginkább a piac valóságeltorzító hatásáért, amelyről korábban Ollman szólt. Az emberek szüntelenül több és több pénzre vágynak, hogy minél többet vásárolhassanak. És hogy minél eredményesebbek legyenek társaikkal szemben a pénzért folytatott versenyben, egyre kevésbé lesznek tekintettel azoknak a szükségleteire, akikkel vetélkednek. A pénz megőrzi a maga misztifikáló jellegét, a mohóság és a közöny pedig, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak, meg tudja rontani az emberi természetet. Pontosan emiatt azután különlegesen nehéz a piac viszonyai között kifejleszteni a munkásosztály kollektív öntudatát, kiváltképp az osztályszolidaritás érzését, eljuttatni arra a szintre, amely elegendő már ahhoz, hogy a társadalom egésze szocialistává váljék. A szocializmusnak talán ez a legrégebbi eszméje: valamennyiünknek testvéri viszonyt kell kialakítanunk egymással. Ahhoz azonban, hogy az emberek ennek megfelelően viselkedjenek, valóban úgy kell gondolkodniuk a többiekről, mintha testvéreik lennének, de legalábbis szem előtt tartaniuk, hogy ugyanannak az osztálynak a tagjai, és közös érdekeik révén testvérekké válhatnak.

A helyzet, amikor a dolgozók elvesztik a kontrollt munkájuk termékei felett, azáltal alakul ki, hogy a piacon a munkatermék külsőleg függetlenné válik az embertől, és az ellenőrzést felette csak a pénz hatalmával lehet visszaszerezni. Mindez egyaránt érvényes a kapitalizmusra és a piaci szocializmusra. Ez még akkor is így van, ha esetleg igazolható volna, hogy a piaci szocializmusban nincs többé kizsákmányolás, mert a munkások mint a vállalat közös tulajdonosai rendelkeznek az értéktöbblettel (aminek a másik lehetséges értelmezése persze az lehetne, hogy ebben a rendszerben a kollektíva zsákmányolja ki az egyént), csak éppen továbbra is elidegenedett viszonyban maradnak a munkával, s ezáltal tovább tart a pénz misztifikálása és istenítése. Ha a munkásokból kollektív tőkéseket faragunk, akkor ahhoz az elidegenedéshez, amit a munkások munkásként élnek meg, a piaci szocializmus még hozzáteszi a tőkés elidegenedettségét is, és így már végképp bajosan lehet a tudatukat szocialista irányban formálni. Hasonló módon jellemezte Marx is a tőkések között folyó versenyt: úgy írta le mint kapzsiságot s egyszersmind háborút a kapzsik között. Ugyanez a leírás lenne igaz azokra a munkásokra is, akik kollektív tőkésekként folytatnának konkurenciaharcot a piaci szocializmusban. Ugyanúgy, ahogyan manapság is történik, a pénz misztifikáló, valóságeltorzító hatása kiterjedne az élet számos egyéb területére is, a családra, a politikára, a kultúrára, az oktatásra. Az a kísérlet, hogy napjainkban az emberekkel elfogadtassuk a szocialista értékeket, csak igen szerény eredményeket hozhat, mert tulajdon tapasztalataik más értékekre nevelik őket.

Meg kell még érteni azt is, hogy mi táplálja a piaci szocializmus teóriáját és a hozzá hasonló elképzeléseket napjainkban. Ollman szerint mindez a kapitalizmus, de ugyanígy a kommunizmus, a szocializmus és a szocialista forradalom téves analíziséből fakad. Ami a kapitalizmust illeti, a piaci szocialisták kapitalizmusértelmezésében a legnagyobb hiba az, hogy a tőkét mint viszonyt rendszerint a kapitalizmussal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy a tőkeviszony megjelenhet az államban (az államkapitalizmusban), sőt a munkás szövetkezetekben is (például a piaci szocializmusban). A tőke olyan vagyon, amit nem a szükségletek kielégítésére használnak fel, hanem a vagyon további gyarapítására is, és csak egyes egyéni szükségletek kielégítésére szolgál azoknál, akik birtokolják, azonkívül szórványosan létrehoz bizonyos új, mesterséges szükségleteket. A döntő azonban az, hogy a tőkeértékesülésnek mi a célja, nem pedig az, hogy kinek a kezében van. Társadalmunk kapitalista sajátosságai és az ezzel együttjáró problémák éppen abból erednek, ahogy a tőke a maga öncélúságát érvényesíti. A piac, amelyen keresztül az újratermelődő vagyon körforgása végbemegy, lehetővé teszi, hogy az az érték, ami korábban áruformát öltött, tőke formájában kerüljön vissza a termelőeszközök tulajdonosaihoz. Ez, nem pedig a magántulajdon jelenti a kapitalizmus legfőbb jellegzetességét. Ilyenformán lehet tulajdonos az állam (amint ez sok országban megvalósult az ipar államosításával), vagy akár a dolgozók szövetkezetei is, ha azonban a piac alapjaiban érintetlenül fennmarad, akkor a kapitalizmushoz kapcsolódó társadalmi problémák nagy része is fennmarad.

Amikor a kommunizmusról van szó, akkor a radikális demokraták és a piaci szocializmus utópiájának hívei nem tudatosítják magukban kellőképpen, hogy a szocializmusnak mint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetet képező társadalmi formának ahhoz, hogy eleget tegyen a maga sajátos történelmi küldetésének, a teljes kommunizmus maradéktalan megvalósulása előkészítésének, mennyire különbözőnek kell lennie a kapitalizmustól. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunizmus és a szocializmus közötti szükségszerű összefüggéseket, akkor a kapitalizmus mérsékelt reformereinek a malmára hajtjuk a vizet.

Ami a szocializmus megítélését illeti, a piaci szocialisták, akárcsak a szocializmus ellenfelei általában, a tervgazdálkodást azonosítják azzal a központi irányítással, amely a szovjet típusú gazdaságokban létezett. Az én elképzelésem az – mondja B. Ollman –, hogy a szocialista tervgazdálkodás több szinten valósul majd meg, országos, regionális, városi és vállalati szinten úgy, hogy a központi tervezés által hozott számos határozat átkerül az adott szintű tervfelelősökhöz, akik közvetlenebb döntéseket is hozhatnak a terv sikeres teljesítése érdekében.

Hasonlóképpen fontos a szocialista demokrácia kérdése is, mert közvetlenül érinti a gazdaságot. Ahhoz, hogy a munkások váljanak a társadalom új uralkodó osztályává, nem elegendő, hogy a kormány az érdekükben cselekedjék. Nekik maguknak is részt kell kapniuk a meghatározó döntésekben, amelyek közül a legfontosabb a gazdaság irányítóinak a kiválasztása és a gazdasági terv prioritásainak a meghatározása. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása alapvetően a politikai intézmények feladata kell legyen a szocializmusban, amikor már a dolgozók leküzdötték a politikai intézményrendszer elidegenedését, s társadalmi és közösségi lényekként képesek a politikai hatalom gyakorlására.

B. Ollman szerint a szocialista forradalmat követő rövid időszakban létezhet még a magánszektor, és néhány piacon folyhat árucsere. Azonban a szocializmus építése során mindinkább uralkodóvá válik a folyamatosan növekvő szocialista szektor. Ahogy a szocializmus átmeneti időszaknak tekinthető a kommunizmus felé, ugyanúgy a szocialista forradalmat követő első néhány évtized is felfogható úgy, mint átmenet a szocializmus felé. Átmeneti jellegéből adódóan ez az időszak még megőriz néhány dolgot a kapitalizmusból, miközben kialakulnak benne a szocializmusra jellemző elemek is, ahhoz azonban túlságosan rövid és túlságosan gyors változásokat eredményez, hogy önálló szakasznak lehetne tekinteni. Legfeljebb meghatározott “momentum”-nak vagy a szocialista forradalom folytatásának lehet nevezni.

Ezek lettek volna a Piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című kötet legfőbb gondolatai. Mint már szóba került, található még benne két, tartalmilag kevésbé fontos fejezet, amelyekben a szocialisták között folyó vitáról van szó, az ismertetésükre azonban nincs már helyünk. Annál fontosabb, hogy bemutassuk a jeles amerikai szocialista tudós, John Roemer professzor nézeteit.

John Roemer neve két könyv publikálásával tűnt fel, amelyekben a marxizmus gazdaságelméletének matematikai megközelítésével próbálkozott, miután kifejtette a logikai-matematikai modellek, a modális logika, a játékelmélet stb. pontos módszereit. A két mű címe: A marxista gazdaságelmélet analitikus megalapozása (Cambridge–London, 1981) s A kizsákmányolás és az osztály általános elmélete (Cambridge–London, 1982). A későbbiekben a Roemeréhez hasonló megközelítések jellemzésére született meg az “analitikus marxizmus” kifejezés.

A két könyv közül a második az érdekesebb. A szerző itt fejti ki elméletét az alapvető gazdasági formációkról, többek között a szocializmusról és a kommunizmusról is.

Roemer véleménye szerint hibás az a nézet, amely olyannak tekinti a létező szocialista társadalmakat, mint amelyekben megszűnt volna mindenfajta kizsákmányolás. Mert ezekre a társadalmakra valójában a “hatalmi státusból eredő állami kizsákmányolás” a jellemző. Ez azt jelenti, hogy bizonyos személyek lehetőséget kapnak rá, hogy beosztásuknál, státusuknál fogva ellenőrzést gyakoroljanak a tulajdon fölött. ők azok, akik ha nem is kapitalista módon, de státusukból fakadóan kizsákmányolnak másokat. A Szovjetunióban – mondja Roemer – a hatalom sokkal inkább kötődik a beosztáshoz, semmint az emberekhez, miáltal a jövedelmek elosztása lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kapitalista országokban. Innen a következtetés, hogy a státusból eredő kizsákmányolás a kizsákmányolás legutolsó típusa. A kommunizmusban azonban feltétlenül megszűnik a szocialista kizsákmányolás is, és mindenki képességei szerint dolgozik majd, és szükségleteinek megfelelően részesül a javakból.

Roemer 1986-ban jelentette meg Analitikus marxizmus című könyvét (Cambridge–London–New York), amelyben a marxi elmélet új megközelítése híveinek ad helyet – elsősorban is G. A. Cohennek és J. Elsternek, valamint R. Bordhaknak, R. Brennernek, A. Przeevorszkinak, A. Woodnak és Cs. O. Rajtnak. A bevezetőben a következőket írja: Ezeken az oldalakon a történelmi materializmus, az osztályok és a kizsákmányolás fogalmai lesznek azok a centrális kategóriák, amelyeket meg kell tárgyalnunk. Legtöbbünkben él az a meggyőződés, hogy a szocializmus valamely formája meghaladhatja egyszer a létező kapitalizmust, és hogy a ma létező kapitalizmusban tapasztalható elidegenedés és igazságtalanság leküzdhető. A marxizmus jelenleg legfontosabb feladata az, hogy megalkossa a szocializmus korszerű elméletét (2. o.).

