Az orosz embernek van egy furcsa sajátossága: szeret olyan lenni, mint a többiek, egybemosódni a közösséggel, szinte semmivel ki nem tűnni. Pontosabban kitűnni valamivel, az persze nem rossz, de csakis jó irányban, és azért azt se vigyük túlzásba. Node: honnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? Nos, erre való az orosz ember számára a főnökség. Ha a főnök (osztályvezető, igazgató, miniszter, államelnök) jóváhagyta, akkor jó, ha nem hagyta jóvá, akkor rossz. Ezért hát az orosz ember tiszteli a főnökséget, és nagyon sokáig el tudja viselni, még akkor is, ha maga a főnökség sem tudja, hogy mi jó és mi rossz – ami persze csak bizonyos történelmi tapasztalat révén válik világossá.

A “szocializmus” szó

Hát így állt a dolog a szocializmussal is. Az 1991 augusztusában bekövetkezett közismert események előtt minden orosz ember hagyományosan és vita nélkül egyetértett abban, hogy a szocializmus jó dolog. A “szocialista” jelzőt odaillesztették majdnem minden főnév elé, akár kellett, akár nem. Például teljesen megszokottak voltak az olyan kifejezések, mint szocialista termelési alapok, szocialista ipar, szocialista pénz, szocialista financiális rendszer stb., habár nehéz volt felfogni, hogy például miben is különbözik a Szovjetunió “szocialista” ipara az USA “kapitalista” iparától. Hacsak alacsonyabb hatékonyságában és elavultabb technikájában nem – de a “szocialista” jelzőt aligha ennek kifejezésére szánták.

Mindazonáltal 1991 után a “szocializmus” szó éppoly egyetértés mellett és éppoly általánosan kihullott a szókészletből, méghozzá nemcsak az “oroszországiak” vezető rétegének szókincséből, ami nem csoda, hanem a társadalom értelmiségi elitjének nyelvezetéből is. A kivételt csak az orosz értelmiség bizonyos töredékcsoportjai képezték, amelyek majdhogynem illegálisan, titokban össze-összejártak megvitatni: hogy is állunk a szocialista eszmékkel. Természetesen nem a kommunista pártokról vagy a néptömegekről beszélek, amelyek per definitionem, természetüknél fogva szocialisztikusak. Arról az értelmiségi rétegről van szó, amelynek képviselői a szocializmus jövőjéről vitatkoztak, vitatkoznak, és láthatólag mindig is fognak vitatkozni. Tehát olyan emberekről, akik, hogy úgy mondjam, a szocializmus létrehozóiként és nem haszonélvezőiként formálják a szocializmus elméletét.

Nos tehát, az 1991-et követő időszak kezdetekor ezeket a szocializmus koncepcióján dolgozó embereket gyakorlatilag megfosztották a különböző szocializmuselméletek kifejtésének és megvitatásának hagyományos és biztonságos fórumaitól (az intézetektől, kiadóktól, folyóiratoktól, tudományos konferenciáktól, szimpóziumoktól). A “szalonképes” értelmiségi közegben szinte illetlenséggé lett a szocializmus, a szocialista eszme, a szocialista alternatíva emlegetése. Még széles körben elismert és tisztelt emberek is hirdetni kezdték, mennyire haszontalan az olyan kifejezések használata, mint “szocializmus” és “kapitalizmus”, és olyasmikben kezdték keresni az esedékes “boldog jövőt”, mint a vegyes gazdaság vagy a globális civilizációs értékek.

Senkit sem kívánunk elítélni szocialista vagy antiszocialista nézeteiért, csak rá szeretnénk mutatni arra a jelenségre, ahogyan az orosz értelmiségi elit képviselői 1991 után csaknem kivétel nélkül és szinte pillanatok alatt elfordultak a szocializmustól. Ebben is az orosz lélek tekintélytisztelő kollektivizmusa mutatkozott meg: mindenki sietett magát ugyanolyan antiszocialistának nyilvánítani, mint amilyenek a többiek, és főleg mint amilyen a főnökség.

Az utóbbi időkben azonban a társadalomfejlődés szocialisztikus koncepcióinak megvitatására szolgáló fórumok mintha kezdenének feléledni. Társadalmi kezdeményezések nyomán szemináriumok, vitaklubok jönnek létre, folyóiratok kezdenek megjelenni. Az Altyernatyivü ez utóbbiak egyike.

A folyóirat

Az Altyernatyivü 1991-ben jött létre, abból a célból, hogy nemzetközi társadalmi–politikai és elemző folyóiratként teret nyújtson a szocializmus aktuális elméleti és politikai kérdéseit, a szocialista és munkásmozgalmak problémáit kifejtő írásoknak, kibontakoztassa a párbeszédet a szocialista eszmeiségű tudósok és a világ különböző országainak szocialisztikus mozgalmaiban tevékenykedő aktivisták között. A folyóirat évente négyszer jelenik meg, oroszul és angolul. Az orosz kiadás főszerkesztője Alekszandr Buzgalin, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, az orosz és angol változat koordinátora pedig David Mandel, a Montreali Egyetem professzora (Kanada).

Az Altyernatyivü-t olyan fórumnak szánták, mely ideológiai ellenállást tanúsít a társadalom megszervezésének bármely rigid és egyoldalú modelljével szemben, legyen az a totalitárius “szocializmus” vagy a vadkapitalizmus. A folyóirat első száma még a Szovjetunió létezésének utolsó hónapjaiban látott napvilágot, amikor divatossá vált a jelszó, miszerint “nincs más út”, mint a kapitalizmusba való átmenet. Az első számnak “Az olvasóhoz” intézett bevezetőjében a szerkesztőség a következőket fejtette ki: “Folyóiratunk arra törekszik, hogy alternatív megközelítéseket keressen a társadalom jelen válságának elemzéséhez, és megvitassa e válság leküzdésének lehetséges módjait. Ellene vagyunk mindenfajta szektarianizmusnak és ideológiai kényszernek. A megoldások keresésében azok oldalán állunk, akik úgy gondolják, hogy a hatékony gazdaságnak nemcsak egy privilegizált kisebbség, hanem mindenki számára bővülő szabadságot és jólétet kell biztosítania.” Ebből már világos, hogy a folyóiratban nem egymást kizáró koncepciók ütköznek meg, hanem alternatívák kerestetnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.

A folyóirat pozíciója határozottan demokratikus és szocialista, és mindenfajta pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb szerzőknek. Az orosz szerzők közül olyan közismert filozófusokat, történészeket, közgazdászokat és politológusokat nevezhetünk meg, mint Pjotr Abovin-Jegigyesz, Vagyim Belocerkovszkij, Alekszandr Buzgalin, Anatolij Butyenko, Borisz Kagarlickij, Vladlen Loginov, Roj Medvegyev, Vagyim Mezsujev, Borisz Szlavin és sokan mások. A külföldi szocialisták között találjuk Ernst Mandelt (Belgium), Adam Schaffot (Ausztria), David Kotzot (USA), George Lestert (Nagy-Britannia), Pablót (Michel Raptist) és Catherine Samaryt (Franciaország), Krausz Tamást Magyarországról és másokat. Így hát a szerzőgárda sokszínű, változatos. Vannak itt ortodox marxisták és revizionisták, trockisták és buharinisták, a forradalmi átalakulások hívei és evolúciópártiak, baloldali radikálisok és centristák – nincsenek viszont sztálinisták, fasiszták és neoliberális személyiségek. És ez meg is határozza a folyóirat arculatát: a szerzők arra törekednek, hogy harmonikusan egyesítsék a demokratikus és a szocialista értékeket, minthogy a demokratikus szocializmusban látják a legvonzóbb alternatívát mind Oroszország, mind a világ számára.

A szovjet szocializmus jó és rossz vonásai

Ma nincsen szocializmus Oroszországban. De volt-e valaha is? – teszi fel a kérdést egy sor szerző a témával kapcsolatban. A választ Buzgalin “Szocializmus: a válság tanulságai” című írásában találhatjuk meg (1994. 2. sz.), amely az Altyernatyivü programadó cikkének bizonyult. A szerző tüzetesen megvizsgálja a szovjet szocializmusnak azokat a vonásait, amelyek mind a mai napig vonzóak az emberek számára, másfelől pedig azokat a negatívumait, amelyek bukását predesztinálták. Az első csoportba tartozó jegyek közé sorolja a gazdasági élet tudatos szabályozását, a kollektivizmust, a kölcsönös segítségnyújtást és a piaci elidegenedés feloldásának egyéb formáit, a társadalmi igazság, az egyenlőség és a tisztesség egy bizonyos szintjét, az elfogadható szintű jólétet a lakosság döntő többsége számára, az oktatás, egészségvédelem, lakhatás, az alapvető élelmiszerek és egyéb fogyasztási javak elérhetőségét. És valóban: a gazdasági élet tudatos (pontosabban tervszerű) szabályozása, ahogyan ma mindannyian meggyőződhetünk róla, nélkülözhetetlen követelménye a civilizált társadalomnak; ha ugyanis engedünk a monetarista “chicagói fiúk” jelszavainak, miszerint a kormánynak ki kell vonulnia a gazdaságból, akkor azon nyomban helyébe lép a tőke kriminalitása. Ilyen az élet logikája. Napjainkból visszatekintve fogjuk fel, hogy egykori szovjet szocializmusunk képes volt ellenállni a gazdaság kriminalizációjának.

Mindazonáltal – miért omlott össze ez a szocializmus, és tényleg az volt-e? Buzgalin válasza: a “szocializmus” globális válsága megmutatta, hogy ez a rendszer a szó marxista értelmében valójában nem szocializmus volt, hanem egy olyan bürokratikus szisztéma, amely a társadalmilag kibontakozó alkotótevékenység csíráin élősködött. Ez a rendszer államkapitalista bérmunkát és kizsákmányolást hozott létre, kicsikart kvázipiacot, gazdaságon kívüli kényszert. Végül is – konkludál Buzgalin – “ez a szervetlen elegy, amelyet csak a totalitarizmus cementje tartott össze, bukásra volt ítélve” (9.). A szerző végső következtetése, hogy a Szovjetunióban egy “mutáns” szocializmussal volt dolgunk, más szóval rendszerünk az össztörténelmi, globális szocializációs tendencia egy mutációja volt.

A folyóirat egy másik szerzője, M. Greckij professzor, “Szocializmus volt-e?” című cikkében (1994. 2. sz.) a szovjet szocializmus meghatározására a “kváziszocializmus” terminust javasolja. Sőt, azt állítja, hogy a Szovjetunióban nem létezett és nem is létezhetett semmiféle “szocialista termelési mód”, hiszen a szocializmus mindössze “átmenet a kapitalizmus és a kommunizmus között” (40.). Az Altyernatyivü-ben a szocializmus egyéb meghatározásaival is találkozhatunk: feudális szocializmus, bürokratikus kollektivizmus, államszocializmus stb. Elemzőmunka folyik tehát a legpontosabb meghatározások kimunkálása céljából. Abban azonban a folyóirat minden szerzője egyetérteni látszik, hogy az, ami a Szovjetunióban volt, semmiképpen nem illeszkedik a klasszikus marxizmus kereteibe.

De: mi volt akkor, ami volt, és hogyan lehet meghatározni?

Végül is mi volt nálunk?

A Szovjetunióban évtizedeken keresztül uralkodó társadalmi–gazdasági rendszer természetére vonatkozó kérdés érdekes és bonyolult. Nyugaton már régen vitatkoznak róla, és a Szovjetunió széthullása után ezek a tudományos vizsgálódások érzékelhetően meg is élénkültek. Csak Oroszországra jellemző, hogy sokan belenyugvással vették tudomásul, amit a jelenlegi orosz hatalom korifeusai is hirdetnek, hogy tudniillik nálunk teljes mértékben marxista jellegű szocializmus volt. A különbség csak az, hogy egyeseknek ez a szocializmus már nem tetszik, és valamiféle “civilizált kapitalizmus” iránt kutakodnak, míg mások úgy vélik, hogy a régi szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a jelenlegi helyzet.

Az Altyernatyivü szerzői általában távol állnak mind a két változattól. G. Baum professzor, a Torontói Egyetem teológusa például azt írta a folyóirat hasábjain, hogy a katolicizmus szociális tanítása “egy sor ok következtében” elítélte a szovjet kommunizmust, és elutasította a liberális kapitalizmust is (1992. 2. sz.). Más szerzők is osztják ezt a véleményt, holott nem hívei a katolikus szociális tanításnak. A társadalmi fejlődés “harmadik útját” keresik. “Ezért állnak az autentikus szocializmus hívei azon az állásponton – írja az Abovin-Jegigyesz–Szlavin filozófus szerzőpáros –, hogy pokolba mindkettőtök házával: egészen új házat kell építeni, új ösvényt kell kitaposni” (1995. 1. sz. 54.). “Meg vagyunk róla győződve – írja Catherine Samary, a Párizsi Egyetem közgazdászprofesszora –, hogy más utat kell találnunk, ami se nem bürokratikus, se nem liberális.” (1992. 2. sz. 81.)

