Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)

Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (…) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

Az ERT taglistája (1997. május)

1. A (politikai) elit, mint társadalmi réteg

“…minálunk javítani, újítani nem lehet, mert minden történendő változás az egészet forgatná fel.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 205.)

Teljes a konszenzus abban a tekintetben, hogy a hatalom birtokosa a mindenkori elit. Magát a hatalmat illetően pedig M. Weber közkeletűvé vált meghatározásából indulhatunk ki, mely szerint a hatalom lehetőség vagy képesség arra, hogy valamely egyén vagy csoport a maga akaratát egyazon tevékenységi körön belül másokra is rákényszeríthesse.

Voltaképpen kik is tartoznak az elithez? A válasz nem egyszerű, többféle válasz-kísérlet ismert. Megítélésem szerint C. W. Mills laza definíciója áll legközelebb az igazsághoz. Megfogalmazása szerint az elit a hatalmon lévők, valamint tanácsadóik, szakértőik, propagandistáik stb. csoportja. Nem szilárd, nem homogén: különféle csoportképző ismérvek mentén tagozódik.

Politikusnak lenni ma már egyfajta sajátos “szakma”; művelőiknek kiterjedt tudásanyag birtokában kell lenniük – az amatőrök és/vagy hályogkovácsok ideje lejárt. Ez a felismerés ma még nem általános, s ez oka az egyik legnagyobb ellentmondásnak: ha bárki választható, akkor nincs garancia arra, hogy a legalkalmasabbak, a legszélesebb látókörűek legyenek az ország vezetői. “Helyi érdekű” összefonódások is elegendők lehetnek ahhoz, hogy bárki politikusként színre léphessen, de ugyanúgy megteszi valamely szubkulturához való tartozás is. Súlyosbító körülmény, ha a politikai pálya ráadásul jól jövedelmezőnek bizonyul – anyagilag is, nexusok teremtésében is –, mert ez tágra nyitja a kaput szélhámosok, kalandorok, konjuktúralovagok előtt.

Számos kudarc utal azonban arra, hogy az sem elég, ha valakinek az egyénisége vonzó és/vagy karizmatikus; ha hiányzik mögüle a megfelelő tudásanyag: bukásra ítéltetett. És hiába a tudásanyag, ha nem társul hozzá jó politikai érzék, satnya a “Fingerspitzgefühl”: gesztiói előbb-utóbb inkongruensek lesznek az őt legitimáló tömegek–rétegek igényeivel, életérzésével; pozíciója meggyengül, erősödik a változás kivívásának (elő)szele. S “időkérést” a politika nem engedélyez.

Az sem elég, ha valaki – mondjuk – járatos a jogban, de másban nem; vagy a történelem nagy ismerője, de nem is konyít közgazdasági kérdésekhez; vagy éppen hiányzik belőle a szociális kérdések iránti fogékonyság; s még folytathatnám a példákat.

Az elit tagolása több módon is lehetséges. Elsőnek is a két fő csoport említhető, a gazdasági, illetőleg a politikai elit. Azonban minden nagyobb társadalmi csoportosulásnak is megvan a maga elitje: szokás beszélni tudományos, katonai, művészeti stb. elitekről is. Ezek befolyása természetesen nem olyan nagy, mint a gazdasági és/vagy a politikai elité, gyakran nem is terjed túl a kérdéses szakma, szerveződés határain. Egy további lehetséges csoportosítás a befolyás akciórádiusza szerint minősít: e szerint van (lehet) helyi, országos vagy éppen globális (világ-) elit.

A politikai elit “viselkedéskultúráját” két olasz társadalomelemző írta le máig ható érvénnyel: Pareto és Machiavelli. Kettőjük mondandójának lényegét Raymond Aron foglalta össze. Raymond Aron Paretót a “fasizmus Marxa”-ként említi. Tanainak lényege, olvasata szerint a következő:

A mindenkori uralkodó elit országlását – verbálisan – bármi legitimálhatja. Nem az etikai értékek, hanem a hatalom birtoklásának ténye az, ami számít; a hatalom megtartása és/vagy megszerzése érdekében bármilyen eszköz igénybe vétele megengedett; csak meg kell hozzá találni a megfelelő – akár hipokrita – “megideologizálást”. Az idealizmus, az emberi jogok tisztelete csak “üszkösödés” a tudatban: naiv az, aki még hisz e XIX. századi, lomtárba való morálban. Csak az erő számít, minden egyéb csak romantikus, irreális utópia. A nép – a tömeg – nem alanya a hatalomnak, hanem tárgya; kis ügyességgel, a koncból odavetett apróságokkal féken tartható és tartandó. A legnagyobb baklövés, amit az uralkodó elit elkövethet, ha a “tömegek uszályába kerül”, a népszerűség hajszolásának rút bűnébe esik.

