A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a csatlakozást követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő. Ugyanakkor az előzetes eredmények arra mutatnak, hogy Magyarországról nem várható tömeges bevándorlás.

Várható-e kelet-európai migráció?

Bevezetés

A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a kibővítést követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő.

Nyilvánvaló, hogy a migráció pontos előrejelzése lehetetlen, hiszen mind a vándorlás nagyságrendje, mind pedig összetétele többféle, előre gyakran nem látható tényezőtől függ: mindenekelőtt a kibocsátó és fogadó országok gazdasági és munkaerő-piaci helyzetének alakulásától. Mégis ahhoz, hogy a kérdés tanulmányozásához valamiféle támpont rendelkezésre álljon, a migrációs potenciál mérésére az utóbbi időben többféle kísérlet történt, s mára a bevándorlók várható nagyságrendjére vonatkozóan különböző becslések láttak napvilágot.

Ez a cikk röviden ismertet néhány számítást, majd a csatlakozásra váró kelet-európai országok munkaerő-piaci helyzetét elemzi s figyelembe veszi, hogy például Magyarországon mekkora a belső munkaerőmozgás. A különböző felmérések, becslések alapján próbál választ adni a címben feltett kérdésre, vagyis arra, hogy valósak-e a tömeges kelet-európai bevándorlásra vonatkozó uniós félelmek.

1. Becslések a migrációs potenciálra vonatkozóan

Az előrejelzések egy része ökonometriai számításokon alapul, másik része pedig empirikus felmérések eredményeiből indul ki. Mind a két fajta prognózis esetében azonban az elemzőknek különböző módszertani problémákkal kell szembenézniük. Egyes ökonometriai becslések például kizárólag a jövedelemkülönbségekből indulnak ki, s ezzel összefüggésben igen jelentős migrációs potenciált prognosztizálnak. (Az egyik legismertebb ilyen becslés például évi 300 ezres nettó bevándorlással számol.) Az empirikus felmérések módszertanilag ugyan kevesebb problémát vetnek fel, de az eredmények nagymértékben függnek a kérdőívek összeállításától, nem utolsósorban az azokban megfogalmazott kérdésektől, valamint a felmérés időpontjától.

A becslések értékelését nehezíti, hogy az egyes előrejelzések gyakran alig vethetők össze. Egyet lehet érteni ugyanakkor egyes szakértők (T. Straubhaar, 1999., M. Landesmann, 1999.) azon megállapításával, miszerint a kelet-európai migrációs potenciál prognosztizálásakor a mediterrán országok (Görögország, Spanyolország, Portugália) csatlakozását követő tapasztalatokat mindenképpen érdemes figyelembe venni.

1. 1. Néhány felmérés főbb eredményei

A felmérések esetében a kérdésfeltevés azért is igen lényeges, mert nem mindegy, hogy a kérdőívben az általános migrációs hajlandóság iránt érdeklődnek ("gondolt-e arra, hogy hosszabb időre külföldre menjen"), vagy rákérdeznek arra, hogy az illető milyen konkrét lépéseket tett a tartós külföldi tartózkodás érdekében. Ettől függően ugyanis nagyságrendileg más eredmények születhetnek. Tekintettel tehát arra, hogy a migrációs szándékoktól hosszú út vezet a megvalósításig, egy Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban végzett, meglehetősen ismert, sokat idézett felmérés már a kérdések összeállításakor három csoportot különböztetett meg. (Az interjúkat a bécsi Város- és Regionális Kutatóintézet megbízásából a Gallup-Intézet és annak kelet-európai partnerei készítették 1996 nyarán.)

A kategóriák a következők voltak:

1. Mindenki, aki a kivándorlás gondolatával foglalkozik. E csoport alkotja a teljes migrációs potenciált.
2. A kivándorlók azon csoportja, akik esetében a migráció valószínűsíthető, mert már bizonyos konkrét lépeseket tettek céljuk megvalósítása érdekében (például tájékozódtak a lehetőségek felől).
3. Tényleges migrációs potenciál. Ebbe a kategóriába kizárólag azok tartoznak, akik már a tartózkodási, illetve munkavállalási engedély megszerzéséhez folyamodtak.

Amennyiben az első csoportot tekintjük, a felmérés eredményei nagyjából egybevágnak azokkal a becslésekkel, amelyek a 90-es évek elején közismertekké váltak. Csehországban a vizsgálatba bevont személyek 20%-a foglalkozik a kivándorlás gondolatával, Lengyelország esetében 16,6%-uk, míg Magyarországon szintén 20% ez az arány, Szlovákiában pedig nem kevesebb, mint 30%. Közülük azonban csupán igen kevesen tettek konkrét lépéseket e céljuk megvalósítása érdekében: Szlovákiában és Csehországban valamivel több mint a fele, Ma­gyar­országon kevesebb, mint a fele, Lengyelországban pedig mindössze egyharmad. Amennyiben csak a harmadik csoportot nézzük, a kör érthető módon tovább szűkül. Eszerint a potenciális kelet-európai migránsok száma 700 ezerre csökken az előbbi számításoknak megfelelő közel 10, illetve 4 millióról. Az eredményeket összefoglaló jelentés szerzői, Heinz Fassmann és Chris­tiane Hintermann (1997) megjegyzik, hogy a tényleges mig­ránsok 700 ezres nagyságrendje ugyan még mindig magasabb annál az éves keretszámnál, amelyet a két legfontosabb potenciális befogadó ország, Ausztria és Németország törvénykezése előirányoz, de jóval alacsonyabb azoknál a becsléseknél, amelyek egyenesen egy újabb népvándorlási hullámmal rémisztgetik a nyugat-európai közvéleményt. Magyarország esetében ráadásul érdemes még azt is tekintetbe venni, hogy a felmérés szerint a tényleges migrációs potenciál aránya alacsonyabb, mint a többi vizsgált országban. Míg ugyanis Csehországban és Szlovákiában a 14 év feletti népességhez viszonyított részesedésük meghaladja a 2%-ot (2,13%, illetve 2,18%), s Lengyelországban is nagyobb ez az arány 1%-nál (1,33%), addig hazánkban súlyuk 1% alatt marad (0,72%). A tényleges migránsok abszolút száma is Magyarországon a legalacsonyabb: a felmérés szerint létszámuk itt kb. 60 ezerre tehető, míg Szlovákiában 90 ezer fölötti, Csehországban meghaladja a 170 ezret, Lengyelországban pedig több, mint 390 ezer. Magyarország vonatkozásában a tényleges migránsokat illetően e felmérés eredményei reálisnak tűnnek, mivel a nagyságrendet illetően más vizsgálatok (elsősorban a már említett Háztartáspanel) is hasonló következtetésre jutottak. (Igaz, a közvetlen összehasonlítás nehézségekbe ütközik, részben azért, mert mások a kérdések, részben pedig, mert a bécsi intézet felmérése a Háztartáspanellel szemben csupán egyszeri kikérdezést jelentett.) A felmérés készítői elemezték továbbá, hogy a tényleges migránsok mely országokat részesítették előnyben. Ausztria és Németország vezető szerepe ebben a tekintetben természetesen nem meglepő. A ténylegesen kivándorolni szándékozók közül 150 ezren az előbbi célországot választották, 320 ezren pedig az utóbbit.

A felmérésből kiderült, hogy a kelet-nyugati vándorlás jellege, elsősorban a tartózkodás hossza tekintetében, az utóbbi időben lényegi változáson ment keresztül. Míg régebben, különösen a hidegháború idején szinte kizárólag az emigráció jelent(het)te a mozgás egyedüli formáját, ma a rövid- illetve középtávú munkavállalás egyre inkább teret hódít. A megkérdezettek közel egyötöde (19%) csupán egy évig kíván külföldön tartózkodni, s majdnem kétharmaduk (65%) nem akar öt évnél hosszabb ideig kint maradni. Mindössze 7% tervezi, hogy nem tér vissza hazájába.

A más módszerekkel készített becslésekkel szemben a kérdőíves felmérések annyiban mindenképpen lényeges többlet-információval szolgálhatnak, amennyiben tájékoztatnak a potenciális bevándorlók összetételéről, főbb jellemzőiről. A fent ismertetett felmérés összefoglalója azonban kizárólag a teljes migrációs potenciál tekintetében ad erre vonatkozó adatokat. A jól képzett fiatal férfiak jelentős súlya ugyan nagyjából egybevág a legtöbb más felmérés eredményeivel, az összetételre vonatkozó adatokat azonban összességében kétkedéssel kell fogadnunk, mivel a teljes migrációs potenciálba (az előbb említett első kategóriába) olyanok is beletartoznak, akik csupán általánosságban foglalkoztak a hosszabb külföldi kint tartózkodás gondolatával. Az e kategóriából számított összetétel torz, vagy pontatlan képet nyújthat, mert a mindössze egyszeri kikérdezés miatt joggal feltételezhető, hogy a pozitív válaszolók közül távolról sem mindenki foglalkozik komolyan a migráció gondolatával. További probléma, hogy a kérdés ("gondol-e arra, hogy külföldre távozzon?") túlságosan általános, teljesen összemossa a különböző célokkal és motivációval rendelkező potenciális migránsokat. Például a fiatalok egy része eleve nem biztos, hogy munkát kíván vállalni. (Szintén ezt támasztja alá egy másik felmérés, amely kimutatta, hogy a cseh fiatal nők többsége Nagy-Britanniát választotta célországként. Reálisnak tűnik a kutatás vezetőjének azon következtetése, miszerint ez leginkább arra vezethető vissza, hogy ott sokan kívánnak baby-sitterként tevékenykedni. C. Wallace, 1999.)

A témával foglalkozó ismert osztrák szakértő, Michael Lan­des­mann a bécsi intézet felmérését bírálva ráadásul megemlíti, hogy az csak pillanatfelvételt ad, s így még magát a becsült nagyságrendet, a tényleges migrációs potenciált is csupán úgy lehet értékelni, mint "az 1996-os évben tapasztalt migrációs szándékok felső határát". (Landesmann szerint ugyanis feltételezhető, hogy 1989/90-ben, a rendszerváltás éveiben volt a legmagasabb a külföldi tartózkodási illetve munkavállalási engedélyért folyamodók száma, s a felmérés e személyeket is tartalmazza.)

Ez a probléma talán kevésbé jellemez egy két évvel később, 1998-ban, 11 kelet-európai országra (Magyarországra, Szlovéniára, a Cseh Köztársaságra, Lengyelországra, Bulgáriára, Szerbiára, Horvátországra, Romániára, Szlovákiára, Ukrajnára, és Belorussziára) kiterjedő felmérést. A kutatást, amely sok szempontból hasonló volt (bár kevésbé átfogó¹), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) megbízásából Claire Wallace szociológus, a bécsi posztgraduális tanulmányok intézetének (Institut für Höhere Studien) munkatársa vezette². Érdekes ugyanakkor, hogy ami Magyarországot illeti, e felmérés szerint az 1996-osnál jóval magasabb, 3% volt azoknak az aránya, akik külföldi munkavállalási engedélyért folyamodtak. (Az 1998-ban végzett kutatás Csehországban szintén 3%-os részesedést állapított meg, míg Szlovéniában 2% a megfelelő arány.) Annak ellenére, hogy a két felmérést nemigen lehet összevetni, az mégis figyelemre méltó, hogy mindkét kutatás kimutatta a magyar nők viszonylag magas migrációs hajlandóságát. Az 1998-as felmérés szerint ugyan Csehországban 59% a migrációra gondoló nők aránya, míg Magyarországon "csak" 53%, az előző kutatás egyértelműen hazánkat emelte ki e tekintetben. Amennyiben a magyar nők valóban hajlamosabbak a migrációra, külön kutatás témája lehetne annak vizsgálata, hogy visszavezethető-e ez, és ha igen, mennyiben a férfiakénál esetlegesen kedvezőtlenebb (vagy annak tartott) munkaerő-piaci perspektívákra³. (A kedvezőtlenebb helyzetet jelzik a nők aktivitásával és foglalkoztatásával kapcsolatos adatok. Lásd a 2. és 4. számú táblázatokat a cikk munkaerőpiaccal foglalkozó részében.)

Mint ismeretes, a magyar háztartáspanel-kutatás⁴ (amelynek keretében 1992-től kezdve évről évre több, mint 1000 háztartásról gyűjtöttek különböző alapinformációkat a számlálóbiztosok) néhány évben – 1993-ban, 1994-ben és 1997-ben – a migrációval kapcsolatos szándékokra is rákérdezett (lásd Sik E., 1998). Az eredmények tehát rendkívül érdekesek, hiszen a többszöri megkérdezés miatt a szándék komolyságára is sokkal inkább következtetni lehet, mint az egyszeri felmérések esetében (a legtöbb eddigi hasonló témájú nemzetközi kutatás ilyen). Miközben a migrációt választók aránya minden évben nagyjából ugyanolyan szinten maradt, azaz 6%-os volt, ennél jóval alacsonyabb, mindössze kb. 1% azoknak a súlya, akik többször jelezték, hogy külföldre szeretnének menni. Figyelemre méltó, hogy a 6% körüli arányszámot egy nemzetközi felmérés⁵ is kimutatta, igaz, csupán egy meghatározott réteg, a magyar tudósok vonatkozásában. Az Európai Unió Bizottsága megbízásából 1996-ban, 10 országban végzett kutatás Szlovénia tekintetében 3,3%-ot, Csehországéban pedig 4,4%-ot állapított meg. Ezek az arányok nem tűnnek magasaknak, hiszen éppen a legképzettebb, legmozgékonyabb csoportról van szó. Ráadásul az érintettek rövid, mindössze 1-3 éves kinttartózkodást vállalnának. Viszonylag alacsony migrációs hajlandóságuk nyilván összefüggésbe hozható azzal, hogy a külföldi álláslehetőségekről feltehetőleg sokkal több (reális) információval rendelkeznek, mint az átlag.

1.2. Egyes modellszámítások eredményei

 

Az ökonometriai modellek főként a mennyiségi becslések miatt lehetnek érdekesek. A nagyságrend érzékeltetéséhez azonban mindenekelőtt a mostani helyzetből érdemes kiindulni. Az Európai Unió tagállamaiban jelenleg mintegy 850 ezer kelet-európai bevándorló él, 80%-uk Ausztriában illetve Németországban. A munkavállalók száma 300 ezer (az EU-beli aktív lakosság 0,3%-a). Ez utóbbi adat nemcsak az állandó jelleggel, teljes munkaidőben foglalkoztatottakat tartalmazza, hanem az ideiglenesen ott dolgozókat és a szezonális munkásokat is. A bevándorlók nagy része 1993 előtt telepedett le az adott EU-tagállamban, azóta a fogadó országok részéről tapasztalható fokozódó korlátozások miatt számuk elhanyagolhatóvá vált (forrás: Boeri és Brücker, European Integration Consortium, 2000).

A modellek eredményei érthető módon sokszor meglehetősen eltérőek, és esetükben is igaz, hogy egymással nehezen összehasonlíthatóak. Nemcsak az okozza e téren a nehézséget, hogy a különböző modellek más és más változókat vesznek figyelembe, hanem az is, hogy gyakran még az alapadatok is eltérnek, mivel időközben korrigálták őket⁶. Az összevetéskor további problémát jelenthet, hogy a különböző modellek más-más időszakokra készítették becsléseiket, és eltérő országokat, ország­cso­portokat vontak be elemzéseikbe. Igaz, ettől még e kutatások fő célja megvalósul (nevezetesen annak vizsgálata, hogy az Európai Unió egyes köreinek aggodalmai megalapozottak-e vagy sem). Az egyik legújabb elemzés (Boeri és Brücker, 2000.), amely a háborút követő évtizedek Nyugat-Európába történt migrációs mozgásait veszi alapul, a 10 kelet-európai tagjelölt országra terjed ki. Az eredmények azt mutatják, hogy a térségből az EU 15 tagállamába a személyek szabad mozgásának érvényesülését közvetlenül követően évente mintegy 335 ezer fő érkezése várható. Egy évtizeden belül azonban ez a szám 150 ezerre csökkenhet, mivel a modellszámítások azon a feltételezésen alapulnak, hogy az EU és a kelet-európai országok közötti egy főre jutó jövedelemkülönbségek évi 2%-kal csökkennek, és hogy a munkanélküliségi ráták egy bizonyos szinten stabilizálódnak mind a legnagyobb befogadó országban, Németországban, mind pedig Kelet-Európában. A bevándorlás növekedése (illetve később annak mérséklődése) azzal a következménnyel jár majd, hogy a kelet-európai migránsok részaránya az Unió jelenlegi tagállamainak népességéhez viszonyítva, 30 évvel a mozgás szabaddá válását követően 1,1%-kal éri el csúcspontját. (Jelenleg ez a részesedés 0,2%.) Ami a Németországba való várható bevándorlást illeti, a számítások a jelenlegi döntő szerepet vették alapul, s ennek megfelelően a becslések az érkező migránsok számát a csatlakozást közvetlenül követő időszakban évi 220 ezerre teszik (ami az összes, Unióba újonnan beáramló migráns mintegy kétharmadát teszi ki). Ez azt jelenti, hogy 30 évvel később a kelet-európai bevándorlók Németország népességének 3,5 százalékát adhatják.

A számítások során a kutatók igyekeztek kiszűrni több olyan tényezőt, amelyek speciálisan a háború utáni évtizedekre voltak jellemzőek s nagyban befolyásolták a migrációs mozgásokat (például a vendégmunkások toborzásának hatásait). Mégis felmerül a kérdés, hogy a potenciális migráció becslése mennyiben alapulhat ezen időszak tapasztalatain. Az is megkérdőjelezhető továbbá, hogy jogos-e feltételezni Németország döntő súlyának változatlanságát. Valószínű persze, hogy továbbra is a fő befogadó ország marad, de előfordulhat, hogy a kelet-európai bevándorlók a jövőben kevésbé koncentrálódnak egy EU-tagállamra. Mostani igen jelentős németországi jelenlétük – a földrajzi adottságokon és a hagyományosan szoros történelmi, kulturális kapcsolatokon túl – ugyanis részben azzal magyarázható, hogy a rendszerváltást követően a Kelet-Európából származó német nemzetiségűek ottani letelepedését kifejezetten ösztönözték a német hatóságok. Ez azonban már ma sem érvényesül. Úgy tűnik, a jövőben pedig legfeljebb gazdasági (munkaerő-keresleti) okok indokolhatják az egyes bevándorlói csoportokkal szembeni prioritások megállapítását (ilyen ma az informatikai szakemberek németországi munkavállalásának ösztönzése).

A háború utáni tapasztalatok pedig a migrációs hajlandóság miatt nem feltétlenül relevánsak, hiszen még ha sikerült is összefüggést találni a küldő és fogadó országok jövedelem-különbségei, azok változásai, valamint a vándorlások alakulása között, a tegnapi és a mai migrációs döntéseket eltérő mozgatórugók motiválhatják. A fenti modellszámítások szerzői maguk is elismerték, hogy e döntések nem prognosztizálhatóak olyan könnyen, mint a gazdasági változók. Egyéb becslések a migrációs hajlandóságra nagyobb hangsúlyt helyeztek.

A legtöbb más modellszámítás nem ennyire átfogó, különösen a néhány évvel ezelőttiek terjednek ki csupán néhány országra (amikor még határozottan csoportos bővítésről és különböző szakaszokról, első és második "körről" volt szó). A különböző nyugati becslések mellett egy-egy kelet-európai számítás is előfordul, de ez utóbbiak többnyire csupán egy ország migrációs potenciáljának előrejelzésére vállalkoznak⁷. Egy cseh prognózis például azt jósolja, hogy 2005 és 2010 között várhatóan 39 ezer ember fog Csehországból az Európai Unióba vándorolni. A kelet-európai országok közül érthető módon, a várható nagyságrend miatt, különös figyelem övezi Lengyelországot a migrációs potenciál szempontjából. Egy ismert lengyel előrejelzés (Orlowski és Zienkowski, 1999) két "forgatókönyvre" (szcená­rióra) vonatkozóan készített számításokat, s a 80-as években csatlakozott dél-európai országok (Spanyolország, Görögország, Portugália) 1983-1995 közötti migrációs tapasztalatait vette alapul. Az egyik "forgatókönyv" lassúbb növekedést (évi 4%-osat) és a lengyel valuta 3%-os reálfelértékelését feltételezi a csatlakozást követő 10-12 évben, a másik évi 7%-os GDP-növekedéssel és 5%-os reálfelértékeléssel számol. Az előbbi "forgatókönyv" szerint 770 ezer ember kivándorlása várható, míg az utóbbi szerint 380 ezeré. A szerzők Németországon és Ausztrián túl Svédországot tartják a lengyel migránsok legfontosabb fogadó országának: e három EU tagállam jelenti majd a potenciális lengyel vándorlók 45-60%-a számára a célországot.

Egy ismert német migrációs szakértő, Thomas Straubhaar és e sorok írója 7 kelet-európai országra (Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária) vonatkozó előrejelzést készített. Vizsgálódásunk során egy olyan módszert vettünk alapul, ami eredetileg kizárólag a jövedelemkülönbségek figyelembevételével jelezte előre a migrációs potenciált⁸. Három szimulációs modellt állítottunk össze: az első ugyan szintén csupán a jövedelemkülönbségekre koncentrált, a második és a harmadik azonban más tényezőket is elemzett, mivel meggyőződésünk szerint azok szintén lényegesek lehetnek. Így a második modell figyelembe vette a déli kibővülés migrációs tapasztalatait, a harmadik pedig a magyarországi munkaerő belső mobilitását vette alapul. Hasonlóan a lengyel és a legtöbb más becsléshez, modelljeinkben mi is alacsonyabb – 2%-os – illetve magasabb – 6%-os – évi GDP növekedési rátával számoltunk a 2002-ig terjedő és a 2002-2015 közötti időszakra egyaránt. Az első modellben érthető módon meglehetősen magas értékeket kaptunk: az alacsonyabb növekedési ráta mellett 2002 és 2006 között átlagosan 520 ezer ember vándorolhat ki a 7 országból, 51 ezer csupán Magyarországról. A magasabb növekedés esetében a megfelelő értékek a következők: 485 ezer, illetve 47 ezer. Ismét érdemes azonban e helyütt is hangsúlyozni, hogy ezen értékeket túlságosan magasaknak tartjuk, olyannyira, hogy nem is tekintjük becslésnek. (Célunk a kiszámításukkal csupán az volt, hogy a másik két modellünkhöz viszonyítási alapként szolgáljanak, illetve, hogy lássuk, milyen nagyok az eltérések, attól függően, hogy milyen változókat veszünk figyelembe.) Ezzel szemben a dél-európai országok tapasztalatait alapul véve⁹ a kapott eredmények már reálisabbaknak tűnnek, s a nagyságrendet tekintve nem térnek el jelentősen más (részben a fentiekben ismertetett) modellszámításoktól. A 2%-os növekedési ráta mellett a 7 országból évi 132 ezer ember kivándorlása várható, csak Magyarországról 13 ezer. Magasabb növekedés esetében az értékek természetesen csökkennek 123 ezerre, illetve 12 ezerre. A harmadik modell, amely a magyarországi belső munkaerő-mobilitást vette alapul, adja a legalacsonyabb értékeket, tekintettel arra, hogy az országon belüli mozgás meglehetősen csekély: a 90-es években minden egyes évben a munkaképes korú lakosságnak mintegy 2%-a változtatott lakóhelyet. (Forrás: Né­pességnyilvántartás, Budapest, 1999.) Az alacsony mobilitást jelzi közvetett módon az 1. sz. táblázat, amely azt mutatja, hogy a munkanélküliség országos csökkenése ellenére sem enyhültek a regionális különbségek e tekintetben. (Mivel feltételeztük, hogy a belső mobilitás tekintetében az egyes kelet-európai országok nem térnek el jelentősen egymástól, az egyszerűség kedvéért és az adatok elérhetősége¹⁰ miatt a többi ország migrációs potenciáljának kiszámításakor is a magyar munkaerő-mozgással számoltunk.) Ami a modell eredményeit illeti, a 7 országból történő átlagos évi kiáramlás mindössze 100 ezer fő alatti, Magyarországról pedig kevesebb, mint 10 ezer ember kivándorlása várható mindkét növekedési ráta mellett.

1. sz. táblázat Regisztrált munkanélküliségi ráta Magyarországon, megyék szerint, 1993-1998 január 1.
Megyék	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Budapest	5,7	6,3	5,4	5,7	5,0	4,5
Baranya	13,5	12,3	11,1	11,6	12,0	13,3
Bács-Kiskun	15,6	14,8	11,4	10,1	10,3	10,5
Békés	16,4	15,2	14,2	12,9	13,6	14,0
Borsod-Abaúj-Zemplén	18,6	19,9	15,6	16,6	18,4	19,2
Csongrád	11,7	11,1	9,7	9,0	9,0	9,2
Fejér	11,8	11,9	10,4	10,2	9,0	9,4
Győr-Moson-Sopron	8,0	7,8	6,9	6,5	6,7	5,8
Hajdu-Bihar	14,4	16,3	14,2	13,7	15,7	15,2
Heves	14,8	13,8	12,3	12,4	12,8	11,8
Jász-Nagykun-Szolnok	17,4	16,1	14,5	14,5	14,4	14,6
Komárom-Esztergom	14,0	13,4	11,4	10,7	11,5	11,0
Nógrád	19,0	19,7	15,5	15,4	16,3	15,6
Pest	10,1	9,6	7,2	7,4	6,9	6,9
Somogy	11,1	11,3	10,5	11,9	12,6	12,8
Szabolcs-Szatmár-Bereg	22,4	18,7	18,5	18,8	19,0	19,3
Tolna	14,2	13,8	12,1	11,7	13,6	13,5
Vas	14,2	13,8	12,1	11,7	13,6	13,5
Veszprém	11,7	11,5	10,3	10,0	9,4	9,1
Zala	9,3	9,9	9,1	9,4	9,2	8,9
Országos átlag	12,3	12,1	10,4	10,4	10,5	10,4
Forrás: OMMK, Budapest

 

Az utolsó modellel kapcsolatban természetesen joggal merülhetnek fel kételyek, mindenekelőtt az, hogy a belső mobilitás nem feltétlenül vetíthető ki az országok közötti migrációra, hiszen például a jövedelemkülönbségek nem lehetnek akkora nagyságrendűek. Ezzel kapcsolatban elsősorban azt érdemes hangsúlyozni, hogy az alapul vett módszer a migrációs hajlandóságot az országok közötti jövedelemkülönbségek figyelembevételével számította ki, vagyis azokat jelen modell sem hagyta ki a számításból. Másrészt – mint ismeretes – Magyarországon a regionális eltérések az ország kis mérete ellenére igen jelentősek, s ez tükröződik a megyei GDP-értékek meghökkentően magas különbségeiben is¹¹. El kell ismerni ugyanakkor, hogy bizonyos, a migráció sajátosságaiból adódó problémák miatt (amelyeket a számításban nem lehetett figyelembe venni) a harmadik modell a potenciált valószínűleg alábecsüli. Az eredmények azonban annyit mindenesetre jeleznek, hogy a magyarországi belső mobilitás jelenleg annyira csekély, hogy a határmenti ingázók számában nem várható jelentős változás. (A korlátozottság mögött több komoly ok is meghúzódik, amelyeket szakértők is kimutattak. Lásd: Fazekas, 1993; Köllő, 1997; Kertesi, 1997).