J. Roemer az analitikus marxizmus központi alakja. Rajta kívül kiváló teoretikus még G. A. Cohen (Karl Marx történelemelmélete. Védelem. London, 1978 – valójában a mozgalom ekkor indult útjára) és J. Elster (Értelmet adni Marxnak, Cambridge, 1985 stb.). Az Analitikus marxizmusban J. Roemer, G. A Cohen, J. Elster és mások különféle kérdéseket feszegetnek a történelmi materializmusról, az osztályokról, a módszerekről és a társadalmi igazságosságról. Vannak közöttük jelentős véleménykülönbségek is, ám valamennyien törekednek arra, hogy a logika, a matematika és a modellelmélet korszerű eszközeit használják fel elméleteik kifejtéséhez.

Nézzük először John Roemer “A szocializmus jövője” című tanulmányát (Cambridge, 1994). Miután utal az általa és Bardhan által 1993-ban kiadott könyvre, amelynek címe Piaci szocializmus – Lezáratlan vita, a szocializmus hét aspektusát veszi sorba, amelyek közül hatról a már említett kötetben is volt szó (de, mint megjegyzi, jóval több megközelítés létezik).

A dolgozók által irányított (labour managed firms – LMF) vállalatokra épülő társadalmakban szerinte a legtöbb gondot a finanszírozás kérdése okozza. A Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyvben Jacques Drez, Mark Flerbe és Thomas Weisskopf egyöntetűen a külső finanszírozást javasolja a probléma megoldására. Flerbénél a dolgozók által irányított vállalatokat bankkölcsönökkel finanszírozzák, miközben a bankok maguk is dolgozók által irányított vállalatok. Weisskopf elképzelése szerint a dolgozók által irányított vállalatoknál az értéktőzsde részvényei adják a finanszírozás formáját.

Egy más típusú elképzelés olyan vállalatokat feltételez a piaci szocializmusban, amelyek a maximális nyereségre törekednek, és az igazgatótanács által megválasztott menedzserek irányítják őket. Ebből indul ki Pranam Bordhan és maga J. Roemer is. Szocialistává az teszi ezt a modellt, hogy az “állami szektor”-ba tartozó vállalatokba egyénileg nem lehet pénzt befektetni, ami azután elősegíti az igazságosabb jövedelemmegoszlást. Mindkettejük elképzelése megengedi kisebb magáncégek létét. Bordhan modelljében az állami vállalatok szférája csoportokra tagolódik. Minden csoport vállalatai a központi bank alá vannak rendelve, amely felelős az irányításukért. Egy adott csoporthoz tartozó vállalatok részvényesei a többi csoportnak, és az osztalékot, amelyet az egyik vállalat a másiktól kap, szétosztja a saját dolgozói között. Nordhan megpróbálja leírni a költségvetési problémákat kiküszöbölő mechanizmust is, mely kérdéssel oly sokat küszködtek a szovjet és kelet-európai gazdaságok. (Náluk a megfelelő ösztönzés hiányzott leginkább.) A szerző azzal számol, hogy rendszere magában rejti a szükséges ösztönző motívumokat, miután a csoporthoz tartozó többi vállalat és a központi bank együttesen ügyel majd rá, hogy minden cég a legnagyobb nyereségre törekedjék.

Roemer elképzelése szerint a vállalatokat azok a társadalmi bankok is finanszírozzák majd, amelyek felelősek a cégek vezetéséért. A vállalatoktól származó nyereséget azonban egyéni részvényesek között osztják szét. Az elosztás eredendően a kormány feladata, amely meghatározott számban juttatja kuponokhoz vagy voucherekhez a felnőtt korú állampolgárokat, ők pedig arra használják fel ezeket, hogy vállalati részvényeket vásároljanak rajtuk, amit pénzzel nem tehetnének. A vállalati részvények birtoklásának arányában az állampolgárok részesülhetnek a vállalat nyereségéből. A polgárok betehetik kuponjaikat a kölcsönpénztárakba, amelyek azután vállalati részvényeket vásárolnak. Pénzért azonban senki sem vehet kupont vagy részvényt. Azt viszont bárki megteheti, hogy saját részvényeit más vállalatok részvényeire cseréli névértékben. Ennélfogva a kuponok értéktőzsdéjén az árak ingadozhatnak, ahogy az a hagyományos értéktőzsdén is lenni szokott. Miután azonban pénz nem jön szóba a kuponok tőzsdéjén, az állampolgárok szűk vagyonos csoportja semmiképp sem szerezheti meg a részvények többségét. Azáltal pedig, hogy elhárul a veszélye annak, hogy a vállalati tulajdon koncentrálódik, biztosra veszem – írja Roemer –, hogy egy ilyen gazdaságban a gazdaságpolitika merőben más lesz, mint amelyet a kapitalista országokban látunk, még akkor is, ha az egyenlő arányokban osztott szét polgárai között vállalati részvényeket. Az állampolgár halálával a tulajdonában volt kuponok visszakerülnek a társadalmi kincstárba, és elosztásuk a felnőttek új nemzedékével folytatódik. Ennélfogva a kuponok rendszere olyan mechanizmus lesz, amely az állampolgároknak életük végéig részt juttat a gazdaság által termelt nyereségből.

Amennyiben létezik a munkaerőpiac, ahol az emberek képzettségben és rátermettségben nem egyformák, akkor jelentős különbségek mutatkoznak meg a munkabérekben. Borhan és Roemer javaslatai arra összpontosulnak, miként csökkenthetők az egyenlőtlenségek a nemzeti jövedelem- és jövedelemforrások e másik területén. A koncepció néhány híve úgy számol, hogy a bérkülönbségek 3 vagy 4,5 az 1-hez arányban mérsékelhetők, alapul véve a Mondragon szövetkezet spanyolországi kísérletének példáját, ahol hasonló rendszert vezettek be. Én úgy hiszem – mondja Roemer –, az ilyen javaslatok legnagyobb gyengesége abban áll, hogy a vállalatok vezetése nem lesz demokratikus. Mert attól, hogy a jövedelmek viszonylag igazságos arányban oszlanak meg, a dolgozók viszonyulása a vállalathoz még nem lesz más. Modellem legfőbb előnye talán az – írja –, hogy lehetőség szerint ügyel a legkisebb különbségekre is a létező kapitalizmushoz képest, ami nagyobb valószínűséget biztosít annak, hogy hatékonyabb irányítás valósuljon meg benne, mint a kapitalizmusban.

Az elképzelések harmadik osztálya, amelyet Fred Blok (“Kapitalizmus osztályhatalom nélkül”, a Politika és Társadalom című folyóiratban, 1992, n. 20) és Joshua Cohen, valamint Joel Rogers (Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyv) neve fémjelez, nem taglalja a vállalati tulajdonjogok változását. Blok javaslata, amelyet a “kapitalizmus osztályhatalom nélkül” kifejezéssel határoz meg, a tőkepiacon lévő konkurencia jelentős megerősödését, amellett a bankok és a vállalatok vezetésében bekövetkező változást prognosztizálja. A maga részéről, többek között, törvényileg szabályozná a tőke kiáramlását a határokon túlra, és átalakítaná a bankok és vállalatok vezetésének az összetételét oly módon, hogy az 35%-ban vezetőkből, 35%-ban részvénytulajdonosokból, 30%-ban pedig másokból állna. Blok úgy számol, az efféle intézményi változások oda vezethetnek, hogy megszűnik a gazdagok befolyása a gazdaság és a politika terén, ami az adópolitika fokozatos átalakításával összekapcsolva lehetővé tehetné a jövedelmek és a vagyonok lassú kiegyenlítődését.

Végül Cohen és Rodgers a “társadalmi demokrácia” mellett emelnek szót. ők ketten teljes politikai hatalmat kívánnak biztosítani minden egyes, az állam alatt álló alsóbbszintű állampolgári társulásnak. Ennek eredményeképpen, még ha a tulajdonjogi viszonyok esetleg nem változnak is meg, a környezettel és a közös társadalmi szükségletekkel foglalkozó társulások gyakorlatilag ki tudnák kényszeríteni, hogy a magántulajdonosok változtassanak a maguk közérdekkel ellentétes hozzáállásán.

Végső soron, jelenti ki Roemer, az első hat megközelítés bármelyike napirendre kerülhetett volna Kelet-Európában, Cohen és Rodgers javaslata pedig a vezető kapitalista országokban. Egyesek úgy fogadják ezeket a javaslatokat mint a defetista revizionizmus megnyilvánulásait – teszi még hozzá Roemer. Pedig az új modell valamennyi változata a piaci rendszer és a szocializmus legelőnyösebb oldalait egyesíti magában, nevezetesen a hatékonyságot és az egyenlőséget. A szerző nem von le következtetéseket a szovjet és a kelet-európai szocialista rendszerek bukásából. A szocialista társadalom szovjet modellje ugyan halott, ez azonban nem jelenti azt, hogy vele együtt a szocializmus más, eddig még nem próbált formáinak is ez lesz a sorsa. Ez a könyv is egy ilyen szocialista alternatíva, a piaci szocializmus érdekében íródott.

A magam részéről – írja Roemer – megkülönböztetek a szocializmusban rövid és hosszabb távú célokat. Ebben az esetben rövid távú célokat próbáltunk megfogalmazni egy olyan gazdasági mechanizmus keretében, amely képes lehet rá, hogy közelebb vigyen a végső célhoz. Ezzel a végső céllal pedig mindenki számára megvalósul az esélyegyenlőség: 1. az önmegvalósítást és a jólétet, 2. a politikai részvételt és 3. a társadalmi elismerést illetően.

Véleményem szerint – mondja Roemer – a szocialisták korábban a szocializmus elengedhetetlen ismérveként fetisizálták a “köztulajdon”-t mint a szocializmus elengedhetetlen feltételét, s ebből hibás következtetések és sajnálatos következmények származtak. Többek között az, hogy a dolgozókat kevéssé motiválta, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, miután gyakorlatilag nem lehetett őket elbocsátani munkahelyükről, ugyanakkor a nagyobb kereset elérésére sem ösztönözte őket semmi, mert alig volt árucikk, amit megvásárolhattak.

Így vélekedik Roemer, és bizonyos kérdésekben szemlátomást igaza is van. Csakhogy mit tegyünk mi, a szocializmus hívei, egy olyan országban, ahol a rendszer eltorzult és összeomlott? D. Schweickart, H. Ticktin vagy J. Roemer javaslatait kövessük? Szerintünk országunkban legelőbb is a gondolkodás esélyét kell megadni a szocializmus híveinek, hogy utána majd dönthessenek a különböző szocializmus-elképzelések között. Akkor hát gondolkodjunk.

A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

Feljegyzések és feljelentések Lukács Györgyről azz SZKP archívumából az 1955-1965 közötti időszakból.

Ha megemlékezünk Lukács György történelmi teljesítményéről, netán értékeljük azt, nem lehet megkerülni szovjetunióbeli megítélésének problémáját. A sztálinista Lukács napjainkban olyan hivatalos közhely, amellyel vitatkozni sem nagyon szabad a rendszerhű folyóiratokban. A végre megnyílt oroszországi archívumok forrásaiból e vitát “eldöntő” néhány dokumentumot mutatunk be, amelyek Alekszandr Sztikaljin és Vjacseszlav Szereda jóvoltából válnak idehaza is közkinccsé. Lukács 50-es–60-as évekbeli antisztálinista szerepvállalásának kontúrjait a Lukács Archívum munkatársai már a korábbi évtizedekben felvázolták, mégis fontos a Lukácsot napjainkban kirekesztő logika cáfolata szempontjából e néhány dokumentum közreadása.