Propaganda, indoktrináció minden mennyiségben kívánatos. Célszerű taktika ellenzékben az emberi jogok – szólásszabadság! – követelése; hatalomban azonban csak egy vélemény lehet – egy akol, egy pásztor –, a nyílt vagy burkolt elhallgattatás megszívlelendő. Az esetek zömében a féken tartás elegendő; de a mértékkel vigyázni kell: a “másként gondolkodók” sarokba szorítva támadhatnak. Mindehhez a nagy trouvaille: fenntartani a demokrácia látszatát, “szertartásrendjét” – de a formát más tartalommal megtölteni. Például: a hatalmi ágak szétválaszthatók, ha mindenütt a mi klienseink, familiárisaink ülnek.

Az eszköztár további elemei: a sikerek “szédelgő feldicsérése”, a nehézségek elhallgatása vagy lekicsinylése. Mindig új meg új – akár belső, akár külső – ellenséget kell “kinevezni” s az ellene folyó harc jegyében további áldozatokat kell követelni; a legyőzöttekkel és kiszolgáltatottakkal való bánásmóddal pedig példát statuálni.

Az elit minősége, összetétele persze kardinális kérdés. Pareto – a “plutokrácia” terminus technicusának atyja – a liberális demokrata és/vagy szociáldemokrata eszmerendszert elaggottnak, szenilisnek tartja; “új idők új szeleit” hirdeti meg, várja. Érzelmek, új mítoszok s akár az ösztönök is segíthetnek azt uralomra juttatni: hiszen az ember, ez a bioszociális lény végső soron (csak) a legfejlettebb állat, nem vezetheti kizárólagosan a ráció. A történelem különben sem tart sehonnan sehova: ez nem egyéb, mint belemagyarázás. Éppen ezért a tudomány feladata csak egyfajta pozitivista leírás lehet; a normativitást elutasítja.

E tömény, tézisszerű összefoglalás mondandója visszaköszön, – ha nem is egészében, irányultságában, de részleteiben mindenesetre – az ezredvég egyes eszmeáramlataiban is. Cinizmusa számos értelmiségi magatartásának sugallója, előképe – úgy is, mint az uralkodó elit tagjának, és úgy is, mint az elnyomás szenvedő alanyának, aki igyekszik jó képet vágni ahhoz, amit tulajdonképpen megvet, s ha nem látják, kiröhögi.

Végül is: vélekedhetünk Pareto tanairól helyeslőleg vagy elutasítólag, az nem tagadható, hogy végigkísérik a XX. századot, és még most, az ezredvég idején sem dughatók lomtárba, sok közülük ma is él és hat, közvetlenül is, áthallásaiban is.

Aron Machiavellit kevésbé szigorúan ítéli meg, mint Paretot. Amoralitását ugyan világosan látja (“a cél szentesít bármely eszközt”), de cinikusnak vagy képmutatónak nem tartja. Még azt is megengedi, hogy Spinozának és Rousseaunak volt igaza: a “Herceg” tulajdonképpen a népet szimbolizálja, mikor parainézisét annak címezi – a kor nem tette lehetővé az egyenes beszédet. A rabulisztika a mától sem idegen: elegendő csak a (nemzetközi) jog két alapelvének egyenrangú és/vagy “célraorientált” kezelésére utalni: a szerződéseket meg kell ugyan tartani (pacta sunt servanda), de csak akkor, ha érdekmúlás nem következett be (rebus sic stantibus). Az elmélet ma is gyakran nem más, mint apologetika. S utoljára, de nem utolsó sorban: a “nép” megválaszthatja főnökét (a maga uralkodó elitjét) jó esetben, de főnöknek mindig kell lennie. Az állam sem tűnhet el, hiszen az a legfőbb parancsnoki poszt, a társadalmi–gazdasági–politikai mozgásformákat integráltan irányító szerveződés.

