Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy-Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban. A legendák és mindenekelőtt a visszaemlékezések úgy tartják, hogy ezeket a megmozdulásokat legnagyobbrészt diákok szervezték, sőt, talán ők is bonyolították le. A tények azonban egészen másról beszélnek. A diákok szinte sehol sem játszották azt az uralkodó szerepet, amelyet a legendagyártók és visszaemlékezők ma tulajdonítanak nekik. Ezzel szemben mindezek igen széles alapokon nyugvó, tömeges társadalmi megmozdulások voltak. Akadtak persze ott diákok szép számmal, de mellettük nagy tömegekben idősek, nők, szabadfoglalkozásúak, nemzetiségi, faji, vallási és etnikai kisebbségek képviselői, aktív katonák, ipari munkások és kormánytisztviselők éppúgy, mint gyarmati és függőségben élő népek képviselői, akik az utcára parancsolták vagy más módon szorongatták a kormányokat a fennálló hatalmi viszonyok és privilégiumok miatt. A hatvanas évek mellett valóságosan eltörpül 1848 jelentősége.
Körülbelül 1973-ra – plusz-mínusz néhány év – mindez hamvába holt, és elkezdődött a konzervativizmus megdicsőülésének és a rossz gazdasági helyzetnek az a korszaka, amely ma is tart. De hogyan érthetnénk meg ennek a szituációnak az eredetét? Látszólagos elkerülhetetlenségét? Létezik talán valamilyen specifikusan politikai összefüggés az 1960-as évek eseményei, valamint az ellenállhatatlan erők és az elzálogosított jövő jelenlegi világának kibontakozása között? Úgy vélem, igen.
Annak a kéttucatnyi vagy annál is több társadalmi és politikai mozgalomnak, amelyeket máig röviden az “1960-as évek” néven emlegetünk, némiképpen eltérő nemzeti és társadalmi forrásai voltak ugyan, mégis úgy tűnik, hogy rendelkeztek legalább három közös vonással. Elsősorban és a legnyilvánvalóbban arra törekedtek, az USA-ban és a Szovjetunióban egyaránt, hogy megakadályozzák kormányaikat abban, hogy háborúközeli helyzetbe sodródjanak, mint például Vietnam esetében. Ez az erőfeszítés részben arra irányult, hogy véget vessenek a két szuperhatalom közötti, globális instabilitással fenyegető hidegháborús nukleáris versengésnek. Ezek a mozgalmak figyelemre méltó sikereket értek el az Egyesült Államokban, Európában és Ázsiában (Indonézia kivételével), viszont csúfos kudarcot vallottak Afrikában és Latin-Amerikában.
Másodszor, és ez legalább annyira fontos, többé-kevésbé ambiciózus és hasonlóan radikális reformprogramjaikat összekapcsolták azzal a törekvésükkel, hogy megszabaduljanak az USA (illetve a Szovjetunió) által a 40-es évek vége felé rájuk kényszerített politikai korlátozásoktól, más szóval a hidegháború kényszerétől. A legtöbben kihasználták az Egyesült Államoknak a vietnami beavatkozás elhúzódása és sikertelensége miatti politikai meggyengülését. Másképpen fogalmazva, a hatvanas évek újból piacra dobták a régi princípiumot, amely szerint “Anglia hanyatlása Írország fölemelkedésének lehetősége”.
Ebből fakadóan, harmadszor: a más országokban kibontakozó mozgalmakat gyakran az Egyesült Államokban megnyilvánuló tiltakozások és egyéb akciók indították útjukra. Többek között ez volt a helyzet az USA-beli polgári jogok mozgalmának esetében, amelynek, véleményem szerint, mindenképpen nemzetközi és történelmi jelentősége volt. Okkal föltételezhetjük például, hogy az 1950-es évek végén lezajlott montgomery busz-bojkott vagy a délvidéki diák-ülősztrájkok a hatvanas évek elején igen rövid időn belül beindítottak vagy más módon befolyásoltak bizonyos társadalmi és/vagy politikai kitöréseket, gyakorlatilag az egész iparilag fejlett világban, s emellett számos nem ipari országban is.1
Nagy általánosságban azonban, ezek az USA által inspirált politikai és egyéb struktúrák alapjainak megingatására irányuló kísérletek a világ nyugati féltekén nem bizonyultak sikereseknek, különösképpen nem Latin-Amerikában, ahol a halálbrigádok és egyéb, az Egyesült Államok által kreált formációk egyszerűen megsemmisítették a korszak tiltakozó mozgalmait. A vereség másutt kevésbé drámai színezetet öltött, de semmiképpen nem volt csekélyebb.
Hangsúlyozom a ‘vereség’ szót, mivel szerintem fontos ezt belátnunk és ennek alapján kell egyértelműen meghatároznunk valós veszteségeinket, ahelyett, hogy a baloldali értelmezők szóhasználatában még ma is oly gyakori, steril mellékízű “egyfelől… másfelől…” típusú következtetéseket alkalmaznánk. Bármennyire értékesek is az 1960-as évek mozgalmainak szép számú közvetlen eredményei, amellett foglalok állást, hogy – a jelenlegi reakciós politikai kurzus hosszú időtartama és magas minősége alapján – leszögezzük: a hatvanas évek mozgalmai vereséget szenvedtek. Törekedtek rá, hogy az 1940-es évek politikai és egyéb hordalékát eltakarítsák, de nem sikerült nekik. E téren tehát vereséget szenvedtek, s e ténnyel szemben minden egyéb elhalványul. E vereség keserves mértékét egyértelműen meghatározza a “hatvanas évekkel” szembeni konzervatív reakció hosszú élettartama és alapossága, amelynek körülményei között máig élünk.
Vajon elkerülhetetlen volt-e ez a vereség? De ki válaszolhat egyáltalán az elkerülhetetlenségre vonatkozó kérdésekre? Én legalábbis nem állítom ezt magamról. Másrészt viszont e történelmi jelentőségű mozgalmak vereségéhez jelentős mértékben hozzájárult kezdeményezőinek meglehetősen gyanús politikai színezete, s talán még inkább az, hogy nem vettek tudomást a nagy léptékű üzleti törekvések világméretű előretöréséről, talán nem is látták azt és ezért nem is léptek föl vele szemben. Pedig ez számos formában megmutatkozott: társadalmi és kulturális hatásában; kormányzati kapcsolataiban; a szakszervezetek fölötti egyoldalú uralmi pozíciójában; egyre növekvő képességében arra, hogy (hozzá kell tennünk: gyakran negatív irányban) tekintélyes mértékben befolyásolja a nemzetközi gazdasági életet.
E tények figyelmen kívül hagyásának döntő szerepe volt a mozgalmak vereségében, és máig hozzájárulnak a velük szembeni reakciók továbbéléséhez.
Amennyiben a hatvanas éveket, amint ezt gyakorta megteszik, valamiféle “újbalként” és nemzedéki jelenségként kezeljük, ebből négy szerencsétlen következmény fakadhat. Először: egy jelentős történelmi folyamat a modern szellemtörténet oldalhajtásának fogalmára redukálódik, és kizárólag ebből a szempontból elemzik. Másodszor: maroknyi vezető személyiség közzétett vagy másképpen ismertté vált élettörténete változik annak értékelési alapjává, hogy mi is történt és miért. Ha ők, úgymond, nem tettek volna semmit, nem is történt volna semmi. És ha, amint ez oly gyakran fordul elő a fiatalok körében, e vezetők közül egyesek sajnálkozni kezdenek “aranykoruk” elveszítése fölött, netán ma szívesen újraértékelnék korábbi eszméiket, esetleg az érintett kort alapvetően félrevezetettnek ítélik, illetve későbbi tetteikkel szembefordulnak vele, akkor éppen e változások fölötti vita válik a legfontosabbá a porondon. A “mozgalom” ezáltal beledermed saját elmúlt korszakába, jelentőségét azonban a végtelenségig csűrik-csavarják, vitatják és újravitatják, néhány éppen divatos téma köré csoportosítva. A “mozgalomnak” azok az aspektusai, amelyek nem illusztrálják kellőképpen az említett témákat, kiszorulnak a vitákból és eltűnnek az emlékezetből. Más szavakkal, az irodalmi csevely, az irodalmi locsi-fecsi és az irodalmi szűklátókörűség kerül a történelmi leírás és elemzés helyére. Harmadsorban, ez lehetővé teszi a “mozgalom” kalickába zárását, mint olyasvalamiét, amely csak saját idioszinkratikus sarkát foglalta el a múltban, s amit ennélfogva nem szükséges a kor történelmi szövetének részeként kezelni, sem az elkövetkező történelmi események egyik előidézőjének tekinteni. Negyedszer: ez a lényegét tekintve történelmietlen megközelítés mára valamiféle fikció puszta karikatúrájává tette az “újbalt”, amely körül ettől fogva szabadon moralizálhat bárki, mint ilyen vagy olyan ostobaság, sőt galádság forrása fölött, amilyenek például “az akadémia túlpolitizálása”, amely “a polgáriság elveszítését” okozhatja, föltárja az “irracionális elemeket” a politikán belül és így tovább.
A hatvanas évek ilyen “nemzedéki szemlélete” az oka annak, hogy látszólag nem mutatnak összefüggést azzal a gazdasági helyzettel, amelyben ma találjuk magunkat. Ehelyett a jelenlegi gazdasági helyzet magyarázatára olyan, a hatókörünkön jóval kívül eső fogalmakat ráncigálunk elő, mint a “globalizáció”, az “információs forradalom”, a “technológia”, a nemzetállam jelenségének közeli elsorvadása, a kapitalizmus magasabbrendű ideológiájának teljes, világtörténelmi győzelme. Ám ezeknek az ellenállhatatlan érveknek egyike sem állja ki a komolyabb elemzés próbáját.
Például sem az ipari termelés globális elterjedése, sem az informatika vagy más technológiák változásai nem mutatnak föl történelmileg kivételes arányokat. Mégis megállapítható, hogy már csaknem katasztrofális károkat okoztak az ipari országok gazdaságainak, előidézték távlati esélyeink összezsugorodását és a társadalmi szenvedések iránti nagyobb tűrőképességet, amely jelenségek mind kívül esnek hatókörünkön.