 

*** 

SZSZKSZ
Moszkva, ul. Vorovszkovo
Tel.: D. 2-07-44

SZKP KB

Mindenképpen szükségét érzem annak, hogy a Központi Bizottság tudomására hozzak egy, a magyar kulturális életben felbukkant furcsa és meglátásom szerint feltétlenül figyelemre érdemes jelenséget. 1955. március 15-én a Kossuth-díj Legelső fokozatára, amit mind ez ideig egyetlen magyar irodalmárnak sem ítéltek oda, ez alkalommal Lukács György kritikust találták méltónak. Az indoklásban ez áll: “A Kossuth-díj Legelső fokozatát és a vele járó 75 000 forintot Lukács György akadémikus kapja teljes életművéért, amelynek középpontjában a marxista esztétika kérdéseinek kidolgozása és a burzsoá filozófia harcos bírálata áll. Lukács munkásságának világra szóló jelentősége van a marxista ideológia és a békeharc szempontjából.”

A legmagasabb díj odaítélése Lukács Györgynek, kiváltképp pedig a döntés indoklása nekem felettébb különösnek tetszik. Mindezek alátámasztásra elég, ha emlékeztetek rá, hogy Lenin hogyan bírálta Lukácsot, amikor ezt mondta: “Lukácsnál a marxizmus üres beszéd”; vagy ha visszagondolunk arra, hogy a 30-as évek elején miképp mondott csődöt Lukács és vele a lukácsisták is minálunk, a filozófia frontján; vagy hogy miféle munkát végzett ugyancsak nálunk a “Lityeraturnij Krityik” című folyóiratnál, amely azért szűnt meg, mert károsan hatott a szovjet irodalomra; és végül Lukács politikai tevékenységére Magyarországon, ahol nem kevésbé zavarta meg az írók fejét azokkal a téziseivel, amelyekkel a magyar és a szovjet kultúra különbözőségét hirdette.

Lukács felszabadulás utáni tevékenységét a haladó írók is bírálták kongresszusukon, amelyen személyesen részt vettem, azonkívül Rudas L., ha nem is túl éles hangú, de igen helyes és marxista szellemű cikkében, amely 1949-ben jelent meg a Szabad Népben, és kritizálta őt A. Fagyejev elvtárs is a Szovjet Írók Szövetségének plénuma előtt. 1950-ben a magyar párt közvéleménye mondott éles bírálatot Lukács műveiről, melyeknek alapgondolata abban összegezhető, hogy a népi demokrácia nem számolja fel a kapitalista termelési módot és célja nem a szocializmus felépítése. Kritika érte Lukácsot azért is, mert elhallgatta vagy megtagadta a szovjet kultúra szerepét, a szocialista realizmus jelentőségét és még sorolhatnám. Lukács visszahúzódott mindenféle részvételtől az irodalmi-politikai életben, és még a legutóbbi években sem lépett fel nyilvánosan, pedig tanítványai és hívei feltétel nélkül támogatták és felfújták munkásságának jelentőségét.

Rjurikov elvtárs beszámolójában felmerült Lukács neve a szovjet írók II. kongresszusán is, amikor az irodalomkritika helytelen felfogásáról beszélt, és a megtévedt alkotók között Lukácsot is megnevezte. Nem fér hozzá kétség, hogy a kongresszuson megjelent magyar írók erről értesítették a párt közvéleményét is.

Mindezek után igen furcsán veszi ki magát, hogy a legmagasabb díjat Lukácsnak ítélték oda, és különösen furcsa az indoklás, miszerint “teljes életművéért”. Erre szerettem volna felhívni feltétlenül a Központi Bizottság figyelmét.

B. Polevoj

*** 

SZKP KB

1965. március 31.

A Magyar Népköztársaság szovjet nagykövete, G. Gyenyiszov elvtárs jelentése szerint a KB Nemzetközi Osztályának vezetőhelyettese közölte vele, a Központi Bizottság elkerülhetetlennek ítélte, hogy megemlékezzék a híres irodalomtörténész és esztéta Lukács G. jubileumáról, aki ez év április 13-án tölti be nyolcvanadik életévét. Lukács G.-nek két könyve is megjelenik, az irodalmi folyóiratok különféle cikkekkel üdvözlik majd, a Magyar Tudományos Akadémia pedig rendezvényekkel készül az alkalomra. A magyar elvtársak hasonló módon Csehszlovákiát, az NDK-t, Lengyelországot és Romániát is tájékoztatták erről.

Lukács Georg (György) számos esztétikai, elméleti és irodalomtörténeti mű szerzője, aki ideológiai fejlődése során igencsak bonyolult utat futott be. Lukács mint baloldali értelmiségi lépett fel a XX. század elején, és elméleteiben ideológiai, politikájában pedig dogmatikus és szektás hibákat követett el. A 20-as években sokat szerepelt a német haladó sajtóban, amikor is az irodalom és az esztétika tárgyában írt tanulmányaival jelentős tekintélyre tett szert. Lukács legtermékenyebb alkotói időszakát a Szovjetunióban (1933–1946) élte meg. Ennek a periódusnak a termésétől nem lehet megtagadni a tartalmi mélységet, az egészséges vitázó szellemet, még ha Lukács már ez idő tájt is részesült jogos bírálatokban, amikor lebecsülte a világnézetet a művészi alkotásban, és azt hangsúlyozta, hogy világnézet és módszer között szükségszerű ellentét feszül.

A háborút követő időkben Lukács G. fontos pozícióba jutott a Magyar Tudományos Akadémián belül, és egyre-másra jelentek meg könyvei, amelyek a művészeti kérdések igen széles körét érintették. Olyan címeket találunk közöttük, mint “Haladás és reakció a német irodalomban”, “Goethe és kora”, “A történelmi regény”, “K. Marx és F. Engels mint irodalomkritikusok”, “Tanulmány az új német irodalom történetéről”, “Thomas Mann”, “Balzac és a francia realizmus”, “Bevezetés az esztétikába”, ezeken kívül írt tanulmányokat a realizmus szerepéről a világirodalomban, két tanulmánykötetet adott közre orosz írókról stb. Közismert sematizmusa és számtalan hibás momentuma ellenére, ezek a munkái feltétlenül megérdemlik az irodalomtörténészek és az irodalomelmélet-írók bizonyos figyelmét.

Az 50-es évek közepe táján azonban Lukács G. nézeteinek különösen a negatív vonásai váltak uralkodókká. “A haladás és a reakció harca a mai kultúrában” című tanulmányában Lukács alaptalan vádakkal illeti a marxista kritikát, mintha “nem ismerne közbenső állapotot dicséret és ledorongolás között”. “A tévesen értelmezett realizmus ellen” című könyvében (1958) Lukács a szocialista realizmust a naturalizmussal rokonítja, a forradalmi romantikát a voluntarizmussal és az apologetikával, és a szovjet művészetben semmi mást nem vesz észre, csak azokat a torzulásokat, amelyek a személyi kultusz körülményeiből fakadtak. Ugyanezeket a nézeteket fogalmazta meg Lukács a csehszlovák “Literaturny Noviny” újságírójának adott interjújában (1964), amikor is a 30-as és 40-es éveket a szovjet irodalom hanyatló korszakának minősítette s a szocialista realizmust “sablonos naturalizmus”-nak nevezte.

Lukács helyzetének különlegessége napjainkban abból fakad, hogy egyszerre mutatkozik a szocialista realizmus és a modernizmus ellenfelének, miközben a XX. századi gondolkozás legnagyobb vívmányának a kritikai realizmust hirdeti meg. Ennélfogva Lukács különféle, gyakorta egymással homlokegyenest ellenkező irányból érkező kritikáknak teszi ki magát. A szovjet sajtó a marxista esztétika számos elvi tételének revíziójáért ítéli el, mindenekelőtt a művészet pártosságáról szóló téziseiért. Ezzel szemben E. Fischer, R. Garaudy, P. Dachs a dogmatikust látják Lukácsban, aki nem képes felfogni az avantgárd hozzájárulását a művészet fejlődéséhez, mert képtelen leküzdeni a normatív esztétika korlátait. A burzsoá sajtó üdvözli Lukácsban, hogy megtagad minden értéket a szocialista realista művészettől, de bírálja “következetlenségei”-ért, azért, hogy még mindig “túlságosan marxista”.

Közismert Lukács szerepe az 1956-os ellenforradalmi puccs ideológiai előkészítésében is. Az utolsó időkben, amióta Magyarországon él, úgy állítja be magát, mint független “össz-európai” személyiséget, akit egyszerűen megillet, hogy akár esztétikai, akár politikai tárgyú munkáit nyugatnémet kiadóknál jelentesse meg.

G. Lukács helytelen politikai magatartása és hibás koncepciója, hogy neve a marxista esztétika alapjainak a revíziójával kapcsolódott össze, nem ad alapot arra, hogy a szovjet sajtó megemlékezzék évfordulójáról.

Az SZKP KB Ideológiai Osztályának vezetőhelyettese

(D. Polikarpov)

Az Osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

SZKP KB

A “Pravda”, a “Lityeraturnaja Gazeta” és a “Voproszi Lityeraturi” szerkesztőségéhez értesítés ment, hogy G. Lukács jubileuma alkalmából bárminemű anyag közlése felesleges.

Az SZKP KB Ideológiai Főosztályának csoportvezetője, V. Kuharszkij

Az osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

(Fordította: Székely Ervin)

Az izraeli baloldali szervezet által kiadott dokumentum 80 pontba szedve vázolja fel az izraeli-palesztin konfliktusok történelmi okait, a megbékélésre tett eddigi kísérletek kudarcainak hátterét, és ezek alapján fogalmazza meg azokat az elveket, amelyekre egy „új béketábor", valamint egy igazságos és tartós közel-keleti béke felépülhet. A dokumentumhoz Lugosi Győző írt előszót.

“Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát ” – idézi egy X. századi bagdadi arab vagy jeruzsálemi zsidó bölcs mondását Bibó István az arab–izraeli viszályról az 1970-es évek közepén írt tanulmányában.¹ Bibó a tőle megszokott érzékletességgel ábrázolja a “sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak” a sorozatát, amit a szembenálló felek “egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak ”, és amely mind arab-palesztin, mind zsidó-izraeli oldalon “egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló ” sérelmi lelkiállapot kialakulásához vezetett.²

A Bibó írásának megszületése óta eltelt negyedszázad folyamán újabb súlyos traumák terhelték meg az arab–zsidó viszonyt, a palesztin és az izraeli társadalom kényszerű, viszontagságos együttélését. Legutóbb a mindkét oldalon már-már karnyújtásnyi közelségűnek hitt – vagy ilyennek elhitetett – történelmi kiegyezés meghiúsulása, illetve talán így pontosabb: bizonytalan időre való elnapolása ejtett sebet mindkét oldalon, felizzítva az egymás elleni gyűlöletet, s újraindítva a palesztin intifáda (lázadás) és az izraeli megtorlás súlyos véráldozatokkal terhes, ördögi körét.

