1989 nem volt sem a „civil társadalom" győzelme, sem a döntő szakítás a múlttal. A kommunista uralom alatt álló társadalmak legutolsó periódusában dédelgetett fogyasztói ambíciók, valamint e társadalmak növekvő függősége a Nyugattól – ezek voltak azok a tényezők, amelyek a rendszerváltást logikussá és könnyűvé tették. Az emberek, akik fennhangon követeltek nagyobb szabadságot, tulajdonképpen a nyugati fogyasztásról ábrándoztak. És pontosan azt kapták, amit nyilvánosan követeltek: a nyugati intézményeket, nem a nyugati gazdagságot. A létező társadalmi és gazdasági struktúrák alakulása azonban végső soron megkérdőjelezi 1989-91 demokratikus hozadékát is. A posztkommunista társadalmak a kapitalista világrendszer új perifériájává váltak. Összehasonlítva a nyugatiakkal, a kapitalista viszonyok itt barbárnak tűnnek, de ez természetes a tőkés világ perifériáján, és nem is lehet másképp. A társadalmak és a gazdaságok demodernizálódtak. Új modernizáció válik szükségessé. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell szánnunk magunkat, kihívást kel

Eleinte olyan szépnek tűnt…

Amikor a Berlini Fal leomlott 1989-ben és Kelet-Európa országai a Nyugat karjaiba vetették magukat, senki sem akart az eljövendõ problémákra és megpróbáltatásokra gondolni. Három évvel később, amikor a Szovjetunió szétesett és a romjaiból kiemelkedő Oroszországi Föderáció kinyilvánította azt a szándékát, hogy végrehajtja az átmenetet a kapitalizmusba, mindenki tudta, hogy a változások fájdalmasak lesznek. Tíz év elteltével egyre kevesebb olyan ember van a volt kommunista országokban, aki még kitart a hite mellett. A neoliberális ideológiák, legyenek bár importáltak vagy hazaiak, azt ígérték a kelet-európai embereknek, hogy országaik bele fognak olvadni a Nyugatba. Tíz év múltán az életszínvonal a kontinens két részén semmivel sem került közelebb egymáshoz. Kelet-Európa országai először egy mély gazdasági válságot éltek át. Néhánynak közülük sikerült bizonyos növekedést elérnie, de egyiküknek sem sikerült meghaladnia a válság előtti szintjét, még kevésbé csökkentenie azt a távolságot, amely a nyugati szomszédoktól elválasztotta őket. Felismervén, hogy önállóan nem tudnak sikert elérni, a volt kommunista blokk országai most minden reményüket a Nyugat politikai struktúráival való integrációjukhoz fűzik. Csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az elitek széles körű támogatást élveznek a társadalomban. Mindenki azt gondolja, hogy a NATO katonai szövetségébe vagy az Európai Unióba történő belépés végül is lehetővé teszi ezeknek az országoknak azt, hogy kimeneküljenek abból a zsákutcából, ahová jutottak, és azt, hogy valóban csatlakozzanak a gazdag nemzetek családjához. A politikai integráció, úgy hiszik, maga után vonja a gazdasági integrációt.

“Amikor a népesség többségének életszínvonala hanyatlik és a korrupciós esetek aláássák az uralkodó pártok hazai támogatottságát, az európai integráció felé történő haladásról szóló jelentések a kormányzati politika legitimációjának forrásaként tűnnek fel. ‘Európát’ egy olyan legfelső tekintéllyé emelték, ahonnan levezethető a reform és az átmenet politikája – a mezőgazdaságtól kezdve egészen a bankügyig.”¹ A baloldaliak éppen olyan aktív propagandát fejtenek ki az Európai Unióba történő belépés mellett, mint a jobboldaliak, mivel ebben “a szociális állam fejlődésének”² lehetőségét látják.

Ezek a remények éppúgy kudarcra ítéltek, mint a korábbiak. A NATO-tagság nem hozott jómódot Törökország népének és egyáltalán nem tud javítani a tömegek helyzetén Lengyelországban vagy Magyarországon. Miközben a posztkommunista országok mindenáron arra törekszenek, hogy integrálódjanak a Nyugat struktúráival, a “mindenki saját magáért” elv alapján cselekszenek. A Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország félrelöki Romániát, Szlovákiát és a balti országokat. Ukrajna megpróbál helyet szerezni magának a sor végén. Oroszországnak már nincs semmi esélye. A régió hagyományos kötelékei, amelyek a szovjet haderő megjelenésénél jóval korábban léteztek, drasztikusan meggyöngültek, miközben az ellentmondások élesebbé váltak. Következésképpen a régió országai mindenben egyre függőbbé válnak a Nyugattól, a technológiától kezdve a tájékoztatásig. Jugoszlávia valamikor arra volt büszke, hogy független a katonai blokkoktól és nem zavarják belső etnikai konfliktusok (eltekintve az albán kisebbség problémájától, amelynek hatása időnként érzékelhető volt még Tito alatt is). Ma a volt Jugoszlávia nemcsak olyan terület, ahol etnikai háborúskodás pusztít, hanem fokozatosan átalakul egy olyan zónává, ahol a NATO katonailag jelen van. Az Európai Unió érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok hihetetlen bürokratikus akadályokkal szembesülnek. Arra szólítják fel őket, hogy olyan sok tárgykörben szolgáltassanak adatokat, ami még a szovjet tervgazdálkodás szakemberei számára is elképzelhetetlen lett volna. Arra kényszerítik őket, hogy a legkülönfélébb jelentéktelen dolgokat koordinálják, egészen a paradicsom átmérőjéig. Valójában valami sokkal lényegesebb rejlik a bürokratikus késleltetés mögött, mint az, hogy a bürokraták Brüsszelben kedvüket lelik a hatalom gyakorlásában. A Nyugat egyszerűen nem tudja integrálni Kelet-Európát, még akkor sem, ha akarja. Legjobb esetben is naivak azok a remények, amelyeket a szociális helyzet javításához fűznek Keleten a Nyugattal történő egyesülés után. Ha a keleti országok valaha is belépnek az Európai Unióba, ez erősen megváltoztatja az Unió jellegét. Elitek klubjából olyan hierarchikus szervezetté fog alakulni, ahol a szegények és gyengék a gazdagok és erősek hatalmától függnek. Röviden szólva, a “kiterjesztett” Nyugat struktúrái valami hasonlóra lennének ítélve, mint a szovjet blokk struktúrái, amelyeket aztán leromboltak 1989-ben – vagy talán valami sokkal rosszabbra.

Egyre nagyobb néptömegek ébrednek rá arra, hogy az a kurzus, amelyet 1989-ben választottak, holtvágányra jutott. Ezért tiltakozó mozgalmak bénítják egyik országot a másik után. 1998-ban és 1999-ben tömeges zavargások rázták meg Albániát és Romániát. Lengyelországban és Ukrajnában mindennapossá váltak a dolgozók és a rendőrség közötti elkeseredett összetűzések. A régió politikai élete krízisek végeláthatatlan folyamatává alakult. De nemcsak a nyugati kapitalizmus csodálói kerültek nehéz helyzetbe. A baloldal is komoly problémákkal néz szembe. 1989-ben, amikor senki sem kételkedett a kapitalizmus kelet-európai győzelmében, a marxista kritikusok meg voltak győződve arról, hogy az új társadalmi viszonyok hamarosan arra kényszerítik a dolgozókat, hogy ráébredjenek valóságos érdekeikre, megszervezzék magukat és megvédjék jogaikat.

A Berlini Fal leomlása óta eltelt tíz évben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósság-függőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány, az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.

1989 nemcsak nem hozta el a történelem végét; a kezdetét sem jelentette. Senki sem indulhat “tiszta lappal”. A második világháború előtt Közép- és Kelet-Európa országai, a cseh területek kivételével, a Nyugat perifériái vagy félperifériái voltak. A nemzeti tőke gyenge volt és a külföldi tőkéktől függött, az állami struktúrák tekintélyelvűek voltak, a hivatalnokok korruptak. A kelet-európai kapitalizmus gyengeségével magyarázható az, hogy a helyi elitek nem tudtak ellenállni a német lerohanásnak1939-től 1941-ig, továbbá annak, hogy később ezeket az országokat a szovjet befolyási övezethez csatolják. A kommunista blokk fennállásának egész ideje alatt Kelet-Európának az egypártrendszer kényszerzubbonyát kellett viselnie, ugyanakkor azonban gyors modernizáción ment keresztül. Lengyelország, Jugoszlávia és Magyarország újjáépült a romokból. Városok és iparágak nőttek ki, létrehozták az általános oktatás- és egészségügy rendszereit. Az alacsonyabb társadalmi osztályok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Amikor Sztálin halála után politikai válság árnyékolta be a szovjet blokk csaknem valamennyi országát, az aktív ellenzék elnyomásának és a belső reformoknak a kombinálásával sikerült olyan megoldást találni, amely javított a többség helyzetén. Ez a döntés nagyon hatékonynak bizonyult. Az életszínvonal a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedett. Egy fogyasztói társadalom körvonalai jelentek meg Kelet-Európában. Eközben az egyéni szabadság köre határozottan tágasabbá vált. Az 1990-es évek antikommunista ideológusai szeretnek elfeledkezni arról, hogy milyen kíméletlen politikai rezsimek uralkodtak a legtöbb ilyen országban a második világháború előtt és alatt. Azokkal a kormányokkal összehasonlítva, a kommunista rezsimek még liberálisabbnak is tűnnek, legalábbis Magyarországon és Lengyelországban. Mindez tömegtámogatást adott a kommunista rezsimek számára, amelyeket nem kizárólag a szovjet szuronyok tartottak életben. A Szovjetunión belül is egyre engedékenyebbé vált a politikai rendszer, lehetővé téve az emberek számára, hogy reménykedjenek a további fokozatos fejlődésben.

A szovjet rendszer modernizációs potenciálja azonban nyilvánvalóan kiürült az 1970-es évek végére. A Szovjetunióban a gazdasági növekedés mutatói már 1959-ben csökkenni kezdtek, amikor a háború utáni újjáépítés lényegében befejeződött. Csehszlovákia, amely a legkevesebbet szenvedett a második világháború alatt, és amely a legfejlettebb gazdasággal rendelkezett a kommunizmus előtti időkben, elsőként döbbent rá arra, hogy a létező rendszer keretein belül nincs többé kilátása a fejlődésre. Ez az oka annak, hogy Csehszlovákiában a pártállami elit számottevő része támogatója, sőt kezdeményezője volt az 1968-as reformmozgalmaknak. De a Szovjetunió még nem állt készen a változásokra. Sőt, az 1973-as arab-izraeli háborút követő olajválság petrodollárok jelentős tömegét áramoltatta a Szovjetunióba. Az olcsó szovjet olaj az ipar növelésének folytatására ösztönözte a “baráti országokat”. Leonyid Brezsnyev alatt a “stabilitás” lett a fő jelszó a Szovjetunióban. Ezt a “stabilitást” azon az áron szerezték meg, hogy elzárkóztak a fejlődés új útjainak keresésétől. Az új társadalmi szerződés szerint a tömegek tartózkodni fognak a polgári szabadságjogok növelésének követelésétől, cserébe viszont megkapják a fogyasztás növekedését. Ez volt a korrupció elharapózásának időszaka, nemcsak a társadalom csúcsán, hanem minden rétegében. Olajdollárokkal fizettek az importált fogyasztási javakért és technológiákért. Ez a pénz azonban nem volt elegendő, és a szovjet kormány elkezdett külföldi kölcsönökért folyamodni. Az 1970-es évek az olcsó hitel évei voltak. Ennek következtében Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és a Szovjetuniót a Nyugat legnagyobb adósai között tartották számon.

A fejlődés választott útja Kelet-Európa országai számára azt biztosította, hogy fokozatosan be fognak kapcsolódni a világgazdaságba, mégpedig a Nyugat perifériájaként. Függőségük folyamatosan nőtt az 1970-es, 1980-as években. Belső problémáik ugyanakkor nem oldódtak meg. Kezdve attól, hogy a rendszer képtelen volt eleget tenni a fogyasztói elvárásoknak, egészen addig, hogy nőtt a politikai elégedetlenség, amit csak megsokszorozott egy szűk látókörű sértettség. Az 1989-es mozgalom épp annyira volt a felbőszűlt fogyasztók felkelése, mint a felébresztett “civil társadalom” lázadása.

A lázadó erők közötti kapcsolat különböző volt az egyes országokban; Csehszlovákiában “bársonyos forradalom” zajlott le, míg Romániában a polgárháború határáig jutottak el. A változás folyamatában részt vevő tömegek aránya szintén különbözött. Lengyelországban és Romániában az emberek kimentek az utcára, hogy változásokat követeljenek, Magyarországon passzívan várták a hatalom és az ellenzék “kerek asztalának” eredményeit, Oroszországban a tömegek jelentős része már a kezdetektől tartott a reformoktól. Mindent számba véve, a történések dinamikus és társadalmi jellege mindenütt ugyanaz volt.

A felszínen úgy tűnhet, mintha az 1989-es események az 1968-as reformtörekvések folytatásai lennének. De ez nem így volt. A Brezsnyev-korszak volt az az idő, amikor a szovjet blokk összes országában teljesen korrupttá vált az uralkodó réteg. Paradox módon, a korrupció a bürokráciát fogékonnyá tette a demokrácia jelszavai iránt. Az elit rétegekben felébresztett új szükségleteket csak egy “nyitott társadalom” tudná teljesen kielégíteni. Ráadásul a hatalom legitimációjához egy új mechanizmusra volt szükség. Olyan körülmények között, amikor a társadalom egyre inkább rétegződött, egy egalitáriánus ideológia már nem felelt meg a hatalmon lévőknek, mivel nem szolgálhatta hatalmuk igazolását. A kommunista hatalom struktúráinak eltávolítása pontosan azt szolgálta, hogy megnyíljon az út afelé a végső átalakulás felé, amely Kelet-Európa országait a kapitalista világgazdaság perifériájára vezeti. Ebben az értelemben az 1989-től 1991-ig tartó időszak nem volt sem fordulópont, sem egy új korszak kezdete, csupán azoknak a folyamatoknak a betetőzése, amelyek a korábbi évtizedekben alakultak ki. A kommunista elitek azért adták meg oly könnyen magukat, mert maguk is azt érezték, hogy régóta nyomasztja őket ez a hatalom, pontosabban a hatalom korábbi formája. A bürokrácia természetesen nem volt egységes. Elnyomó szervezete és ideológusai féltek a változástól, de hatalmukat már elveszítették. A régi nómenklatúra saját válságát azon az áron oldotta meg, hogy lerombolta a rendszert. Ez a nómenklatúra arra törekedett, hogy megtartsa pozícióját, azaz hatalmát pénzzé konvertálva, ennek a pénznek a segítségével hatalmon maradjon. A kommunista elit fokozatosan burzsoává vált már jóval 1989 előtt. A keleti blokk szétesése lehetővé tette számára, hogy nyíltan burzsoáziának vallja magát.

Kelet-Németország kivétel volt. A Nyugat egyszerűen annektálta. A tömegek fogyasztói igényeit kielégítették, de a helyi nómenklatúrát kiszorította az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és erőteljesebb nyugati burzsoázia. Miután a bürokratákat elintézték, a helyi értelmiség elnyomása is megkezdődött. Az áldozatok tiltakoztak. Mivel meghiúsult az a lehetőség, hogy integrálódjanak a rendszerbe, arra vágytak, hogy megváltoztassák azt. Nem meglepő, hogy a német “új tartományokban” sokkal hamarabb újjáéledt a baloldali mozgalom, mint Kelet-Európa többi részén.

A tömegeket mindenütt becsapták. De épp ilyen helytálló, ha azt mondjuk, hogy az emberek pontosan azt kapták, amit követeltek. A helyzet arra a közismert mesére emlékeztet, amelyben egy ember, aki egyetlen nap alatt akar meggazdagodni, megtudja, hogy szeretett fia meghalt és így másnap kifizetik neki a biztosítás összegét. 1989-ben az emberek szabadságot akartak és azt, hogy hozzáférjenek a nyugati fogyasztási javakhoz. Mindkettőt megkapták – de milyen áron?

A posztkommunista országok gazdaságai mély depressziót éltek át, az életszínvonal hanyatlott. A tömegek nagy része számára nehezebbé vált az oktatási rendszerbe való belépés, és az általános ingyenes egészségügyi rendszer is szétzilálódott. A fogyasztói paradicsomról kiderült, hogy nem más, mint a kiválasztott kevesek klubja. A munkanélküliség az összes országban 10–16 százalékot ért el, kivéve a Cseh Köztársaságot és Fehéroroszországot.

Mivel sem az állami, sem a magánvállalkozások nem voltak képesek arra, hogy megfelelő számú munkahelyet teremtsenek, az emberek a szerint az elv szerint kezdtek el élni, hogy “a fuldokló megmentése a fuldokló számára is munka”. Emberek millióit vonták be jelentéktelen magánvállalkozásokba, de olyan alacsony technológiai és szervezeti szinten, amelyen – miként sok szakember elismeri – a kis vállalkozások “inkább a gazdasági változások kerékkötőivé, mintsem motorjávᔳ válnak. Ezek a “vállalkozók” nem afféle peremre szorult kispolgárok, akik sem tulajdonnal, sem megbízható létfenntartási eszközökkel nem rendelkeznek, és csak nehézségek közt tengődve tartják fenn magukat. Az ő életük labilis és tele van kockázatokkal. Az 1990-es évek végére az önfoglalkoztatók aránya a volt szovjet blokk országaiban – miután gyorsan meghaladta a nyugat-európai, ázsiai és latin-amerikai szinteket – elérte Afrikáét.

Az “árnyékgazdaság” gyorsan növekedett a régióban majdnem mindenütt. 1989-ben a reform ideológusai egyöntetűen azzal érveltek, hogy a feketepiac és az illegális üzletelés kizárólag a központi tervezés és a merev állami szabályozás körülményei között tenyészik, mivel ez a társadalom elemi reakciója a gazdasági tevékenység “természetellenes” megszorításaira. A híres orosz tudós, Szergej Glazüjev megjegyzi, hogy “az államnak mint az ellenőrzés alapvető közegének az eltávolítása a gazdaságból nem a piac önszabályozásához és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy banditák vették át a funkcióját”.⁴

A modernizáció ígéretei dacára, a gazdaság és a társadalom lényegében minden ilyen országban pontosan az ellenkezőjén ment keresztül. A cégeket és intézményeket kompjuterekkel látták el, de a tömegek oktatási színvonala meredeken esett. A Nyugattal szembeni lemaradás nőtt. A termelési hatékonyság mutatói romlottak, még a legsikeresebb országokban is, mint például a Cseh Köztársaságban. Ha a cseh gazdaság energiaigénye az 1980-as években körülbelül 40 százalékkal magasabb volt, mint Nyugat-Európa fejlettebb országaiban, az egy főre eső energiafelhasználást tekintve, és 150 százalékkal magasabb volt a GDP-ben mérve – 1995-re ez a lemaradás növekedett. Közvetlen következménye volt ez annak, hogy a vállalkozásokban lelassult az eszközök fejlesztésének folyamata. A Cseh Köztársaság további lemaradása a Nyugattól a munka termelékenységében is megmutatkozott. 1989-ben ez az index az európai uniós szint 39 százaléka volt, és 1995-ben – dacára a modernizációnak, ami sok olyan vállalatnál lezajlott, amelyet a nyugati tőke vásárolt meg – csak 33 százalék.⁵ A többi országban sokkal drámaibban nőtt a technológiai lemaradás és a függőség a Nyugattól. Oroszországban és Ukrajnában a helyzet egyszerűen katasztrofálissá vált.

Ahogyan a Harmadik Világban, megtörtént a gazdaság technológiai rétegződése. Az egyik oldalon a fejlett vállalatok kis csoportja közvetlenül integrálódott a világpiacba, itt magas béreket fizetnek, a külföldi tőke tulajdonában vannak vagy annak érdekeit szolgálják. A másik oldalon ott van az összes többi vállalkozás, amely megpróbál működni a helyi piacon és nehézségekkel küzd létfeltételei megteremtése közben. A paradox az, hogy a “fejlett” vállalatok egy napig sem élnének meg, ha a “hagyományos háttérszektor” nem biztosítaná az önreprodukciót a társadalom egésze számára. Valójában a külföldi vállalkozók és a helyi pénztőke a hatóságoktól kapott aktív támogatás segítségével kihelyezi költségeit a hagyományos szektorba.

Bármely elfogulatlan megfigyelő láthatja, hogy egyetlen ország sem lett gazdagabb, ha lelkiismeretesen követte a neoliberális nézeteket. Moldávia, Oroszország és Kirgízia is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakácskönyvének receptjeit követte az utolsó betűig, de gazdaságaik elbuktak. Ezzel szemben Szlovénia visszautasította a privatizációt, a régióban a legmagasabb életszínvonalat élvezi, és jó úton van afelé, hogy gyorsan belépjen az Európai Unióba. A privatizáció nemcsak hogy nem segítette a modernizációt Kelet-Európa országaiban, de végső soron szoros kapcsolatban van az általános hanyatlással. Éppen azokban az országokban szembeszökő az ipar növekedése, amelyek nem követték az IMF diktátumait – Kínában, ahol fennmaradt a kommunista rezsim, és Fehéroroszországban, ahol sok évi krízis után a Nyugat által oly gyűlölt Alexander Lukasenko került hatalomra. Bizonyos fokú siker regisztrálható 1989 és 1997 között a Cseh Köztársaságban is, ahol a privatizációt csak szimulálták (a privatizált vállalkozásokat az állami befektetési bankok vásárolták föl). A privatizáció eredményei Ukrajnában különösen tanulságosak. A liberális reform eredményeit elemezve a közgazdász Jurij Buzdugan megállapította, hogy a teljesítmények zuhanása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt azokban a szektorokban, ahol széleskörű privatizációt hajtottak végre.⁶

Az árszabályozás mellőzése és a vállalkozás teljes szabadságának bevezetése az ígért jólétet sem hozta el. Glazüjev már 1994-ben megállapította: “A gazdaság liberalizálásának mértékét tekintve Oroszország lehagyott sok fejlett kapitalista országot. Az állami szabályozástól és felügyelettől való jelenlegi szabadságunk azonban kiegészül a gazdasági tevékenység módszerei és eredményei iránt érzett felelősségtől való szabadsággal”.⁷ Az ország példátlan válságba süllyedt. Az eredmények hanyatlása mindenben túltesz a “Nagy Depresszió” idején tapasztaltakon, és az 1998-as pénzügyi összeomlás a pénzügyi stabilizációs politika teljes csődjét is napvilágra hozta. A válság olyan mélynek bizonyult, hogy 1999-ben még mértéktartó szakemberek is azt állították, a válságból kivezető egyetlen reális út “az áttérés a gazdaság mobilizációjára”.⁸

Nagyon lényeges, hogy a gazdasági növekedés mértékének hanyatlását és a Nyugattal szembeni technológiai lemaradást állandóan úgy emlegették, mint annak a válságnak a fő szimptómáit, amely a szovjet típusú társadalmak bukásához vezetett. Miután elindultak a kapitalista úton, ezek a társadalmak úgy küzdötték át magukat a következő évtizeden, hogy közben sokkal súlyosabb hanyatlást kellett elviselniük, és – legalábbis a felszínen – beletörődtek a Nyugattól való függőségbe. A magyarázat egyszerű: ami elfogadhatatlan volt a két rendszer közötti verseny keretei között, teljesen természetes lett, miután az egész világ egyetlen kapitalista rendszerré egyesült. Ennek a rendszernek a kontextusában egészen természetes, hogy egyes országok dinamikusabban fejlődnek, mint mások, és hogy a “periféria” elmaradottsága szükséges feltétele a “centrum” virágzásának.

Természetesen Kelet-Európa országai maguk is azt remélték, hogy a “centrum” részeivé válnak. 1989-ben a kommunista országok legtöbb polgára teljesen közömbös volt az éhezésre ítélt afrikai népek vagy az ázsiai szegénység iránt. A reformok eredményei nemcsak megjósolhatóak voltak, de az emberek nagyon is megérdemelték őket. A szegénység és a bizonytalanság, ami járványként söpört végig Kelet-Európán, egyfajta történelmi büntetés volt a felelőtlen fogyasztói ambiciókért és a világ más részein élők iránt érzett faji megvetésért.