Elméletem szerint, ezzel szemben ezek az ártalmas hatások főként abból a lassú gazdasági növekedésből fakadnak és általa sokasodnak, amelyet a központi bankok és a nemzetközi hitelügynökségek kényszerítettek rá az elmúlt évtizedekre, s hogy ugyanez a lassú növekedés vezetett, legalábbis részben a “hatvanas évek” végéhez, s ahhoz, hogy többé ne üthessék föl a fejüket. S ha igazam van, ezek a kényszerítő körülmények specifikusan politikai jelenségnek tekinthetők, amelyeket, legalábbis elvben, megingathatunk a természet legfőbb princípiumainak vagy a kapitalista fejlődés vastörvényeinek szétzilálása nélkül. Valamely más politikai konstelláció az Egyesült Államokban és a többi kapitalista országban kényszeríthetné a FED-et és hasonszőrű társait másféle reagálásra is.
1848 – 1968: hasonlóságuk első megközelítésben
Ezt az esszét a “hatvanas éveknek” 1848-cal való összehasonlításával kezdtem. Bizonyos értelemben ez helytelen analógia. “1848” Európa határain belül maradt. A “hatvanas évek” kitörései csaknem az egész világot elborították. “1848” a leghatározottabban urbánus jellegű volt, az 1960-as évek eseményei viszont lényegesen kevésbé. “1848” talán ha két-három évre terjedt ki; az viszont, amit a “hatvanas évek” néven emlegetünk, legalább másfél évtizedig, vagy talán még tovább tartott – Montgomerytől (1956) talán 1972–74-ig. És folytathatnánk tovább, de a lényeg az, hogy a hatvanas évek kitörései annyira szerteágazók voltak, olyan nagy léptékűek és annyiféle erjedésben lévő társadalmi problémát és nemzetközi politikai berendezkedést érintettek, hogy egyszerűen jelenségként, vagyis tüzetesebb elemzésüket megelőzve is elhalványítják 1848 fényét az összehasonlítás során. Ebben a vonatkozásban egyenesen megdöbbentő, hogy ennek a korszaknak a története és lehetséges befolyása a jelen alakulására csukott könyv marad a baloldalon (és másutt is), legföljebb vitriolos visszaemlékezések vagy nagyképű ledorongolások szánalmas nyersanyagául szolgál. Az összehasonlítás valós értéke meglehetősen heurisztikus és – minden összehasonlításhoz hasonlóan – csupán megközelítőleg lehet helytálló.
Az olvasó bizonyára ismeri azt a konvencionális magyarázatot, amely szerint az “1848-as forradalom” fő oka az előző évek rossz termései következtében előállott élelmiszerár-válság volt, amit fokozott a kereskedelmi forgalom csökkenése és a munkanélküliség ezekkel járó növekedése. Az eltérő politikai és kulturális körülmények következtében a fölparázsló felkelések nagyon különböző utakra terelődtek Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Bonnban, Prágában, (és valamivel korábban) Londonban, Pesten, Milánóban stb. Az egységes európai politikai mozgalom kérdése tehát bizonyára föl sem merülhetett. Másrészt a “csőcselék” általában arra törekedett, hogy kipenderítse a hatalomból azokat az alakokat és intézményeket, akik és amelyek durván a három évtizeddel korábban lezajlott Bécsi Konferencia eredményeképpen kerültek a helyükre. Ez a Metternich, Castlereagh és Talleyrand kezemunkája ellen irányuló támadás, bizonyos átalakulások eredményeképpen egységesítette a pesti nacionalista fegyveres fölkelőket, a frankfurti városi tanács jó polgárait, a londoni chartistákat és a barrikádokra vonuló párizsi radikálisokat.
Vajon létezik-e hasonló “gazdasági magyarázata” a “hatvanas éveknek”? Úgy vélem, igen, bár az egész biztosan nem a rossz termésekkel és a kereskedelmi forgalommal függ össze. Fölmerülhet viszont az érv, hogy bizonyos feszültség mindenképpen létezett az 1945–1960 közötti lendületes gazdasági növekedés, illetve az időszak politikai változásai között. Az Egyesült Államokban például mind az afro-amerikaiak, mind a nők jelentős szerepet játszottak a második világháború idején a katonai, illetve az otthoni frontokon – és mégis, a faji és nemi megkülönböztetés politikája, különösképpen 1946–47 után, visszatért a háború előtti kerékvágásba. A fegyveres ellenállási és partizánmozgalmak terén a korábban megszállt Európában a nők által tanúsított hősies helytállást látszólag elárulták a kereszténydemokrata és egyéb, amerikai támogatottságú kormányok, úgymond a harmincas évek “szociális stabilitásának” visszaállítása érdekében. A munkások Európa-szerte, úgy tűnik, learathatták a háborús hozzájárulásaik és a nácizmus elleni fegyveres ellenállásban való aktív részvételük gazdasági gyümölcseit, viszont saját országaikban is társadalmi és kulturális peremhelyzetbe kerültek: ezeket az országokat továbbra is az az elit és az a felső középosztály uralta, amely – legjobb esetben – kétes szerepet játszott a nácizmus háború előtti előretörése és a háborús náci megszállás idején.
Ennek a “gazdasági magyarázatnak” természetesen vannak egyéb dimenziói is. Például Olaszországban, a Milánó–Genova–Torino iparosodott háromszögbe fölvándorolt délieknek rá kellett jönniük, hogy újonnan megszerzett jólétük nem társul hasonló politikai elbánással, sem kommunista szervezeteik, sem kereszténydemokrata politikusaik részéről. Dél-Afrikában még ennél is szembeötlőbb volt a háború utáni dinamikus gazdasági növekedés és a politikai stagnálás – sőt visszaesés – ellentéte. A nemzetközi fontosságú termékek (kőolaj, szubtrópusi mezőgazdasági termények, faanyag, fémbányászati termékek) áraitól függő, akkoriban “harmadiknak” nevezett világ hatalmas területein a hatvanas évek, máról visszatekintve, valamiféle lehetőséget jelentettek a viszonylagos fölvirágzásra, ami politikai reményeket is ébresztett az akkoriaknál valamivel egyenlőbb viszonyok iránt e világ, illetve az Európa és Észak-Amerika alkotta, úgynevezett Első Világ között.
Egy ehhez hasonló “gazdasági magyarázattal” okolható az európai és az amerikai egyetemi hallgatók elégedetlenkedése is. A második világháborút követő fölvirágzás korszakában az iskolák egyre szélesebb társadalmi rétegek gyermekeit vonzották magukhoz, és biztosították számukra az előmenetelt a magasabb eredmények és fokozatok felé. Egyre inkább erősödött azonban az a meggyőződés, hogy az új “bizonyítványuralommal” kapcsolatos nézetek és értékítéletek nem lelnek kedvező fogadtatásra a magasabb politikai körökben. A hidegháború sajátos politikai feszültségkeltőként jelentkezett ezen a területen. Egyre inkább benne látták a politikai változások legfőbb akadályozóját. Ez számos, kivételesen veszedelmes kelet–nyugati konfrontációban is élesen megnyilvánult (Berlin, Kuba, Vietnam). Mindezek oda vezetek, hogy a létező pártok és vezetők iránti bizalom elenyészett, mivel azokat a háború, illetve, általánosabb megközelítésben, a múltbeli politikai kurzusok foglyainak tekintették.
Dinamikus gazdaság – statikus politika
Véleményem szerint ennek a politikai pangásnak és gazdasági dinamizmusnak a furcsa kombinációja az említett mozgalmak politikusait különös manőverekre késztette. Ezek a politikusok nyilvánvalóan alapvetően különböztek a korábbi európai politikusoktól, mivel egyszerre többet és kevesebbet is jelentettek a hagyományos ellenzéki erőknél. Ezek az elégedetlenkedők nem dolgoztak ki, így nem is ajánlottak a nemzetük elitjéétől eltérő, azokét helyettesítő másféle politikát. Számos újonnan függetlenné lett országban tendenciává vált a mindenkori nemzeti elit “forradalmi” pózainak hiteles normaként való elfogadása, mint például Ghanában. A fejlettebb országokban éppen ellenkezőleg, bizonyos értelemben nem voltak hajlandók igazán komolyan venni a hagyományos választási rendszert és a pártpolitikát azok saját föltételei szerint. Számos országban nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett, hogy a nemzeti vezetőket és szent politikai jelképeket lekezelő utálkozással illették, mint például a Dr. Strangelove (1964) című filmben.2
Ha elegendő helyünk lenne itt a rendelkezésre álló információk felvonultatására, fölépíthetnénk a “hatvanas évek” magyarázatát ebből a két szembenálló elemből. Legelőször és legnyilvánvalóbban a második világháború (Dél-Korea és Japán számára a koreai háború) utáni hallatlan gazdasági növekedés és prosperitás volt az a körülmény, amely biztos gazdasági státust vagy reményt teremtett milliók számára. A másik elem a politikai pangás volt, amely olyan különböző formákban jelentkezhetett, mint például Jim Crow, az apartheid, szokványos szociálpolitika, valamely ország kormánya, gazdasága vagy társadalmi rendszere fölötti amerikai vagy szovjet dominancia, neokolonializmusba átváltó kolonializmus, NATO-kultúra, a mccarthyzmus kísértő árnyai vagy a hidegháborús szövetségeseik által uralt régimódi politikai pártok és vezetők.
A múlt értelmezését tekintve az elméletnek ugyanakkor vannak bizonyos erényei is: megmagyarázza például, hogy az “1960-as évek” oly sok mozgalma valójában miért nem tulajdonított a gazdasági kérdéseknek akkora súlyt, amekkorát normális körülmények között megérdemelnek. A bennünket leginkább érdeklő korszakot megelőző időben a modern kori tömegmozgalmakat, ha egyáltalán valami, akkor mindenekelőtt az jellemezte, hogy igyekeztek olyan szakszervezeteket, szociáldemokrata pártokat, termelői szövetkezeteket és egyéb intézményeket létrehozni, amelyek elég nagyok és elég erősek ahhoz, hogy széles néptömegek gazdasági életét és távlati lehetőségeit föllendítsék. Az 1969-es olaszországi munkáslázadás figyelemre méltó kivételével semmi ilyesmi nem fordul elő a képzeletbeli látóhatáron belül, és még kevésbé a “hatvanas évek” különféle mozgalmainak valóságos frontjain.3
A “hatvanas évek” jelensége úgy működött, mintha résztvevőinek belépése a privilegizált gazdasági helyzetbe máris biztosított vagy legalábbis biztosítható lenne újabb intézményi rendszerek kiépítése nélkül. Alapvetően ugyanez mondható el e mozgalmaknak az intézményes politikai változásokra irányuló lagymatag törekvéséről. Az USA déli államaiban, Észak-Írországban, Dél-Afrikában és Görögországban természetesen alapvetően fontos pontként szerepelt a “napirenden” a polgári jogok elnyerése vagy megvédelmezése. Ezt azonban megmagyarázzák az említett vidékeken abban az időben megszokott antidemokratikus rendszerek. Másutt – és itt különösképpen a fejlett és demokratikus kapitalista országokra gondolok – úgy tűnt, hogy a létező politikai pártok és intézmények túl vannak bármiféle megreformálhatóságon, ezért csak túl kell lépni rajtuk, de egyébként nem érdemes törődni velük.