Elnapolást kell mondanunk, hiszen aligha lehet kétséges: történeti távlatban a pillanatnyi helyzet is csupán egyetlen fejezetet jelent majd a viszály immár több mint egy évszázados történelmében, amely semmiféle valós alternatívát nem kínál az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen kompromisszum megteremtésével szemben. Miként Saul Misál, a Tel-Aviv-i Egyetem politológus professzora fogalmazott Ehud Barak miniszterelnökhöz 2000 novemberében intézett nyílt levelében:

“Amikor a soron következő izraeli–palesztin vagy izraeli–arab háborút követően leszáll majd a por, nem kétséges, hogy újra mi leszünk a győztesek. Ön, miniszterelnök úr, előlép majd a harcmező füstjéből, hogy dicséretet zengjen a frissen megásott sírok előtt. Sőt, ön bizonyára sok embert meg fog tudni győzni arról is, hogy ez a háború a zsidók által vívott háborúk legigazságosabbika volt. Olyan háború lesz ez, amelyben minden csatát megnyerünk majd, ám e győzelmek sehova máshová nem juttatnak el bennünket, mint a kiindulóponthoz. Ön mindenki másnál jobban tudja, hogy amikor az utolsó csata is lezajlik, és újra arra kényszerülünk, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk a palesztinokkal és az arab országok képviselőivel, az amerikaiakkal, az európaiakkal s talán valamilyen nemzetközi képviselettel is, ugyanazokról a keserves területi problémákról, Jeruzsálemról és a menekültek visszatéréshez való jogairól kell majd vitatkoznunk.”³

Az alábbi dokumentum közrebocsátói, a Gus Salom békemozgalom hívei az izraeli baloldal soraiban is szerény – mondhatni, elenyésző – kisebbséget alkotnak azzal, hogy példaszerű önkritikával, elfogulatlanul törekszenek a másik fél, az évtizedek óta elnyomott, vesztes, megalázott helyzetű palesztinok érdekeinek és szempontjainak megértésére. Céljuk: közös nevezőt teremteni ahhoz, hogy újrakezdődhessen a békefolyamat, amely a Jichak Rabin, majd Ehud Barak nevével összekapcsolt béketárgyalások kudarcával, az intifáda újbóli kitörésével, illetve az Ariel Saron vezette koalíciós kormány hatalomra kerülésével zsákutcába jutott.

A palesztinai arab és zsidó közösség évszázados ellentéte, a vitairat készítőinek felfogása szerint (s ez megfelel, többek között, az idézett Bibó-tanulmány gondolatmenetének is), lényegét tekintve nemzeti önrendelkezési konfliktus. Ennek megoldatlansága áll a Közel-Kelet permanens válságának hátterében. Ez okozza a térség “területi állományának” (államhatárainak) “folyékonyságát” (Bibó), ami lehetetlenné tette/teszi rendezett államközi viszonyok kialakulását Izrael és az arab államok között, sőt, közvetve ez utóbbiak egymáshoz fűződő kapcsolataiban is.

A palesztinai arabok és zsidók ellentéte mindazonáltal több szempontból is egyedülálló esetet képvisel a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő konfliktusok történetében. Az efféle konfliktusokban az önrendelkezési igény rendszerint (de megkockáztatható: minden más ismert esetben) valamilyen (nemzet)állami (államszövetségi, birodalmi stb.) egészen belüli kisebb vagy nagyobb területre, illetve két vagy több állam “vitatott”, egymással érintkező területére irányul. Itt azonban egy földrajzilag rendkívül korlátozott (alig huszonöt és fél ezer km²-nyi) és – elsősorban a vízkészletek szűkössége miatt – gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület egészére irányul két, a nemzet valamennyi attribútumával rendelkező közösség önrendelkezési igénye.

A Palesztinában honos arab lakosság és a betelepülés nyomán létszámában fokozatosan gyarapodó zsidóság, a Jisuv viszonyát kezdetben, majd még hosszú évtizedeken keresztül egymás puszta létezése tudomásulvételének szinte teljes hiánya jellemezte. A politikai cionizmus alapítói a Jordán folyó által két részre osztott történeti Dél-Szíriát “nép nélküli földnek”, kvázi lakatlan területnek tekintették (l. a dokumentum 14. tézisét). A helyi arab lakosság pedig – amely éppen a zsidó betelepülés keltette kihívás eredményeként lépett rá az útra, mely előbb összetartozásának felismeréséhez, majd fokozatosan nemzeti önazonosságának kialakításához vezetett – a zsidók jelenlétét ideiglenes állapotnak: egyfajta “balesetnek”, a brit megszállással (később az Izraelnek nyújtott amerikai támogatással) együttjáró, előbb vagy utóbb azonban megszüntethető-megszüntetendő helyzetnek fogta fel.

A két nemzetalakulás merőben más történeti előzményeken nyugodott, s ezért szinte minden ponton különböző úton haladt.

A palesztinai zsidó közösség – a diaszpóra zsidóságától mindinkább elváló izraeli nemzet – kiformálódása a nemzetté válások történetének tudatosságában és ütemében egyaránt egyedülálló esete. Herzl Tivadar programadó röpiratától, A zsidó államtól és az első, bázeli cionista kongresszustól (1896–97) Izrael állam megalakulásáig is alig valamivel több mint fél évszázad telt el, de a Jisuv valójában már az 1920-as évek végére rendelkezett a nemzet szinte valamennyi lényeges intézményes kellékével. Ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor az izraeli nemzeti önazonosság kialakulása ma sem tekinthető befejezettnek: az állampolgárság, a nemzetiség és a vallási hovatartozás, valamint az izraeli nemzet és a diaszpórában maradt zsidóság viszonyával, illetve az izraeli nemzet(állam) területi meghatározásával kapcsolatban a mai napig nem jött (s a megszállt területek sorsának tisztázatlansága miatt nem is jöhetett) létre Izraelben közmeggyőződés (Bibó), vagy legalább meghatározó többségi álláspont. Ezen túlmenően, a kelet-közép-európai gyökerű, nyelvi-kulturális nemzeti modellként konstituálódott cionizmus kezdettől fogva nemzeti (etnikai és vallási) tekintetben egynemű állam megteremtését tűzte ki célul, fel sem vetve a lehetőségét annak, hogy a zsidó nemzeti otthonban zsidók arabokkal éljenek együtt.

A másik oldalon a palesztin nemzetalakulás a közel-, közép-keleti térség legtovább elhúzódó és legellentmondásosabb nemzetté válási folyamata. A több ponton ugyancsak bizonytalan palesztin nemzeti identitás kialakulása csupán az 1970-es évek első felére, vagyis az ún. “második” – az 1968-as Palesztin Nemzeti Kartán és a Jasszer Arafat vezette Fatah szervezet túlsúlyán nyugvó – PFSZ megszilárdulására tehető. A nemzet palesztin felfogása is saját történeti előfeltételein alapult: azaz a XVI. század elején kiformálódott ottomán (Nagy Szulejmán-i) berendezkedésen, amely a felekezetek (a többségi szunnita muzulmánok mellett siíta, drúz, kopt, maronita, zsidó stb. kisebbségi csoportok) és etnikumok (az arab többséggel együtt élő kurdok, cserkeszek, örmények, görögök stb.) ha nem is konfliktusmentes, de tartós egyensúlyán nyugodott.

Az egymás teljes tagadásától a kölcsönös elfogadásig, a megegyezés lehetőségének és szükségességének felismeréséig mindkét nemzeti közösség keservesen hosszú utat tett meg. A másik fél megkerülhetetlen realitásként való elfogadására közel egyidőben került sor. Palesztin oldalon a Nemzeti Tanács 1988-as algiri ülése hozta meg az áttörést, midőn a PFSZ, jelentős amerikai nyomásra – a palesztin államiság deklarálásával egyidejűleg – elfogadta az ENSZ BT 242. és 338. sz. határozatait, s ezáltal közvetve elismerte Izrael állami létezéshez való jogát. Izraeli részről a (szintén erőteljes amerikai ráhatással tető alá hozott) madridi csúcsértekezlet (1991), illetve az Oslóban megkezdett (titkos) izraeli-PFSZ párbeszéd jelentette a fordulatot, amely azután a zsidó állam és a PFSZ közötti kölcsönös elismerést kimondó washingtoni megállapodáshoz (1993) vezetett.

A vitairat gondolatmenetéhez – természetesen – számos észrevétel, megjegyzés kívánkozna, egy kérdésben azonban a kiegészítés elkerülhetetlen. A konfliktusról adott történeti áttekintés az 1973-as arab-izraeli háború után “rövidre zár”: néhány mondattal közvetlenül a madridi–oslói békefolyamat értékelésére tér át. Ezáltal azonban homályban marad egy teljes évtized, az 1980-as évek két alapvetően fontos eseménye: az 1982-es libanoni hadjárat – amelyet a szakirodalom izraeli-palesztin háborúnak is nevez – s vele az első (1987-es) intifádához vezető út, továbbá az Öböl-háború izraeli–palesztin vetülete, amelynek pedig kulcsszerepe volt a békefolyamat elindításában.

Az Egyiptommal megkötött különbéke-szerződés (1979) után a Likud-féle izraeli vezetés politikájának célpontjává a palesztin ellenállás főerejének (jelesül a Fatahnak) otthont adó Libanon vált. Az 1982 nyarán megkezdett izraeli hadműveletnek kettős célja volt. Tel-Aviv egyrészt, az izraeli nemzeti modellt követve, egy homogén keresztény (maronita), a zsidó állammal kiszolgáltatottsága folytán is kényszerűen együttműködő miniállamot szeretett volna létrehozni Libanonban. Ez – távlatilag – kiindulóponttá válhatott volna a nagyobb ellenfél, Szíria etnikai-felekezeti alapon való felosztásához is, nagyjából úgy, ahogyan ezt a francia megszállók az 1920-as évek elején egyszer már megtették. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron által vezetett hadjárat azonban – a kétségtelen katonai siker dacára – politikai síkon megbukott. A “Quisling-szerepre” kiszemelt falangista vezér, Basir Dzsemájel ugyanis a PFSZ-egységek libanoni távozása után megtagadta a libanoni–izraeli békeegyezmény aláírását.⁴ Egész Libanon államelnökévé választatta magát, és – mértékadó libanoni elemzők szerint⁵ – komoly eséllyel léphetett volna fel a rivális libanoni felekezetek megbékéltetése, Libanon politikai egyesítése érdekében. Basir Dzsemájel azonban huszonkét nappal államfővé választása után, egy héttel beiktatása előtt merénylet áldozata lett…

Másodszor: a hadjárattal Izrael kiheverhetetlen csapást kívánt mérni a PFSZ-re, ami által – Menáhem Begin kormányának reményei szerint – hosszú időre megszűnt volna a palesztin nemzeti önrendelkezés intézményes képviselete. Az izraeli vezetés számításával ellentétben azonban – annak ellenére, hogy a PFSZ valóban távozásra kényszerült Libanonból, és a palesztin mozgalom súlyos emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el – a palesztin önrendelkezés nem maradt képviselet nélkül. A Tuniszba áttelepült PFSZ néhány esztendő elteltével ismét megerősödött, és képes volt immár a megszállt területeken, Gázában és Ciszjordániában kiépíteni hálózatát, majd 1987-ben kirobbantani az Intifádát.