Nyugaton bizonyos népszerűségnek örvend az a teória, mely szerint a Szovjetunióban olyasfajta államkapitalizmus volt, mint amilyen az első világháború idején Németországban létezett, és akkoriban Leninnek tetszett is. De e felfogás ellen súlyos ellenérvek merülnek fel. Így például Greckij professzor joggal mutat rá, hogy “aligha nevezhető kapitalizmusnak egy olyan berendezkedés, ahol senki sem a tőke arányában részesedik a javakból” (1994. 2. sz. 11.). Kotz amerikai egyetemi tanár (Massachusettsi Állami Egyetem) úgy látja, hogy a szovjet rendszert nem alaptalan szocialistának értékelni, hiszen gazdasági tervezésen és a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapult, és jelentős gazdasági jogokat és szociális garanciákat jelentett a munkások számára. Mindazonáltal ez egy torz formájú szocializmus volt, hiszen egy “párt- és állami elit” igazgatta, és a rendszert represszív jelleg, a demokrácia hiánya és hierarchikus berendezkedés jellemezte (1995. 4. sz. 26.). De volt ilyen rendszer, és – ezt már mi tesszük hozzá – képes volt a gazdaságilag elmaradott cári Oroszországot a világ második szuperhatalmává alakítani. Más kérdés persze, milyen áron.

A folyóirat megvitatta azt a kérdést is, vajon milyen lehetőségeket “mulasztott el” a szovjet szocializmus, hogy marxista és egyetemes civilizációs szempontból elfogadhatóbbá váljon. Az első ilyen “elmulasztott lehetőséget” általában abban látják, amikor 1923–24-ben a “baloldali ellenzék” vereséget szenvedett, és Sztálin hatalomra kerülhetett. “A demokratikus fordulat híveinek utolsó esélye a ‘46-ok levele’ körüli közismert vitában enyészett el – írja A. Kolganov –. A megbénult Lenin Gorkiban feküdt, a bürokratikus apparátus pedig az általános küzdelemben felülkerekedett a párt demokratikus szárnyán.” (1991. 1. sz. 90.)

Vita folyik arról, hogy ki jelentett reális alternatívát a sztálinizmussal szemben. Egyes szerzők Buharint látják a sztálini politika ellenpólusának, mások Trockijt (1995. 1. sz. 172.). Rogovin orosz professzor megjegyzi, hogy a NEP eszméit, az irányító párt működési mechanizmusainak demokratizálását, a nemzetiségi kérdés megoldását – ezek a momentumok képezték Lenin utolsó munkáinak lényegét – az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt “baloldali ellenzéke” szorgalmazta és fejtette ki. Éppen ez magyarázza “a sztálini elnyomó gépezet hallatlan bőszültségét az úgynevezett »trockistákkal« kapcsolatban” (1991. 1. sz. 153.). Még élesebben mutat erre rá Pablo (Michel Raptis): “Ha Oroszország élén a 30-as években Lenin vagy Trockij áll, nem lett volna fasizmus Németországban, és elkerülhető lett volna az a világtragédia, amelyet magával hozott.” (1994. 1. sz. 40.)

Voltak más “elmulasztott lehetőségek” is. A legutóbbiakat időben a 70-es, 80-as évek fordulójára tehetjük. Két fiatal közgazdász, A. Belouszov és A. Klepacs – mindkettő az OTA Népgazdasági Prognosztikai Intézetének munkatársa – ennek az időszaknak a gazdasági stratégiáját tárgyalja alapos és jól argumentált cikkében (A szovjet típusú ipari modell válsága. 1994. 1. sz. és 1995. 1. sz.). Többek között azt írják, hogy a 70-es évek végén, amikor a kedvező külgazdasági konjunktúra lehetővé tette a minőségi források mobilizálását a gazdaság új “strukturális magvának” kialakítására, fejlődési potenciáljának megújítására, lehetséges lett volna egy fokozatos átmenet egy olyan iparfejlesztési modellhez, amely az új fogyasztói elvárásokra orientálódik. Ám ez a fordulat nem következett be.

Úgy fest tehát, hogy a szovjet szocializmus modernizálásának lényegében minden lehetőségét elmulasztották. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy az ország élén alkalmatlan, szűklátókörű vezetők álltak, vagy valami mást?

A folyóirat szerzői nem osztják azt a lakosság radikális köreiben bizonyos mértékben elterjedt verziót, miszerint a szovjet “szocializmus” összeomlásának legfőbb oka egyes SzKP-vezetők árulása lett volna. Gorbacsovot angol–amerikai vagy japán kémnek beállítani egyszerűen képtelenség. A Szovjetunió és a szovjet “szocializmus” kudarcának okai sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy naiv módon valamely konkrét személy végzetes tetteinek tulajdonítsuk a történteket.

A szocializmus egyes burzsoá–liberális bírálói a bajok gyökerét a marxizmusban látják, mint olyan nézetrendszerben, amely sok tekintetben predesztinálta a szocializmus megjelenését és sorsát Oroszországban. A kérdést az Altyernatyivü szerzői is szemügyre veszik.

Szóval: a marxizmus

Miben ragadható meg tehát napjainkban a marxizmus haszna, hogy ne mondjuk: vonzereje? A híres orosz származású francia író, Victor Serge, egy nagyszerű cikkében – melyet az Altyernatyivü most újból közzétett – még a 30-as évek végén megállapította, hogy a marxizmus megváltoztatta az emberek gondolkozásmódját. “Marx után senki nem kérdőjelezheti meg komolyan a gazdaság szerepét a történelemben. Ma még a marxizmus ellenfelei számára is nyilvánvaló a gazdaság, a pszichikum, a szociális helyzet és az etikum összefüggése, méghozzá egészen más szempontból, mint Marx előtt feltételezték. Ugyanez érvényes a személyiség szerepére a történelemben, a személyiség és a tömegek, a társadalom viszonyára. Végül pedig a marxizmus egy olyan érzületet sajátíttatott el velünk, amit történelmi beállítottságnak neveznék; tudatosította bennünk, hogy változó világban élünk, megvilágította lehetőségeinket és korlátainkat a harcban és a szakadatlan alkotótevékenységben, megtanított arra, hogy megtaláljuk akaratunk és képességeink érvényesítésének lehetőségét az objektív folyamatok alakulásában.” (1995. 4. sz. 138.) A mai politológus, B. Szlavin véleménye szerint a marxizmus “szigorú tudomány, amely megmutatja, hogy hogyan függ a társadalmi viszonyok formája a társadalom technológiai fejlettségétől” (1995. 4. sz. 123.).

Így hát a marxizmus hatékony elmélet, amely lényegileg mozdította tovább, illetve tágította ki világmegértésünk határait. Mindazonáltal nem oly szokásos értelemben vett tudomány, mint, teszem azt, a biológia, a matematika, a történelem vagy a közgazdaságtan. A marxizmus nem tanulmányozza a természet vagy a társadalom valamely különálló szegmentumát, pusztán része a társadalomtudománynak, egyike a nagyszámú elméletnek, tanításnak, még ha a többinél esetleg mélyebb és teljesebb magyarázatot nyújt is számunkra a természetről és az emberi társadalom történetéről. Ezért nem érdemes isteníteni a marxizmust, szent tehénnek tekinteni minden darabkáját és idézetét, és térden csúszva imádkozni minden egyes dogmájához.

Annál is kevésbé, minthogy a marxizmus az Altyernatyivü szerzőinek meglátása szerint nem kevés ellentmondást is rejt magában. Erről ír Buzgalin, Medvegyev, Szlavin és mások is. Buzgalin például ilyen belső ellentmondást lát a marxizmus forradalmi és evolúciós alkotóelemei között. Végső soron épen ez a dialektikus ellentmondás ágaztatta el a marxizmust a XIX. század végén két alapvető áramlatra: a forradalmi marxizmusra, amely Oroszországban leninizmussá lett, és a reformista marxizmusra, amely Nyugat-Európában a szociáldemokrata mozgalomban öltött testet. Ha a forradalmi marxizmus Sztálin kezében végül is új dogmatizált vallássá lett, a szociáldemokrata változat viszont helyenként és bizonyos tekintetben olyannyira kiüresítette a marxizmust, hogy a legbuzgóbb szociálisan orientált demokraták már nem ritkán kezdték teljesen elfelejteni.

A folyóiratban ettől alapelveiben eltérő álláspont bontakozik ki a marxizmussal és ennek korszerű értelmezésével kapcsolatban. A vizsgálódás alapvető tendenciája: lemondva arról az axiómáról, mely szerint az emberiség történelmében és ugyanígy a modern társadalomban az osztályharc és a gazdasági körülmények megfellebbezhetetlenül determinálnak minden egyes jelenséget, igyekezni kell mélyebben megérteni és árnyaltabban interpretálni a történelem szubjektív tényezőjét, a személyiség alkotó potenciálját. N. Zlobin professzor ezzel kapcsolatban a következő – történelmünk egynémely részletének magyarázatára akár közvetlenül is alkalmazható – tézist fogalmazza meg: “Egyfelől fennáll, hogy a társadalom fejlődése olyan objektív törvényeknek megfelelően zajlik, amelyek természeti–történeti szükségszerűség módjára funkcionálnak, másfelől azonban ezek a törvények nem egyebütt keletkeznek és nyilvánulnak meg, mint az emberek tevékenységének folyamatában és eredményeképpen (ez a tevékenység pedig természeténél fogva tudatos és célirányos jellegű); hiszen e tevékenységen kívül egyáltalán nem létezik sem társadalom, sem történelem. Más szóval, ha az emberek objektív törvényszerűségeknek megfelelően alakítják történelmüket, akkor, következésképpen, ezeket a törvényszerűségeket is ők hozzák létre.” (1995. 4. sz. 13.) Ez magyarázza meg például, miért is képtelenség a marxizmus rovására írni Sztálin tevékenységét és bűneit: az alkotó marxizmus nem menti fel az egyes személyiségeket a tetteikkel kapcsolatos történelmi felelősség alól. “Vajon miért akarják leválasztani az összemberi értékeket a szocialista eszményekről? – kérdezi L. Isztyagin történész. – Hiszen ez csak a szűk osztályszempontú megközelítés szempontjából tűnik igazolhatónak, és ebben a nézetben szemernyi alkotó marxizmus sem lelhető fel.” (1995. 4. sz. 178.)

A marxistákról

A szovjet szocialista rendszer összeomlásának egyik, sőt, esetleg fő oka abban rejlik, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a 20-as évek óta gyakorlatilag nem fejlődött. Nem történt meg a végbemenő folyamatok mélyreható szellemi feldolgozása, nem voltak széles körű viták a társadalom fejlődésének kérdéseiről, háttérbe szorult a szociális és társadalmi problémák tudományos megközelítése. A szocialista gondolat Sztálin részletekbe menő irányításával megkövült és dogmatizálódott. “A baloldali paradigma szférájában a legutóbbi évtizedek során nem tűntek fel olyan tehetségű teoretikusok, akik Marxhoz és legjelentősebb követőihez méltó kiemelkedő tudósokká válhattak volna” – állapítja meg V. Mezsujev (1994. 2. sz. 143.). Még hogy Marxhoz méltó tudósok… – teszem hozzá a magam nevében. Magának Sztálinnak a korszakalkotó művein kívül senki és semmi nem jelenhetett meg. Sztálin után pedig még “korszakalkotó” művek sem voltak. Ezért kell ma a múlthoz fordulnunk, ha igazán jelentős marxistát akarunk megnevezni.

A folyóiratnak van egy “Arcképek” című rovata, amely a közelmúlt valamilyen szempontból figyelemre méltó marxistáiról közöl cikkeket és dokumentumokat. Olyan személyiségekről jelentek meg itt már anyagok, mint Lev Mecsnyikov, Antonio Gramsci, Lev Trockij, Mihail Lifsic, Victor Serge. És valóban: nincs marxizmus marxisták nélkül, akik értelmezik, fejlesztik és korszerűsítik ezt az elméletet. Napjaink történelmében megmutatkozik, hogy a dogmatizmustól távol álló, alkotó marxisták munkáiban nagyon sok olyan elképzelés és gondolat bukkan fel, amely segítségünkre lehet korunk és önmagunk megértésében.