Ez a magyarázat Európa, Észak-Amerika és a másutt létező kozmopolita világvárosok vonatkozásában persze valamelyest leegyszerűsített, de én szeretném megérteni, miért hiányzott ott is az alapos politikai szervezés és a “demonstráció” központi szerepe, a “felvonulás” és a “tanúságtétel” e mozgalmak politikai dinamikájából. A “hatvanas évek” mozgalmai inkább a parlamenten kívüli politikát részesítették előnyben, amelyet akkoriban leggyakrabban “részvételi demokráciának” vagy a közvetlen “cselekvés” valamely más formájának volt szokás nevezni. Abbie Hoffman megjegyzését, miszerint ő semmit sem kíván kezdeni olyan pártokkal, amelyeknek nincsen saját fagylaltjuk, még manapság is gyakran szó szerint idézik, mert jól kifejezi e régi mozgalmak oly sok résztvevőjének mélységes ellenszenvét a hagyományos pártok és egyben a konvencionális politikai ideológiák iránt.
Ez a fajta parlamenten kívüli politika valamilyen bizarr formában mégis értelmesnek tekinthető. Ha föltételezzük a gazdasági jólét és lehetőségek előfeltételeire épülő társadalmi mozgalmakat, abból az következik, hogy a hasonló jellegű politika, amely előszeretettel épül szintén gazdasági kondíciókra, nem igazán méltó különösebb figyelemre. Ez a fölfokozott optimizmus teljes mértékben jogosnak tűnt a fejlett régiók és városok háború utáni nemzedékeinek szemében. Például a bérek, amelyek már 1960 előtt is egészen ragyogóan emelkedtek Európában mindenütt, az évtized vége felé még meredekebb szárnyalásba kezdtek. Amennyiben az OECD országok keresetnövekedési mutatóit grafikonra vetítjük, a görbe valamennyi ország esetében éles kanyart vesz fölfelé az 1970-et közvetlenül megelőző években. Ez a változás olyan drámai mértékű volt, hogy Henry Phelps Brown brit közgazdász a “bérrobbanást” egyenesen a korszak uralkodó gazdasági sajátosságának nevezi.
Szembeötlő volt a széles körű nemzetközi meggyőződés: többé semmiféle határa sincs a javak és a bennük részesedők számbeli gyarapodásának. Még a hivatásos közgazdászok is, akik abban az időben az ortodox keynesianizmus hullámainak hátán lovagoltak, úgy vélekedtek, hogy mindössze némi gazdasági “toldozásra-foldozásra” van szükség a nagyarányú növekedés, az alacsony szinten tartott munkanélküliség és a viszonylag stabil árak biztosításához. A technológiai haladást a legtöbben egyszerűen e fejlődés elősegítőjének tekintették.
Amit mindez sugall, nem az, hogy a munkások és a szegényebb néprétegek mind jómódban éltek, hanem azt, hogy helyzetük javulásának esélyei annyira nyilvánvalóak, hogy semmi, vagy legalábbis nagyon csekély késztetést érezhettek a gazdasági rend megváltoztatására a maguk benne elfoglalt helyzetének további javítása érdekében.
Ezzel szemben az általános “kulturális” követelések jellemzően elhalványították a specifikus politikai vagy gazdasági reformok igényét. E területen az általános tendencia fokozott mértékben kirajzolódott. Idővel a “polgárjogi” és a hozzá kapcsolódó mozgalmakban megfogalmazódott politikai követelések helyére “nacionalista” vagy éppen “afrikai” kulturális igények léptek, amelyeknek politikai háttere homályos és következetlen volt, s emellett hosszú távú, nem sürgető, globális és nem helyhez kötött programokat jelentettek, olyan területeken, amelyek inkább a “tudati tényezők megváltozását”, mintsem az intézmények, illetve az intézményi gyakorlat átalakítását igényelték. Hasonló folyamatok zajlottak le a diákok és általában a fiatalság köreiben is, ahol a zene, az “életstílus” és egyéb “kulturális” jelenségek léptek központi témaként a kimerülőben lévő vietnami háború helyébe.
A Kongresszus és az egyes államok törvényhozásának féloldalas szavazási gyakorlata aligha volt alkalmas jelentős nagyságrendű konkrét törvényalkotásra, aminek következményeképpen az egyébként oly kívánatos törvényhozási célokat föláldozták egy hiábavaló törekvés, a legnehezebben megszavazható cél, az alkotmánymódosítás jelképes diadalának oltárán. Úgy vélem, hogy ezek a “tudati”, illetve jelképi változtatási igények jelentették a “hatvanas évek” meghatározó politikai formáit, különösképpen olyan pontokon, ahol a diákok vagy egyéb ifjúsági csoportok hatása érvényesült a legnagyobb mértékben.
Mindez oly mértékben jellemzőnek tűnik az 1968-at közvetlenül megelőző, illetve követő számos mozgalom által kiváltott robbanások esetében, hogy azok: 1. hajlottak arra a vélekedésre és rendszerint úgy is léptek fel, mintha a hozzájuk hasonlók gazdasági helyzete és jóléte eleve adott lenne, s ennélfogva kisszámú (vagy éppen semmilyen) szervezetet, illetve intézményt hívtak életre e gazdasági helyzet és a velejáró jólét megvédelmezésére vagy fokozására; 2. olyan parlamenten kívüli politizálást favorizáltak, amely főként a néptömegek rövid távú mozgósítására támaszkodott, s ahol a tömegek megelégedtek azzal, hogy a kormányokat rákényszerítsék vagy szépszerével rávegyék valamely intézkedéssorozat elvetésére vagy éppen meghozatalára ahelyett, hogy beálltak volna bármely politikai párt soraiba vagy törvényhozási lövészárkaiba. Ez a két jelenség kölcsönösen kiegészíti egymást. És végül: 3. e mozgalmak sikereit vagy kudarcait az értelmiségiek nagy mértékben az állítólagos “tudati” változásokkal minősítették, lett légyen szó a saját tudatukról, illetve, kisebb mértékben, a széles tömegekéről. Kellően tudatában léve, hogy itt az események nagyfokú összesűrítéséről van szó, ez mégis megfelelő összegző megállapításnak tűnik. S talán még fontosabb és hasznosabb azoknak a reakcióknak a megítélése szempontjából, amelyek – válaszul e mozgalmak vélt vagy valós extrémitásaira – hamarosan bekövetkeztek.4
Post mortem
Talán egy figyelmes pillantás a “hatvanas évek” gyors kimúlására többet elárulhat nekünk 1968 jellegéről, belső és nemzetközi kapcsolatrendszeréről és történelmi szerepéről. Itt is az európai–észak-amerikai stb. világot kell előtérbe helyeznem. Innen visszatekintve, számomra az a legmeglepőbb a hatvanas éveket illetően, hogy társadalmi destabilizálódással jártak. Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy az elhajlók és disszidensek bárhol jelentős fenyegetést jelentettek volna a fennálló rendszer számára. Még Csehszlovákiában és Olaszországban sem történtek kísérletek a létező politikai rezsimek megdöntésére. (És bár a vietnami, algériai és kubai fölkelések bizonyos tekintetben kivételesek és a többieknél fontosabbak voltak, mégsem váltak másutt bekövetkező, ellenállhatatlan fegyveres forradalmak előfutáraivá). Mindenesetre ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk azt az – alkalomadtán a vadság határát súroló – ellenségességet, amelyet minden valószínűség szerint ezek a mozgalmak hívtak életre, s amelyek végső soron meg is állították őket útjukon.5
Ezzel az értelmezéssel kapcsolatban hangsúlyoznom kell, hogy a fejlett világ e mozgalmai a felvonulásoknak, tiltakozó gyűléseknek, ülősztrájkoknak, munkabeszüntetéseknek és egyéb, nagy tömegeket általában azonnali ad hoc megmozdulásokra buzdító megmozdulásoknak kedveztek, olyan alapvető politikai “követelések” szellemében, amelyek éppoly szélesek voltak méreteiket tekintve, amilyen homályosak a tartalmukat illetően. Jellemző volt, hogy a francia diákok vagy svéd tiltakozók, de még az olasz munkások is láthatóan “az utcát” használták legszívesebben, hogy zabolátlan akaratukat rákényszerítsék a társadalom másik részére és annak intézményeire. Ezek a csoportok nem tettek ajánlatokat semmilyen politikai pártnak ilyen vagy olyan követeléseik megvitatására és gyakorlati fölvonultatására, nem szorítottak sarokba politikai vezetőket, akikkel valamiféle megállapodásra juthatnak valahol egy eldugott zugban és, legalábbis a legtöbb helyen, semmilyen szakszervezettel sem léptek szövetségre. Különös kombinációja volt ez annak a kulturális “politikának”, amely egy alaktalan, de mégis fenyegető közeg által elővezetett mélységes, sőt talán határtalan szociális átalakulást követelt, s ezáltal kiváltotta gyakorlatilag valamennyi hatalmon lévő párt és elit csoport gyűlöletét, s ugyanakkor határozott törekvését a “fenyegetés” fölszámolására.