A “kövek háborújával” a palesztin kérdés Izrael számára megszűnt puszta biztonságpolitikai kérdés lenni: az izraeli társadalom legsúlyosabb belpolitikai problémájává vált, amellyel a zsidó családok többségének közvetlenül szembe kell(ett) néznie.

Az Intifáda kihívására az izraeli vezetés számára kétféle válasz kínálkozott. Az egyik lehetőséget az izraeli jobboldal képviselte. Lényege: a megszállt területek erőszakos megtartása újabb és újabb zsidó települések létesítésével, a palesztin lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítésével, kikényszerített elvándorlásával és/vagy erőszakos elűzésével, elsősorban Jordániába. Ez volt a transzfer politikája, amely egyébként a cionizmus kezdete óta mindvégig jelen volt az izraeli politikában – s korántsem csupán a nacionalista jobboldal programjában.⁶ E végsőnek szánt megoldásra azonban megfelelő történelmi pillanatban kerülhetett csak sor. Ez az alkalom 1990–91-ben, az Öböl-válság, majd -háború kitörésével látszott eljönni. Irak kuvaiti inváziója a PFSZ vezetését, amely 1988 óta – elfogadva az Egyesült Államok közel-keleti politikájának prioritásait – nyilvánvalóan kiegyezésre törekedett Izraellel, lehetetlen helyzetbe hozta. A palesztin lakosság többsége körében ugyanis Szaddam Husszein – egyfajta anti-Nasszerként⁷ – rendkívüli népszerűségnek örvendett. Ebben a helyzetben a PFSZ, ha az USA és az Arab Liga államai többségének álláspontját követve, elítélte volna Irak kuvaiti invázióját, minden bizonnyal elveszíti a megszállt területek lakossága feletti befolyását, amely a PFSZ-szel rivális, Izraellel mindenáron konfrontálódni kívánó iszlám szervezet, a Hamasz kezébe ment volna át. Mármost a Hamasz által felbujtott palesztin tömegek esetleges fegyveres felkelése a Scud-rakéták által fenyegetett Izraellel szemben a nemzetközi közvélemény előtt elfogadtatható érvet teremthetett volna Jichak Samir kormányának a transzfer végrehajtásához. E csapdahelyzetet felismerve, Arafaték a kisebbik rosszat választották: bár komoly fenntartásokkal, mégis a szolidaritást Bagdaddal, vállalva a súlyos arab- és nemzetközi retorziókat: a PFSZ széleskörű nemzetközi megbélyegzését, a palesztin mozgalomnak nyújtott arabközi támogatások leállítását, a palesztin vendégmunkások kiűzését Kuvaitból és a többi arab “testvérországból” stb. A PFSZ-nek ezáltal viszont sikerült megtartania a palesztin lakosság feletti befolyását: a transzferhez ürügyet szolgáltató fegyveres felkelés a megszállt területeken elmaradt…

Az etnikailag homogén (zsidó többségű), a mandátumos Palesztina egészét magában foglaló Nagy Izrael megteremtésének kudarca helyezte előtérbe – az Öböl-háború lezárulása után – a másik, immár egyedül lehetséges megoldást: a “békéért területet”-elven nyugvó kiegyezés újrakezdését, ezúttal a bizonyítottan megkerülhetetlen PFSZ tárgyalópartnerként való elfogadásával. Ez volt a Madridban (1991 novemberében) elkezdődött, majd az oslói (1993. augusztus), a washingtoni (1993. szeptember), a kairói (1994. május), végül az újabb washingtoni egyezményekben (1995. szeptember) testet öltő békefolyamat, amely azonban a 2000 nyarán lezajlott Camp David-i tárgyalások sikertelensége miatt kudarcot vallott, vagy legalábbis bizonytalan időre a felfüggesztés sorsára jutott.

Lugosi Győző

*

Nyolcvan tézis a béke erőinek újjászervezése érdekében

Az izraeli Gus Salom mozgalom vitairata

1. A békefolyamat összeomlott – és magával sodorta az izraeli béke táborának jelentős részét is.

2. Az egyes változó, szubjektív körülmények, például a személyi és pártpolitikai problémák, a vezetés hibás lépései, a politikai önérdek, a nemzeti és globális politikai fejlemények mind-mind csak egy-egy fuvallat az óceán felszínén. Bármennyire fontosak is, nem adnak magyarázatot a totális összeomlásra.

3. A valódi magyarázat a felszín alatt, a két népet elválasztó történelmi konfliktus gyökereinél keresendő.

4. A madridi–oslói békefolyamat azért vallott kudarcot, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, amelyek szöges ellentétben állnak egymással.

5. A szembenálló felek céljai alapvető nemzeti érdekeikből fakadnak. A két nép történelmi tapasztalatai, az elmúlt 120 év konfliktusainak kétségbeejtő következményei alakították ki őket. A nemzeti történelem palesztin és izraeli változata tökéletes ellentétei egymásnak – egészében és az egyes részleteket tekintve is.

6. Izraeli oldalon a tárgyalások résztvevői és a döntéshozók teljes egészében figyelmen kívül hagyták a palesztin nemzeti szempontokat. Még akkor is, amikor őszinte jóindulat vezette őket valamely kérdés megoldása érdekében, erőfeszítéseik kudarcra voltak ítélve, mert nem vették figyelembe a palesztin nép nemzeti törekvéseit, traumáit, félelmeit és reményeit. Bár a két fél körülményei korántsem azonosak, a palesztin magatartás is igen hasonló volt.

7. Ilyen hosszú történelmi konfliktus megoldása csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes megérteni a másik szellemi-nemzeti világát, és hajlandó a másikat egyenrangú félnek tekinteni. Bármilyen érzéketlen, leereszkedő vagy fennhéjázó magatartás eleve lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést.

8. A Barak-kormány, amelyhez oly sokan fűztek reményeket, sajnos mindezekben a betegségekben szenvedett, és ebből adódott az óriási szakadék eredeti ígéretei és a katasztrofális eredmények között.

9. Sajnálatos módon, a régi béketábor jelentős részét (amelyet “cionista baloldalnak”, “józan választóknak” is szoktak nevezni) sem kerülte el ez a betegség, ezért összeomlott, azzal a kormánnyal együtt, amelyet támogatott.

10. Ebből következően egy új izraeli béketábor elsődleges feladata az lesz, hogy megszabaduljon a hamis mítoszoktól és a konfliktus egyoldalú megközelítésétől. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli szempontot automatikusan el kellene utasítani, a palesztin viszonyulást pedig kétségek nélkül elfogadni. De szükség van arra, hogy a másik fél álláspontját a történelmi konfliktusról előítéletek nélkül meghallgassák és megértsék, annak érdekében, hogy a két nemzet történelemszemléletét közelíteni lehessen egymáshoz.

11. Minden más módszer csak a konfliktus vég nélküli meghosszabbítását eredményezheti, amelyben a látszólagos nyugalmat és megbékélést időről időre megszakítják a két nép, illetve Izrael és az arab világ között kirobbanó erőszakos, ellenséges akciók. Figyelembe véve a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének ütemét, az ellenségeskedések további megnyilvánulásai az összes érintett teljes pusztulásához vezetnek.

A konfliktus eredete

12. Az izraeli–palesztin konfliktus meghosszabbítása a cionista mozgalom és a palesztinai arab nép közötti történelmi ellentétnek, amely sajnos ma is eleven.

13. A cionista mozgalom eredetileg az Európában megjelenő nemzeti mozgalmakra adott zsidó válasz volt, mert e mozgalmak mindegyike ellenségesen viszonyult a zsidósághoz. Mivel az európai nemzetek kirekesztették a zsidóságot, néhány zsidó elhatározta, hogy az európai modellt követve, magukat önálló nemzetnek tekintik, létrehozzák saját nemzetállamukat, ahol maguk alakíthatják a sorsukat. Az önállósodás elvének, amely a cionista eszmék alapjául szolgált, a későbbiekben messzemenő következményei lettek. Az a cionista elv, miszerint kisebbség az európai modell szerint nem létezhet egy homogén nemzetállamban, ötven évvel később, a cionista államban a nemzeti kisebbség gyakorlati kirekesztéséhez vezetett.

14. A cionista mozgalmat a tradíció és a vallás vonzotta Palesztinába (héberül Erec Iszraélbe). Igy született meg a döntés, hogy Izrael Államot ezen a területen kell létrehozni. A jelszó az volt: “nép nélküli földet egy föld nélküli népnek”. Ez a jelszó nem csupán tudatlanságból született, hanem egyenes következménye is volt annak az általános arroganciának, amely akkoriban Európában a nem európai népek iránt megmutatkozott.

15. Palesztina azonban nem volt lakatlan – sem a XIX. század végén, sem pedig a korábbi időszakokban. A XIX. század végén több, mint félmillió ember élt Palesztinában, és kilencven százalékuk arab volt. Természetes, hogy ez az embercsoport ellenezte egy másik nemzet betelepülését.

16. Az arab nemzeti mozgalom szinte egyidőben született meg a cionista mozgalommal, eredetileg azért, hogy a Török Birodalom ellen harcoljon, később, a Birodalom összeomlása után pedig a nyomában fellépő gyarmatosító rendszerek ellen. Önálló arab-palesztin nemzeti mozgalom alakult ki az országban azután, hogy a britek elkülönült államot hoztak létre “Palesztina” néven, illetve akkor, amikor a cionisták beszivárgása megkezdődött.

17. Az I. világháború befejezése óta a két nacionalista mozgalom, a zsidó-cionista és az arab-palesztin állandó küzdelemben áll egymással, s mindkettő arra törekszik, hogy céljait – amelyek egymás ellentétei – egyazon területen megvalósítsa. A helyzet a mai napig változatlan.

18. Ahogyan Európában felerősödött a zsidóüldözés, és a menedéket kereső zsidók előtt sorra bezárultak a világ országai, a cionista mozgalom egyre erősebb lett. A holokauszt, amely hatmillió zsidó életét oltotta ki, erkölcsi és politikai nyomatékot adott annak a követelésnek, amely Izrael Állam megalakulásához vezetett.

19. A palesztin nép – látva hazájában a zsidó népesség számának növekedését – nem értette, miért neki kellene fizetnie a zsidók ellen Európában elkövetett bűnökért. Erőszakkal is megpróbálták megállítani a zsidóság további beáramlását, illetve a föld zsidó tulajdonba kerülését.

20. Mindkét nép teljes értetlensége a másik nemzeti létét illetően elkerülhetetlenül vezetett hamis és torz nézetekhez, amelyek mindkét nép kollektív tudatába mélyen bevésődtek. Ezek a hamis képzetek a mai napig befolyásolják egymás iránti magatartásukat.

21. Az arabok úgy vélték, hogy a zsidókat a nyugati imperializmus telepítette az országba azért, hogy leigázza az arab világot, és rátegye kezét az arab természeti kincsekre. Ezt a meggyőződést erősítette az a tény, hogy a cionista mozgalom az arab ellenállás leküzdése érdekében kezdettől fogva szövetséget keresett legalább egy nyugati hatalommal (Németországgal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal). Ennek eredményeként gyakorlati együttműködés és közös érdekek mutatkoztak a cionista vállalkozás és az imperialista, gyarmatosító hatalmak között, amely az arab nemzeti mozgalom ellen irányult.