Ha a nyugati stílusú gazdagság megtévesztő volt, a demokrácia bizonyos mértékben realitássá vált. Ebben is van egy paradoxon: amikor az emberek a nyugati életszínvonalról álmodoztak, akkor ezt “bent” tették, magánemberekként, de amikor a Nyugaton meglévő politikai szabadságjogokat követelték, akkor “kint” voltak hangosak. Végső soron pontosan azt kapták, amit követeltek – szabadságot. De gazdagság nélkül.

A nyugati demokráciára jellemző intézmények a régió csaknem valamennyi országában kiépültek, Albániát és Oroszországot is beleértve. A Cseh Köztársaságban és Lengyelországban az intézmények viszonylag hatékonynak bizonyultak, ez nem mondható el Albániáról a választási rendszer merevsége miatt, Oroszországról a tekintélyelvű alkotmány miatt, vagy Lettországról, ahol a népességnek majdnem a fele nem kapta meg az állampolgári jogokat. De még a legjobban prosperáló országok is olyan problémákkal szembesültek, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus jövőt.

Az “átmenet folyamatának” árát az emberek többségével fizettették meg. Emberek milliói számára, akik a fogyasztási paradicsom eljövetelére vártak, jelentett ez megrázkódtatást. Nem meglepő, hogy a neoliberális ideológia “tiszta formájában” gyorsan elveszítette vonzerejét. Ha az emberektől további áldozatokat vártak, kiegészítő motivációkra volt szükség. A neoliberalizmust nacionalizmussal támasztották alá.

A szovjet korszakban a nacionalista eszmék erőteljes ösztönzést jelentettek az emberek számára a rendszerrel szembeni ellenállásra. Kelet-Európa történelmének nacionalista interpretációja nem látott mást a kommunizmusban, mint egy olyan rendszert, amelyet a szovjet szuronyok vezettek be. Az emigráció orosz nacionalista sajtója éppen ellenkezőleg azzal érvelt, hogy a kommunista eszmék teljesen idegenek az orosz néptől; Nyugatról importálták őket Oroszországba, és a zsidók és a lettek ültették el. A kommunista elmélet és gyakorlat nacionalista alternatíváját keresve, a nacionalizmus ideológusai az 1945 előtti évekhez fordultak (Oroszországban a cárizmus idejéhez), egyfajta “aranykort” látván bennük. A kommunistákat követő rezsimek már a kezdet kezdetén a múlt feltámasztását tűzték ki célul. Ebből adódik a régi állami szimbólumok általános visszaállítása (mint Oroszországban, Magyarországon és Lengyelországban), egyes esetekben a régi alkotmányoké is (mint Lettországban és Észtországban). Lengyelország és Oroszország, bár hivatalosan köztársaságok maradtak, koronával díszítették fel címerüket. Szlovákiában, Horvátországban és 1996-ig Fehérorosz­országban is olyan állami szimbólumok kaptak hivatalos státust, amelyeket korábban a helyi fasiszták használtak.

A múlthoz való visszatérés mindig utópia volt. Kelet-Európa minden országában a társadalom szociális, gazdasági, sőt demográfiai struktúrái is radikálisan megváltoztak az 1920-as, 1930-as évek óta. A háború előtti “aranykorhoz” való visszatérés eszméje is egy reakciós utópia volt, mivel a létező társadalom – miután a kommunista uralom 40 éve alatt átalakuláson ment keresztül – a szociális és gazdasági fejlődés sokkal magasabb szintjén állt, mint az a társadalom, amelyhez visszatérni óhajtottak. Nem meglepő, hogy a restauráció folyamatának előrehaladásával egyre inkább nőtt a spontán ellenállás. A szülők nem akartak kötelező vallásos nevelést az iskolákban és az óvodákban. A nőket elkeserítette, hogy kísérletek történtek az abortuszhoz való joguk megnyirbálására vagy jogaik csorbítására a bonyolultabb válási ügyekben. Paradox módon, a Nyugat felé való politikai és gazdasági orientáció összekapcsolódott a társadalom életének demodernizációjával. A kommunizmus előtti időkben Kelet-Európa legtöbb országa feltétel nélkül függött gazdaságilag a Nyugattól. A múlthoz való visszatérés ideológiája a periferiális kapitalizmus restaurációját biztosította. Ez nagyonis megfelelt a transznacionális társulásoknak és a nyugati pénzügyi intézményeknek. Ami pedig a helyi eliteket illeti, a többségüknek egyszerűen nem volt más választása.

A neoliberalizmus kritikusai egységesen hibáztatták az új eliteket azért, hogy a társadalmat a tizenkilencedik századba akarták visszavezetni, és hogy egy olyan társadalmi rendszert akartak Kelet-Európába plántálni, amely rég letűnt a Nyugaton. Ha összehasonlítjuk azt a kapitalizmust, amely a kontinens keleti részén körvonalazódott, azzal a kapitalizmussal, amely az Európai Unióban uralkodott, nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. “Az a társadalom, amely most bontakozik ki Oroszországban, távol áll a nagyon hatékony, szociálisan orientált piacgazdaságoktól” – állítja az Orosz Tudományos Akadémia egyik jelentése. “Ez inkább egy olyan társadalom, amely a tulajdonosok rétegének hipertrófiáján, a szervezett bűnözésen és a külföldi országoktól való függőségen alapul. Társadalmi-gazdasági szempontból nézve ez nem egy lépés előre, hanem azt jelenti, hogy az országot kétszáz évvel visszaveti a primitív, ‘vad’ kapitalizmus korszakába”.⁹ “Lengyelországban ma a tizenkilencedik századi vadkapitalizmus jellegzetességei kerültek felszínre” – írja Tadeusz Kowalik¹⁰ lengyel közgazdász.

A “vad”, “primitív” és “elmaradott” kapitalizmus gondolata Kelet-Európában jól jön mind a baloldaliaknak, mind a neoliberálisoknak. Az előbbiek számára lehetővé teszi, hogy finoman utaljanak a klasszikus marxista szövegekre, ezzel szemben az utóbbiak azzal tudnak érvelni, hogy idővel, a “civil társadalom” fejlődésével együtt a kelet-európai kapitalizmus is “civilizálódni” fog. Európában a “vadkapitalizmus” korszakában nem volt sem Nemzetközi Valuta Alap, sem fejlett tőzsdei spekulációs rendszer, sem transznacionális társulások. Az “elmaradott” és “vad” kelet-európai struktúrák bensőséges kapcsolatban állnak a “fejlett” és “civilizált” nyugatiakkal. Sőt, mi több, a nyugati kapitalizmus az 1990-es évektől egyáltalán nem egy “civilizáltabb” irányba tart. Másként szólva, az 1990-es években nem annyira a posztkommunista kapitalizmus “civilizálódott”, mint inkább a nyugati kapitalizmus vált “vaddá”. Az egyetlen különbség az, hogy a neoliberális politika Nyugaton összeakaszkodott a “civil társadalom” erős védekező soraival. A posztkommunista országokra viszont, ahol a “civil társadalom” gyenge volt, a neoliberális modellt egy “lovassági rohammal” rá tudták kényszeríteni, tehát sokkal gyorsabban és következetesebben. Minden propaganda ellenére, az 1989-es események egyáltalán nem jelentették a “civil társadalom” győzelmét az állam felett. A nyugati típusú politikai intézmények ugyan létrejöttek, de a nép részvétele a politikai életben – akárcsak korábban – minimális volt, és szinte semmi kapcsolat nem volt a demokratikus folyamatok és a döntéshozó mechanizmusok között.

A posztkommunista demokráciáról kiderült, hogy éppen olyan “alulfejlett” és “elmaradott”, mint a helyi kapitalizmus. De itt nem az a probléma, hogy hiányoznak a hagyományok vagy rövid az idő. Az alulfejlettségnek és elmaradottságnak ugyanaz a magyarázata: 1989 után Kelet-Európa társadalmai integrálódtak a kapitalista rendszerbe, a periféria szereplőiként. A Cseh Köztársaság és Szlovénia csakúgy, mint a német “új tartományok”, közelebb voltak a “centrumhoz”, mint Lengyelország és Románia, nem beszélve Oroszországról és Ukrajnáról. Még a legkivételezettebb országoknak sincs azonban esélyük arra, hogy gyorsan váljanak a Nyugat valódi részévé. A “kiválasztottak klubjának” bővítéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem léteznek. A Cseh Köztársaság vagy Szlovénia esetleges sikere új problémákat jelenthet Portugália vagy Görögország számára, amelyek klubtagsága ugyancsak ingatag.

A periferiális kapitalizmus más logika szerint fejlődik, mint a “centrum” országainak kapitalizmusa. A hírhedt tőkefelhalmozásról, amelyről azt feltételezik, hogy biztosítja a helyi vállalkozó osztály felemelkedését, kiderült, hogy lehetetlen, mivel a globa­lizált világgazdaság keretei között a befektetési források spontán újraelosztása folyamatosan a “centrum” javát szolgálja. Az évtized végére a korábbi kommunista blokk majdnem minden országa ugyanazzal a problémával szembesült, mint a fejlődő országok Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a befektetések hiányával.

Azt az elméletet, mely szerint a magántulajdon győzelme gyors befektetést hoz a független vállalkozók osztálya számára, szintén megcáfolta a tapasztalat. “A posztkommunista társadalmi struktúra legmegkülönböztetőbb jegye Kelet-Európában a tőkés osztály hiánya” – állítják szociológusok.¹¹ “Miután hat év eltelt gazdasági szabadságban – jegyzi meg meglepetten Dmitrij Galkov­szkij liberális író –, nem tehetünk mást, mint sétálhatunk Moszkva központjában fényes nappal egy lámpással a kezünkben, és azt kiálthatjuk: »Mutassatok nekem egy igazi kapitalistát!«”¹² Semmi okunk arra, hogy meglepődjünk ezen, hiszen az 1989 óta zajló átalakulásnak már kezdettől fogva ez volt a lényege. A nómenklatúra burzsoává vált, de nem vált kész burzsoáziává. Beleolvadt a kapitalista világrendszerbe, elfogadta a rendszer játékszabályait, de nem vetette le saját jellemző vonásait. A nómenklatúra és a technokrácia nemcsak a kapcsolatait és a hatalmat örökölte a “kommunista” rendszertől, de jelentős mértékben a hatalom módszereit is.

Liberális tudósok hasonlóságot találtak az itteni sógor-komaságon alapuló kapitalizmus és a délkelet-ázsiai országok “aberrációi”, sőt a Japánban fellelhető félfeudális üzleti struktúrák között. Utólagos éleslátással a piacgazdaságok összes hibáját csupán a “speciális helyi adottságokkal” próbálták magyarázni, jóllehet a periferiális kapitalizmus nem lehet más, mint “különböző” és “anomáliás”. Éppen a társadalom régi rendjéhez való nagyfokú ragaszkodás akadályozta meg a társadalmi robbanást, dacára a “reformfolyamattal” való tömeges elégedetlenségnek. A munkások függése a menedzsmenttől, a szociális jóléti ellátások maradványainak bürokratikus paternalizmussá alakítása és a politikai klientúra mind hatékony védelmül szolgáltak az osztályharc ellen.

A kommunista rendszer nem engedte meg az embereknek, hogy tudatára ébredjenek érdekeiknek, vagy hogy egyesüljenek azok megvédése érdekében. Az előző társadalomban az egyes állampolgárok csak fogyasztóként cselekedhettek önállóan, minden egyebet az állam szervezett meg számukra. Ez az, amiért 1989-ben emberek milliói oly hihetetlenül naivak voltak és oly könnyen ráálltak arra, hogy saját érdekeik ellenében manipulálják őket. A piac ezzel szemben arra kényszeríti az embereket, hogy tudatában legyenek saját érdekeiknek és annak, hogy ezek az érdekek hogyan ütköznek más emberek érdekeivel. A munkások felfedezik, hogy nemcsak fogyasztók, hanem bérbe vett alkalmazottak. A piac tapasztalata jelentős iskola az antikapitalista mozgalmak számára.

Egy ilyen helyzetben a periferiális kapitalizmus számára életbevágóan fontos, hogy fenntartsa a hagyományos kötelékeket, hogy megvédje a munkásokat a piac megrázkódtatásaitól és visszatartsa a vállalkozókat a munkásokkal való közvetlen összetűzésektől. Ezek a korporatív, patriarchális és korrupt hagyományos struktúrák azonban megakadályozzák azt, hogy egy dinamikusabb vállalkozói osztály alakuljon ki. Eltorlaszolják a modernizáció útját, még abban az ésszerű értelemben is, amennyiben a modernizáció valóban szükséges a nemzetközi pénztőke számára. A társadalom holtvágányra jut.

A helyi liberális ideológusok és a nyugati kommentátorok azt hangoztatják, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a helyi “barbárságtól”, és ha majd ezt a kapitalizmust “megtisztították”, integrálódnia kell a “világ civilizációjával”. Pontosan ugyanígy hangoztatta Gorbacsov azt, hogy a szovjet rendszert meg kell “tisztítani” a bürokráciától és a tekintélyelvűségtől. A neoliberalizmus ideológiájának szavaival a kelet-európai kapitalizmus éppen olyan “deformált”, mint amilyen a “szocializmus” volt a peresztrojka ideológiájának szavaival.

Ez végeláthatatlan viták sorát váltja ki a “nyugatosítók” és az “anyaföldet” védők (azaz a nacionalisták) között lényegében a volt keleti blokk minden országában. De sem a “nyugati út” támogatói, sem a “megkülönböztetett identitás” bajnokai nem tudnak kiutat találni ebből a helyzetből. Mégcsak megélni sem tudnak egymás nélkül, mivel a “civilizált” és a “barbár” struktúrák szorosan összefonódtak.A periferiális kapitalizmus nem fogja modernizálni Kelet-Európát. Ezért aztán – a liberalizmus nyelvén szólva – bármilyen komoly kísérlet történik is a kapitalizmus “megtisztítására”, éppúgy bukásra van ítélve, mint Gorbacsov peresztrojkája. A korporatív és nómenklatúra struktúrák lerombolása lehetetlen a periferiális kapitalizmus alapjainak aláásása nélkül. Nem sikerülhet a nómenklatúra álburzsoáziát és a bűnöző klánokat “igazi” vállalkozókkal helyettesíteni anélkül, hogy ne vonnánk kétségbe éppen a magánvállalkozás és a “magántulajdon szentségének” elvét. Ez az, amiért csak a baloldal tudja megoldani a modernizáció kérdését Kelet-Európában és csak radikális burzsoá-ellenes rendszabályokkal. A 1990-es évek végén a régió egyetlen országa sem állt készen ilyen változásokra, és a baloldali pártok maguk is képtelenek voltak arra, hogy radikális erőként cselekedjenek. Ebből csak egyetlen következtetés adódik – új forradalmi megrázkódtatások hiányában a posztkommunista világ arra van ítélve, hogy azon az úton járjon, amelyet ma követ. Kelet-Európa legtöbb országában a baloldaliak “nyugatosítók” lettek (ez talán az egyetlen, amiben különböznek a jobboldaliaktól), míg Oroszországban, amely mély nemzeti megaláztatást élt át, a Kommunista Párt a szlavofilizmus felé fordult. A baloldali pártok azonban egyik esetben sem a tömegekre, nem a dolgozók többségére akarnak támaszkodni, hanem a helyi elitek egyes csoportjaira. A baloldal gyakorlatilag a neoliberális rendszer részévé vált, nem tud és nem akar úgy cselekedni, hogy kifejezze a tömegek tiltakozását. Ez a régió népeit új áldozatokra és kétségbeesésre fogja ítélni. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a politikai demokrácia hanyatlása. Ennek már az összes tünete megfigyelhető. A gyakorlatban a valódi döntéshozatal már távol áll a demokratikus eljárásmódoktól, miközben az állami intézmények egyre inkább tekintélyelvűvé válnak és nacionalista mozgalmak ütik fel a fejüket a “mélyből”.

A rendszerrel szembeni ellenállás nő. A munkásosztály egyes elemei a baloldali mozgalmak lehetséges bázisává válnak, miután meg- és kijárták a piac iskoláját, bár ez a bázis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint azt az ortodox marxisták feltételezték. A kommunista rendszer elutasítása után Kelet-Európa megint ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, amelyek a huszadik század eleje óta kínozták. A modernizáció és a függetlenség kérdései, amelyekkel sem a liberálisok, sem a nacionalisták nem tudtak megbirkózni, ismét napirendre kerültek.

Ebben a helyzetben a baloldalnak az a kötelessége, hogy saját tervvel álljon elő. Ennek a tervnek nemzetinek kell lennie, de ugyanakkor következetesen nacionalizmus-ellenesnek. Annyiban kell nemzetinek lennie, amennyiben elkötelezett amellett, hogy saját országa érdekei elsőbbséget élveznek a fejlődésben; meg kell mutatnia, miként kell legyőzni a függőséget a Nyugattól és hogyan kell a gazdaságot az ország saját érdekeinek szolgálatába állítani. Ennek a tervnek nacionalizmus ellenesnek kell lennie, mert a nacionalizmus a helyi elitek ideológiája, akik abban érdekeltek, hogy megőrizzék privilégiumaikat, és ezért abban is, hogy fenntartsák a periferiális kapitalizmust. A nemzeti érdekeket az elitek érdekeinek ellensúlyaként kell beállítani. A helyi elitek lényegüket tekintve nemzetellenesek, mivel népellenesek. Nacionalista retorikájuk csak elleplezi azt, hogy naponta kirabolják a tömegeket. Sem a nemzetközi, sem a helyi tőke nem tudja teljesíteni a társadalmi és a technológiai modernizáció feladatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a feladatok még a napirendjén sem szerepelnek. Még kevésbé képesek arra, hogy a radikális változáshoz szükséges erőforrásokat mobilizálják. A nemzeti fejlődés bármely tervezete azt igényli, hogy az államnak mint fő befektetőnek a szerepe drámai módon növekedjék. Ez azt jelenti, hogy a privatizációt előbb-utóbb egy olyan politikának kell felváltania, amely bővíti a társadalmi szektort. A modern világban lehetetlen egyedül hadat üzenni a nemzeti függetlenségért. Kelet-Európa népei több ízben megmutatták szolidaritásukat, amikor megvédték jogaikat a szovjet “nagy testvérrel” szemben. A szolidaritás még inkább szükséges akkor, amikor a moszkvai “nagy testvér” helyét valaki Washingtonból vagy Brüsszelből tölti be.

Az Európai Unióval való integráció a kelet-európai fogyasztó utolsó reményét és utolsó nagy illúzióját reprezentálja. Ezek a remények nem fognak valóra válni, sem azok számára, akik kívül maradnak az Unión, sem azok számára, akiket befogadnak. Az előbbiek semmit nem fognak kapni, míg az utóbbiak ismét olyan dolgokat fognak kapni, amiket nem vártak. A politikai ciklus eléri csúcspontját. A “gazdagok klubjába” való integrálódásról szóló álmokat fel fogja váltani annak belátása, hogy az embernek meg kell védenie saját érdekeit. A fogyasztónak állampolgárrá és proletárrá kell válnia.

Kelet-Európában nem létezik egyetlen homogén munkásosztály a hagyományos marxista értelemben. Lényegében sehol sem létezik ilyen. A periferiális kapitalizmus körülményei között a baloldali mozgalom nem “osztálymozgalomként”, hanem “népmozgalomként” bontakozik ki. Ugyanakkor azonban még az olyan elemi követelések is, mint a bérek azonnali kifizetése vagy a szénbányászat megtartása, megkérdőjelezik a rendszer létét. Ezeket az igényeket mindaddig nem lehet kielégíteni, amíg az egész gazdasági kapcsolatrendszer, beleértve a Nyugattal és az IMF-fel való kapcsolatot, nem megy át radikális változásokon.

A régi problémákhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával hozza a kísértést, hogy megismételjük a régi megoldásokat. Azt jelenti-e ez, hogy Kelet-Európában vagy legalábbis néhány országában lehetséges annak a kommunista rendszernek az újjáéledése, amely 1989-ben összeomlott? Vannak emberek, akik erről álmodoznak, míg mások félnek ettől. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Dacára azoknak a párhuzamoknak, amelyek a század vége és eleje között fellelhetők, van egy alapvető különbség e között a két időszak között. A Szovjetunió évei nem teltek el hiába. A társadalom sokkal műveltebb, fejlettebb és összetettebb lett. Éppen ez az oka annak, hogy olyan gyengék azok az ortodox kommunista csoportocskák, amelyek az 1920-as évek formulái szerint próbálnak meg élni.

A baloldal előtt az a feladat áll, hogy okuljon a szovjet kommunizmus történelméből és a Harmadik Világ nemzeti fejlődésének tapasztalataiból is. Ebben az esetben nem az a probléma, hogy mennyire voltak “szocialisták” ezek a modellek. Az a lényeges, hogy mindkettő a periferiális kapitalizmus alternatívájaként emelkedett ki. Mindkettő vereséget szenvedett. Kelet-Európa országai visszatértek a kapitalista világrendszerhez, míg a Harmadik Világ államai soha nem törtek ki belőle. Mind a szovjet modell, mind a Harmadik Világ nemzeti mozgalmai felgyorsították a fejlődést azon az áron, hogy megtagadták a demokráciát. Végső elemzésben bukásuk döntő oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az emberi jogokat és a személyes szabadságot. A bukás nem azért következett be, mert 1989-ben emberek milliói hirtelen elkezdték követelni a szabadságot (valójában sokan még azt sem tudták, mi az), hanem mert egy olyan társadalom, amelyik nem szabad, nem tudja mozgósítani innovatív potenciálját és nem tud sikeresen ellenállni a kapitalizmus offenzív propagandájának és fogyasztói vonzerejének.

Az 1990-es évek végére világossá vált, hogy a politikai felszabadulás egyszerűen mellékterméke volt a kommunista rezsimek válságának. A periferiális kapitalizmus hosszú távon összeegyeztethetetlen a demokráciával. A baloldal újraéledése Kelet-Európában (és a világ egészén) végső soron attól függ, hogy a baloldaliaknak milyen mértékben sikerül a vezető demokratikus és innovatív erővé válniuk. Valóra fog-e válni a felszabadulás új terve? Csak abban az esetben, ha olyan átfogóbb globális változások részévé válik, amelyek végül is a kapitalista világrendszer eltörléséhez és egy igazságosabb világrenddel való felváltásához vezetnek. Nekünk, Kelet-Európa polgáraiként nincs különleges sorsunk. A fogyasztói paradicsom illúzió volt, de a harc a szabadságért és az igazságosságért csak most kezdődik.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

1 Andor László: A magyarországi baloldal és az euro-atlanti integráció, ESZMÉLET, szerk.: Krausz Tamás (Budapest, 1997), p.202.

2 Petr Uhl: Attitudes to EU Membership in the Czech Republic, (Az EU-tagsághoz való viszony a Cseh Köztársaságban) Labour Focus on Eastern Europe, (Spring 1998, no. 9.), p. 19.

3 Svetlana Glinkina, Opit ekonomicseszkih preobrazovanij v sztranah Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi. (A gazdasági átalakulás tapasztalatai Kelet-Közép-Európa országaiban), Al’ternativi (1998, no.3) p.776.

4 Sergej Glazjev: Ekonomika i politika: epizodi bor’bi (Gazdaság és politika: a harc epizódjai) (Moszkva, Gnozis, 1994) p.87.

5 lásd Svetlana Glinkina, op. cit, pp. 67-77.

6 lásd Jurij Buzdugan, Social-demokraticsnij vibir (A szociáldemokrata választás) (Kijev, 1998, kézirat) p. 22.

7 Sergej Glazjev op. cit., p. 22.

8 Vladimir Filatov: Ili razumnaja «csrezvycsiajka» ili Barkashov i Anpilov so svojej economikoj (Vagy mi vetünk be ésszerű kényszerrendszabályokat vagy Barkasov és Anpilov jön a gazdaságpolitikájával), Vek (1999, no. 1) p. 6, lásd még: Alekszandr Privalov: Soblazn tridtcatih godov (A harmincas évek), Izvesztyija (12. 02. 1999.) p. 2.