2. Működési paradigma

“…minthogy a vélemény, mely egyes személyeknek szintúgy, mint nemzeteknek egész éltök folytát s minden cselekvéseik rendét igazgatja, egyedül a helyes vagy helytelen gondolatoktól és képzetektől függ: ezért ezeknek csonkasági és tévedési legfőbb okai mindazon hátramaradásoknak, melyeket minden lépten látunk…” (Wesselényi: Balítéletekről. 5.)

Konszenzus van a tudományban abban a tekintetben – jóllehet bizonyos hangsúlyeltolódásokkal –, hogy a hatalom gyakorlásának három eszköze van: a büntetés, a jutalmazás és az indoktrináció. A büntetés kellemetlenség vagy fájdalom–veszteség okozásával kényszerít valaminek a megcselekedésére vagy a nem kívánatos tevékenység abbahagyására. A jutalmazás anyagi vagy erkölcsi előnyök odaítélésével éri el ugyanezt. Mindkettő érvényesülésének feltétele annak tudatosítása–tudatosulása, hogy miért mi jár: melyek a “halálos” és melyek a “bocsánatos” bűnök és fordítva.

Az indoktrináció az uralkodó elit céljainak megvalósítására késztető feltételes reflexek kibontakoztatása az “alattvalókban”. A szocializáció fő eszköze a nevelés és a médiumokon keresztül közvetített normarendszer. Akik ezeket a csatornákat uralják, azok “parancsolnak” a társadalom “többi” tagjának.

Az indoktrináció, az ideologikus propaganda természetéből következik, hogy csak nagyon ritkán lép nyílt sisakkal harcba. Tanítását általában az “illem” és/vagy a “közjó” álarca mögé rejti; így törekszik elfogadtatni azt (is), ami racionálisan nem bizonyított és – sok esetben – nem is bizonyítható: hagyomány, szokásrend, hit. Az effajta manipulálás gyakran vezet hamis tudat formálásához, talmi értékrend képviseletéhez – sőt, azok intranzigens, fundamentalista, fanatikus, nem egyszer prozelita érvényesítésére való törekvéshez.

Az elitek hatalomtartósító mozgásformáinak – büntetés, jutalmazás, indoktrináció – célja közvetetten a tekintélyszerzés. Nyilvánvaló, hogy ha a társadalom irányított része – a nem-elit, a “misera plebs contribuens” – állandóan támadná az elit hatalmi gesztióit vagy legalábbis passzív rezisztenciába vonulna, az elit megbukna. Viszont nem állítható mindenki mellé rendőr s nem állítható fel “gondolatrendőrség” sem. Ha nem volna nehezen megkérdőjelezhető tekintély, az elit uralma pünkösdi királyság lenne.

A tekintély megszerzésének és tartósításának fő eszköze persze nem a büntetés vagy a jutalmazás, hanem az indoktrináció. Ha ez képes egyfajta szokás- és értékrendet tartósítani, ha követelményei – formálisan is, érdemben is – feltételes reflexszé “nemesülnek”, az elit tartós uralmának legfontosabb feltétele létrejött. Ha – teszem azt – nem-vallásosnak lenni devianciának minősül a közvélemény szemében, nehéz elfogadtatni a polgári oktatás dominanciáját. Ha “nemzetgyalázásnak” számít a kormányzat bírálata, ha “izgatásnak” az ellene való szervezkedés – nemcsak a szó büntetőjogi, de társadalmi értelmezésében is –, az elit uralma tartósságra “ítéltetett”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a kultúra és a civilizáció finomulásával a jutalmazás súlya növekszik a büntetés rovására; az indoktrináció viszont változatlanul őrzi fontosságát az idők kezdetétől fogva. Igaz, a korábbi ösztönösség helyébe mindinkább a tudatosság lép; sőt, a tudományos, elméletileg kimunkált alaposság. (Vö.: marketing, public relations.)

Az indoktrináció célja végső soron az, hogy elhitesse: az élet(vitel) egyetlen más területén sincs más működő alternatíva, mint az, amit az elit ajánl, jobban mondva: előír.