2.sz. táblázat Aktivitási ráta az EU-államokban és a kelet-európai tagjelölt országokban, 1996-1998 (A gazdaságilag aktívak aránya a munkaképes korú – 15-64 éves – népességhez viszonyítva, %)
	Gazdaságilag aktív népesség aránya összesen			Ebből 1998-ban
	1996	1997	1998	Férfi	Nő
Belgium	62,7	63,2	63,5	72,9	54,1
Dánia	80,9	82,0	83,0	87,7	78,2
Németország	68,9	68,9	68,2	69,3	59,9
Görögország	63,0	63,0	64,6	80,1	49,8
Spanyolország	60,7	61,3	61,8	76,1	47,9
Franciaország	68,9	68,7	68,8	75,7	62,1
Írország	63,7	64,1	65,7	79,9	51,4
Olaszország	58,4	58,4	58,9	73,4	44,8
Luxemburg	61,4	59,2	60,3	74,7	45,7
Hollandia	69,6	70,4	71,1	82,1	59,8
Ausztria	72,9	73,1	73,4	83,3	63,7
Portugália	71,2	72,4	72,6	81,7	64,0
Finnország	73,2	73,1	73,4	76,6	70,4
Svédország	77,9	77,2	76,7	80,2	73,2
Egyesült Királyság	76,0	76,2	76,2	84,4	67,9
Magyarország	58,9	58,1	58,7	66,6	51,1
Bulgária	63,9	63,9	63,1	68,0	58,3
Cseh Köztársaság	73,2	73,1	73,0	81,4	64,6
Észtország	73,3	73,9	73,2	79,1	67,7
Lettország	72,1	72,3	71,5	78,5	65,0
Litvánia	78,8	74,2	74,8	80,6	69,3
Lengyelország	68,9	68,4	68,0	74,9	61,4
Románia	76,4	76,6	75,6	82,7	68,5
Szlovákia	70,0	69,7	69,8	77,8	61,8
Szlovénia	67,9	70,1	71,0	75,2	66,5
Forrás: Európai Unió: Employment in Europe, 1999. Kelet-európai országok: Eurostat, Central European countries' employment and labour market review, 1999/2

Mint ahogy arról szó volt, a migrációs potenciált nagyban befolyásolja a küldő és fogadó országok munkaerő-piaci helyzete. Erről lesz szó röviden a következőkben.

2. A küldő és fogadó országok jelenlegi munkaerő-piaci helyzetének néhány főbb jellemzője

A munkaerőpiac értékeléséhez mindenekelőtt az aktív lakosság (a foglalkoztatottak és munkanélküliek) arányát érdemes szemügyre vennünk, ebből ugyanis következtetni lehet arra, hogy akár hosszabb távon hogyan alakult az egyes országokban a munkaerő-kereslet és -kínálat viszonya. A rendszerváltást megelőzően valamennyi volt szocialista országban magasabb volt az aktivitási ráta, mint a legtöbb EU-tagállamban. A munkanélküliség tömegessé válásakor azonban magáról a munkaerőpiacról is tömegek szorultak ki, s váltak inaktívakká (a korengedményes nyugdíjazások például feltétlenül ebbe az irányba hatottak).

Mint ahogy az alábbi (3. számú) táblázatból látható, a munkanélküliség továbbra is komoly probléma az Európai Unió tagállamaiban, hiszen a ráta átlagban 10%-os, és a legnagyobb befogadó államban, Németországban alig marad el az átlagostól. A csatlakozásra váró kelet-európai országok közül 1998-ban csupán Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában alacsonyabb a munkanélküliség szintje az EU átlagánál. A kelet-európai migráció lehetőségei szempontjából ez a kiinduló helyzet nem kedvező, hiszen elvben azt jelenthetné, hogy a küldő országokban nagy a migrációs nyomás, míg a fogadó országokban a kereslet meglehetősen korlátozott. Valójában azonban mind a vándorlás általános nemzetközi tapasztalatai, mind pedig a kelet-európai potenciális vándorlók körében végzett felmérések azt mutatják, hogy a küldő ország magas munkanélkülisége nem feltétlenül növeli a potenciális migránsok számát (hiszen – mint a fent ismertetett felmérésekből is láttuk – elsősorban a jól képzett munkaerő foglalkozik a külföldi állásvállalás gondolatával). Az viszont bebizonyosodott, hogy a fogadó ország tartósan magas munkanélkülisége korlátozza a migrációt. (Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a fent említett legújabb, 10 kelet-európai országra kiterjedő ökonometriai számítás szerzői modelljüket eleve úgy határozták meg, hogy a vizsgált változók között a fogadó ország munkanélküliségi rátái nagyobb súllyal szerepeljenek, mint a küldő országokéi.)

3. sz. táblázat A munkanélküliségi ráta alakulása (%)
Ország	1995	1996	1997	1998
Ausztria	3,9	4,3	4,4	4,4
Belgium	9,9	9,7	9,2	8,8
Dánia	7,2	6,8	5,6	5,1
Finnország	15,6	14,8	12,7	11,4
Franciaország	11,7	12,4	12,4	11,9
Görögország	9,2	9,6	9,6	9,
Hollandia	6,9	6,3	5,2	4,0
Írország	12,3	11,6	9,8	7,8
Luxemburg	2,9	3,0	2,8	2,8
Nagy-Britannia	8,7	8,2	7,0	6,3
Németország	8,2	8,9	8,9	9,4
Olaszország	11,9	12,0	12,1	12,2
Portugália	7,3	7,3	6,8	4,9
Spanyolország	22,9	22,2	20,8	18,8
Svédország	8,8	9,6	9,9	8,2
EU-átlag	10,7	10,9	10,6	10,0
Bulgária	14,7	13,7	15,0	16,0
Csehország	4,1	3,5	4,7	7,5
Észtország	9,7	10,0	9,7	…
Lengyelország	13,3	12,3	11,2	…
Lettország	18,9	18,3	14,4	…
Litvánia	17,1	16,4	14,1	…
Magyarország	10,4	10,5	10,4	9,1
Románia	8,9	6,3	8,8	10,3
Szlovákia	13,2	11,1	11,6	11,9
Szlovénia	7,4	7,3	7,1	7,9
Megjegyzés: valemennyi ország adata standardizált, ILO-definíció szerinti adat. Forrás: European Economy. Supplement A. 1999. No. 4. és Supple­ment C. 1999. No. 2. European Commission, Brussels, 1999. (Idézi: Kőrösi István, 2000. Az Európai Unió és a kelet-európai országok főbb adatai, Kézirat, MTA VKI, Budapest)

4.sz. táblázat Foglalkoztatási ráta az Európai Unióban és Kelet-Európában, 1996-1998 (A foglalkoztatottak aránya a 15-64 éves népességhez viszonyítva, %)
	1996	1997	1998	Ebből 1998-ban
				Férfi	Nő
Belgium	56,6	57,3	57,5	67,3	47,7
Dánia	75,4	77,5	78,9	84,4	73,3
Németország	62,5	61,8	61,5	69,3	53,6
Görögország	56,9	56,7	57,2	73,9	41,3
Spanyolország	47,2	48,6	50,2	65,6	35,2
Franciaország	60,4	60,1	60,8	68,3	53,6
Írország	56,3	57,8	60,5	73,5	47,4
Olaszország	51,4	51,3	51,7	66,5	37,3
Luxemburg	59,6	60,6	58,6	73,2	43,7
Hollandia	65,1	66,7	68,3	79,6	56,6
Ausztria	69,8	69,9	70,1	80,1	60,1
Portugália	66,0	67,5	68,9	78,3	59,9
Finnország	62,4	63,9	65,1	68,2	62,0
Svédország	70,3	69,5	70,3	73,2	67,2
Egyesült Királyság	69,8	70,8	71,4	78,5	64,1
Európai Unió átlaga	…	60,5	61,1	71,1	51,2
Magyarország		52,8	53,9	60,6	47,3
Magyarország 1999			55,7	62,4	49,0
Bulgária	55,3	54,7	54,2	58,3	50,2
Csehország	69,5	68,9	67,6	76,0	59,2
Észtország	65,9	66,7	66,0	70,7	61,6
Lettország	58,9	61,8	61,7	67,9	55,8
Litvánia	65,9	63,8	64,8	69,0	60,9
Lengyelország	60,4	60,7	60,9	68,0	53,8
Románia	71,3	72,0	70,8	77,3	64,3
Szlovákia	62,1	61,0	60,3	66,9	53,7
Szlovénia	63,0	65,7	65,1	69,5	60,5
Forrás: EU Employment in Europe, 1999, 127-142. old., Magyarország: A munkaerő-felmérés idősorai 1992-1999, KSH, 2000. Többi kelet-európai ország: Central European countries emp­loy­ment and labour market review, EUROSTAT

Az Unióban munkát vállalni kívánó kelet-európaiak helyzetét ráadásul tovább nehezíti az a tény, hogy az Európai Unióban immár több évtizede tartósan magas a munkanélküliség. Igaz, a legutóbbi 1-2 évben mintha valamelyest csökkent volna a ráta. Áttörésre azonban e tekintetben aligha lehet számítani, még akkor sem, ha a munkanélküliség csökkentése egyre több figyelmet kap az Unió döntéshozó köreiben, s felmerült már a foglalkoztatáspolitika összehangolásának szükségessége is. Egyelőre úgy tűnik azonban, hogy továbbra is nemzeti hatáskör marad, tekintettel arra, hogy a munkaerőpiac alakulása még szoros integráció esetén is elsősorban nemzetgazdasági viszonyoktól függ, s az intézkedések összehangolása rendkívül bonyolult lenne.

Ami a migrációs szándékok és a munkaerő-kereslet összefüggéseit illeti, egyet lehet érteni Landesmann-nal (i.m.), aki feltételezi, hogy a fogadó ország munkahelyeinek kínálata, tehát az ottani álláslehetőségek közvetlenül befolyásolhatják már magát a migrációs hajlandóságot is. Érdemes tehát áttekinteni az adott országok foglalkoztatási szintjét, összehasonlítva a csatlakozni kívánó országok hasonló adataival.

A potenciális vándorlók számára akár még kedvező jel is lehetne az, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje viszonylag magas. (Nagyobb, mint a legtöbb kelet-európai államban.) Látni kell azonban, hogy a foglalkoztatás nem önmagában, hanem inkább csak a volt szocialista országokkal való összehasonlításban tűnik magasnak. A kelet-európai alacsonyabb szint ugyanis a legtöbb országban a 90-es évek elejének példátlanul gyors és nagy foglalkoztatás-zuhanását tükrözi és azt, hogy egyes helyeken a már megindult növekedés ellenére a munkahelyek számát nem sikerült számottevően bővíteni. Magyarországon például – mint ismeretes – az utóbbi 3 évben a GDP egyértelműen nőtt, a foglalkoztatás azonban csak igen kis mértékben emelkedett, de a foglalkoztatási ráta továbbra is alacsony még a kelet-európai országok között is. Feltűnő, és a továbbra is meglévő munkaerő-piaci feszültségeket jelzi, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje Bulgáriát leszámítva még a régióban is a legalacsonyabb, az Európai Unióban pedig nem találunk olyan országot, ahol ennyire alacsony lenne ez a ráta. A nők mérsékelt foglalkoztatása egyértelműen összefügg azzal, hogy sokan közülük kivonultak a munkaerő-piacról. Jól tükrözi ezt alacsony aktivitási rátájuk (lásd a 2. sz. táblázatot).

Összefoglalás, következtetések

Jelen cikk néhány újabb, a kelet-európai várható migrációra vonatkozó felmérést, számítást, majd a munkaerőpiac főbb jellemzőit tekintette át röviden, hogy azok alapján meg lehessen ítélni, vajon tömeges kelet-európai vándorlásra lehet-e számítani a csatlakozást követően.

Még a komolyabb nyugati elemzések is egyértelműen kimutatták, hogy a tagállamok egyes politikai körei által hangoztatott aggodalmak megalapozatlanok, nem várható tömeges kivándorlás Kelet-Európából. Az EU-átlaghoz viszonyított jövedelemkülönbség általában meglehetősen magas ugyan, de az eddigi empirikus felmérések és a konkrét tapasztalatok is arra utalnak, hogy a népesség migrációs hajlandósága nem túl jelentős. Kétségtelen ugyan, hogy a jövedelmek közötti differencia a vándorlás fontos mozgatórugója, de távolról sem az egyedüli. Feltételezni lehet ugyanis, hogy már a komolyabb szándékokat is erősen befolyásolja például a célországok fogadóképessége, munkaerőpiaci helyzete. Az utóbbi több mint két évtizedben az Unió országainak legtöbbjében állandósult a magas munkanélküliség, s bár jelenleg némi enyhülés tapasztalható e téren, lényeges javulás nem várható.

A kelet-európai vándorlás várható nagyságrendje kapcsán gyakran szó esik arról, hogy a fejletlenebb mediterrán országok csatlakozását követően is kiderült, a migrációs aggodalmak megalapozatlanok. Nyugati szakértők azonban hangsúlyozzák, hogy az Európai Unióban élő spanyolok, portugálok, görögök létszáma már elérte azt a szintet, amely a vándorlási tapasztalatok szerint a küldő és fogadó országok közötti jövedelemkülönbségeknek nagyjából megfelel. A kelet-európaiakkal viszont nem ez a helyzet. Ez az érvelés azonban ismét kizárólag a jövedelmi differenciákra helyezi a hangsúlyt, s figyelmen kívül hagyja például, hogy a jelenlegi létszámot kialakító mediterrán bevándorlás még a háború utáni igen kedvező konjunktúra idején kezdődött.

Irodalomjegyzék

Boeri, Tito és Brücker, Herbert (2000): The Impact of Eastern En­largement on Employment and Labour Markets in the EU Member States. European Integration Consortium: DIW, CEPR, FIEF, IAS, IGIER, Final Re­port (Az Európai Bizottság megbízásából készített kutatás), Berlin és Milánó

Fassmann, Heinz és Hintermann, Christiane (1997): Migrationspotential Ost­mitteleuropa. Struktur und Motivation potentieller Migranten aus Polen, der Slowakei, Tschechien und Ungarn, Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, ISR-Forschungsbericht No. 15.

Fazekas Károly (1993): A munkanélküliség regionális különbségeinek okairól. Megjelent: Közgazdasági Szemle, 40/7-8 p. 694-712

Fóti Klára (2000): Das Migrationspotential von Ungarn nach dem EU-Beitritt. Megjelent: Der Donauraum, 40. Jg. 1-2.

Landesmann, Michael (1999): Rohbericht der Studie "Intensification of East-West Relations in the Process of EU Enlargement: the Cases of Austria/Hungary, Austria/Czech Republic, Austria/Slovenia", Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Wien, März.

MTA VKI (1998): Migrációs potenciál Kelet-Európában (összeáll. Fóti Klára). Megjelent: Kihívások, MTA VKI, Budapest

Kertesi Gábor (1997): A gazdasági ösztönzők hatása a népesség földrajzi mobilitására 1990 és 1994 között: Település- és körzetszintű elemzés. Megjelent: Esély, 2 p.3-32.

Köllő János (1997): A napi ingázás feltételei és a helyi munkanélküliség Magyarországon: Számítások és számpéldák. Megjelent: Esély, 2 p. 33-61

Orlowski és Zienkowski (1999): Potential size of migration from Poland after joining the EU The Vienna Institute Monthly Report, No. 2, Wiener Institut für Inter­natio­nale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Februar, S. 8-12.

Sík Endre (1998) "A migrációs potenciál a mai Magyarországon" Megjelent: Európai Tükör, április, Budapest

Straubhaar, Thomas és Fóti Klára (1999) Wirkliche und vermeintliche Probleme der EU-Osterweiterung auf dem Arbeitsmarkt – Das Beispiel Ungarns, mimeo, Hamburg – Budapest

Wallace, Claire (1999): A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban, kézirat, Insitut für Höhere Studien, Bécs

Jegyzetek

¹ Lásd: M. Landesmann, 1999. (A felmérés főbb adatait az ő beszámolója alapján ismertetem.)

² Claire Wallace részben ugyanezen felmérés egyik speciális aspektusát vizsgálja a folyóirat e számában található másik cikkben.

³ Igaz, ez a viszonylag magas arány összefügghet azzal, hogy a felmérésnek ez a része kifejezetten fiatal, 30 év alatti nőket érint, akik közül sokan még nem alapítottak családot. Ráadásul ez a felmérés nemcsak a migrációs szakirodalomban szokásos egy éven túli időszakra szóló vándorlásra kérdezett rá, hanem a rövidebb (néhány hónapos) külföldi tartózkodásra is.

⁴ A felmérés a felnőtt (16 éves és annál idősebb) lakosságra nézve reprezentatív mintán alapul. Részletesebb leírását lásd például: Életkörülmények Magyarországon, 1998 (UNDP Human Development Report for Hungary, Budapest, szerk.: Fóti Klára).

⁵ Idézi: Landesmann, 1999.

⁶ Ez a probléma például a 90-es évek vége felé (1996-97-ban) végzett becslésekkel. Az Eurostat (az Unió statisztikai hivatala) segítségével ugyanis az érintett országok módosították az addigi vásárlóerő paritáson számolt egy főre jutó bruttó hazai összterméküket. Ennek megfelelően közeledett az egy főre jutó GDP-jük az EU-átlaghoz, a korábbi adatokhoz képest sokszor jelentős mértékben. Ha az EU-átlagot 100-nak vesszük, a megfelelő értékek a következőképp alakultak: Lengyelország esetében 31-ről 39-re, Magyarországéban 36-ról 49-re, Csehországéban 57-ről 64-re, Szlovákiáéban 42-ről 46-ra, Szlovéniáéban pedig 57-ről 69-re (Landesmann, i.m.). Könnyen belátható, hogy a módosítások nagymértékben megváltoztathatják a migrációs potenciált, különösen, ha kizárólag a jövedelmi adatokat veszik figyelembe (mint ahogy azt sok becslés teszi).

⁷ E becslések főbb eredményeit ismerteti röviden Landesmann (i.m.).

⁸ Lásd: Fóti, 2000. , valamint Straubhaar, Fóti, 1999.

⁹ Landesmann óv e tapasztalatok direkt felhasználásától (részletesebben lásd: Landesmann, i.m. és Fóti, i.m.).

¹⁰ Magyarországon például GDP-adatok megyei (regionális) szinten is rendelkezésre állnak, ami nem mondható el minden érintett országról.

¹¹ Olyannyira, hogy azok megközelíthetik az országok közötti különbségeket is, különösen, ha a két szélsőséget, Budapest és Szabolcs megye eltéréseit vesszük alapul (mint ahogy ezt a modellszámítás tette).

A XX. század utolsó két évtizedében – ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. A Német Szövetségi Köztársaság a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A XX. század utolsó két évtizedében, ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott, újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. Az emberek idegen országokban próbáltak a politikai üldözés, a háborúk, illetve a gazdasági ellehetetlenülés, a nyomor elől menedékre találni.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai rekordméretű bevándorlással szembesültek ebben az időszakban, aminek következményei – ha nem is egyenlő mértékben, de – szinte minden fejlett országot érintettek. Különösen a nyugat-európai országok többségét azonban alapjában véve felkészületlenül érte a legújabb népvándorlási hullám. Utóbbiak közé sorolható a Német Szövetségi Köztársaság is, amely a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő az európai államok között, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A világháborút követő években kialakult felemás nyugatnémet¹ szisztéma, amely a példamutatóan liberális menekültügyi, ugyanakkor a rendkívül szigorú letelepedési és állampolgársági szabályozás kettősének ellentmondásosságára épült, már a nyolcvanas évek végétől roskadozni kezdett az egyre intenzívebb méreteket öltő bevándorlás súlya alatt. Ezeket a nehézségeket aztán 1990 után tovább fokozta a kelet-európai transzformációs válság és az Európai Unió elhibázott Kelet-Európa-politikája² következtében kontinensünk keleti feléről megindult migráció felerősödése is. A kilencvenes évek végéig folyamatosan tovább növekvő bevándorlás következtében 1997-re az országban élő külföldi állampolgárok lakosságon belüli részaránya már 9 százalékra emelkedett (1. ábra), aminek következtében végül is a német kormányzat rákényszerült az addig érvényes menekültügyi és bevándorlási politika reformjára.

 

 

Németország: első számú bevándorlási célpont Európában

A német kormány külföldiek ügyeivel foglalkozó különleges megbízottjának 2000 februári jelentése szerint az előző év végén mintegy 7,34 millió külföldi állampolgár élt Németországban. Ez a létszám az összlakosság egészen pontosan 8,9 százalékának felelt meg³. A külföldiek részaránya, amely 1960-ban mindössze 1,2%, 1970-ben pedig még mindig csak 4,9%-ot tett ki, az 1980-as 7,2 és az 1990-es 8,4% után 1997-ben érte el eddigi legmagasabb értékét, ugyanis ebben az évben már az összlakosság 9,0%-a külföldi állampolgár volt.

Németország az egyik legnagyobb bevándorlókat fogadó ország lett a XX. század utolsó évtizedének Európájában. A külföldieknek a lakosságon belül képviselt aránya tekintetében Svájc mellett csak a luxemburgi miniállam előzi meg a németeket, ahol a különleges körülmények miatt a lakosságnak már több, mint 30 százaléka nem hazai állampolgár.

Ez a folyamat, bár gyakorlatilag már néhány évvel a háború után elkezdődött, igazából a nyolcvanas és a kilencvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban ugyanis az országban már korábban megtelepedett vendégmunkások és családtagjaik mellé felsorakoztak a harmadik világból, illetve később a Kelet-Európából megindult menekültek, bevándorlók további százezrei is. A statisztikák szerint az 1988-98-as időszakban a politikai, vagy más okokból menekültnek minősülő bevándorlók átlagosan 40%-a Németországot választotta célországul, miközben 1992-93-ban ez az arány már a 60%-ot is meghaladta.⁴ A németek befogadó ország jellegét tovább erősítette az a sajátos jogi-politikai ösztönzési rendszer is, amelynek hatására a főleg kelet-európai országokban élő, valamilyen fokon német származásúnak tekinthető családok is tömegesen vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A statisztikák emellett csak becsülni tudják azoknak a további tízezreknek (százezreknek) a pontos létszámát, akik illegálisan tartózkodnak az országban, ahol a hivatalos bérek töredéke fejében végzett tömeges feketemunka nélkül például az új Berlin fel sem épülhetett volna a kilencvenes években.⁵

A Németországban élő külföldiek mintegy negyede a migráció egy sajátos alesetét képezi, hiszen ezek egy másik Európai Uniós tagország állampolgáraként érkeztek oda, így tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyüket gyakorlatilag automatikusan kapták (belső EU-migráció). Utóbbi csoportban kiemelkedő arányt képviselnek az olaszok (8,4%), akiket a görögök és az osztrákok követnek 5,0, illetve 2,5%-kal a rangsorban.

Ennél azonban jóval magasabb és továbbra is folyamatosan növekvő arányt képvisel a legnagyobb németországi külföldi kolónia, a törököké. Ennek létszáma 1993 óta újabb 200 ezer fővel gyarapodott, és így 1999-ben már meghaladta a 2 millió 110 ezer főt⁶. ők adják a Németországban élő összes külföldi közel 29 százalékát, aminek következtében többször előfordult, hogy a hatóságok egyenesen a török bevándorlók speciális helyzetére szabva alakították ki, vagy módosították a bevándorlás vagy az állampolgárság elnyerésének szabályozását.

A második legnagyobb "etnikai" csoport, a jugoszlávok létszáma ugyanakkor hamis látszatot kelt, mert ebben a kategóriában csak a ténylegesen jugoszláv útlevéllel rendelkezőket tartják számon a hatóságok. A délszláv állam szakadása óta azonban – mint az közismert – több újfajta útlevél is megjelent a térségben, aminek következtében a Németországban élő "jugoszlávok" száma a kilencvenes években gyorsan csökkenni kezdett: 1999-re már csak 720 ezren voltak, pedig a Németországban élő külföldiek között 1993-ban még hozzávetőleg 930 ezren rendelkeztek jugoszláv papírokkal. Eközben azonban a valamivel több, mint 200 ezer horvát, 191 ezer bosnyák és 46 ezer macedón mellett, 1999-re már az itt élő szlovének létszáma is meghaladta a 18 ezer főt.

A nem európai uniós bevándorlók között rajtuk kívül csak a lengyelek képeznek jelentősebb csoportot a maguk 3,9%-ával (1998), míg a többi donor-ország Németországban élő állampolgárainak aránya az összes külföldihez képest rendre nem éri el a 2%-ot. Így – ami az összképet illeti – a bevándorlók valóban színes kavalkádot jelentenek a németországi lakosságon belül, hiszen az itt élő külföldiek belső összetétele egyáltalán nem nevezhető homogénnek; majdnem a harmincat is eléri azoknak a nemzeteknek a száma, amelyeknek fiai az 50 ezer főt is meghaladó nagyságrendben telepedtek le Németországban. (A magyarok a statisztikák szerint 51 905-en voltak ebben az évben, ami a külföldiek 0,7 százalékát jelentette.)