Az USA jó példával szolgál a jelenségre. Elnökjelöltként Nixon és Wallace egyaránt a “hatvanas évek” ellen hangolta kampányát, vagyis azok “zűrzavara”, “erőszakossága” ellen, az ellen a kisebbség ellen, amely, úgymond, erőszakkal akarja biztosítani uralmát a “csendes többség” fölött. Nixon és hívei egyértelműen arra törekedtek, hogy megmozgassák mindeddig csöndes és tétlen szavazótáborukat, amely – hitük szerint – mélységesen szembeszegül a “hatvanas évek” kánonjának részét képező kulturális és társadalmi átalakulás iránti igénnyel. Nagyon fontos leszögeznünk, hogy Nixon felhívása nem azoknak szólt, akiket ilyen vagy olyan konkrét veszély fenyegetett és nem is szólított föl közvetlen védekezésre valamiféle konkrét veszedelemmel szemben. Ehelyett, s visszatekintve ez jól látható, fenyegető fantazmagóriákra hívta föl a figyelmet, hasonlóképpen fantasztikus elleneszméket vonultatva föl velük szemben. A fölforgatás ködös politikája garázdálkodott megint – sötét, idegen erők fenyegették az “amerikai életmódot” –, de ebben az esetben még csak egy maroknyi “áruló komcsit” vagy “ruszki kémet” sem kevertek bele a leghalványabban sem a politikai és társadalmi képbe. Ma már láthatjuk, hogy a nixoniánus fölhívások és riogatások, valamiképpen a legatavisztikusabb ösztönöket élesztették föl az egész országban, a legtöbb társadalmi babonát cipelőket, a nacionalistákat és sovinisztákat, a legműveletlenebbeket, akiket a francia politikai nyelvezetben leggyakrabban egyszerűen a “mocsár” elnevezéssel illetnek. Ennek megfelelően a “csöndes többségtől” a mai fundamentalista és irracionálisan nacionalista mozgalmakat kitermelő lármás kisebbséghez vezető átmenet eleve benne volt a képben. De ennél is többről van szó.
Nixon nem csupán fölkavarta az alaktalan indulatok és névtelen félelmek mocsarát, hanem annak csoportjait a tiszteletre méltó, fő vonalhoz tartozó politika letéteményeseiként tüntette föl. A mai amerikai közéletbe beépült számos hozzájárulása közül kétségkívül ez volt a legjelentősebb. E fölrázás és mozgósítás hatását a későbbiekben megsokszorozta a Demokrata Párt 1968-as Konvenciójának nyomán keletkezett politikai légüres tér. A demokraták végzetesen megoszlottak azok között, akik megkísérelték volna beépíteni a “hatvanas éveket”, s azok között, akik kigyomlálásuk mellett foglaltak állást. McGovern jelölése négy évvel később és a demokratapárti elit oly sok tagjának átállása Nixon oldalára (F. D. Roosevelt fia, James terelt sok demokratát Nixon nyájába) csak megszilárdította és elmélyítette a szakadékot. Attól fogva a demokratapárti elitet mélységesen megfélemlítette a konzervatív–reakciós politikai konstelláció, s ezért – az esetek többségében – meg is próbált valahogy alkalmazkodni hozzá. Ezen a területen Clinton alaposan kitaposott ösvényen halad.
Vegyék tekintetbe, hogy a fentebb elmondottak alapvetően három jól magyarázható elemből építkeznek. Először is a csupán tömeges demonstrációkra és azok befolyására támaszkodó politika eredendő gyöngeségéből. Az ilyesféle politika az általa előtérbe került vezetéssel együtt tendenciózusan összeomlik, amennyiben kiinduló törekvései kudarcot vallanak vagy éppen elhasználódnak. Egyébként, ahogyan én a más országokban végbement eseményeket látom, ez a magyarázat valószínűleg a legtöbbjük esetében szintén helytálló.
Másodszor úgy tűnik, hogy ezeknek a mozgalmaknak sikerült saját maguk ellen egységes koalícióba tömöríteni a létező politikai eliteket. Egy ellenzéki mozgalomnak nem kell szükségszerűen ide jutnia. Az 1930-as években az USA nemzeti elitjének számottevő része óhajtott valamit, ami megfeleltethető a CIO-nak, a franciaországi elit pedig reformokra törekvő “népfrontot” követelt. A még további igényes elemzésre szoruló okok miatt az “1960-as évek” az Egyesült Államokban és a tengerentúlon egyaránt szilárd oppozíciós falat építettek jó néhány nemzeti elit esetében. Ezzel magyarázható, hogy oly sok demokrata élharcos dezertált Nixonhoz. Az Egyesült Királyságban néhány hasonló beállítottságú személy különvált, és létrehozta a baloldalellenes Szociáldemokrata Pártot. Franciaországban és Olaszországban pedig még a “vörösök” is hozzájárultak az utcák látszólagos anarchiájának megfékezéséhez.
Harmadsorban az 1960-as évek mozgalmai mélyen populáris reakciókat váltottak ki maguk iránt, s ezt a reakciót – gyakran hatalmas sikerrel – bátorították a többi, elszakadóban lévő elitek, amelyek könnyen mozgósítható és nem kritikus hangvételű tömegekre vadásztak saját politikájuk és pozícióik megvédelmezése érdekében.
Ez egyértelműen a “hatvanas évek” máig ható következményekkel járó, leglényegesebbnek tűnő eredménye. A politikai elitek megtanulták, hogyan kell mozgósítaniuk a társadalomnak pontosan azt a szeletét, amely bármiféle, a társadalom modernizációjára és lényegbevágó gazdasági reformra irányuló törekvéssel azonnal szembefordul, mivel a társadalom bajait ellenállhatalan, aljas, sőt ördögi eredetű erők munkálkodásának tulajdonítja.6
Ezek a szélsőségesen konzervatív politikai és társadalmi mozgalmak, ha egyszer már mobilizálták őket, a politikai főirányban pedig elnyerték legitimitásukat, hajlamosak bizonyos mértékben függetleníteni magukat eredeti szponzoraiktól, akik ily módon egyszerre válnak azok foglyaivá és követőivé. Magától értetődően ez a klasszikus demagógia legrosszabb formája a jobboldalon. A konzervatív oldal teljes spektrumának felvonultatása nélkül is bárki felismerheti itt a klasszikus irracionalista jobboldali elhajló politika vonulatait, amelyek végigperzselték Európa életét 1889-től egészen a huszadik század közepéig. Láthatjuk, amint vallási (vagy a tengerentúlon társadalmi) mozgalmak mélységesen fertőződtek a világi hatalom politikai eszközökkel történő megszerzésének vágyával. Ráadásul híveik nagy tömegeit késztetik cselekvésre teológiai princípiumok vagy nosztalgikus, de agresszív nacionalista eszmék. Ennek megfelelően újra megjelenik a meggyőződés, hogy biológiai tényezők uralják a társadalmi sorsot. Tágabb értelemben annak lehetünk tanúi, ahogy széleskörű értelmiségi és politikai törekvések szorítják háttérbe Vico gondolatát, amely szerint az emberi társadalom az ember teremtménye, hogy ilyen vagy olyan szociális babonát tegyenek e gondolat helyére. Ezek közé a babonák közé tartozik a szegénység Dickens előtti szemlélete, az újjászületett harcos mentalitás, amely a mai hatalmi csoportosulástól a fegyveres erők, s köztük – természetesen – a nukleáris potenciál megerősítését követelik, és, magától értetődően, az a széles körben elterjedt nézet, hogy a Piac második eljövetele valahogyan, valami csoda folytán fölszámolja majd a társadalmi diszharmóniát. Mindez nyilvánvalóan “az ördög kotyvaléka”. A magam részéről még egy lényegi magyarázatot fűznék a reakció továbbélő uralmának eredetéhez: mégpedig a hatvanas évek prosperitásának gazdasági kiütését.
Gazdasági KO: első és második történet
A “hatvanas évek” a világ legtöbb fertályán rendkívüli módon virágzó korszakban köszöntöttek ránk. Ez a prosperitás azonban váratlanul véget ért – a legtöbb ország esetében 1974-nél nem később. Amint fentebb már láthattuk, az 1960-as éveket nagyon gyors növekedésnek egy jó évtizede előzte meg, amely gyökeresen alakította át az iparosodott országok népeinek életét, s amely azzal kecsegtetett, hogy ez a prosperitás hozzáférhető lesz valamikor a világ többi része számára is. Az embernek szinte kedve támad fölmagasztalni a korabeli gazdasági körülményeket, ha a mára elért szomorú körülményekre gondol. S a nem iparosodott világban ez a kép még ennél is elkeserítőbb.
Akadnak persze bizonyos sikertörténetek is. Hirtelen Tajvan és Dél-Korea jut az eszembe. Ezeket viszont kiegyensúlyozzák más “sikertörténetek”, mint például Malajzia, Thaiföld vagy Indonézia esete, ahol a globalizáció és a technológiai forradalom olyan társadalmi és munkakörülményeket teremtett, amelyek nyugodtan fölvehetik a versenyt például a 19. századi angol gyári ellenőrök nevezetes Kék Könyveiben találhatókkal.
Amint már fentebb is érveltem, a gyorsaság, amellyel a “hatvanas évek” gazdasága kiütéssel veszített, nem igazán illeszthető bele a manapság oly divatos és népszerű “strukturális” érvelés keretei közé. Az ember azt várná, hogy az ilyen nehézkes “erők” valamivel lassabban érvényesülnek. Közelebbről nézve, sem a globalizáció, sem a technológiai forradalom nem fejlődik olyan sebesen, hogy teljesen lehengerelhetné korábbi prosperitásunkat. A képlékenyebbik “történet” kimutatja azokat az akciósorozatokat, amelyeket a központi bankok hajtottak végre a hetvenes években, hogy lelassítsák a meggyőződésük szerint bérek által (s éppúgy adók által is) keltett inflációt, fizetésimérleg-problémákat és egyéb gazdasági betegségeket.
Gyakorlatilag itt ugyanis két, és nem egyetlen történetről van szó. Az első teljesen közvetlen és egyértelmű, a második már kevésbé, de – véleményem szerint – valószínűleg szintén helytálló, és ha igen, akkor fontosabb is.
Azok a politikai kitörések, amelyeket a “hatvanas évek” néven emlegetünk, időben többé-kevésbé egybeestek a nemzetközi gazdaságban, valamint a nagyhatalmak, köztük különösen az Egyesült Államok gazdaságában végbemenő, szokatlanul nagy számú, vízválasztó jellegű eseménnyel. Ennek következtében, még ha a fenti mozgalmak iránti politikai bizalom megingott és visszaszorult is, a vezető hatalmak kormányai és vezető üzleti körei kénytelenek voltak új gazdasági berendezkedést kialakítani e vízválasztó jellegű események figyelemmel követéséhez, s mivel az osztályküzdelmek olyanok, amilyenek, ez a berendezkedés általában azoknak kedvezett, akik éppen győzedelmeskedtek a “hatvanas évek” társadalmi mozgalmai fölött, s arra irányult, hogy a veszteseket megleckéztesse és megbüntesse.