Sajnos úgy áll a helyzet, hogy egynémely régi szerzőt helytelenül olvastunk, munkáikban sok mindenre nem figyeltünk fel, a marxizmus egyes teoretikusait egyszerűen nem is ismertük, mások be voltak tiltva, vagy a hivatalos propaganda oly mértékben eltorzította őket, hogy számunkra is nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűntek. De tudnunk kell, hogy mit javasoltak és mit kívántak tenni a XX. század kiemelkedő marxistái.

A szocializmus új értelmezése

Mit értettünk korábban szocializmuson? Értelmezésünk, mondhatni, gyakorlatilag pusztán két egyszerű kritériumra korlátozódott: a termelőeszközök állami tulajdonára (ezt össznépinek is nevezték) és a népgazdaság tervezett voltára. Az elméletben persze voltak kifinomultabb és fellengzősebb meghatározások is, de gyakorlatilag csak ezt a két momentumot követelték meg. Ahol megvolt az állami tulajdon és a tervezés, ott szocializmusról beszéltek. Az ettől eltérő elméleti konstrukciókat, amelyek még bonyolultabban körmönfont és még kevésbé érthető megfogalmazásokra futottak ki, az egyszerűség kedvéért revizionizmusnak nyilvánították, és volt kérdés, nincs kérdés. Mára azonban nem kérdés nincs, hanem szovjet szocializmus.

Milyen új eszméket kínálnak ezzel a problémával kapcsolatban az Altyernatyivü tanulmányai? Buzgalin professzor például a “mutáns szocializmus” alternatívájaként egy olyan reális, objektív, globális és összcivilizációs folyamat lehetőségét fejti ki, amelyik magasabb szintre emelve szünteti meg, azaz dialektikusan tagadja az emberiség egész megelőző történelmi fejlődését, nem csupán a kapitalizmust. “Ez egy olyan minőség, amely nem annyira a kizsákmányolástól, az elidegenedéstől való szabadságot jelenti, mint inkább szabadságot a társult szociális alkotótevékenységre, arra, hogy az emberek anyagi és szellemi tevékenységük révén együttesen alkossák történelmüket.” (1994. 2. sz. 12–13.) Ez persze helyes, de talán kissé tudálékos megfogalmazás. Adam Schaff, a közismert lengyel neoortodox marxista, ha hosszabban is, ennél egyszerűbben fejezi ki magát: “A szocializmus a kizsákmányolás minden formájának megszüntetését hirdeti meg. »Tudományosabb« nyelven kifejezve arról van szó, hogy meg kell szabadulni az ember mint társadalmi individuum objektív vagy szubjektív elidegenedésének minden formájától. Ha így fogjuk fel, egyenlőségjelet tehetünk a szocializmus és a humanizmus közé, ez utóbbit specifikusan értelmezve: szocializmus = humanizmus vagy humanizmus = szocializmus. Ebben áll a szocializmus lényege, még ha az történelmileg különböző formákat ölthet is. Minden változatában olyan folyamat lesz, amely a csúcsok felé törekszik, bár soha el nem érheti őket.” (1995. 2. sz. 50.) A szocializmus tehát a humanizmus, az alkotófolyamatok, a magasrendű kultúra, a társadalmi igazságosság, a jólét társadalma. A lényeget ugyanígy értelmezi a fiatal moszkvai történész, Vagyim Damje is: “Számomra a szocializmus az emberi személyiség szabadsága, az embernek a kényszertől és az erőszaktól való szabadsága, az önkormányzatiság elve, tehát az embernek az a lehetősége, hogy más emberekkel együtt, kölcsönös megegyezés alapján határozza meg tulajdon sorsát” (1997. 2. sz. 77.).

Erről az alapról persze nehéz vagy éppen lehetetlen szocialistának nevezni a volt szovjet társadalmat. De ezek az imént felsorolt elvek inkább a mozgás kívánatos irányát jelölik ki, mintsem egzakt kritériumokat szolgáltatnának a laboratóriumi elemzés számára. Természetesen egyszerűbb ennél a sztálini megoldás: miután magad alá gyűrted a hatalmi apparátust, jelentsd ki, hogy ez a szocializmus, és ha valaki ebben kételkednék, vesd alá erőteljes “megdolgozásnak”. Ám a történelem arra tanít, hogy az egyszerű megoldások nem a legjobbak szoktak lenni.

Mindez nem változtat azon, hogy a szocializmus eléréséhez vagy megközelítéséhez valamiféle gyakorlati utaknak, irányoknak, lépéseknek kell vezetniük. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, elkötelezetten várva a humanizmus eljöttét. A humanizmus nem a mennyek országa, és magától nem száll le a földre. Gyakorlati cselekvésre van szükség. A folyóirat szerzői ezt a kérdést is szemügyre veszik.

A szocializmus két modellje: piaci szocializmus versus önkormányzati szocializmus

A szocializmusnak sok modellje volt, van, és valószínűleg még lesz is. De ha csak azokat tekintjük, amelyeket ma a világban (a miénkben és a nyugatiban) a leginkább mérlegelnek, amelyeknek, hogy úgy mondjuk, nagyobb az esélyük a gyakorlati megközelíthetőségre, akkor csak kettőt emelhetünk ki: a piaci szocializmus és az önigazgató szocializmus modelljét. Éppen ezek azok, amelyeket az Altyernatyivü lapjain a legtöbbször taglalnak.

Kezdjük a piaci szocializmussal. A piaci szocialistáknak nálunk permanensen nincs szerencséje. Korábban, a szovjet szocializmus idején, azért óvakodtak tőlük, mert piacpártiak voltak, s így valamiképpen a revizionistákra emlékeztettek. Ma, a piaci liberalizmus korában (vagy nem tudom, hogy lehetne másként nevezni ezt a berendezkedést) megintcsak nem becsülik őket, mert a szocializmus mellett kardoskodnak, és így valamiképpen a konzervatívokat juttatják az eszükbe. A végletek persze egyszerűbbek és érthetőbbek, de az igazság rendszerint valahol középen van.

Nos tehát, a piacot a piaci szocializmusban mindig a modern társadalom szükségszerű attribútumának nyilvánították. G. Rakitszkaja és B. Rakitszkij például azt írja, hogy piac nemcsak a magánkapitalista tulajdonforma függvényeként létezhet, hanem a tulajdon más formái közepette is, a kollektív munkatulajdon, a személyi tulajdon körülményei között. “Normális piaci viszonyok állhatnak fenn az állami szektorban is, ha a vállalatok gazdasági önállóságot kapnak, ha joguk van kereskedelmi szerződéseket kötni, ármegállapodásokra jutni partnereikkel stb.” (1991. 1. sz. 132.). A lényeg, hogy a modern társadalomban, az anyagi termelés korunkra jellemző fejlettségi szintjén egyszerűen nem lehet lemondani az árutermelésről és a piaci viszonyokról. “Árutermelés akkor és ott lehetséges – véli A. Butyenko –, amikor és ahol fennáll annak a szükségessége, hogy a felhasznált, társadalmilag szükséges absztrakt (élő és holt) munka mennyiségét az adott munka által létrehozott társadalmi gazdagság mértékéhez viszonyítsák.” (1995. 2. sz. 9.)

A szocialisták között vannak bírálói is a piaci szocializmusnak. D. Kotz amerikai professzor például egy egész sor ellenvetéssel él. A legfőbb szerinte az, hogy a piaci szocializmus “újratermeli a kapitalizmus betegségeinek jó részét, többek között a szociális egyenlőtlenséget, a makroszintű instabilitást, a környezet rombolását” (1995. 4. sz. 29.). A piaci szocializmus hívei erre azt válaszolják, hogy az állam aktív közreműködése és ésszerű népgazdasági tervezés mellett a piac negatív megnyilvánulásai megszüntethetők, vagy legalábbis minimalizálhatók.

Mindazonáltal úgy tűnik, a mai piac a végletekig fokozta minden negatív sajátosságát, miközben teljes mértékig hiányzik a tervezés, és minimalizálódott az állam szerepe. Mindebben feltehetőleg legfőképpen a hallatlanul átgondolatlan privatizáció üt vissza.

A piaci szocializmus problémája a maga egészében a tervezés és a piac összeegyeztethetőségének kérdésében gyökerezik, amely nálunk valamelyest már a 60-as években vitatéma volt, de több okból lezáratlanul maradt. Ma ismét lehetőség nyílik a mérlegelésére, a dolog csak a kutatók és szakemberek készségén múlik. Az Altyernatyivü küszöbön álló számaiban vitát kíván nyitni ebben a kérdéskörben.

Másképp áll a dolog az önigazgató (önkormányzó) szocializmussal, amely körül viszonylag régen folyik a vita. Napjaink oroszországi marxistái szinte kivétel nélkül vitathatatlannak tartják, hogy az önigazgatás mind a termelésben, mind a társadalomban a szocialista jelleg elengedhetetlen, sőt, legfőbb kritériuma. Így például A. Buzgalin a szocialista társadalom létrehozásáról szólva rámutat: ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy “fejlődjenek a polgárok szabad önszerveződésének formái, az össznépi elszámolás és ellenőrzés rendszerétől az önigazgatásig és a demokratikus tervezésig” (1994. 2. sz. 25.). Kifejtettebb formában ezt a gondolatot P. Abovin-Jegigyesz és B. Szlavin a következőképpen fogalmazza meg: “Ariadné-fonalként, amely a dolgozó embereket kivezetheti minden hamis út labirintusából, csakis az olyan állami hatalom megteremtéséért folyó harc szolgálhat, amely mindenekfölött a dolgozói önigazgatás feltételeinek megteremtésén munkálkodik, azon, hogy a dolgozó kollektívák kezükbe vehessék vállalataik teljes körű vezetését, és teljes mértékben tulajdonosaivá válhassanak az általuk létrehozott termékeknek. Csak ekkor haladható meg a termelők elidegenedettsége a termelési eszközöktől és saját tevékenységük produktumaitól, csak ekkor jön létre a valóságos társadalmi igazságosság… Az ilyen társadalom nevezhető valódi szocializmusnak.” (1995. 1. sz. 57.)

A termelési önigazgatás ellenfelei és szkeptikus megítélői általában azt állítják, hogy az önigazgatás a termelékenység csökkenéséhez vezet, a termelés hozadékának azonnali “elfogyasztására” való hajlandósághoz, ahelyett, hogy annak egy részét a termelés bővítésére fordítanák. Ezek az aggodalmak bizonyos mértékig megalapozottak. Ám a termelési önigazgatás meglévő tapasztalatai, különösen a dolgozói állomány részvételével működtetett cégeké az Egyesült Államokban, az ellenkezőjét bizonyítják. Erre a tapasztalatra hivatkozva E. Rudik és J. Keremeckij oroszországi közgazdászok amerikai adatok alapján rámutatnak: azok a vállalatok, amelyekben a dolgozók csak a tőkéből és a nyereségből részesednek, de nem vesznek részt a vállalat irányításában, a legfőbb gazdasági mutatók tekintetében nemigen térnek el az átlagos magántulajdonú cégek teljesítményeitől. Más vállalatok viszont, ahol a dolgozók a tőke tulajdonlásán és a nyereségen túl a termelés igazgatásában is részt vesznek, lényeges szociális és gazdasági többletet mutatnak fel. Az ilyen cégeknél, amerikai adatok szerint, a munka termelékenysége 15%-kal, az egységnyi tőkebefektetésre eső nyereség 33%-kal emelkedett az átlag fölé (1995. 1. sz. 83.).

Az önigazgatás hívei alapállásuknak megfelelően azt javasolják, hogy fordítsák vissza a privatizációt. Az, hogy a privatizáció szinte senkinek sem megfelelő módon folyik, ma már mindenki számára egyértelmű. Igaz, a szocialisták már e diadalmenet kezdetekor óvtak a felesleges illúzióktól. K. Samary már 1992 elején azt írta, hogy “a privatizáció figyelmen kívül hagyja a jelen történelmi szituációt, és nem vezethet sem nagyobb hatékonysághoz, sem szociális igazságossághoz” (1992. 2. sz. 81.). Ami igaz, az igaz – az ország sem hatékonysághoz, sem igazságossághoz nem jutott a privatizáció révén. De hogyan tovább?

A “harmadik út” propagátorai és az Altyernatyivü szerzői (ami ugyanazt jelenti, ahogyan az olvasó már valószínűleg felismerte) azt javasolják, hogy utasítsuk el a tulajdonreformot (a privatizációt), amely jelenlegi formájában csak egy olyan archaikus gazdaság kiépítéséhez vezet, amely a leghagyományosabb bérmunkarendszeren és a termelés irányításának autoritárius módszerein alapul. Ehelyett a tulajdon demokratizálásának folyamatát szorgalmazzák, amelynek bázisa a dolgozók valóságos részesedése a termelésirányításban, a vagyonban, a vállalat nyereségében, illetve adott esetben veszteségében. A piacgazdaságnak ez a típusa – véli E. Rudik – lényeges előnyöket mutat fel: nő a munkakedv, javul a munka termelékenysége és minősége, látványosan csökken a termelési konfliktusok száma (1995. 3. sz. 57.). Mint látható, az önigazgató szocializmus egyes híveinek konkrét javaslatai rövid és középtávon nem vetik el a piacgazdaságot, hanem lehetségesnek tartják a két elv összehangolását.