Az indoktrináció célkitűzése meghaladja a büntetését vagy jutalmazását. Míg az utóbbiak csak egyfajta magatartás kikényszerítésére szolgálnak, az indoktrináció azt sugallja, hogy a kérdéses magatartáskultúra helyes, tehát szeretetre–tiszteletre méltó, megvallható.¹ Sőt, az anómia elutasítandó is, megvetendő is. Azonosulást, nemcsak engedelmességet tételez, a “hagyományok” és a totemek–tabuk, a szertartásrend ismeretét és tiszteletét, a hozzá való igazodást. “Aki nem lép egyszerre…” – az non-konformista, kilóg a sorból, tehát vállalnia kell annak minden ódiumát. Azonban indoktrinációval meggyőzni csak azt lehet, aki kész a befogadásra; ha valakit érdek és/vagy értékrendje erre immunissá tesz, vagy éppen szembeállít az uralkodó elit magatartáskultúrájának követelményeivel, azzal nem lehet mit kezdeni. Ezekből lesznek a lázadók vagy a forradalmárok, a felvállalt múlt vagy a felvázolt jövőkép elutasítói – egy új elit potenciális csírái.

Bibó István nyomán a fentiekhez még hozzátehetjük, hogy az elit nemcsak intézkedésekkel vezet, hanem kulturális–viselkedési etalont is mutat; értékrendjét nemcsak prozelita módon igyekszik elfogadtatni, hanem példát statuálva is. Követők nélkül – ez természetes – uralmát tartósítani lehetetlen volna. Szokásrendi mintái hosszabb-rövidebb ideig útmutatók: a támogatás maga legitimál. Elég a parancsnoki posztokat elfoglalni, ha a “legénység” követi a hívó szót – még akkor is, ha az nem több “szép, selymes lózungnál”.

Két “mellékfeltétel” azonban mindenképpen említést érdemel. Az egyik az elit szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége, ami persze nem jelenthet egyúttal a szó objektív értelmében tévedhetetlenséget is. De jelenti mindenképpen azt, hogy sem a gazdasági, sem a politikai elit nem lépheti túl tartósan “a norma szerinti selejthányadot”: ha működése nem hatékony, sőt veszteséges; ha sorozatosan a “nép” vitális érdekei és/vagy értékei ellen cselekszik, pozíciója szükségképpen megrendül. Ide értve azt is, ha nem képes alkalmazkodni idejében a változásokhoz, új meg új helyzetekhez, impulzusokhoz.

A másik: nincs az a vezérkar, amelyik képes lenne akaratát véghezvinni a csapattisztek, az altisztek megnyerése nélkül. Másik hasonlattal: nem feszülhet tartós ellentét a püspökök és az alsópapság között. Ha a transzmisszió, az akaratátvitel nem működik, vagy éppen obstrukción akad el, az elit megbukik: új főnökök kerestetnek.

A politikai eliteket – a magyart sem – nem szabad “egyenszilárd” entitásként kezelni: mindenkor és mindenütt megosztott, eltérő érdek- és értékrendű csoportosulásokból áll. Ez teszi lehetővé – elvben – a politikai váltógazdaságot. Az összekötő erő a magatartáskultúra; ha a célok nem is, az eszköztár sok közös vonást mutat. Sok a hasonlóság a kiválasztás–kiválasztódás módjában is: klientéla, kontraszelekció, a hűség, mint fő érdem. A “Tojásba” másképp nehéz bekerülni, “együtt kell ingadozni a hatalmon lévőkkel” – legalábbis itt Kelet–Közép-Európában. Nagyobb tudás, áttekintőkészség, függetlenség viszont itt nem elengedhetetlen kellékei az érvényesülésnek.

Csoportképző ismérv lehet – magától értetődően – a “nemzeti” is, ez azonban meglehetősen ritkán fordul elő. A nemzetnek, ennek a szociokulturális entitásnak a közös érdeke ritkán kerül veszélybe; – háború, természeti csapás, az identitás megőrzése fordul leginkább elő motívumként. (A soviniszta asszimilációs velleitásokat kizárva.) Ezért gyanús, ha valamely szerveződés, csoportosulás “nemzeti egységet” követel, belpolitikai konfliktusok és/vagy világnézeti szembenállás stb. megoldására. Valószínűsíthető, hogy az ilyen törekvések mögött – hacsak nem a laikusok naivitásáról van szó – autoritáriánus, rosszabb esetben diktatórikus–despotikus uralomra való törekvés húzódik meg. Egy másik lehetséges eset: az államrezon érvényesítésének törekvését a “nemzeti” jelleg–jelző eufemisztikus–hipokrita hangoztatásával kívánja a kérdéses szerveződés elfogadhatóbbá tenni, ebbe az “ostyába” rejtve a sokszor keserű orvosságot. Mert az államrezon nem szükségképpen és nem is sűrűn esik egybe a nemzeti lét vitális mozgásformáival, még nemzetállamokban sem, soknemzetiségű államokban pedig még ritkábban.