22. Másfelől a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság céljaival – vagyis a zsidóságnak a pusztító európai erők előli menekülésével – szembeni arab ellenségesség az arabok és az iszlám vérszomjas természetének következménye. Az ő szemükben az arab harcosok “banditák” voltak, és az arab ellenállási megmozdulásokat “lázadásoknak” nevezték. (Tény ugyanakkor, hogy az 1920-as évek legszélsőségesebb cionista vezetője, Zeev Zsabotyinszkij volt valójában az egyetlen, aki felismerte: az arab ellenállás a cionista telepek ellen magától értetődő, természetes, és ebből a szempontból nem több, mint a “bennszülött” lakosság törekvése, hogy a külföldi betolakodóktól országát megvédje. Zsabotyinszkij azt is látta, hogy az arabok az országban önálló nemzeti entitást alkotnak, és lépéseket tett, hogy a többi arab ország vezetőit megvesztegesse, s így törje le a palesztinai arabok ellenállását. Más kérdés, hogy Zsabotyinszkij e tényekből azt a következtetést vonta le, hogy az arabok támadásai ellen “acélfalat” kell emelni, és erővel fel kell számolni ellenállásukat.)

23. A tények e gyökeresen eltérő értékelése a konfliktus minden aspektusát áthatja. A zsidók például a “zsidó munkáért” folytatott küzdelmüket haladó szociális erőfeszítésként értelmezték, amelynek eredményeként a kereskedők és spekulánsok nemzetét munkások és földművesek nemzetévé változtathatják. Az arabok viszont ugyanezt a törekvést a cionisták arra irányuló kísérletének látták, hogy kiszorítsák őket a munkaerőpiacról, és az arabok földjén araboktól mentes, különálló zsidó gazdaságot hozzanak létre.

24. A zsidók büszkék voltak arra, hogy – úgymond – “feltámasztják hazájukat”. A földet abból a pénzből vásárolták meg, amelyet a zsidók szerte a világon gyűjtöttek össze. Az “olék” (az új bevándorlók, szó szerint zarándokok), akik korábban értelmiségiek és kereskedők voltak, most arcuk verejtékével keresték megélhetésüket. Abban a hitben éltek, hogy mindezt békés eszközökkel érték el, egyetlen arabot sem fosztottak meg vagyonától. Az arabok számára viszont ez a folyamat kegyetlen kifosztást és hazájukból való kiűzésüket jelentette: a zsidók a földeket a távol lakó, gazdag arab földbirtokosoktól vásárolták meg, és aztán erőszakkal elűzték onnan a fellahokat, akik előtte sok generáción át itt éltek, és ezeken a földeken teremtették elő megélhetésüket. A cionisták ehhez igénybe vették a török, később a brit rendőrség segítségét. Az arabok kétségbeesve látták, hogy a zsidók megfosztják őket földjüktől.

25. A cionista jelmondattal szemben, miszerint “a sivatagot sikerült virágoskertté változtatni”, az arabok az európai utazók feljegyzéseit idézték, akik Palesztinát évszázadokon át olyan sűrűn lakott, virágzó országnak látták, amely semmiben sem maradt el a szomszédos országoktól.

Függetlenség és katasztrófa

26. A két nemzeti változat közötti különbség 1948-ban tetőzőtt, a zsidók által “függetlenségi háborúnak”, sőt “felszabadító háborúnak” nevezett események kapcsán, amit az arabok viszont “el Nakba”-ként, azaz katasztrófaként emlegetnek.

27. Ahogyan a konfliktus a régióban egyre élesebb lett, és a holokauszt visszhangja felerősödött, az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy döntött, hogy két államra, egy zsidó és egy arab államra osztja fel a területet. Jeruzsálemet és a környező területet nemzetközi ellenőrzés alatt álló, önálló egységként gondolták el. A zsidók a terület 55%-át kapták, beleértve a lakatlan Negev-sivatagot is.

28. A cionista mozgalom elfogadta a felosztási tervet, mert meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolog a szilárd zsidó szuverenitás megalapozása. Titkos megbeszéléseken azonban David Ben-Gurion sosem rejtette véka alá, hogy az első adandó alkalommal terjeszkedni szándékozik. Az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat ezért nem jelölte ki az állam határait, és az ország mind a mai napig szilárd határok nélkül létezik.

29. Az arab világ nem fogadta el az ENSZ felosztási tervét, azt a világszervezet – amely akkoriban a nyugati és a kommunista államok egyfajta klubja volt – ellenséges lépésének tekintette, mivel olyan országot osztott fel, amely nem is volt tagja az ENSZ-nek. Azzal, hogy az ország nagy részét a zsidó kisebbség kezébe adták, amely akkoriban a lakosság alig egyharmadát tette ki, a döntést az arabok szemében még megbocsáthatatlanabbá tették.

30. A felosztási terv után indított arab háború elkerülhetetlenül “etnikai” háború volt; olyan háború, amelyben mindkét fél annyi földet igyekezett megszerezni, amennyit csak tudott, s arra törekedett, hogy elüldözze a másik népcsoporthoz tartozó lakosságot. Az ilyen harc (amelyet később “etnikai tisztogatásoknak” neveztek) mindig elűzéssel és atrocitásokkal jár.

31. Az 1948-as háború a cionista–arab konfliktus közvetlen kiterjesztése volt, amelynek során mindkét fél saját céljainak elérésére törekedett. A zsidók homogén s lehetőség szerint minél nagyobb nemzetállamot akartak. Az arabok viszont fel akarták számolni a cionista zsidó entitást, amely Palesztinában megvetette a lábát.

32. Az etnikai tisztogatást mindkét fél a harcok szerves részének tekintette. Nem maradt sok arab a zsidók által megszerzett területeken, és nem maradt sok zsidó az arabok által elfoglalt részeken sem. Miután azonban a zsidók által elfoglalt területek lényegesen nagyobbak voltak, mint az arabok által megszerzettek, az eredmény kiegyensúlyozatlan volt. (A “népességcsere” és “népesség áttelepítésének” ötlete már az 1930-as években felmerült a zsidó szervezetek elképzeléseiben. Gyakorlatilag ez az arab lakosságnak az országból való kiűzését jelentette. Másrészről viszont sok arab vélte úgy, hogy a zsidóknak vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek.)

33. A zsidók előszeretettel hangoztatták a “kevesek a sokak ellenében” mítoszát, ezzel jellemezve a 650 ezer fős zsidó közösség és a százmilliós arab világ viszonyítási arányait. A zsidó közösség a háborúban tagjainak 1%-át veszítette el. Az arabok által vázolt helyzet ezzel szemben egészen másként festett: a gyenge, szétforgácsolódott, vezetés nélküli, szegény és rosszul felfegyverzett erők egységes irányítás hiányában szálltak szembe a rendkívül jól szervezett, modern fegyverekkel rendelkező zsidó közösséggel. A környező arab államok elárulták a palesztinokat, és amikor végül mégis harcba szálltak a zsidókkal, lényegében egymással versengve harcoltak, mindenféle együttműködés és közös haditerv nélkül. Társadalmi és hadászati szempontból az izraeli fél erői jelentősen felülmúlták az arab államok ütőképességét, hiszen ezek az államok nem sokkal korábban rázták csak le a gyarmatosítókat.

34. Az ENSZ-felosztás alapján a Zsidó Állam lakosságának mintegy 40%-a arab lett volna. A háború alatt azonban a Zsidó Állam kiterjesztette határait, és végül a terület 78%-át magához ragadta. Ezen a területen viszont gyakorlatilag nem maradt arab lakos. Názáret és Galilea néhány falvának arab lakossága véletlenül maradt meg szülőhelyén; a Háromszög falvait Izrael az Abdallah királlyal való megállapodás eredményeként kapta meg, és ezért nem lehetett ezekből a településekből a lakosságot kitelepíteni.

35. A háborúban összességében 750 ezer palesztin hagyta el lakóhelyét. Voltak, akik a háborútól való félelmükben menekültek el, ahogy ez a civil lakossággal szerte a világon történik. Másokat terrorcselekmények során üldöztek el, mint ez például a deir-jászini mészárlás során történt. Ismét másokat szisztematikusan űztek el az etnikai tisztogatás során.

36. A kiűzéssel azonos jelentőségű a tény, hogy a menekülteket nem engedték a harcok befejezése után visszatérni otthonaikba, ahogyan a hagyományos háborúkban szokták. Éppen ellenkezőleg, az új Izrael az arabok elmenekülését isten áldásának tekintette, és földdel tett egyenlővé 450 arab falut. A romokon új zsidó falvak épültek, és ezek új, héber elnevezéseket kaptak. A városokban az elhagyott házakat új bevándorlók foglalták el.

“A zsidó állam”

37. A tűzszüneti egyezmény aláírása 1949-ben, a háború befejeztével korántsem vetett véget a történelmi konfliktusnak. A válság új és intenzívebb szakaszát indította el.

38. Az új Izrael Állam az első években “zsidó államként” igyekezett konszolidálni homogén nemzeti jellegét. Hatalmas földterületeket sajátítottak ki a “távollévőktől” (a menekültektől) és azoktól, akiket hivatalosan “pillanatnyilag távollévőknek” neveztek (ezek azok az arabok voltak, akik Izraelben maradtak ugyan, de nem lehettek izraeli állampolgárok), sőt még Izrael arab állampolgáraitól is. Ezeken a területeken sűrűn lakott zsidó településeket hoztak létre. Zsidó “bevándorlókat” hívtak, mi több, csábítottak a tömeges betelepülésre. Ez a nagyszabású vállalkozás néhány év alatt megszilárdította a Zsidó Állam hatalmát.

39. Mindeközben Izrael politikai szándékai arra irányultak, hogy teljes mértékben felszámolja a palesztin entitás – mint nemzeti entitás – létét. A transzjordániai uralkodó, Abdallah izraeli segítséggel ellenőrzése alá vonta a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát), és azóta is ténylegesen az izraeli katonai garancia biztosítja a Jordániai Királyság fennmaradását.

40. Az immár három generáció óta érvényben lévő egyezmény Izrael és a Hasemita Királyság között annak érdekében született, hogy megakadályozzák a független arab-palesztin állam megalakítását, amelyet akkor és most is a cionista célok megvalósulását akadályozó tényezőnek tekintettek.

41. Az 1950-es évek végén történelmi változás állt be a palesztin oldalon, amikor Jasszer Arafat és elvbarátai megalapították a Fatah mozgalmat, amelynek célja az volt, hogy a palesztin felszabadító mozgalmat önállósítsa az arab kormányok befolyásától. Nem véletlen, hogy ez a mozgalom akkor szerveződött, amikor a pánarab koncepció – amelynek legjelentősebb képviselője Gamal Adbel Nasszer volt – csődöt mondott. Ezt megelőzően sok palesztin abban reménykedett, hogy az egyesült összarab nemzet részei lesznek. Amikor ez a remény meghiúsult, újra testet öltött az önálló palesztin nemzeti identitás.