Kezdhetjük a “fordulóponttal”, vagyis a munkások bérének korábban már említett, hatvanas évekbeli éles fölfutásával. Világméretű jelenség lévén, csaknem valamennyi figyelemre méltó gazdasági kör véleménye szerint a munkabéreknek ez a “módfeletti” emelkedése az infláció “ártalmas” szintjeit, vagyis a létező tulajdoni értékek erózióját idézhette elő. Az amerikai inflációt különösen ártalmasnak tekintették, hiszen oly nagy számú nemzetközi tranzakciót bonyolítanak (s ennélfogva értékelnek) dollárban. S ez végső soron tovább rontotta a már amúgy is ingatag amerikai fizetési mérleget (vele együtt persze az európait és a japánt is), ami aztán még tovább gyöngítette a dollárt, és a nemzetközi gazdaság aláaknázásával fenyegetett. Ennek a válságnak az eredménye volt, hogy az 1944-ben gyökerező Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi megállapodásokat 1971 augusztusában végképp fölborították. Ennek következményeképpen csökkentek a nemzetközi piacokon a fogyasztási cikkek (reális) árai, ami viszont előidézte az OPEC államok olajáremelését 1973-ban. A Bretton-Woods-i megállapodásokat illetően számunkra az a legjelentősebb, hogy határozottan keynesiánus jellegűek voltak, vagyis olyan megállapodások, amelyek alapvetően a gazdasági növekedés magasabb ütemének biztosítására irányultak, magasabb béreket és alacsonyabb munkanélküliségi mutatókat ígértek. A nyomukba lépő nemzetközi gazdasági megállapodások ezek egyikét sem favorizálták, s a valóságban lassabb növekedési ütemet, illetve krónikusan magas munkanélküliségi mutatókat idéztek elő.
Mindezek a jelenségek nyilvánvalóan kapcsolódtak az USA meggyöngült gazdasági és politikai helyzetéhez, amit lényegében vietnami beavatkozása és az ott elszenvedett veresége idézett elő. Az USA mindenekfölötti gazdasági fontossága azonban azt jelentette, hogy gazdaságának diszfunkcionális jelenségeit gyorsan és tömeges méretekben sikerült áthárítania a világ többi országára. Mindemellett azonban az az érv is fölmerült, hogy a hatvanas évek vége egyben az az időszak, amikor a tartós fogyasztási cikkeknek a háború utáni világ növekedésének hajtóerejét képező tömeges termelése lassanként befulladt, s vele együtt a hozzá szorosan kapcsolódó fogyasztói prosperitás is.
Végül is az idő múlása és az USA nemzetközi pozícióinak meggyengülése együttesen valamiféle “normális” helyzet kialakulásához vezetett, amelyben Japán és az Európai Közösség országai gazdaságilag az Egyesült Államok vetélytársaivá léphettek elő. E téren szintén – és csöppet sem meglepően – azok az amerikaiak, európaiak és japánok lettek a verseny törvényszerű győztesei, akik már eddig is rendelkeztek a kellő vagyonnal és hatalommal, a vesztesek pedig rendszerint az 1960-as évek forrongásai mögött álló társadalmi erők soraiból kerültek ki.
A váltás, a hatvanas évek közepére jellemző, pontosan ellenkező előjelű gazdasági helyzetből a jelenlegi gazdasági rémálomba való átmenet, korántsem az általam fentebb bemutatott jelenségekből következett automatikusan, hanem azokból a politikai és intézményi rendszerekből fakadt, amelyeket a pénzügyi, ipari és politikai vezetők hoztak létre a listán szereplő jelenségek megzabolázására. Ezeket pontosan abban az időben állították össze, amikor a hatvanas évek haladó nemzetközi mozgalmai szétzilálódtak és vereséget szenvedtek, s ennek megfelelően az említett rendszerek szükségszerűen biztosítottak – s biztosítanak máig – előnyöket a győzteseknek, mégpedig a vesztesek kárára. Ezt a jelenséget egyértelműen nyomon követhetjük a fejlett világ valamennyi központi bankjának politikájában, valamint az IMF és más nemzetközi pénzintézmények politikájában a világ fennmaradó részét illetően.7
A második magyarázatot valamivel nehezebb elfogadtatni, bár – véleményem szerint – rendelkezésre állnak az ehhez szükséges anyagok. E hipotézis szerint a hatvanas évek gyors gazdasági “kiütését” többé-kevésbé tudatosan tervezték el, hogy ezzel föllazítsák, s végül kiküszöböljék az időszak jellemző, tiltakozó politikáját. A “tudatosan megtervezték” mindig is kényes terminus technicus a történelmi kutatások területén. Érvelésemet ezért az alábbi két történelmi jelenség elemzésével kezdem:
Az 1960-as évek végéről származó, konzervatívaktól a centristákig terjedő gazdasági kommentárokból fölidéződnek előttem hivatkozások olyan gondolatokra, amelyek szerint mindezek a “fiatalok által” fölkorbácsolt zavargások túlságosan is könnyűszerrel sikerültek. Emlékszem, találkoztam ilyesmivel Daniel Bell és Zbigniew Brzezinski (akkor hazai politikai szakértő volt csupán) írásaiban és a Harvard Report on Technology and Society (1967–1968) sorai között. Kideríthető, hogy Agnew, James Reston, Raymond Aron és (valamivel később) Margaret Thatcher és más prominens személyiségek is tettek hasonló kijelentéseket. Az az érvelés is fölmerülhet, miszerint a nemzeti elitek szemléletében a társadalmi fegyelem látszólagos összeomlását az a széles körben elterjedt, megalapozatlan vélekedés okozta, amely szerint a prosperitás és a növekedés örökké tart és semmibe sem kerül.
A második bizonyítéktöredék az USA-beli, az erőszak okait és megelőzésének lehetőségeit vizsgáló Nemzeti Bizottság beszámolójából származik. Az Eisenhower elnök Milton nevű fivére által vezetett és “jog és rend” szemléletű ügyvédekkel teli bizottságot Johnson elnök hozta létre a Robert Kennedy ellen elkövetett halálos merénylet (1968) után, létét azonban alaposan meghosszabbította az újonnan megválasztott elnök, Nixon, akinek végül a beszámolót is átnyújtották 1969-ben. A dokumentum kezdő szavai meglehetősen drámaiak: “Az erőszak az Egyesült Államokban riasztóan magas arányokat öltött.” Az “emberölés, tettlegesség, nemi erőszak és rablás” kötelező elítélése után a szöveg hamarosan rátér a tulajdonképpeni politikára. “Népünk” kénytelen “fegyveres táborokba” tömörülni, az “iskolákat és egyetemeket” veszedelem fenyegeti, az “erőszak és a rettegés” rombolja “demokratikus társadalmunk központi folyamatait” – és így tovább. A bizottságiak összefoglalója szerint: “Ünnepélyesen kijelentjük, hogy meggyőződésünk szerint ez a nemzet jelenleg oly korszakba lép, amelyben népünknek éppoly aggodalommal kell szemlélnie a szabad társadalmunk ellen irányuló belső veszedelmet, mint a külső fenyegetések bármely kombinációját.”
Mindennek a jelentése eléggé világos, s nem kevésbé az politikai jelentősége is. Más szóval, Elnöki Bizottságokat rendszerint akkor hoznak létre, amikor az elit köreiben már csaknem kialakult a konszenzus, de legalábbis a közelében járnak, hogy tudniillik valamely súlyos kérdésre külön figyelmet kell fordítani. Olyan módon állítják föl őket, hogy tükrözzék az elit véleményének árnyalatait, használható politikai egyetértést alakíthassanak ki közöttük, további céljuk pedig, hogy szélesebb körű, nyilvános szavazóbázist teremtsenek annak támogatására, aminek elvégzését az elit szükségesnek tekinti. A beszámolóból kristálytisztán nyilvánvalóvá válik, hogy az elit véleménye szerint a dolgok politikailag kicsúsztak az ellenőrzés alól, s erre vonatkozó komoly véleményét hangsúlyozzák a beszámoló terjedelmes ajánlásai a rendőrség létszámának, felszereltségének és irányításának növelésére, megerősítésére. Az, hogy az elit véleményében változások várhatók, nyilvánvalóvá válik a Kerner Bizottság jelentésével való összevetés révén, mely utóbbi csaknem ugyanezeket a jelenségeket vizsgálta körülbelül egy évvel korábban. A Kerner-beszámoló a hazai problémák megoldására reformokat javasol. Az Eisenhower-jelentés ezzel szemben az “erőszak” megzabolázását szorgalmazza. A szöveg aprólékosabb vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy az “erőszak” kifejezés alapjában nem egyéb, mint kifinomult szimbolikus megjelölése azoknak a gondolatoknak és cselekményeknek, amelyek éppenséggel az érintett elit elleni tiltakozást testesítik meg.
De mi a helyzet a gazdasági KO-val? Azt hiszem, erőltetett magyarázat lenne elemzésünkben egyértelműen a gazdaság szándékosan szervezett lelassítása mellett állást foglalni, bár tökéletesen ráillenék arra az ellenséges légkörre, amely a tiltakozók és társaik által az elitre kényszerített bármiféle társadalmi változással szemben megnyilvánul. Ez a megoldás kétségtelenül egybecsengene azzal a gyanúmmal, hogy a “kiütést” e cél elérése érdekében tudatosan tervezték meg, de nem támasztja alá.
Szintén nem sugallnám e helyen az “elitek összeesküvésének” gondolatát. Inkább azt az érvet szeretném megerősíteni, hogy 1968–69 körül kialakulóban volt az elit konszenzusa arról, hogy az USA szociálisan destabilizálódik, és lépések szükségesek az újrastabilizálódás érdekében. Ez a konszenzus azután magában foglalhatja azoknak a különböző intézményeket reprezentáló elitrétegeknek a morális és intellektuális szempontjait, amely rétegekről külön-külön is jól tudjuk, hogy gyakorlati intézkedéseket kívántak foganatosítani a fentebb fölsorolt gazdasági változásokkal szemben. A társadalmi fegyelmezetlenség rendszeres megtapasztalása arra késztette őket, hogy gazdasági lépéseket tegyenek a “fegyelem” helyreállítására, megbüntessék a renitenskedő elemeket stb. – más szavakkal: érzékennyé tette az eliteket a restriktív gazdasági politikából származtatható további szociális előnyök iránt.