Emellett fontos megjegyezni, hogy az önigazgató szocializmus elkötelezettjei nem gondolnak ennek valamilyen egyidejű, mondhatnánk, egy csapásra és mindenütt való “bevezetésére”. Ez ismét csak ostobaság és illúzió lenne. A termelési önigazgatás különféle formáinak fokozatos kifejlesztéséről van szó, ezek társadalmi és állami támogatásáról, a többi legális tulajdonformával való szabad versenyről. A szocializmus “oázisainak” megteremtésére gondolnak, hogy Abovin-Jegigyesz és Szlavin kifejezését használjuk. A kollektív gazdálkodás ilyen “oázisai” vagy “szigetei” – véli A. Kolganov – képesek arra, hogy létrehozzák az elidegenedés világától a jövő szabad világához vezető út reális átmeneti formáit, gyakorlatilag bizonyítják a szocializmus “ültetvényeinek” termékenységét (1995. 4. sz. 120.). Persze, ahogy mondani szokás, majd meglátjuk. Bár a realitás szintjén a baloldaliak ma semmi mást nem javasolnak. Igaz, más “erők” meg az égvilágon semmit sem kínálnak, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a még szét nem rabolt állami vagyon darabkáit megkaparintsák.

Meg kell jegyezni, hogy vannak szerzők, akik lehetőséget látnak e két modell, a piaci szocializmus és az önigazgatói szocializmus összeegyeztetésére. Borisz Szlavin például hangsúlyozza, hogy “Oroszország számára a harmadik út, a nemzeti vagy piaci szocializmus a legmegfelelőbb. Ez alapozza meg a valódi szabadságot a társadalom többsége számára, …csak ez juttatja érvényre a világ tudományának és technikájának vívmányait és a társadalmi fejlődés leghaladóbb tendenciáit és értékeit, mint amilyen a termelés hatékonysága, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és az önigazgatás.” (1996. 3. sz. 124.)

A baloldal erői ma

A szocializmus, ha nemcsak elméletként, hanem gyakorlatként is tekintjük, elképzelhetetlen hordozói, azaz olyan emberek nélkül, akik készen állnak e gyakorlat megvalósítására. Ezek az emberek alkotják a baloldal erőit. Az Altyernatyivü élénk figyelmet szentel sorsuknak, létszámuknak, minőségüknek, törekvéseiknek és lehetőségeiknek.

Mindenekelőtt, a “harmadik út” koncepciójának megfelelően, a folyóirat leszögezi, hogy “az új mozgalomnak új emberekre van szüksége”. Igaz, ezzel kapcsolatban Buzgalin megengedi, hogy ezek közül a “régi” szocializmus képviselői se legyenek kizárva, ám akkor rá kell szánniuk magukat, hogy “minőségileg más munkába fogjanak” (1994. 2. sz. 19.). Az új típusú baloldalról ír Adam Schaff is. Úgy véli, hogy a megújult baloldalnak a hagyományos mozgalmakon és a szocialista irányultságú pártokon túl új társadalmi erőket is fel kell ölelnie, mint például az ökológiai, ifjúsági és nőmozgalmak. “Elképzelésem szerint nem valamilyen egységes, új pártról lenne szó – írja Schaff –, hiszen ez valószínűleg nem is lenne lehetséges, hanem valamiféle koalícióról vagy föderációról, mindig a szóban forgó ország történelmi sajátosságainak és hagyományainak függvényében.” (1995. 2. sz. 54.) Egyelőre persze még minden csak érik, alakul, szerveződik, a valóságos végeredmény láthatólag még messze előttünk áll. És, ahogy David Mandel látja, a mai oroszországi baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy “minden problémát a vezetőségi kombinációk szintjén akarnak megoldani” (1966. 2. sz. 17.). Akárhogy is, jegyzi meg O. Szmolin, “a viselkedési taktika megválasztásakor a legjobb mindig a politika legközönségesebb fogásához, nevezetesen a kisebbik rossz elvéhez fordulni. Tevékenykedni pedig a belátható jövőben alighanem ellenzékben leszünk kénytelenek.” (1995. 3. sz. 6.) “De már a legközelebbi jövőben is – hívja fel a figyelmet Buzgalin –, ha segítjük a dolgozókat, az állampolgárokat abban, hogy erős, nagy létszámú, demokratikus szervezeteket hozzanak létre (valódi szakszervezeteket és sztrájkbizottságokat, termelési és területi önkormányzatokat, ökológiai és nőszervezeteket), amelyek képesek rendszeresen fellépni tagjaik érdekeiért, létrejöhet a reális esélye egy kompromisszumnak e szervezetek és a hatalomra jutott elit korporatív klánjai között.” (1997. 1. sz. 104.) Lehet, hogy igaza is van a “friss baloldaliakkal” kapcsolatban; a “régiek” viszont, vagyis a kommunisták, máris meglehetősen közel kerültek a hatalomhoz. De hát mit kezdenének vele?

***

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Altyernatyivü folyóirat a szocialista elmélet és gyakorlat legaktuálisabb és leginkább vitára késztető problémáit elemzi. Szerzői nem osztják a “régi” államszocializmus iránti nosztalgiát, mely hosszú ideig általános volt Oroszországban. A társadalom szocializációjának új formáit és útjait keresik. Ám a baloldali erők és teoretikusaik még csak az út elején tartanak; a társadalomban még erősek a hagyományos elképzelések és beidegződések; egyelőre nem rendelkezünk megfelelően fejlett korszerű szocialista elmélettel és jól szervezett baloldali társadalmi erővel. Mindezt a jövőnek kell meghoznia. Akinek pedig van jövője, az optimista lehet, és tevékenységét meggyőződéssel végezheti. Az Altyernatyivü, minthogy van jövője, így is tesz.

[Az ismertetés az Eszmélet felkérésére készült.]

Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben… A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus…

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Modellként szolgálhatott-e 1917 októbere a nyugati marxisták számára? A bolsevik modell nem kisebb támogatója, mint Lenin is kénytelen volt elismerni, hogy ennek a megközelítésnek megvannak a nehézségei. A szovjet vezető elismerte, hogy ésszerű feltételezni, miszerint “az elmaradott Oroszország és a fejlett nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a miénkre”.¹ Még ha elfogadjuk is az októberi forradalom tanulságainak alapvető voltát, “igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot”, mondja Lenin, “és nemcsak forradalmunk egyes alapvető vonásaikra terjesztenők ki érvényességét”.²

Nyilvánvaló forradalompártisága ellenére Lenin túlságosan felkészült marxista volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a fejlett ipari gazdaságok és a saját félfeudális országa közötti döntő különbségeket. Végül is az oroszországi népes parasztság, csekély létszámú proletariátus, alacsony gazdasági fejlettség, tradicionális monarchia és erősen centralizált bürokrácia kevés hasonlóságot mutatott a jól képzett munkásosztály, nagy hagyományokkal bíró munkás önszerveződés és osztályharc, fejlett technológia és széles iskolázottság nyugati világával.³ A forradalom előtti Oroszországnak még a naptára is más volt, így az “októberi forradalom” nyugati szemmel novemberben zajlott le.

reformizmus erHa megvizsgáljuk az 1917 utáni időszak radikális marxista – általában kommunistának nevezett – mozgalmainak eredetét, látható, hogy ezek semmilyen szempontból sem a bolsevik forradalom vagy az ezután alapított Kommunista Internacionálé kreálmányai voltak. Néhány kisebb kivételtől eltekintve ezek a pártok a már meglévő szocialista mozgalmak balszárnyából jöttek létre, a háború elutasítása és a munkásmozgalmon belül egyre inkább megerősödőősítette meg őket. Németországban például a forradalmi mozgalom olyan kaliberű személyekből állt, mint Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Franz Mehring és Clara Zetkin, akik mindannyian a német szociáldemokrácia jelentős vezetői voltak.⁴ Nemcsak nincs bizonyíték a csoportra vagy a német forradalomra gyakorolt direkt orosz befolyásra,⁵ de maga a Spartakusbund tagjai is a bolsevikokkal egyenrangúnak tartották magukat, és előszeretettel kritizálták orosz elvtársaikat. Erre bizonyítékul szolgálhat az, ahogyan a breszt-litovszki békét fogadta a német baloldal. Franz Mehring a békeszerződés bolsevik aláírását “bűnnek” nevezte, míg Rosa Luxemburg szerint a megállapodás a német forradalmárok elárulása, amelynek eredménye “az orosz forradalom minden oldalról való bekerítése, kiéheztetése és elfojtása” lesz.⁶

Weimar alatt a Német Kommunista Párt (KPD) a radikális proletariátus fontos hangadója. Mi több, a Német Köztársaság rövid történelme alatt a KPD-nek nemcsak szándékában állt a társadalmi rend megváltoztatása, de talán esélye is volt erre. Az egész Nyugatra jellemző módon az értelmiségiek által vezetett radikális marxista mozgalmak nem igazán építettek a fiatalokra, képzetlenekre és munkanélküliekre. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak mindig volt számos olyan tagjuk, akiknek a marxista képzettsége csekély volt, vagy akik nem illettek ebbe a szociológiai profilba.⁷ Például a Francia Kommunista Párt alapító tagjainak egy jelentős kisebbsége kisparaszt és mezőgazdasági munkás volt.⁸ Szerte az ipari országokban számos új tag vehette át ezeknek a szindikalista, anarchoszindikalista és egyéb nem-bolsevik irányultságát. Néhány helyen egy időben több rivális “kommunista” párt is létezett: 1921-ben Nagy Britanniában négy csoport versengett ezért a címért.⁹ Így hát a nyugati radikális mozgalmaknak mély társadalmi bázisa és változatos ideológiája volt. Mégis, gyakorlatilag valamennyi kommunista párttag forradalmárnak tartotta magát, ami a bevallottan internacionalista nézőponttal együtt egyre nagyobb mértékben jelentette a Szovjetunió támogatását. A fokozatosság elvét valló, így passzivitásra hajló szociáldemokráciával szemben¹⁰ az új kommunista pártok születésüktől fogva a forradalmi cselekvés pártjai kívántak lenni. Ez a stratégia a háború előtti konkrét fejleményekből nőtt ki.¹¹ A harcos proletárpolitika iránti elkötelezettség a radikális marxista mozgalmak egyik legdöntőbb jellemzője a két világháború közötti időszakban.

Végül is ezen pártok nem vitték véghez, amit terveztek. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Erre nem adható egyszerű válasz, de egy pár dolog szembeötlik. Először is, ezek a szervezetek meglehetősen eltávolodtak eredeti marxista vagy egyéb forradalmi gyökereiktől a sztálinizmus irányába, amely folyamat során antidemokratikussá és bürokratikussá váltak. Ez azt jelenti, hogy a leghasznosabb dolgokat a kommunista munkásoknak gyakran vezetőik ellenében kellett megtenniük. A legsúlyosabb vádakat felhozva szociáldemokrata riválisaikkal szemben, a kommunista élet bürokratikus jellege elidegenítette a lehetséges támogatókat és megbénította a hűséges párttagokat.¹²

A munkásmozgalom két kölcsönösen ellenséges és egymással háborúzó táborra bomlásának nagy jelentősége van. Ahhoz, hogy a forradalmi pártok győzedelmeskedjenek, először meg kellett volna nyerniük maguknak a hajdani szociáldemokrata munkásokat. Bár egy-két párt ért el korlátozott sikereket ezen a téren,¹³ az a gyűlölet, amit a kommunisták többsége a szociáldemokraták iránt érzett, gyakran megnehezítette ezt. Nehéz olyanok közül toborozni, akiket inkább leköpne az ember, semmint hogy tárgyaljon velük.¹⁴ Első ránézésre a “szociálfasizmus” elmélete, amelyet a kommunista vezetés moszkvai utasításra fogadott el, abszurdum – egyenlőségjelet tesz a mérsékelt munkások és a fasiszta verőlegények közé. Mégis, az átlagos kommunista párttag hajlott elfogadni ezt az elméletet, hiszen láthatta, hogy kormánypártként a szociáldemokraták nagyon is készek bevetni a rendőri gumibotokat.¹⁵ Ezért aztán amikor a Komintern előállt a népfrontprogrammal, ez számos párton belül ellenállásba ütközött, különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.¹⁶

Bár jogos az az érvelés, mely szerint a nyugati marxisták kudarca belső okokra vezethető vissza, nem lehet eltekinteni a szovjet modell hatásától sem. A nyugati kommunizmusnak a tőke elleni élethalálharcában nagyon nagy segítséget jelentett volna egy valóban forradalmi kormány keleten. Ehelyett az egyre inkább sztálinista Komintern tettei és utasításai arra szolgálnak iskolapéldaként, hogyan lehet mindent elrontani. Enélkül a legalábbis gyanús befolyás nélkül nem lenne nehéz, és különösebben merész dolog sem a kommunista történetnek más befejezést elképzelni. Ahogy a dolgok valójában álltak, a forradalmároknak egyszerre kellett megküzdeniük saját gondjaikkal és a Kominternnel. Nem meglepő módon ez túl nagy feladatnak bizonyult.