9 Idézi Roy Medvegyev: Kapitalizm v Rosszii? (Kapitalizmus Oroszországban?) Moszkva, Prava Cheloveka, 1998, p. 125.

10 Tadeusz Kowalik: August – A Bourgeois Epigone Revolution (Augusztus – Egy burzsoá-epigon forradalom), Labour Focus on Eastern Europe, (Summer 1997, no. 57.) p. 51.

11 Gil Ezal, Iván Szelényi, Eleanor Townsley: The Theory of Post-Communist Managerialism (A posztkommunista menedzserség elmélete), New Left Review (March-April 1997, no. 222.) p. 60.

12 idézi R. Medvegyev, op. cit. p. 249.

A nemrég Budapesten járt amerikai tudós a világrendszer-elmélet keretei közé ágyazva vizsgálja a Haider-jelenséget, az újfasizmus fellendülését Közép-Európában. Elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy a rasszizmus elleni küzdelem is oszthatatlan: nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

“Az égre!…Szemed, vén

Tengerész,

mily ördögi fényű, riadt..!

mért oly feketén…?!” –,

Nyilammal én

lelõttem a szent madarat!”

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről, I. 79-82. (Szabó Lőrinc ford.)

 

Coleridge költeményében a vihar kietlen tájra sodor egy hajót. A tengerészek egyetlen vigasza egy albatrosz, mely megosztja velük élelmét. De Coleridge tengerésze megmagyarázhatatlan okból – lehet, hogy puszta gőgből – lelövi a madarat. Emiatt a hajó minden utasának szenvednie kell. Az istenek megbüntetik a gonosz cselekedetet. A többi tengerész a madarat elpusztító hajós nyakába akasztja az albatroszt. Az albatrosz, a barátság szimbóluma most a bűn és a szégyen szimbóluma lesz. Az utazás egyetlen túlélője ez a tengerész. És egész hátralévő életét kitölti az, hogy szembe kell néznie tette következményeivel. Az élő albatrosz az a másik énünk, amely idegen, távoli tájakon segítségünkre siet. A halott albatrosz, mely nyakunkban lóg, dölyfünk: rasszizmusunk hagyatéka. Nincs nyugtunk tőle, foglyai vagyunk.

Jó egy évvel ezelőtt felkértek, hogy Bécsben tartsak előadást A társadalomtudomány az átmenet korszakában címmel. Előadásom egy sorozatba illeszkedett volna bele, melynek összefoglaló címe a következő volt: Von der Notwendikeit des Überflüssigen – Sozialwissenschaften und Gesellschaft. A felkérést boldogan elfogadtam. Azt hittem, abba a Bécsbe jövök, mely olyan ragyogó szerepet játszott a világ társadalomtudományának megteremtésében különösen 1870–1930 között, a Traum und Wirklichkeit korszakában. Bécsben élt Sigmund Freud is – én őt tartom a huszadik századi társadalomtudomány legjelentősebb alakjának. Bécs legalábbis addig otthont adott neki, amíg élete alkonyán a nácik arra nem kényszerítették, hogy Londonba meneküljön. Élete egy fontos szakaszában Bécsben élt Joseph Alois Schumpeter és Polányi Károly is. E két, politikailag oly nagy mértékben szembenálló figura szerintem a huszadik század két legjelentősebb gondolkodója a politikai közgazdaságtan terén, ám mindkettőt háttérbe szorították és jelentőségüket sem ismerték fel. És Bécs volt tanárom, Paul Lazarsfeld otthona is, akinek úttörő jelentőségű, a politikára irányuló kutatásai és módszertani újításai az Arbeitlösen von Marienthal című művével kezdődtek – e tanulmánynak társszerzője volt Marie Jahoda és Hans Zeisel. Szóval, ebbe a Bécsbe készültem én előadást tartani.

S aztán ránk szakadt a legutóbbi ausztriai választások korántsem magától értetődő eredménye s ennek következménye, az FPÖ (Szabadságpárt) – a Freiheitliche Partei Österreichs – kormányzati szerepe. Az Európai Unió többi állama nyomatékosan elutasította ezt a rendszerváltozást, és mindennemű kétoldalú kapcsolatot felfüggesztett Ausztriával. Újra el kellett hát döntenem, hogy jövök-e, s még mindig haboztam. Ha ma itt vagyok, annak két oka van. Először is, szerettem volna kifejezni szolidaritásomat a másik Ausztriával, mely feltűnően mutatja jelenlétét az új kormány beiktatása óta. A másik és talán az elsőnél jóval fontosabb oka jelenlétemnek az, hogy mint társadalomtudós, magamra vállaljam a felelősségből rám eső részt. Mi együtt nyilaztuk halálra az albatroszt. Mindannyiunk nyakában ott lóg. S mindannyiunknak lelki és szellemi küzdelmet kell vívnunk egy új, másfajta történelmi rendszer újjáalakítása, megteremtése érdekében; ez az új rendszer majd maga mögött hagyja a rasszizmust, ami modern világunkat oly mélyen és oly gonoszul irányítja. Ezért új címet adtam előadásomnak: “A rasszista albatrosz: a társadalomtudomány, Jörg Haider és a Wiederstand”.

Ha a tényeket nézzük, s csak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Ausztriában, akkor a felszínen minden nagyon egyszerűnek látszik. Hosszú ideig két nagy és meghatározó párt gyakorolta a hatalmat Ausztriában, az egyik az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), a másik pedig az Osztrák Néppárt (ÖVP). Az egyik balközép, a másik jobbközép és kereszténydemokrata beállítódású volt. Kezdetben elsöprő közös választói támogatottságuk az 1990-es években folyamatosan csökkent. Aztán az 1999-es választásokon az FPÖ első ízben – igaz, csak néhány száz szavazattal, de – megelőzte az ÖVP-t, amely így második lett. A két, korábban meghatározó jelentőségű párt között ezután folytatott tárgyalások a nemzeti koalíciós kormány létrehozásáról nem jártak eredménnyel, az ÖVP pedig az FPÖ-t kérte fel partnerének. Az ÖVP ezen döntése nagyon sok osztrákot, többek között Klestil elnököt is mélységesen felháborította. De az ÖVP kitartott, és a kormány megalakult.

A döntés a többi EU-állam politikai vezetőjét is felháborította, vagy inkább meglepte. Együttesen úgy határoztak, hogy felfüggesztik kétoldalú kapcsolataikat Ausztriával, és az EU azóta is kitart ezen álláspontja mellett, bár akadnak néhányan, akik kétségbe vonják a döntés bölcsességét. Az EU magatartását viszont sok osztrák elítélte, és nemcsak azok, akik támogatták a jelenlegi kormánykoalíció megalakítását, hanem ellenzékiek is. ők azt hangsúlyozták, hogy az EU eltúlozza azokat a veszélyeket, melyek az FPÖ kormányzati szerepéből következhetnek. “Haider nem Hitler” – mondták nézeteik alátámasztására. Mások azzal érveltek, hogy Haiderhez hasonló politikusok minden EU-tagállamban vannak, sőt bizonyos mértékig a kormányok munkájában is részt vesznek. Ezért tehát – mondták az EU-lépés bírálói – álszent volt az EU döntése. Végül pedig néhány osztrák (és más európai is) azt állította, hogy az EU részéről az lett volna a helyes lépés, ha várakozó álláspontra helyezkedik, és akkor – és csakis akkor – marasztalja el az új kormányt, ha az arra ténylegesen alkalmat ad. Közben Ausztriában is elindult a Wiederstand, mely azóta is folytatódik.

Elemzésem tárgya most nem az FPÖ-nek mint pártnak és nézeteinek vizsgálata, hanem az EU kemény ellenállásának vizsgálata az FPÖ kormányzati szerepével szemben, illetve az osztrák ellenzéki reakciók és a Wiederstand okainak kutatása. A hatást és az ellenhatást egyaránt csak akkor érthetjük meg, ha elemzésünket Ausztriánál szélesebb körre, a világrendszer egészére, ennek valóságára terjesztjük ki, és számba vesszük, mit mondtak a társadalomtudomány művelői ezekről a viszonyokról. Ennek érdekében azt javasolom, hogy ezt a szélesebb kontextust négy időkeretben tekintsük át, melyek a következők: a modern világrendszer 1989 óta, a modern világrendszer 1945 óta, a modern világrendszer 1492 óta, illetve a modern világrendszer 2000 után. Ezek persze szimbolikus dátumok, de ebben az esetben a szimbólumoknak nagy a jelentőségük. Lehetővé teszik, hogy egyszerre vizsgáljuk a valóságot és a valóságról alkotott képzeteket. Remélem, ezzel sikerül együttérzésemet érzékeltetnem az osztrák Wiederstanddal, és egyúttal szeretném mint társadalomtudós a saját morális és intellektuális felelősségemet is megfogalmazni.

1. A világrendszer 1989 óta

1989-ben összeomlott az ún. szocialista tömb. Közép-Kelet-Európa országai, melyek a Brezsnyev-doktrína (pontosabban a jaltai egyezmény) szellemében a szovjet övezetbe tartoztak, most látványosan kinyilvánították politikai autonómiájukat a Szovjetunióval szemben, és mindegyik ország megkezdte a rendszer lebontását. Két év sem telt el, és széthullott a Szovjetunió Kommunista Pártja is, sőt, maga a Szovjetunió is tizenöt önálló államra esett szét. Ha a kommunista államok történelme Kelet-Ázsiában és Kubában különbözött is az európai országokétól, ennek csekély hatása volt ahhoz képest, amilyen következményeket a kelet-európai események a világrendszer geopolitikai állapotára gyakoroltak.

1989 óta a világ figyelme jórészt a volt kommunista országokra összpontosult. A társadalomtudomány művelői végeláthatatlan konferenciákon elemezték az átmenet jellemzőit, így egy idő óta már létezik a “tranzitológia” tudománya. Eközben a korábban a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz tartozó területeken és a Szovjetunió kaukázusi régióiban számtalan piszkos polgárháború dúlt, melyek nagy többségében aktív szerepet játszottak az idegen hatalmak. Ezeket a konfliktusokat, melyeket a hosszú ideje tartó etnikai szembenállás eredményezett, sok tudós az “etnikai tisztogatás” fogalmával írta le. Még azokban az országokban is, amelyek elkerülték a súlyos belső összecsapásokat (mint például a Cseh Köztársaság, Magyarország vagy a balti államok), felvillantak a láthatólag újraéledő etnikai feszültségek szikrái. Ezzel egyidejűleg Afrika vagy Indonézia (hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük) számos pontján országos vagy helyi polgárháborúk robbantak ki.

A páneurópai világban (ezalatt Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika és Ausztrália értendő, de Közép-Kelet-Európa nem) a polgárháborúk elemzésekor a tudósok főképpen arra koncentráltak, hogy a volt kommunista tömb országai esetében a civil társadalom gyengeségét és az emberi jogok érvényesítésének történelmi mellőzését hangsúlyozták. Aki a nyugat-európai sajtót rendszeresen olvassa, elkerülhetetlenül felfigyel arra, hogy a volt kommunista területekkel kapcsolatban gyakorlatilag egyetlen “problémára” szűkült a Nyugat érdeklődése. A problémát de facto úgy határozták meg, mint a páneurópai világra jellemző modernitáshoz mért kelet-európai elmaradottságot.

Közben pedig legalább ennyire feltűnő, milyen mértékben hanyagolták el – a sajtóban, a politikában, de legfőképpen a társadalomtudományokban – annak vizsgálatát, hogyan változott meg 1989 óta maga a páneurópai világ. Azok a politikai rendszerek, amelyek nemzeti logikájukat arra a tényre alapozták, hogy a “hidegháború” résztvevői, most egyszeriben azt tapasztalták, hogy a negyven év alatt kialakult struktúrák értelmüket vesztették mind a szavazók, mind a politikusok számára. Miért kellene fennmaradnia Olaszországban a kereszténydemokrácia állandó többségére épített pentapartiti (illetve a tangentopoli) rendszerének, ha véget ért a hidegháború? Mi tartotta volna egyben Franciaországban a gaullista pártot, Németországban pedig a kereszténydemokrata uniót? Vajon miért ragaszkodna az Egyesült Államok Republikánus Pártja a “kétoldalú külpolitika” kívánalmaihoz? S mi az önkép összeomlásának eredménye? A páneurópai világ meghatározó konzervatív pártjai egyre veszítenek erejükből, ízekre szaggatják őket a gazdasági liberalizmust hirdető új szélsőségesek és az inkább szociális érzékű konzervativizmus közti ellentétek; az lett a kérdés, vajon olyan politika formálódjon-e, mely az állampolgárok megrokkant erkölcsiségének feljavítását várja az államtól, vagy pedig a paternalista alapú szociális biztonsági hálót újrafoltozó államot vágyja vissza. És e frakciók mögött olyan szavazók és támogatók állnak, akik attól tartanak, hogy a nagy zűrzavarban megszerzett társadalmi pozícióikat és jövedelmüket alapvető veszély fenyegeti.

De vessünk csak egy pillantást a balközép pártokra, amelyek többsége szociáldemokratának nevezi magát! Ezek a pártok is bajban vannak. A kommunizmus összeomlása valójában csak betetőzte az egyre fokozódó kiábrándulást, mely a régi baloldal mindhárom megjelenési formáját érintette: a kiábrándulás egyaránt vonatkozott a kommunista pártokra, a szociáldemokrata pártokra és a nemzeti felszabadítási mozgalmakra. A kiábrándulás tragikus kezdetét 1968 világforradalma jelentette. A kiábrándulást nem éppen paradox módon a fentebb említett mozgalmak sikereinek következményei okozták, nevezetesen az, hogy e mozgalmak világszerte megszerezték a kormányzati hatalmat. Mikor ugyanis hatalomra kerültek, cseppet sem mutattak elegendő erőt történelmi ígéreteik beváltására, holott korábban azt állították, ha megszereznék az államhatalmat, akkor új társadalmat építenének, azaz a társadalmat lényegileg egalitariánusabbá, demokratikusabbá formálnák.

A hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette. És 1968, de még inkább 1989 óta az történt, hogy az emberek mint pis aller szavazhatnak ezekre a pártokra, de senki sem kerekedik táncra az utcákon, ha e pártok győzelmet aratnak. Senki nem várja tőlük, hogy forradalmat vigyenek véghez – még békés formában sem. De mind között legkiábrándultabbak saját vezetőik, akik a Der Mitte centrista nyelvezetét beszélhetik csak. E baloldali pártokból való kiábrándulás együtt járt az állami struktúráktól való eltávolodással is. Korábban polgáraik tolerálták az államokat, sőt néha egyenesen a társadalmi átalakulás lehetőségét is az államtól várták. Most viszont egyre inkább a korrupció, a fölösleges erőszak megtestesítőjének tekintik, mely nem a polgárok javát szolgálja, hanem terhet jelent.

Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy Ausztria az általános páneurópai folyamatoknak csak egyik pontja. Miért volna szükség nemzeti koalícióra a posztkommunista korszakban? De miért is kellene egyáltalán olyan pártokra szavazni, amelyek elsődlegesen a Proporz kérdésével foglalkoznak? Ebben a kontextusban kell szemlélnünk azt a tényt, hogy 1999. október 3-án az FPÖ 26,9%-ot szerzett a választásokon. Kétségtelen, hogy 1945 óta ez a legmagasabb szavazati arány, melyet egy szélsőjobb párt Európában elnyert. 1995-ben Le Pen Nemzeti Frontja 15,1%-ot kapott Franciaországban, s már az is sokkolta a közvéleményt. Akkor azonban a két fő konzervatív párt kitartott amellett, hogy semmiképpen sem kér a Nemzeti Front támogatásából. Aztán 1998-ban, amikor a helyi választásokon az eredmények alapján sok körzetben a konzervatív pártok csak a Nemzeti Front szavazataival együtt alkothattak volna többséget, öt körzeti vezető figyelmen kívül hagyta ezt az országos hatáskörű döntést, és elfogadták a NF támogatását a helyi kormányzatok megalakításában. Ezeket a helyi vezetőket azonban nyomban kizárták a két fő konzervatív nemzeti pártból, az RPR-ből és az UDR-ből. Másrészt viszont Olaszországban Berlusconi kormányt alakíthatott Fini és az Alianza Nationale támogatásával – ez a párt gyakorlatilag olyan, mint Haider pártja, azzal a csekély különbséggel, hogy Fini a választások előtt hangsúlyosan megtagadta neofasiszta múltját.

Miért helyezkedett akkor az EU olyan hajthatatlan álláspontra – amint jónéhány osztrák felveti – éppen az Ausztriában történtekkel kapcsolatban? A válasz valóban nagyon egyszerű. Az EU országai mind attól tartanak, hogy mivel saját államaik gyakorlatilag semmiben sem különböznek Ausztriától, hamarosan hasonló helyzetben találják magukat, és választópolgáraik csábítónak találhatják az ÖVP által választott utat. Saját maguktól való félelmeik váltották ki erőteljes ellenreakciójukat. Ugyanakkor az osztrákok tiltakozása az EU álláspontjával szemben csak értetlenségükkel magyarázható: nem akarták megérteni, hogy Ausztria valóban átlépte azt a határt, amelyet Nyugat-Európa maga állított fel – nem 1999-ben, hanem 1945-ben. Hadd magyarázzam meg egészen világosan álláspontomat! Egyetértek az EU döntésével, az Ausztriával meglévő kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésével. Meggyőződésem, ha ezt nem teszik meg, akkor valóban hátára kaphat minket egy olyan ideológiai dagály, amely darabokra szaggatja, szigetekké tördeli Nyugat-Európát. De az is igaz, hogy az EU döntése mögött jó adag képmutatás, pontosabban önáltatás húzódik meg. Hogy mi ennek az oka, ahhoz nem elég, ha a világrendszer 1989 óta zajló történéseit vizsgáljuk, hanem vissza kell lépnünk 1945-ig.

De mielőtt ezt tenném, hadd szóljak még a világ társadalomtudományának 1989-cel kezdődött fejezetéről. Ez egyszerűen siralmas. Mindenki – gyakorlatilag a politikai meggyőződésétől is függetlenül – csak és kizárólag a globalizációról beszél, mintha e fogalom nem lenne több tűnékeny retorikai eszköznél abban a folytonos küzdelemben, amelyet a kapitalista világrendszer vív a határokat nem ismerő terjeszkedés érdekében. Az egész csak porhintés. Akárcsak a vég nélküli siránkozás az etnikai feszültségekről – bár ebben nemcsak a társadalomtudomány művelői, hanem az emberjogi aktivisták is ludasak. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy az etnikai konfliktusok ne volnának rémítő és szörnyű valóságunk részei, hanem arról, hogy ez a probléma hangsúlyozottan nem csak és kizárólag a kevésbé szerencsés, a kevésbé bölcs, a kevésbé civilizált népeket érinti. A jelenség teljesen normális következménye világrendszerünk egyre mélyülő és növekvő egyenlőtlenségeinek, és hatástalan vele szemben az erkölcsi intelem, illetve az, ha a tiszták és fejlettek úgymond beavatkoznak a tisztátalanok és az elmaradottak által ellenőrzött területek életébe. A világ társadalomtudománya nem kínál nekünk hasznavehető elemzési módszereket ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a világrendszerben 1989 óta, és ezért ahhoz sincsenek eszközeink, hogy a mai osztrák valóságot megértsük.

2. A világrendszer 1945 óta

1945-ben véget ért a nácizmus uralma, vége szakadt szörnyű rémtetteinek is. Az antiszemitizmust nem Hitler, de még csak nem is a németek találták ki. Az antiszemitizmus az európai világ mélységes rasszizmusának már hosszú ideje legfontosabb megjelenési formája volt, modern változata pedig legalább egy évszázada már népbetegség volt Európa-szerte. Ha valaki ebből a szempontból veti össze az 1900-as Párizst és Berlint, akkor azt tapasztalja, hogy a helyzet Berlinben semmivel sem rosszabb. Az aktív antiszemitizmus mindenhol jelen volt – a II. világháború alatt is, sőt, az Egyesült Államokban is.

De hát miért váltott ki – legalábbis 1945 után – szerte a világon olyan nagy felháborodást a nácizmus? A válasz követelő szükségesség, nem kerülhető meg. A felháborodást az Endlösung eredményezte. Igaz, hogy 1945 előtt a páneurópai világban gyakorlatilag mindenki nyíltan és önfeledten antiszemita volt, de azt senki sem akarta, hogy ezek az érzelmek az Endlözungig fajuljanak. Hitler végső megoldása nem egyezett a rasszizmusnak a kapitalista világgazdaságban betöltendő, eredeti szerepével. A rasszizmus célja ugyanis nem az, hogy egyes embercsoportokat kirekesszen, még kevésbé az, hogy elpusztítsa őket. A rasszizmusnak az a funkciója, hogy mindenkit a rendszeren belül tartson, de egyeseket Untermenschsé minősítsen, vagyis gazdaságilag kizsákmányolhatónak, politikailag pedig bűnbaknak tehesse meg őket. A nácizmus azt a bűnt követette el, amit a franciák dérapage-nak neveznek – vagyis elvesztette a mértéket, túllépte a határokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak a szellem kiszabadult a palackból.

Az embernek illett rasszistának lennie, de az Endlösungnál tudnia kellett a határt. Mindig is kifinomult játszma volt ez, bár kétségtelenül volt már korábban is déparage – de soha nem ilyen mértékű, a világrendszernek ilyen központi arénájában –, és soha, soha nem ennyire szemmel láthatóan. 1945-ben a náci koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges csapatok katonái egyénileg valóban mélyen meg voltak rendülve. A páneurópai világnak mint közösségnek meg kellett találnia a módját annak, hogyan tudja a szellemet visszaparancsolni a palackba. Ezt folyamatosan, a rasszizmus nyilvános használatának betiltásával, mindenekelőtt az antiszemitizmus visszaszorításával érték el. Így vált az antiszemitizmus tabu-nyelvvé.

A társadalomtudósok belementek a játékba. 1945 után egyik könyvet írták a másik után a faji gondolat értelmetlenségéről¹, arról, hogy nem léteznek olyan kimutatható különbségek a társadalmi csoportok között, amelyek genetikai sajátosságokkal magyarázhatók. A holocaust emlékezete beépült az iskolai tananyagba. A németek kezdetben kissé vonakodva, de végül bizonyos erkölcsi bátorságot is tanúsítva megpróbálták bűnösségüket elemezni, és ezzel a szégyen súlyát enyhíteni. És 1989 után kétségtelenül vonakodva bár, de a tisztázásban csatlakoztak hozzá a páneurópai világ többi országai. Franciaország és Hollandia kezdte beismerni saját bűnrészességét abban, hogy hagyta, hogy a déparage megeshessen, illetve, hogy voltak állampolgárai, akik aktívan is részt vettek a folyamatban. Az EU erőteljes, Haider-ellenes fellépésének egyik oka az, hogy Ausztria mint állam mind a mai napig adós bűnrészességének beismerésével, sőt, kitart amellett, hogy alapvetően maga is áldozat volt. Lehet, hogy az osztrákok többsége nem akarta az Anschlusst, bár ez eléggé nehezen hihető, ha az ember megnézi a korabeli híradófelvételeket, amelyek a Bécsbe bevonuló nácikat üdvözlő osztrákokat mutatják. Ám annak sokkal nagyobb a jelentősége, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a zsidókat és a cigányokat kivéve mindenki németnek minősült, és a többséget ez iszonyú büszkeséggel töltötte el.