Ennek a magyarázatnak megfelelően a “bérek által gerjesztett” infláció szintén jelszóként szerepelhet nemcsak a szakszervezetek és a fogyasztók által a fennálló intézményi rendszerrel szembeni nyomással, hanem a destabilizációt előidéző tágabb szociális és kulturális követelésekkel szemben is. Más megközelítésben: tulajdonképpen semmi különösen rendellenes nincs ebben a magyarázatban, amely valójában könnyűszerrel gyakorlati igazolást is nyerhet egy megfelelő kutatási program keretei között.
Ilyen módon az “1960-as évek” mozgalmainak vereségei a földgolyó oly sok vidékén, a negyvennyolcasok vereségeihez hasonlóan, egyszersmind a jobboldalibb és konzervatívabb erők és a hozzájuk kapcsolódó eszmék győzelmei is voltak. És ennek így kellett lennie. Ha az egyik oldal vereséget szenved, annak nézetei, érdekei és a részéről megnyilvánuló erőfeszítések többé nem számítanak. Erői elveszítik magabiztosságukat, ahogyan a másik oldal erői gátlástalanabbakká válnak. Ezek azok a fő összefüggések, amelyekben a jelenlegi szomorú helyzet eredetét kereshetjük.
A keserű jelen
Előttünk áll az USA jelenlegi politikai korszakának jó néhány jellemző sajátossága. Mindenekelőtt, a jelen helyzet vonatkozásában nincsen semmi leküzdhetetlen. Nem vak erőkkel vagy éppen történelmi szükségszerűségekkel kell szembenéznünk, hanem azoknak a vereségeknek a hordalékával, amelyeket két és fél évtizeddel ezelőtt elszenvedtünk. És a magyarázat ezúttal sem nélkülözi normális, érdekesen dialektikus fordulatát.
Elfogadhatónak tűnik ugyanis az az érvelés, amely szerint az 1960-as évek társadalmi mozgalmait korai időszakukban, legalábbis az Egyesült Államokban, éppen az a háború utáni liberális–centrista koalíció védelmezte, amellyel szemben oly kritikusan léptek föl. Ma már világosan láthatjuk, hogy a “hatvanas évek” nyíltan szakítottak a kellemetlenné váló liberális–centrista koalícióval, amely a II. világháború utáni éveket uralta, ám miközben segédkeztek a félreállításában, valójában egy sokkal konzervatívabb koalíció gyengéd erőszakának áldozatává váltak, amely nagyjából Nixon első elnökségének idején jutott a hatalom birtokába. Valójában e koalíció politikai programját első ízben a Milton Eisenhower-jelentés fogalmazta meg.
Amennyiben ezt kijelentettük, azt is le kell szögeznünk, hogy az Egyesült Államok hatvanas évekbeli mozgalmainak politikai jelentősége és történelmi küldetése nem kevesebb volt, mint a régebbi liberális koalíció megtörése. A pozitív oldalon áll természetesen, hogy a “hatvanas éveknek” sikerült megtörniük a liberális északi és konzervatív déli demokraták közötti kényelmetlen koalíciót, amely arra törekedett, méghozzá lényegében sikerrel, hogy az 1952-es, 1956-os és 1960-as elnökválasztásokon kívül rekessze a faji kérdést. Végtére is, a déli szabadságmozgalom határozott céljának tekintette, hogy a Nemzeti Demokrata pártot rávegye: kényszerítse a Legfelsőbb Bíróságot a faji megkülönböztetés elleni döntések meghozatalára. Ennek elérése tíz évet vett igénybe, méghozzá a Demokrata Párt központi elitjének határozott ellenállásával szemben.
Viszont azoknak a történelmi kompromisszumoknak a szétzúzása, amelyek régóta uralták az Egyesült Államokat, ennél jóval tovább vezetett. A “hatvanas évek” nyilvánvalóan szétverték Truman és Vanderberg nevezetes kétpárti külpolitikáját is, amelynek szellemében a demokraták és a republikánusok összefogtak, hogy egységes és megkérdőjelezhetetlen külpolitikával állhassanak a választók elé. Kevésbé látványosan, de ez az időszak úgyszintén megállította a hazai gazdasági növekedés elherdálását a tengerentúli hidegháborúra, amelyet a New Deal és a Fair Deal elitjei támogattak, más szavakkal, megtörte az úgynevezett “növekedési koalíciót”, amely egyebek mellett éppen azt a társadalmi és gazdasági előrehaladást támasztotta alá, amely oly vonzónak tűnik most, miután sikerült elveszítenünk.
Ezeknek a lebontási folyamatoknak az idején az “újbaloldal” kísérteteit a liberális és centrista demokraták keserűen kritizálták azért, mert valami hasonlót művelnek, és valóban teljesen világos, hogy a “hatvanas évek” fölgyorsították a folyamatot, amelynek eredményeképpen a politikai konfliktusok széles témaköröket érintően ismét visszatértek a politikai folyamatok porondjára. Másrészt viszont ma már igen nehezen lenne elképzelhető, hogy az említett régi kompromisszumok – többek között a faji kérdéssel, a külpolitikával, valamint a hazai prosperitás és a hidegháború közötti összefüggéssel kapcsolatban – nem fulladtak volna ki időközben, hogy előbb vagy utóbb maguktól elenyésszenek. Ebben az összefüggésben, amelyet a korabeli és mai liberális és centrista kritikusok még mindig nem értettek meg, a “hatvanas évek” arra is kísérletet jelentettek, hogy az amerikai politikát és társadalmat hozzáigazítsák a világban és az Egyesült Államokban addigra már egyaránt végbement változásokhoz. Azonban befogadó (vagy “modernizáló”) erőként jelentek meg egy olyan politikai légkörben és intézményrendszerben, amely kivételesen ellenséges volt és maradt bármilyen korszerűsítő törekvéssel szemben. Az akkori politikai pangás az országban uralkodó érdekkoalíciónak a javát szolgálta, ahogyan jelenleg is. Alapvetően ugyanis ugyanazokról az érdekekről van szó. Az USA megváltoztatására irányuló törekvések meghiúsulása természetesen súlyos előítéleteket támasztott a chileiek, a dominikaiak, az olaszok, a dél-afrikaiak, a dél-koreaiak és mások saját társadalmuk megváltoztatására irányuló törekvéseivel szemben.
Mindennek kifejtése fölveti a politikai hatalomnak és a tömegekhez, helyesebben fogalmazva a nemzet többségéhez fűződő kapcsolatainak központi kérdését. Visszatekintve, a hatvanas évek mozgalmai – az Egyesült Államokban és a világ számos más fejlett országában egyaránt – elég nagyvonalúan kezelték saját erőik határait, és föltűnően keveset törődtek bármely politikai fölkelés legéletbevágóbb kérdéseivel, jelesül a résztvevők megszámlálásával, csapataik szemléjével, a “csőcselék” kérdésével. Röviden: a politika abban is megnyilvánul, hogy ki az erősebb, tehát ki győz, vagy ki a gyengébb, tehát végül ki veszít.
Olyan okoknál fogva, amelyek vizsgálata túlmutat jelen tanulmányunk keretein, az 1960-as évek Usa-beli és oly sok más helyen létezett társadalmi mozgalmai sokkal eredményesebben szemlézték potenciális ellenfeleiket, mintsem potenciális támogatóikat. Valószínű, hogy a kapitalista demokráciákban a hatvanas években kibontakozott nagyszámú mozgalom legkeserűbb politikai kudarca abban rejlik, hogy nem lépett fel a potenciális többség érdekeinek képviselőjeként. A hatvanas évek retorikája széles értelemben demokratikus, ám szűk keretekben tiltakozó jellegű retorika volt. A két jelenség közötti ellentmondást sohasem oldották föl teljesen, sőt a hatvanas évek ma létező intellektuális és politikai maradványainak keretei között sem. Egyszerűen fogalmazva: teljesen más dolog akár seregnyi, a többség egyik vagy másik szegmense ellen irányuló, különféle, specifikus negatív jelenségek ellen tiltakozni, s megint más a többség nevében föllépni, más szóval az említett többség képviselőjének szerepében megjelenni. Az 1960-as évek társadalmi erőinek számos eleme túlságosan elidegenedettnek érezte magát az amerikai társadalom többségétől ahhoz, hogy ezt megtegye. Jellemző volt, hogy a fekete mozgalmak, a feminista mozgalmak, a forradalmi diákság képviselőinek többsége, a legtöbb pacifista egyszerűen egy helytelen pályára tévedt ország politikája ellen tiltakozott, gyakran csupán szitkozódva vagy kétségbeesetten. Így tehát, attól a ténytől függetlenül, hogy az általuk föltárt hibák igen széles körben ártalmasak voltak az átlagos amerikai polgár számára, igen csekély erőfeszítést tettek arra, hogy fölvegyék a kapcsolatot ezzel a mitikus “átlagamerikaival”. Megelégedtek a tiltakozással. Egy győzelemre esélyes tömeg megszervezésének jóval nehezebb feladata, azt hiszem sohasem, vagy legalábbis igencsak elvétve szerepelhetett a hatvanas évekbeli “baloldal” vezető köreinek vagy személyiségeinek elképzelései között. Egy elidegenedett politikai irányzat és egy demokratikus politikai tendencia végül is gyakorlatilag összeegyeztethetetlen. Ez a tétel igaz volt a múltban és véleményem szerint igaz a jelenben is.