Tanulságos megvizsgálni, mely erők vezették a nyugatiakat oda, hogy vakon kövessék Moszkvát, különösen, mivel 1925 után a Komintern befolyása csöppet sem volt megkérdőjelezetlen.¹⁷ Ezen komplex viszony tisztázása felfedi, milyen okokból hódoltak be a nyugati pártok a szovjet modellnek, és ez a lojalitás hogyan bénította meg őket. Azon tényezők miriádjai között, amelyek a forradalmárokat rávették, hogy a Kominternre hallgassanak, négyet tekinthetünk kritikusnak.¹⁸ Ezek: az októberi forradalom és a Szovjetunió pszichológiai felmagasztalása, a közös ideológiai képzés, a Komintern apparátusának befolyása és a Moszkvától való pénzügyi függőség.

Az első világháborút követő közép-európai forradalmak veresége után a bolsevik kísérlet maradt az egyetlen példa a sikeres forradalmi átalakulásra. Ezért nagyon is természetes volt, hogy a kommunisták tisztelettel és rajongással tekintettek az egyetlen létező munkásállamra. Ez a spontán lelkesedés idővel engedelmességgé vált, ahogyan az internacionalizmus egyre inkább a Szovjetunió kötelességszerű megvédésére korlátozódott.¹⁹ A politika minden komplexitását és finom árnyalatát lenyesték, hogy illeszkedjék a Szovjetunió tévedhetetlenségének öntőformájába. Nem akarván szembenézni a forradalmi mozgalom előtt tornyosuló nehézségekkel, sokan a Szovjetunióba vetett hittel helyettesítették a marxista érvelést.

Amellett, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, a Komintern mindent megtett, hogy egy közös, orosz gyártmányú ideológiát erőltessen a tagpártokra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit Daily Worker, a német Die Rote Fahne és a francia L’Humanité lapjait teletömték olyan cikkekkel, amelyek alig voltak többek, mint egyszerű fordítások oroszból. Minden pártnak le kellett közölnie a határozatokat, és a Komintern döntései kötelezőek voltak. Ez, kombinálva a szabvány Komintern-publikációkkal, mint pl. a Communist International, egyfajta információs monopóliumot eredményezett a mozgalmon belül. Ennélfogva a Komintern által irányított pártvezetők utasításokat bocsátottak ki, ahelyett, hogy meghallgatták volna a párttagokat vagy különösen a párton kívüli munkásokat.²⁰ Ezen közös ideológia meggyökereztetésének eszköze volt a kiválasztott párttagok Szovjetunióbeli képzése is, elsősorban a Lenin Iskolában.

Tovább bonyolította a helyzetet a Komintern-funkcionáriusok szerepe, akiknek a tevékenysége többet ártott, mint használt. A legtöbb esetben a Szovjet-Oroszországon kívüli politikájuknak több köze volt a Kominternen belüli viszonyokhoz, mint a helyi realitáshoz. Már 1923-ban Zinovjev durván beavatkozik a külföldi kommunisták ügyeibe. Például megdorgálja a KPD-t, hogy értsék meg: “A nemzetközi szociáldemokrácia ma a fasizmus egyik szárnya. Ezt világossá kell tenni minden német munkás előtt.”²¹ Az a kijelentés, hogy a Komintern beavatkozása pusztán ostoba és ügyetlen volt, erős alulbecslésnek tűnik.

Végül a Kominterntől kapott pénzügyi támogatás is káros hatást fejtett ki a mozgalom fejlődésére. A Moszkvából folyó pénzek egyre függőbbé tették a pártvezetést Moszkvától, és ugyanakkor egyre kevésbé fogékonnyá saját bázisuk iránt. Ha a nyugati kommunizmus kénytelen lett volna saját forrásokra (tagdíjakra, a kiadványokból befolyó pénzre és adományokra) támaszkodni, sokkal szorosabb lett volna kapcsolata azokkal, akiket vezetni kívánt. A valóságban a vezetők megtehették, hogy irrealisztikus, katasztrofális és rosszul kigondolt kampányokat hajtsanak végre anélkül, hogy megélhetésükre gondolniuk kellett volna. Mi több, a pártok nemzetközi forrásokból fizetett teljes munkaidejű apparátust tartottak fenn, akiknek a fizetése külföldről jött. Ennélfogva a Komintern kedvében járni fontosabbá vált sok funkcionárius számára, mint a munkásokat meggyőzni.

Annak a veszélye, hogy egy külső modellhez kötjük magunkat, felhívhatja a figyelmünket a forradalmi mozgalmakat fenyegető számos csapdára. A nemzetközi szolidaritás elismerésre méltó attitűdje könnyen átfordulhat abba, hogy egy külső hatáshoz igazodunk a történelmileg meghatározott valóság figyelembe vétele helyett. Az a tény, hogy szükség van egy hatékony politikai szervezetre, elkendőzheti a forradalmárok előtt az antidemokratikus bürokrácia veszélyeit. Az elméletet, amely mindig átformálható az új fejlemények tükrében, könnyen felválthatja a dogma, az érvelés helyébe az engedelmesség léphet. Meg kell érteni, hogy “a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia”,²² és fent kell tartani a dialektikus (és demokratikus) kapcsolatot azokkal, akiket a mozgalom meg kíván győzni.

[Az előadás a németországi Elgersburgban 1997. III. 7-9-én lezajlott, The Revolution in 1917 in Russia: Their Results, Impacts and Reevaluations After 80 Years c. konferencián hangzott el.]

Jegyzetek

¹ V. I. Lenin: A “baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége. (1920) In: Lenin válogatott művei. III., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 167.

² Uo.

³ Lenin maga is beszél az “Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeiről”, szembeállítva ezt a nyugat “nagy műveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeivel”. Uo. 223.

⁴ Ezen csoport mélyebb történelmi elemzése megtalálható a szerző The Spartakusbund and the German Working Class Movement, 1914–1919 c. könyvében. (Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.).

⁵ Az orosz példa erejének érdekes tárgyalása megtalálható: Robert F. Wheeler: “Ex oriente lux?” The Soviet example and the German Revolution, 1917–1923. In: Charles L. Bertrand (szerk.): Revolutionary situations in Europe, 1917–1922: Germany, Italy, Austria–Hungary. Montréal, Interuniversity Centre for European Studies, 1977. 39–55.

⁶ Rosa Luxemburg, Gesammelte Werke, Vol. 4., Berlin (DDR), Dietz Verlag, 1979. 386–387.

⁷ A KDP szociológiájának mélyebb elemzése: Ben Fowkes: Communism in Germany under the Weimar Republic. New York, St. Martins’s Press, 1984. 172–183. Fowkes idéz egy cikket, amely 1928-ban jelent meg a Die Kommunistische Internationale-ban, amely szerint a párttagok 68 százaléka ipari munkás volt, túlnyomó részük képzett. Még a nagy válság alatt is a munkanélküli KPD-tagok jól képzett munkások voltak. Mi több, a KPD jobb eredményeket ért el a viszonylag jobban fizetett építőipari munkások, bányászok és kohászok között, mint a textiliparban, a mezőgazdaságban és egyebütt dolgozó kis fizetésű proletárok között, akik inkább a szociáldemokráciát támogatták.

⁸ Kevin McDermott – Jeremy Agnew: The Comintern: A History of International Communism from Lenin to Stalin. New York, St. Martins’s Press, 1997. 21.

⁹ Willie Thompson: The Good Old Cause: British Communism. 1920–1991. London, Pluto Press, 1993. 21.

¹⁰ Még egy friss, a SPD-vel szimpatizáló mű és kénytelen ezt a passzivitást elismerni, különösen a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. A szerző végkövetkeztetése szerint: “Ahelyett, hogy a maga kezébe vette volna sorsának irányítását, a weimari szociáldemokrácia hagyta, hogy az ‘események kényszere’ diktálja történetét.” Donna Harsch: German Social Democracy and the Rise of Nacism. Chapel Hill, NC, University of North Carolina Press, 1993. 246.

¹¹ Mint egy Németországról szóló, éleslátó cikkben szerepel: “A kommunista politika különös hasonlóságot mutatott a német politikai–gazdasági helyzettel, mivel a birodalmi és weimari időkben alakult ki.” Eric D. Weitz: State Power, Class Fregmentetion and the Shaping of German Communist Politics, 1890–1933. Journal of Modern History, 62. (June 1990), 257.

¹² Bár nyilván nem tekinthető elfogulatlan megfigyelőnek, Trockij nagyon világosan felismerte, hogy “lehetőségük volt élni, gondolkodni és fejlődni, képesek lettek volna kiválasztani saját vezető kádereiket. Ehelyett a bürokrácia olyan rendszert eredményezett, amelyben a kijelölt káderek megválasztása mesterséges szócséplés… A káderek, akiknek a fejlődése megbénult, gyöngítik a pártot. Alkalmatlanságukat elnyomással kendőzik el. A párt habozása és bizonytalansága feltartóztathatatlanul átterjed az egész munkásosztályra. A tömegeket nem lehet cselekvésre bírni, ha magának a pártnak sincs forradalmi elkötelezettsége.” Leon Trotsky: Germany 1931–1932. London, New Park Publications, 1970. 292–293.

¹³ Németországban a KPD 1927-es tagságának 30 százaléka volt korábban SPD-tag (lásd Fowkes, 174). Más országokban ennél sokkal szerényebb volt a siker, különösen az angolszász országokban.

¹⁴ A KPD-tagok szociáldemokraták iránti gyűlöletének átérzéséhez elég, ha átolvassuk ezen időszak irodalmát. Például, egy KPD-regény a késői weimari korszakból kijelenti: “Noske és a Fekete Reichswehr vérbe fojtotta a munkásfelkelést, majd ugyanez az SPD a német ipar újjáépítésének időszakában átvette a rendőrök munkáját a munkástömegek elnyomásában, mivel csak az ő segítségükkel válhatott lehetségessé a tőkések helyzetének stabilizálása… Ebert többet tett a német kapitalizmusért, mint akármelyik császár a háború előtt. Megmentette a létezését! És utána – megválasztottak egy Hindenburgot!” Klaus Neukranz: Barricades in Berlin. Chicago, Banner Press, 1979. 37.

¹⁵ Arról, hogy miért találhatta az átlagkommunista elfogadhatónak a szociálfasizmus elméletét, lásd James Wickham: Social Fascism and the Division of the Working Class Movement: Workers and Political Parties in the Frankfurt Area, 1929/30. Capital and Class, 7. (Spring, 1979) 1–34.

¹⁶ McDermott and Agnew, 32.

¹⁷ Fowkes, 133–134.

¹⁸ Ebben a tekintetben általában egyetértek a korábbi Komintern-diák és későbbi NDK tisztviselő Wolfgang Leonharddal. Lásd W. L.: Eurocommunism: The Challenge for East and West. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1978. 31–36.

¹⁹ Vessük ezt össze Lenin 1922. november 13-i megjegyzésével, amellyel a Kominternnek a kommunista pártok szervezeti struktúrájáról szóló határozatát kritizálja: “majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki… Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen küföldi sem képes elolvasni… másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz… teljesen orosz szellem hatja át… ezzel a határozattal nagy hibát követünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját.” V.I.Lenin: Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. In: Lenin összes művei. 45. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 293.

²⁰ Ahogyan Trockij megfogalmazta: “A párt feladata nem lenne más, mint megtanulni az osztályharc tapasztalataiból, hogyan mutassuk meg a proletariátusnak, hogy joga van a vezetéshez. Ehelyett a sztálinista bürokrácia azt tartja, hogy joga van engedelmességet követelni a proletariátustól, pusztán a párttagkönyvön keresztül, amelyben a Komintern pecsétje van.” Trockij, 78.