Az a felismerés, hogy a II. világháború a rasszizmust teljesen lejáratta, két lényeges következménnyel járt az 1945 utáni páneurópai világban. Először is, ezek az országok minden alkalmat megragadtak nemzeti erényeik hangsúlyozására, annak megmutatására, hogy mint integratív nemzetek ők nem alacsonyodtak le a rasszizmus szintjére, és hogy a szabadság terréniumai lévén gyökeresen különböznek “az ördög birodalmától”, a Szovjetuniótól; a Szovjetunióban uralkodó faji megkülönböztetés tehát a nyugati propaganda kedvenc témája lett. Mindenféle társadalmi és politikai döntés ebből a kísérletből fakadt: az Egyesült Államokban 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság törvényben ítélte el a faji megkülönböztetést; ezzel magyarázható a páneurópai világ minden országának Izrael-barát politikája; sőt, még a nyugati keresztény világban az ökumenikus szemlélet feltámasztása is erre vezethető vissza (akárcsak annak az eszmének a hangsúlyozása, hogy létezik közös zsidó-keresztény örökség).

Másodszor, ezzel együtt és legalább ennyire szükségszerűen mégis helyre kellett állítani az “egészséges” rasszizmus eredeti szerepét annak érdekében, hogy az embereket fogva tarthassa a rendszer – de Untermenschekként. Ha a zsidókat már nem lehetett rabszolgákként kezelni és a katolikusok sem voltak erre alkalmasak a protestáns országokban, akkor valahol távolabb kellett ezeket az embereket megtalálni. Az 1945 utáni korszakban – legalábbis eleinte – hihetetlen gazdasági fellendülés zajlott, s ezzel egyidejűleg a páneurópai világban radikálisan csökkent a születések száma. Ennek a világnak több munkáskézre lett volna szüksége, mint bármikor azelőtt, ehelyett egyre kevesebb gyerek született. Ezzel vette kezdetét az a periódus, amelyet a németek finoman Gastarbeitern-korszaknak neveznek.

Kikből is verbuválódott ez a vendégmunkások hada? Mediterrán emberek mentek el dolgozni a nem mediterrán országokba, latin-amerikaiak és ázsiaiak vándoroltak Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, fekete afrikaiak és dél-ázsiaiak bukkantak fel Európában. És 1989-től a volt szocialista országokból egyre többen mennek Nyugat-Európába. Ezek az emberek mind azért hagyták el szülőföldjüket, mert el akartak menni, mert Nyugat-Európában munkát tudtak találni, és persze a páneurópai országoknak égető szükségük volt az ő munkaerejükre ahhoz, hogy prosperálhassanak. Ugyanakkor azonban szinte kivétel nélkül a társadalmi piramis legalján kaptak csak helyet – gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt.

Amikor a világgazdaság az 1970-es években a hosszú Kondratyev-ciklus B-szakaszába lépett, és 1945 óta első ízben növekedni kezdett a munkanélküliség, kézenfekvően a vendégmunkások lettek a bűnbakok. A szélsőjobb erői, amelyek 1945 óta abszolút törvényen kívüliek és marginálisak voltak, hirtelen újra lábra kaptak, gyakorta a vezető konzervatív pártokon belül vagy önálló struktúrákként újjáéledtek (s ez utóbbi esetben nemcsak a konzervatív pártok támogatására számíthattak, hanem nagyon sok esetben a balközép munkáspártokéira is). Az 1990-es évekre ezek a pártok láthatóan megerősödtek; ennek okait korábban már említettem.

A vezető politikai pártok bizonytalankodtak e többé-kevésbé nyíltan rasszista pártok megítélésében. Pánikba estek, hogy a szellem ismét kiszabadul a palackból, és feldúlja államaik társadalmi nyugalmát. Voltak, akik azt mondták, ezeket a szélsőjobb pártokat hatástalaníthatják azzal, ha szelídített formában ugyan, de a vezető pártok is átveszik a bevándorlók elleni jelszavakat. Másoknak az volt a véleménye, hogy ezek a szélsőséges erők olyan vírust jelentenek, amelyet minél gyorsabban el kell szigetelni. Önök jól ismerik ezeket az érveket, hiszen itt és most, Ausztriában naponta hallják őket.

Szó ami szó, a társadalomtudomány most sem segített valami sokat. A nácizmus jelenségét a német történelmi helyzet egynéhány sajátosságából próbálták levezetni ahelyett, hogy észrevették volna, az egész világrendszer már hosszú ideje játszik a tűzzel, és csak idő kérdése, mikor lobban valami lángra. A társadalomtudományok művelői azzal voltak elfoglalva, hogy a világ tudomására hozzák saját erkölcsi bátorságukat (valódi érdemeikre majd mindjárt kitérünk), és hogy feloldozzák a páneurópai világot a háború utáni, látszólag nem rasszista hivatalos retorikára hivatkozva, miközben a páneurópai fajgyűlölet 1945 után éppen olyan virulens volt, mint 1933-ban vagy 1945 előtt. Egyszerűen csak a gyűlölet és félelem tárgya változott meg. Hiszen manapság is az ún. “civilizációs szakadékról” (ezt a fogalmat is egy társadalomtudós vezette be) vitatkozunk, nemde?

Amennyire én látom, az a tény, hogy az EU elítéli Ausztriát, maga is a rasszizmus jegyeit mutatja. Mit is mond tulajdonképpen az Európai Unió? Valójában azt mondja: Haiderek lehetnek, az sem kizárt, hogy egészen természetesek a páneurópai világ határain kívül, sőt, olyan közel eső országokban is megengedhetők, mint Magyarország vagy Szlovénia. De a Haiderek elképzelhetetlenek, megengedhetetlenek a civilizált Európában. Nekünk, európaiaknak meg kell őriznünk erkölcsi magasabbrendűségünket, és Ausztria esete azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felsőbbrendűségünk egy szép napon ellehetetlenül. Igaz: Ausztria valóban veszélyezteti az európaiak erkölcsi magasabbrendűségének megőrzését, és Ausztriának valahogyan vissza kell térnie a helyes útra a jelenlegi tűrhetetlen eltévelyedéséből. De az EU kifogásai ingatag erkölcsi alapokon állnak. Nyugat-Európa egyetemes értékei maguk is mélységesen leértékelődtek a páneurópai világ krónikus, eredendő rasszizmusa következtében.

Ennek megértéséhez, valamint annak a sajátos helyzetnek a megítéléséhez, hogy vajon a társadalomtudomány miért nem tárta fel ezeket a tényeket, szemügyre kell vennünk a modern világrendszer 1492 utáni fejlődését.

3. A világrendszer 1492 óta

Amikor az európaiak először partra szálltak az amerikai földrészen, és meg akarták hódítani a területet, úgy találták, hogy a bennszülött lakosság számukra teljesen ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik. Voltak olyan népek, amelyek egyszerűen szervezett, vadászó és gyűjtögető társadalmat alkottak. Más népek viszont kifinomult és magasan szervezett birodalmakban éltek. Mindkét formáció fegyverzete és fizikai ellenálló képessége elégtelennek bizonyult a benyomuló gyarmatosítókkal szemben. Ezt követően az európaiaknak el kellett dönteniük, milyen bánásmódot alkalmaznak a leigázottakkal szemben. Voltak olyan európaiak, akik óriási földterületekre tettek szert (gyakorlatilag a történelem során először), és ezeket minél hamarabb ki akarták zsákmányolni, ennek érdekében pedig nem riadtak vissza attól, hogy a bennszülött lakosságot rabszolgaként dolgoztassák. A szörnyű bánásmódot azzal igazolták, hogy a bennszülöttek barbárok, semmi másra nem alkalmasak, mint szolgáknak.

Ugyanakkor voltak keresztény evangélisták, akiket elborzasztott az európai conquistadoroknak a bennszülöttekkel szemben tanúsított szörnyű bánásmódja, és kitartóan hangsúlyozták, milyen fontos és mennyire lehetséges is a bennszülöttek lelkét megnyerni a keresztény üdvözülésnek. Egyike volt ezeknek a humanistáknak Bartolomé de las Casas, akinek szenvedélyes és harcias álláspontja jól megmutatkozott a híres és klasszikussá vált 1550-es vitában, melynek tárgyát a “mások, a különbözők” képezték. De már 1547-ben rövid összefoglalót írt V. Károly császárnak (és mindenki másnak), melyben beszámolt az Amerikában zajló szörnyűségekről, s a következőképpen összegezte a történteket:

“A keresztények azért öltek meg és tettek tönkre olyan sok kiváló lelket, mert aranyat akartak, szédületesen meg akartak gazdagodni rövid idő alatt, és saját képességeiket messze meghaladó, magas pozícióba akartak emelkedni… E népek iránt [melyek oly szelídek, oly türelmesek és olyan könnyen leigázhatók] sem tiszteletet, sem belátást, sem megbecsülést nem tanúsítanak… Nem úgy bántak velük, mint vadállatokkal (bárcsak Isten adta volna, hogy olyan gondosan bánjanak velük, mint a vadállatokkal); a vadállatoknál sokkal rosszabbul bántak velük, úgy bántak velük, mint a trágyával.”²

Kétségtelen, Las Casas az emberi jogok szenvedélyes és harcos védelmezője volt. Említésre méltó tény, hogy ő volt a Chiapas első püspöke; ez a terület ma az újzapatisták központja. Itt még ma is küzdelmet kell folytatni azon célokért, amelyekért Las Casas 500 évvel ezelőtt küzdött: a bennszülötteknek az emberi méltósághoz és földjeikhez való jogaiért. Ezek az emberek ma alig élnek jobban, mint Las Casas idejében. Van is olyan álláspont, amely Las Casast és a többi újskolasztikus spanyol teológust, filozófust és jogászt Grotius elődeinek tekinti, “a modern emberi jogvédelem megalapozóinak”.³

Az uralkodót eleinte meggyőzték Las Casas érvei, és kinevezte őt az indiánok védnökévé. Később azonban meggondolta magát, és 1550-ben Vallodalidban különleges bírói testületet hívott össze, hogy Las Casas és az uralkodó egy másik tanácsadója, Juan Ginás de Sepúlveda a testület előtt megvitathassa álláspontját. Sepúlveda, aki Las Casas megingathatatlan ellenfele volt, négy okot sorolt fel az indiánokkal való szörnyű bánásmód igazolására, amelyet Las Casas megcáfolt. A négy érv a következő: ezek az emberek barbárok, és ezért természetes állapotuk a civilizáltabb nemzeteknek való alávetettség. Bálványimádók, gyakorolják az emberáldozatot, s ez igazolja a hódítók fellépését a természeti törvények elleni bűnök megakadályozása érdekében. A beavatkozás azzal igazolható, hogy ártatlan életeket mentenek meg. Ráadásul az intervenció elősegíti a keresztény hit elterjesztését. Ezek az érvek döbbenetesen időszerűeknek hangzanak. Elég, ha a kereszténység fogalmát a demokrácia fogalmával váltjuk fel.

Ezekre az érvekre Las Casas a következőképpen reagált. Egyetlen népet sem igázhat le egy másik népet azzal az ürüggyel, hogy kulturálisan állítólag fölötte áll a leigázottnak. Nem lehet senkit sem olyan bűnért megbüntetni, melyről elkövetője nem tudja, hogy az bűntett. Erkölcsileg csak akkor igazolható az ártatlanok megmentésére való hivatkozás, ha maga a megmentés nem okoz súlyosabb ártalmakat másoknak. A kereszténységet nem lehet karddal terjeszteni. Ezek az érvek szintén hihetetlenül időszerűen hangzanak.

Néhányan ezért Las Casast tekintik a Comuneros utolsó képviselőjének; ők alkották az első jelentős társadalmi tiltakozó mozgalmat, mely a XVI. század első harmadában Spanyolországban szerveződött. A mozgalom demokratikus és kommunisztikus elveket vallott. Las Casas ellenérvei gyakorlatilag a spanyol birodalom alapelveit ingatták volna meg, ez volt az oka annak, hogy később V. Károly megvonta Las Casastól a támogatást.⁴ Amikor Las Casas kifejti, mit ért a barbár fogalmán, kitart amellett, hogy “bárki képes arra, hogy kordában tartsa a barbárok dominanciáját”, s ezzel arra emlékeztette a spanyolokat, hogyan bántak velük annak idején a rómaiak.⁵ Vannak azonban olyanok is, akik azt mondják, Las Casas tulajdonképpen a “jó” gyarmatosítás teoretikusa volt, olyan reformer, aki “fáradhatatlanul, élete végéig kitartott amellett az álláspontja mellett, hogy a gyarmatosító rendszerből következő problémákat az encomienda elvén alapuló megoldásokkal semlegesítsék”.⁶

A legérdekesebb azonban az, hogy senki sem tudja, hogyan döntött a nagy vitában a különleges bíróság. Bizonyos értelemben e tény a modern világrendszer szimbóluma. Született-e valaha is döntés bármely kérdésben? Képesek vagyunk-e dönteni? Igaz-e, hogy Las Casas, az antirasszista, az elnyomottak védelmezője maga is csak a “jó” gyarmatosítás intézményesítését kívánta volna elérni? Szabad-e, lehet-e karddal hirdetni az evangéliumot? Ezekre a kérdésekre soha nem kaptunk választ, pedig logikusan következtek a dolgokból, illetve politikailag olyan lényegesek voltak, hogy véget vethettek volna mindenféle vitának. Az is lehet, hogy e kérdésekre nincsenek válaszok.

Las Casas működése óta megteremtettünk egy kapitalista világgazdaságot, mely aztán addig terjeszkedett, míg magába nem szippantotta az egész földgolyót, s amely mindig, minden pillanatban a fajgyűlölettel igazolta a hierarchiáját. A tekintetben is mindig bizonyosságra volt szüksége, hogy legyen egy meghatározott embercsoport, amely megkísérli ennek a rasszizmusnak a legsúlyosabb következményeit enyhíteni, és el kell ismeri, hogy néhányan közülük értek is el némi sikert. Ugyanakkor mindig voltak tömegmészárlások, Endlösung az Endlözung előtt, igaz, azok kevésbé bürokratikusan, szisztematikusan és hatékonyan szervezettek voltak, és a nyilvánosság kisebb körei szereztek róluk tudomást.

Ah – mondják most önök –, de aztán kitört a francia forradalom, és megszületett a Déclaration des Droits de l’Homme. Részben igazuk van, de részben nagyot tévednek! Való igaz, hogy a francia forradalom a hierarchia, az előjogok, az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, s ezt az egyetemes egyenlőség alapján tette. E tiltakozás szimbolikus kifejeződése volt a “monsieur” (úr) megszólítás elvetése és a “citoyen” (polgártárs) kifejezéssel való helyettesítése. Hát ez itt a bökkenő – Shakespeare-rel szólva. Hiszen a polgár eszméje eredetileg mindenkire kiterjedt. Minden állampolgárnak joga volt véleményt nyilvánítania a kormányzatban, nem csak az arisztokraták szűk körének. E gondolatmenetnek az a bökkenője, hogy ha egy bizonyos jogot a csoport minden tagjára ki akarunk terjeszteni, akkor először valakinek el kell döntenie, kik a tagjai ennek a csoportnak. És ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy lesznek olyan személyek, akik nem tagjai a csoportnak.

A polgártárs eszméje nyilvánvalóan éppen annyira kirekesztő, mint amennyire egyenlősítő, befogadó. A polgári lét kirekesztő mivolta éppen olyan lényegi eleme volt a polgári világnak a francia forradalom óta, mint a befogadás készsége. Amikor Karl Lueger, a hírhedt bécsi politikus 1883-ban kijelentette: “Wir sind Menschen, Christlichen Österreicher”⁷, akkor tulajdonképpen a polgársághoz való tarozás korlátait határozta meg; azokat, melyeket a bécsi választók helyesnek tartottak annak ellenére is, hogy a császár ellenezte e határokat. Lueger például nem fogadta be ebbe a csoportba a zsidó magyarokat⁸ , akiket ő éppen annyira idegeneknek tartott, mint a külföldi tőkéseket, akikről szintén rossz véleménnyel volt. Vajon ez protofasizmus volt, ahogyan sokan vélik, vagy csak “kiszámított szélsőségesség”, miként John Boyer állítja?⁹ Manapság gyakran felteszik ezt a kérdést Jörg Haiderrel kapcsolatban. De vajon van-e jelentősége, melyik a helyes válasz? A politikai eredmény gyakorlatilag így is, úgy is ugyanaz.

Ugyanakkor, amikor a francia forradalom a polgár ezen eszméjével számtalan szellemi aknát fektetett le, a tudomány világát is jelentős válság rázta meg. E változás azt követően állott be, hogy a tudás szekularizálódott, miután a filozófia sok évszázados küzdelem után kivált a teológiából. De ekkor már többről volt szó, mint a tudás szekularizációjáról. Nagyjából a XVIII. század második feléig két fogalom: a tudomány és a filozófia, ha nem is szinonim, de majdnem azonos jelentést hordozott, a század végére azonban már ontológiai ellentétet jelentettek. Elfogadottá vált a két kultúra, a modern világrendszer tudományos struktúrája eme egyedi sajátosságának, a tudás alapvető meghasadtságának ténye. Ezzel a meghasadtsággal aztán együtt járt egyfelől az igazság (a természettudományok területe), másfelől a jó és a szép (a filozófia vagy humaniórák/Geisteswissenschaften területe) kutatásának intellektuális és intézményi elkülönülése. Ez az alapvető törés szabta meg a társadalomtudományok további fejlődésének irányát, és – véleményem szerint – azt a sajátosságát is, hogy képtelen a kapitalista világrendszer egyik alkotóeleméről, a rasszizmusról beszélni. A továbbiakban ezzel a problémával egy kicsit részletesebben is foglalkozom.

A francia forradalom két döntő kulturális öröksége az a gondolat volt, hogy a politikai változások természetes jelenségek és hogy a szuverenitást nem az uralkodó, sem nem a nemesek egy csoportja, hanem maga a nép hordozza.¹⁰ A második gondolat egyszerűen csak a polgár fogalmának logikus gyakorlati kifejeződése volt. Következményeit tekintve mindkét örökség szélsőségesen radikálisnak mutatkozott, és sem a jakobinus diktatúra bukása, sem pedig az utána következő napóleoni rezsim összeomlása nem volt képes ezeket az eszméket megakadályozni abban, hogy áthassák a világrendszert, és általánosan elfogadottá váljanak. A hatalom gyakorlói rákényszerültek arra, hogy számításba vegyék ezt az új geopolitikai realitást. Ha a politikai változások természetesnek tekintendők, akkor megnő a jelentősége a rendszer működését vizsgáló tudományoknak, hiszen a folyamatokat így jobban lehet ellenőrizni. Ez adta a döntő lökést a társadalomtudományok intézményes kialakulásához; ez az ismereteknek az a csoportja, melynek célja a társadalmi cselekvés, a társadalmi változások és a társadalmi struktúrák magyarázata.

Nincs most lehetőségünk arra, hogy elemezzük a társadalomtudományi intézményesülés történetét. Ezt alaposan elvégezte egy nemzetközi bizottság, amelynek vezetője voltam. A beszámoló címe: Open the Social Sciences¹¹. Mindössze két dolgot fejtenék itt most ki részletesebben: az egyik a társadalomtudomány helyének kérdése a két kultúrában, illetve hogy milyen szerepet játszott és játszik a társadalomtudomány a rasszizmus megértésében.

A két kultúra a tudomány területét olyan választóvonalak mentén osztotta fel, amit ma természetesnek tekintünk, pedig senki még csak elképzelni sem tudta volna ezt a XVII. században vagy korábban. A természettudomány kizárólagos területének tekinti a természet világát. A humaniórákra szállt az eszmék világa, a kulturális termelés és az intellektuális spekuláció vizsgálatának feladata. Amikor a társadalmi valóság vizsgálatára került sor, akkor a két kultúra egymással versengett. Mindketten azt állították, hogy ez a terület valójában hozzájuk tartozik. Mikor aztán a társadalomtudományi intézmények helyet kaptak a XIX. századi újraszerveződő egyetemi rendszerben, akkor a társadalomtudomány területeit részekre szaggatta ez az episztemiológiai vita, ez a Methodenstreit. A társadalomtudományok tábora megoszlott, némelyek mai fogalmaink szerint – különösen kezdetben – erősen az idiografikus, humanisztikus (történelem, antropológia, orientalisztika) irányba fordultak el, mások viszont inkább a nomotetikus, szcientista megközelítést (közgazdaságtan, szociológia, politikatudományok) képviselték. Mindennek témánkra gyakorolt hatása abban mutatkozik meg, hogy a társadalomtudományok erősen megosztottak voltak a tekintetben, hogy kizárólag csak a valóság vizsgálatával kell-e foglalkozniuk, vagy feladatuk emellett a jó kutatása is. Ezt a kérdést a társadalomtudományok mindmáig nem válaszolták meg.

Ami a rasszizmus kérdését illeti, a legdöbbenetesebb tény az, hogy a társadalomtudományok a XIX. század végétől egészen 1945-ig sohasem néztek szembe közvetlenül ezzel a témával. Közvetetten igen, ám ennek eredménye lesújtó. Kezdjük a történelemmel, az egyetlen olyan modern társadalomtudománnyal, amely ezen a néven, a maihoz hasonló koncepcióval már jóval a XIX. század előtt is létezett. A XIX. században a történelem ún. tudományos forradalmon esett át, s ennek a folyamatnak a meghatározó figurája Leopold von Ranke volt. Önök mindannyian tudják, Ranke ragaszkodott ahhoz, hogy a történészeknek úgy kell a történelmet megírniuk, “wie es eigentlich geweswn ist”. Ez azt jelentette, hogy a múltat elsődlegesen a tanulmányozott korszakból származó anyagok alapján kell újraírni. Ezért megnőtt az archívumok, a múlt írott dokumentumai tárházainak szerepe, s mint forrásokat a dokumentumokat kritikailag kellett elemezni.

Most nem térek ki arra, hogy később azért bírálták ezt a módszert, mert nyilvánvalóan arra korlátozza a történészt, hogy csaknem kizárólag politika- és diplomáciatörténettel foglalkozzék, az állammal és az uralkodókkal kapcsolatos írásokat elemezze. Nem térek ki arra sem, hogy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az archívumok az adatok döntő forrásai, akkor ezzel a történelmet kizárólag a múltra irányítjuk, aminek időbeli határait az szabja meg, hogy az egyes államok mennyi betekintést engednek a kutatóknak az archívumok anyagaiba. Engedjék meg, hogy a történelemírásnak csak egyetlen aspektusát idézzem fel azzal kapcsolatban, milyen volt az 1945 előtti gyakorlat. A történelem csak és kizárólag az ún. történelmi népek történetével volt azonos. Ez nem csoda, ha a fenti módszerre gondolunk.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában csakúgy, mint máshol, a történelmi nép koncepciója nem pusztán tudományos megközelítésként élt, hanem politikai fegyver is volt. Világos, kik alkotják a történelmi népeket és melyek ezek. Azok a népek, amelyek erős, modern államokba szerveződtek, s amelyek azért finanszírozzák és arra kérik történészeiket, hogy róluk írjanak. Képzeljék el, még az 1960-as években is előfordult, hogy egy történész, név szerint H.R. Trevor-Roper arra a hihetetlen következtetésre jutott, hogy Afrikának nincs történelme. De az ember felteheti a kérdést, vajon hány kurzust látogathattak a XIX. században a bécsi egyetemen a hallgatók mondjuk a szlovén történelemről. S vajon ma hány ilyen kurzus van? Maga a fogalom, történelmi nemzet rasszista kategóriát visz a történelmi gyakorlatba. Nem véletlen tehát, hogy ha megnézzük az 1945 előtti történetírást, akkor a művek (legalább) 95%-a öt történelmi nemzet vagy térség történetével foglalkozott, ezek: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a német területek (szándékosan választottam ezt a megfogalmazást) és az olasz államok. A maradék öt százalék nagyjából-egészében a kevésbé jelentős európai államokkal foglalkozik, például Hollandiával, Svédországgal vagy Spanyolországgal. Hozzá kell tennem, hogy csekély százalékban ugyan, de írtak még az európai középkorról, illetve a modern Európa elődeiről: az ókori Görögországról és Rómáról. De nem beszéltek az ókori Perzsiáról vagy az ősi Egyiptomról. Vajon lehetett-e számítani a német területekkel foglalkozó történészekre a közvélemény tájékoztatásában abban a vitában, amelyet Karl Lueger és társai működése keltett Bécsben a XIX. század utolsó harmadában? Azt gondolom, semmiképpen sem.