Vendégmunkásokból bevándorlók

Mint ismeretes, a nyugatnémetek az úgynevezett Wirtschaftswunder, vagyis az ötvenes és hatvanas években végbement teljes foglalkoztatással járó erőteljes gazdasági növekedés időszakában már találkoztak az országba nagyobb létszámban dolgozó vendégmunkások jelenlétéből adódó feszültségekkel. Miközben a gazdaságnak szüksége volt a munkáskezekre, az azt megelőző egy-két évtized folyamán az idegengyűlöletre és intoleranciára nevelt helyi lakosság a hétköznapokban csak nehezen tudta megemészteni a más kultúrához, több esetben más valláshoz tartozó külföldiek jelenlétét.

A német politikai és gazdasági vezetés azonban annak idején csak átmeneti, néhány évre szóló intézkedésnek tervezte a főleg Törökországból, Olaszországból, valamint később Jugoszláviából, illetve kisebb létszámban Spanyolországból, Portugáliából, Marokkóból, Tunéziából érkező, az otthoni nyomasztó munkanélküliség elől menekülő emberek kicsábítását az országba. Így nem is nagyon gondoltak a háborúban elveszett munkáskezeket főleg a mezőgazdaságban, a bányászatban pótolni hivatott "vendégeknek" a német közegbe való beintegrálódásának kérdéseire, mint ahogy az itt született utódok, illetve a családtagként esetleg később utánuk települő rokonok helyzetéből adódó problémákra sem. Már csak azért sem, mert ekkoriban még a vendégmunkások nagy része valóban csak átmenetileg tartózkodott az országban⁷, amiről a németek egyébként a tartózkodási és a munkavállalási engedélyek kiállításának módszerével is igyekeztek gondoskodni⁸.

Később azonban kezdett világossá válni, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb hányada hosszabb távon sem kíván hazatérni, azaz Németországot második – választott – otthonának tekinti. Ezek az emberek hamarosan berendezkedtek új környezetükben. A munkahelyeiken bejáratott munkakapcsolatba kerültek a környezetükkel, kialakították a családok boldogulásához és jövedelemszerző tevékenységéhez szükséges helyi hálózataikat, a lokális diaszpórát. Emellett éveken át befizették a magasnak mondható németországi adókat és társadalombiztosítási járulékokat, és ennek fejében olyan juttatásokra is számítottak, amelyekről nem szívesen mondtak volna le. Továbbá egy esetleges hazatérés nem sok jóval kecsegtetett a számukra, hiszen az otthoni gazdasági helyzet alakulását rendszeres hazalátogatásaik alkalmaiból jól ismerték: világos volt számukra, hogy hazatérve, ha nem is mindjárt a munkanélküliséggel, de legalábbis a család számottevő életszínvonal-esésével kellene számolniuk, hiszen a Németországból rendszeresen hazaküldött pénzösszeg már egy ideje fontos részét képezte az otthoniak bevételeinek. Emellett gyermekeik számára – elvileg – megnyílt a lehetősége annak, hogy modern nyugati egyetemeken tanulhassanak, ami hosszabb távon a többnyire az elmaradottabb régiókból érkező, egyszerű családok felemelkedésének kulcsát is jelenthette.

Végül – az eredeti elképzelésekkel szemben – a Németországban dolgozó vendégmunkások hazaköltözése helyett, inkább az otthon maradottak kezdtek egyre nagyobb számban az "előretolt helyőrséghez" felzárkózni. Az először végbement közvetlen családegyesítéseket követően, a már működő családi háztartásokat ugródeszkául használva, a tágabb értelemben vett rokonság egyre több tagja is útra kerekedett szerencsét próbálni.

Ilyen körülmények között, bár az 1973-74-es világgazdasági válság kitörését követően a bonni kormány leállított mindenféle toborzást, továbbá a munkavállalási engedélyek kiadását is megszigorították, az időközben az országban felhalmozódott népes vendégmunkás kolóniák jogi (és szociális) helyzetének rendezése egyfajta látens kényszer-integrációs folyamatot indított el, anélkül, hogy bárki is a külföldiek állampolgári státusának rendezésére gondolt volna. Utóbbinak nevezetes állomását jelentette például a Bundesozialgericht⁹ mérföldkőnek tekinthető 1977-es döntése, amely megerősítette a vendégmunkásoknak (és családtagjaiknak) mint adófizetőknek a mindennemű szociális ellátásra, illetve a jóléti állam intézményeinek használatára vonatkozó, állampolgárságtól függetlenített jogosultságát. Ebben a tekintetben ugyancsak fordulópontnak számított az úgynevezett Kühn-memorandum¹⁰(1979), amely különösen a vendégmunkás családokban felnövőfélben lévő második generációs külföldi állampolgárok helyzetével kapcsolatban hívta fel a figyelmet a német társadalomba való beintegrálódás elmaradásából, vagy felemás jellegéből adódó következményekre és veszélyekre.

A kényszerintegráció spontán fejleményei azonban természetesen nem tudták pótolni az átgondolt politika hiányát. Bár a vendégmunkások helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokból egyiket-másikat a bonni kormány valóban megvalósította, alapvetően továbbra is fennmaradt a helyzet felemás, ellentmondásos jellege, és ezen a következő majd másfél évtizedben, a Helmut Schmidt-féle szociálliberális koalíciót (többek között a kialakult vendégmunkás-helyzet szakadatlan bírálatával is) megbuktató keresztény pártok – bár hatalomrakerülésük előtt rengeteg ígéretet tettek erre – sem sokat változtattak.

Menekültek és "hazatérők"

A politikai és más okokból üldözöttnek tekinthető személyek bevándorlása gyakorlatilag a nyolcvanas évek második feléig még nem jelentett különösebb problémát a világ egyik legliberálisabb menekült-törvényével rendelkező NSZK-nak¹¹, hiszen a menedékjogot kérők száma körülbelül 1975-ig évente mindössze néhány ezer főre rúgott. A világgazdasági válság nyomában, a főleg a harmadik világból, illetve a szegényebb országokból érkező menekültek számában történt ugrásszerű növekedést követően azonban közéleti vita kezdődött az országban. Azzal összefüggésben, hogy ugyanekkor – a válságot követően gyors növekedésnek indult munkanélküliség árnyékában – a vendégmunkások helyzetével foglalkozó nyilvános viták is fellángoltak, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a menekültek bizonyos hányada nem üldözöttnek, hanem csak gazdasági menekültnek tekinthető, azaz az otthoni nyomor miatt keres menedéket Németországban.

Azt követően azonban, hogy az 1976-os 11 ezerről 1980-ra már 107 ezerre emelkedett, a menekült státusra vonatkozó kérelmek száma 1983-ra ismét 20 ezer alá esett, így ezek a viták egy időre ismét elcsendesedtek. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor újra a 100 ezres határ fölé ugrott az országba érkező menekültek száma, és a kormány, illetve több más mértékadó politikai erő kezdte ismét napirendre tűzni a kérdést.

A német hatóságok, egyes konzervatív erők és a dologban leginkább érintett tartományok ebben az időszakban a menekültügyeket már csak azért is egyre égetőbb problémának tartották, mert az évtized vége felé a Németországba érkező, valamilyen fokon német származásúnak tekintett úgynevezett kitelepülők (Aussiedler) száma is ugrásszerű növekedésnek indult (1. táblázat).

1. táblázat A Németországban menedékjogot kérők és a kitelepülők (Aussiedler) számának alakulása (1987 – 1999)
Év	Menekültek (fő)				Kitelepülők (fő)
	Újonan érkezett	Elbírálásra váró	Elutasított	Kitoloncolt
1987	57.379	n.a.	n.a.	n.a.	78.448
1988	103.076	n.a.	n.a.	n.a.	202.673
1989	121.318	n.a.	n.a.	n.a.	377.036
1990	193.063	n.a.	116.268	5.861	397.073
1991	256.112	380.000	128.820	8.232	397.073
1992	438.191	610.000	163.637	10.798	230.565
1993	322.599	550.000	347.991	36.165	218.888
1994	127.210	415.000	238.386	36.183	222.591
1995	127.937	327.000	117.939	21.487	217.898
1996	116.367	330.000	126.652	16.428	177.751
1997	104.353	320.000	101.886	17.745	134.419
1998	98.644	286.000	91.700	16.217	103.080
1999	127.274	264.000	n.a.	n.a.	104.916
* Döntő részben Lengyelorszábból, Romániából, a korábbi Szovjetunióból

A kitelepülő személyek és családjuk, az addigra már rég elavultnak tekinthető, az állampolgárságot vérségi kapcsolatokkal definiáló törvények szerint a német útlevélre gyakorlatilag azonnali jogosultsággal rendelkeztek. Még abban az esetben is, ha valójában már rég egy szót sem beszéltek németül¹². (Egyes német ideológusok a régmúlt időkben idegenbe szakadt honfitársaik leszármazottainak "hazahozatalát" mint az országba növekvő számban érkező külföldiek beáramlását ellensúlyozó tényezőt, kifejezetten kívánatosnak nyilvánították.)

A hazatelepülni szándékozó ilyen látens német állampolgárok száma az 50-es évektől az évi 10-30 ezer körül mozgott, míg később, a 70-es és a 80-as években már gyakori volt az évi 50 ezres létszám is. A kelet-európai határok megnyitása körüli időszakban azonban hirtelen gyors, ugrásszerű növekedés következett be: 1988-ban 202 ezerre, 1990-re pedig már közel 400 ezerre emelkedett a főleg Oroszországból, Romániából és Lengyelországból az NSZK-ba kitelepülő Aussiedler-ek száma.

őket is figyelembe véve, az évente valamilyen alapon¹³ Németországba érkező bevándorlók együttes létszáma a kilencvenes évek elején már átlépte az egymilliós határt (sőt a hivatalos adatok szerint 1992-ben már a másfélmilliót is)¹⁴, miközben az országban tartózkodó menekültek létszáma is már a kétmilliót közelítette¹⁵. Ezt a különböző szintű hatóságok és egyes politikai erők már az ország kapacitásainak túlterheléseként értékelték, s konzervatív körök részben a költségekre, részben pedig – az ekkoriban folyamatosan növekvő munkanélküliséggel a háttérben – a német munkaerőpiac túlterhelésére hivatkozva követelni kezdték a bevándorlás lassítását. Ugyanakkor az időközben ismét beköszöntő recessziót, de különösképpen a német valutauniót követően a keleti tartományokban kialakult válság hatására anyagilag nehezebb helyzetbe került rétegek körében felerősödtek a nacionalista hangok, és fokozottan megerősödtek a szélsőjobboldali csoportok és mozgalmak, amelyek – természetesen – a növekvő számban az országba érkező külföldiek számlájára írták a munkanélküliség növekedését, illetve általában a gazdasági problémák fokozódását.

Einwanderungsland¹⁶?

Bár egy idő után mindenki tisztában volt a kialakult helyzet nehézségeivel, a hivatalos politika még sokáig nem kívánt azokról tudomást venni. A kilencvenes évek közepétől a szélsőjobboldali csoportok és neonácik által elkövetett, egyre szaporodó és egyre durvább, gyakran a gyilkosságig fajuló atrocitásokat – mivel ezeknek zömét a volt NDK területén hajtották végre – kormányzati tényezők rendszeresen megpróbálták egyszerűen a keletnémet "átmenet" problémájaként feltüntetni.

A közvéleményben eközben a baloldali erők és a lelkiismeretére valamit is adó értelmiség kezdeményezésére, újra meg újra fellángolt a vita, amely arról szólt, hogy Németországot hivatalosan is Einwanderungsland-nak kell-e tekintetni, és ha igen, akkor ebből mi következik a külföldiekkel való bánásmódra, illetve az állampolgárság meghatározására nézve. A kormányzat azonban erőteljesen hadakozott a fenti minősítés ellen, hiszen akkor a törvényeken alapvető változtatásokat kellett volna végrehajtania, ami – úgy gondolta – legalizálhatja a tömeges bevándorlást, a bevándorlók újabb százezreit csábítva Németország irányába.

A kilencvenes évek folyamán a külföldiek ügyében Helmut Kohl, a kereszténydemokrata kancellár gyakorlatilag az őt jobbról szorongató bajor testvérpárt, a bevándorlás erős korlátozását szorgalmazó CSU, illetve a nem kis részben a nagytőke nyomására inkább a bevándorlás (a munkaerőpiac) liberalizálása felé hajló FDP között lavírozva próbálta meg kialakítani politikáját. A CDU/CSU-FDP a kompromisszumok eredményeképpen végül azt a taktikát követte, hogy egyrészt kis lépesekkel igyekezett folyamatosan csökkenteni a bevándorlást, másrészt a már az országban élő külföldieknek a német társadalomba történő "beintegrálását" tűzte ki célul. Utóbbit természetesen az állampolgársági kötelékek lazítása nélkül, amelyhez az erősen jobboldali és populista CSU soha nem adta volna a beleegyezését.

Kohl azonban mint a német konzervatív politikusok azon generációjának egyik utolsó képviselője, amely még nem felejtette el teljesen a második világháborút és a nácizmust, nem akarta feladni az ország menekültügyekben kialakult jó hírét sem. Így a kancellár gyakorlatilag a status quo fenntartására rendezkedett be, s e tekintetben csak apróbb változtatásokat volt hajlandó végrehajtani a hétköznapi politizálás támasztotta igényeknek megfelelően. Utóbbi módosítások jórészt a bevándorlás technikai feltételeinek a folyamatos szigorításában merültek ki, anélkül, hogy az országban való letelepedés vagy a menekült státus törvényes lehetőségeit (hivatalosan) komolyabb mértékben szűkítették volna.

Az 1993-as törvénykezési periódusban például az úgynevezett biztonságosnak tekinthető harmadik országokkal kapcsolatos törvénymódosítással együtt a német parlament elfogadta az úgynevezett Repülőtéri eljárás¹⁷-ra vonatkozó szabályozást¹⁸. Ezek közül az előbbi arra vonatkozott, hogy ha egy a hazájában üldözésnek kitett és Németországban menedékjogot kérő személy olyan harmadik állam érintésével jut el német földre, amelyben az üldözés ténye őrá nézve nem áll fenn, akkor az illetőt oda vissza lehet küldeni. Ennek a módosításnak az elfogadásával – de facto – a német állam már el is köszönt a menekültekre vonatkozó korábbi szabályozás példamutatóan liberális jellegétől.

A szakjogászok, menekültügyi szakemberek és emberjogi szervezetek által többszörösen elutasított repülőtéri eljárásban a hatóságok ugyanakkor arra kaptak felhatalmazást, hogy a különböző német repülőtereken menedékjogot kérők ügyét olyan esetekben, amikor a politikai vagy vallási üldözés ténye szembetűnően nem megalapozott, három napon belül megvizsgálják, és elutasítás esetén máris kitoloncolják az országból az illetőket, hogy ne is léphessenek be a német felségterületre, ahol már más jogok¹⁹ is megilletnék őket.

A Kohl-féle politikacsinálás másik tipikus példája a Bundestag nevezetes 1996 novemberi Ausländer-vitája volt, ahol Manfred Kanther belügyminiszter és Edmund Stoiber, a bajor testvérpárt, a CSU vezére beszédeikben ismételten rámutattak, hogy nincs szükség az ellenzék által követelt Einwanderungsgetz²⁰ kidolgozására. Ezt a kormánypárti képviselők készséggel meg is szavazták, mint ahogy azokat a Kanther által előterjesztett javaslatokat is, amelyek a külföldiekkel kapcsolatos törvényben²¹ ismét megszigorították az eljárási szabályokat.

Kanther belügyminiszter, aki – mint azóta kiderült – a kancellár illegális pártfinanszírozási ügyeinek egyik kulcsfigurája volt, de ekkoriban még a nyilvánosság előtt a Törvényesség és a Rend egyik leghangosabb és legkíméletlenebb bajnoka²², (bajor követelésre) azt is keresztülvitte a parlamenten, hogy a helyi hatóságoknak lehetőségük legyen a komolyabb büntetéssel járó bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolására az országból.²³

A fentiekhez hasonló törvénymódosítások azonban – bár nyilván határozottan csökkenteni tudták a bevándorlás mértékét²⁴ – természetesen nem sokkal járultak hozzá az alapprobléma megoldásához, amihez a hatalomból 16 év után távozó Kohl-kormányt leváltó Schröder vezette koalíció kezdett végül hozzá.

Az SPD-Zöld koalíció reformjai

Mint arra a választási ígéretek alapján is számítani lehetett, a Kohl-éra vége jelentősnek nevezhető fordulatot ígért a bevándorlás és menekültügyi szabályozás terén is. Ráadásul az 1998 novemberében erős többséggel hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíció az esetleges törvénykezési akadályok leküzdése során még a már említett FDP-hajlandósággal is számolhatott. Ez a párt a vezető gyáriparos és más munkaadói körök nyomására ugyanis már korábban, saját kormányával szemben is szorgalmazta a bevándorlási és állampolgári szabályok lazítását, illetve azoknak az európai normákhoz való igazítását.

Otto Schilly, a hetvenes években a vörös brigádok egyes vezetőinek védőjeként országos hírnévre szert tett baloldali ügyvéd, az új Schröder-kormány szociáldemokrata belügyminisztereként – a zöldekkel való teljes egyetértésben – hamarosan ki is rukkolt a korábbi merev rendszer lebontásának első lépését jelentő, a kettős állampolgárság tömeges alkalmazásának lehetővé tételét célzó törvénymódosítási javaslattal.

Kitekintés: A vérségi kötelékek kizárólagosságának elvetése a német jogrendszerben

Közismert, hogy a német nemzetállam és vele a szorosabban definiált nemzettudat kialakulása Nyugat-Európa más népeihez képest csak jóval később fejeződött be. A nemzetté válás folyamata – a szó kulturális és politikai értelmében is – igazából csak a Német-Római Birodalom 1806-ban bekövetkezett felbomlása után, illetve a napóleoni háborúkat követő időszakban, a kisebb-nagyobb hercegségek laza szövetségéből álló Német Bund keretein belül indult meg. Ezt a fejlődést később az 1848-as politikai forradalom, illetve azt követően a poroszok irányította, az egységesített német államot, illetve az állam és állampolgárainak viszonyát megalapozó törvénykezés vitte tovább. Végül a német jogrendszerben, nyugat-európai mércével nézve meglehetősen későn, csak a múlt század utolsó évtizedeiben került sor az állam és polgárainak viszonyát rögzítő törvénykezésre.

Egyebek mellett az állampolgárság modern német definíciója szempontjából is komoly jelentősége lett ennek a megkésettségnek. Szintén az elmaradottság egyik tipikus termékének tekinthető ugyanis, hogy a századelő állampolgársági definíciója, amelyet az 1913. július 22-i Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz²⁵ (RuSAG) fogalmazott meg, gyakorlatilag egészen 1999-ig érvényben maradt. Ez akár úgy is felfogható, hogy a nyugat-európai fejlődéshez képest csak jóval később megszilárdult német nemzetállam és nemzettudat a kelleténél hosszabb ideig, még a legmodernebb időszakokban is ragaszkodni kívánt az oly későn megszerzett nemzeti (etnikai-kulturális) identitáshoz, amelyet ráadásul nem sokkal később a minden bizonnyal az egész német történelem legsötétebb időszakának számító náci barbarizmus közel másfél évtizedes gyászos periódusa is alaposan összezavart a fejekben.

Az állampolgárság keletkezését 1999-ig gyakorlatilag egyedül meghatározó, a RuSAG-ból származó szabályok szerint ugyanis csak az volt németnek és ezért az állampolgárságra jogosultnak tekinthető, aki német család leszármazottjának számított, vagy felmenői között legalább az előírt arányban tudott német származású személyeket igazolni. Az állampolgársági viszonynak kizárólagosan a származási-vérségi alapon történő meghatározásával azonban a XX. század végére (ius sanguinis) a Német Szövetségi Köztársaság már jószerivel egyedül maradt a művelt Európában, ahol a legtöbb országban a származási elv mellett már régóta érvényesült a területi elv (ius soli) is.

A kettős állampolgárság bevezetése

A Schilly által javasolt reform többek között azért a kettős állampolgárság felől kezdte közelíteni a kérdést, mert a Németországban élő külföldiek, illetve azon belül is a legrégebben az országban tartózkodók, az egykori vendégmunkások legjelentősebb csoportja, nevezetesen a több mint 2 milliós török közösség, többek között kulturális örökségénél fogva sajátos helyzetben volt az állampolgárság tekintetében.

A korábbi német szabályozás ugyanis elvben nem tiltotta a kettős állampolgárságot²⁶, hanem elsősorban azt szögezte le, hogy ha valaki német állampolgárságot szeretne kapni, akkor ahhoz előzetesen le kell mondani minden más állampolgárságról. Ezzel gyakorlatilag az országban élő török közösségek tagjainak nagy többsége számára elzárta a német állampolgárság felé vezető utat, a hazai kötelékektől való elszakadást ugyanis a törökök (vallási és egyéb okokból) nem szívesen vállalták fel. Különösen akkor nem, ha abból az otthoni rokonoknak még baja is származhatott. Arról nem is beszélve, hogy a kérvények elbírálásának sokszor több hónapig (vagy akár egy évig is) tartó időszakára senki nem vállalta fel szívesen a hontalanság állapotát, hiszen a kérvényét el is utasíthatták a német hatóságok.

A német állampolgárság megszerzésének feltételei az addig érvényes törvények szerint nagyon szigorúak voltak. Azoknak, akik már elég hosszú ideje éltek az NSZK-ban és rendelkeztek a kérvény beadásához szükséges bizonyos alapvető feltételekkel, volt esélyük arra, hogy pozitív döntést hoznak az ügyükben, de az esetek többségében erre nem volt semmi garancia.

Schilly tehát, amellett, hogy enyhített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges minimális feltételeken, először óvatosan a kettős állampolgárság előtérbe helyezésével próbálta áttörni a régi szabályozás kereteit. Hogy ezekben az ügyekben a fokozatosság mennyire indokolt volt, azt nagyon hamar bebizonyította az új bonni kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal megtartott hesseni tartományi választások eredménye. Ez a Bundesland ugyanis már évtizedek óta az SPD fellegvárának számított, és a rövid idővel azelőtt megtartott országos választások szociáldemokrata sikerét követően az előjelek most sem ígértek meglepetést. Annak ellenére sem, hogy a gyakorlatilag nem sok eséllyel rendelkező CDU-FDP, azaz kereszténydemokrata-liberális páros közös jelöltje, a Kohl bukása után logikusan következő, a CDU-n belüli fiatalítási hullámot megtestesítő Roland Koch azzal hívta fel magára az ország közvéleményének figyelmét, hogy kijátszotta a választási kampányokban a XX. századi német történelem és az aktuálisan amúgy is elég aktív szélsőjobboldali tevékenység miatt gyakorlatilag tabunak számító Ausländer-kátyát.

Az SPD-Zöld koalíciót a tartományi kormányból kiszorítani szándékozó fiatal wiesbadeni ügyvéd ugyanis a szövetséges bajor CSU vezetőjének, Stoibernek a nyilvános és határozott támogatásával országos aláírásgyűjtő akciót kezdeményezett a kormány kettős állampolgárságra vonatkozó tervei ellen. A hesseni CDU az ország nyilvánossága előtt azzal érvelt, hogy a kettős állampolgárság nem hogy elősegítené, de éppenséggel gátolja a külföldiek beintegrálódását, hiszen legyen csak német állampolgár belőlük, ha a német társadalom szerves részévé akarnak válni.

Ezt a sokak szerint meglehetősen ízléstelen politikai fogást nemcsak a szakszervezetek, az egyházak, és egyéb társadalmi szervezetek ítéltek el, de a kormánypártok, a PDS és az FDP mellett a gyáriparos szövetségek is elhatárolták magukat az akciótól. Sőt, maga a 16 éves Kohl-korszak bukását követően éppen meglehetősen nagy fejetlenséggel küszködő CDU új országos vezetése is felemás hangokat hallatott a saját pártjának²⁷ hesseni akcióját illetően, illetve egyes vezetői részben nyilvánosan el is határolódtak a kampánytól²⁸ .

Az aláírások azonban – ha nem is kiugróan nagy mennyiségben, és többnyire csak Hessenben, de – egyre gyűltek, és ekkor robbant a bomba: a felmérések szerint a még két héttel a választások előtt is több mint 10 százalékkal vezető SPD kormánykoalíció elbukott a szavazáson, és a gyakorlatilag minden elemző által esélytelennek tartott Koch alakíthatott kormányt Wiesbadenben²⁹.

Ennek a politikai fordulatnak természetesen komoly következményei lettek a Schilly-féle állampolgársági reformra nézve is, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a kormánynak most már számolnia kellett az esetleges népszerűségvesztéssel a választók körében, másrészt a kormánykoalíció Hessen miatt elveszítette határozati többségét a német parlament felsőházának számító, a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesrat-ban. Az állampolgársági törvények megváltoztatásához pedig a törvényeknek itt is meg kellett kapniuk a szükséges szavazatokat, úgyhogy Schilly taktikát váltott, és tárgyalásokba kezdett az FDP-vel, amelyek végül is sikeresnek bizonyultak, bár az FDP konzervatív szárnya nem örült túlságosan a közösködésnek.

A megszületett kompromisszum eredményeként végül a kettős állampolgárságnak egy az eredetinél jóval gyengébb változata került bele a módosított Ausländergesetz-be, amelynek értelmében 2000-től most már részben érvényesül az ius loci elve is. Azonban továbbra is csak korlátok között: egyrészt a Németországban született külföldi állampolgárok gyermeke csak akkor kap német útlevelet, ha egy sor egyéb feltétel is teljesül; többek között, ha a szülök már több mint nyolc éve (megszakítás nélkül) az országban tartózkodnak és dolgoznak, azaz ezalatt nem vettek igénybe szociális segélyt stb. Ezen kívül kettős állampolgár csak 18 éves koráig lehet az újszülött külföldi, utána mégiscsak választania kell: vagy a német, vagy a másik útlevelét tarthatja meg magának.

"Kinder statt Inder³⁰"

Koch akciója, amelyet feltehetőleg nem kis tetszéssel fogadtak a számos szélsőjobboldali pártocska és híveik körében, ügyesen játszott rá a lakosság egyes, egyébként politikailag passzív rétegeiben bujkáló idegen-ellenességre. A hesseni tartományi választáson elért CDU-siker mély nyomott hagyott a Kohl-korszakot követően – az angol konzervatív párt Thatcher-Major időszakot követő letargiájához hasonlóan – a széteséssel, a vezető-nélküliséggel és a politikai tematika hiányával küszködő kereszténydemokrata párton belül. Ez utóbb abból is kiderült, hogy a dezorientációtól és a választók közötti népszerűségvesztéstől szenvedő CDU egyes politikusai (immár véglegesen megtörve az országos politikában korábban tabunak számító külföldi-kérdés körüli hallgatást) azóta milyen szívesen nyúlnak a bevándorlás kérdéséhez.