Nemzeti egységet prédikálni persze lehet, de hatástalan olyankor, mikor a nemzetet törésvonalak osztják sokfelé. Elegendő talán a Galbraith által “első számú közellenségnek” titulált egyenlőtlen jövedelem-megoszlásra utalni – különösen, ha élni lehet a gyanúperrel, hogy ez “nem tisztességes” eszközökkel alakult úgy, ahogyan alakult. Ebben a helyzetben a “catch all” pártoknak nem sok az esélyük. Sőt, különösen itt Kelet–Közép-Európában tartani lehet a latin-amerikanizálódástól és a peronizmus hatalomra kerülésétől. (Ez utóbbi – mint ismeretes – éppen a nagy jövedelemkülönbségek miatti elégedetlenséget használja fel ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat: eszmerendszere, célkitűzései egyesítik – diszparát elegyként – a szélsőbaloldali követeléseket a sovinizmussal s a “law and order” határozott kezű érvényesítésével – támaszkodva a fegyveres erők, az erőszakszervezetek határozott támogatására.) Tetszik – nem tetszik: a létbizonytalanság mindig a szélsőségek felé terel; minél általánosabb jelenség, annál inkább. A vesztesek összetartanak, harcos türelmetlenséggel fordulnak az “ellenség” felé. S ha az ellentétek vitális értékeket–érdekeket sértenek – antagonisztikusak, nem “népen belüliek” – a küzdelem a hatalomért kegyetlenné és elkeseredetté válhat. A rövidlátó kamarilla-politika rossz tanácsadó lehet, a problémák szőnyeg alá söprése csak tüneti kezelés. S a társadalmi békétlenségnek csak vesztesei és haszonélvezői lehetnek, győztesei nem.

Az érdek- és értékrend artikulációja alapvető mozzanat a politikai elit valamennyi szerveződése, “pártja” számára. E köré szerveződik és e köré szervezhetők támogatói, e “jelben győz vagy bukik el”.

Az ideológia megfogalmazása történhet tudományos igénnyel vagy népszerűsítő módon – mind a kettőnek megvan a maga értelme és közönsége. A kritériumok, paradigmák kiválasztása és interpretálása az elit dolga, enélkül lehetetlen a szükséges legitimáló támogatás megszerzése és megtartása. További, nem kevésbé mellőzhető teendő a hatalom megszervezésének és megtartásának technikája – ez a kérdés azonban kívül esik a vizsgálódásaim szabta határokon.

Közhely: bármely politikai elit csak addig maradhat uralmon, míg azt a vezetettek, az állampolgárok támogatják, amíg engedelmeskednek neki.² Aminek objektív feltétele, hogy a társadalom és/vagy a gazdaság minden alrendszere jól működjön, illeszkedjék az “egészhez”, a funkciók szerves, működőképes egészet alkossanak a működőképesség – sőt a szinergia – jegyében. A zökkenők vagy éppen a működés belső ellentmondásainak mind érzékelhetőbb megjelenése a közeli változás előjele. S ez nemcsak a demokráciákra, de a diktatórikus–despotikus formációkra is érvényes. A diszfunkcionális működés első jelei közé tartozik a konfliktusok kezelésére való alkalmatlanság, a kompromisszumokra való képesség és/vagy készség hiánya, a “bekeményítés”. Konfliktusok pedig mindig vannak és mindig lesznek… S a politikai elit hatalmát nem az erőszak alkalmazása legitimálja – ezzel csatákat ugyan lehet nyerni, de háborút nem, még a gazdasági elittel mint szövetségessel az oldalán sem.

A politikai elit csoportosulásait, a szélesebb értelemben vet “pártokat” olyan személyek alkotják, akik hajlandók együttműködni a hatalom megszerzésében, illetőleg gyakorlásában, artikulálva és képviselve a közös érdek- és értékrendet. (Effajta “pártok” a politikai elit valamennyi szerveződésében jelen vannak vagy legalább is lehetnek: a szakszervezetekben is, egyesületekben is stb.) A “pártosodás” immanens veszélye: a befelé fordulás, az “elszakadás” a tömegektől. Pedig ez esetben minden párt úgy járhat, mint a mitológiabeli Anteus: elszakítva erőt adó anyjától, a Földtől, megfojtható.