Vajon jobban szerepelt-e a társadalomtudományok többi ága? A közgazdászok szorgalmasan dolgoztak azon, hogy egyetemes érvényű elméleteket fogalmazzanak meg a homo economicusról. Híres meghatározásában Adam Smith azt mondja, hogy minden ember “csereberélni és kereskedni” akar. Könyvének, A nemzetek gazdagsága című műnek célja az volt, hogy meggyőzzön bennünket (és a brit kormányt), mindenkinek azonnal fel kell hagynia azzal, hogy beavatkozzon az emberi természetbe. Amikor Ricardo a komparatív előnyök eszméjére alapozva megalkotta a nemzetközi kereskedelem elméletét, egy később szintén elhíresült hipotetikus illusztráló példára hivatkozott, melyben Anglia és Portugália volt a két, összevetett ország. Azt nem árulta el, hogy a példa vajon valós, történeti alapon nyugszik-e. Azt sem magyarázta el, hogy a brit hatalom ezt az ún. komparatív előnyt mennyire kényszerítette rá a sokkal gyengébb portugál államra.¹²

Igen, néhány közgazdász valóban azt állította, hogy a korabeli angol történelem nem feltétlenül azonos az egyetemes törvények alapvonalaival. Gustav von Schmoller valóságos mozgalmat szervezett, ez volt az ún. Staatswissenschaften, melynek célja a gazdasági elemzések történeti szempontú módszerének alkalmazása volt.¹³ Egy bécsi közgazdász, Karl Menger vezette az ilyen megközelítés ellen tiltakozó támadásokat, s végül is sikerrel járt, pedig a Schmoller-féle módszernek erős támogatói voltak a porosz egyetemi rendszerben. Másrészt a klasszikus közgazdaságtant a Schmollerénél jóval élesebb bírálat is érte. Polányi Károly A nagy átalakulás (The Great Transformation) című könyvét Angliában írta, miután 1936-ban elhagyta Bécset. De a közgazdászok nem olvassák Polányit. Ha egy mód van rá, a közgazdászok nem szívesen foglalkoznak a politikai gazdaságtannal; a vezető közgazdász, Polányi e jelentős műve a rasszizmus problémáját alapvetően piaci döntési kérdésként tárgyalja.¹⁴

A mértékadó közgazdászok látható megvetése aziránt, hogy bármiféle olyan kérdést elemezzenek, ami kívül esik a ceteris paribus keretein, szükségszerűen eredményezi azt a beállítódást, hogy nem tartanak elemzésre alkalmasnak semmiféle olyan magatartást, amely nem igazodik a piac normáihoz – vagyis ahhoz, amit a közgazdászok normáknak tekintenek. A tettetett politikai ártatlanság, mely ezen előfeltevésekből következik, megakadályozza, hogy a rasszista mozgalmak gazdasági forrásait vagy következményeit elemezzék. Egyszerűen kizárják a tudományos analízisből ezt a problémát. De ami még rosszabb, a fenti megközelítésből az is következik, hogy a rasszistának minősíthető vagy éppen a rasszizmus korlátozására irányuló viselkedést gazdaságilag irracionális magatartásnak kell tekinteni.

A politikatudományok művelői sem könnyítették meg a dolgunkat. Mivel e tudományág alapvetően a jogtudományokból fejlődött ki, eleinte alkotmányossági kérdéseket vizsgált, s a rasszizmus elemzését a formális törvénykezés tárgykörébe utalta. Az apartheid Dél-Afrika azért volt rasszista, mert a törvénykezési rendszer formálisan is diszkriminatív volt. Franciaországot viszont nem tekinthették rasszistának, mert ott nem volt ilyen törvényi diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban. Az egyes államok alkotmányainak elemzésén kívül a politikai tudományok művelői 1945 előtt kidolgoztak egy általuk “összehasonlító kormányzati” módszernek nevezett analízist is. De vajon mely kormányzatokat hasonlították össze? Régi ismerőseinket, az öt jelentős páneurópai országot: Nagy-Britanniát, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot és Olaszországot. Egyetlen más országot nem tartottak elemzésre érdemesnek, hiszen a többi állam nem volt valóban civilizált. Attól tartok, ebbe a kategóriába tartozott a különös fenevad, az Osztrák-Magyar Monarchia is. Remélhetnénk, legalább a szociológusok, akik az egyetemi rendszeren belül a politikai radikálisok hírében álltak, többet tettek a helyzet feltárása érdekében. Sajnos, nem ez az igazság. ők voltak mind között a legrosszabbak. 1945 előtt kétféle szociológus-iskola létezett. Volt egyrészt egy csoport – különösképpen az Egyesült Államokban –, amely nyíltan igazolta a fehér felsőbbrendűség koncepcióját. A másik csoport tagjai lényegében a szociális munkával vagy vallási tevékenységgel foglalkozók köréből szerveződtek, akik a nagyvárosokban élő jogfosztottak helyzetéről írtak, és magyarázatot kerestek a vizsgált alanyok “devianciájára”. Ezek a leírások általában jó szándékúak, bár atyáskodó hangvételűek voltak, ám az a kiindulópont, hogy e viselkedésformák deviánsak, és hogy a középosztály normáihoz kell őket idomítani, kétségbevonhatatlan ténynek minősült. És mivel az alacsonyabb társadalmi osztályokat rendszerint – és nem csak az Egyesült Államokban – etnikailag is a középosztályoktól különböző egyedek alkották, e csoport rasszista kiindulópontja egyértelmű és világos még akkor is, ha ők maguk esetleg nem ismerték fel e tényt.

És ami aztán a legtragikusabb a helyzetben: mind a négy alapdiszciplína – a történelem, a közgazdaságtan, a politikatudományok és a szociológia – csak és kizárólag a páneurópai világot elemezte, melyet a modernitás és a civilizáció csimborasszójának tartott. Univerzalizmusuk előfeltételezte a modern világrendszer hierarchikus felépítését. Az Európán kívüli területek elemzését meghatározott tudományágak végezték: a “történelem nélküli”, barbár népekkel az antropológia foglalkozott, az orientalisztika a nem nyugati típusú “fejlett civilizációkat” elemezte, melyek valahogy képtelenek voltak a modernitáshoz felzárkózni az európai beavatkozás és társadalmi dinamikájuk átszervezése nélkül. Az etnográfia hallani sem akart az általa vizsgált “törzsek” történeti változásának gondolatáról: ezek változatlanok voltak legalábbis a “kulturális kontaktus” időszaka előtt. Az orientalisztika pedig ezeket a társadalmakat történetileg állandónak tekintette.

Az Európán kívüli világ jelentette a “hagyományt”; a páneurópai világ egyet jelentett a modernitással, a fejlődéssel, a haladással. A világ ilyenformán két félre oszlott: a Nyugatra és a többi részre. Érdemes felidézni, hogy a modern világ elemzésére a társadalomtudományok egyszerre három diszciplinát is bevezettek annak érdekében, hogy a jelenkor társadalmi szabályait feltárják; e három a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia. De az Európán kívüli világ elemzéséhez nemcsak a történelemre nem volt szükség, hanem a páneurópai világ leírásához kifejlesztett szentháromságra sem. Ez abból fakadt, hogy a társadalmi cselekvést elkülönült szférákra “differenciálták” – volt a piac, az állam és a civil társadalom –, s e differenciálást a modernitás vívmányának vagy inkább valódi lényegének tekintették. Mivel a filozófia és a tudomány már korábban szétvált, senki és semmi nem figyelmeztette a tudományágak művelőit arra, hogy a különválás a liberális ideológia tétele volt és nem a társadalmi valóság kézzelfogható jelensége. Így hát nem csoda, hogy a társadalomtudományok nem siethettek a segítségünkre, amikor a nácizmust próbáltuk megérteni. E tudományok 1945 utáni fejlődése pedig – bár igazított az irányvonalon – nem adott segítséget a Haider-jelenség magyarázatában sem. És – számunkra most talán ez a legfontosabb – nem volt magyarázat a Wiederstandra sem, legfeljebb mint valami újabb deviáns cselekvéssorra, mely iránt az ember érezhet vonzalmat – bár ehhez kissé lekezelő módon viszonyultak.

A társadalomtudósokat annyira lefoglalták a modern világrendszer születése körüli harcok, hogy nem bírták felvenni a küzdelmet a létező, funkcionáló világrendszer megértéséért. A tudományos elfogulatlanság érvényesítése az egyház elleni harcot jelentette (illetve ebből adódóan az állam elleni küzdelmet is), mert az egyház megpróbált ránehezkedni a tudósokra. Amikor Weber a világ kiábrándultságáról beszélt, a teológia nyelvén szólalt meg annak ellenére is, hogy maga ténylegesen kikelt a porosz nacionalizmus ellen. Csak az I. világháború által meggyalázott polgári értékek láttán kezd Weber ismét ráébredni – a müncheni egyetem hallgatóinak tartott híres beszédében (“Wissenschaft als Beruf”) –, hogy a társadalomtudományok nem tarthatják magukat előkelően távol a mindig is megbabonázott világtól:

Nicht das Blühen des Sommers liegt vor uns, sondern zunächst eine Polarnicht von eisiger Finsternis und Härte, mag äusserlich jetzt siegen welchen Gruppe auch immer. Denn: wo nichts ist, da hat nicht nur der Kaiser, soendern auch der Proletarier sein Recht verloren. Wenn diese Nacht langsam weichen wird, wer wird dann von denen noch leben, deren Lenz jetzt scheinbar so üppig geblüht hat?¹⁵

4. A világrendszer 2000 után

Az a tény, hogy az FPÖ ilyen sok szavazatot szerzett, illetve hogy az EU ilyen erőteljesen reagált e tényre, egyaránt jelzésértékű, bár nem az első jelei a mostani válságnak. A jövőbe vetett, megingathatatlan optimizmust, a bizonyosságnak azt a tudatát, hogy a jövőben minden egyre jobb lesz, már korábban felváltotta a félelem, hogy nem így történik majd, s ez a félelem lassan áthatotta az egész nyugati világot. A biztos hitet, hogy a központi, irányító, racionalista reformizmus lassan, de biztosan a helyes irányba vezet – amint ezt Ausztriában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is hitték –, most határozott szkepticizmus váltotta fel a mértékadó politikai erők ígéreteit illetően: függetlenül attól, hogy ezek a politikai erők a balközéphez vagy a jobbközéphez tartoznak-e. Örökre eltűnt a XIX. századi liberális ideológia által hirdetett konszenzus: alapjai 1968-ban inogtak meg, és 1989-ben végképp sírba szálltak.

A világrendszer, melynek mi magunk is részei vagyunk, a kaotikus átalakulás hosszú időszakába lépett. Az átalakulás végeredménye gyakorlatilag megjósolhatatlan. Igaz viszont, hogy a jövőt mi magunk is formálhatjuk. A komplex tudományok is ezt az álláspontot támasztják alá.¹⁶ S ezt a szemléletet kellene ma a társadalomtudományoknak közvetíteniük.¹⁷ És ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Jörg Haider és a Wiederstand jelenségét is. Az összeomlóban lévő világrendszerben – melynek strukturális alkalmazkodási lehetőségei a végsőkig kimerültek – a hatalommal és kiváltságokkal rendelkezők nem fognak tétlenül állni, és nem fogják szó nélkül tudomásul venni helyzetük fenyegetettségét. Összefognak annak érdekében, hogy más alapelveken ugyan, de hasonlóan hierarchikus és egyenlőtlen világrendszert hozzanak létre. ők Jörg Haidert demagógnak és veszélyes figurának tekintik. Haider ugyanis oly kevéssé érti napjaink valóságát, hogy még azt sem fogta fel: ahhoz, hogy az osztrákok megőrizhessék jelenlegi életszínvonalukat, évente kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyi emigránst kellene Ausztriának a következő 25–50 évben befogadnia, hogy rendelkezésre álljon az a munkaerő-szükséglet, amely képes volna az egyre jobban elöregedő osztrák társadalom nyugdíjasait eltartani. Egyértelmű a veszély, hogy a haideri demagógia a páneurópai világot csak még gyorsabban taszítja a pusztító polgárháborúk felé. Bosznia és Ruanda szörnyűségei ott élnek mindannyiunk tudatában. Az Európai Unió vezetői látják ezt. És látja ezt Klestil elnök is. De nyilvánvaló, hogy az ÖPV vezetői nem vesznek róla tudomást.

E folyamatokkal egyidőben azonban megszerveződött az ellenállás is. Az ellenállásban azok az erők öltenek testet, melyek a kapitalista világrendszer válságát az FPÖ és az EU vezetőinek véleményétől eltérően ítélik meg. De vajon van-e nekik világosan kialakult képük arról, mit is akarnak? Valószínűleg csak halvány elképzelés él bennük. Itt volna, lehetne jelentős szerepe a társadalomtudományoknak – feltéve, ha a társadalomtudományok a továbbiakban nem különítik el az igazság és a jó keresésének terrénumait, vagyis ha a tudomány újra kész összerakni a két kultúra elemeit. Csak az olyan tudomány alkalmas e feladatra, amely az állandó változás tényéből és az ebből fakadó lehetőségekből kiindulva nyit teret a kreativitásnak és az igazi, új racionalitásnak (Max Weber ezt nevezte materielle Rationalität-nek).

Hiszen mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy egy lényegében irracionális történelmi rendszer fejlődési lehetőségeit feltárjuk, és a mai halódó és kiüresedett rendszer helyébe állíthassuk. Mindenképp szükséges a rasszista privilégiumok mély gyökereinek feltárása, mivel ezek az előjogok teljes egészében átszövik a mai világrendszert, meghatározzák annak minden egyes intézményét – beleértve a tudásnak és persze magának a Wiederstandnak az erőit is. A gyors változások világában élünk. Olyan rossz dolog ez? Az eljövendő évtizedekben számtalan újabb válsággal és változással kell szembenéznünk. És bizony Bécs is meg fog változni. De a változások mostanában gyakoribbak lettek, mint korábban, és sokkal gyorsabbak, mint azt valaha is képzeltük. A társadalomtudományok félrevezettek minket a múltról formált hamis képzeteikkel. Hamis képet festettek a tradicionális világról, melyben – oh – minden szépen, lassan változott. Az a világ valójában sohasem létezett. És persze nem létezik ma sem, sem Ausztriában, sem bárhol másutt a világban. E bizonytalanság közepette a jövő csak akkor lesz láthatóvá, ha megkíséreljük múltunkban a jót és a szépet felfedezni, és ezeket a elemeket beépítjük elképzelt jövőnk képébe. Olyan világot kell teremtenünk, amelyben az emberek képesek élni. Ehhez persze szükség van a képzelőerőnkre is. És hozzá kell látnunk, hogy felszámoljuk a mélyen bennünk lakozó rasszizmust is.

1968-ban, a franciaországi diáklázadások idején a diákság vezére, Daniel Cohn-Bendit, a vörös Dani elkövette azt a taktikai hibát, hogy Németországba utazott. Mivel nem francia, hanem német állampolgár volt, de Gaulle kormánya meg tudta akadályozni visszatérését Franciaországba. Ekkor Párizsban a diákok a következő jelszavakkal vonultak az utcákra: “Mindannyian német zsidók vagyunk. Mind palesztin arabok vagyunk”. Nagyon jó jelszó volt ez, nekünk is át kellene vennünk. De sajnos hozzá kell tennünk (ha őszinték akarunk lenni) azt a jelszót is: “Mindannyian Jörg Haiderek vagyunk”. Ha le akarjuk győzni a világ Jörg Haidereit, akkor először alaposan magunkba kell szállnunk. Hadd mondjak el önöknek egy jellemző példát. Amikor megalakult az új osztrák kormány, az izraeli kormány nagyon korrekten hazahívta nagykövetét tiltakozása jeléül. Alig egy hónappal később az izraeli parlament nehéz helyzetbe hozta Barak miniszterelnököt. Elfogadott ugyanis egy törvényjavaslatot, melyben a képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor lehet érvényes a Golan-fennsíkról való kivonulásról döntő népszavazás, ha azt az ún. “különleges többség” megszavazza. Ez egyszerűbben szólva annyit jelent, hogy ez a megszorítás gyakorlatilag jogfosztottá teszi ebben a kérdésben az izraeli arab állampolgárokat. És e törvényjavaslat egyik legharcosabb előterjesztője Natan Saranszkij és orosz emigránsokból álló pártja volt. Ez a Saranszkij nem más, mint aki korábban a Szovjetunióban a kormány de facto antiszemita politikája elleni tiltakozásul börtönbe került, s ezzel az egész világ rokonszenvét elnyerte.

A rasszizmus elleni küzdelem oszthatatlan. Nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Engedjék meg, hogy elmeséljek még egy anekdotát – méghozzá egy meglehetősen különös anekdotát. A legutóbbi amerikai elnökválasztási küzdelemben a republikánus jelölt jelentős előnyre tett szert Dél-Karolinában. A döntő versengés során George W. Bush úgy szeretett volna jelentős támogatást szerezni az úgynevezett keresztény jobboldal köreiben, hogy beszédet tartott az ezen erők egyik fellegvárának számító Bob Jones Egyetemen. A problémát csak az a tény okozta, hogy a Bob Jones Egyetem két dologról volt ismert: arról, hogy a pápát antikrisztusnak tekintik, és ezért elítélik (az egyetem fundamentalista szellemű protestáns intézmény), illetve hogy az egyetem megtiltotta hallgatóinak, hogy más bőrszínűekkel járjanak együtt. Az elnökjelöltet, George W. Busht ez a látogatás később kellemetlen helyzetbe hozta. Ekkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem adott hangot nemtetszésének ebben a két kérdésben az egyetemen tartott beszédében (vagyis a nyílt katolikusellenességet és a különböző fajtájúak közötti együttjárást illetően).

Az anekdotának nem az a csattanója, milyen kellemetlen helyzetbe került Bush, hanem az, hogyan szeghetők meg az 1945 utáni tabuk. Érdekes volt ugyanis az egyetem elnökének, III. Bob Jonesnak a reakciója, amikor a közvélemény felháborodására reagált. III. Bob Jones megjelent Larry King műsorában a CNN-ben. Larry King első kérdése III. Bob Joneshoz így hangzott: Miért tiltotta meg az egyetem a hallgatóknak, hogy más fajtájúakkal járjanak együtt? A válasz így hangzott: Elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint nincsenek különbségek, azaz csak “egy világ” létezik. Larry King erre azt válaszolta, hogy szerinte egy dolog az, ha nem értenek egyet az “egy világ”-elmélettel, és egészen más dolog az, ha megtiltják két fiatal együttjárását. Bob Jones ezt visszautasította, de aztán ragaszkodott ahhoz, hogy sem ő, sem az egyetem nem rasszista (ez a nagy tabu), és hozzátette, hogy az egyetem éppen ezen a napon visszavonta ezt a tiltást, mondván, nincs nagy jelentősége, és mindenképpen kevésbé alapvető fontosságú, mint a kereszténység elterjesztésének eszméje. Úgy vélem, ez az eset jól mutatja, hogy néhány rasszista a nyilvánosság hatására – legalább taktikailag – hajlandó engedni. Ez tanulságos lehet azon konzervatív erőknek is, amelyek rettegnek a szélsőjobb ellenük irányuló esetleges támadásaitól.

De a taktikai húzástól függetlenül tény marad, hogy a rasszizmus továbbra is él. Az albatrosz ott van a nyakunkban. Olyan gonosz erő ez, amely bajt hoz ránk. A Wiederstand erkölcsi kötelességünk. Elemzés nélkül azonban nem lehet értelmesen és hasznosan cselekedni, a társadalomtudományoknak pedig erkölcsi és szellemi feladatuk is egyben, hogy az elemzést elvégezzék. De ahogyan óriási erőfeszítést igényel, hogy kiirtsuk magunkból a rasszizmus legkisebb jelét is, éppen olyan nagy erőfeszítéseket követel majd a társadalomtudományoktól az, hogy túllépjenek azon a gyakorlaton, amely megbénított minket. Remélhető, hogy az elavult módszer helyébe újabbat, hasznosabbat állítanak majd. Hadd ismételjem meg újra előadásom eredeti címét: “A társadalomtudományok az átmenet korszakában”. Ilyen korszakban mindannyiunknak óriási szerepe lehet az események alakulásában. A szerkezeti változások időszakában vad kilengések tapasztalhatók, és még a kis lökéseknek is jelentős következményei lehetnek – szemben a kiegyensúlyozottabb, stabilabb korokkal, amikor a nagy lökéseknek is legföljebb kis hatásuk szokott lenni. Ez azonban nemcsak lehetőség, hanem egyben erkölcsi kötelesség is számunkra. Ha az átmeneti korszak végére a világ nem lesz szemmel láthatóan jobb, mint amilyen most, akkor csakis magunkat hibáztathatjuk. S ez a “mi” nem jelent másokat, mint a Wiederstand résztvevőit. Ez a “mi” – a társadalomtudósok. Ez a “mi” nem jelent másokat, mint minden tisztességes, átlagos embert.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Az UNESCO egész sorozat ilyen könyvet támogatott.

2 Bartolomé de las Casas: Très brèves relations de la déstruction des Indes, Paris, La Découverte, 1996 [1547], 52.

3 Angel Losada: “Ponencia sobre Fray Bartolomé de las Casas”, in Las Casas el la Politique des Droits de l’Homme (Institut d’Etudes Politique d’Aix & Instituto de Cultura Hispánica, Aix-en-Provance, 12-13-14. Octobre, 1974), Gardanne: Imp. Esmenjaud, 1976, 22.

4 Lásd Vidal Abril Castello: “Bartolomé de Las Casas, el último Comunero”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit.

5 Henry Mechoulan: “A propos de la notion de barbare chez Las Casas”, Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 179.

6 Alain Milhou: “Radicalisme chrétien et utopie politique”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 166.

7 Helmut Andics: Ringstrassenwelt, Wien 1867–1887. Luegers Ansteig, Wien: Jügend und Volk, 1983, 271.

8 Lueger elítélte a zsidó szocialistákat, a zsidó liberálisokat és a zsidó szabadkőműveseket.

9 John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna: Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897, Chicago: University of Chicago Press, 1981, xii.

10 Lásd ez én “The French Revolution as a World-Historical Event”, Unthinking Social Science, Cambridge: Polity Press, 1991, 7–22. [Németül: “Die Französishe Revolution als welthistorische Ereignis”, Die Sozialwissenschaften »kaputtdenken«, Weinheim: Beltz Athanäum Verlag, 1995, 12–30.]

11 Open the Social Sciences: Report of the Gulbenkian Commission on the Restructuring of the Social Sciences, Stanford: Stanford Univ. Press, 1996. A német fordítás I. Wallerstein: Die Sozialwissenschaften öffnen: Ein Bericht der Gulbenkian Kommission zur Neustrukturierung der Sozialwissenschaften, Frankfurt: Campus Verlag, 1996.

12 Lásd S. Sideri: Trade and Power: Informal Colonialism in Anglo-Portuguese Relations, Rotterdam: Rotterdam Univ. Press, 1970.

13 Lásd Ulf Strohmayer: “The Displaced, Deffered or was it Abandonad Middle: Another Look at the Idiograhic-Nomothetic Distinction in the German Social Sciences”, Review, XX, ¾, Summer/Fall 1997, 279–344.

14 Lásd Gary S. Becker: The Economics of Discrimination, 2nd ed., Chicago: University of Chicago Press, 1971.

15 Max Weber: “Wissenschaft als Beruf”, Geamtausgabe, Bd. 17, hrsg. Von W. Jo. Mommsen u.a., Tübingen: Möhr, 1992, 251. “Nem a nyár virágai hivogatnak bennünket, sokkal inkább a jeges sötétség és súlyos megpróbáltatások sarki fagyossága – függetlenül attól, kívülről szemlélve melyik csoport látszik győztesnek. Nincs már semmi, nemcsak a császár, hanem a proletariátus is elvesztette jogait. Amikor ez a jeges éjszaka lassan elmúlik, vajon kik lesznek még az élők sorában azok közül, akiknek a tavasz olyan pompázatosan bontotta szirmait?” “A tudomány mint hitvallás, in Max Weber Állam, politika, tudomány; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 139. oldal.