Utóbbi egyik szép példáját adta Jürgen Rüttgers az idén májusban általa vezetett észak-rajna-vesztfáliai tartományi választási kampány idején, amikor válaszul Schröder kancellár 2000 februárjában bejelentett zöld-kártya-akciójára, ismét a külföldiek németországi bevándorlása elleni hecckampánnyal próbálta elnyerni a szavazók kegyét.

A kormány zöld-kártyára vonatkozó tervezete egyébként önmagában is korszakosnak számít a németországi bevándorlás elmúlt két évtizedének fejleményeit követően. Ebben az amerikai mintára létrehozni kívánt rendszerben ugyanis a vendégmunkások behívásának – utóbb sokak által többszörösen is hibás politikának minősített – ötvenes és hatvanas évekbeli gyakorlatához nyúlt vissza a kancellár – ezúttal a számítás- és információ-technológiai szakemberek importját megcélozva. Schröder – az ipar vezető köreinek általános ujjongása közepette – évtizedek óta először újra 20-30 ezer szakember Németországba csábítására adott engedélyt a vállalatoknak, mégpedig azzal, hogy ezek a computer-specialisták, ha találnak állást, azonnal és soron kívül tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapnának. Az érvelés világos volt: a német multik és középvállalatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását hátráltatja, hogy a német gazdaságban "legalább 100 ezer" számítástechnikai szakember hiányzik.

A CDU politikai válságát a végletekig fokozó illegális pártfinanszírozási botránynak³¹ a pártra nézve katasztrofális következményeit Rüttgers a választások idején azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy kampánystábja a green card akció, illetve a külföldiek újabb csoportjának az országba való behívása elleni tiltakozásra szólította fel a választókat. Minden postaládába "Kinder statt Inder!" felirattal ellátott, Schröder kancellárnak címzett levelezőlapokat dobáltak be, amiket már csak alá kellett írniuk a választóknak, hogy kifejezzék aggodalmukat a Schröder-Schilly-féle politikát illetően.

Hozzá kell tenni: Rüttgers politikai érzékét dicséri, hogy az enyhén szólva is demagóg kampány-jelszó valószínűleg elérte a kívánt hatást, mert bár nyernie nem sikerült, de az előrejelzésekhez képest a CDU messze sokkal jobb eredménnyel fejezte be a választásokat. Mindezt annak ellenére, hogy a józan politikai és társadalmi erők ismét felháborodottan elítélték a CDU külföldi-ellenes kampányolási taktikáját, beleértve a zöld kártya mellett megint és határozottan síkra szálló gyáriparos köröket is.

A kormány green card rendelkezései egyébként ettől függetlenül életbe léptek, és 2000 közepétől megkezdődött az engedélyek kiadása a külföldi számítástechnikai szakemberek számára. Németország tehát ismét vendégmunkásokat toboroz külföldön, és ez az ország bevándorlási politikájában annak ellenére fordulatnak számít, hogy ezeket a zöld kártyákat szigorúan csak határozott időre³² adják ki. A szövetségi munkaügyi hivatal beszámolója szerint már az első hónap folyamán 10 ezer körüli volt a pályázó személyek száma, miközben legalább 5 ezer vállalat is bejelentette az erre vonatkozó igényét, és közel 2 ezer munkavállalási engedélyt már ki is adtak az első jelentkezőknek.

A dolgok állása

Úgy tűnik, a kormányon lévő szociáldemokrata-zöld koalíció számára eredményként könyvelhető el, hogy a bevándorlás szabályozásában végrehajtott reformintézkedéseivel sikerült éket vernie egyrészt az uniós pártok és az FDP, másrészt az uniós pártok és a különböző munkaadói szövetségek, azaz a nagytőke közé. (Emellett az sem elhanyagolható tényező, hogy a szavazati jogot nyert külföldiek tendenciájában hajlamosak az SPD-re, esetleg a zöldekre voksolni és az átlagos hazai polgárhoz képest politikailag aktívabbnak is mutatkoznak.)

A liberális párt ugyanis legalábbis nem ellenzi a bevándorlási törvényt, míg a gyáriparosok különböző szervezetei 2000 végén már ott tartanak, hogy a zöld kártya több szakmára és iparágra szóló kiterjesztésének igénye mellett a gazdaság szükségletei szempontjából már egyenesen évi 4-500 ezer fő bevándorlásának szükségességéről beszélnek.

Utóbbi érvelés hátterében az 1999-2000-es konjunktúra hatására dinamikusan bővülő német gazdaság egyes szektoraiban fellépő munkaerőhiány csillapításának, illetve a nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető német munkabérek letörésének szándéka mellett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának kérdéséről szóló tanulmányokat³³ lehet még felfedezni. Utóbbi előrejelzések ugyanis – igaz, az aktuális tendenciák mechanikus extrapolációja alapján – a népesség természetes fogyásának, illetve az idősebb generációk túlsúlyba kerülésének következtében a nyugdíjrendszer finanszírozásának gigantikus problémáit vetítik előre.

Az említett tendenciák azonban nem, vagy csak részben érvényesek a Németországban élő külföldi népességre: a bevándorlók között jóval magasabb a fiatalabb korosztályok aránya, de emellett jóval szaporábbak is, mint az őslakosok. Így a folyamatosan érkező bevándorlók nemcsak ellensúlyozni tudnák a munkaképes korú lakosság fogyását, de e csoport belső összetétele is jótékonyan hatna a társadalombiztosításba befizetők számának alakulására.

Ilyen körülmények között logikusnak látszik az a feltevés, hogy a kormány várhatóan továbbviszi a reformokat, azaz egy bevándorlási törvény elfogadása gyakorlatilag már csak idő kérdése. Ennek – persze a konkrét tartalomtól függően – mélyreható következményei lennének a németországi bevándorlás jövőbeli alakulására, de a már az országban élő külföldiekre nézve is. Főleg a mai körülmények között gazdasági menekültnek tekintett és ezért kiutasított személyek lehetőségeire, valamint az országban alkalmilag, ideiglenesen vagy feketén munkát végzők jelentősebb tömegeire vonatkozólag. Továbbá egy bevándorlási törvény feltehetőleg a dologgal eddig nem foglalkozó újabb külföldi csoportok számára is felvetné a németországi bevándorlás lehetőségének kérdését.

Ugyanakkor az esélyek latolgatásakor azt is figyelembe kell venni, hogy az elveszett politikai népszerűség és szavazatok visszaszerzésének érdekében a populizmusra egyre inkább hajlamossá váló CDU/CSU ma már azon is gondolkodik³⁴, hogy a politikai palettán erőteljesen középre húzódó, vagyis jobboldali szociáldemokrata politikát folytató SPD megbuktatásához a következő, 2002-ben esedékes országos választások kiemelt kampánykérdésévé tegye a külföldiek ügyét. Emellett – különösen a keletnémet tartományok akut és krónikus gazdasági problémái közepette – szaporodnak a szélsőjobboldali csoportok lokális politikai sikerei, és ennek függvényében a külföldi-ellenes és/vagy antiszemita atrocitások száma is növekvő tendenciát mutat.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy az említett külföldi- és bevándorlás-ellenes tendenciák felerősödése éppen olyankor következett be, amikor a külföldiek bevándorlási kedve az évtized végére kifejezetten alábbhagyni látszik³⁵. Legalábbis erről tanúskodnak a Németországból évente véglegesen eltávozó és az oda érkező külföldi állampolgárok mozgásának mérlegét megvonó statisztikák.

2. táblázat A népesség és a migrációs mérleg alakulása Németországban (1991 – 1999)
Év	Népesség*	Természetes szaporodás	Migrációs többlet		Népszaporulat
			Össz.	Külföldi
1991	80.275	-81.226	602.523	427.805	521.300
1992	80.975	-76.329	782.071	596.392	700.100
1993	81.338	-98.823	462.096	279.188	363.500
1994	81.539	-115.058	314.998	148.241	200.500
1995	81.818	-119.367	397.395	225.260	278.900
1996	82.012	-86.830	282.197	148.890	194.700
1997	82.057	-48.216	93.664	-21.768	45.200
1998	82.037	-67.348	47.098	-33.455	-20.368
1999	82.163	-75.586	201.975	118.000	126.464
* ezer főre kerekítve Forrás: Statistisches Bundesamt és Migrationbericht 1999

Források:

The Federal Government's Commissioner for Foreigners' Issues: Facts and Figures on the Situation of Foreigners in the Federal Republic of Germany, 18^th Editions , June 1999

Bericht über die Lage der Ausländer in der Bundesrepublik Deutschland, Berlin, Febuar 2000

Structural Conditions, Historical Contexts and Social Effects of Post-1945 Migration to Germany, in: Migration and Social Change in Australia, France and Germany, Edited by Michael Bommes, Stephen Castles and Catherine Wihtol de Wenden, IMIS-BEITRÄGE, Heft 13/1999

Eurostat Yearbook, Data 1988-1998, Luxemburg 2000

Inländer ohne Paß, Berliner Zeitung, 1996. november 15

Migrationsbericht 1999, Herausgeber: Beauftragte der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin

Statistisches Bundesamt havi jelentései

Bevölkerungsentwicklung Deutschlands bis zum Jahr 2050, Ergebnisse der 9. koordinierten Bevölkerungsvorabrechnung, Statistisches Bundesamt, Wiesbaden 2000

Jegyzetek

¹ Közismert, hogy a korábbi nyugatnémet tervekben előirányzott jogharmonizáció helyett, végül is a nyugati jogrendszer primátusa érvényesült az újraegyesített Németországban, így a bevándorlás belpolitikai szabályozásában is a korábbi nyugatnémet törvények maradtak érvényben.

² Itt példaként elég csak a német külpolitikának a jugoszláv térség fegyveres konfliktusai kialakulásában betöltött, máig nem teljesen feldolgozott, homályos szerepét megemlíteni. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv politikai válság kitörésekor, a nyugati hatalmak között létrejött és a kialakult helyzet rendezését egy nemzetközi konferencia keretében előirányzó megállapodásokat is megszegve, Németország váratlanul elismerte a független horvát államot, amely diplomáciai aktusnak politikai elemzők ma döntő szerepet tulajdonítanak a háborús cselekmények azt követő eszkalációjában.

³ Mitteilung der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin, 2000. február 9.

⁴ Eustat Yearbook, 2000

⁵ Hans Olaf Henkel, a Német Iparszövetség elnökének megfogalmazása szerint. Elhangzott egy az n-tv nevű csatornán sugárzott Talk in Berlin című, a bevándorlással foglalkozó vitaműsorban, 2000. október 8-án.

⁶ Ez csak a Németországban élő török állampolgárok létszáma. A török kolónia ennél valójában népesebb, ugyanis az évtizedek folyamán a törökök egy kisebb hányadának az érvényben lévő különleges eljárások segítségével már sikerült állampolgárságot is szereznie.

⁷ A statisztikák szerint például 1962 és 1972 között mintegy 5 millió külföldi vendégmunkás érkezett az NSZK-ba, miközben ugyanebben az időszakban 3 millió távozott is az országból.

⁸ A külföldiekkel foglalkozó hivatalok nem voltak kötelesek indoklást adni, amikor valakinek elutasították a tartózkodási engedélyre, vagy annak meghosszabbítására vonatkozó kérvényét.

⁹ Szövetségi Szociális Bíróság

¹⁰ Stand und Weiterentwicklung der Integration der Ausländischen Arbeitnehmer und ihrer Familien in der Bundesrepublik Deutschland. Memorandum des Beauftragten der Bundesregierung, Bonn 1979

¹¹ Az 1949-ben elfogadott alkotmány menekültekre vonatkozó passzusában (mintegy a fasizmus idején a különböző népcsoportok ellen elkövetett bűncselekményekkel való teljes szakítás jegyében), a nyugatnémet állam arra kötelezte magát, hogy minden valamilyen oknál fogva üldözöttnek tekinthető személy ebben az országban menedékre találhat. Az "üldözöttség" fogalmának meglehetősen tág értelmezése miatt a jogi szakirodalom a német menekültügyi rendelkezéseket az egyik létező legliberálisabb megoldásként tartotta számon.

¹² Ennek kapcsán természetesen a kitelepült "németek" gondozása, ellátása egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a német hatóságoktól, akiknek az állampolgárokat rendesen megillető szociális juttatások mellett még valamilyen módon lakásról, munkahelyről (vagy munkanélküli segélyről) és sok esetben a német nyelvtanfolyamról is gondoskodniuk kellett.

¹³ Az egy adott évben Németországba érkező összes menekült létszámára vonatkozó statisztikák összegzése, összehasonlítása soha nem volt egyszerű feladat, mert a kilencvenes évek (gyakran változó) német menekültügyi és bevándorlási rendelkezéseiben a menekültek, menedékjogot kérők és más alapon bevándorlók olyan sok kategóriája, alkategóriája létezik, hogy – bármilyen furcsa – pontos számokhoz alig lehet hozzájutni, illetve a különböző forrásból származó számok gyakran ellentmondanak egymásnak.

¹⁴ Eustat Yearbook, 2000

¹⁵ Facts and Figures

¹⁶ A sajátosan német szerkezetű kifejezés arra akar utalni, hogy egy ország önmagát általában az érkező bevándorlókat minden további nélkül befogadó országnak tekinti-e, abban az értelemben, ahogy például az USA magát ilyennek tekintette a XIX. és a XX. század fordulójának időszakában.

¹⁷ Flughafenverfahren

¹⁸ Lásd: Bericht über die Lage…

¹⁹ Amellett, hogy a repülőtéri épületekbe bezárt személyeket elégséges ok nélkül megfosztották a szabad mozgásterüktől, ezzel az eljárással arra sem kaptak lehetőséget, hogy a kérvényüket elbíráló hivatal döntését jogi úton megtámadhassák.

²⁰ Bevándorlási törvény

²¹ Ausländergesetz

²² Kanther 1997-ben azzal váltott ki általános felháborodást, hogy az évtized egyik legkíméletlenebb (legvéresebb) akciójára adott utasítást annak az összecsődített több tízezer rendőrnek, akiknek egy az atomenergia, illetve a kimustrált fűtőelemek föld alatti tárolása ellen tiltakozó óriási tömegmegmozdulást kellett szétverniük. Az általa irányított intézkedésekről beszámoló televíziós képeken kisgyermeket a karjukon hordozó fiatal anyákat ütöttek gumibottal, illetve a jelentős számban jelen lévő, láthatóan a 70. évüket is betöltött öreg nyugdíjasokat vertek véresre a rohamsisakos rendőrök. A parlamentben az ezt követően magyarázatot, illetve Kanther fejét követelő ellenzék kérdésére az ekkor már több, mint egy évtizede a hesseni CDU titkos svájci számláit személyesen kezelő belügyminiszter kijelentette: a törvény és a rend, illetve az állam tekintélyének megőrzése érdekében továbbra is kész minden intézkedésre.

Ugyancsak Kanther belügyminisztersége idején kaptak a határőrök felhatalmazást, hogy a repülőtereken a visszatoloncolásra ítélt menekültekkel szemben lépjenek fel erőteljesebben, aminek következtében a rákövetkező hetekben az újságok több esetben számoltak be a visszainduló repülőgépekre való felszállítás közben megtörtént, később "balesetként" elkönyvelt váratlan repülőtéri halálesetekről is.

²³ Ez például azt is jelentette, hogy egy olyan, már Németországban született török fiatalembert is ki lehetett toloncolni Törökországba, akinek családja és hozzátartozói már rég Németországban éltek, vagyis gyakorlatilag egy idegen országba kellett távoznia, mégpedig a bírósági ítéletet követően azonnal.

²⁴ A Kohl-kormány ugyan később büszkén mutatta fel a menedékjogot kérők létszámára vonatkozó statisztikákat, amelyek szerint valóban csökkent a bevándorlásnak ez a formája. A menekültek számának alakulását azonban kimutathatóan legalább annyira (ha nem erősebben) befolyásolták mondjuk a jugoszláv helyzet aktuális fordulatai, mint a német rendelkezések módosításai.

²⁵ Birodalmi- és Állampolgársági Törvény

²⁶ A kettős állampolgárságra, illetve a németnek mint második állampolgárságnak az elnyerésére korábban is volt lehetőség, igaz csak rendkívül kivételes esetekben. (Például olyan politikailag üldözött személyek esetében, akik számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy életveszélyes vállalkozás lett volna otthon elintézni, hogy hazájuk elbocsássa őket az állampolgársági kötelékből.) A korábban érvényes német jog, amely döntően még mindig az ius sanguinis talaján állt, tulajdonképpen abból az alapfilozófiából indult ki, hogy valaki vagy német, vagy nem német.

²⁷ A háború után kialakult nyugat-német politikai rendszer felépítését a mai napig is annyira áthatja a föderalizmus elve, hogy ez még a nagy néppártok belső struktúrájában is érvényesül. Utóbbi például a tartományi pártszervezetek olyan típusú önállóságában is jelentkezik, amelynek értelemében az egyes tartományokban működő helyi szervezetnek – természetesen bizonyos keretek között – szabad keze van a kampány kialakításában (helyi finanszírozás mellett), valamint választási győzelem esetén a helyi viszonyoknak megfelelő koalíciós partner kiválasztásában is. Ez az oka annak is, hogy a központi kormány összetételétől függetlenül, szinte mindenféle lehetséges kombináció előfordul a tartományi kormánykoalíciókban.

²⁸ Feltűnést keltett például, hogy a frankfurti kampányzáró nagygyűlésen szokatlan módon nem jelent meg Kohl frissen megválasztott utódja, a CDU új vezére, Wolfgang Schäuble. Ezzel szemben ott volt és beszédet mondott Edmund Stoiber, a bajor CSU elnöke.

²⁹ A hesseni CDU külföldiek ellen irányuló politikai kampánya természetesen csak korlátozott nemzetközi visszhangot váltott ki, hiszen csak egy tartományi választásról volt szó. De talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az első volt abban a sorban, amelynek a svájci országos választások mellett az osztrák események jelentették a következő etapját. Egy jelentős különbség azonban mindenképpen figyelmet érdemel: nevezetesen az, hogy a Koch-kabinet a választások után leállt mindenféle külföldi-ellenes retorikával, tehát ebben az esetben tisztán csak a szavazatok megszerzése érdekében használták fel a lakosság körében lappangó külföldi-ellenes hangulatot.

³⁰ Szabadon: "Inkább a gyermekeinket, mint indiaikat" Ezzel a hangzatos szlogennel arra céloztak, hogy a kormány inkább a német gyerekekből képezzen ki számítástechnikusokat, azaz az oktatási kiadásokat növelje, mintsem hogy más országokból, például a nemzetközi hírű és magas presztízsű, de otthon csak keveset kereső szakembergárdával rendelkező Indiából toborozzon informatikusokat, akiktől a német újságok azt várták, hogy a green card akcióval élve nagyobb számban jelentkeznek majd németországi állásokba.

³¹ Mint ismeretes, a közelmúltban egy a CDU vezető köreibe tartozó politikus barátaival máig ismeretlen okból leszámolni szándékozó kanadai-német gyáriparos bejelentése nyomán a háború utáni NSZK történetének legsúlyosabb korrupciós botránya robbant ki 1999-ben, amelynek középpontjában maga a nagy "országegyesítő" korábbi kancellár, Helmut Kohl állt. Az időközben feltárt adatok szerint ugyanis Kohl, Schäuble, illetve Kanther hesseni pártfőnök éveken át fogadott el a nagyipar egyes képviselőitől többszázezer márkás összegeket, amelyeket nem tüntettek fel a párt nyilvántartásában, hanem – végül milliós nagyságrendeket elérő summát – titkos svájci számlákon helyeztek el. A rendelkezésre álló anyagok szerint a Kohl-kormány egyes kül- és katonapolitikai, hadipari szállításokra vonatkozó és privatizációs döntéseit igazította a pártot illegálisan támogató cégek érdekeihez. Bár a botrány már a Kohl-korány 1998-as bukását követően robbant ki, az mégis rendkívül súlyos károkat okozott a CDU-nak, amelynek tiszteletbeli elnökségéről Kohl-nak le is kellett mondania.

³² Jelenleg 5 évre kaphat valaki ilyen típusú munkavállalási engedélyt Németországban.

³³ Az egyik modellszámítás szerint a 2050-ig terjedő időszakban a mai 82 millióról bevándorlás nélkül 59-re, évi 100 ezer fő nettó bevándorlóval számolva 65-re, évi 200 ezer fős pozitív migrációs mérleggel számolva pedig 70 millióra csökken Németország lakossága. (Lásd Bevölkerungsentwicklung…)

³⁴ Friedrich Merz, a CDU új fiatal csillaga (frakcióvezető a Bundestagban) 2000. októberében jelentette be hasonló szándékait, amit azonban a pártvezetés többi tagja egyelőre elég hűvösen fogadott. Ezzel szemben egyöntetű támogatásra talált a gondolat Edmund Stoiber-nél és a CSU-ban!

³⁵ Az 1999-ben ismét pozitívra fordult szaldó kialakulásában vélhetőleg egyszeri, de döntő szerepet játszott a koszovói bombázás. Ezért általánosságban a 1999-es adat ellenére is tartható a megállapítás.

A tanulmány egy 1998-ban végzett reprezentatív felmérésen alapul, melynek során Bulgáriában, Magyarországon és Csehországban 1000-1000 embert kérdeztek meg. A vizsgált országok között szignifikáns különbségek mutatkoztak. A migrációra gondoló fiatal nők aránya Csehországban mutatja a legnagyobb értéket 59 % -kal, ezután következik Magyarország (53%), majd Bulgária (38%). A haza elhagyásának fő mozgatórugói nyugat- és közép-európai barátok/barátnők, illetve más külföldi kapcsolatok. A munkanélküliség legfőképp azon országokban játszik szerepet, ahol magas a fiatalok között a munkanélküliségi ráta.

1. Bevezetés

A tanulmány célja az volt, hogy adott országokban felmérje 18 és 30 év közötti nők migrációs hajlamát. Az elemzés egy 1998-ban, poszt-kommunista kelet- és közép-európai országokban potenciális kivándorlók körében végzett kutatáson alapul, amely egy, a vizsgált országokban a leánykereskedelem megakadályozását célzó, felvilágosító kampány tervezésének alapjául szolgált. A kivándorlás pontos értelmezésével a kampány célcsoportja meghatározható.

Sokáig az volt a felfogás, hogy a fiatal férfiak úttörő szerepet játszanak, és a nők csak a családegyesítés szándékával követik őket. Ez volt a valós helyzet a második világháború után Európában, amikor számos európai ország vendégmunkásokat alkalmazott (Fassmann /Münz 1994). Ezzel szemben egyre több jel mutat arra, hogy a nők önálló kivándorlása is megjelent, ami férfiaktól független és bizonyos piaci rések betöltésére szolgál.

2. Gazdasági feltételek és migráció

A vizsgált országok a reálszocializmus vége óta különböző utakra léptek, melyek a migrációs hajlamban is tükröződnek. Kétféle mérőszám típust különböztethetünk meg: elsőként az olyan objektív makroökonómiai tényezőket, mint a bruttó hazai termék, a jövedelem vagy a munkanélküliségi ráta; másodsorban a szubjektívgazdasági tényezőket, mint a megelégedettség múlthoz viszonyított szintje vagy az érzés, hogy a megélhetéshez elegendő a jövedelem.

Míg a gazdasági jólétet általában az objektív gazdasági mérőszámokkal jellemzik, a migrációs hajlandóság vizsgálatánál a szubjektív mérőszámok is jelentős szerepet játszanak. Ha az emberek saját gazdasági helyzetüket lehangolónak találják, könnyebben barátkoznak meg a kivándorlás gondolatával, még ha egyébként hazájukban a helyzet kielégítő is.

1. sz. táblázat: Munkanélküliségi ráta 1997-ben
	Munkanélküliség (%)
Bulgária	13,7
Magyarország	10,4
Csehország	5, 2
Forrás: EBRD Transition Report 1998

Az 1. sz. táblázatban látható, hogy Csehországban a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem nagysága, s az utóbbi időkben tapasztalt visszaesés ellenére a jólét növekszik és a munkanélküliség alacsony szinten marad. A hosszú közös határ Németországgal lehetővé teszi a „kalandozásokat". A szubjektív mérőszámok azt mutatják, hogy az emberek egyre jobban meg tudnak élni a fizetésükből és a csehek/cseh nők többsége jobban érzi magát, mint a múltban. (1. sz. ábra)

 

Magyarország gazdasági szempontból a posztkommunista országok között éllovasnak számít. Az egy főre eső jövedelem magas, és – mint Csehország – Magyarország is az Európai Unió következő bővítésének tagjelöltje. A munkanélküliségi ráta azonban magasabb, mint Csehországban, és a gazdasági jólét szubjektív mutatószámai is alacsonyabbak a cseh értékeknél. Sokan érzik úgy, hogy 1980-ban jobban éltek, mint most, és sokuknál a szocialista rendszer összeomlásának következményeként csökkenő életszínvonalat nem kompenzálja a növekedő jólét. Míg a cseh nők kevesebb, mint fele véli, hogy régebben (a másik rendszerben) jobban élt, addig a bolgár nők több, mint 60%-a, a magyar nőknek pedig 72%-a érzi ezt. Ezért a magyar nők jelentős része számára a gazdasági összeomlás meghatározó a migráció szempontjából, holott Magyarország egy viszonylag sikeres rendszerváltó ország. A kivándorlás célja az életszínvonal megőrzése.

Bulgária a kevésbé sikeres rendszerváltók közé tartozik. Az életszínvonal általánosan csökkent, a jövedelmek alacsonyak, a munkanélküliségi ráta magas. A szubjektív mutatók szerint a bolgár nők úgy érzik, a múltban jobban éltek, és csak 17% van abban a helyzetben, hogy a rendszeres fizetésből meg tudjon élni, míg ez az arány Csehországban 58%, Magyarországon 49%. Ennek az általános gazdasági hanyatlásnak 1996/97-ben drámai következményei lettek, amikor a gazdaság teljesen összeomlott és hiperinfláció alakult ki. A felmérés során gyűjtött statisztikai adatok alapján a 30 év alatti bolgár nők 62%-a nem rendelkezik önálló jövedelemmel.