Pártok vagy más nyomásgyakorló szerveződések mindig értékek–érdekek mentén alakulnak ki.³ Világnézet, környezetvédelem vagy helyi érdek – ezek és még sokféle ok késztethet defenzív vagy offenzív – nem egyszer prozelita felfogású – csoportosulásra. Fundamentalista, konzervatív vagy progresszív, radikális lehet az irányultság – nem kevésszer ezek egyfajta eklektikus keveréke. Irracionális, mitikus vagy éppen a racionalitást kegyetlen következetességgel érvényesítő: az arculat, a meggyőződés sokféle lehet, attól függően, hogy mi a “csoportképző ismérv”. A támogatás mértéke is eltérő, kis, maroknyi tagból álló szerveződések éppen úgy előfordulnak, mint széles támogatottságúak vagy éppen a konszenzust közelítők.

A sokféle érdek- és értékrend szerint szerveződő, különféle mértékű támogatottságot maga mögött tudó csoportosulások a társadalom megosztottságának természetes kifejezői. S ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy egy ember – állampolgár – többféle csoportosulásnak is lehet egyidejűleg támogatója, párthíve.⁴ A társadalmi–gazdasági–politikai élet persze különböző megoldandó problémákat vet fel, melyeket úgy kell(ene) megoldani, hogy a – többségi, de a kisebbség érdekeit is figyelembe vevő – döntés a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen a “győztes” szerveződés érdek- és/vagy értékrendjének.

3. A politikai elit és a demokrácia

“Egyes hatalmasok, fortélyos pártosok s vad zsarnokok éppen úgy tesznek szegény nemzeteket undokságok martalékjává, mint… undok bujálkodók fertelmök szenvedő tárgyaikká.” (Wesselényi: Balítéletekről. 144.)

Demokrácia és diktatúra: az ugrópont az, hogy ki vezet kit. Mert az ugyan szükségszerű, hogy bármely választott vezetőség elkülönül a vezetettektől, sőt az is, hogy már csak pozíciójából adódóan is messzebbre lát, jobban tájékozott, gyakran tudásszintje is magasabb. A kérdés az, hogy miként juttatja érvényre a maga döntéseit, ha az eltér a vezetettekétől: meggyőzéssel vagy ellentmondást nem tűrően. A viszony sokszor bonyolult, hiszen a választópolgároknak a maguk életvitele, ízlése, meggyőződése, világképe az etalon s az eltérés deviancia, még akkor is, ha azt a kormányzó politikai elit képviselné. Képes-e a politikai elit a helytelen, sőt káros döntések kivédésére, vagy “a tömegek uszályába kerül”? Vagy: milyen mértékig válik lehetővé a vezetők és vezetettek eltérő akaratnyilvánítása, hiszen demokráciában mégis csak a többségi véleménynek kellene érvényre jutnia? S nem utolsósorban: közvetíti-e a politikai elit döntéseit a bürokrácia, hiszen annak is megvannak a maga sajátos érdekei? S mindehhez hozzá lehet még tenni: ameddig az “utca embere” a maga bőrén nem érzi, hogy a “dolgok folyása” elviselhetetlen számára, nehéz őt bármilyen újításnak, változtatásnak megnyerni, még akkor is, ha utóbb javára válna.

A “demokrácia” kategóriája önmagában keveset mond, csupán jelzős szerkezetben értelmezhető. Ha pontosan akarjuk értelmezni, akkor olyan kérdésekre, mint ki a nép, kik a szavazópolgárok, ki és hogyan választható, a “nép” nevében hozott döntések kikre terjednek ki és az életvitel milyen aspektusait kívánják szabályozni, adekvát választ kell adnunk.

A konstitutív demokrácia⁵ feltétele a hatalommegosztás: a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom különválasztása. Illúzióink persze ne legyenek: mindegyikben láthatatlanul az uralkodó elit, láthatóan pedig a demokratikus választások során hatalomra került pártok gyakorolják a hatalmat. (Hogyan is ellenőrizné érdemben az ugyanazon pártok többségi uralmát tükröző parlament az ugyanezen pártok által delegált kormányt?) Vagyis: ahol és ameddig az uralkodó elit le nem váltható, addig ki-ki legfeljebb gazdát választhat, ami a választás kemény korlátját jelenti.

Nincs – nem lehet – konstitutív demokrácia az érdekek–értékek artikulációja nélkül. Ha nem világos, hogy mi mellett és/vagy ellen adja a voksát a választópolgár, az maga a demokrácia megcsúfolása.