16 Lásd elsősorban Ilya Prigogine La fin des certitudes, Paris: Odile Jacob, 1996. [In English: The End of Certainty, New York, Free Press, 1997]

17 Két újabb munkámban próbáltam e szemléletet érvényesíteni: Utopistics, or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York, New Press, 1998; és T.K. Hopkins & I. Wallerstein coords: The Age of Transition: Trajectory of the World-System, 1945-2025, London, Zed Press, 1996.

Az 1999 november-december folyamán, Seattle-ben rendezett tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. A világszerte visszhangot kiváltó demonstráción nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.

Általános benyomások

• A mai tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. Nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.
• Magukat az utcai akciókat főképpen fiatalok hajtották végre, akiket az előző héten felkészítettek, és akik mindent egybevéve remekül viselkedtek. Fegyelmezettek, radikálisok, jól neveltek voltak, ráéreztek az erőszakmentességnek mint taktikának az értékére. Úgy tapasztaltam, hogy jelentős ismeretekkel rendelkeznek a WTO-ról, a szabad kereskedelemről, a kapitalizmusról és az ehhez kapcsolódó problémákról.
• Seattle belvárosát teljesen megbénították. Az emberek uralták az utcákat, s a rendőrség csak tessék-lássék ellenőrzésükre volt képes.
• A rendőrség lényegében tisztességesen viselkedett. Kevesen voltak, állandó nyomásnak és provokációknak kitéve, és valószínűleg féltek is. Erőszakot csak ritkán alkalmaztak, s alig lépték túl a szükséges mértéket.
• A tüntetők nagyon diplomatikusan viselkedtek. A kisebb, erőszakos dühkitöréseket maguk a tüntetők szerelték le meglepő ügyességgel és elszántsággal.
• A WTO üléseit gyakorlatilag nem lehetett megtartani. A megnyitót elhalasztották, sok küldött nem is tudott a megnyitó színhelyére eljutni, akiknek pedig sikerült, azok a feldühödött tüntetők tömegein verekedték át magukat, és hallgatniuk kellett a tömeg és az egyes tüntetők megvető megnyilvánulásait.
• Valószínű, hogy a tömegek hatalmának, a “szabad kereskedelem” terjeszkedésének és a demokrácia védelmének történetében jelentős nap volt ez a mai.

Személyes tapasztalatok

Ma reggel hétkor a Steinbrueck Parkban gyülekeztünk, majd innen vonultunk a belvárosba: a menetelők hosszú sorokat alkottak. Persze onnan, a menetből nem tudtuk megítélni, mennyien lehettünk, mindenesetre mi csak az összes tüntető felét jelentettük, mert volt egy másik gyülekezőhely is, onnan is indult egy másik menet, s végül a WTO-találkozó színhelyén egyesült a két emberfolyam.

A belvárosba érve kisebb csoportokra oszlottunk, és a belváros különböző pontjait foglaltuk el. A WTO közelében lévő területet tizenhárom szektorra osztottuk fel, melyeket kisebb, autonóm akciócsoportok foglaltak el. A csoportok mindegyike felelős volt azért, hogyan tartja blokád alatt a saját szektorát. Az én csoportom egy kis darabon még tovább haladt a belvárosban, majd a Sheraton Szálló előtt sorakozott fel, ahol sok küldött szállt meg. Minden bejáratot – a parkolót is – ember-barikádok torlaszoltak el. A tüntetők felsorakoztak a bejáratoknál, összekapaszkodtak és vártak. Sok esetben a rendőrök és a tüntetők sorfala farkasszemet nézett. A rendőrökön arcvédő volt, némelyiken gázmaszk is, páncélt viseltek, és hosszú gumibot, oldalfegyverek, gázspray volt náluk, és némelyikükön műanyag rohampajzs. A tüntetők viseltes ruhát hordtak, esőköpenyt és tarka selyemkendőt a könnygáz ellen. Néhányuk egészen vadul volt öltözve, egyesek gázmaszkban voltak.

Amikor egy-egy küldött megpróbált kijutni vagy éppen visszakerülni a szállóba, akkor itt-ott lökdösődésre és összecsapásokra került sor. A tüntetők megpróbáltak minden mozgást megakadályozni, és néha a küldöttek megkísérelték átverekedni magukat a tömegen. Ha ilyenkor rendőrök voltak a közelben, akkor a küldöttek védelmében beavatkoztak.

Tíz óra tájban a rendőrség könnygázt használt a környező tér megtisztítására. Ekkor én az utca másik végében voltam, vagyis nem ért a könnygáz hatása. Mikor a gáz eloszlott, visszamentem, hogy megtudjam, miért vetették be ezt a fegyvert. Kiderült, hogy a rendőrök így akarták megtisztítani az útkereszteződést a Union útnál, hogy a WTO-küldöttek átjuthassanak. De csak kevés küldött próbált meg itt átjutni. A rendőrség az útkereszteződés mindkét oldalán felsorakozott, hogy a tüntetők ne hatolhassanak be erre a területre. Amikor a küldöttek átvonultak, a tömeg pfujolni kezdett, és ütemesen kiabálta: “Szégyen, szégyen!”. Néhány perccel később az utca túlsó végén újabb könnygázt dobtak a tömegbe, amely az útkereszteződés irányába nyomult vissza, a gáz pedig követte. Egy kis gáz engem is elért.

Amikor körbejártam a belvárost, azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag minden útkereszteződést elfoglalt a tömeg: táncoltak, doboltak és lenyűgözően sokan voltak. A rendőrök leginkább sorfalat álltak, és nem engedték át az embereket. Aztán időnként újra bevetettek egy-egy könnygázbombát, hogy megtisztítsák valamely területet. Akkor onnan a tömeg elmenekült, átment egy háztömbbel odébb, és visszatért, amikor a gáz eloszlott. A rendőrség ezután hamar feladta az ennél a kereszteződésnél elfoglalt állásait, átment egy másik kereszteződéshez, és itt minden elölről kezdődött. Az eredmény pedig az lett, hogy a rendőrség gyakorlatilag képtelen volt egyetlen talpalatnyi helyet is tisztán tartani, és közben nem volt elég embere arra, hogy bárkit is letartóztasson, mert akkor még kevésbé tudta volna a terepet biztosítani. A belváros egyértelműen a tüntetők kezében volt, és világossá vált, hogy az fog történni, amit a megfékezendők akarnak: ha a tömeg az ellenállást választja, akkor a rendőrök semmit sem tehetnek.

Különösen tetszettek a következő jelszavak, feliratok:

• A WTO-egyezményt ratifikáló szenátorokat árulás vádjával bíróság elé kell állítani!
• Emlékszik még, amikor megszavazta a WTO-t?
• A dolgozókat a szaunában izzasszátok meg!
• Több egészség, kevesebb vagyon.
• Remélem, a pénzeteket is fel tudjátok zabálni!
• Nincs törvénykezés képviselet nélkül!

Láttam két rendőrautót az utcán, ezek a rendőrségi barikád részét alkották. Az egyiknek kilyukasztották a kerekét, és mindkettőre ezt a graffitit írták fel: “Disznók” és “Rohadt zsaruk”! Időnként betörtek egy ablakot, felforgattak néhány kukát és papírdobozt, bemázoltak néhány épületet, de az okozott kár jelentéktelen volt a jelenlévők számához képest, különösen, ha figyelembe vesszük a könnygáz kiváltotta dühöt és azoknak a gazdagságát, akiknek a vagyonát kár érte. De ennél sokkal jelentősebb volt az, ahogyan a tüntetők maguk ezekre a forrófejű akciókra és rongálásokra reagáltak. Azonnal odasiettek a rongálókhoz, lecsillapították őket, és mindent elkövettek a konfliktusok elkerülése érdekében. Mások azonnal elkezdték kiabálni: “Erőszakmentes tüntetést! Kerüljük az erőszakot!”. Ez a nekivadult tüntetőket ráébresztette arra, hogy a többség nem helyesli akcióikat. Saját szememmel láttam például, hogy a tüntetők kart karba öltve sorakoznak fel egy mobiltelefon üzlet kirakata előtt, hogy feldühödött társaik ne tudják bezúzni a kirakatot.

A nap leggyakrabban ismételt jelszava ez volt: “Hej, hej! Ho, ho! Takarodjon a WTO!” Lehet, hogy nem túl eredeti, de könnyen tanulható, és jó ritmusa van. Egyszer az egyik csoport elkezdte az amerikai himnuszt énekelni. Amikor ahhoz a sorhoz értek, mely a szabadság földjéről szól, akkor abbahagyták az éneklést és vadul tapsolni kezdtek. Egy másik visszatérő jelszó ez volt: “Kié az utca? A miénk! Kié az utca? A miénk!”

A hírek a tömeg létszámát persze jelentősen alábecsülték: egy korai híradás ötezer tüntetőt említett. Szerintem ennek legalább négyszerese-hatszorosa volt a tüntetők száma, bár ez csak becslés. Annyit mondhatok, hogy akármelyik utcában is fordultam meg, mind tele volt emberekkel, és úgy vélem, egy-egy szorosan összezsúfolódott csoport legalább ezer főből állt. De még egy lazább csoportozatban is legalább 300–400 ember volt. És ilyen csoportok tömegével álltak az utcákon végig. Szerintem nem lehetett 10–20 ezer embernél kevesebb a belvárosban délelőtt, de még a 30 ezret is lehetségesnek gondolom. Később pedig, a “nagy” szakszervezeti menetben minimum 40–50 ezer ember vonult az utcákon délután. Ez összesen 50–60 ezer résztvevőt jelent, de lehet, hogy akár 70 ezret is. Esetleg helikopterről készültek fényképek, melyek megbízható adatokkal szolgálnának, de ezekről nem tudok.

Sok kereszteződésben a tüntetők “megbilincselték” magukat. Egymáshoz vagy súlyos tárgyakhoz, betontömbökhöz kötözték magukat, és a rendőrök nem tudták elvonszolni őket. Ez volt a másik oka annak, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Néhány “megbilincselt” akkor is ott volt a kereszteződésekben, amikor a rendőrség a terület megtisztítására könnygázt használt, és hát persze el kellett a hatást szenvedniük.

Néhány szót váltottam egy küldöttel, Trinidad és Tobago képviselőjével ez egy alig 2000 négyzetmérföldnyi kis ország –, aki szerint országának “kezelhető” adóssága van. Látszott, hogy nagyon jól megértette, miért tüntetünk. Különösen is jól értette a kölcsön visszafizetésével járó, az országára kényszerített üzletek elleni tiltakozásunkat.

Az utcán az emberek általában nagyon segítőkészeknek mutatkoztak egymással, az egyik vízzel kínálta a másikat, segítettek egymásnak kimenekülni azokról a területekről, amelyeket könnygázzal árasztottak el, kimosták egymás szemét és így tovább. Néhányan fiziológiás sóoldatot hoztak magukkal a könnygáz súlyosabb sérültjeinek sebeit enyhítendő. Voltak továbbá hivatalos megfigyelők megkülönböztető feliratú pólóban, ők feljegyzéseket készítettek a látottakról. A rendőrség kétféle könnygázt vetett be. Az egyik fehéres, szürkés színű volt, és úgy tűnt, nem terjed tovább az adott, kisebb körzeten. A másik viszont sötét, majdnem fekete volt, és viszonylag nagy területeket gyorsan elárasztott. A látást még akkor is elhomályosítja, ha az ember nincs a közelében.

Lebilincselő beszélgetéseket hallottam az erőszak és az erőszakmentesség relatív erejéről. Nagyszerű volt azt hallani, hogy rajtam kívül milyen sokan állnak ki az erőszakmentesség ügye mellett. Néhány helyen műanyagból készült sárga szalagok voltak láthatók ezzel a felirattal: “Rendőrségi bűnügyi helyszínelés. Ne lépjen be ide.” Más helyeken viszont hasonló szalagokon a következő feliratot olvashattuk: “Láthatatlan bűnügyek”.

Napközben több ponton felbukkant egy nagyon fegyelmezett csapat: dobokkal, cintányérokkal, zászlókkal vonultak egy mazsorettnek öltözött, sípszóval menetelő, forradalmárkülsejű, feketébe öltözött nő vezetésével. Zárt alakzatban meneteltek az utcákon, a sípoló mazsorett parancsainak megfelelően játszottak és válaszoltak. Aztán ugyancsak sípjelre különböző alakzatokba fejlődtek. Szórakoztatóak, okosak, mulatságosak voltak, és jól csinálták a dolgot. Az egyik alkalommal, amikor az utcákon vonultak, hirtelen éles szögben balra fordultak, egyenesen besétáltak a Starbucks épületébe, ott hosszasan meneteltek és zenéltek a vásárlók legnagyobb rémületére, akik nagy része fejvesztetten menekült.

A “nagy” tüntetés előőrsei 1 óra 30 perc körül értek a belvárosba, és teljes szélességében elfoglalták az utcát. Bár nem alkottak összefüggő tömeget, legalább ötven perce özönlöttek már folyamatosan akkor, amikor megtaláltam barátaimat, és csatlakoztam hozzájuk. A belváros háztömbjeit körbejárta a menet, aztán visszafelé hömpölygött a gyülekezési ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre a menet vége még folyamatosan áradt velünk szemben. Ez 2 óra 45 perckor volt. Kiléptem a menetből, megálltam egy sarkon, hogy végignézzem a tüntetők hátralévő sorait. Délután 3-kor az utolsók is elhaladtak annál a saroknál, ahol álltam, és tovább mentek a belváros felé. Körülbelül húsz percbe telt, mikorra újra – most már velem szemben – felbukkantak. Ez azt jelenti, hogy az utca teljes szélességében haladó menetnek másfél óra kellett, hogy elhaladjon egy pont előtt. Elképzelhető, hogy ez ne lett volna legalább 50 ezer ember?

A következő szakszervezetek felirataira emlékszem: acélmunkások, elektromossági dolgozók, tanárok, kőművesek, dokkmunkások, festők, szolgáltatók, fuvarozók, lemezgyári munkások, hajómérnökök, szállítók, kazánkovácsok, vízszerelők, hűtőgépgyári munkások, kanadai közalkalmazottak, betongyáriak, fa- és papírfeldolgozók, nővérek, a kanadai légialkalmazottak és ácsok.

Amikor a menet elvonult, visszamentem a 6. utcába, a Sheraton Szállónál lévő tüntetőkhöz. Még mindig sokan voltak a belvárosban. Kevesebben persze, mint korábban, de még mindig sok kereszteződést megtöltöttek, és továbbra is megszállva tartottak néhány háztömböt. Egy alkalommal zűrzavar támadt, amikor két férfi megpróbált áttörni a tüntetők alkotta kordonon. Egy csapat rendőr követte őket. Dulakodás támadt, s én azonnal odasiettem, hogy ha kell, lecsillapítsam a kedélyeket. Az egyik férfi elesett, azonnal felállt, de nagyon zaklatott állapotban. Csitítani kezdtem azért, hogy magamra vonjam társának figyelmét, aki néhány lépéssel odébb állt. Kabátja nyitva volt, és már oldalfegyvere után nyúlt, sőt elő is húzta. Lefelé tartotta, de egy pillanatig megrémültem, amikor rájöttem, ha felemeli a fegyvert, akkor egyenesen a tűzvonalban vagyok. De szerencsére nem emelte fel. Ehelyett a másik férfival együtt visszafordult, áthaladtak a rendőrök vonalán, és eltűntek. A tömeg azonnal reagált, ezt kiabálta: “Fegyver van nála. Fegyver van nála.” – és rámutattak a férfire. A rendőrök erre spray-t fújtak az összes jelenlévőre, rám is. Könnygázt már korábban is tapasztaltam, de ilyen spray-t még soha. Szörnyen fáj tőle az ember bőre. Hogy fájhat akkor, ha valakinek a szemébe megy!

Délután 5-kor a rendőrség megkezdte az egész terület megtisztítását. Sok könnygázt lőttek ki, és az emberek lefelé futottak a 6. utcában. Sokan rájuk kiabáltunk, figyelmeztettük őket, ne rohanjanak, mert pánik törhet ki. Aztán lassan elhagytuk a körzetet. Elborított bennünket a könnygáz, amiből most sokkal nagyobb mennyiséget kaptam, mint délelőtt. Ez a könnygáz már nem volt olyan undorító, mint az, amit a 60-as években használtak, de ez is épp elég rossz. Ezután elmentem. Később hallottam, hogy a rendőrség a könnygázzal a legtöbb tüntetőt el tudta ugyan távolítani, de néhányan így is maradtak, és aznap ekkor történtek az első letartóztatások. Úgy hallottam, 22 vagy 25 embert tartóztattak le, ami csekélyke szám a tüntetők számához képest.

Egészében véve a nap kétségtelen sikert hozott. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévő több ezer ember. Ráadásul, mivel a tárgyalások megkezdése előtt nem tudtak megállapodni a napirendről, a tegnapi nap javarészét is elvesztették, mert a belváros annyira zsúfolt volt, illetve a mai nap is haszontalanul telt el, hiszen a küldöttek többsége késett vagy el sem jutott a tanácskozás színhelyére.

1999. november 30.

(Fordította: Baráth Katalin)

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.¹

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.² Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.³

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.⁴ Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.⁵

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.⁶ Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.⁷ A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.⁸ A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.⁹

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.¹⁰

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.¹¹

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

¹ Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

² WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

³ European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

⁴ Ibid.

⁵ Ibid.

⁶ Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

⁷ Ibid.

⁸ Financial Times, London, 17 November, 1999.

⁹ Idézi a fenti Financial Times.

¹⁰ Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

¹¹ Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk óráját kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában. A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak "második hullámának" természetével kapcsolatos, ritkaság számba menő nagy értetlenségre.

Napjainkban százakra tehető a “Nagy terror”-nak és a GULAG-nak szentelt munkák száma. A 90-es évek elejétől a témával kapcsolatos oroszországi irodalom áradata lavinaként zúdul, emellett a monográfiákat és vázlatokat újságpublikációk tömege is megelőzte.¹ A GULAG-gal (formálisan nem, de lényegében helytállóan) azonosított javító-nevelő munkatáborok rendszerének intenzív tanulmányozása 1991 után két irányból bontakozott ki: a “Memorial” aktivistáinak tevékenysége és a tulajdonképpeni tudományos kutatás felől. Legelőször a felvilágosító feladatokra fordítottak gondot, a munka a személyes dokumentumokra – visszaemlékezésekre, levelekre, elbeszélésekre, ankétokra stb. – alapozódott. Aztán az archívumok feltárulásának mértékében a kutatók az alapvető dokumentumtárak anyagainak feldolgozására kezdtek koncentrálni. A memorialisták lelkesedése összetalálkozott a velük szimpatizáló levéltári dolgozók tapasztalatával. Ugyanakkor a lágerszokások tanulmányozásának hagyománya, amely az oral historyra és a vidéki archívumok anyagaira támaszkodó helyi kutatók erőfeszítésein alapszik, magától értetődően nem szakadt meg.

Mindezek ellenére a szovjetunióbeli megtorló-nevelő rendszer lényegéről hiányoznak a világos elképzelések. A GULAG-ról szóló orosz és külhoni munkák a statisztikákra helyezik a hangsúlyt², ami azt a gyanút kelti, hogy a jelenséget valamiféle, mennyiségi módszerekkel démonizálandó alvilági hatalmasságként értékelik. Szisztematikus analízis nem történik, feltűnő a regionális kutatás irányába való elhajlás, s az utóbbi években mindinkább elterjedőben vannak az ún. “emlékkönyvek”³. És bár összegyűlt az anyag a lágerek szociokulturális történetének megírására, sőt Moszkvában még múzeum is működik a GULAG művészetéről és hétköznapjairól⁴, a fenomén értelmezésében továbbra is a gazdasági nézőpont uralkodik⁵. Létezik olyan szemlélet, hogy a Szovjetunió 30-as, 40-es, sőt 50-es évekbeli sikerei kizárólag annak voltak köszönhetőek, hogy a gazdaság katonai rendszerben működött, s a GULAG mindössze ennek legpregnánsabb – ugyanakkor hihetetlenül pazarló⁶ – példája volt.

Mindemellett úgy látszik, a kutatók nézetei semmi másban nem olyan egybehangzóak, mint abban, hogy a 30-as évek terrorjának kezdeményezése kizárólag Sztálin gonosz szándékának tulajdonítható. Az általa “előre megtervezett” megtorló intézkedésekről szóló nézet vált uralkodóvá⁷. A vezér háta mögött álló vezető csekisták inkább áldozatként, semmint hóhérként jelennek meg⁸ . A terror számos okmagyarázata közül, beleértve a kispolgárnak szánt legegzotikusabbakat is – mint például a diktátor sértődöttsége az ellenzékkel szemben, akik elszakították őt a később öngyilkosságot elkövető feleségétől⁹ –, kiemelkedik az a törekvés, hogy a jelenséget a “bürokratikus klánizmus” elleni harccal hozzák összefüggésbe¹⁰.

Nem nehéz kitalálni, hogy mindemögött a “totalitaristáknak” és a “revizionistáknak” a szovjet történelem magyarázatáról folyó régi vitája húzódik meg. Az előbbiek a mai orosz történetírásban követőkre találnak az ismert szimplifikációkra hajlamos egykori “párttörténészek” széles köréből.

A hatalom eddig a GULAG-irodalomban leginkább absztrakt-mindenható fensőbbségként jelent meg, áldozatai pedig elesett és vétlen mártírokként. Arch Getty ebben kételkedni kezdett és felhívta a figyelmet Sztálin démonizálásának hibás voltára. Érvként a Jezsov és Sztálin között a KB Politbüro 1936 júniusi plénumán lezajlott vitapárbajt hozta fel, ahol előbbi a több mint 200 ezer letartóztatott párttagról beszélt, mire Sztálin kijelentette, hogy ez túl sok, elég lenne 30 ezer is¹¹. Emellett a gulag-rendszer néhány elítélt jóvoltából különösen rossz hírre tett szert organikus ostobaságai miatt, melyek általánosítva teljességgel egybeestek a szovjet szisztémával. “A tömegpusztításnak két arca van” – írta I. Szolonyevics. “Egyfelől messzire ér ‘a GPU véres keze’, vagyis a rendszer végiggondolt, és bár irgalmatlan, kegyetlen, mégsem értelmetlen; másfelől pedig működik egy aktíva (az iskolázatlan és kapzsi végrehajtók – V. B.), akik ezt a mindenki, még a GPU számára is tökéletesen felesleges kíméletlenséget a teljes értelmetlenségig viszik. Ez így megy mind a szabad világban, mind a táborokban.”¹²

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk idejét kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában.

A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak “második hullámának” természetével kapcsolatos ritka nagy értetlenségre. Innen a törekvés, hogy ezt magából a marxista tan természetéből fejtsék ki¹³, miközben elfelejtik, hogy bármilyen elmélet, utópia etatizálódása szinte automatikusan együtt jár a kaotikus-megtorló jelleg erősödésével, vagy összekapcsolódik a speciális – mind az ideokrácia ellenőrzése alól kicsúszó, mind a vele összeolvadó – büntetőszervek működésével¹⁴ .

Ugyanakkor könnyű megragadni az ösztönös és félösztönös forradalmi terrortól az erőszak állami monopóliumának újbóli kialakulásáig tartó átmenet mozgását. A bolsevik vezetés az egész polgárháború folyamán nem véletlenül hangsúlyozta folyton, hogy minden kommunistának dolgoznia kell a Csekában, de akkor ez nem hozta meg az erősödő államiság kívánta eredményt: egyes kommunisták nyíltan szemére vetették Dzerdzsinszkijnek, hogy minél több eszközzel rendelkezik hivatala, annál több üres ügyet gyárt¹⁵. 1917 októberétől a hatalom önérdekből, szándékosan vagy önkéntelenül próbálta adagolni az erőszakot. A szocális bőszültséget idővel az eszmei elkeseredés kezdte felváltani, s a megtorlás csak ezután – és korántsem egy csapásra – tud viszonylag stabil államjogi formákra találni. Ám ez utóbbinak ellentmondott nemcsak a néptömegek, de a forradalmi vezetők jogkultúrájának alacsony színvonala (ha nem teljes hiánya) is.