Azt feltételezhetnénk, hogy az otthoni rossz gazdasági helyzet olyan tényező lehet, ami az embereket a kivándorlásra buzdítja, ugyanakkor a statisztikai adatok ezt nem támasztják alá. Csehországban, a gazdaságilag legjobb helyzetben levő országban a legnagyobb a potenciális kivándorlók száma. A 30 év alatti nők 59%-a mutatott hazája elhagyása iránt érdeklődést. Magyarországon ez 53%, Bulgáriában 38%. Ennek okait a későbbiekben tárgyaljuk.

3. Rövid és hosszú távú kivándorlás

A kutatás időbeli kiterjedésük szerint többféle kivándorlást különböztetett meg. Azokat az embereket, akiket a néhány hetes külföldi munkavállalás, illetve pár hónapos kint tartózkodás érdekel, „potenciális rövid távú kivándorlóknak" nevezzük. Azok, akik országukat több évre akarják elhagyni, hogy külföldön pénzt keressenek, „potenciális hosszú távú kivándorlóknak" hívjuk. Csehországban a legtöbb fiatal nő potenciális rövid távú kivándorló (54%), csak 28%-uk számít potenciális hosszú távú kivándorlónak. Magyarországon ez az arány 48% : 30% – kisebb számok, de a viszony azonos. Bulgáriában ez épp fordítva van. A fiatal nőknek csak egynegyede (23%) számít rövid távú kivándorlónak (a potenciális hosszú távú kivándorlók aránya 34%). Ez talán annak tulajdonítható, hogy a bolgár nőknek mind földrajzi, mind jogi szempontból nehezebb országukat elhagyni, mint a cseheknek vagy a magyaroknak. A bolgár nők szempontjából, ha egy ilyen utazásra vállalkoznak, a költségek tekintetében is ésszerűbbnek tűnik hosszú távú kivándorlással számolni.

 

2. sz. táblázat: A kivándorlás különböző típusai a fiatal nők körében (%-ban)
	Rövid távú migráció	Hosszú távú migráció	Összes migráció *
Bulgária	23	34	38
Magyarország	48	30	53
Csehország	54	28	59
* Ez a szám nem az első két oszlop összege, mert egy személy akár mindkét kategóriába is tartozhat.

Ezen túlmenően létezik egy másik magyarázat is, ami hosszabb kifejtést igényel. Az egyes országokban különböző típusú kivándorlások léteznek. Azokban az országokban, ahol a lakosság többsége nem tud megélni a fizetéséből, a materiális okok meghatározóak lehetnek a kivándorlás szempontjából. Ilyen pl. a munka miatti kivándorlás, mivel máshol többet tudnak keresni, mint saját országukban. Ez Bulgáriára igaz lehet. Növekvő jólét és a bérből és fizetésből megélni tudók körének növekedése esetén „poszt-materiális" kivándorlással találkozunk. Ebben az esetben nemcsak kedvezőbb kereseti lehetőségekről, hanem kalandról és élménygyűjtésről, azaz poszt-materiális értékekről van szó.¹ Ingelhart tanulmánya szerint leghamarabb a fiatalok veszik át a poszt-materiális értékeket. Ez sok cseh és magyar nőre vonatkoztatható.

Jelen tanulmányban a rövid és hosszú távú kivándorlókat összevontan vizsgáljuk, mert együttes számuk nagyon alacsony (127 fiatal nő Csehországban, 69 Magyarországon és csak 37 Bulgáriában). A diagrammok összeállításánál a 30 alatti kivándorlásra hajló nőket az összes többivel állítottuk szembe. Ezáltal a különböző releváns tényezőkről kap képet az olvasó.

A külföldön jártak közül a cseh nők állnak az élen, 17%-uk már élt valamennyit az Európai Unióban, 10%-uk Kelet-Európában, 3%-uk a volt Szovjetunióban és további 5% más országokban (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland).² A csehek mögött második helyen a bolgárok állnak, legtöbbjük ugyan a volt Szovjetunió területén élt. 11%-uk már élt egy EU-országban, 6%-uk kelet-európai országban, 14%-uk a volt Szovjetunióban és 7%-uk más országban. A magyar nők közül, akiknek nagy része még soha nem élt külföldön, 5% volt EU-országban, 1% Kelet-Európában, 1% az Újvilágban és 1% más országokban. Legalább néhány cseh nő valóra váltja kivándorlási vágyait, bizonyos fokig a bolgár nők is megvalósítják ezeket. Minthogy a felmérés a megkérdezettek saját országában zajlott, nyilvánvalóvá válik, hogy bár sokan éltek már külföldön, de visszatértek hazájukba.

4. Célországok

A fiatal cseh nők, akik külföldön akarnak dolgozni, Nagy-Britanniát jelölik meg elsődleges célországként (58%). Ez leginkább arra visszavezethető, hogy egy ideje nagyon sok cseh lány dolgozik baby-sitterként Nagy-Britanniában, illetve hogy oda baby-sirter-vízumot kaphat. Ezzel szemben a magyar és bolgár nők számára Németország a kedvelt célország, amelyet az Egyesült Államok, Ausztria és Franciaország követ. A megkérdezett cseh nők jóval több meglátogatni kívánt országot adtak meg, ezek között kelet-európai országokat is, mint Szlovákia, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia. A migrációra kész magyar és bolgár nők azonban csak kevés országra korlátozzák szándékukat, melyek között nem szerepel kelet-európai. Ezek alapján materiális és poszt-materiális kivándorlásra következtethetünk. A cseh és magyar nők számára Ausztria és Németország fontos országok, mert szomszédos államok. Akiket közülük a migráció gondolata foglalkoztat, azoknak az Újvilág országai fontosabbak, mindamellett, hogy ebben a csoportban is megjelenik Németország, mint egy fontos célország.

5. Migrációs index

Sokan mutatnak érdeklődést a migráció iránt, de hányan hagyják el ténylegesen országukat? Hogy meggyőződjünk a kijelentések komolyságáról, kilenc erre irányuló kérdés került a kérdőívbe. Ezek főképp konkrét előkészületekre kérdeznek rá, mint pl. a célország nyelvének elsajátítása, szakmai képesítés megszerzése, a célország életkörülményei ismeretének mértéke s a szálláskeresésre és a tartózkodási engedély megszerzésére irányuló törekvések. A válaszokat egy indexben foglaltuk össze, melyet egy 0-tól 9-ig terjedő skálán ábrázolunk, ahol a 0 azt jelenti, hogy egyáltalán nem történtek előkészületek, míg a 9 azt mutatja, hogy minden, a kérdőívben felvázolt irányban megtörténtek a megfelelő lépések.

Ezek alapján Csehországban és Bulgáriában több konkrét előkészítő lépést tettek meg, mint Magyarországon.

Minden egyes ország esetében a 30 alatti migrációra hajló nő indexét a többi, ugyanebbe a korosztályba tartozó nőével hasonlítottuk össze. Az eredmények néhány feltűnő eltérést mutatnak. Természetesen azok, akik a külföldi munka iránt leginkább érdeklődnek, tették meg a legtöbb konkrét lépést – a potenciális kivándorlók indexe mindig magasabb, mint a nem-kivándorlóké. A fiatal bolgár nők, együttesen alacsony index-értékeik ellenére, több erőfeszítést tettek, mint a két másik országot képviselő nők, hogy megvalósítsák kivándorlási terveiket. Második helyen Csehország áll, míg Magyarországon a potenciális kivándorlók alig tettek előkészületeket. Magyarországon nincs is feltűnő különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezek alapján feltehetjük, hogy a bolgár és a cseh nők kivándorlási tervei realisztikusabbak, mint a magyar nőkéi.

6. Szociális hálók

A szociális hálók fontos szerepet kapnak a kivándorlási forgatókönyvek kialakításakor. A potenciális kivándorló nőknek sokkal gyakrabban volt külföldi ismerősük, mint a többi fiatal nőnek, és a legfontosabb tényezőnek a külföldi ismerős bizonyult.

Csehországban és Magyarországon azok a fiatal nők, akiknek külföldi ismerőse van, kétszer olyan érdekeltek a kivándorlásban, mint társaik (Csehországban a kivándorlók 36%-ának van ismerőse Nyugaton, míg a kivándorlásban nem érdekeltek csak 18%-ának; Magyarországon ez az arány: 41% : 23%). Bulgáriában ez a különbség még nyilvánvalóbb: a Nyugat iránt érdeklődő fiatal nők 31%-ának van ott ismerőse, míg a többiek közül csak 5% ismer valakit külföldön.

A megkérdezett bolgár nők főképp más közép- és kelet-európai országokból ismernek embereket, akik terveik megvalósításában közre tudnak működni, még ha nem is az ő országuk a célország. Szintén sok cseh nőnek van barátja, rokona közép- és kelet-európai országokban, és magától értetődő, hogy az ismerősök többsége Szlovákiában él. Egy nő a megkérdezettek közül oda akart kivándorolni. Bár a magyar nők számára a közép- és kelet-európai ismerősök szerepet játszanak a kivándorlásban, de egyetlen közép- és kelet-európai országot sem neveztek meg célországként. Itt tehát az figyelhető meg, hogy bár a közép- és kelet-európai ismerősök a magyaroknál éppúgy, mint a bolgároknál, erősítik a kivándorlási hajlamot, paradox módon azonban ezek az országok nem tartoznak a potenciális kivándorlók által megjelölt célországok közé. Másrészt a cseheknél ezek a barátságok kis szerepet játszanak, bár az ismerősök származási országait mint célországot megnevezték. Arra lehet következtetni, hogy az ilyen saját országon kívüli szociális hálózatok, még ha nem is Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban lakók alkotják, segítik a kivándorlást, legfőképp Bulgáriában.

7. Mozgatórugók

A fiatal bolgár nők meg vannak győződve arról, hogy külföldön jobbak az életkörülmények; majdnem az összes potenciális bolgár kivándorló ezen a véleményen van (94%). Tehát a bolgár nők esetében a materiális indokok nagy szerepet játszanak. A cseh és magyar nők közül csak kevesebb gondolja, hogy a külföldi életkörülmények jobbak, eszerint tehát nem ez a migráció fő mozgatórugója, vagy legalábbis kevésbé jelentős, mint Bulgáriában.

A külföldi pénzkereset Bulgáriában az egyik legfontosabb motiváció. A potenciális kivándorlók 95%-a saját maga nyilvánítja ezt fő mozgatórugónak. Magyarországon is ez a helyzet, ha kisebb mértékben is, mint Bulgáriában. Csehországban ezzel ellentétben nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók külföldi kereseti lehetőségekre vonatkozó vélekedései között. Ez Csehország esetében ismét a poszt-materiális kivándorlásra enged következtetni.

Mások kedvező tapasztalatai is szerepet játszanak a fiatal nők döntéseiben, főképp a cseh és a magyar nőknél. Bulgáriában a kivándorlóknak csak 41%-a értékeli más nők tapasztalatait kedvezőnek, nem-kivándorlók esetében ez az arány nagyjából azonos. E tényező kapcsán a magyar nők körében mutatkozik a legnagyobb eltérés, ahol a kivándorlók 68%-a, míg a nem-kivándorlóknak csak 37%-a ítéli mások tapasztalatait pozitívnak. Mások kedvező tapasztalatai tehát a mozgatórugók egyikét adják, legalábbis a két közép-európai országban, Bulgáriában már kevésbé.

Magyarországon és Bulgáriában a munkaerő-piaci lehetőségek felmérése nagy szerepet játszik a döntésben: a potenciális bolgár kivándorló nők 66%-a, míg a többieknek csak 27%-a ítélte munkaerő piaci lehetőségeit a döntés szempontjából fontosnak. Magyarországon a kivándorlóknak csak 62%-a, tehát a bolgároknál valamivel kisebb arányban, értékelte munkaerő piaci lehetőségeit jónak. Csehországban még kevesebben gondolták, hogy jók az elhelyezkedési esélyeik, tehát ez a kivándorlásukban kisebb szerepet játszik.

A fiatal bolgár nők esetében a személyes és politikai szabadság hiánya is fontos kivándorlási ok (a potenciális kivándorlók 58%-a áll szemben a nem-kivándorlók 21%-ával). Mivel a legtöbb fiatal bolgár nő nem rendelkezik saját jövedelemmel, és családjuknál laknak, feltehető, hogy inkább a személyes, mint politikai szabadságról van szó, akkor is, ha ez utóbbi területén Bulgáriának Csehországhoz és Magyarországhoz képest van mit behoznia (Rose / Mishler / Haerpfer 1998). Ennek ellenére a cseh nők 42%-a akar ilyen okokból kivándorolni. Ebből a szempontból Csehországban nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Magyarországon a potenciális kivándorlók 49%-a adta meg kivándorlási okként a külföldön szélesebben gyakorolható személyes és politikai jogokat, nem-kivándorlók esetében ez csak 33% volt. Ez a tényező tehát Bulgáriában kiemelkedő szerepet játszik.

Egy további tényező, ami Magyarországon a kivándorlást erősíti, az etnikai konfliktusok erőteljes érzékelése. Ez a potenciális kivándorlók 54%-ra igaz (szembe a nem-kivándorlók 32%-ával). Bulgáriában is szerepet játszik ez a probléma, de kisebb mértékben (25% : 12%). Csehországban ez a tényező kevésbé jelentős, a másik két országgal ellentétben a nem-kivándorlók is érzékelik ezt a problémát (25% : 19%).

Egy másik kivándorlási motívum Bulgáriában és Magyarországon a gazdasági helyzet pesszimista értékelése, Csehországban már kevésbé. A magyar és bolgár kivándorlók közel kétharmada meg van győződve arról, hogy a gazdasági helyzet tovább fog romlani, a nem-kivándorlók között Bulgáriában a nők 34%-a, Magyarországon 40%-a van ezen a véleményen. Csehországban csak kevéssel több potenciális kivándorló van ezen az állásponton, mint nem-kivándorló. Összességében ez a szempont Csehországban, ellentétben Bulgáriával ós Magyarországgal, nem játszik döntő szerepet.

Térjünk át azokra az okokra, amelyek az ország elhagyása ellen hatnak. Ennek kapcsán a három országban jelentős eltérések mutatkoznak. Bulgáriában nagyon kevesen érzik úgy, hogy megfelelő munkahellyel és kielégítő pénzügyi háttérrel rendelkeznek (a kivándorlók 28%-a, a nem-kivándorlók 17%-a). Magyarországon az elégedettek száma közel 50%, Csehországban két ötöd. Ugyanakkor kiderült, hogy ez a tényező nem megfelelő a kivándorlók és nem-kivándorlók megkülönböztetésére. Csehországban az értékek a két kategóriában közel azonosak, míg Bulgáriában azok a nők, akik elégedettek munkájukkal, több esetben tervezik a kivándorlást. A magyar nők számára a rossz munkakörülmények és a kedvezőtlen pénzügyi helyzet nem jelent kivándorlási okot.

Sok cseh és magyar nő, kivándorlók és nem-kivándorlók, a kivándorlás veszélyeit visszatartó okként értékelik. A nem-kivándorlók azonban inkább készek ezek elismerésére. A bolgárok közül a kivándorlók 31%-a, a nem-kivándorlók 20%-a tekinti a

veszélyeket visszatartó tényezőnek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a lehetséges veszélyek és kockázatok Bulgáriában nem hatnak a kivándorlás ellen, ugyanakkor Magyarországon és Csehországban erőteljesen.

A kivándorlás ellen szólhatna az embert külföldön érő diszkriminációtól való félelem is. A magyar és a cseh nők a nemzetiségük miatti diszkriminációt visszatartó erőként tekintik (Magyarországon a kivándorlók 48%-a a nem kivándorlók 60%-ával szemben, Csehországban pedig 44% az 55%-kal szemben). Bulgáriában azonban a kivándorlók körében gyakrabban (59%) merül fel ez a félelem, mint a nem-kivándorlók esetében (52%), bár a fiatal nők többsége úgy gondolja, hogy az ő nemzete külföldön diszkriminációval szembesülne. Ezért a diszkriminációtól való félelem cseh és magyar nőket visszariaszthatna a kivándorlástól, Bulgáriában azonban ennek nincs kihatása.

A hazában maradás egy további oka lehet az illegalitásban éléstől való félelem. Itt is jelentős különbségek mutatkoznak az egyes országokban. A cseh nőknek csak mintegy egyharmadát tántorítják el a jogi nehézségek, és ebben szinte semmi különbség nincs a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezzel ellentétben a bolgár nők nagy része tisztában van ezekkel a problémákkal. Míg az illegális lét a magyarok nagy részét elrettenti (a kivándorlók 51 %-a tart ettől, a nem-kivándorlók 61 %-aval szemben), a bolgár nők között a potenciális kivándorlók nagyobb százaléka van tisztában ezzel a problémával, mint a nem-kivándorlók. A jogi nehézségek tehát néhány magyart eltántoríthatnak a kivándorlástól, a cseheket és a bolgárokat azonban nem.

Minden nő számára fontosak a családi és baráti kapcsolatok, ugyanakkor nincs hatásuk a kivándorlási tervekre. Bulgáriában és Csehországban a családjukkal nagyon szoros viszonyban álló nők még gyakrabban gondolnak a kivándorlásra, míg a magyar nők közül főképp azok játszanak a kivándorlás gondolatával, akiknek lazák a családi kötelékeik. Az erős szociális kapcsolatok tehát nem jelentenek súlyos érvet a kivándorlással szemben. Már régebbi vizsgálatokból is kitűnt, hogy sokan „családi stratégia" segítségével boldogulnak, csekély mértékben Magyarországon is.³ Ennek alapján valószínű, hogy sok fiatal nő azért megy külföldre, hogy családjának pénzt keressen.

Vizsgáljuk meg a kérdést, milyen szerepet játszik az a feltevés, hogy a gazdasági helyzet javul a kivándorló saját országában. Úgy tűnik, hogy a gazdasági optimizmus alig néhány bolgár nőt tart vissza a kivándorlástól. Csak egyharmaduk optimista a gazdasági helyzetet illetően. Magyarországon ez az arány kétharmad, míg Csehországban, az egész népességre jellemző visszafogott várakozásoknak megfelelően, kisebb az optimizmus (Wallace 1998). Csehországban és Magyarországon ezek szerint visszatartó tényező a gazdasági fellendülés reménye, Bulgáriában pedig csak kis mértékben játszik ez szerepet.

Mások rossz tapasztalatai sok cseh nőt tántorítanak vissza. A kivándorlók 13%-a, a nem-kivándorlók 28%-a hallott már negatív élményekről, Magyarországon a kivándorlók 25%-a, a nemkivándorlók 38%-a értesült ilyesmiről. Bulgáriában csak minden tizedik nő tud rossz tapasztalatokról. A kivándorlók és nem-kivándorlók között nincs különbség ebben a tekintetben. Ez azt jelenti, hogy a fiatal nők kivándorlási hajlama csökkenthető lenne, ha a nyilvánosság tudomására jutnának az ilyen tapasztalatok. Ez főképp Bulgáriában szükséges.

8. Az elvándorló nők szociális és geográfiai jellemzői

8.1 Képzettség

Bulgáriában képzettségük alapján két teljesen eltérő potenciális kivándorló csoport létezik. Az első csoportba azok a nők tartoznak, akik csak alapfokú képzettséggel rendelkeznek. Ezek a nők különösen ki vannak téve annak a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai legyenek. A második csoportba azok tartoznak, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.

Magyarországon a kivándorlási hajlam összefüggésben áll a képzettségi szinttel, egyenes arányban növekszik; Csehországban ugyanakkor azon nők körében gyakoribb a kivándorlás, akik csak alapfokú képzettséggel bírnak, sokkal gyakoribb, mint a felsőfokú végzettségűek körében.

8.2 A háztartás mérete

Bulgáriából főképp azok a nők akarnak kivándorolni, akik nagycsaládokból származnak. Csehországban hasonló a helyzet. (A magyaroknak nem tették fel ezt a kérdést.) Ennek okaként esetleg a szűkös otthoni lakáskörülményeket nevezhetnénk meg. Másrészt „családi stratégiával" is magyarázhatjuk, ami azt célozza, hogy a külföldön dolgozó családtagok segítsék az otthon maradottakat.

 

3. sz. táblázat: A háztartás mérete
	1-2 fő		3-5 fö		Több mint 5 fő
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	8	13	78	78	14	0
Csehorsszág	16	20	81	80	3

Mindhárom ország esetében több kivándorló nő származott nagyvárosi környezetből, mint vidékről. Ez azon múlhat, hogy a városokbán több kivándorlásra vonatkozó információ hozzáférhető, és a nők ott magasabb anyagi elvárásokat fogalmaznak meg. Csehország fővárosában több kivándorló, mint nem-kivándorló nő van (13% a 3%-kal szemben), a többi nagyvárosban azonban a nem-kivándorlók vannak többségben (38% a 23%-kal szemben). Magyarországon is egyértelműen több kivándorló származik városi központokból, mint kis falvakból; Bulgáriában a legtöbb kivándorló a fővárosból jön, valamivel kevesebben a kisebb városokból és legkevesebben vidékről.

 

4.sz táblázat: A lakóhely népessége
	<5.000 fő		5.000-50.000 fő		>50.000 fő		Főváros
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	16	32	30	20	22	38	32	10
Magyarország	25	40	33	29	22	15	20	16
Csehország	30	33	34	28	23	38	13

 

Bulgáriában főleg a tanulók és a munkanélküli nők akarnak kivándorolni. Az ebben a felmérésben résztvevők egy alcsoportján 1998-ban Bulgáriában végzett kvalitatív vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a legtöbb családban a fiatalok munkanélküliek voltak és végzésük után még soha nem álltak foglalkoztatásban.⁴ A fiatalok munkanélkülisége Bulgáriában különösen magas, a teljes munkaidejű foglalkoztatás csökkenthetné a kivándorlást.

Csehországban nagyon sok tanuló van a potenciális kivándorlók közt, holott ebből a szempontból nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Csehországban a fiatalok munkanélküliségi rátája viszonylag alacsony, ezért nincsenek is a fiataloknak olyan erőteljes jövőhöz kapcsolódó félelmeik, mint például Bulgáriában. Csehországban a teljes munkaidős foglalkoztatás a saját országban maradás egyik oka. Ezt a kérdést nem tették fel Magyarországon.

 

5. sz. táblázat: Foglalkoztatás
	Teljes munkaidős		Részidős		Tanuló		Háztartásbeli		Munkanélküli
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	30	32	8	8	30	17	11	18	22	18
Csehország	32	40	5	5	46	38			18	1

 

8.5 Jövedelem

A háztartások jövedelme döntő hatással van a fiatal nők kivándorlási hajlamára. A háztartások bevételeit négy csoportra osztottuk, hogy a háztartási és a személyes jövedelmek között összehasonlítást lehessen végezni. Legfőképp nem az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokból származó nők hajlanak a kivándorlásra. Mint ahogy a 6. sz. táblázat mutatja, a kivándorló nők 59%-a magas jövedelmű családokból származik, velük szemben az alacsony jövedelmű családokból származó 29% áll. Ez a minta érvényesül Magyarországon is, ahol a kivándorlók 39%-a magas jövedelmű családokból jön, és csak 29% alacsonyabb jövedelmű családokból. Csehországban is ilyenek az arányok, 28%-kal, illetve 15%-kai.

Magyarországon az a tendencia is megfigyelhető, miszerint az alacsony jövedelmű családokból származó nők is nagyobb mértékben vándorolnak ki, ami materiális migrációra enged következtetni. Mindemellett a magas jövedelmű családokból származó nők szintén ki akarnak vándorolni. A kevésbé előnyös anyagi körülmények közül jövő fiatal nők különösen veszélyeztetettek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, minthogy külföldön az utazáshoz és a lakhatáshoz pénzre van szükségük.

Tükröződik-e vajon mindez a személyes jövedelmekben? Ezt a kérdést csak Bulgária és Magyarország esetében vizsgáltuk, de az eiőbb felvázolt tendencia éppen fordítva érvényesül: Bulgáriában a saját jövedelemmel nem rendelkező nők – Bulgáriában ez a nők 62%-a! – mutatnak inkább a kivándorlás iránt érdeklődést. Magas jövedelmű fiatal bolgár nők nem akarnak kivándorolni. Magyarországon is főként az alacsony jövedelmű nők gondolkoznak kivándorláson. Mindenesetre meg kell jegyeznünk,

hogy olyan országokban, ahol általánosan alacsony a jövedelemszint és a nők jövedelme különösen alacsony, a személyes jövedelem nem egészen megfelelő mutató. Bulgáriában nagyon sok háztartás függ a fekete, ill. szürkegazdaságtól, ezáltal próbálnak a felszínen maradni. Ez kevésbé érvényes Magyarországra és Csehországra. Egy fiatal nő anyagi helyzete attól is függ, hogy milyen típusú háztartásban él, ezért a háztartás jövedelme nem megfelelő mutatószám.

A magas jövedelmű háztartásokból származó nők tehát jobban hajlanak a kivándorlásra, aminek valószínűségét az alacsony személyes jövedelem még növeli, mivel hátrányban érzik magukat az ilyen háztartásokban. A személyes jövedelem hiánya összességében ezekben az országokban egy olyan tényező, ami a fiatal nők kivándorlási hajlamát növeli.

 

6. sz. táblázat: A háztartások jövedelme
	Alacsony		Átlag alatti		Átlag feletti		Magas
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	6	10	9	14	25	39	59	29
Magyarország	22	26	15	19	26	36	37	19
Csehország	0	0	42	58	29	28	28	15

8.6 Családi állapot

A családi állapot a fiatal nők kivándorlási hajlamának vizsgálata esetén egy további fontos szempont. Az egyedülálló és elvált fiatal nők nagyobb mértékben találhatók a kivándorlók között, mint házasok. Közép- és Kelet-Európában a nők a szocializmus összeomlása óta egyre később mennek férjhez. Ennek a jelenségnek az egyik megnevezett oka az utazás és a karrier utáni vágy. Ugyanakkor az előreláthatatlan gazdasági fejlődés is.

 

7. sz. táblázat: Családi állapot
	Hajadon		Házas		Elvált
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	57	48	35	48	8	2
Magyarország	55	40	36	48	4	3
Csehország	72	50	28	45	0	3

 

9. Honnan származnak a potenciális kivándorlók?

Bulgáriában a legtöbb potenciális kivándorló Szófiából származik. A második legnagyobb városból, Plovdivból is sokan jönnek (16%). Ebből következik, hogy a legtöbb kivándorló általában a legnagyobb városból származik, tehát nem a bolgár határmenti régiókból.