További feltétel a választási ígéretekhez, programhoz történő hűség, ragaszkodás.⁶ Természetesen ez nem értelmezhető szó szerint, hiszen a társadalmi–gazdasági–politikai élet új meg új, előre nem látható problémákat vet fel, de minimálisan a meghirdetett elvek–eszmék szelleméhez kell igazodni. A következmények azt igazolják, hogy a renegát magatartás éppen úgy megbosszulja magát, mint a neofita túlbuzgóság.

A demokrácia sajátos problémája – és egyúttal konstitutív jellegének “királyvize” – az, hogyan viszonyul a választott területeken (képviselőház, önkormányzatok stb.) kívüli nyomásgyakorlás különböző szelídebb és gorombább formáihoz (tüntetések, sztrájkok, polgári engedetlenség stb.). Ezek brutális elnyomása, felszámolása gyengíti a konstitutív jelleget, a “többség mindent visz” jelleg felé sodor. Más kérdés, hogy a nyomásgyakorlás e formáit a döntéshozatalnál vagy azok felülvizsgálatánál kell-e, érdemes-e figyelembe venni.

A demokrácia egy másik “szilárdsági” próbája a mindenféle kisebbséghez való viszony. Csak akkor tekinthető valamely demokrácia konstitutívnak és/vagy szubsztantívnak, ha nem azt az elvet vallja vagy azt a gyakorlatot követi, hogy a “többségi akarat” – bármily csekély legyen is többsége – mindent visz. Vagyis: a kisebbség érdeke figyelmen kívül hagyható. Ez már csak azért is szűklátókörű magatartás, mert a kocka fordulhat: a kisebbségből többség lehet. (Kivételek persze azok a kisebbségek – sajnos – melyek szükségképpen sohasem válhatnak többséggé: nemzeti, vallási stb. kisebbségek. Ezek legfeljebb szövetségesek, útitársak lehetnek.) Az ésszerű magatartás a kompromisszumkeresés, ami az esetek többségében megvalósítható, ha egyik fél sem “ássa be magát”, magatartása nem lesz intranzigens.

Más kérdés, hogy a kisebbségnek ki kell tudnia tartani velleitásai mellett: ha belenyugszik vert helyzetébe, önmagát lehetetleníti el. Például azok a nemzeti kisebbségek, melyek nem tartják belpolitikai napirenden követeléseiket, és megvalósításukat elsősorban külső – anyaországbeli – támogatástól remélik, sok sikerre nem számíthatnak.

A politikai elit – éppen úgy, mint a gazdasági – egyeduralomra törekszik, ha teheti, ki szeretné zárni a versenyt s vele a bizonytalanság jó részét. A kalkulálható kockázat is elég fenyegetettséget, veszteség- vagy veszélyforrást jelent. Eszközökben nem szükségképpen válogatós: a verbalitás vagy a ráutaló magatartás is megteszi a jutalom, büntetés, indoktrináció hatásosságának fokozása érdekében. A lényeg: elhitetni, hogy csak az az út és mód az egyetlen, melyen a politikai elit haladni óhajt; minden más lehetőség felvillantása illúzió, utópia. A viselkedéskultúra e módozatának érvényre juttatásánál akkor sincs különbség, ha az elit nem egységes, hanem érdek- és értékartikulációjában tagozott, sokszínű. Mindegyik “rész”, párt ugyanis a magáét akarja elfogadtatni a lakosság minél nagyobb részével. Lekicsinylő nyilatkozatokban, becsmérlésben, egymás szennyesének kiteregetésében ezért nincs hiány. Ameddig azonban a pluralizmus megengedett–tűrt működési forma, addig alapvető baj nincsen.

Ahogyan mondani szokás: nincs demokrácia demokraták nélkül. Diktatórikus módszerekkel demokrácia nem valósítható meg: a választópolgárok akaratuk ellenére nem boldogíthatók.

A demokrácia – a döntéshozatal e sajátos módszere –, ha nem szolgálja a közjót, ha hamis tudat vezérli, formálissá fajul – végső soron alig hasznosabb a diktatúráknál, a hatalom despotikus gyakorlásánál. Fordítva viszont: a cél nem szentesíti az eszközt, etikus diktatúra – mondhatni definíció szerint – nem létezik. Az a gyakran hivatkozott közhely sem helytálló, hogy a diktatúra kultúrfokhoz kötött: a magasabb kultúrfok a demokráciához közelítene. Gondoljunk csak a 30-as évek Európájára: a németek és az olaszok alacsonyabb kulturális szintet éltek, mint az angolok vagy a franciák?