42. Gamal Abdel Nasszer azért hozta létre a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (a PFSZ-t), hogy megakadályozza az esetleges önálló palesztin akciókat, amelyek Egyiptomot nem kívánt háborúba sodorhatták volna Izraellel. Ezzel egyiptomi felügyelet alá akarta vonni a palesztinokat. 1967 júniusában, az arabok vereségét követően azonban a Fatah Jasszer Arafat vezetésével ellenőrzése alá vonta a PFSZ-t, amely a palesztin nép egyedüli képviselőjévé vált.

“A hatnapos háború”

43. Az 1967-es háborút a két fél tökéletesen eltérő színben látja – akárcsak az elmúlt százhúsz esztendő valamennyi konfliktusát. Az izraeli mitológia kétségbeesett védelmi harcnak tünteti fel a “hatnapos háborút”, amely “csodálatosképpen” hatalmas területet adott az izraeliek kezébe. A palesztin legendárium viszont azt mondja, hogy Egyiptom, Szíria és Jordánia vezetői beleestek az izraeliek csapdájába, amelyet azért állítottak, hogy megszerezzenek mindent, ami még Palesztinából megmaradt.

44. Sok izraeli hiszi azt, hogy a “hatnapos háború” a bajok gyökere, mert ekkor fordult elő először, hogy a békeszerető és haladó Izrael hódító és leigázó szerepben mutatkozott. Ez a meggyőződésük lehetővé teszi, hogy a cionizmus és Izrael Állam abszolút tisztaságának mítoszát a történelemnek eddig a fordulatáig fenntartsák, és régi legendáikat megőrizzék. Ezek a legendák azonban hamisak.

45. Az 1967-es háború csak újabb fejezete volt a két nemzeti mozgalom közötti régi küzdelemnek. A lényegen nem változtatott, csak a körülményeket módosította. A cionista mozgalom eredeti célkitűzései – zsidó állam, terjeszkedés, települések – jóval közelebb kerültek a megvalósuláshoz. A sajátos adottságok ebben a háborúban nem tették ugyan lehetővé az etnikai tisztogatást, mégis több százezer palesztint űztek el lakhelyükről.

46. Az 1947-es felosztási terv alapján Izrael Palesztina területének 55%-át kapta meg, az 1948-as háborúban további 23%-ot szerzett meg, most pedig a maradék 22%-ot is annektálta, amely a korábbi, az 1967 előtti “zöld vonalon” túl volt. Így 1967-ben Izrael – szándékán kívül – saját fennhatósága alatt egyesítette a palesztin népet (beleértve a menekülteket is).

47. Mihelyt véget ért a háború, kezdetét vette a telepes mozgalom. Az ország szinte minden politikai irányzata támogatta a mozgalmat – a messianisztikus-nacionalista “Gus Emunimtól” a “baloldali” Egyesült Kibucmozgalmakig. Az első telepesek nagylelkű támogatást kaptak mind a baloldali, mind a jobboldali politikusoktól, Jigal Alontól (hebroni zsidó telep) Simon Pereszig (Kdumim telep).

48. Az a tény, hogy Izrael minden kormánya – igaz, eltérő mértékben – támogatta és fejlesztette a telepeket, azt igazolja, hogy a telepítési célkitűzések nem korlátozódtak egy bizonyos ideológiai táborra, hanem az egész cionista mozgalmat áthatották. Hamis az a kép, amely a telepes mozgalmat megpróbálja egy kisebbség céljának feltüntetni. 1967 óta minden kormányzati erő tartós, összehangolt működése eredményezhette csak azt a törvényi, stratégiai és anyagi infrastruktúrát, amely ilyen hosszú és költséges vállalkozáshoz nélkülözhetetlen.

49. A törvényi infrastruktúra megléte okozhatja azt a téves következtetést, hogy a Megszálló Hatóság a tulajdonosa a “kormány birtokában lévő földeknek”. Valójában ezek a földek a palesztin lakosság földtartalékai. Magától értetődik, hogy a telepes mozgalom semmibe veszi a nemzetközi jogot.

50. A “Nagy Izrael” és a “területi kompromisszumok” elvének hangoztatói között folyó vita lényegében arról szól, hogyan érjék el a legfontosabb cionista célokat: a lehető legnagyobb területen megteremteni a homogén zsidó államot. A “kompromisszum” hangoztatói a demográfiai problémát hangsúlyozzák, és meg akarják akadályozni a palesztin lakosságnak az izraeli államba való integrálását. A “Nagy-Izrael” képviselői ezzel szemben a földrajzi nehézségeket emelik ki, és abban a hitben vannak (bizalmas körökben és nyilvánosan is), hogy az országból ki lehet űzni a nem zsidó lakosságot.

51. Az izraeli hadsereg vezetése jelentős szerepet játszott a telepek megtervezésében és felépítésében. Elkészítette a telepek térképét (ez Ariel Saron nevéhez fűződik) és a telepek csoportjait összekötő utak rendszerét. Ezáltal mind Ciszjordánia, mind a Gázai övezet apró részekre lett szeletelve, a palesztinok egymástól elszigetelt enklávékba lettek bebörtönözve, s minden egyes enklávét közrefogják a telepek és a megszálló erők.

52. A palesztinok sokféle módon próbáltak ellenállni, főképpen a libanoni és a jordániai határoknál csaptak át Izrael területére. Ezeket az akciókat az izraeliek “terroristának” nevezik, a palesztinok azonban ezekben egy leigázott nemzet legitim ellenállásának kifejeződését látják. Az izraeliek a PFSZ vezetőit, Jasszer Arafattal az élen, terroristáknak tekintik, akiket azonban a nemzetközi közvélemény fokozatosan elfogadott mint a palesztin nép “egyedüli törvényes képviselőit”.

53. Amikor a palesztinok megértették, hogy akcióik nem vetnek véget a telepes mozgalomnak, amely a talajt kihúzta a lábuk alól, 1987 végén megindították az intifádát, a népi felkelést, amely a társadalom minden rétegét átfogja. Az intifádában ezerötszáz palesztin vesztette életét, köztük több száz gyermek. Ez a szám sokszorosa az izraeliek veszteségeinek.

A békefolyamat

54. Az 1973-as októberi háború, amely az egyiptomi és szíriai erők rajtaütéssel szerzett győzelmének lehetőségével kecsegtetett, ám azután vereséggel végződött, meggyőzte Jasszer Arafatot és közeli híveit arról, hogy katonai úton nem lehet elérni a palesztin célokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy politikai módszerrel kísérlik meg Izraellel a megállapodást, ami végül a nemzeti célok részleges megvalósulását eredményezheti.

55. E cél előkészítése érdekében Arafat első ízben keresett kapcsolatot olyan izraeli személyiségekkel, akik befolyásolni tudják az izraeli közvéleményt és a kormány politikáját egyaránt. Küldöttei (Szaid Hamami és Isszám Szartavi) izraeli közéleti emberekkel találkoztak, azokkal az úttörő személyiségekkel, akik még 1975-ben megalapították az “Izraeli Tanács az Izraeli–Palesztin Békéért” elnevezésű szervezetet.

56. Ezek a kapcsolatok, valamint az izraelieknek az intifáda miatti erősödő kifáradása, Jordániának a Nyugati partról (Ciszjordániából) való kivonulása, a megváltozott nemzetközi feltételek (a kommunista tömb összeomlása, az Öböl-háború) vezettek el a madridi konferenciához, majd később az oslói egyezményhez.

Az oslói egyezmény

57. Az oslói egyezménynek voltak pozitív és negatív vonásai egyaránt.

58. Pozitívuma volt, hogy ebben az egyezményben fogalmazták meg először, hogy Izrael hivatalosan elismeri a palesztin népet és vezetését, valamint, hogy a Palesztin Nemzeti Mozgalom elismeri Izrael létét. Ebből a szempontból az egyezménynek (és az azt megelőző levélváltásnak) kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

59. A gyakorlatban az egyezmény a Palesztin Nemzeti Mozgalmat területi alaphoz juttatta palesztin földön, biztosította számára továbbá egy “kialakulóban lévő állam” szerkezetét és fegyveres erőket – ezek a további lehetséges palesztin küzdelemben jelentős szerepet játszhattak. Az izraelieknek viszont az egyezmény kaput nyitott az arab világra, és véget vetett a palesztin támadásoknak – mindaddig, amíg az egyezmény érvényben volt.

60. Az egyezményre az mérte a legsúlyosabb csapást, hogy általa mindkét fél teljesen eltérő célokat akart megvalósítani. A palesztinok ideiglenes megállapodásnak tekintették, amely véget vet majd a megszállásnak, és létrehozza a megszállt területeken a palesztin államot. Másfelől, a hatalmon lévő kormányok Izraelben a megállapodást alkalmas eszköznek látták arra, hogy Ciszjordánia és a Gázai övezet nagy részén fenntartsák a megszállást, és ezeken a területeken a palesztin önkormányzatnak afféle kisegítő karhatalmi funkciót szántak, amely Izraelt és a telepeket őrzi.

61. Ezért tehát Oslo nem a konfliktus befejezésével kecsegtető folyamat kezdete volt, hanem inkább a konfliktus egy újabb fejezete.

62. Mivel mindkét fél várakozásai élesen eltérőek voltak, és mindketten ragaszkodtak nemzeti “narratívájukhoz”, az egyezmény minden pontját másképpen értelmezték. Végül is az egyezmény számos elemét nem is hajtották végre.

63. Az oslói folyamat időszakában Izrael intenzíven bővítette tovább telepeit, főként úgy, hogy a legkülönbözőbb címeken újakat hozott létre, a meglévőket fejlesztette, bonyolult “elkerülő” úthálózatot épített, lakóházakat rombolt le, földeket sajátított ki stb. A palesztinok viszont erőgyűjtésre használták fel ezt az időszakot mind az egyezmény keretein belül, mind azon kívül. Valójában a történelmi konfliktus a megegyezés és a “békefolyamat” álcája alatt zavartalanul folytatódott, vagyis helyettesítette a tényleges békét.

64. Ellentétben azzal a képzettel, amely Jichák Rabin meggyilkolása után nagyobb hangsúlyt kapott, Rabin a “területeken” állandóan fenntartotta a konfliktust, miközben szünet nélkül próbálta politikai eszközök segítségével megvalósítani az Izrael szája íze szerinti békét. Mivel ő maga is a cionista “narratíva” alakítója volt, és elfogadta ezt a mitológiát, szenvedett a kognitív ellentmondástól, amikor békevágya szembekerült elképzelt világával. Úgy tűnik, hogy csak élete végén kezdte a palesztin történelmi látásmód egyes elemeit elfogadni.

65. Simon Peresz esete ennél sokkal súlyosabb. Nemzetközi szinten is sikerült önmagáról kialakítania a békeharcos képzetét, és retorikáját is hozzáigazította ehhez a képhez (l. Az új Közel-Kelet című könyvét⁸), miközben lényegileg megmaradt hagyományos cionista héjának. Egyértelműen kiderült ez abban a rövid, konfliktusokkal terhelt időszakban, amikor Rabin meggyilkolása után ő volt a miniszterelnök, illetve jelenleg, amikor Saron apologétájaként és szóvivőjeként szerepel.