Magyarországon is a fővárosból származik a legtöbb kivándorló, Csehországban ez a tendencia nem érvényesül ennyire, ott a legtöbb kivándorló az osztrák/német határterületekről és Észak-Bohémiából, egy Kelet-Németországgal határos régióból származik, melyet a gazdasági hanyatlás sújt. Csehországban tehát a nyugati államokkal határos területekről származnak elsősorban a kivándorolni vágyók.

10. Következtetések

1. A kivándorlók főképp Csehországból származnak, ezt követi Magyarország. Bulgáriában csak kevés potenciális kivándorló található, akik közül azonban nagyon sokan már konkrét lépéseket tettek kivándorlásuk előkészítésére.
2. A cseh és magyar fiatal nőket az időben korlátozott kivándorlás foglalkoztatja. A bolgár nők ezzel szemben hosszabb időre akarják elhagyni országukat.
3. Külföldi barátok, ismerősök olyan tényezőt jelentenek, ami megnöveli a kivándorlás valószínűségét.
4. Egyedülálló és elvált nők többen akarnak kivándorolni, mint a férjezettek.
5. Felállíthatjuk a hipotézist, miszerint kétféle migráció létezik: „materiális" és „poszt-materiális". Az elsőt legfőképpen Bulgáriában találjuk meg, ahol a magasabb életszínvonal iránti igény erős, ugyanakkor a hazai kilátások nem túl biztatóak. A bolgár nők közel kétharmadának nincs jövedelme, magas a fiatalok munkanélküliségi rátája, a gazdasági kilátások pedig rosszak. Ezzel ellentétben Csehországban ezek a materiális faktorok alárendelt szerepet játszanak. A cseh nők körében nem a materiális értékek állnak első helyen, hanem olyan dolgok, mint más országok megismerése, kíváncsiság és kalandvágy. Sokan közülük Nagy-Britanniába akarnak menni, hogy javítsák nyelvtudásukat és kulturális tőkét szerezzenek. Ez nem jelenti azt, hogy ők nincsenek kitéve a veszélynek, hogy leánykereskedők áldozatai lesznek, de esetükben kisebb a valószínűsége, hogy az anyagi szükség ezek kezei közé kergeti őket. Magyarországon, bár magasak a fizetések, de alacsonyabbak, mint Csehországban. A 80-as évek óta folyamatosan csökkennek. Magyarországon találkozhatunk mind „materiális", mind „poszt-materiális" kivándorlással.
6. A potenciális kivándorló nők gyakrabban származnak magas jövedelmű családokból, mint alacsony jövedelműekből, és magas fokú képzettséggel rendelkeznek. Ennek ellenére Magyarországon és Bulgáriában jelentős számú, alacsony jövedelmű családokból származó fiatal nő akar kivándorolni. Ez a csoport kockáztat a legtöbbet, mivel ők könnyen kerülhetnek anyagi függésbe.
7. A potenciális kivándorlók elsősorban hazájuk nagyvárosaiból származnak, és leginkább a fővárosból.
8. Magyarországon és Csehországban a potenciális kivándorlókat a kivándorlás veszélyei és kockázatai, valamint a célországban őket érő hátrányos megkülönböztetéstől való félelem eltántorítja szándékuktól. A bolgár nőket azonban egyetlen fent említett tényező sem tartja vissza.
9. A munkanélküliség olyan tényező, ami kivándorlásra buzdít. Egy nemrégiben megjelent, Lengyelországban készült tanulmány alapján (Roberts / Jung 1995) a fiatalok körében a munkanélküliség nem olyan jelenség, ami csak az alsóbb néprétegeket érintené, ellenkezőleg, az egész fiatalságra kiterjed. Fiatal munkanélküli nők előbb elgondolkoznak a kivándorláson, akkor is, ha nem rendelkeznek magas szintű képzettséggel.

Javaslatok

1. A legtöbb kivándorló nagyvárosból származik, főként a fővárosból, jó anyagi helyzetben van és magas szintű képzettséggel rendelkezik. Annak ellenére, hogy a lehetséges kockázatokról és veszélyekről nem kellően informáltak, nem ők a legsebezhetőbb csoport. Bár az anyagilag rosszabb helyzetben lévő, munkanélküli fiatal nők nem a kivándorlók többségét alkotják, a leánykereskedelemről és a szexuális kizsákmányolásról szóló felvilágosításnak rájuk kell koncentrálnia. Bulgáriában az alacsony képzettséggel rendelkező nők csoportját is több információval kellene ellátni ezekről a veszélyekről.
2. Az ilyen felvilágosító kampányoknak a kivándorlás veszélyeit kellene előtérbe állítaniuk, például a célországban tapasztalt hátrányos megkülönböztetés lehetőségét, és más nők rossz tapasztalatait. Csehországban és Magyarországon ezáltal csökkenthető lenne a kivándorlási hajlam. Bulgáriában a lakosság nincs tisztában ezekkel a veszélyekkel.
3. A kampányoknak Bulgáriában materiális, Csehországban és Magyarországon poszt-materiális motívumokra kellene koncentrálniuk. A materiális mozgatórugók a magasabb fizetés és jobb életkörülmények utáni vágy, a poszt-materiális motivációk a kalandvágy, a kíváncsiság és az idegen nyelvek elsajátításának vágya. Bár inkább a poszt-materiálisan motivált fiatal magyar és cseh nők szeretnek a leginkább utazni, a materiális okokból kivándorlók vannak kitéve a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, mert könnyebben kerülnek anyagi függésbe.

(A cikk eredetileg az Ost-West Gegeninformationen c. lap 2000. évi 1. számában ban jelent meg. Ungarn, Bulgarien und Tschechien: Das Migrationspotential junger Frauen)

(Fordította: Szabó Adrienne)

 

Irodalomjegyzék

Fassmann, Heinz / Münz, Rainer, Editors. European Migration in the Laté Twentieth Century. Aldreshot, Hánts: Edward Elgar; 1994.

Inglehart, Ronald. Culture Shift in Advanced Industrial Society. New Jersey: Princeton University Press: 1990.

Roberts, Ken / Jung, Bohdan. Poland's First Post-Communist Generation. Aldershot, Hánts, Ashgate, USA: Avbury; 1995.

Rose, Richárd / Mishler, William / Haerpfer, Christian. Democracy and Its Alternatives. Understanding Post-Communist Societies. Cambridge, UK: Polity Press; 1998.

Wallace, Claire / Haerpfer, Christian. From Euphoria to Depression. Changing Attitudes to Reform in the Czech Republic in Comperative perspective. Potucek, martin, EditorPrague; 1998.

Jegyzetek

1 Ezt a elképzelést Ingelhart (Ingelhart 1990) gondolatmenetéből vezettük le, miszerint a magas életszínvonalú országokban élő emberek a poszt-materiális értékeket előbbre sorolják, mint a materialistákat.

2 Ez a statisztika egy kérdéscsokrot foglal magában: „Élt már több hetet / hónapot / évet egy EU-országban vagy más országban?" – Ez a kérdés egy másik felmérésből származik (New Democracies Barométer V- NDBV). A bolgár kivándorlás felmérése az IOM számára az NDBV kutatással együtt készült, a másik két országban 1998 során egy másik időpontban készült a vizsgálat.

3 Wallace, 1999, Report to Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and social change in households".

4 Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and Social Change in Households: Bulgária and Hungary" July 1999.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok vagy diktátorok. Tökéletesen belesimul a felvilágosodás eszméitõl elforduló liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. A posztfasizmus rettenetes történelmi elõdjével csak itt-ott mutat folytonosságot. A posztfasiszták nem teljes engedelmességrõl vagy faji tisztogatásról szoktak beszélni, hanem információs szupersztrádáról.

Elfogultságot kell bejelentenem.

A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya a legerősebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tőle eltérő politikai színezetű önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletű hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsőjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkező fasiszta párttal, amely kendőzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót művelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerűbb labdarúgócsapatának szurkolói uniszónó rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)

A budapesti Közép-Európai Egyetem földszintjén kiállítás fogadja a belépőt a nagyjából egy évtizeddel ezelőtti kavargásról. Titokban készült videófölvétel is látható 1988-ból, rajta a jelenlegi magyar miniszterelnök a testével véd engem a kommunista rohamrendőrök gumibotjától. Ugyanez a személy tíz évvel később kommunista rendőrtábornokot tett meg belügyminiszterévé, aki a kormány második-harmadik legfőbb méltósága. Az egykori barátok és szövetségesek közötti politikai konfliktusok rendszerint elkeseredettek. Ez az eset sem kivétel. Aktív részese vagyok az induló magyarországi antifasiszta mozgalomnak, tömeggyűléseken és tüntetéseken tartok beszédeket. Ellenfeleink – ami személyüket illeti – túlontúl közel állnak hozzánk. Ezért nem tekinthetem magam pártatlan szemlélőnek.

A jelenség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, nem korlátozódik kizárólag Közép-Európára. A legkevésbé sem. Németország, Ausztria, Magyarország persze különösen fontos, mindenkinek nyilvánvaló okokból. Az ismerős szólamok itt más visszhangot vernek. A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxus-lakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielőtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülőfalut csinálni. A világnak ezen a tájékán lehet, hogy nagyobb éberségre volna szükség, mint másutt, tekintve, hogy az ártatlanság – történelmi okok miatt – nem vélelmezhető.¹ A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez: nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erőszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával.

Miért nevezhetjük mindezt fasizmusnak, még ha "poszt"-nak is?

A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját.

A fölvilágosodás előtt az állampolgárság kiváltság volt, magasrendű státus, amelyet a származás, az osztály, a faj, a felekezet, a nem, a politikai részvétel mértéke, az erkölcsök, a mesterség, a protekció és az állami akarat korlátozott, nem beszélve az életkorról és a tanultságról. Érdemes volt a politikai közösség aktív tagságát áhítani, a civis Romanus sum egyfajta nemességet jelentett. Az állampolgárságot kiterjesztő eljárások lehettek nagylelkűek vagy szűkmarkúak, a szabály mindenesetre úgy szólt: állampolgár rangját a törvényhatóság adományozhatta, szükség és belátás szerint. A keresztyénség a sztoikusokhoz némileg hasonlóan ezt a korlátozott állampolgárságot igyekezett meghaladni, és másodrangúnak, illetve mellékesnek minősítette a megtértek, az üdvözültek virtuális közösségéhez képest. A bűntől való megszabadulás fontosabb volt, mint a városállami honpolgár szabadsága (freedom of the city). A honpolgárság hosszú középkori hanyatlása során a politikai közösség aktív tagságának követelését háttérbe szorította az igazságos kormányzás igénye, a honpolgári derekasság hadi virtussá zsugorodott.

Amint az állampolgárság és az emberi méltóság közé egyenlőségjel került, kiterjesztése minden osztályra, minden foglalkozásra, mindkét nemre, minden fajra, felekezetre és lakóhelyre már csak idő kérdése volt. Ez után az általános szavazati jog, a kötelező katonai szolgálat és az állami közoktatás következett szükségképpen. Sőt, ha egyszer minden ember képes a honpolgár magas állását elérni, akkor az újonnan egalitárius politikai közösségen belüli nemzeti szolidaritás a nyomor megszüntetését követelte meg: mindenkinek méltó anyagi egzisztenciát és a személyes függőség, szolgaság maradványainak fölszámolását. Az államot, amely állítólag mindenkit képviselt, rábírták, hogy ne csak csekélyke jólétet juttasson a legtöbb embernek, hanem a szabadidő (leisure, loisir) minimumát is, ami egykor kizárólag úriemberek kiváltsága volt, hogy módunk nyíljék játékra, a kultúra áldásainak élvezetére. A haladás a fölvilágosodás örökösei, a liberális, a szociáldemokrata és más haladó gondolkodók szemében egyetemes állampolgárságot jelentett – azaz a politikai állapot egyenlőségét, a lehetőleg egyenes beleszólást bármelyik közösség közügyeibe -, olyan társadalmi állapottal és racionalitásmodellel egyetemben, amely mindezt lehetővé tette. Némelyek számára a szocializmus a fölvilágosodás tervének egyenes folytatása és kiszélesítése volt. Mások, mint Karl Marx, úgy vélték, hogy a fölvilágosító terv kiteljesítéséhez forradalomra van szükség (az értéktöbblet kisajátításának eltörlése, a társadalmi munkamegosztás megszüntetése). Az viszont valamennyiük számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberi és a politikai állapot egyesítése erkölcsi szükségszerűség.²

A burzsoá társadalom tizenkilencedik századi vad elutasítása, ami egy ideig közös alapot szolgáltatott a kulturális avantgarde és a politikai radikalizmus számára, abból a meggyőződésből eredt, hogy az egész folyamat, úgy, ahogy valóságosan van, és nem csak látszat szerint, csalás, az egyén szabadsága pedig egyáltalán nem az, aminek föltüntették, de nem néhány magányos gondolkodónak abból a meggyőződéséből, hogy maga a kísérlet érdemtelen a folytatásra. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett mások is attól tartottak, hogy a fokozódó egyenlőség a középosztály alatt és fölött mindenkit burzsoá filiszterré tehet. A haladó forradalmárok ugyancsak Új Férfit és Új Nőt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belső démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége.

Ez a kaland az 1914-es összeomlásba torkollott. A fölvilágosodás, különösen a demokratikus szocializmus és a progresszív társadalmi reform eszméjének bukására a fasizmus fogalmazta meg a leghatározottabb választ. A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is. Ámde képes volt szétzilálni a modern társadalom regulatív vagy határ-kulcsfogalmát, az univerzális állampolgárságot. Az idő tájt már úgy gondolták, hogy az állam mindenkit képvisel és védelmez. Hogy ki a barát és ki az ellenség, ezt nemzeti vagy országhatár határozta meg. Az idegenek ellenségek lehetnek, de aki polgártársunk, az nem. Carl Schmitt, a fasizmus jogteoretikusa, a Harmadik Birodalom politikai teológusa ellenében: a szuverén nem döntheti el egyszerű akaratnyilvánítással, hogy ki barát, és ki ellenség. Másfelől Carl Schmittnek igaza van: belső ellentmondás van az univerzális állampolgárság eszméjében, mivel a modern társadalom domináns intézménye, a nemzetállam egyszerre univerzalisztikus és parokiális (mivel területi jellegű). A liberális nacionalizmus, eltérően a sovinizmustól és a fasizmustól, korlátozott, ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus. A fasizmus aztán véget vetett ennek a tétovázásnak: immár szuverénnek kellett kimondania, ki tartozik és ki nem tartozik bele a honpolgárok közösségébe, és az állampolgárság határozott rendelkezésének lett a függvénye.

Az egyetemes állampolgárság ellenzése szerintem a fasizmus legfőbb jellegzetessége. És most ennek a mégoly mérsékelt univerzalizmusnak az elutasítását látjuk demokratikus körülmények között (még csak nem is pusztán a demokrácia köntösében) megismétlődni. A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt. Ezt nyíltan ki kell mondani.

Van abban logika, hogy a nácik miért fosztották meg éppen a kommunistákat, a zsidókat, a homoxeszuálisokat és az elmebetegeket honpolgári, következésképpen emberi mivoltuktól. (A vasgárdisták hírhedt ideológusa, a finom tollú esszéista, E. M. Cioran rámutatott, ha valaki nem ember, de az szeretne lenni, ti. a zsidók, ezt az ellentmondást gyors, és lehetőleg önkezükkel végrehajtott kivégzésükkel lehet megszüntetni és megoldani, mondja az előkelő és máig ünnepelt esztéta.)

Az embereknek ez a náci kategorizálása a fölvilágosodás befogadói tervének (project of inclusion) kulcstípusait állítja elénk. A kommunisták testesítik meg a lázadó "alantas típust", a gyökértelen univerzalizmus által fölhozott vezértelen és iránytalan tömeget; a zsidók: az a közösség, amely saját politikai hatalom nélkül vészelte át a keresztyén középkort, amelyet kényszer nélküli tekintély irányított, a Könyv népe, amelytől távol áll a háborúság. A homoszexuálisok: akik nem tudnak vagy nem akarnak utódokat nemzeni, nem gondoskodnak örökösről és folytatásról, élő cáfolatai a természet és a történelem állítólagos összhangjának. A szellemi fogyatékosok: olyan hangokra figyelnek, amelyeket mi többiek nem hallunk, más szóval olyan emberek, akiknek elismerése erkölcsi erőfeszítést kíván és nem közvetlenül ("természetileg") adott, akik csak úgy lehetnek képesek a beilleszkedésre, ha törvénybe iktatjuk az egyenlőtlenek egyenlőségét.

Állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítése persze nem fasiszta találmány. Miként arra Michael Mann úttörő tanulmányában³ rámutatott, a "mi, a nép" (we the People) hagyományos kifejezés nem vonatkozott a fekete rabszolgákra, sem a "rézbőrű indiánokra" (Amerika őslakosaira). Az újkori demokráciák etnikum, régió, osztály és felekezet szerinti nemzetdefiníciója egyaránt vezetett genocídiumhoz "kívül" (a telepesek gyarmatain) és a demokratikus vagy féldemokratikus, ill. autoritárius (de nem totalitárius) kormányok irányította nemzetállamon belül (ld. a modernizáló török nacionalisták által elkövetett örménymészárlást). Amennyiben a szuverenitás a népben lakozik, akkor annak a területi és demográfiai meghatározása, hogy mi a nép, döntő jelentőségű. Az államszocialista (kommunista) és forradalmi nacionalista (harmadik világbeli) rezsimek legitimációjának és ál-aufklérista nemzetdefiníciójának visszavonásával – mely definíció inkább volt teleologikus, mintsem kauzális, azaz a nemzetnek kellett azt a küldetést betöltenie, ami a politikai közösség föladata lett volna – csak a faj, az etnikum és a felekezet maradt, ezek testesítették meg az "államalakítás" jogcímét, jogosultságát (vö. Jugoszlávia, Csehszlovákia, az egykori Szovjetunió, Etiópia-Eritrea, Szudán stb.).

A bevándorlókból, sőt őshonos kisebbségekből Litvániától Kaliforniáig mindenhol ellenség lett, akiktől elvárták, hogy szó nélkül tűrjék állampolgári és emberi jogaik összezsugorítását, majd fölfüggesztését. Az Európai Unió hajlama a nemzetállam gyöngítésére és a regionalizmus erősítésére (ami extrapolálva, Brüsszel és Strasbourg központi hatalmát erősítheti) etnicizálja a versengést és a területi egyenlőtlenséget (ld. az Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia és Andalúzia, Délkelet-Anglia és Skócia, Flandria és Vallónia, ill. a Bretagne és Normandia közötti ellentétet). Az osztályellentétek is etnikai, faji természetűvé válnak (etnicizálódnak, rasszosodnak), a nagyvárosok beilleszkedett és biztonságban élő munkásosztálya és alsó középosztálya áll szemben a perifériáról érkező új bevándorlókkal, amit a bűnözés és közbiztonság problémájaként értelmeznek (fejtenek meg).⁴ A magyar és a szerb etnicisták azt állítják, hogy a nemzet ott van, ahol történetesen magyar vagy szerb származású emberek élnek, tekintet nélkül állampolgárságukra vagy történelmükre, avval a korolláriummal, hogy nemzetállamaik etnikailag, fajilag, felekezetileg vagy kulturálisan "idegen" honpolgárai nem tartoznak ténylegesen a nemzethez. A nemzetfogalom fokozódó depolitizálása (elcsúszás a kulturális definíció irányába) a diszkriminációnak mint "természetesnek" az elfogadását eredményezi. Ezt a beszédmódot (discourse) nyíltan használja a jobboldal Kelet- és Közép-Európa parlamentjeiben és utcai tüntetésein, Ázsiában és egyre gyakrabban "Nyugaton" is. Tagadhatatlan, hogy az egalitárius jóléti rendszerek és a pozitív diszkriminációs technikák ellen irányuló támadások mögött ott a sötét fajgyűlölő szubtextus, amihez sok helyütt brutális, rasszista rendőri föllépés és "polgárőrségi" önbíráskodás társul. A honpolgárság, egyenlőség és terület között egykor szükségesnek és logikusnak tartott kapocs eltűnhet abban, amit a harmadik út teoretikusa, a korábban marxizáló szociológus, Anthony Giddens a felelős kockázatvállalók társadalmának hív.

A jelenséget mind ez ideig legmélyrehatóbban Georges Bataille elemezte "La Structure psychologique du fascisme" (A fasizmus lélektani struktúrája) c. művében⁵, a homogeneitásról vallott és a heterogeneitásról megkülönböztetését érvényesíti itt is. Leegyszerűsítve: a homogén társadalmat a munka, a csere, a hasznosság, a szexuális elfojtás, a méltányosság, a higgadtság és a gyermeknemzés jellemzi. Ami heterogén, az "magában foglalja az improduktív költekezés minden következményét (a szent dolgok ennek az egésznek képezik részét). Minden beletartozik, amit a homogén társadalom mint hulladékot vagy mint magasabb rendű transzcendens értéket elutasít. Ideszámítanak az emberi test váladékai és hasonló anyagok (szemét, férgek, stb.) is; testrészek; erotikus kisugárzású személyek, szavak vagy cselekedetek; különféle tudattalan folyamatok, mint az álmok és a neurózisok; mindezok a kései elemek vagy társas formák, amelyeket a homogén társadalomnak nincs ereje befogadni: csőcselék, harcosok, arisztokraták és lecsúszottak osztályai, különféle erőszakos, legalábbis a hatalomnak alá nem vetett egyéniségek (őrültek, vezérek, költők, stb.); … erőszak, kicsapongás, önkívület és téboly jellemzi a heterogén elemeket … A mindennapi élettel szembeállítva a heterogén létezést úgy ábrázolhatjuk, mint valami mást, összemérhetetlent (inkommenzurábilist), amennyiben ezeknek a szavaknak az érzelmi tapasztalásban meglévő pozitív tartalmakat tulajdonítjuk."⁶

A szuverén hatalom Bataille (és Carl Schmitt⁷) szerint pre­modern, szakrális változataiban (isteni jogon [by Divine Right] uralkodó királyok) lényegénél fogva heterogén, és éppen ez a heterogén jelleg válik láthatatlanná a kapitalista demokráciában, ahol a szuverén állítólag személytelen jogrend révén uralkodik, amely egyenlően vonatkozik mindenkire. Ez az, aminek fölfedésén vagy leleplezésén a fasiszta diktatúra ügyködik. Ez magyarázza a fasiszta diktatúra és az elszegényedett, rendzavaró lumpenmob kapcsolatát. És, teszem hozzá, pontosan ez vész el a posztfasizmusban. A szakrális uralom fasiszta újjáélesztése közönséges csalás. A heterogeneitás homogeneitásként alakoskodik. Ami végül a homogén szférában megmaradt, az a tiszta burzsoá (polgár) a citoyen (honpolgár) nélkül, a Napóleonjától határozottan és végleg elszakított Julien Sorel, a Dantonjától megfosztott Lucien Leuwen. A fasizmus, miután véget vetett a fölvilágosodás polgári megvalósításának (vagyis az egalitárius tőkés demokráciának), az improduktív haszontalanok (remetéktől és váteszköltőktől kezdve munkaképtelen, alkalmazhatatlan nincstelenekig és megszelídíthetetlen lázadókig) társadalmi kirekesztettségét természetbeni kirekesztéssé (azaz törvénytelen ["jogon kívüli", extra-legal] letartóztatásokká, éhínséggé és halállá) változtatta át.

Bataille jelentőségét a francia objektivista szociológia hagyományába ágyazva kell értelmeznünk, Durkheimtől, Mausstól és Halbwachs-tól kiindulva Kojeve-en át Paul Veyne-ig, ahol a politikai represszió és a kirekesztés nem morális vagy pszichológiai kérdés, hanem antropológiai. Bataille forradalmi bírálata a "heterogének", a "haszontalanok", a "felelős kockázatvállalónak" nem minősülő emberek kirekesztéséről olyan társadalom-, szexualitás- és vallásszemléletre támaszkodik – Durkheim és Marx kombinációjára, ha tetszik -, amely alternatívát kínálhat jelenlegi, összességében kantiánus ellenállásunknak a posztfasizmussal szemben. Moralizáló bírálatunk, bármennyire indokolt, mégis rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy fölismerjük a jelenségben rejlő csábítást, ami a barbár és elmaradott rasszisták, hordószónokok és csőcselékszervezők egyszerű megvetéséhez vezet, márpedig ez az emberi félelmeket és vágyakat illető igencsak antidemokratikus tudatlanság.

Ennek a tradíciónak az alternatív argumentuma (érvsora) abból a megfigyelésből indul ki, hogy az egalitárius jóléti államok összeomlásának következtében a szolidaritás, a testvériség és az irgalom (együttérzés) fókusza elmozdult. Ha nincs virtuálisan egyenlő állampolgárság, amelynek kivívását minden becsületes liberális demokratának és demokratikus szocialistának célul kellett volna kitűznie, a nagylelkűség szenvedélye sem elégülhet ki. A vérségi összetartozás (a feeling of fellowship towards kith and kin) a történelem tanúsága szerint kétségtelenül mindig is az altruizmus egyik legerősebb indítéka volt. Ez a fajta altruizmus, amelynek nincs honpolgári, egalitárius fókusza, meg fogja találni az uralkodó diskurzustól (discourse) kínált intuitív ismérveket (kritériumokat), amelyek függvényében meg tudja majd állapítani, kit vagy mit kell szolgálnia. Ha a honpolgári politika nem képes erre, a faji érzés vagy a kulturális közelségből eredő érzelmek biztosan képesek lesznek. Az azonosságot általában a rokonszenv és a fenyegetettség írja körül. Az nyer, aki mindezt eredményesen definiálja. Senki nem írja le jobban ezt az identitáspánikot, mint Bataille.⁸

A félőrült pornográf regényírót és ultrabaloldali szélsőségest, ahogy Bataille-t mind a mai napig in petto jellemzik, a tiszteletre méltó társadalomteoretikus aligha fogadja szívesen. Pedig elméletét, meglepő módon, az a náci rezsimről szóló, elismert alapmű igazolja, amelyet a német szakszervezetek legnagyobb jogi szakértője írt, akit ismét fölfedeztek mint elsőrangú elmét.⁹ A totalitarizmus nagymellényű filozófiáitól eltérően a nagyszerű Ernst Fraenkel így összegzi a náci törvényhozásról és bíráskodásról készített, részletekbe menő felmérését:

"A mai Németországban [ezt 1937-39 között írja] sokan úgy érzik, hogy a Harmadik Birodalom önkényuralma elviselhetetlen. Ugyanezek az emberek viszont elismerik, hogy a »közösség« gondolata, abban az értelemben, ahogy ezt német földön értik, csakugyan nagyszabású. Akik ilyen ambivalensen viszonyulnak a nemzetiszocializmushoz, két főbb tévképzetben leledzenek:

1. A Gemeinschaft (»közösség«) mai németországi ideológiája nem szolgál egyebet, mint a társadalom változatlanul fönnálló kapitalista struktúrájának elkendőzését.
2. Az ideológiai álarc (a »közösség«) szintén elmaszkírozza a rendeleti államot (Prerogative State) [Fraenkel megkülönbözteti a »normális«, ún. normatív, főleg a polgári jog területén működő államot a Führer-elvnek alárendelt kvázitotalitárius pártállamtól].