²¹ Zinovjev elvtárs beszéde a KPD helyzetéről. Die Internationale, VII. (2/3), 1923. III. 28. In: Helmut Gruber (szerk.): International Communism in the Era of Lenin: A Documentary History. New York, Anchor Books, 1972. 396. Ezen beszédet olvasva jól látható, mennyire “el volt tévedve” a Komintern már 1923-ban is. Megfigyelhető továbbá, milyen sok időt szán Zinovjev beszédében arra, hogy pártbéli riválisait (pl. Radek) támadja. Végül, könnyen védhető az az állítás, hogy ez a beszéd ésszerűen tekinthető leereszkedőnek és fennhéjazónak a német elvtársakkal szemben.

²² Karl Marx és Friedrich Engels: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata. (1871) In: MEM 17. k., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 406.

A társadalom rendi burkának széttörése után az 1848-as forradalom során lehetőség nyílt a nemek közötti idejétmúlt viszonyok megkérdőjelezésére, sőt egy történelmi pillanat erejéig azok radikális változására is. A polgári nemzet létrehozásáért és megvédéséért folytatott harcban a nők is részt vettek. 1848. április 6-án, a híres 12 pont március 15-ei felolvasása után mindössze három héttel fiatal lányok egy csoportja kiáltványt fogalmazott meg a “Hazafiakhoz!”. A felhívás a nők számára is követelte a polgári egyenlőség elvének érvényesítését a forradalmi átalakulás során. A szerzők Teleki Blanka híres pesti lánynevelő intézetének növendékei voltak, és követeléseiket eljuttatták egykori tanárukhoz, Vasvári Pálhoz, aki ekkor már a forradalom egyik vezére volt. “Szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavatok, a magyar mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlők.” A leányok nemcsak a nők egyetemi képzésének lehetővé tételét követelték, de felléptek a választási törvény tervezett módosítása ellen is, amely nyilvánvalóan kizárta a nőket a választójog gyakorlásától, de a férfiak választójogát is különböző cenzusokhoz kötötte. A felhívás szerint a törvényben “ne legyenek olyan mondatok: mindenki bír szavazattal, kivévén a nők”.

Mint az európai polgári forradalmak során mindenütt, úgy Magyarországon is egyértelmű volt és maradt a nők formális és tényleges politikai kirekesztése az éppen csak kivívott (Magyarországon pedig hamarosan ismét felszámolt) polgári egyenlőségből. Még a forradalom balszárnyának képviselői is elzárkóztak a nők állampolgári egyenlősítése elől. A polgári egyenlőség megvalósításáért vívott harcok (eltekintve néhány radikálistól, mind a férfiak, mind a nők sorai között) végső soron Magyarországon is kizárólag az egyik nem jogaira korlátozódtak. Valójában az egyetemes egyenlőség történelmileg új gondolatának jegyében és nyomán a forradalmak, illetve az őket követő, (legalább részben) polgári-liberális beállítottságú rendszerek a nők kirekesztésének új formáit hozták létre. Elvben az egyetemes egyenlőség eszméjének megjelenése először tette lehetővé, hogy egyáltalán felmerülhessen a nők egyenlő politikai és állampolgári jogainak elismerése. Ám a legtöbb forradalmár számára ennek már a gondolata is szörnyűséges volt. Az ő szemükben az ebbe az irányba vezető minden lépés végzetes és beláthatatlan következményekkel fenyegette a társadalmat – és, tegyük hozzá, a férfiak meghatározó szerepét az államban és a társadalomban. A forradalmárok egész Európában menekültek az egyetemes egyenlőség e kihívása elől, méghozzá a történelemben először a női nem mint olyan egyetemes politikai kirekesztésének irányába.

Magyarországon a nők polgári egyenlőségéért folyó küzdelmek még a forradalom kezdeti szakaszában is viszonylag szerény teret kaptak. 1848 forradalmi sajtójában messze kisebbségben voltak azok a hangok, amelyek a női nem közügyekben való részvétele mellett törtek lándzsát. Efféle követeléseket, amennyiben azok egyáltalán felmerültek, elsősorban maguk a nők fogalmaztak meg. Az egyik szerzőnő például Petőfi Sándor sorait alkalmazta nemének helyzetére: “Jogot tehát, jogot a nőknek, Mert a jogtalanság a legrútabb bélyeg.” Csak egészen kevés nő kísérelte meg, hogy a gyakorlatban is érvényt szerezzen a közügyekben való részvételre irányuló követelésnek. Közülük a legismertebb alighanem Karacs Teréz (tanítónő, a nők magasabb szintű képzésének úttörője; 1808–1892) volt, aki politikai eseményeket értékelő, átfogó és végiggondolt állásfoglalásaival többször is a nyilvánosság elé lépett.

Teleki Blanka grófnő a maga részéről nem fukarkodott az önkritikával sem. Véleménye szerint a forradalom első heteiben a hölgyvilág nyilvános fellépései politikai éretlenségről tanúskodnak. “Lelkesednek nehányan közülünk, és a halálra fáradt Kossuthnak ápril 15-én a zápor dacára, hosszasan mondják el hálájokat, hogy ‘özvegyen nem maradtak’ … egy lelkes éljen nőajakról a tömegben többet ért ezen önzéssugallta imánál […] Ne így, hazám hölgyei! kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés” – hangzik a nyers rendreutasítás a forradalom támogatása miatt 1853-tól 1856-ig a kufsteini erődben raboskodó grófnő szájából. Teleki Blanka végül arra a következtetésre jut, hogy a női nemet a nőoktatás alapos ki-, illetve átépítésének eszközével először ki kell szabadítani a politikai kiskorúságból, és csakis ezután lehet az állampolgári jogok aktív gyakorlására gondolni.

A politika színpadán tehát – részben a férfiak makacs ellenállása, részben azonban saját tapasztalatlanságuk okán – alig jutottak szerephez a nők. A fegyveres harcokban, illetve azok előkészítésében viszont már nagyobb súllyal vettek részt. Ám itt is be kellett érniük azokkal a feladatokkal, amelyek hagyományos női szerepkörükből adódtak – vagy el kellett titkolniuk nemüket. A csapatok, valamint a sebesültek felszerelésébe és ellátásába nagy számban és egyre inkább szervezett módon kapcsolódtak be nők. 1849 tavasza után mind több városban alakultak betegápoló nőegyletek. A nők emellett mindenütt az országban aktívan támogatták a honvédeket, a császáriak ellenőrzése alatt álló területeken pedig részt vettek a nyílt és rejtett ellenállásban. A tulajdonképpeni hadseregből azonban kizárták őket. 1849 tavaszán egy csoportjuk Kolozsvárott megkísérelt létrehozni egy saját felfegyverzett női zászlóaljat. Ezt azonban Csányi László parancsnok feloszlatta, majd rendeletet adott ki, amely szerint “a haza a nehéz napokban… a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja”. A nők feladata ehelyett “női foglalkozásokban, mit erejök megbír, a nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban… vitéz seregeink mellett a honnak szolgálni”.

Az érintettek némelyike erre csatlakozott az ekkor már szervezetten működő női kiszolgáló egységekhez, mások azonban valódi kilétüket eltitkolva, katonaként beálltak a honvédek közé, ahogyan azt már korábban is sok férfinak öltözött katonanő tette. A harcoló asszonyok közül nem keveset férfiként előléptettek. Mások valódi kilétét csak hosszabb idő után fedezték fel férfibajtársaik, vagy éppen megsebesülésükkor a tábori orvos. Néhány katonanő neve fenn is maradt az utókor számára, így Nyári Marié, Szentpály Jankáé, Jagelló Apollóniáé, Megyesi Karolináé, Csizmárovits Máriáé, Viola Annáé vagy Pfiffner Paulináé, akiről azt is tudjuk, hogy a Habsburg-hadsereg egy egyszerű tisztjének színésznővé lett lánya volt. Bányai Júlia, azelőtt cselédlány majd műlovarnő, elhalt férje neve alatt lépett be a hadseregbe, és egészen főhadnagyságig vitte. Szilágyi Ida altisztként szolgált a második lövészezredben. Lebstück Mária férfinak öltözve már Bécsben is tagja volt a Nemzeti Gárdának, majd Carl álnéven hónapokig harcolt a honvédseregben. 1849 májusában részt vett a budai vár ostromában, augusztusban fogságba esett, és a börtönben hozta világra gyermekét.

A nők kézzelfogható részvétele a magyar társadalom “polgárosodásáért” 1848/49-ben vívott harcban saját nemük egyenlősítése szempontjából egyelőre semmi eredményt nem hozott. A forradalom ideje alatt a nők hallatták ugyan hangjukat, a szabadok és egyenlők rendjébe nemük befogadását is követelve, ám e követelések csak évtizedekkel később kezdtek pozitív visszhangra lelni. Értelmükről vagy értelmetlenségükről, kívánatosságukról vagy nemkívánatosságukról azonban még ma is folyik a vita.

(A témához bibliográfia található az alábbi tanulmányban: Susan Zimmermann: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848 bis 1918. In: Nagy Beáta, Sárdi S. Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997. 171–204., 173–176.)

Annak ellenére, hogy 1968 az utóbbi években szinte politikai, politológiai és kulturális közhellyé vált, és se szeri, se száma a rá való hivatkozásoknak, mítoszoknak és könnyes nosztalgiázásnak, magyar nyelven szinte semmilyen használható anyag nem jelent meg még a témába.¹ Ugyanakkor a “nyugati” munkák nagy részében is érezhetők bizonyos csúsztatások, amelyek nehézzé teszik az események többé-kevésbé korrekt áttekintését.

Természetesen egy ilyen rövid írás keretei között nem törekedhetem ennek a világméretű eseménysornak² a mégoly kevéssé teljes ábrázolására sem. Ezért alapvetően egy szempontrendszer – a “baloldaliak” különféle stratégiái – és egyetlen régió – Franciaország – feldolgozásával próbálkozom. Azonban – és ettől nem függetlenül – már elöljáróban jelezni kívánom azt a két fő problémakört, amelyeket a téma feldolgozásában a különféle irányzatok – ideológiai alapvetésként kezelve az eseményeket – felhasználnak, hiszen ezek már a korabeli reagálásokban is megjelennek. Külön fontos hangsúlyozni, hogy itt csak a jelen írás témája szempontjából fontos “baloldali” értelmezésekből indulok ki, de ezen belül az egyes irányzatok elképzeléseivel később részletesen foglalkozom.

1. Eurocentrizmus. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén antikapitalista mozgások voltak észlelhetők, amelyek legerőteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.) öltöttek, a témával foglalkozó munkák elsősorban Európára, valamelyest az Egyesült Államokra összpontosítanak. Még az erős japán mozgalom is igen kevés figyelmet kap. (Sajnálatos módon ehhez a trendhez jelen elemzés is csatlakozik…) Ennek a jelenségnek elsősorban az a szűkkeblű felfogás az oka, amely szerint ezek az események sajátosan a “fejlett” országokban jelentek meg, és a “harmadik világ” felkelései – amelyekből általában a happening-jelleg és a diákság teljesen hiányzik – csupán véletlenül esnek időben egybe ezekkel. Ez az ideológia éppen azt a globalitást kérdőjelezi meg, amely “68” igazi jelentőségét adja: nevezetesen, hogy ezek az események az első komoly jelei a kapitalizmus egyetemessé válásának, és annak, hogy a rendszer strukturális változásai egyként kihatnak a Föld minden területére. (Az 1917–23-as forradalmi hullám és a hatvanas évek közepe közötti időszakban a kapitalizmus – természetesen a működéséhez alapvetően szükséges szintkülönbségekkel – globálissá vált, mind termelési–értékesítési struktúráiban,³ mind az osztályok és az osztályantagonizmusok szintjén. “68” ennek a jele volt.) Az eurocentrista (pontosabban: okcidentista) felfogás éppen úgy jellemezte a radikális szociáldemokratákat (neosztálinistákat, különféle trockistákat és paradox módon a maoistákat is), mint az anarchizmus számos válfaját.

2. Az osztályhatárok elmosása. A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszűnt létezni, vagy legalábbis döntő faktorként működni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, de ide sorolhatjuk az olyan legendás “diákvezetőket” is, mint a szocialista Rudi Dutschke és az anarchista Daniel Cohn-Bendit – különféle marginalizált “többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesek, a nők, a munkanélküliek és – ebből a szempontból erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk – a diákok. Ez a nézet általában kombinálódik az előző ponttal. Míg ott a proletárreakciók földrajzi globalitása kérdőjeleződik meg, addig ez az ideológia az egyes rétegek közös valóságát, osztályszempontjait tagadja. Ugyanez a nézet jelenik meg a “másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a “munkásokat” leválasztják a mozgalomról, és különleges piedesztálra állítják. Szép példája ennek a PCF (Francia Kommunista Párt) elemzése,⁴ amelyben élesen elkülönítik a “diákok” és a “munkások” harcát, de hasonlóképpen jelent meg a kérdés a trockisták és a maoisták számára is.⁵ Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsősorban mint “diákmozgalom” ismert.