Ennek a fatális tévedésnek egyik következménye az volt, amint már láthattuk, hogy hosszú távon és minden populista megnyilvánulásuk figyelembevételével, a hatvanas évek USA-beli mozgalmainak sokkal nagyobb számban és erővel sikerült mozgósítaniük az ellenséges populista erőket, mintsem saját magukat. Ezzel a kijelentéssel azonban az igazságnak csupán a felét mondtuk ki. Az 1968-as Nixon–Agnew–Wallace-elnökválasztási kampány kezdetétől fogva, az akkori “csendes többséget”, a mai keresztény és nacionalista jobboldalt közvetlenül sikerült mozgósítaniük a nacionalista eliteknek, amelyek a társadalmi és egyéb változások félresöprésére használták föl őket, s amelyek mind a mai napig mozgósítják és nekik tetszően át-meg átszervezik azokat. Csábító a gondolat, hogy a “mocsarat” is társadalmi rétegekként kezeljük: ezek a műveletlenebbek, az alsó középosztály képviselői, a rettegett munkások stb. Másrészt viszont az ötvenes évek tengernyi irodalma, amely a társadalmi konzervativizmust a “munkásosztály autoritarianizmusával” és az alsóbb néposztályok egyéb ostobaságaival azonosította, már jó ideje elveszítette minden hitelét. A konzervatívokat én inkább egy specifikusan politikai jellegű csínnyel hoznám összefüggésbe, amely mesterien alkalmazza a lázítás technikáját számos osztálynak és régiónak pontosan azokkal az elemeivel szemben, amelyek egyidejűleg lobbanékonyak, de kritikátlanok, s éppúgy mozgósíthatók mitikus ellenfelek leverésére, ahogyan hajlamosak tisztán mitikus győzelmekkel megelégedni. Ilyen alakok a hatvanas évek csúcsidőszakában is jelen voltak, de nem mobilizálódtak. Az elit és a “mocsár” ilyen komplementaritása, úgy tűnik, a modern politika állandó velejárója, amelyet szép szóval nem söpörhetünk félre, amely csak erővel győzhető le.
A Nixon elnöksége alatti republikánus vezetés volt az, amely ezt a múltba tekintő szövetséget létrehozta. Övé a felelősség az ország húsz-egynéhány éves visszavetéséért a faji kérdés szempontjából. S természetesen, miután mozgósították őket, ezek az erők pompásan elsajátították, hogy miként működjenek tovább a maguk erejéből.
Hosszú múlt a közvetlen jelenben
Az a hiedelem, hogy gazdasági helyzetünk erőink ellenőrzési határain kívül esik, részben szintén tükrözi a “hatvanas éveket” életre keltő politikát, s ugyanakkor védetlenül hagyja azt a saját maga által életre keltett ellenségeivel szemben. Ahogyan akkor, úgy most is, a hatvanas évekből visszamaradt baloldaliság csupán ismételgeti a jó öreg jelszavakat a “radikális vagy részvételi demokráciáról”, és a nekiiramodott nemzetközi gazdaságot mindössze a saját mélységes meggyőződésének igazolásaként fogja föl a javíthatatlanul romlott intézményekkel szemben. Mélyebb rétegeit tekintve a haladó értelmiségiek mélységes elutasítását is jelzi a New Deal programjával kapcsolatos gazdasági és politikai kudarcokkal összefüggésben. Ez viszont határozottan ironikus, hiszen az USA-beli 1960-as mozgalmak alapvetően a New Dealhez kapcsolódó megállapodások bírálatából és széles körben elismert kudarcából nőttek ki. A lényeg az, hogy sohasem származhatott semmiféle konszenzus abból a kritikából, amely azon kérdés körül forgott, vajon mivel lennének helyettesíthetők a New Deal máris düledező megállapodásai.
Legalább annyira kényelmes, amennyire helytálló az a megállapítás, amely szerint a New Deal (a tengerentúlon pedig a szociáldemokrata) program a magángazdaság megreformálására, a jó háromnegyed évszázad óta ugyanennek a kérdésnek a kapcsán zajló hazai konfliktusból nőtt ki. Röviden: a programot három, egymást kölcsönösen támogató intézmény hozta tető alá: a semleges állam, amely vagy szabályozta a tőkét (mint az Egyesült Államokban), vagy államosítás útján vonta ellenőrzése alá a legfontosabb iparágakat (mint Európában); a felvilágosult társadalomtudomány által megvilágosodott közvélemény; és az egymással huzakodó intézmények felszínes ismeretanyaga. Manapság e hármassal kapcsolatban az a legszembeötlőbb ismérv, hogy történelmi léptékű kudarcot vallottak. Valójában már 1960-ban a kudarc szélén táncoltak, vagyis a helyzet már akkor intézményi reformok után kiáltott. Az idők során a fő üzleti körök képeseknek bizonyultak vagy a szabályozás leárnyékolására, vagy – és ez volt a gyakoribb – a szabályozók megragadására és saját szűkebb érdekeik szolgálatába állítására. (Hasonló kudarcokat könyvelhetett el az államosítás is Európában). Mindez jórészt már a “hatvanas évek” előtt bekövetkezett, viszont az utóbbi közrejátszott annak a politikai koalíciónak a szétzúzásában, amely – valahogy félúton, félig komolyan, fél szívvel – erőltette a New Deal rendszerének fönnmaradását.
A társadalomtudományok által felvilágosított közvélemény vékonyka nádszálnak bizonyult. Már a hatvanas éveket megelőzően is minden nyilvánosság elé kerülő kérdésnek mindkét oldalról megvoltak a maguk “objektív” természet- és társadalomtudósai, akik lelkesen próbáltak meggyőzni bennünket arról, hogy miért is esnek egybe a tudományos igazságok az ő szponzoraik érdekeivel. Ezzel azt állítjuk, hogy a fő üzleti körök már jó úton voltak afelé, hogy önerejű kulturális tényezőkké váljanak, s ily módon éppúgy befolyásolják a társadalompolitikát, ahogyan a tudományos és kutatási körülményeket, mégpedig, mint manapság is, a közhivatalnokok szidalmazása révén.
A legfőbb ellenálló erőt a szakszervezetek jelentették. Ma már ugyan teljesen világos, hogy a századunk korábbi időszakaira jellemző szakszervezeti mozgalmak napjainkban nem élhetnének túl egy nyílt összecsapást a vezető üzleti körökkel.
Amennyiben mindezt állítván igazam van, az azt jelenti, hogy az iparosodott országok több mint egy évszázados törekvése a főbb üzleti körök megszelidítésére és a társadalom szolgálatába állítására vereséget szenvedett a nagy üzleti hatalmak testületi föllépésével szemben. Amint jól láthatjuk, mára sikerült nekik győzelmeik keserű gyümölcseit “rásózniuk” minden ország – gazdag vagy szegény – népére. Ez az írás már ott szerepelt a falakon jó néhány évtizeddel ezelőtt, ám a hatvanas évek sajátos politikája nem volt fölkészülve az írás elolvasására és a szellemében fogant cselekvésre. Valami nagyon hasonló zajlik ma is a progresszív erők körében.
A jelenlegi nemzetközi gazdaság – minden meghatározó jelentőségű vetületében – a “hatvanas évek” kudarcának következménye, vagyis minden szándékában és célkitűzésében a társadalmi küzdelmek akkori győzteseinek teremtménye. Még ennél is nyilvánvalóbban jelenthetjük ki, hogy mindez a győztesek berendezkedése, viszont csupán a néhány (egyébként vitathatóan) legdemokratikusabb országban, amelyek ennélfogva potenciálisan a leginkább kiszolgáltatottak a néptömegek nyomásával szemben. A nemzetközi gazdaság valóságosan meghatározó elemei, beleértve a Nemzetközi Valutaalapot és más nagy pénzügyi tényezőket, nem egyebek, mint a maroknyi iparosodott tőkés erőközpont gazdaságának, gazdaságpolitikájának és intézményeinek oldalhajtásai. Alapvetően ez a régi Heteket jelenti: az USA-t, Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és Kanadát. Amennyiben ezekben az országokban lennének a feladat vállalására hajlandó erők, akkor ez a gazdasági rendszer ellenőrizhető lehetne. A SONY gyárthat televíziókat, ahol neki csak tetszik, de ha nem képes a Hetek technológiájának alkalmazására, nem a Hetek csoportján belül értékesíti termékeit, és nem a Hetek csoportjának pénzintézményeit használja a nyereségének visszaforgatására, akkor nem maradhat talpon sem a televíziógyártás, sem bármely más iparág keretei között. Az a széles körben elterjedt vélekedés, mely szerint a nemzetközi gazdaság “kívül esik a nemzeti államok ellenőrzésén”, csupán egy fikció, amely a történelmi politika és a politikai kudarcok fölötti elkeseredés szülötte, mindennemű szellemi ellenállás nélkül.
Tulajdonképpen ez a keserű jelen legfontosabb problémája. a magángazdaság demokratikus megszelídítésére irányuló több mint egy évszázadnyi politizálás és politikai erőfeszítés végül is visszavonhatatlan, katasztrofális vereséget szenvedett. Egy győzedelmes “hatvanas évek” elháríthatták vagy legalábbis késleltethették volna ezt a vereséget. Ehelyett, saját kudarcuk csak fölgyorsította és teljesebbé tette azt. Az Isten nem áll a másik oldalon. Nekik sincsenek szükségszerűen erősebb csapataik, ám az övéiket – legalábbis máig – jobban és tehetségesebben használták föl.
Előszó – nem zárszó
E tanulmány arra buzdítja olvasóját, hogy továbbgondolja négy fő témáját:
Először: a “hatvanas évek” nagylélegzetű, komplex, világtörténelmi jelentőségű társadalmi mozgalmakat jelentenek, föltehetően éppoly világméretű előzmények eredményeképpen, és nem tekinthetők egyszerűen valamiféle “újbalnak”, szociáldemokráciának vagy éppen “nemzedéki jelenségnek”. E jelenség nem egyszerűen a faji megkülönböztetéssel szembeni erkölcsi “felháborodásból” származott, nem valamely konkrét háború következményeiből, nem nagyhangú diákvezérektől, és nem is volt csupán valamilyen lelkesítő (vagy éppen lehangoló) irodalomtörténeti esetlegesség tükröződése. Az egyes nemzeti mozgalmak jobb értelmezése csak ennek a mindent áthidaló valóságnak a keretein belül képzelhető el.
Másodszor: a “hatvanas évek” bizonyos következményei számtalan helyen föllángoló, sokszor tömeges megmozdulásokban is formát öltöttek. Ezeket a következményeket aligha intézhetjük el az egyszerű “vereség” szóval. (Azt hiszem, valóban vereséget szenvedtünk, viszont a vereség jobb tanítómester a nosztalgiánál.) Még sokkal többet kell mondanunk, és még annál is több elemző megfigyelést kell tennünk, hogy ezáltal törekvéseinket egy tisztességes, a népet szolgáló világ megteremtésére összpontosíthassuk.