Mint ismeretes, az első koncentrációs táborok még 1918-ban kezdtek – többnyire spontán módon – megjelenni. Az állam csak 1919 tavaszán fogott mind az NKVD, mind a VCSK alá tartozó táborrendszer szabályozásához. 1922-ben, ez utóbbi OGPU-vá történő átformálásával az összes büntetésvégrehajtási intézmény újra az NKVD hatáskörébe került. Formálisan épp ettől az időponttól vezetik a GULAG családfáját (hivatalosan 1930. április 25-től létezik, a Szovjetunió NKVD irányítása alá 1934. július 11-én került, 1960. január 25-én zárták be és fennállása alatt nem egyszer változott a neve). Valójában maga a szovjet állam születése összefonódott egy sajátos osztálypolitikai represszióval, mely létezett az idővel ennek névjegykártyájává lett félelmetes betűszó megjelenése előtt és eltűnése után is.

Ezzel együtt helytelen lenne azt gondolni, hogy a szovjet rendszer keletkezése együtt járt a megtorlás mechanikus növekedésével, megszűnése pedig, hasonlóképp, az állami terror fokozatos leépülésével. A NEP megszülte az össztársadalmi gyanakvás atmoszféráját: a hatalom mindenhol “összeesküvéseket” vélt látni; a tömegek ugyanakkor nem értették, hogy a hatóságok miért nem büntetik a helyszíneken elkövetett gyalázatosságokat. A 20-as években megfigyelhető a politikai bűncselekményekért elítéltek számának töretlen csökkenése, aminek hátteréül szolgált – az igazat megvallva – a jobboldali eszerek demonstratív pere, a mensevikek üldözése (az utóvéd-megelőző terror sajátos formája), hajsza a hivatalos pravoszláv egyház és a “burzsoá” nacionalisták ellen, majd a politikai nyomozás általános fokozódása, később pedig az intrikus harc a “párton belüli ellenzékkel”. Ebben az időben, a köztörvényes bűnözés növekedése ellenére, a börtönbüntetés kiszabható felső határa nem lépte át a 10 évet (sőt 1922-ben levitték 5 évre), a javító-nevelő rendszer enyhe és értelmetlen volt¹⁶, új börtönök nem épültek, a “proletár” bíróság vezetői pedig arra panaszkodtak, hogy az “elvtársaknak” a büntető szerveknél “nincs kedvük lőni”¹⁷.

A “totálisnak” beállított rendszer hervadtsága a NEP éveiben abban is kifejezésre jutott, hogy 1924 után meredeken zuhant a legsúlyosabb büntetésre ítéltek száma: 1924-ben 1748, 1926-ban mindössze 880 fő, és ehhez hozzá tehetjük, hogy a sokféle amnesztia után ezen elítélteknek is csak mintegy a felét végezték ki.¹⁸ Ezzel együtt a NEP-korszakbeli fegyházrendszer annyira kusza volt, hogy igen nehéz felfejteni furcsaságait, ostobaságait, illetőleg kapcsolatát a forradalmi terrorral. Épp a 20-as évek vége, a 30-as évek eleje tűnt ki a megtorlás éles erősödésével és a Szovjetunió büntetőrendszerének szabályozottá válásával.

De vajon tisztán represszív intézmény volt-e a GULAG? A sztálini megtorlások pusztán politikai jellemzőket hordoztak-e?

A 20-as évek második felére kiderült, hogy a néptömegekben is olyan pszichoszociális változások mentek végbe, amelyek előtt maga az osztályerőszak eszméjét állhatatosan sulykoló bolsevik hatalom is értetlenül állt. A 20-as évek közepéhez kötődik a korábban elképzelhetetlennek tartott öngyilkossági hullám a párt és a komszomol soraiban¹⁹. Közismert, hogy a szuicidalitás összefügg a társadalom szociálisan determinált lelki folyamataival, betegségeivel. Ám ebben az esetben kiemelendő, hogy a lakosság a bűntett és a büntetés “igazságos” egyensúlyának érzetét veszítette el, s ez sokakban erősítette a bűntudatot. Megemlíthető a forradalmi célok megvalósulatlansága miatt érzett csalódottság is.

1927 júniusában az Orosz Föderáció Népbiztosok Tanácsának és ÖKVB-jének bizottsága megkezdte a büntetőpolitikával kapcsolatos munkáját. Ürügyként formálisan mindössze a börtönhelyek számának elégtelensége (újak elvi okokból nem épültek, a régiek pedig használhatatlanná váltak), valamint a bírósági és nevelő intézmények munkájának nem kellő hatékonysága szolgált. Gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy az Október győzelme utáni évtizedben olyan negatív jelenségek mutatkoztak a társadalmi életben, amelyeket a diszciplináris átnevelésre alapozott rendszer segítségével sehogy sem sikerült megoldani.

Világossá vált, hogy – noha a szovjethatalom ténylegesen győzelmet aratott az ellenforradalom felett, és az ezzel összefüggő bűncselekmények visszafordíthatalanul csökkentek – a részeges huliganizmus (különösen a munkások körében) és a nemi erőszak (elsősorban falun) fenyegetően kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. A politikai “fehérbandita” figuráját elnyelte a múlt, a helyét viszont elfoglalta a nem ritkán párttagkönyves nagybani sikkasztó (a teljes létszám 13%-a volt ilyen). Ily módon pont a gazdasági bűncselekmények “ragadtak le” állandóan a vizsgálati szakaszban²⁰. Ezen túlmenően a börtönöket állandóan tehermentesíteni kellett, aminek következtében valahogy munkásból kevés, “naplopó elemből” pedig sok került szabadlábra. A foglyoknak eltávozási joguk volt, ennek eredményeként “kijárt” az ellenforradalmárok 29%-a, a sikkasztók 23%-a és a gyilkosok 44%-a, emellett a fegyőrök mindenhol szenvedélyesen kártyáztak a rabokkal²¹. Kiderült, hogy a parasztok nem értik a bíróságok engedékenységét a lótolvajokkal szemben, s még jobban megdöbbentek, amikor a felettük való önbíráskodásban résztvevők egy cellába kerültek a bűnözőkkel²². Meglepően magasnak tűnik a feltételes szabadságvesztés túlsúlya olyan esetekben, mint a sikkasztás (25%) vagy a gazdasági bűncselekmények (30%). Egészében véve a kényszermunka kiépültsége is teret vesztett (1922-ben az ítéletek 23%-a, 1926-ban 13%), szervezettsége rendszerint kritikán aluli volt. Akárcsak a száműzetés működtetéséig, most is a bűnözésnek az egyik kormányzóságból a másikba való átszivattyúzási formájává minősültek²³. A hatalom maga hozta létre a kaotikus társadalmi környezetet.

Napvilágra került még egy érdekes részlet. Továbbra is érvényben maradt a törvényi büntetés a gondatlanságért – ennek konkrét gyakorlati alkalmazását akkor nem tudta megérteni senki²⁴ . A 20-as években még nem terjedt el össztársadalmilag a “kártevő” univerzális definíciója, mely később villámgyorsan alakította át az absztrakt jogterületet a gyermekkori lidércnyomásokból ismert, ijesztő, földön túli lények hierarchiájává, ami ellen harcolva minden eszköz elfogadhatónak bizonyult.

Jellemző, hogy a negatív szociális jelenségek leküzdésekor a hatalomnak eszébe sem jutott állandóan a közvéleményhez fordulni segítségért – ezt a társadalom mindig önként tette meg. A NEP éveiben korábban soha nem tapasztalt aktivitással jelent meg a nép és a hatalom közti érintkezésnek egy alapjaiban új párbeszéd-formája. Ennek legjellemzőbb részét alkották a mindenféle feljelentések a “régiek” ellen, a kispolgári tyúkpereskedésekről már nem is beszélve. A feljelentések jelentős hányadát az úgynevezett “lisenyec”-ek levelei tették ki, vagyis olyan embereké, akiket “osztályelv” alapján fosztottak meg állampolgári jogaiktól.

Ahogy az lenni szokott, a megtorlás a hatalom részéről primitív társadalmat stabilizál, és ellenkezőleg, elutasítása vagy hirtelen gyengülése a szociális gondolkodás átprogramozásának olyan formáihoz vezet, amelyek megingatják a korábbi alapértékeket. A posztforradalmi káosz ráadásul a zendülés zűrzavaránál messzebb vezető következményekkel is bírhat. A csúcson ezt sajátosan “reagálták le”. Egyebek között 1927-ben, a Népbiztosok Tanácsa és az ÖKVB által felállított, büntetőpolitikával foglalkozó bizottság munkája során két sarkalatos nézőpont alakult ki a bűnözés kiirtásával kapcsolatban. A. B. Lunacsarszkij, tekintélyes kulturális népbiztos úgy vélte, hogy az ellenséget “100-szor kíméletlenebbül kell lőni”, meg kell különböztetni a köztörvényes bűnözőtől, ez utóbbiak tömegét jobb átnevelni – a visszaesőket leültetni, a többit “megfélemlíteni”. “A bűnözőhöz, társadalmunk beteg tagjához úgy kell viszonyulni, mint a kificamított ujjhoz, gyógyítani és ápolni kell”²⁵. Egyértelmű, hogy a forradalmi idealizmus vagy a doktrinális széplelkűség visszamaradt formájával van dolgunk.

A másik szélsőséget G. G. Jagoda képviselte. Kijelentette, hogy az országban “a büntetőpolitika teljes hiánya uralkodik”: a rendőrség körében virágzik a “korrupció, részegeskedés, botrányos viselkedés”, a bíróságokban pedig a tisztogatások ellenére hemzsegnek a “fehér tisztek, régi csinovnyikok”. A legsürgősebb feladat – vélte – “nem büntetni és nem leültetni, hanem így vagy úgy odahatni, hogy több bűnözés ne legyen”. Ilyen feltételek között a Büntetőtörvénykönyv megengedhetetlen luxus, hisz a munkapad mellett álló dolgozó nem képes eligazodni a jogi finomságokban. A Btk.-t “rövid instrukciókkal” kell felváltani. Kezdeti lépésként egész egyszerűen meg kell semmisíteni a visszaesőket²⁶.

Tudatosan vagy önkéntelenül, Jagoda arra mutatott rá, hogy a formális jog önmagában épp azt a paternalista megtorló jelleget tagadja, amelyet a tömegek képesek voltak felfogni. A javító-nevelő intézményekért felelős személyek megérezték, hogy a rendszer nem bírja ki a törvényi procedúrát és könnyen összeomolhat. A szakemberek meglepődtek a szovjet bírósági eljárások eredménytelenségén, és ezért támogatták az “egyszerűsítését” szorgalmazó javaslatokat²⁷. Jellemző, hogy 1928 májusában az Igazságügyi Népbiztosság testületi ülésén N. V. Krilenko felszólalt a proletárállam ellen elkövetett bűncselekményekért végrehajtott “megtorlások patikamérlegen való méregetése” ellen. Még az a javaslat is felmerült, hogy a “kártevőket” az “átnevelés” időtartamának meghatározása nélkül küldjék a táborokba. Az ehhez hasonló újítások hátterében az az általános eszme állt, hogy “a jog folyamatos és rugalmas hozzászoktatás a szocialista építés soron következő feladataihoz”²⁸. Az ilyen elgondolások már korábban követőkre találtak az alsó szinteken. Elviekben a hatalom rendelkezett a szükséges alulról jövő sugalmazással arról, hogy milyennek kell lennie, és saját érdekében hogyan oldja meg a felzaklatott szociális közeg “lokalizálásának” feladatát. Minden a vezetőségnek a gonoszság kiirtására irányuló elszántságán múlott. S mivel épp ebből nem volt elég, előbb vagy utóbb be kellett hogy következzen a pszichikai törés.

1928-ban kitört az úgynevezett szmolenszki botrány: 150 vezető funkcionáriust kizártak a pártból, a kormányzósági pártbizottság 77%-át, a kerületi 85%-át, a megyei 60%-át leváltották, a komszomolból eltávolították majd minden hetedik tagot, elítéltek 118 embert²⁹, hármat közülük halálra. Számításba jöhet, hogy a szmolenszki kormányzóság nyíltan szembeszállt a központtal a “nagy áttörés” kérdésében. Ám ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően zajlott a “sahti ügy”, majd egy sor egyéb, főként részegeskedéssel, fajtalankodással, az állami tulajdon hűtlen kezelésével, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos regionális “fekélyt” tártak fel³⁰, akkor világossá válik, hogy itt inkább a központi hatóságok erőtlenségének félhisztérikus akciójával van dolgunk, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az alsó szintű apparátus képtelen “normális” rendben dolgozni.

A büntető hatalom aktivizálódásának lehetőségét meggyorsította a kényszerű átmenet a világforradalom pszichológiájából az ostromlott erőd pszichózisába. Ez már a kínai forradalom kapcsán jelentkezett, amikor is a kommunisták győzelmeit felváltotta a kuomintang-fordulat. A kapcsolatok romlása Nagy-Britanniával, mely akkoriban az imperializmus védőbástyájának számított, valóságos pánikot eredményezett mind a vezetésben, mind az egyszerű nép körében. Ezt még kiegészítette P. L. Vojkov követ meggyilkolása Lengyelországban. Magától értetődik, a Szovjetunió reális fenyegetettségéről ekkortájt egy szó sem volt igaz³¹. Mégis, az ország vezetésén kezdett eluralkodni a zűrzavaros félelem, mely kifejezésre jutott a Szovjetunió és a kapitalista környezet közeli jövőbeni elkerülhetelen háborújának hivatalos elismerésében³², a Kína³³ és Nagy-Britannia elleni háborúról terjengő ostoba pletykákban, egészen addig a képzetig, hogy az angol csapatok már Ogyesszában vannak³⁴. Következett a kém-mánia hisztériája, mely azután átfordult a “kártevők elleni harc” elhúzódó kampányába. Általánosságban a társadalom vonakodott elismerni a szovjetkormány cselekedeteinek ésszerűségét, amikor nem üzent háborút a “világ lealjasult népeinek”³⁵, egyes munkások eljutottak annak kijelentéséig: “meg kell hirdetni a kegyetlen háborút, hogy javítsuk a tömegek hangulatát, hisz az súlyosan romlott”³⁶.

Létezik olyan nézőpont is, hogy a GULAG, amely a kollektivizálás és a kulák-deportálás legjelentősebb másodlagos következménye volt, most a szovjetrendszer fő komponensévé vált³⁷. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gulag-ritualisztika szünet nélkül magába foglalta az “átgyúrás” propagandaeszméjét³⁸. És valóban, a 30-as évek terrorja inkább mondható emocionálisnak, irányítatlannak, mintsem tervezettnek.

A GULAG-áldozatok összetételének vizsgálatakor még egy sajátos nehézség merül fel. Ismeretes, hogy a hatalom saját politikai ellenfeleit állandóan a büntetőtörvénycikkek alapján ítélte el, másik oldalról viszont a bűnözőkre időnként a politikai paragrafusokat “ragasztotta”. A GULAG-on belül létezett az elítéltek saját hierarchiája: a táborvezetés sokkal tisztelettudóbban bánt a köztörvényesekkel, a politikaiak a legalacsonyabb rétegnek számítottak a zónában, bár mint “specialisták”, itt is kiügyeskedték a “felzárkózást”.³⁹

De vajon tervezetten volt-e represszív a GULAG-rendszer? Egyáltalán nem, hiszen a szovjet struktúrában eredendően szemben állt a hagyományos paternalizmus és a forradalmi osztály-ideokrácia alapelve.

A “szociális” és az “állami” erőszak változó viszonya csakúgy, mint a társadalom betegségeinek az állam terrorisztikus monopóliuma felé történő váltási folyamata – a korabeli számok viszonylagossága ellenére is – statisztikailag könnyen leírható: 1918. január 1-én Oroszország területén 606 börtön működött, 1918 októberében (a “vörös terror” tetőfokán) 304, 1919-ben 217⁴⁰ . Ugyanakkor 1920 elejére már 34 koncentrációs tábor létezett (8.660 elítélttel), 1920 végén 84 (25.336 fő), 1922-ben pedig 120, 40 ezer fogollyal. Eközben némileg változott az állomány osztályösszetétele: a “burzsoák” helyett az alapkontingenst parasztok (39%) és munkások (34%)⁴¹ alkották. Fokozatosan a létszám is megközelítette a forradalom előtti szintet. A rendszer megtorló jellegét szentesítő 1921-es büntető törvénykönyvben megjelent két jellemző alapelv: a bűncselekmények osztály, állami és személyi jellegű szétválasztása; a szükség a bűntettet kikényszerítette-e vagy sem. A NEP idejében a javító-nevelő hálózat közelített a megszokott paternalista optimumhoz – épp ez volt az, amire a vezetők felfigyeltek.

Szigorúan véve a GULAG egyáltalán nem volt szokatlan jelenség Oroszország ezeréves történelmében. Egyes szerzők egy sorba állítják Rettegett Iván opricsnyikjait, I. Péter gárdistáit és a csekistákat, kiterjesztve a “rendkívüli állapotok” genealógiáját egészen a mai modern Rendkívüli Esetek Minisztériumáig⁴² . Való igaz, a sztálini táborokban erővel kényszerítettek dolgozni, dolgozni és dolgozni a szovjet állam javára. Viszont Oroszországban régóta bevett volt a robotmunka, a hatalom sohasem riadt vissza használatától új területek és a termelés kisajátítására. M. Malia teljesen logikusan úgy tekint a GULAG-ra, mint a munkások jobbágymódszerrel történő röghözkötésének eszközére⁴³ . Hozott-e a GULAG bármilyen újdonságot az ezeréves orosz történelembe? Tudott volna-e a szovjet rezsim a GULAG nélkül létezni?

Az a benyomás támad, hogy a GULAG semmi többet nem jelentett, mint “szigetvilágot”; a külsőre büntető-nevelő intézmény a Szovjetunió népgazdaságának sajátos vázát és egész rendeltetésének specifikusan koncentrált kifejezését jelenti. Más dolog a GULAG földrajza. Ezen keresztül ítélhető meg az “új” területek kisajátításának prioritása, pontosabban azoké, amelyek normális módon való megszerzése még egy ilyen hatalmas állam számára is, mint az orosz, nehézségekbe ütközött.

A GULAG-ról már idézett tisztán statisztikai adatok bőséges anyagot adnak a szovjetrendszer egészéről és történelmi evolúciójáról való gondolkodáshoz. Egyes szerzők 20 millióra becsülik a politikai repressziók halálos áldozatainak számát⁴⁴. Kétségtelen, ez többszörös túlzás, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy az áldozatok tömege esetében lehetetlen megállapítani, hogy politikaiak vagy köztörvényesek voltak-e.

Vessünk egy pillantást a javító-munkatáborok elítéltszámának dinamikájára. 1935-ben a foglyok száma meghaladta az 1 milliót, a háború kezdetekor 2,35 millióan voltak, aztán következett egy nagyfokú csökkenés, majd a háború után újabb emelkedés, s 1953-ra a táborlakók létszáma meghaladta a 2,5 millió főt⁴⁵. Természetesen ezek messze nem a teljes adatok. Minimum hozzá kell ehhez adni a kényszer-kitelepítettek hatalmas számát, akik mintegy el is mosták a határokat zónalakók és “szabadok” között. A megtorlás következő hullámait szokás elkülöníteni: 1. kollektivizáció, 2. “Nagy terror”, 3. harc az úgynevezett burzsoá nacionalizmussal a nyugati területek 1939–1940-es csatolása kapcsán, 4. a Nagy Honvédő háború következményei (vétkes katonák, nemzeti kisebbségek), 5. kollaboráns tevékenység. Az ezt követő hullámok nem voltak annyira szembetűnőek, de jellemző maradt a hatalom kényszeres reakciója az állam stabilitásának bármiféle fenyegetésére (beleértve a kiagyaltakat is).

Hozzá kell tenni, hogy a “szigetvilág” körvonalai nem csak elítéltekkel töltődtek ki. 1939-es adatok szerint az NKVD alatt működő intézmények lakossága 3,7 millió embert tett ki. Ebből az “A” kontingens (adminisztratív és operatív csekista egységek, az NKVD határőr és belügyi csapatai) 366 ezer, a “B” (a rendőrség iskoláinak és részlegeinek állandó és ideiglenes állománya, tűzoltóság, a börtönök, táborok, kolóniák, munkatelepek állami és önkéntes tagjai) 269 ezer, a “C” (elítéltek és őrizetesek a börtönökben, táborokban, kolóniákban, munkatelepeken) 3,1 millió fő. A rendszer elképesztően ormótlan volt. Az NKVD adatai szerint 1939. január 1-én 350 ezren ültek börtönben, 365 ezren a munkatáborokban, a GULAG-munkatelepek számadásain pedig 990 ezer fő szerepelt. Abban az időben az elítéltek legnagyobb létszámát a BAM-táborok lakói tették ki – 260 ezer embert. Többségük ipari és építő (531 ezer), mezőgazdasági (234 ezer) és fafeldolgozó (231 ezer) hatóságok kezelésébe tartozott. A gulag-lakosság 79%-át férfiak alkották, közülük mintegy 60% a 30 év alatti személy. A nők és a gyerekek az úgynevezett munkatelepeken koncentrálódtak. Megjegyzendő, hogy a GULAG-on az országos átlaggal összevetve többen voltak mind a képzett, mind az iskolázatlan rétegből – a rendszer összemosta a “szélsőségeket”, a politikai-ellenzéki és a “tudatlan” elemeket.

Persze a dolog lényege nem a személytelen számokban van. A rendszer nemcsak az utópista eszme egy meghatározott fajtájára támaszkodott (az elítéltek teljes átnevelése), ami aztán átnőtt egyfajta “progresszivista” minőségbe (rentabilitás majd gazdasági hatékonyság), hanem az állami paternalista-jobbágyi hagyományokra is. Ez utóbbi szempontból végképp nem irányult “a szocializmus számára haszontalan”, “osztályidegen”, kártékony” stb. embertömegek megsemmisítésére és kiselejtezésére; akiktől a rendszer meg akart szabadulni, azt kivégezték. A szovjet rendszer bizonyos értelemben túlságosan is nagy feladata abban állt, hogy alattvalóit fegyelmezetten termelő tömeggé, sajátos fajta “öntudatos” munkássággá formálja át. Mivel azonban változott az eszmei-termelési szituáció, a lágerhálózat fejlődésének meghatározott szakaszában egyforma közönnyel kezdte elnyelni a politikaiakat, a köztörvényeseket, a hadifoglyokat, a munkára mozgósítottakat. Ezzel együtt, fennállásának egyéb periódusaiban nem úgy kell tekintenünk a GULAG-ra, mint egy különös szociális ülepítőre, hanem olyan részlegre, amely a hatalom számára lényeges “állami-gazdasági-társadalmi” feladatokat lát el.

Köztudott, hogy a GULAG elválaszthatatlan az “évszázad építkezéseitől”, de emellett a nyersanyag-komplexum és a népgazdasági infrastruktúra elsődleges kiszolgálója volt. Ugyanakkor kevéssé ismeretes a munkatáborok bevonása szovhozok építésébe és a bennük folyó munkába⁴⁶ , köztük a szűzföldeken, a halászatban, közszükségleti cikkek gyártásában, mezőgazdasági munkákba a csecsemőotthonok, kórházak, úttörőtáborok ellátására, állami üdülők építésébe Kiszlovodszkban, Esszentukiban, Zseleznovodszkban, az “Sz-25”-ös berendezés felállításába az Akadémia Fizikai Intézete számára és az “M”-ébe Dubnában. A szovjethatalom igazából semmilyen területen, még a “legjelentéktelenebbeken” sem tudott meglenni a kényszermunka alkalmazása nélkül. Olyanok is kiderültek, hogy például a volgai németek kitelepítésekor az ottani szovhozok 1942-ben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átkerültek az NKVD kezelésébe – vagy a szovjetgazdaságokat állította valaki a táborok egyfajta példaképéül, vagy a “zónák” tudtak idővel átalakulni a mezőgazdasági munka “legelöl járó” szervezetévé. Ismeretes, hogy a gulag-szovhozok száma az 50-es évek elejére érte el a csúcsát, később ehhez hozzájött még néhány tucat vállalat. Napvilágra kerültek a GULAG egyéb sajátosságai is. Elképesztő nemcsak a vezetőség hihetetlenül gyors rotációja, de az is, hogy gyakran letartóztatták és elítélték őket – és nemcsak a sokféle visszaélésért, a “munka széteséséért”, “hatalmi túlkapásért”, de az “elítéltek magas halálozási arányáért” is.⁴⁷

És ez nem egyszerűen a tisztán termelési feladatok megoldása közben végzett “káderkiválasztási és -csoportosítási” munka; az ideokrácia elvből nem választotta el a pásztort a hitközségtől. A szovjet represszivitás sosem vesztette el paternalista vonásait, nem véletlenül működtek gyógyító és rokkant munkatáborok, sőt, ez utóbbiak szervezését nem ritkán maguk az elítéltek kezdeményezték a szocialista építés feladatainak “optimizálása” céljából. A GULAG egyáltalán nem jelentett jogi hatalmaskodást, saját keretein belül mindig az erőszak adagolására törekedett.