A globális lázadási hullám okai igen összetettek. Itt csak egy nagyon vázlatos, nagyon primitív leírásra szorítkozom, hiszen ez a téma önmagában több kötetet tölthetne meg. Szokás a különféle területek mozgalmait a helyi burzsoázia problémáinak számlájára írni. Ez éppen a globalitás megértésének hiányából fakad, hiszen a világmérető válságot nem a lokális burzsoáziák idézik elő, és mellesleg kezelni sem tudják. De Gaulle politikája Franciaországban, Wilson kormánya Angliában, de a kelet-európai, szovjet stb. rendszerek is csupán konkretizálódásai egy világméretű folyamatnak, amely mindenhol a proletárok életkörülményeinek rosszabbodását idézte elő.⁶ A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelől a hadiprofit, másfelől az óriási beruházási lehetőségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentősen átalakultak. A monopóliumok megerősödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tőkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Még az időszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretű mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét (“Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerződés bevonult Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák.

Ugyanakkor a fentebb vázolt folyamatokból eredően egy olyan mértékű szemléletváltozás is bekövetkezett, amely szintén alapjaiban rázta meg a társadalom addigi struktúráit. Az úgynevezett “centrum” országaiban – és a fejlett “szocialista” országokban – a tőke fejlődése átalakította a világról alkotott képet. A fejlődés,⁷ a mindennapi realitás süllyesztőjében eltűntek, vagy legalábbis megkérdőjeleződtek azok a hagyományos “értékek” (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. Innen ered a “fiatalok” forradalmi szerepe, amelyet nem lehet puszta “nemzedéki ellentétre” redukálni. És tény, hogy ezekre a változásokra leghevesebben az a fiatal félértelmiségi réteg reagált, amelyet az egyetemeken éppen mint ennek a mechanizmusnak a jövőbeli irányítóit képezték ki. És lényegében ez adja a mozgalom alapvető ellentmondását: nyugaton – talán Franciaország kivételével – a forradalomnak inkább csak vezetői voltak, tömegbázisa még nem.⁸ Az új szemlélet képviselői elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvető elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsősorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetően embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.⁹

Új szemléletmód terjedt el, a “fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelője, hanem mint a használati érték felélője is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétől ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tőke értékesülési lehetőségét, amelynek – persze a folytonosan növekvő értékesítési lehetőségek mellett – éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség (amely a tőke immanens ellentmondása) előbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez (“Vásárolj most, fizess később!”), majd a válság egyre erőteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékű életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a konzumáló társadalom megszülte saját ellenzőit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsősorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba (akkor még), addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban. André Gorz egy táblázatban foglalta össze a francia polgárt frusztráló jelenségeket, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelőtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától, a “vén, kövér Marianne-tól, aki arra vár, hogy végre megerőszakolja valaki” (falfelirat, Nanterre):

1. Vereséggel végződött a Népfront kísérlete (1936–38).
2. Féltek a háborútól.
3. Gazdasági vereség a háború után.
4. Félelem a kommunizmustól, az USA-tól, az atomháborútól.
5. Vereséget szenvedett Európa-centrizmusuk; vereség vereség után érte gyarmati politikájukat és vereséggel végződött Európa-politikájuk.¹⁰

***

A részletesebb elemzés megkezdése előtt felmerül még egy terminológiai probléma, nevezetesen a “baloldal” kérdése. Azok a mozgalmak, szervezetek, irányzatok, amelyeket a különféle források ide sorolnak, egymással igen gyakran nehezen hozhatók össze bármilyen szinten. A sztálinisták tagadták, hogy a “radikálisoknak” (és ebbe beletartozik minden, a sztálinizmuson és – az itt elhanyagolható – hagyományos szociáldemokrácián kívülálló összes irányzat) bármi közük lenne a “baloldalhoz”. Ezt a nézetet a “kommunista” pártok még a klasszikus sztálinizmus idejéből örökölték,¹¹ de ugyanez az ideológiai monománia jellemezte a trockistákat és a maoistákat is. Az anarchisták szintén magukat tekintették “igazi baloldalnak”, vagy – átvéve az ellenfél szóhasználatát – “balosoknak” (gaucheist, leftist).¹² A trockisták legnagyobb harcaikat saját szakadárjaik ellen folytatták, és nem takarékoskodtak egymás denunciálásával. Erősen hatott rájuk Trockij harmincas évekbeli népfront-ellenes álláspontja és általában a népfront-politika minden szomorú tapasztalata. Emellett a trockista csoportok entrizmusa gyakran visszafelé sült el, és számos militánsukat szívták fel a szakszervezetek, némi balos pikantériát kölcsönözve így az üzemi harcoknak, de megfosztva a trockista csoportokat aktív tagságuk egy részétől. A trockisták tehát igyekeztek szorosabbra zárni soraikat, mint “igazi baloldal”. Lényeges ezenkívül, hogy a mozgalom legelszántabb része, a “Veszettek” és a Szituacionista Internacionálé körül szerveződők elhatárolták magukat a “baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. (Az már csak tréfás adalék, hogy egy rádióbeszédében még maga De Gaulle is “forradalmárként” jellemezte magát a munkavállalói résztulajdon elképzelésének bevételéért a programjába.)

Az egyetlen járható út tehát, ha egyaránt megvizsgáljuk, és elfogadjuk – a “baloldaliság” kérdésében – a szervezetek önmeghatározását, de ugyanakkor megvizsgáljuk gyökereiket is. Ilyen értelemben egy kétpólusú baloldali struktúra áll fel, a és mindkettőben megjelennek olyan erők, amelyek elutasítják önnön baloldaliságukat. Ezek, nagyon vázlatosan, a következők:

Szociáldemokraták

• hagyományos szociáldemokrácia pártjai: SFIO (Az SzI francia szekciója), az FGDS (a reformszocialisták Mitterand körül)
• A neosztálinisták: a PCF és különféle szervezetei
• Az “új baloldali” szociáldemokraták: PSU (Egyesült Szociáldemokrata Párt)
• Trockisták: Lambertisták (OCI, FER), Frankisták (PCI, JCR), Posadasisták (PCRT), Pablisták (számos csoport, nem csatlakoztak egyik “IV. Internacionáléhoz” sem)
• Maoisták: PCML, UJML
• Bordigisták: PCI (nem azonos a hasonló nevű trockista szervezettel)¹³

• A szakszervezeti szövetségek és irányítói: CGT (PCF), SNE Sup (a pedagógus szakszervezet), UNEF, (diákszervezet) CFDT stb.

Anarchisták

• FAF (Francia Anarchista Federáció, bakunyinisták)
• Ruge et Noir (Cohn-Bendit köre, marxista, tanácskommunista felhangokkal)
• Rengeteg egyéni militáns, akik csupán ad hoc csoportosulásokban vesznek részt
• Outsider antikapitalisták (forradalmi anarchisták, tanácskommunisták)
• A “Veszettek” (Enrages): spontán forradalmi szerveződések az egyetemeken és az üzemekben
• Szituacionista Internacionálé és szimpatizánsai

Egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól mutatja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli “kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. A mozgalom bomlása termelt ki később olyan csoportokat, mint a YIPPI (Youth International Party) gesztionistái, a Weathermen anarchista terroristái, a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistái, vagy a WITCHES anarcho-feministái.

Ebből a rövid felsorolásból is jól látható, hogy mennyire összetett és ellentmondásos jelenség a “baloldal” a vizsgált időszakban. Franciaországban a baloldaliak egy része teljes mellszélességgel kiáll a Rend fenntartása mellett (PCF, a szakszervezetek), egy másik részük ingadozik (trockisták), míg mások a totális forradalmat, a teljes felforgatást és a viszonyok megváltoztatását hirdetik. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsősorban morális kérdésként fogják fel a forradalmat (itt persze nem a gettók lázadó proletárjairól van szó).

***

A franciaországi eseményeken vörös fonálként húzódik végig a hagyományos politikai struktúrák elfogadása, illetve elutasítása. Ebből a szempontból az éles határvonal a hagyományos szociáldemokrata pártok és a sztálinisták, valamint az összes többi irányzat között húzódik. Bár az anarchisták teljesen más struktúrákat, szervezeti formákat tartottak kívánatosnak, mint például a trockisták, abban mindannyian egyetértettek, hogy a párt–szakszervezet–parlamentarizmus hármasában mozgó PCF semmiképpen sem jelenthet követendő utat.¹⁴

A PCF – amely önmagát, “elfelejtve”, hogy Marx ezt a meghatározást a burzsoáziára használta, több ízben mint a “Rend pártját” nevezte meg – éppen a hagyományos rendszerbe való betagozódottsága miatt játszotta el azt a visszahúzó szerepet, amely az összmozgalom számára a leggyűlöltebb ellenséggé tette. A PCF – és az általa irányított CGT – csupán logikus lépéseket tett; célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tőkét kovácsoljon a felfordulásból. Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyűlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erőként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentős hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendőrség szerepét. A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sőt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerűek: a munkásoknál az “élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a “spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: “Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.” A helyzetet azonban a “munkásosztály felkészületlenségével” magyarázni enyhén szólva fals. “Az oroszországi tömegsztrájkokban a spontán elem nem azért játszik uralkodó szerepet, mert az orosz proletariátus ‘iskolázatlan’, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik kioktatni magukat.”¹⁵

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult. Így emlékezik a sztrájk végére egy párizsi közlekedési dolgozó: “Június 5-én sztrájkőrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendőrautó is, már korán reggel, párizsi rendőrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedből való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín előtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (…) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthető; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”¹⁶

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT – amellett, hogy saját politikai pecsenyéjét sütögette – valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható,¹⁷ De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendőrség és a munkások összetűzéseinek, sőt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF “elhatárolta magát a szélsőségektől” és mosta kezeit.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Ezt már formája, történelmi viszonyulásai is szinte lehetetlenné tették. A párt önnön politikai hátterét – habár a nemzetközi “kommunista” mozgalomban némileg outsidernek számított – Október sztálini verziójában, a Szovjetunió dicséretében, a “szocialista” országok létében kereste, hivatkozásait innen, és a francia nemzeti hagyományból vette.¹⁸ Ezekkel azonban az egyetemeken nem tudott mit kezdeni. A radikális diákok – nem utolsósorban az 1956-os események miatt – elítélték a Szovjetuniót, és nem hatotta meg őket a trikolór.¹⁹ A többi diák apolitikus volt, vagy a jobboldalhoz húzott.

Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi előképeit Bakunyinban, a “fiatal” Marxban, a tanácskommunistákban, az önigazgató kommunákban stb. kereste. Elutasították az autoriter működést, a pártszervezeteket csakúgy, mint – dacára alapos elméleti felkészültségüknek – az elmélet, bármilyen “ideológia” kidolgozását.²⁰

Jól körvonalazza nézeteiket az a távirat, amelyet május 17-én a Sorbonne akcióbizottsága a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldött el:

“Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!”²¹ Ha eltekintünk a Père Duchesne-ízű kiszólásoktól, itt egy konkrét politikai program áll előttünk, amit remekül kiegészítenek a híres falfeliratok, amelyeket elsősorban a szituacionisták inspiráltak: “Légy realista, követelj lehetetlent! Sohase dolgozz! A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!” stb.

A szituacionista felfogás lényege a folyamatok átélése, megszerkesztése. Művészi mozgalomként indult az ötvenes években, de hamar politizálódott: a világ elutasítását megtermékenyítették Marx és Bakunyin gondolatai. A szituacionisták igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. Fő célpontjuk a munka rendszere, akcióik lényege a rendszer megtámadása minden lehetséges módon. Kapcsolódtak az olyan újságokhoz, mint a híres Socialisme ou Barbarie, és innen kapták az inspirációt a munkásmozgalom múltjának újrafelfedezéséhez. Ez a munka nagyon is tudatos volt számukra: a mozgalom alapművében Debord egész fejezetet szán a proletariátus történetének. A szituacionisták politikailag a holland–német tanácskommunistákhoz álltak a legközelebb, de fontosnak tartották leszögezni, hogy a tanácsokban nem a forradalom garanciáját, csupán formáját látják. A tanácskommunista hagyományból leginkább annak az anarchizmussal kacérkodó ágát, az Otto Rühle-féle elképzeléseket tartották érdekesnek, szemben a párt egységét hirdető vonallal.