A Rechtsstaat (jogállam) helyettesítése a kettős állammal csak tünet. A gonosz éppen abban gyökerezik, amiben a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei valami csodálatra méltót találnak. Nevezetesen a közösség ideológiájában és a militáns kapitalizmusban, amit a Gemeinschaft (közösség) fogalmának éppenséggel el kellett volna rejtenie. Voltaképpen a kapitalizmus megőrzése érdekében van szükség Németországban az autoritárius kettős államra.¹⁰

A normatív állam (a "homogén társadalom") autonómiáját a náci Németország megőrizte egy korlátozott területen, főként ott, ahol magántulajdonról (persze ún. árja-tulajdonról) volt szó; a rendeleti állam a szűkebb értelemben vett politizálásban tűnt ki, úgymint a Párt privilégiumai, a hadsereg és a paramilitáris erőszakszervezetek, a titkosrendőrség, a szabadidő megszervezése, a Gleichschaltung, a személyzeti politika (kádercsere), a kultúra, az ideológia és a propaganda. A "kettős állam" az új szuverén schmittiánus (szabad, "egzisztenciális") döntéséből következett, amely elhatározta: mi jog és mi nem jog. De a szorosan vett kapitalizmus, a gazdaság szférájában nem volt rendeleti kormányzás (rule by decree). Ezért tehát nem igaz, hogy a náci vagy fasiszta kormányzat (governance) a maga egészében átfogóan önkényes lett volna. A rendeleti és a jogállam végzetes találkozását jól illusztrálja az a tény, hogy a Német Birodalmi Vasút az Auschwitzba tartó szörnyű transzportok lebonyolításáért a csoportos társasutazások esetén járó mérsékelt árú tarifát számította föl az SS-nek. De fölszámította!

A normatív állam (jogállam; Bataille "homogén társadalma") joghatósága alá tartozó alanyokat általában védte a jog, lett légyen az bármennyire kemény, ám különleges szabályok vonatkoztak az (önkényes) rendeleti állam hatókörébe tartozókra, egyfelől a náci párt törvény fölött álló vezetőire, beosztottaira, elkötelezett, militáns aktivistáira, másfelől az üldözött kisebbségekre, a törvényen kívül vagy alul. A fasizmus előtt a barát és polgártárs, ellenség és idegen képzetei egybeestek; egy kormányzat (government) se szándékozott hadat üzenni az országlakosok ellen, akik tagjai (habár olykor nem egyenlő tagjai) voltak a politikai nemzetnek: a polgárháború (régebben) azt jelentette, hogy nincs törvényesen létrejött ("legitim"), működő kormány (ui. a kormány hadviselő félnek számított a polgárháborúban, ezért nem lehetett a nemzet egyeteme fölött szuverén néphatalma). Polgárháború fölülről, amelyet békeidőben, nem forradalmi körülmények között indítanak, szembefordítja a szuverenitást a szuzerénnel, vagyis az alattvalóval. A legfőbb fegyvere ennek a módszeres polgárháborúnak, amelyben maga az állam az egyik hadviselő fél, az, hogy a rendeleti (prerogative) állam folyton módosítja az állampolgárság definícióját.

Mivel, hála a fölvilágosodásnak, az állampolgárság (a politikai közösség tagsága), a honpolgárság (nationality) és az emberség (humanitás, emberi mivolt) eggyéolvadt, ezért az állampolgárságból való kizárás szó szerint egyet jelentett az emberi nemből való kizárással. Tehát a jogi halál után szükségszerűen a természetes vagyis erőszakos halál, halál tout court következett. A fasiszta vagy náci népirtást (genocídiumot) nem előzte meg törvényes ítélet (még abban a csonka és csaló formában sem, melyben a Cseka "adminisztratív törvényszékei" ["trojkái"] fogalmazták meg ún. közigazgatási határozataikat); ez annak az erkölcsi ítéletnek volt a "naturalizációja" ("természetesítése"), amely az emberi állapot némely típusait alacsonyrendűként osztályozza. Mivel védelmet csak állampolgárság nyújtott, az állampolgárság hiánya lett az oka az emberi állapot szükségképpeni előföltétele – az élet – megszűnésének.

A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.

Ezért kell a kifejezést, még ha zavarbaejtő is, újjáéleszteni, mert a honpolgári, tehát az emberi állapot széthasításának alapvető fogalmi technikája kelt itt újra életre, ezúttal nem célratörő ellenforradalmi mozgalom keretein belül, hanem olyan fejlemények révén, amelyeket valószínűleg senki sem kívánt, és amelyeket névvel kell illetnünk. Ez a név a posztfasizmus.

Maga a jelenség többféle politikai folyamat metszéspontjából indult ki. Vegyük őket sorra.

A kritikai kultúra hanyatlása

A szovjet tömb 1989-i összeomlása után a társadalom gyökeresen átalakult. A burzsoá társadalom, a liberális demokrácia, a demokratikus kapitalizmus – ahogy tetszik – mindig is kontro­ver­ziális (vitatott) ügy volt; eltérően korábbi rezsimektől, a szembenállás kultúráját (adversary culture) teremtette meg (ez Lionel Trilling, majd Daniel Bell fogalma), és egész idő alatt hatalmas vetélytársai voltak mind a jobb-, mind a baloldalon, jobbról a trón és az oltár szövetsége, balról a forradalmi szocializmus. Mára mindkettő idejét múlta, ami súlyos válságot idézhet elő a kései modernizmus kultúrájában.¹¹ A radikális változás puszta gondolata (utópia vagy kritika) kikerült a retorika szótárából, a horizontot az tölti be, ami van, ami adott, egyszóval a kapitalizmus. A közkeletű szociális képzeletben az egész emberi kozmosz "homogén társadalom", tehát hasznos, jövedelmet teremtő, nemző, kiegyensúlyozott, vallástalan, ám egyben jouissant (élvező), szabad egyének meredeken fölívelő, egészséges immanenciája. Az állampolgárságot egyre inkább politikamentesen határozzák meg, olyan érdekek szerint, amelyeket nem állítanak többé szembe a közjóval, hanem egyesítik benne a belátáson, az értelmezésen, a kapcsolaton, a közös előfeltevésekre alapuló, önkéntes beleegyezésen keresztül. Ez olyan kép, amelyből a kötelesség és a kényszer, (az állandóan morális igazolásra szoruló) politika differencia specificá-ja föltűnően hiányzik. Ebben az elképzelésben a "civil társadalom" – önkéntes egyesülések (csoportosulások) olyan ködképe (nebula), amelyben a kényszer és az uralom szükségképpen nem játszik fontos szerepet -, állítólag bekebelezte a politikát és az államot. Ennek a fölfogásnak az a veszedelmes következménye, hogy a jog kényszerrel és uralommal való megalapozását nem figyelik árgus szemek, miközben bírálói in toto kifogásolják, megőrizve jellegzetes kormány- és államellenes alapállásukat – mert hiszen, ha egyszer a legitim kényszer nem igazolható, akkor semmiféle igazolást, így erkölcsi kontrollt sem kell keresni. A mítosz, miszerint a késő modern társadalom magva a "civil társadalom", elhomályosítja az egyre inkább a gyakorlati politizálás ügyeként szemlélt állampolgárság fogalmi határvonalát.

1989 előtt mindenki magától értődőnek vette, hogy a liberális – demokratikus – alkotmányos kapitalizmus politikai kultúrája kritikai kultúra, amely konfliktusban áll avval a rendszerrel, amely bár kelletlenül és vonakodva, de eltartotta. Az apologetikus kultúra az ősi birodalmak és az antiliberális diktatúrák sajátossága volt csupán. A kifinomult (highbrow) kétségbeesés járványos manapság. De a legalább hallgatólagos, implicit utópia támasztéka nélkül még a kétségbeesés sem működik. Mi az értelme az elméleti kapitalizmus-ellenességnek, ha a politikai antikapitalizmus nem vehető komolyan?

A radikális politizáláshoz kötődő kritikai kultúra hiányának váratlan következménye is van. Miként azt a huszadik századi politikai szociológia egyik legnagyszerűbb, legjózanabb mestere, Seymour Martin Lipset megjegyezte, a fasizmus a közép szélsőségessége (extremism of the centre). A fasizmusnak nem sok köze volt a passéiste, feudális, medievalista, arisztokratikus, monarchikus eszmékhez; többnyire antiklerikalizmus jellemezte, természetesen szembehelyezkedett a kommunizmussal és a társadalmi forradalommal, továbbá – akárcsak a liberálisok, akiktől szavazótáborát örökölte – gyűlölte a nagytőkés konszerneket, a szakszervezeteket és a szociális (jóléti) államot. Lipset klasszikusan rámutatott, hogy a jobb- és baloldalon egyaránt megmutatkozó szélsőségességek semmi esetre sem nevezhetők exkluzívnak: a nagyvállalatokat és a nagy államot (big business and big government) gyanakvással szemlélő kispolgári attitűdöt a végletekig lehetett fokozni, és fokozták is, ami aztán halálosnak bizonyult. A jobboldal és a közép szélsőségessége összefonódott a régi magyarországi, az ausztriai, a horvátországi és a szlovákiai álkeresztyén, klerikális és királypárti színezetű parafasiszta rendszerekben (a kifejezést Roger Griffintől kölcsönzöm), de a centrum szélsőségessége – bizonyította be Lipset – tetten érhető volt, és ma is az a választói földrajzban. Manapság a polgári középen kívül semminek nincs jelentősége a politika horizontján, tehát ennek extremizmusa fog valószínűleg visszatérni. (Ennek legjobb példája Jörg Haider és Szabadságpártja: libertárius/neoliberális nyelven is beszél, eszménye a tulajdonos kisember, határozottan kiáll a részvénnyel és saját otthonnal rendelkező kispolgár "demokráciája" mellett, nem kerget romantikus-reakciós nacionalista álmokat, viszont nem áll tőle távol a lokális (parochial) önösség és a rasszizmus. Amit manapság "jobboldalinak" tekintenek az Egyesült Államokban, azt a jobboldal bármely hagyományos rezsimje puccsnak minősítette volna, és fegyverrel fojtotta volna el, lévén az előbbi individualista, központosítás-ellenes, szembenáll a kormány erőszak-monopóliumával, ami minden konzervatív eszme alaptétele; a konzervatívok a le parti de l'ordre (a "rendpárt"), és mélységesen megvetik az önkéntes milíciát (polgárőrséget) és a plebs kultuszait.

A gyarmatbirodalmi korszak vége az 1960-as években és a sztálini (államszocialista, államkapitalista, bürokratikus kollektivista) rendszerek bukása az 1990-es években olyan folyamatot indított be, amilyen a tizenharmadik századi tatárjárás óta nem fordult elő: a megállapodott (established) államiság egészének átfogó és visszafordíthatatlannak tetsző összeomlását. Míg a bien-pensant ("helyesen gondolkodó", illedelmes) nyugati sajtó naponta távoli országok diktatúráinak fenyegetéseiről siránkozik, addig általában elfeledkezik a hatalom nélküli vezetők keménylegény dumája mögött meghúzódó valóságról, vagyis arról, hogy senki nem akar nekik engedelmeskedni. A régi, korhadó és népszerűtlen nemzetállam – a mai napig az egyetlen intézmény, amely polgárjogokat képes volt biztosítani, csöppnyi szociális segítségnyújtást, valamiféle védelmet a kalózbandák és harácsoló, felelőtlen vállalkozói "elitek" erőszakosságával szemben -, vagy kihalt, vagy ki sem alakult a világ szegényebb tájékainak nagy részén. A szubszaharai Afrika országainak többségében és az egykori Szovjetunióban nemcsak a menekülők, hanem az egész népesség "államtalannak" ("hontalannak": stateless, heimatlos, apatride) nevezhető. Több évtizedes szédült iparosítás (ld. a vízi erőművek rémtörténetét mindenfelé a harmadik világban és a volt keleti tömbben, vö. Arundhati Roy könyvével az indiai vízügyi katasztrófáról) után visszatérni az önellátó gazdálkodáshoz ("túlélési gazdálkodás", subsistence economy) és a "természetes" cserekereskedelemhez, olyan környezetrombolás közepette, amelyben a banditizmus látszik a társadalmi szerveződés egyetlen hatékony módszerének, igazán semmi értelme. Afrika és a volt szovjet Eurázsia lakói nem a túl nagy, hanem a hiányzó állam miatt haldokolnak.

A fölszabadítási mozgalmak hagyományosan kivétel nélkül a megcsontosodott kiváltságok ellen irányultak. Az egyenlőség mindig az uralkodói csoportok költségén valósult meg: a szekularizáció az egyházfejedelmek hatalmát csökkentette, a szociális törvénykezés csökkentette a pénzemberek (the moneyed interest) profitját, az általános szavazati jog eltörölte a földbirtokos arisztokrácia és a noblesse de robe tradicionális politikai osztályát, a kommersz popkultúra diadalmasan lesöpörte a haladó értelmiség ideológiai előjogait, az ingázók társadalmának horizontális mobilitása és az elővárosok elterpeszkedése véget vet a helyi szintű pártpolitizálás uralmának, a fogamzásgátlás és a fogyasztói hedonizmus fölszámolja a család patriarchális rendjét: veszteség is, nyereség is. Minden lépés a nagyobb szabadság felé csorbítja valakinek a kiváltságait, a változással járó fájdalomról nem is szólva. Elgondolható volt, hogy a törvényen kívüli és kiszolgáltatott, elnyomott alsóbb néposztályokat gazdasági, politikai és erkölcsi kereszteshadjáratokkal sikerült földszabadítani; volt valaki, akitől el lehetett venni az ebül szerzett jószágot. Ezt a jószágot pedig szétosztották volna a lakosság arra legérdemesebb csoportjai közt, amelyek ezért cserébe szilárdabb társadalmi összhangot, politikai nyugalmat és biztonságot kínáltak a népszerűtlen, privilegizált eliteknek, s így enyhültek volna az osztályok közötti villongások. Hatalmat kínálni a népi osztályoknak azt jelentette, hogy ezek társadalmi érdekeltségre tettek szert, miközben a stabilitásban és a politikai cselekvőképességben az egyre kevésbé forradalmi proletariátus egyre inkább közérdeket látott. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos uralkodó rétegek az évszázados konfliktus és fájdalmas lemondások után megkötötték a szociáldemokrata alkut. Ilyen fölszabadító mozgalom, akár erőszakos, akár békés, ma elképzelhetetlen a föld rabjai számára.

Senki nem zsákmányolja ki őket. Nincs kisajátítható extraprofit, sem értéktöbblet. Nincs monopolizálható társadalmi hatalom. Nincs kultúra, amelynek dominanciát (uralmat) lehetne vagy kellene szerezni. Az új államtalan társadalmak szegényei – a "homogén társadalom" szempontjából – teljesen fölöslegesek. Nem kizsákmányolják, hanem elhanyagolják őket. Nincs túladóztatás, mert nincs bevétel. Nem lehet szó a kiváltságok újraelosztásáról, nincsenek kiváltságok, kivéve azokat, amelyeket átmenetileg egyszer-egyszer géppisztollyal sikerült kiharcolni.

A kiéheztetett populációknak nem kínálkozik más kiút emberinek aligha nevezhető körülményeik közül, mint elmenni. Az ún. centrum, amely távolról sem zsákmányolja ki a perifériáját, csak arra törekszik, hogy a külföldi és rendszerint színesbőrű nincsteleneket távoltartsa (a jelenséget eufemizmussal "demográfiai nyomásnak" nevezik), továbbá, hogy a gazdag országok határain félelmes sorompókat állítson, miközben nemzetközi pénzügyi bürokráciánk további deregulációt, liberalizációt, kevesebb államot és kevesebb kormányt javall olyan országoknak, ahol nincs állam és nincs kormány, és amelyek épp ezért pusztulnak el.

A "humanitárius háborúkat" azért vívják, hogy a menekülő tömegek ne özönöljenek be hozzánk, és ne dugaszolják el a Nyugat enélkül is szétesőben lévő jóléti rendszereit. A mai világban kizárólag a működő nemzetállam honpolgársága révén lehet jóllakni. Ám ez az állampolgárság csak nagyon kevesek kiváltsága. A fölvilágosodás az állampolgárságot minden emberi lény szükségszerű és "természeti" állapotába vette föl, és ez most visszájára fordult. Az állampolgárság egykor nemzeteken belüli privilégium volt. Napjainkban némely nemzetek legtöbb tagjának a kiváltsága. Ezt a nagyon ritka kiváltságot ma csak a virágzó tőkés nemzetállamok lakói élvezhetik, miközben a világ népességének többsége még csak nem is törekedhet a honpolgári állapotra, és az állam előtti (törzsi, vérségi) védelem relatív biztonságát is elveszítette. Az állampolgárság (az egyénre ruházott hatalom és méltóság jól szervezett egalitárius politikai intézmény keretein belül) és a politika alatti emberiség kettészakítása ma már hiánytalan, a fölvilágosodás műve visszavonhatatlanul elveszett. A posztfasizmusnak nem kell állampolgárnak nem minősülő alattvalóit marhavagonokba terelnie ahhoz, hogy meghaljanak, épp ellenkezőleg: meg kell akadályoznia, hogy további nem-állampolgárok arra a vonatra szálljanak fel, amely a túlcsorduló kukák boldog világa felé robog. A posztfasiszta mozgalmak a termelékeny hasznosság "homogén" világszemléletének alapján mindenütt, de különösen Európában bevándorló-ellenes mozgalmak. Nem egyszerűen faji és osztálykiváltságokat védelmeznek a nemzetállamon belül (azt is teszik), hanem a gazdag nemzetállamon belül univerzális állampolgárságot védik a minden emberi lény virtuális-univerzális honpolgárságával szemben, amely nincs tekintettel földrajzra, anyanyelvre, fajra, felekezetre, szokásokra. Az "emberi jogok" közkeletű fogalma megvédheti az embereket a zsarnok jogtalanságától, de nem óvhatja meg a kormányzás hiányának (no rule) törvénytelenségétől.

A posztfasizmus alfajai

Sokszor megfeledkeznek arról, hogy korunk globális kapitalizmusa másodkiadás. Az 1914 előtti, valutaszabályozók nélküli (pl. aranyalapon nyugvó) és szabadkereskedelmi kapitalizmusban, mikor a világon még nem volt vízum, sem munkavállalói engedély, amikor vállalatok anélkül szállítottak hadianyagot az ellenséges csapatoknak, hogy a kormány és a sajtó csak egyet is nyivákolt volna, a tőke és a munkaerő szabad áramlása előtt többé-kevésbé nyitva állt az út (lehet, hogy egyenlőtlenebb, de szabadabb világ volt). Evvel összehasonlítva mindazt, amit ma "globalizációnak" szoktak hívni, igen szerény vállalkozás azoknak az etatista és dirigista jóléti nemzetállamoknak a fokozatos és félénk lebontása, amelyek a régimódi szociáldemokrácia egalitárius alkujára épültek; annak a szociáldemokráciának az alkujára, amelynek (a modern nemzetek gerinceként felfogott) választói tábora, a rust belt, fémipari munkásosztály széthullik darabokra. A globalizáció szabaddá tette a tőkeáramlást. A spekulációs tőke mindenütt megjelenik, ahol a befektetés "ésszerűnek" tetszik; általában olyan területeken, ahol alacsonyak a bérek, és a szakszervezetek meg a környezetvédő mozgalmak nem túl harciasak. A munkaerőnek, nem úgy, mint a tizenkilencedik században, nem jár ki ugyanez a szabadság. Spiritus flat ubi vult, a tőke oda megy, ahová akar, pillanatnyilag leginkább a cybertérbe, de a munkaerő szabad áramlását merev nemzeti szabályozással nehezítik. Az áramlás mindvégig egy irányú: a tőke erősítheti pozícióját, ám a munkaerő – főként a periféria szegény országainak gyönge minőségű és alacsony hatékonyságú munkaereje – nem. Tőkének dereguláció, munkaerőnek szigorú szabányozás.

Amennyiben a munkaerő megreked a periférián, be kell érnie a sweatshops (az ún. "izzasztók", Latin-Amerikában: maquila­doras) éhbérért végzett robotjával. A bármiféle kísérletet a magasabb fizetésért vagy a jobb munkafeltételekért nem erőszakkal, sztrájktörőkkel, vagy katonai államcsínyekkel fojtják el, hanem a tőke csöndes menekülésével, miközben homlokát ráncolja a pénztőke és nemzetközi meg nemzeti bürokráciái, amelyek majd eldönthetik, hogy ki érdemelte ki a támogatást vagy az adósságelengedést. Hogy Albert O. Hirschmant idézzük: szólni (mármint tiltakozni) lehetetlen, sőt, értelmetlen, csak a kivonulás, az exodus marad, és ezt a posztfasizmus föladata megakadályozni.

Nem is történhetett másként, mint hogy az új újbaloldal (a The New Republic "tébolyultnak" nevezi) az osztályharc helyett az emberi jogok jelszavait választotta. Ha belepillantunk a Die Tageszeitung (vagy taz), az Il Manifesto, a Rouge vagy a Socialist Worker (London) számaiban, azt találjuk, hogy elsősorban menedékjog-igénylőkről, (legális vagy illegális, sans-papiers) bevándorlókról, "önkényes" lakásfoglalókról (squatters) hajléktalanokról, cigányokról és hasonlókról írnak. Ezt a taktikát az univerzális állampolgárság szétesése, az akadálytalan globális tőkemozgások, az új technikai eljárások munkásokra és fogyasztókra gyakorolt hatása, valamint a globális szubproletariátus lassú halála kényszeríti rájuk. Ezenkívül szembe kell nézniük a legbrutálisabb osztálypolitika újjáéledésével a Tony Blair-féle Harmadik Út alakjában. A neo-neoliberális állam hivatalosan visszavonta kötelezettségeit a "heterogén", nem termelékeny populációk és csoportok iránt. Hogy a workfare (a közmunka ellenében, a minimálbér alatt folyósított munkanélküli-segély) pedagógiai "gondolata" (Clinton, Blair) a munkanélküliséget burkoltan bűnnek mondja ki; hogy a segélyre szorulókat "a nép ellenségeinek" tekintik; hogy a szociális támogatást adókedvezményre váltják, amiből következően akik nem érik el az adókötelezettség alsó határát, nem minősülnek segélyre érdemesnek; hogy a jövedelempótló támogatást az "illetékes hatóságok" által megfelelőnek tartott családformáktól, együttélési szokásoktól és lakáskörülményektől teszik függővé; az underclass fogalmának növekvő etnicizálása, rasszosítása és szexualizálása; hogy a társadalmi szolidaritás helyét az etnikai vagy faji szolidaritás veszi át, hogy a másodosztályú állampolgár fogalmát nyíltan elismerik; hogy a rendőrség hallgatólagosan mint fajvédelmi erő léphet fel; hogy az emancipáció gondolatát az érdemes szegénynek (the deserving poor) juttatott privilégiumok (úgymint EU-, OECD- vagy WTO-tagság) eszményére cserélik; és hogy az EU bővítése elleni racionális érveket rasszista/etnicista uszítássá változtatják – mindez az állampolgári, egyben emberi közösséget megbontó posztfasiszta stratégia része, az állampolgárság faj, osztály, felekezet, kultúra és etnicitás szerinti adományozásának vagy megtagadásának fölújított gyakorlata.

A legalsóbb osztályok (az underclass) megkettőzése (a globális underclass külföldön plusz a "heterogén" semmirekellők itthon), az underclass egyik ("hazai") részének szembeállítása a ("külföldi") másikkal, amely persze az ellenség: ez adja a posztfasizmusnak eddig hiányzott populista (népi) dimenzióját. Nincs kegyetlenebb ellensége a bevándorló "vendégmunkásnak" vagy menedékesnek, mint a hanyatló lumpenproletariátus, amely nyilvánosan a futballpályák keménymagjának szélsőjobbos huligánjai között mutatkozik meg. Megeshet, hogy a lagertől lerészegedő tahók nem tudják, hogy a lager nem csak egy olcsó európai sörfajta, hanem a koncentrációs tábornak is a neve. Attól még a tudattalan szójáték metaforikus – ha nem szimbolikus – erejű.