66. A legtisztább formában Ehud Barak testesítette meg az izraeli dilemmát. ő úgy vette át a hatalmat, hogy teljes mértékben meg volt győződve arról, képes lesz Nagy Sándor modorában, egyetlen kardcsapással átvágni a történelmi gordiuszi csomót. Barak a probléma megoldásához úgy fogott hozzá, hogy tökéletesen értetlen volt a palesztin szempontokkal és azok jelentőségével szemben. Javaslatait ultimátum formában terjesztette elő, és felháborodott, amikor ezeket a palesztinok elutasították.

67. Az izraeli közvélemény előtt, de önmaga szemében is Barak “minden követ megmozgatott” és a “palesztinoknak minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb ajánlatokat tett”. Cserébe azt várta a palesztinoktól, hogy “vessenek véget a konfliktusnak”. A palesztinok ezt abszurd követelésnek tekintették, hiszen Barak gyakorlatilag azt kérte tőlük, hogy mondjanak le alapvető nemzeti céljaikról, például a visszatérés jogáról, a Templom hegyről és Kelet-Jeruzsálem szuverenitásáról. Sőt, miközben Barak a területek annektálására vonatkozó követeléseit elhanyagolható százalékoknak tüntette fel, ezek palesztin számítások szerint a Zöld vonalon túli területek 20%-ának annektálását jelentették volna.

68. A palesztinok úgy látják, ők már megtették a döntő lépést, amikor elfogadták, hogy államukat a Zöld vonalon belül, azaz történelmi hazájuk területének mindössze 22%-án hozzák létre. Ezért a területi követeléseket illetően már csak kisebb határmódosításokat hajlandók elfogadni. A hagyományos izraeli pozíció szerint viszont az 1948-ban megszerzett területek már vitathatatlanul Izrael részei, melyekről nem lehet vitatkozni; vita tárgyát legfeljebb a maradék 22% képezheti.

69. Mint a legtöbb fogalomnak és eszmének, az “engedmény” szónak is más és más a jelentése a két fél fogalomtárában. A palesztinok úgy vélik, már földjük 78%-át “átengedték”, amikor beleegyeztek, hogy a maradék 22%-on hajlandók élni. Az izraeliek viszont azt hiszik, “engedményeket” tesznek, amikor hajlanak arra, hogy ennek a 22%-nak egyes részeit (Ciszjordániát és a Gázai övezetet) a palesztinoknak “adják”.

70. A 2000 nyarán Camp David-ben megrendezett csúcstalálkozó, amit akarata ellenére kényszerítettek Arafatra, elhamarkodott volt, és a megbeszélések betetőzését jelentették. Barak azt követelte – amit a csúcson mint Clinton javaslatait vezettek elő –, a palesztinok úgy vessenek véget a konfliktusnak, hogy cserébe mondjanak le a visszatérés jogáról és magáról a hazatérésről is; hogy fogadjanak el bonyolult megállapodásokat Kelet-Jeruzsálemről és a Templom-hegyről, amelyekben szó sincs e területek szuverenitásáról, továbbá hogy egyezzenek bele jelentős kiterjedésű területek annektálásába Ciszjordániában és a Gázai övezetben, fogadják el Izrael katonai jelenlétét egyéb területeken, és Izrael ellenőrzését a Palesztin Államot a világtól elválasztó határok mentén. Ilyen megállapodást egyetlen palesztin vezető sem írt volna alá, így a csúcstalálkozó eredménytelenül zárult, és tönkre zúzta Clinton és Barak karrierjét.

Az al Aksza-intifáda

71. A csúcstalálkozó sikertelensége, a két fél közötti megállapodás reményének teljes hiánya, az amerikaiak nyílt Izrael-barát fellépése elkerülhetetlenül vezetett újabb erőszakos konfrontációkhoz, melyeknek az al Aksza-intifáda elnevezést adták. A palesztinok számára ez jogos nemzeti felkelés a kilátástalanul hosszú ideig tartó megszállással szemben, amelynek következtében nap mint nap újabb földterületeket veszítenek el. Az izraeliek viszont az eseményeket a gyilkos terrorizmus kirobbanásaként értelmezik. A palesztinok az eseményekben résztvevőket nemzeti hősöknek tekintik, az izraeliek ezzel szemben gátlástalan gyilkosoknak, akiket likvidálni kell.

72. A hivatalos izraeli média ma már nem beszél telepesekről, csak “rezidensekről”, akik ellen elkövetett bármiféle támadás a civil lakossággal szembeni bűnnek tekintendő. A palesztinok a telepeseket az ellenséges erők veszedelmes előőrseinek látják, akik meg akarják őket fosztani földjeiktől, és ezért le kell őket győzni.

73. Az al Aksza-intifáda az izraeli “béketábor” nagy részét elsodorta. Kiderült, hogy nézeteiket javarészt homokra építették. Különösen azután, hogy Barak “minden követ megmozgatott”, és “minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb javaslatokkal” állt elő, a “béketábor” ezen tagjai teljes értetlenséggel szemlélték a palesztinok reakcióját, mivel még soha nem vizsgálták felül alaposan a cionista álláspontot, és soha nem akarták megérteni azt a tényt sem, hogy az eseményeknek létezik palesztin látószöge is. Így számukra egyetlen magyarázata maradt a palesztinok viselkedésének, nevezetesen, hogy a palesztinok elárulták az izraeli béketábort, hogy soha nem is akartak békét kötni, hogy valódi céljuk a zsidókat a tengerbe fojtani – a cionisták régóta hangoztatott meggyőződésének megfelelően.

74. Ennek következtében eltűnt a cionista “jobb” és “bal” közötti választóvonal. A Munkapárt vezetői részt vesznek a Saron-kormányban, sőt annak legügyesebb apologétái lettek (Simon Peresz), és a formálisan baloldali ellenzék is partner ebben (Joszi Szarid). Ez a tény újra csak azt bizonyítja, hogy az izraeli politikai rendszer legkülönbözőbb irányzatainak meghatározó, egyesítő eleme a cionista narratíva, amely elmossa a különbséget Rehavam Zeevi és Avraham Bug, Jichák Lévi és Joszi Szarid között.

75. Szembetűnő a palesztinok egyre kisebb hajlandósága arra, hogy újrakezdjék a tárgyalásokat az izraeli békedelegátusokkal. Mindez annak a következménye, hogy teljesen kiábrándultak a “baloldali kormányból”, amely oly nagy reményekre jogosított fel a Netanjahu-évek után, valamint abból a tényből adódik, hogy egy kicsike kis radikális csoportot kivéve Izraelben senki nem háborodott fel a megszálló csapatok hallatlanul brutális akcióin. A felszabadító harcot folytató társadalmak általában szorosabbra fogják soraikat, s ez teszi lehetővé a palesztin szélsőséges nacionalista és vallásos erőknek, hogy megvétózzanak minden kísérletet, mely az izraeli–palesztin együttműködést támogatja.

Az új béketábor

76. A régi béketábor összeomlása szükségessé teszi az új izraeli béketábor megteremtését, mely valódi, modern, hatékony és erős lesz, mely képes lesz befolyásolni az izraeli közvéleményt, és felülvizsgálja az idejétmúlt axiómákat annak érdekében, hogy jelentős változásokat érjen el az izraeli politikai rendszerben.

77. Ennek érdekében az új béketábornak el kell érnie, hogy a közvélemény újragondolja a nemzeti álláspontot, és megtisztítsa azt a hamis mítoszoktól. Arra kell törekednie, hogy a két nép történelemszemléletét egységes, hamisításoktól mentes olvasatba olvassza, amely mindkét nép számára elfogadható.

78. Mindeközben meg kell értetni az izraeli közvéleménnyel, hogy a cionista célok szép és nemes oldalain túl a palesztin néppel szörnyű igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság, amely a “Nakbá”-ban érte el csúcspontját, arra kötelez bennünket, hogy viseljük a felelősséget, és tegyük jóvá azt, ami jóvátehető.

79. A múlt és jelen új szemléletű megközelítése lehetővé teszi az új béketábornak, hogy megfogalmazza a béketervet, amelynek az alábbi elveken kell nyugodnia:

• Először : Létre kell hozni a független és szabad Palesztin Államot Izrael szomszédjaként.
• Másodszor : A két állam közötti határ a Zöld vonalon kell húzódjék. Ha mindkét fél egyetért, korlátozott területmódosítások lehetségesek.
• Harmadszor : A Palesztin Állam területén lévő izraeli telepeket ki kell üríteni.
• Negyedszer : A két állam közös határa nyitva kell álljon az emberek és áruk szabad mozgása érdekében, a közösen meghatározott elvek alapján.
• Ötödször : Jeruzsálem mindkét ország fővárosa lesz – Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, Kelet-Jeruzsálem pedig Palesztináé. A Palesztin Államnak teljes szuverenitása lesz Kelet-Jeruzsálemben, a Templom-hegyet is beleértve. Izrael Államnak teljes szuverenitása lesz Nyugat-Jeruzsálemben, beleértve a Nyugati Falat és a Zsidó negyedet. A város közös fizikai, működési elveiről a két állam megállapodása határoz majd.
• Hatodszor : Izrael elvben elismeri a palesztinok visszatéréshez való jogát mint elidegeníthetetlen emberi jogot. A probléma gyakorlati megoldását igazságos, tisztességes és praktikus megfontolások alapján, közös megegyezéssel lehet elérni, s azt kell jelentenie, hogy lehetséges a kárpótlás és a visszatérés a Palesztin Államba, illetve Izrael Államba.
• Hetedszer : A vízforrásokat közösen kell ellenőrizni, és egyenlően és tisztán kell osztozni rajtuk.
• Nyolcadszor : A két állam közös megállapodása biztosítja mindkettejük biztonságát, figyelembe veszi mind Izrael, mind Palesztina különleges biztonsági igényeit.
• Kilencedszer : Izrael és Palesztina együttműködik a térség többi országával annak érdekében, hogy az Európai Unióhoz hasonló közel-keleti közösség létrejöjjön.

80. E békeegyezmény aláírása és őszinte betartása meghozza a két nép történelmi megbékélését a kölcsönös egyenlőség, együttműködés és tisztelet alapján.

Jegyzetek

¹ Bibó István: “A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás”, in: Különbség, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bp. 1990. 353.

² Uo. 369–370.

³ Mideast Mirror, 2000. november 17., idézi: Alain Gresh: “Intifada pour une vraie paix”, Le Monde diplomatique, 2000. december

⁴ “Tegyék rám a bilincset! Nem vagyok a maguk vazallusa” – mondta állítólag a libanoni vezető Ariel Saronnak az izraeli tengerparti városban, Naharíjában lezajlott találkozón. L. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Bp. é.n., 478.

5 V.ö. Georges Corm: Géopolitique du conflit libanais, La Découverte, Párizs, 1987. 142–143

⁶ V.ö. “Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891–1961”, Revue d’Études Palestiniennes, 1998. tél, 15–41.

⁷ Ld. ehhez Lugosi Győző: “Az Öböl-válság nemzetközi koreográfiája”, Társadalmi Szemle, 1990/12. sz., 79–80.

⁸ Magyar kiadása: Az új Közel-Kelet, Múlt és Jövő Könyvek, Bp., é.n.