A sztálinizmust és a hitlerizmust leginkább megtorló jellegük formális-statisztikai mutatói alapján szokták összevetni⁴⁸, ritkábban antikapitalista “rokonságuk” révén, noha minden “egyezés” ellenére is céljaik és funkciójuk eltérőek voltak. A nyugati elemzők többsége napjainkban mindkét esetet a terrorisztikus elhajlás kontextusában értelmezi, a maga módján gyónva meg hajdani elragadtatását a “szocialista építés” grandiozitásától. Ám előbb vagy utóbb muszáj lesz elismerni, hogy a sztálinizmus egyáltalán nem tűzte ki konkrét céljául a nyugati értelmiség ördögi megtévesztését, zömében tisztán oroszországi feladatokat próbált megoldani, még akkor is, ha állított fel globális célokat és formálisan az európai tradíciók örököseként lépett fel. Ugyanakkor, amennyiben a hitleri Németországban a zsidó vagy a kommunista tisztában volt azzal, hogy őt zsidó vagy kommunista minőségében semmisítik meg, a sztálini áldozatok leggyakrabban csak tippelni tudtak arra, hogy mi a vétkük a vezér szemében. Utóbbi esetben ez egyben a paternalista hatalom megerősítésének különleges formája is volt az “öncélúan ostoba” megtorláson keresztül.

A GULAG története egy gyenge, sőt félelemben élő, mindenesetre messze nem “totális” rezsim története. A sztálini rendszer inkább e sajátosságaiból, “ingadozásaiból”, semmint “emberevő” természetéből fakadóan büntetett. A hatalom a repressziók segítségével mindenki szemében “igazságos” hatalomként próbált feltűnni. Előttünk a “cinkos áldozat”⁴⁹ fenoménja – a körön belül mindenki mártírnak érezhette magát. Valóban, a GULAG-on nemcsak a foglyok, de az őrök is a megtorlás Damoklesz kardját érezték fejük felett. Ugyanakkor még valamit figyelembe kell venni: az orosz állampolgárok jelentős része a 30-as években hitt a “kártevők” és a “kémek”⁵⁰ létezésében, nem fért ugyanis a tudatukba a látható ellentmondás a Sztálin által kitűzött célok és az alsó szinteken uralkodó káosz között.

A hivatalos adatoknak megfelelően 1927–1938-ban 681.692 embert végeztek ki⁵¹. Természetesen az áldozatok valós száma sokkal több volt: rengetegen haltak meg “fegyveres ellenállás” vagy “szökési kísérlet” eredményeképp; a GULAG kontingensének bármily jelentős emelkedése a halálozás növekedését vonta maga után. Egyes számítások szerint az áldozatok száma ezekben az években 1–1,5 millió fő körül mozgott⁵². Bárhogy is volt, mindkét adat a “hisztérikus” megtorlás, nem pedig a “szisztematikus” büntetés kategóriájába esik.

Egyes szerzők úgy vélekednek, hogy a “Nagy terror”, bármennyire is irracionálisnak hat bizonyos szemszögből, végső eredményként a társadalom konszolidálódását hozta⁵³. Véleményük szerint a “jezsovi korszak” lezárultával a rendszer kevésbé megtorlóvá vált, az elítéltek száma jelentősen apadt. Ez részben vitatható. A sztálinizmus továbbra is “gyenge” hatalom maradt, aligha helyes tehát bármiféle társadalmi konszolidációról beszélni. Továbbá a valóságban, 1939-ben a GULAG létszáma mindössze 120 ezer fővel csökkent. Végbement a börtönök némi tehermentesítése, emellett viszont erősödött a tábortevékenység termelő jellege, szigorodott a fenntartása, ami automatikusan a halálozási ráta emelkedését vonta maga után. Formálisan 1938 jelenti a terror csúcspontját, de Berija, mindenesetre, kitolta a GULAG határait, megépítve a “saraskákat”⁵⁴. 1940-ben a börtönöket, táborokat, telepeket 560 ezer rabbal bővítették – túlnyomórészt “osztályidegen” elemekkel Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból, Moldáviából, a Baltikumból.

A gulagrendszer egyik alapsajátossága fejeződik ki abban, ahogyan a Nagy Honvédő Háború kezdetén a fogolyevakuáció történt. Az 1941 júniusában született Berija-parancs rendelkezik azoknak az őrizeteseknek az elszállításáról, “akikkel kapcsolatban a további nyomozás elengedhetetlen mint diverzáns, kém-, terrorszervezet és ellenséges ügynökség tagjai” ellen, rendelkezik továbbá a gyermekes anyák szabadon bocsátásáról (kivéve “az ellenforradalmi tevékenységért, banditizmusért elítélteket, a visszaesőket, továbbá a németeket, lengyeleket, litvánokat, letteket, észteket, finneket, románokat, olaszokat, magyarokat”), valamint azok elengedéséről, akik jelentéktelen bűncselekményekért vannak fogva tartva; és rendelkezik a maradék kivégzéséről. Az eredmény az lett, hogy a parancs által érintett 141,5 ezer emberből kiengedtek 7,4 ezret, kivégeztek 9,8 ezret, útközben meghalt 1 ezer, zendülés leverése közben 674, továbbá “az őrkíséret törvénytelenül lelőtt” 769 embert⁵⁵. Kijelenthető, hogy a hatalom szívesebben részesítette előnyben a kivégzést, mint a szabadon bocsátást, emellett az elengedés semmiképp sem vonatkozhatott a “gyanús” nemzetiségek képviselőire. Ugyanakkor a vezetés, még extrém helyzetekben is ellenségei “törvényes” megsemmisítésére törekedett, vagyis minden erejével próbálta paternalista imidzsét fenntartani. Ezenkívül mindent megtett az őrök stb. fegyelmezésére.

A háború győzelme esetére várt amnesztia a politikai foglyok számára hatalmas kiábrándulást hozott – a köztörvényeseket engedték ki⁵⁶. Idővel a helyzet még tovább romlott. Megjegyzendő, hogy 1948-tól elkezdték a táborokba irányítani az úgynevezett “ismétlőket”, vagyis azokat, akiket a 30-as évek végén ítéltek 10 évre. Idetartoztak a megtorlás áldozatainak gyerekei is. Ugyanekkor kezdik szervezni a “speciális rendszerű” táborokat a “szovjetellenesek” és az “ellenforradalmárok” számára. Ez időre datálódik az ukránok (2,4-szeres), beloruszok (2,1-szeres), litvánok (7,5-szörös), észtek (3,5-szörös) arányának emelkedése a táborlakók között. És a vezetés ismét “korbáccsal” és “kaláccsal” manipulált, amibe nemcsak a halálbüntetés ideiglenes eltörlése tartozik. 1949-ben L. P. Berija javasolta a 800 grammos kenyérfejadag 900 grammra emelését (a háború előtt 1100 gramm volt), az egyéb élelmiszerekre pedig visszaállították a háború előtti normákat. Ám ezeket az intézkedéseket kizárólag a gazdasági célszerűség diktálta: úgy számolták, hogy a “szocializmus építésén” végzett “élmunkához” 3000 kalória bőven elegendő (más kérdés, hogy a “zónán kívül” is voltak jelentős területek, ahol nem jutott több kalória. Ugyanebben az időben érte el rekordját az úgynevezett speciális telepesek száma, aminek túlnyomó részét deportált nemzetiségek tették ki. Összlétszámuk 1953. január 1-én elérte a 2 millió 753 ezer főt. Mellesleg tömegük magába foglalta a “szovjetellenes illegalitást” és az “árulókat” (a ténylegeseket és az ártatlanokat) csakúgy, mint a “kuláktalanítottakat”. Ily módon az “ukrán nacionalisták” száma 175 ezerre rúgott, a “vlaszovisták” pedig 58 ezret számláltak a speciális telepesekből.

Létezik olyan nézőpont, amely szerint 1951-től “kidomborodott a lágergazdaság válsága”⁵⁷, s ez vezetett a GULAG lebontásához. Ám a gulag-gazdaság így működött már a 30-as évek elején is, ami az akkori táborparancsnokok számára is világos volt. Valószínűleg arról lehet szó, hogy a társadalomban kezdett tudatosulni a GULAG abnormalitása, és a maga módján ezt jelezte is a hatalom felé. Kétségtelenül az is hatott, hogy a hruscsovi vezetés igyekezett látványosan elhatárolni magát a “sztálini” bűnöktől.

Meglehet, a GULAG-jelenséget igen egyszerű megmagyarázni. A szovjethatalom haladónak kiáltotta ki magát, valójában pedig a forradalom, a kolosszális társadalmi megrázkódtatás után a társadalom és a hatalom rendkívül archaikusnak bizonyult pszichoszociális töltete szempontjából. “Totális” sosem volt. Ebből fakad a represszió oly szörnyű elszabadulása – az elmaradott tömeget semmi sem szilárdítja meg úgy, mint az áldozat és a mártíromság.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a GULAG-ot mint a nép és vezetőinek “történelmi eltévelyedettsége” által előhívott “hisztérikus terror”-t értékelni és újraértékelni. Továbbá mindaddig, amíg nem sikerül kideríteni, miért és milyen erők által zuhant a kommunista (orosz-birodalmi?) hatalom (és nem a vezetők) a gyakran elállatiasodott megtorlásba, és hogy a tömeg miért nem tudott nemhogy ellenállni ennek a kísértésnek, de még támogatta is azt, addig az oroszok nincsenek bebiztosítva a GULAG megismétlődése ellen.

Jegyzetek

¹ Ld.:Tyerror: tragegyija revoljucii. “Kruglüj sztol” LG // Lityeraturnaja gazeta. 1990. augusztus 15.; G. Kalinyin: CsP v Rübinszkoj CsK // Szevernüj kraj (Jaroszlávl). 1992. október 13; N. A. Kozsevnyikova,: Iz isztorii Grjazoveckoj CsK // Gorodok na Moszkovszkoj doroge. Isztoriko-krajevedcseszkij szbornyik. Vologda, 1994.; A. L. Litvin: Krasznüj i belüj tyerror v Rosszii. 1918–1922 gg. Kazany, 1995.; L. P. Rasszkazov: Karatyel’nüje organü v processze formirovanyija adminyisztratyivno-komandnoj szisztyemü v Szovjetszkom goszudarsztve. (1917–1941 gg.). Ufa, 1994.; M. N. Petrov: BCsK-OGPU: pervoje gyeszjatyiletyije (na matyerialah Szevero-Zapada Rosszii). Novgorod, 1995; Policija i milicija Rosszii: sztranyicü isztorii. Moszkva, 1995; A. Sz. Sztikalin: Kolonyii i tyur’mü v Szovjetszkoj Rosszii. Jekatyerinburg, 1997.

² Ld.: B. A. Jakovlev: Koncentracionnüje lageri SzSzSzR. München, 1955.; J. Bunyian: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917–1921. Documents and Materials. Stanford, 1967.; E. M. Giljarov – A. V. Mihajlicsenko: Sztanovlenyije i razvityije ITU szovjetszkovo goszudarsztva (1917–1925 gg.) Domogyedovo, 1990.; V. N. Zemszkov: GULAG (isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) // Szociologicseszkije isszledovanyija. 1991. No. 6.; V. N. Zemszkov: Zakljucsonnüje v 1930-e godü: szocial’no-demograficseszkije problemü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1997. ? 4.; M. G. Gyetkov: Szogyerzsanyije karatyel’noj polityiki szovjetszkovo goszudarsztva i jejo realizacija pri iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v vigye lisenyija szvobodü v tridcatüje-pjatyigyeszjatüje godü. Domogyedovo, 1992.; M. Jacobson: Origins of the Gulag: The Soviet Camp System 1917–1934. Lexington, 1993.; J. Arch Getty–G. T. Rittersporn–V. N. Zemskov: Victims of the Soviet Penal System in the Pre-War Years: A First Approach on the Bases of Archival Evidence // The American Historical Review. 1993. Vol. 98. No. 4.; Stalinist Terror: New Perspectivies. Ed. by J. Arch Getty and R. T. Manning. Cambridge, 1993.; E. Bacon: The Gulag at War: Stalin’s Forced Labor System in the Light of the Archives. London, Basingstoke, 1994.; R. Stettner: “Archipel GULAG”: Stalins Zwangslager: Terrorinstrument und Wirtschaftsgigant: Organisation und Funktion das Sowjetischen Lagersystems. Frankfurt a/M.,1996.; Sz. A. Kraszil’nyikov: Rozsgyenyije GULAGa: diszkusszii v verhnyih eselonah vlasztyi: Posztanovlenyija Politbjüro CK VKP(b), 1929-1930 gg. // Isztoricseszkij arhiv. 1997. ? 4.; Ju. Sztecovszkij: Isztorija szovjetszkih represszij. T. 1-2. Moszkva, 1997.; GULAG: jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Moszkva – Sankt-Peterburg, 1998.; N. Werth: Un etat contre son peuple // Le livre noir du Communisme: Crimes, terreur, repression. Paris, 1997.; V. B. Konaszov: Szugyebnoje preszledovanyije nyemeckih vojennoplennüh v SzSzSzR. Vnyesnyepolityicseszkij aszpekt problemü. Moszkva, 1998.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij i pravozascsitnoje dvizsenyije v Rosszii. Jekatyerinburg, 1999.

³ Ld.: E. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”. Szmolenszk, 1995.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij v Nyizsnyetagil’szkom regionye Urala, 1920-nacsalo 50-h gg. Nyizsnyij Tagil, 1996.; L. I. Gvozdkova: Isztorija represszij i sztalinszkih lagerej v Kuzbasze. Kemerovo, 1997.; N. A. Morozov: GULAG v Komi kraje. 1929-1956. Sziktivkar, 1997.; N. A. Morozov: Oszobüje lagerja MVD SzSzSzR v Komi kraje (1948–1954 godü). Sziktivkar, 1998.; Polityicseszkije represszii na Dal’nyem Vosztoke SzSzSzR v 1920-1950-e godü. Vlagyivosztok, 1997.; Nye predaty zabvenyiju: Knyiga pamjatyi zsertv politycseszkih represszij, szvjazannüh szugybami sz Jaroszlavszkoj oblasztyju. T. 5. Jaroszlavl, 1998.; Godü tyerrora: Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij

⁴ N. A. Malihina: Muzej tvorcsesztva i büta v GULAGe // Rosszija i szovremennüj mir. 1999. ? 1 (22)., sz. 167-180.

⁵ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: Tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995.; G. M. Ivanova: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. Moszkva, 1997.; O. P. Jelanceva: Sztroityel’sztvo ? 500 NKVD: zseleznaja doroga Komszomol’szk – Szovjetszkaja gavany 1930-40-e gg. Vlagyivosztok, 1995.; Ekonomika GULAGa i jejo rol’ v razvityii sztranü. 1930-e godü. Szb. dokumentov. Moszkva, 1998.

⁶ M. Malia: The Soviet Tragedy. A History of Socialism in Russia. 1917–1991. N. Y., 1994, p. 363.; G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995., sz. 46–48.

⁷ Ld.: O. V. Hlevnyuk: 1937-j: Sztalin, NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo. Moszkva, 1992.; P. Szolomonov: Szovjetszkaja jusztyicija pri Sztalinye. Moszkva, 1998.

⁸ Ld.: V. K. Starkov: Narkom Ezhov // Stalinist terror: New Perspectives, p. 21-39.; B. B. Brjuhanov – E. N. Soskov: Opravdanyiju ne podlezsit: Jezsov i jezsovscsina. 1936–1938 gg. Sankt-Peterburg, 1998.; V. I. Berezskov: Iszkusenyije csekiszta Bokija: Vecsnüj revoljucionyer. Sankt-Peterburg, 1999.

⁹ Ld.: E. Sz. Radzinszkij: Sztalin. Moszkva, 1997.

¹⁰ Totalitarizm v Jevrope XX veka: iz isztorii ideologij, dvizsenyij, rezsimov i ih preodolenyija. Moszkva, 1996., sz. 77.

¹¹ J. Arch Getty: The Politics of Repression Revisited // Stalinist Terror: New Perspectivies, p. 51.

¹² I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere Moszkva, 1999., sz. 122.

¹³ Ld.: Sz. V. Leonov: Rozsgyenyije szovjetszkoj imperiji: goszudarsztvo i igyeologija. 1917–1922 gg. Moszkva, 1997.

¹⁴ Gimpelson hisz a “NEP és a CsK szimbiózisának” létezésében. Ld.: E. G. Gimpelson: Formirovanyije szovjetszkoj polityicseszkoj szisztyemü. 1917–1923 gg. Moszkva, 1995., sz. 168.

¹⁵ Ld.: E. G. Gimpelson: Ukaz. szocs., sz 175.

¹⁶ A szolovecki táborlakók – legalábbis papíron – még 1926-ban is a vörös katonák fejadagját kapták. Ld.: V. Smirov: K probleme sztanovlenyija GULAGa (Vislag) // Godü tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij. Perm, 1998., sz. 175.

¹⁷ GA RF, f. 374., op. 28., gy. 4034., l. 144.

¹⁸ T. V. Carevszkaja: Presztuplenyije i nakazanyije: Paradokszü 20-h godov // Revoljucija i cselovek: Büt, nravü, povegyenyije, moral’. Moszkva, 1997.

¹⁹ Ld.: V. Sz. Tyazsel’nyikova: Szamoubijsztva kommunyisztov v 1920-e godü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1998. 6. sz.

²⁰ Ld.: GA RF, f. 374., op. 28., gy 4034., l. 138., 140-143., 83.

²¹ U. o., l. 154., 156., 159-161.

²² U. o., l. 87-89.

²³ U.o., l. 150-152.

²⁴ U. o., l. 200.

²⁵ U. o., l. 108-109.

²⁶ U. o., l. 186-190.

²⁷ Ld.: P. Szolomon: Szovjetszkaja juszticija pri Sztaline. Moszkva, 1998., sz. 65-69.

²⁸ K. B. Litvak: Polityicseszkaja aktyivnoszty kreszt’jansztva v szvetye szugyebnoj sztatyisztyiki 1920-h godov // Isztorija SzSzSzR. 1991. ? 2., sz. 135.

²⁹ Je. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”: Repressziji v rosszijszkoj provinciji nakanunye “sztalinszkoj revoljuciji”, 1928–1929 gg. // Naucsnüje trudü mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferenciji ucsonüh LGAU, MSzHA, MADI (TU), SzPGU, 23–24 janvarja 1999 goda. Luganszk, Moszkva, Szmolenszk, 1999., sz. 111.

³⁰ Ld.: Pravda. 1928. 25, 26 maja, 2 ijunja.

³¹ Ld.: O. Ju. Olejnyik: Problemü vojennoj ugrozü SzSzSzR v 1927 g. (K analizu ocenok polityicseszkovo rukovodsztva sztranü) // Problemü szocial’no-polityicseszkovo razvityija rosszijszkovo obscsesztva. Ivanovo, 1992., sz. 42–50.

³² Ld.: KPSzSz v rezoljucijah i resenyijah sz’ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 4. Moszkva, 1984., sz. 175.

³³ Ld.: Golosz Naroda. Pisz’ma i otkliki rjadovüh szovjetszkih grazsdan o szobütyijah 1918–1932 gg. Moszkva, 1998., sz. 285.

³⁴ Pisz’ma vo vlaszty. 1917–1927. Zajavlenyija, zsalobü, donoszü, pisz’ma v goszudarsztvennüje sztrukturü i bol’sevisztszkim vozsgyam. Moszkva, 1998., sz. 581., 582., 583.

³⁵ U. o., sz. 577.

³⁶ U. o., sz. 574.

³⁷ M. Malia: Op. cit., p. 198.

³⁸ I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere. Moszkva, 1999., sz. 146.

³⁹ Ld.: Bevett gyakorlat volt a foglyok egyik csoportjának uszítása a másik ellen. Legismertebb a “tolvajok” és a “kurvák” (olyan köztörvényesek, akik együttműködnek a vezetőséggel) ellenségeskedése. Egyik is, másik is gyakran bosszulta meg sérelmét a “népellenségeken”. De lázadások esetén köztörvényesek és politikaiak legtöbbször összefogtak, s fellépéseik időnként terrorisztikus jelleget öltöttek. Volja. Zsurnal uznyikov totalitarnüh szisztyem. 1993. 1., sz. 9–10.

⁴⁰ Sz. V. Leonov: Id. m. 147.

⁴¹ G. Legget: The Cheka. Lenin’s Politikal police: The All-Russian Extraordinary Comissions for Combating, Counter-Revolution and Sabotage. December 1917 to February 1922. Oxford, 1981., p. 178.

⁴² A. I. Furszov: Kolokola isztoriji. Cs. 2. Moszkva, 1996., sz. 326–327.

⁴³ M. Malia: Op. cit., p. 52., 204.

⁴⁴ M. Malia: Op. cit., p. 263.

⁴⁵ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR. 1923–1960. Szpravocsnyik. Szoszt. M. B. Szmirnov. Moszkva, “Zven’ja”, 1998., sz. 38., 48., 58.

⁴⁶ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR, sz. 285., 399., 401.

⁴⁷ U. o., sz. 186., 196., 228–234., 274., 313., 318.300., 339., 348., 360., 364., 367., 384., 435., 448, 400., 412, 464., 479., 492., 497., 500., 516. 228–234.

⁴⁸ Ld.: I. Kershaw: Totalitarism Revisited: Nazism and Stalinism in Comparative Perspective // Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte. Bd. XXIII, 1994.; S. Wheatcroft: The Scale and Nature os German Soviet Repression and Mass Killings, 1930–1945 // Europe-Asia Studies. Vol. 48, No. 8, 1996; Stalinism and Nazism: Dictatorships in Comparison. Ed. by Ian Kershaw and Moshe Lewin. Cambridge, 1997.

⁴⁹ L. Garai: Pszichoekonomicseszkaja szisztyema bol’sevisztkovo tyipa // Polisz. 1993. 1., sz. 76.

⁵⁰ S. Fitzpatrick: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford, 1999., p. 214–215.

⁵¹ Otyecsesztvennüje arhivü. 1992. 2., sz. 28-29.

⁵² The Economic Transformation in the Soviet Union, 1933–1945. Ed. by. R. W. Davies, M. Harrison and S. G. Wheatcroft. Cambridge, 1994., sz. 77.

⁵³ M. Malia: Op. cit., p. 257.

⁵⁴ Ibid., p. 263. Sáráská – tudósoknak tudományos kutatás céljából fenntartott privilegizált feltételeket biztosító börtön – a szerk.

⁵⁵ A. V. Druzsinyina: Szugybü zakljucsonnüh v godü Velikoj Otyecsesztvennoj vojnü 1941–1945 gg. // Vlaszty i obscsesztvo Rossziji. XX bek. Moszkva, Tambov, 1999., sz. 165–169.

⁵⁶ N. A. Morozov: Isztrebityel’no-trudovüje godü // Pokajanyije. Komi reszpublikanszkij martyirolog zsertv masszovüh polityicseszkih represszij. T. 1. Sziktikvar, 1998., sz. 181.

⁵⁷ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva, Id. m. 46.