A közép újfajta szélsőségességével állunk szemben. Ez az újfajta szésőségesség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, elődeitől eltérően nem fenyegeti a "homogén társadalom" közönségén (constituency) belüli liberális és demokratikus hatalomgyakorlást (rule). A kettévágott közösségben a szabadság, a biztonság, a prosperitás egészében zavartalan, legalábbis a termelő és nemző többségen belül, amely némely gazdag országokban a fehér állampolgárok összessége. A "heterogén", rendszerint faji kisebbségeket nem üldözik, csak elhanyagolják, margi­nalizálják, arra kényszerítik, hogy a többségi társadalom életmódjától teljesen idegen módon éljenek (ami persze olyakor minőségben többet jelenthet a többség puszta munka- és egészségmániájánál és mértéktelen fogyasztásánál, pl. "úgy berúgni, mint egy lord" ma már szubproletárhoz és nem főúrhoz, pláne nem polgárhoz illő szokás). A kábítószer, amelyről egykor azt hitték, hogy tágítja és megemeli a tudatot, alig-alig pacifikálja azok semmittevését, akiken a társadalom nem kíván segíteni, sem embertársként elismerni őket. A legalsó rétegek "dionüszoszi" szubkultúrája tovább torzítja a kettéhasadt társadalmat. A nincstelenek politikai részvétele szóba sem jöhet, ehhez nincs külön szükség a szavazati jog korlátozására. Eltekintve a kezdő és erőtlen (új új-) baloldali radikalizmustól, amely olyan eltávolodott és elszigetelt, mint a tizenkilencedik század második felének anarchoszindikalista mozgalma, senki sem kívánja ügyüket képviselni. Hiányoznak azok a fogalmi szerszámok (conceptual tools), amelyeket a múltban a demokratikus és libertárius szocializmus kínált, a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsőségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. Elismerem, hogy a névválasztás goromba, de evvel is igyekeztem a figyelmet fölhívni a nyilvánvaló igazságtalanságra. A posztfasizmus rettenetes történelmi elődével csak itt-ott mutat folytonosságot. Természetesen a közép- és kelet-európai antiszemitizmus nem sokat változott, de nem középponti jelentőségű. Mivel a posztfasizmus csak ritkán ölt mozgalmi jelleget, inkább csak közállapot, amelyet gyakran ún. balközép kormányok menedzselnek, ezért intuitív meghatározása bajos. A posztfasiszták nem totális engedelmességről vagy fajtisztaságról szoktak beszélni, hanem az információs szupersztrádáról.

Mindenki ismeri azt az ösztönös dühkitörést a zárt ajtó láttán. Márpedig most több tízmillió éhező ember rázza a kilincset. A gazdag országok még rafináltabb zárakon törik a fejüket, eközben ők is egyre dühösebbek a kint várakozó betolakodókra. E düh részben újjáéleszti a náci és fasiszta Gedankengut-ot ("eszmekincs"), ami indokolt viszolygást fog kiváltani. A posztfasizmus azonban nem korlátozódik a korábbi tengelyhatalmakra és lelkes excsatlósaikra, legyen ez az alváltozat bármilyen förtelmes és ijesztő. A kelet-európai cigányokat (romák és szintik, hogy a politikailag korrekt elnevezést használjuk) egyszerre üldözi a helyi csöndbiztosság és a lakosság, ezért igyekeznek "a szabad Nyugat" felé menekülni. A Nyugat erre vízumkorlátozást vezet be a kérdéses országokkal szemben, hogy így akadályozza meg a tömeges menekültáradatot, és a kelet-európai országokat ünnepélyesen az emberi jogok tiszteletére szólítja föl. A hazai rasszizmus helyét átveszi a globális neoliberalizmus, és mindkettő a gyorsan rasszosodó, etnicizálódó hatalmon/uralmon nyugszik.

A multikulturális válasz csak az impotencia elkeseredett beismerése: a közszféra, a közügyek etnicizálódásának elfogadása – humánus és jószándékú kis gellerrel. Ezek a válaszok a vereséget vallják be, és az embertelent próbálják emberivé tenni. A terep, melyet a posztfasizmus választott, és amelyen a liberálisok igyekeznek vele megbirkózni, éppenséggel kedvenc területe, az etnikai hovatartozásé. Ez rendkívül kedvezőtlen pozíció. Ha nem sikerül a globális kapitalizmus problémáit újszerű módon megközelítenünk, a csatát bizonyosan el fogjuk veszíteni.

Az új típusú kettős állam mindezek ellenére él és virágzik. Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthető. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a "homogén társadalom" lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdő fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegződései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvűbbé válni. A baj az, hogy keveseké.

(Megjelent a Boston Review 2000. nyári és – rövidebb változatban – az East European Constitutional Review 2000. őszi számában, közölte a The Australian Financial Review. Megjelent, ill. sajtó alatt van több más nyelvű fordítása. Fordította: Battyán Katalin és a szerző az angol eredetiből.)

 

Jegyzetek

¹ Néhány érdekesebb angol cikk a legutóbbi fejleményekről: Harry Ritter, "From Habsburg to Hitler to Haider," German Studies Review, Vol. XXII, No. 2, 1999 május, pp. 269-284.; Jan Müller, "From National Identity to National Interest: The Rise And Fall of Germeny's New Right," German Politics, Vol. 8, No. 3, 1999 december, pp. 1-20.; Michael Mickenberg, "The Renewal of Radical Right," Government and Opposition, 2000 tavasz, Vol. 35, No. 2, pp. 170-188.; Jacob Heilbrunn, "A Disdain for the Past: Jörg Haider's Austria," World Policy Journal, Vol. XVII, No. 1, 2000 tavasz, pp. 71-78. Vö. Tamás Gáspár Miklós: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22., T. G. M.: "Sírrablók és halottgyalázók", Magyar Hírlap, 1999. november 16., T. G. M.: "Testvérünk, Haider", Népszabadság, 2000. február 5., T. G. M.: "A nemkívánatos osztrák", Népszava, 2000. február 25.

² Vö. G. M. Tamás, "Ethnarchy and Ethno-Anarchism" in: Social Re­search 63 (1996 tavasz), pp. 147-190.; idem., "The Two-Hundred Years War" in: Boston Review, 1999 nyár, pp. 31-36. [Magyarul: "Etnarchia és etnoanarchizmus", Világosság XXXIX, 1998/8-9.; T. G. M.: Törzsi fogalmak, I, Bp.: Atlantisz, 1999, 303-346.; "A kétszáz éves háború", Beszélő, 1999. július-augusztus, 28-41.]

³ Michael Mann, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing," New Left Review 235, 1999 május-június, pp. 18-45.

⁴ Lásd Mark Neocleous, "Against Security," Radical Philosophy 100, 2000 március-április, pp. 7-15. és ugyancsak tőle Fascism (Burkingham: Open University Press, 1997). A szociális állam (l'état social) büntető állammá (l'état pénal) fejlődésére rávilágít még Pierre Bourdieu.

⁵ Georges Bataille: "The Psychological Structure of Fascism" [La Critique sociale, 1933 november], in: Visions of Excess, ed. Allan Stoekl (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1993), pp. 137-160.; A "tömeg és erőszak" kérdésről ld. Étienne Balibar: Spinoza and Politics (London: Verso, 1988), pp. 105., 115-116 et passim, vö. Gilles Deleuze, Spinoza, Practical Philosophy, (San Francisco: City Lights, 1988). [Tkp. Spinoza et la politique, Párizs: PUF, 1985; Spinoza, Philosophie pratique, Párizs: Minuit, 1981.] Bataille fasizmus-elméletének érdekes liberális bírálata: Susan Rubin Suleiman tanulmánya: "Bataille in the Street", in: Bataille: Writing the Sacred, ed. Carolyn Bailey Gill (London: Routledge, 1995), pp. 26-45. A Bataille-kritikát nyilván az antisztálinista, forradalmi ultrabal kontextusán belül kell értelmezni. Bataille, Souvarine, Simone Weil és a titokzatos Laure (Colette Peignot) két kötetnyi levelezése: Laure: Une rupture, 1934, ed. Anne Roche, Jérőme Peignot (Paris: Editions des Cendres, 1999) és Georges Bataille: L'Apprenti sorcier, ed. Marina Galletti (Paris: Editions de la Différence, 1999). Még egy radikális fasizmuskritika a harmincas évekből: ld. Polányi Károly "The Essence of Fascism" in: Christianity and Social Revolution, ed. J. Lewis, K. Polányi, D. K. Kitchin (London: Gollancz, 1925), pp. 359-394. [Magyarul: "A fasizmus lényege", in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, pp. 295-337.]

⁶ op.cit., p.194. A fasizmus-esszé két érdekfeszítő vázlata: Cet Aspect religieux manifeste…" és "En effet la vie humaine…", in: Georges Bataille: Oeuvres completes, II (Paris: Gallimard, 1970), pp. 161-164. Vö. Antonio Negri elmélete a hatalmi ágak és a komplex hatalom viszonyáról: Insurgencies (Minneapolis: Minnesota University Press, 1999), pp. 1-36, 111-128, 212-229.

⁷ A Bataille és Carl Schmitt közötti párhuzamról ld. Martin Jay: "The Reassertion of Sovereignty in a Time of Crisis: Carl Schmitt and Bataille", in: Force Fields (New York: Routledge, 1993), pp. 49-60. Vö. Bataille Sovereignty című esszéje, The Accursed Share vols. 2-3. (New York: Zone Books, 1933), Vol. IIa&III. [Tkp. La Part maudite, Párizs: Minuit, 1967. Bataille összes műveit a Gallimard adja ki.]

⁸ Ld. Jean Piel: "Bataille and the World", in: On Bataille: Critical Essays, ed. Leslie Anne Boldt-Irons (Albany: SUNY Press, 1995), pp. 95-106.

⁹ Ernst Fraenkel: The Dual State [1941], (New York: Octagon, 1969). Vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution (Garden City, N.Y.: Anchor Doubleday, 1967), "The Third Reich and Business" c. fej., pp. 113-151.

¹⁰ Ernst Fraenkel, op.cit., p. 153.

¹¹ Vö. G.M.Tamás: "Democracy's Triumph, Philosophy's Peril", Journal of Democracy, Vol. 11, No. 1, 2000 január, pp. 103-110. A hagyományos politika riasztó alternatíváiról: ld. Jacques Ranciere: La Mésentente (Paris: Galilée, 1995), pp. 95-131.

Ma az izraeli gazdaság egész ágazatai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Arányuk Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

A minisztériumok által nyilvánosságra hozott statisztikák többéves követése meggyőzött bennünket arról, hogy a számok semmivel sem objektívebbek, mint bármilyen más, politikai manipulációnak kitett információ. Ha a kormányzat úgy tartja jónak, hogy – legalábbis papíron – csökkentse a vendégmunkások számát, akár egész foglalkoztatási ágakat is könnyen eltüntethet. Így például a Nemzeti Biztosítási Intézet (NBI) statisztikái – amelyek a Munkaügyi Minisztérium statisztikáinak is alapul szolgálnak – nem tartalmazzák a szociális ellátásban dolgozó (engedéllyel rendelkező!) vendégmunkásokat. Ez a hajlam még nyilvánvalóbb az olyan érzékenyebb kérdéseknél, mint például az (engedéllyel rendelkező ill. anélküli) Izraelben dolgozó palesztin munkások száma.

A Kav La'Oved a Munkaügyi Minisztérium, a Bank of Israel, a Nemzeti Statisztikai Hivatal által publikált hivatalos statisztikákat és a különböző gazdasági szervezetek sajtóban megjelenő felméréseit egyaránt nyomon követi. Figyelembe vesszük a Palesztin Hatóság által közölt ill. a külföldi nagykövetségek által rendelkezésünkre bocsátott információkat is. A források ezen széles skálája alapján meghatározott számok jelentősen felülmúlják a kormányzati jelentésekben publikált mutatókat, és komolyan megkérdőjelezik a hivatalos izraeli mutatók megbízhatóságát.

Alább következnek a Kav La'Ovednek a jelenleg Izraelben dolgozó palesztin és külföldi vendégmunkások minimális létszámára vonatkozó becslései.

Palesztin munkások

A Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Irodájának jelentése szerint Izraelben körülbelül 32 000 palesztin munkás dolgozik engedéllyel, és 40 000 engedély nélkül. A Palesztin Hatóság (PH) statisztikai irodája ugyanakkor 120 000-re teszi (internetes honlapján, beleértve a zsidó telepeken dolgozókat is) az engedéllyel ill. anélkül dolgozó palesztinok számát. Az izraeli biztonsági szervek becslése szerint 60 000 palesztin jár át engedély nélkül dolgozni Izraelbe, és további 20 000 a zsidó telepekre. Talán nem meglepő, hogy a biztonsági szervek becslése közelebb áll a PH mutatójához, mint a Munkaügyi Minisztérium adatához – az érdekek itt is közrejátszanak: az előbbi nem akar tudomást venni az illegális palesztin munkavállalókról – a "palesztin munkahelyek Izrael biztonságát jelentik" szlogen értelmében. A Munkaügyi Minisztérium foglalkoztatási irodájáról pedig, amely a palesztinok legális foglalkoztatását szabályozza, könnyen kiderülhet, hogy feladata elvégzésére alkalmatlan, ha már egyszer az Izraelben dolgozó palesztinok 60%-a megkerüli az általa hozott szabályokat. És a végeredmény: 60 000 regisztrálatlan palesztin munkás Izraelben, akiknek a munkáltatói rendszeresen "csökkentik a költségeket" – ellenőrizetlenül.

Külföldi vendégmunkások

A Munkaügyi Minisztérium és a Statisztikai Hivatal adatai szerint Izraelben ma körülbelül 70 000 külföldi munkás dolgozik munkavállalási engedéllyel, további 70 000 pedig engedély nélkül. A Kav La'Oved más forrásokon alapuló becslése szerint a munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma valójában a hivatalos adat kétszerese.

A munkavállalási engedély nélkül dolgozók száma, a munkások anyaországának megfelelően rendezve, becsléseink szerint a következő:

Munkavállalási engedély nélkül dolgozók Izraelben
Jordánia, Egyiptom, Marokkó:	30 000
az egykori Szovjetunió	30 000
Fülöp szigetek, Thaiföld	25 000
Románia	15 000
Chile, Kolumbia, Ecuador, Brazília	12 000
Kína, India, Sri Lanka	10 000
Afrika*	10 000
Bulgária, Magyarország, Lengyelország	5 000
Törökország	4 000
Összesen	141 000
* Etiópia, Nigéria, Kenya, Ghána, Kongó, Sierra Leone és Dél-Afrika

A munkavállalási engedély nélküli palesztinokkal (körülbelül 60 000 emberrel) együtt ez 201 000 engedély nélküli vendégmunkást, a teljes munkaerő közel 10%-át jelenti! Hozzájuk számítva még a 110 000 legálisan dolgozó külföldit (40 000 palesztint és 70 000 vendégmunkást), 311 000, az izraeli gazdaságot építő munkást kapunk – ez a munkaerő 14%-a. A vendégmunkások aránya így Svájc kivételével Európa bármelyik országánál magasabb. A szociális jogokat nélkülöző olcsó munkaerő ezen tömege pedig magától értetődően károsan befolyásolja az érintett szektorokban dolgozó izraeliek munkafeltételeit.

Valójában ma az izraeli gazdaság egész ágai támaszkodnak majdnem kizárólag a vendégmunkásokra. Ez a helyzet a szociális ellátásban – és nemcsak az egyes háztartásokban, de a nyugdíjasotthonokban – is, jelentve nemcsak képzetlen (zömmel filippínó) ápolókat, de (zömmel az egykori Szovjetunióból érkezett) orvosokat, nővéreket is. A külföldről érkezett munkások többségben vannak az építőiparban, és az annak holdudvarában elhelyezkedő foglalkozásokban (mint például az ácsmunkák, csempézés, márvány) is, úgy a betanított, mint a szakértelmet kívánó (mérnök, elektroműszerész, daru- ill. nehézgépkezelő) munkákban. A szolgáltatási szektor egyre inkább rá van utalva a szállodákban, éttermekben, "yeshivákban" (vallási iskolák, ahol a munka szombati zsidó tilalma miatt akkor nem-zsidókat foglalkoztatnak), na és persze a magánházak takarításának nagy és nyereséges piacán dolgozó külföldiekre.

A fenti tények és az izraeliek foglalkoztatási helyzete között valószínűsíthető kapcsolatot nem bagatellizálhatjuk el. Hogy van összefüggés, Prof. Zvi Eckshtein, a tel-avivi Egyetem Közgazdasági Fakultásának feje, és Shlomy Prizet, az Applied Econo­mist Co. közgazdásza meggyőzően bizonyítja a napokban, a Ha'aretz nevű újság 2000. április 3-ai számában megjelent, "A munkanélküli ráta – a munkaerő-piaci politika eredménye" című cikkében.

A szerzők megállapították: "A munkaerőpiac ki van téve a vendégmunkások alacsonybérű kínálatának. A helyzet az 1960-as évek Európájához hasonló. Ott az 1970-es és 80-as évek növekvő munkanélkülisége a vendégmunkások befogadásának korlátozásához vezetett, vámokat és adókat róttak ki, hogy csökkentsék foglalkoztatásuk nyereségességét. Ma Európában egy vendégmunkás foglalkoztatása legalább annyiba kerül, mint egy állampolgáré. Izraelben egy izraeli munkás 43-67%-kal több órabért kap, mint vendégmunkás társa. Az egy izraeli munkásra eső tényleges adóráta 15,9%, az önfoglalkoztató vendégmunkásoknál csak 7,2%, a munkaközvetítőn keresztül elhelyezkedő vendégmunkásoknál pedig 9,1%.

A munkások jogai és az információ szabadsága

Mi történik akkor, ha munkáltatója kizsákmányol egy vendégmunkást, és azok az információk, amelyekre a munkavállalónak a jogi eljáráshoz szüksége lenne, egy a munkaadók túlkapásaitól való jogi érdekvédelmének garantálásával megbízott állami szervnél vannak? A józan ész megkövetelné, hogy a Munkaügyi Minisztérium Végrehajtási Osztálya által összegyűjtött adatok hozzáférhetőek legyenek a munkások számára, ha releváns információval szolgálhatnak a munkáltató által ki nem fizetett bérigények kapcsán. A Végrehajtási Osztály vezetői azonban nem így látják a dolgot.

Hogy a Végrehajtási Osztálynak részletekkel kellene szolgálnia a munkáltató személyéről egy olyan munkásnak, aki már 8 hónapja nem kapott bért?! Hogy a Végrehajtási Osztálynak információkkal kellene ellátnia a munkásokat a munkahelyükön végrehajtott vizsgálatok eredményeiről?! Ezeket az információ-kérelmeket Ephraim Cohen, a Munkaügyi Minisztérium Vendégmunkás Irodájának elnöke és Irit Einhorn-Nahmani, a minisztérium jogi osztályának ügyvédje kapásból utasította vissza. A Kav La'Oved és Donna Alexander, az Izraeli Emberi Jogi Szövetség (ACRI) képviselője csak egy munkáltató nevét kaphatta meg, miután ezért a főügyészhez folyamodtak.

Juan Tirát 1999-ben letartóztatták a munkahelyén, mert nem rendelkezett izraeli tartózkodási engedéllyel. A letartóztatást a Munkaügyi Minisztérium ellenőrei foganatosították. Azzal védekezett, hogy a munkáltatója nyolchavi bérrel tartozik neki, és addig nem tudja elhagyni az országot, amíg a bérhátralékot meg nem kapja. Tirának voltak bizonylatai az általa elvégzett munkaórákról, de azokról valamilyen okból hiányoztak a munkáltató azonosításához szükséges adatok – amelyek nélkül pedig nem lehet a munkáltató ellen pert indítani.

Hogy a munkáltatót azonosítsa, Sigal Rozen, a Bebörtönzött Vendégmunkások Forróvonalának képviseletében egy másolatot kért a Végrehajtási Osztály vezetőjétől a Juan Tira letartóztatásáról készült jegyzőkönyvből. Kérését visszautasították. Erre reagálva az ACRI ügyvédje, Donna Alexander a következőket írta Irit Einhorn-Nahmaninak, a Munkaügyi Minisztérium ügyvédjének:

"A Végrehajtási Részleg gyakorlata, a munkásoktól megtagadni az őket közvetlenül érintő információk kiszolgáltatását, sérti az eljárásjog azon alapelvét, hogy egy közszolgálatot ellátó szervnek kötelessége kiszolgáltatni az egyes személyeknek az őket érintő dokumentumokat… A Végrehajtási Részlegnek mint a munkások jogainak érvényesítéséért felelős szervnek, érdekeltnek kellene lennie abban, hogy a rendelkezésére álló információkat a munkások rendelkezésére bocsássa, ami lehetővé tenné utóbbiaknak, hogy jogaikat polgári peres úton érvényesítsék."

Dr. Einhorn-Nahmanit ez nem győzte meg, és ezt a 'komplex' kérdést a Legfelsőbb Ügyész hivatalához továbbította. Dr. Dalit Dror, az Igazságügyi Minisztérium vezető jogásza határozott jogi állásfoglalásában kötelezte a Munkaügyi Minisztériumot a kért információk kiszolgáltatására a munkások ill. ügyvédjeik részére:

"A Munkaügyi Minisztériumnak kötelessége az országban engedély nélkül tartózkodó illetve dolgozó vendégmunkásoknak az alábbi információkat kiszolgáltatni: a munkáltatókkal kapcsolatos részleteket, a Végrehajtási Részleg megfelelő vizsgálati jegyzőkönyveit, amennyiben ezek nem veszélyeztetik a Végrehajtási Részleg vizsgálatait, vagy nem tárnak fel olyan eljárásokat ill. információs forrásokat, amelyek megnehezítik a Részleg jövőbeli feladatainak ellátását. Ez a megállapítás egyenesen következik a Legfelsőbb Ügyészség elnökének és az igazságügy-miniszternek a vizsgálati anyagokhoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiből. Ezek elismerik a bűncselekmény sértettjének jogát a vizsgálati anyagokból jogai érvényesítéséhez szükséges információkhoz."

Ez a jogi állásfoglalás egy másik esetben is iránymutató. Ebben a Tadhar Ltd. Co.-t perelte be kifizetetlen jövedelméért 16 vendégmunkás. A Kav La'Oved által ügyük képviseletére felkért ügyvéd, Dr. Dan Ronen a Végrehajtási Osztálytól kérte a Tadhar elleni vizsgálat során feltárt bizonyítékok kiszolgáltatását. Ephraim Cohen így utasította vissza a kérést: "Nincs felhatalmazásunk arra, hogy a munkabérszámítással kapcsolatos anomáliákra vonatkozó információinkat a kérdéses munkaadón kívül bárkinek kiszolgáltassuk." Ez is jelzi, hogy a törvénynek a munkaadók számára előnyös értelmezése nemcsak ebben az esetben jellemzi a Végrehatási Osztály gyakorlatát.

A javasolt kollektív megállapodás hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat

1999. december 21-én a Histadrut és az Építési Fővállalkozók Szövetsége az építőiparban dolgozók kollektív szerződésének olyan kiegészítésében állapodott meg, amely kifejezetten hátrányosan különbözteti meg a vendégmunkásokat. A megállapodás érvényességének elengedhetetlen feltétele, hogy azt a Munkaügyi Minisztériumban a kollektív munkaszerződések iktatójában regisztrálják.

Egy a Kav La'Oved által megbízott ügyvéd, Dan Ronen levélben fordult az iktatóhoz, Yitzhaki úrhoz, kiemelve a megállapodás alábbi diszkriminatív elemeit: a megállapodás 7., a vendégmunkások jogait taglaló cikkelye megállapítja, hogy a Histadrut szakmai-szervezeti hozzájárulásra jogosult a vendégmunkások bérének 0,7%-áig. Mindezt abban a helyzetben, amikor ezek a munkások nem léphetnek be a Histadrutba, és nem szavazhatnak intézményeiben. Ez a cikkely lehetővé teszi a munkáltatónak, hogy "költségek" és "adósság" címén levonjon a munkás béréből, anélkül, hogy a munkás adósságáról bármilyen igazolást kellene bemutatnia. A munkáltató egyedül is jogosult elbírálni, hogy a munkás megszegte-e a vele kötött munkaszerződést, és hogy ezért mekkora kártérítéssel tartozik. A munkáltató hasonlóképpen jogosult arra is, hogy az "adósságokat" a munkás szerény nyugdíjjogait kiváltó megtakarítási számlájáról vonja le.

Jó hír, hogy az iktató felszólította a Histadrutot, adjon választ ezekre a vádakra, s addig is megtagadta az új kollektív szerződés regisztrálását.

Nem ez az első eset, hogy a Histadrut figyelmen kívül hagyja a munkások érdekeit. Amint arról 1999 márciusi hírlevelünkben beszámoltunk, a Munkaszövetség olyan kollektív megállapodásokat kötött több munkaközvetítővel, amelyek intézményesítették ezen vállalatok izraeli alkalmazottjainak hátrányos megkülönböztetését. Úgy tűnik, a Histadrut vezetőit a szervezet krónikus pénzügyi nehézségei újra és újra a munkások érdekeit sértő, de a szervezeti hozzájárulások begyűjtését biztosító szerződések megkötésére sarkallják.

"Kizsákmányolás" – a Bűnügyi Törvénykönyv 431-es cikkelye

Kav La'Oved a Fülöp-szigeteki szociális gondozó, Marisa Decano esete kapcsán – az illető hölgy a Ramat Gan-i Ms. Rina Barr otthonában dolgozott hét hónapig, egy penny fizetés, szabadnap és telefonhasználat nélkül, lelki és fizikai terrornak valamint megaláztatásnak kitéve – a Büntető Törvénykönyv (BTK) egy rejtett cikkelyére lett figyelmes, ez pedig a "kizsákmányolás". A felfedezést a Decano-eseten megbotránkozott Ramat Gan-i rendőrség jószolgálatainak köszönhetjük. Íme a 431-es cikkely, amely remélhetőleg segítségünkre lesz a munkások panaszainak kezelésében:

"Az, aki az alábbi helyzetekben más rászorultságát, fizikai vagy szellemi gyengeségét, tapasztalatlanságát vagy figyelmetlenségét kihasználja, egyéves szabadságvesztéssel sújtható:

1. Olyasmit követel meg vagy fogad el, amire a törvényi szabályozás nem jogosítja fel.
2. Valamilyen dologért vagy szolgáltatásért a szokásost indokolatlanul meghaladó árat követel meg vagy fogad el.
3. A szokásosnál indokolatlanul alacsonyabb árat fizet egy dologért vagy szolgáltatásért."

És mi történt a Decano-esetben? A rendőrség felszólította a munkáltatót, Rina Barrt Decano útlevelének és tulajdontárgyainak visszaszolgáltatására, valamint bérének megfizetésére. Ennyi. Kísérletünk arra, hogy a rendőrségre gyakorolt nyomással elérjük, ne zárják le az ügyet, nem volt sikeres – "a közérdek hiányára" hivatkoztak. Egy a Belbiztonsági Minisztériumnak (Rendőrség) küldött levélben érveltünk amellett, hogy a közösségnek valójában komoly érdeke, hogy a vendégmunkások kiszolgáltatottságát ilyen durván kihasználó munkaadókat elrettentsék.

(A dokumentum forrása: Kav La'Oved hírlevél, 2000 május. Fordította: Paul Valley)