A világméretű társadalmi forradalomtól az élvezet társadalmának megalapozását várták. Elméletük központi fogalma a “látvány” (spectacle), amely mindent áthat: a kapitalista viszonyok pusztán egy kvázi-világot kínálnak fel, amelyben minden viszonylagossá válik, pusztán a munka marad a lét valósága, az elidegenedés az egyetlen viszonyulás. Debord szerint – parafrálva a A tőke első fejezetét: “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelési viszonyok uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg.”²²

A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett “Veszetteket”. Mint kifejtették, Jacques Roux az egyetlen, akit Babeuf mellett vállalnak a francia történelemből. Ezután több rövid kiegészítés következik: “Na meg Blanqui. És persze Rigault!” Először igazából 1966-ban hallattak magukról az egyetemeken, amikor a strasbourgi egyetemen szétosztották a diákszövetség (UNEF) pénzén kinyomtatott brosúrájukat A diákélet nyomorúságáról címmel. A botrány óriási volt, az írókat bíróság elé állították. A brosúra alapvetése a következő: “A diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel.”²³

A többi csoporthoz való viszonyulás tekintetében még az anarchistákkal is összekülönböztek: 1968. március 22-én a Veszettek kivonultak a gyűlésről, amelyet a nanterre-i egyetem igazgatósági épületében tartottak. Az ok az volt, hogy az anarchisták nem voltak hajlandók eltávolítani két diákot, akik a “kommunista” párt ifjúsági szervezetének tagjai voltak. “Azok a sztálinisták, akik itt vannak, nem sztálinisták többé!” – jelentette ki Cohn-Bendit. A Veszettek ezt mint veszélyes idealizmust, a népfront-politika újjáéledését bélyegezték meg. Politikájukban általában elutasították a kompromisszumokat (amiért persze mindig Leninnel támadták őket), és elítélték például azt a kapcsolatot, amelyet látszólag paradox módon a trockisták és a sztálinisták alakítottak ki számos akcióbizottságban.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a “baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erősebben érződött a párt, és mindenekelőtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötő Bizottságok), és igen gyakran erőszakosan fordultak szembe mind a rendőrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erősítették az egyetemekről érkező agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai:

“A passzív sztrájk túlhaladott. Az üzemet saját erőnkből és saját magunk számára kell működésbe hoznunk, s nem szabad arra várnunk, hogy erre mások adjanak nekünk parancsot. Ebből a célból igazgatási tanácsokat kell létrehozni, amelyeknek tagjait az egész személyzet választja meg.”²⁴ Ezekben a bizottságokban szintén érezhető volt a radikálisok hatása, elsősorban a trockistáké.²⁵

A francia baloldal stratégiáiban így homlokegyenest különböző felfogásokat találunk, a hagyományos baloldalnak a rendszer konzerválására szolgáló igyekezetétől a trockisták és maoisták “népi államán” keresztül egészen a Veszettek “élvezeti társadalmáig”. Az eredmények a PCF–CGT és a szociáldemokrata pártok hozzáállását igazolták, de ezek az eredmények igen lesújtóak voltak. Nemhogy a rendszer nem változott meg, de a gaulle-izmus megerősödve került ki a küzdelemből, amiért a felelősséget a PCF azonnal a radikálisokra hárította. Ebben némi igazság volt ugyan – sok embert elriasztottak az égő kocsik és a barikádok²⁶ – de ennél sokkal nagyobb szerepe volt a PCF–CGT visszafogó politikájának.

A “68”-as mozgalom mindenképpen megtermékenyítően hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétől megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az “új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentőségükből, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenőmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

Jegyzetek

¹ Ha nem számítunk egy, kiadó, hely, év és fordító (valamint copyright) megjelölése nélküli kiadást: Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: A baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg, a pártkáderek belső fogyasztására. Jelenleg is ritkaság. A többi – nem sok – magyar forrást (persze a teljesség igénye nélkül) lásd az irodalomjegyzékben. Ugyanakkor jellemző, hogy a magyar könyvkiadás sem a neosztálinista időszakban, sem a “rendszerváltás” óta nem jelentetett meg semmilyen fontos irodalmat a témában. A mozgalomra ható művek közül csak a legkevésbé értékes, Marcuse Egydimenziós ember-e került kiadásra, míg olyan korszakalkotó írások, mint pl. Debord Le Societé du Spectacle-ja, alig ismertek.

² ”Mozgalomról” – éppen az egységesség teljes hiánya miatt – nem beszélhetünk. A “forradalmi hullám” mindenképpen túlzás lenne. Természetesen a “68-as jelenség” nem “események sora”, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott, bizonyos szempontból globális osztályreakció.

³ Vagyis “leosztották a szerepeket”. Egyes magas tőkekoncentrációjú területek (“centrum”) pozíciói kölcsönösen feltételezik más, alacsonyabb tőkekoncentrációjú területek (“periféria”) létét. Nem tartozik most a tárgyhoz, hogy ez a megmerevedett forma, vagyis a piacok bővülésének visszaesése miként vezetett napjaink általános strukturális válságához, amelyet a kapitalista világállam szerepében fellépő IMF/WB képtelen kezelni. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy számos paralel jelenség vehető észre a harminc évvel ezelőtti állapot és a mai helyzet között.

⁴ Waldeck Rochet: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970. (Különösen az I. fejezet.)

⁵ A trockista álláspont remek leírása: Ian Birchall: France, 1968: “All power to the imagination!”. In.: Colin Barker (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

⁶ ”A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik…” Rene Vienet: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May ‘68. New York–London, 1992. 19.

⁷ A “fejlődés” elvesztette minden pozitivista vonzerejét annak fényében, ami eredményeiből láthatóvá vált. A tudományos fejlődés szimbólumává az atombomba vált. Felerősödtek azok a hangok, amelyek egészben vetették el a technikai civilizációt, de éppen így támadást intéztek pl. a kapitalista orvostudomány ellen is. A fejlődés azonosult az elidegenedéssel. Egy párizsi falfelirat így fogalmazott: “Kinek kell az a fejlődés, amely az éhhalál helyett az unalomba halást kínálja fel?!”

⁸ Mint Cohn-Bendit (némi öngúnnyal) megfogalmazta: “Forradalmi vezető csoportok keresnek kizsákmányolt munkásosztályt vagy rokonosztályt.” Cohn-Bendit, 85.

⁹ ”Egy olyan társadalomban, amely valójában a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.” Ernest Guy Debord: The Society of the Spectacle. New York, 1994. 14.

¹⁰ Les Temps Modernes, 1968. 8. Idézi: Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979. 164–165.

¹¹ 1952-ben Léon Mauvais azzal indokolta André Marty kizárását a PCF-ből, hogy hamis a pártról alkotott felfogása. Marty ugyanis nem nevezte a trockistákat “csőcseléknek” és “rendőrkémeknek, fasiszta ügynököknek” stb., “ami – Mauvais véleménye szerint – szokásos és természetes nyelvünk, ha ezekről az alakokról beszélünk”. Ehelyett Marty “trockista internacionáléról, pártról” beszélt. A PCF zsargonjának üzenete egyértelmű: célja anak a tagadása, hogy rajta kívül, vele szemben álló erők egyáltalán a baloldalhoz tartozhatnak. Ez a frazeológia 1968-ban is felbukkant.

¹² ”Kísértet járja be a világot, a baloldali radikalizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi világ minden hatalma: a pápa és Koszigin, Johnson és De Gaulle, a francia kommunisták és a német rendőrök.

De melyik az a párt, amelyet kormányon lévő ellenfelei nem kiáltottak ki baloldali radikálisnak, melyik az az ellenzéki párt, amely (…) nem dobta vissza a baloldali radikalizmus megbélyegző vádját?” – parafrálta Cohn-Bendit a Kommunista Kiáltvány kezdő sorait. Cohn-Bendit, 5.

¹³ A PCI (Internacionalista Kommunista Párt) besorolása nem egyszerű, és talán éppen ennyi ok szólna a második csoportban való szerepeltetésére. Maga Amadeo Bordiga azonban sohasem volt tanácskommunista a szó holland–német értelmében, habár a hagyományos szociáldemokráciával szakított. Mindenesetre a PCI centralizált felépítése, és nem utolsósorban a második csoportot fémjelző “anarchizmussal” való szembenállása miatt – minden politikai minősítés nélkül – inkább sorolható a szociáldemokráciához.

¹⁴ Hogy az egész francia társadalmat mennyire áthatotta ez a vita, azt két rövid példával jellemezném: focisták egy csoportja elfoglalta a Francia Futballszövetség székházát. A szövetségi elnököt bezárták, vörös zászlót tőztek ki, és “A focit a focistáknak” feliratú transzparenst lengettek. Az általános iskolai tanulók több esetben megtámadták tanáraikat. Az egész francia sajtót bejárta a 11 éves Bruno verse: “Ti pocakos polgárok, / Ti nyakkendős polgárok, / Bújjatok el gyorsan, jön az alvilág / Az óriási, vörös tömeg…”

¹⁵ Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek.

¹⁶ Événement, 1968. július-augusztus. Idézi: Cohn-Bendit, 185.

¹⁷ Több helyen terjesztettek a katonák fraternizációs röpiratokat. A “Clémanceau” hadihajón kitört zendülés halálos áldozatokat is követelt.

¹⁸ Igen fontos lenne persze látni, hogy miként reagált a Szovjetunió vezetése a francia eseményekre.

¹⁹ ”Amikor elérték a Szajna hídját, leszaggatták a trikolórt, letördelték a zászlórudakat. (…) Ebben látom az anarchista mentalitás másik fontos összetevőjét: ezek a fiatalok nem voltak nacionalisták.” Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. Bp., 1986.

²⁰ ”De ez az értelmiségi gárda úgy látszik, keveset olvasott, és nem hivatkozik semmiféle elméletre, semmiféle tanítómesterre, még magára Herbert Marcuséra sem, jóllehet az ő elméletei és a mozgalmat illető eszmék között sok rokon vonás fedezhető fel.” (Esprit, párizsi katolikus lap. Idézi: Semlyén, 167.) Ez a jelenség érthetően sokkolta a hagyományos ideológiai csapásokon mozgó értelmiségi elméket mind a jobb-, mind a baloldalon.

²¹ Idézi: Peter Marshall: Demanding the impossible. London, 1992. 551. Hasonló szövegű táviratot kapott a Kínai Kommunista Párt politikai irodája is, amelyben az írók támadták a “Kulturális Forradalmat”, és az ellen fellázadó munkásokat és parasztokat éltették. Ugyanezen a napon szolidaritási táviratot küldtek Prágába Ivan Svitak professzornak és a japán Cenkaguren mozgalom aktivistáinak.

²² Debord, 12.

²³ On the poverty of student life. Strasbourg, 1966. 5.

²⁴ Az Assurances Générales De France (Állami Biztosítótársaság) akcióbizottságának 1968. május 20-i röplapja. Idézi: Cohn-Bendit, 106.

²⁵ Nem kísérlem meg itt a különféle trockista csoportok elemzését. Ez még egy gyakorló trockista számára is szinte lehetetlen feladat lenne. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a trockista irányzatok jelennek meg a forradalmi csoportok számára a “második számú közellenségként” (a PCF után), talán éppen a sztálinistákéhoz hasonló szervezeti koncepciójuk és a Szovjetunió “kritikus támogatása” (az “elfajult mukásállam-koncepció”) miatt. “Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” – hirdették a Sorbonne falai. Egy közszájon forgó vicc szerint “Egy trockista az militáns, kettő már csoport, három trockista internacionálé, de négy – az már szakítás…”

²⁶ Jellemző Ernest Mandel belga trockista esete. Egy barikádra felmászva könnyes szemmel kiáltott fel: “Ez a forradalom! Gyönyörű!”, de a következő pillanatban megdöbbenve látta, amint a tüntetők felgyújtják a kocsiját…

Irodalom

Barker, Colin (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

Barrot, Jean: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1974.

Bonanno, Alfredo: From Riot to Insurrection: Analysis for an anarchist Perspective Against Postindustrial Capitalism. Catania, 1988.

Bozóki A., Seres L., Sükösd M.: Anarchizmus ma. Bevezetés és a III. fejezet. Bp., 1994.

Cohn-Bendit, Daniel: Baloldali radikalizmus – gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Debord, Guy: The Society of the Spectacle. New York, 1992.

Johancsik János: A francia baloldal. Bp., 1983.

Köpeczi Béla: Az “új baloldal” ideológiája. Bp., 1974.

Marshall, Peter: Demanding the Impossible – A history of Anarchism. London, 1992.

Rochet, Waldeck: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970.

Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979.

UNEF: On the poverty of student life – considered in its economic, political, psychological, sexual and particullary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. Strasbourg, 1966.

Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1986.

Vaneigem, Raoul: Revolution of Everyday Life. London, 1979.

Vienet, René: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May 1968. New York – London, 1992.