Harmadszor: a jelenlegi nemzetközi gazdaság emberi teremtmény, minden benne megtalálható bonyodalommal együtt. Egész biztosan nem valamiféle összeesküvés terméke, és éppúgy nem is tekinthető vak, automatikus és elkerülhetetlen erők szüleményének. Végtére is, kitől származik a mondás: “Az emberiség a maga történelmének formálója, de nem a maga választotta körülmények között.” A mai helyzetet tekintve ez a megidézett történelem hatékony cselekedeteket követel egy koherens és egységesülő nemzetközi konfliktus tekintetében – a munkaerő és a tőke között. Mindeddig csupán az egyik fél futott ki a pályára, ezzel magyarázható, miként győzedelmeskedik oly könnyedén.
Negyedszer: ugyanaz, amit éppen az imént idéztem, bizonyos értelemben szintén amellett szól, hogy a munkásosztály mozgalma, ha egyszer vereséget szenved, mindig mindent az elejétől kényszerül újrakezdeni. Ez ma is pontosan így van. Ma ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, amelyekkel elődeink a századfordulón: a kapitalizmus elszabadult és nyomdokain lelkendezve nyomul a barbárság. Ha a kapitalizmus valóban mérhetetlenül erősebb napjainkban, nekünk is megvan legalább az az előnyünk, hogy százéves távlatban látjuk, miként nem lehet szembeszegülni vele. A “reformizmus”, a “liberalizmus”, a “bizalmatlanság”, a “fölvilágosodott szabályozás”, a “vegyes gazdaság”, a “meghatározó csúcságazatok államosítása”, a “munka és a tőke közötti együttműködés” mind halottak, amennyiben a kapitalizmus harácsolásának megszelídítésére irányuló programként jelentkeznek. Történelmi mértékű kudarcot vallottak ezen a téren, és éppen ezért veszítették el hitelüket. Továbbá, a tőke az elmúlt évtizedekben tanúsított viselkedésével bebizonyította, hogy érdekei a továbbiakban nem teszik lehetővé azoknak a kompromisszumoknak a megkötését, amelyek a kudarcot vallott programok hitelének visszaállításához szükségesek. A száz esztendei hiábavaló reformtörekvések azt bizonyítják, hogy a kapitalizmus képtelen együtt élni bármivel, ami nem felel meg szűk értelemben vett érdekeinek, s azt, hogy nekünk kell valamit kitalálnunk a megsemmisítésére, mielőtt maga semmisül meg az autonóm civil társadalom maradványainak felszámolása által. Elcsépelten hangozhat, mégis mélységesen igaz: a szocializmust nem kipróbálása után találták fölöttébb vonzónak, hanem fölöttébb kívánták, és nagyon is kísérleti jellegűnek találták. A századvégi világvége-várást félretéve – az egész világ történelme jelen pillanatban ezt az üzenetet tárja elénk.
(Fordította: Füssi-Nagy Géza)
Jegyzetek
1 Az amerikai mozgalmakhoz való kapcsolódás gyakran egészen nyilvánvaló. Például Belfastban és Londonderryben a katolikus pacifisták “ír polgárjogi mozgalomként” határozták meg magukat. A Torinóba és más északi iparvárosokba költözött dél-olasz vándormunkások az amerikai polgárjogi aktivisták taktikáját utánozták; az 1969-es olasz “forró ősz” munkástüntetései és sztrájkjai a háború óta a legkeményebb kihívást jelentették a kormányhatalommal szemben. Az 1968-as amerikai és francia diáktiltakozások közötti összefüggések közismertek. Az Egyesült Királyságban Peggy Duff, a nukleáris fegyverek elleni, korábbi “Aldermaston fölvonulások” egyik fő szervezője, rátalált az amerikai események által újjáélesztett, hanyatló mozgalomra. Sőt, a későbbiekben, ahogy egy alkalommal ő maga mondta el nekem, a brit nukleáris leszerelési kampány pacifista keresztje a trón és az oligarchia ellen irányuló görögországi tiltakozás jelképévé is vált. A ma már hírhedtté vált tömegmészárlással végződő sharpevilli tüntetés olyan amerikai tiltakozó megmozdulásokat tükrözött, amelyeket a dél-afrikaiak a tévében láthattak vagy amelyekről az ANC sajtójában olvashattak. És másutt is előfordultak ezekhez hasonló események.
2 A Times lapjain Bosley Crowther (1964/16.) olyan rémülettel reagált a filmre, amilyennel a politikai elitek viszonyultak a “hatvanas évek” egészében vett politikai kultúrájához. Úgy fogalmazott, hogy “ez a film a legmegdöbbentőbb beteges tréfa, amellyel valaha is találkoztam”. Megjegyezte, hogy ugyan “ragyogó és szórakoztató”, de emellett – és ez a lényegesebb – “ijesztő és veszedelmes”, mivel kifejezi “a bizalmatlanságot, sőt elégedetlenséget az egész védelmi berendezkedésünkkel szemben egészen a főparancsnokig, sőt, őt magát is beleértve”.
3 Az előző bekezdésben kifejtett magyarázatom nagyon Európa-központú. De azt hiszem, bárki előállhat mélységesen hasonló magyarázattal a kevésbé fejlett világ egészére vonatkozóan, azzal érvelve, hogy az adott időben az új vagy remélt nemzeti függetlenség politikája és ideológiája túlságosan beárnyékolta a tovább folytatódó nemzetközi gazdasági függőség realitását. És ezzel összhangban a Harmadik Világ uralkodó elitjei nagyon is készségesen alakítottak ki mélységesen konzervatív rezsimeket a baloldali retorika mögé húzódva. (azokat, akik nem voltak hajlandók ennek véghezvitelére, természetesen elmozdították, például: Patrice Lumumbát Belga Kongóban [a közelmúlt Zaire-jében]; Cheddi Jagant Guyanában; Michael Manleyt Jamaikában stb.).
4 A 2. és a 3. pontot szintén meg kell változtatni, hogy megfeleljenek a nem-európai kontextusoknak. A magyarázatnak ebben az esetben ki kell terjednie a nemzeti függetlenség jelképeiben testet öltő túlzó reményekre és, a “nyugattal” szembeni ironikus ellentétként, az olyan forradalmi, történeti politikai alakok jótéteményeinek túlságosan is tiszteletteljes elfogadására, mint Kwame Nkrumah, Sékou Touré, Nehru, Sukarno stb. A két, látszólag ellentmondó magyarázatot egységbe foglalja egy közös vonás, a korszak kivételes és látszólag jól megalapozott gazdasági derűlátása.
5 A szövegben tett megállapítás betű szerint igaz, de a témával kapcsolatban még sok minden létezik, aminek kifejtése lehetőségeimet meghaladja. A “hatvanas évek” különböző mozgalmai rendszerint nem tudták elképzelni, megtervezni vagy megszervezni kormányaik politikai megdöntését. Azok a csoportok, amelyek mégis kísérletet tettek ilyesmire, teljesen peremre szorultak, vagy, mint például Argentínában, a hatalom részéről megnyilvánuló politikai elnyomással szembeni reakcióként jelentkeztek. Másrészt az is lehetséges, hogy a “hatvanas évek”, bekapcsolván mindebbe tervezett (vagy gyakran eleve vele járó) reformcéljaikat, valójában elérhették, sőt megkísérelhették automatikusan túllépni a jelenkori euro-amerikai kapitalista társadalom társadalmi, kulturális és politikai lehetőségeinek vagy megengedhetőségének kereteit. Ha ez így van, az megmagyarázhatja azt a gyorsaságot, ahogyan az egységes, hivatalos reagálás és elit reakciója kibontakozott a “hatvanas évekkel” szemben, s hogy ilyen tartósnak bizonyult, s egyszersmind azt a vadságot is, amely gyakran velejárója volt ennek a reakciónak. Végül is, Franciaországban 1968-ban De Gaulle a polgárháború lehetőségét fontolgatta, Nagy-Britanniában az az állandó (mára igazolt) szóbeszéd járta, hogy a biztonsági szolgálatok a munkáspárti kormányok megdöntésére készülődtek (ezt nagyszerűen mutatta be a BBC “Egy nagyon brit államcsíny” című tévéjátéka), az Egyesült Államokban pedig a Nixon-féle COINTEL-program ezrek lehetséges bebörtönzését vetítette előre. Kijózanító lehet arra emlékeztetni, hogy Latin-Amerika-szerte a hírhedt halálbrigádok áldozatai nem mások voltak, mint éppenséggel a “hatvanas évek” képviselői.
6 Nem kellő mértékben veszik tudomásul, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp-szigeteken az USA hasonló szövetségbe kovácsolta valamennyi elitet a komolyabb gazdasági–társadalmi változásokkal szemben (Szövetség a Haladásért, AID stb.), s hogy közvetlenül támogatta az e célra törő jobboldali mozgalmakat felfegyverzésükkel és kiképzésükkel. Afrikában az amerikaiak, a britek, a dél-afrikaiak, az izraeliek és a franciák nagyjából ugyanilyen szövetség létrejöttét biztosították. A belföldi fejlemények közötti mélységes hasonlóságot az USA-ban és Latin-Amerikában jól példázzák az olyan alakok, mint Jesse Helms és Oliver North, vagy – természetesen – Jimmy Carter és Henry Kissinger.
7 Napjainkban az IMF Szerkezeti Átalakítási Programja felszólít a nemzetközi beruházók és exportőrök kedvező elbírálására, a bérek depresszív kontrolljára, a jóléti kiadások határozott megnyesegetésére, valamint az állami tulajdonban lévő vállalkozások privatizálására a nagy jelentőségű nemzetközi kölcsönök refinanszírozásának vagy továbbgördítésének föltételeként. A Szerkezeti Átalakítás központi kérdés a Harmadik Világ országainak nyújtandó nemzetközi támogatás fejében, amelyek további kedvezményekben részesítik a már eddig is éppen eléggé kedvezményezett rétegeiket, természetesen a szegények terhére. Mindez része annak a szélesebb értelemben vett nemzetközi jelenségnek, amelynek keretei között – amint azt egy megfigyelő szellemesen megjegyezte – a szegény országok gazdagjait a gazdag országok szegényei támogatják.