A kormányzat működését a bizalmi válság éppen úgy akadályozza, mint a közömbösség. Ha a “nép” nem engedelmeskedik, kényszeríteni csak bizonyos határig lehet: a kibúvók sora, az arra vonatkozó ötletek száma végtelen. A leggyakoribb módszer a kormányzat ellehetetlenítésére az adók meg nem fizetése. Előbb vagy utóbb azok is megunják azt, hogy a nem fizetők terheit is nekik kell viselniük, akik addig lojálisak voltak. A közteherviselés a politikai és a gazdasági elit kompromisszumainak egyik legfontosabb eleme; mértéke és alkata (ki viselje a terheket végső soron; honnan hová és mennyit csoportosít át a költségvetés stb.) az együttműködés szakítópróbája.

Minden nép megérdemli a maga elitjét – tartja a szállóige. Egy sor problémás viszony adja e megállapítás igazságtartalmát. Hogyan és mikor vonható meg a bizalom a kormányzattól; van-e megfelelő (“kétkörös”, netán “blokkolásgátló”) fékrendszer a túlkapások ellen: ombudsmanok, alkotmány- és közigazgatási bíróság, visszahívhatóság stb. El vannak-e választva ésszerűen a hatalmi ágak, illetőleg a központi kormányzat és a municípiumok hatásköre? És ne feledjük Bertolt Brecht intését: a népet nem lehet leváltani – a kormányzó politikai elitet viszont igen.

4. Politikai és gazdasági elit: együtt vagy egymás ellen?

“Ha pedig az átkozott előítélet s még átkozottabb kapzsiság s undok haszonlesés be találná hazámfiai fülét az emberiség és ön, valódi haszna előtt zárni, úgy a bölcsebb és kegyesebb kormány nyúljon erős kézzel a helytelenség és huzavonák önkényhajtotta kereke forgásába; ha jószántukból nem akarunk igazságosak lenni, kényszerítsen rá…” (Wesselényi: Balítéletekről. 85.)

Közhelyszámba megy, hogy a gazdaság és a politika nem egyazon paradigma szerint működik. Az előbbi a minél több profit megszerzésének jegyében, az utóbbi a minél több szavazat begyűjtése érdekében cselekszik. Mindkettő célja a hatalom megszerzése, illetőleg tartósítása a maga szférájában. Az is köztudott, hogy e két cél elérése nem egyszer “népen belüli”, más esetekben “antagonisztikus” konfliktusokhoz vezet, melyek egyfajta kompromisszumban találhatnak megoldást: a “feltétel nélküli megadás” a társadalom ellehetetlenüléséhez vezet. Az, hogy e kompromisszum működőképes lesz-e és milyen időtávon, a kétfajta elit bölcsességétől függ. “Tökéletes” és/vagy “egyszer s mindenkorra” szóló kompromisszum nincs, a kialakított mozgásformák elemei, alrendszerei elkopnak, minimálisan “garanciális javítást” vagy “tervszerű megelőző karbantartást” igényelnek. S nyilvánvaló az is, hogy előbb-utóbb az egész konstrukció elavul – technikailag is, mentálisan is – és újjal kell felváltani: követni kell a megváltozott erőviszonyokat.

A kompromisszumkeresésben mind a gazdasági, mind a politikai elitnek szem előtt kell tartania: quid pro quo. Egymás ellen tartósan nem működhetnek. A kiegyezés éppen ezért egyfajta összefonódást (is) jelent, ami számtalan formációban ölthet testet. A kétféle elit sem külön-külön, sem együttesen és különösen kamarilla- vagy ami még rosszabb: maffiaszerűen nem uralkodhat a nép vitális érdekei, értékrendje ellenében, legalábbis tartósan nem.

Naivitás azt hinni, hogy a piac törvényszerűségei puhábbak, mint bármely politikai mozgásformáé. Igaz, személytelenebbek s ezáltal objektívnek tűnnek a politikai nyomás szubjektivitásával szemben. De – mondjuk ki nyíltan – az egzisztenciális ellehetetlenülés, az “éhség kényszere” nem kisebb fenyegetés, mint a börtön, a koncentrációs tábor vagy éppen a fizikai megsemmisítés. És még valami: a politikai vezetőket demokratikusan le lehet váltani, a gazdasági vezetőket csak “forradalommal”. “Selten kommt was besseres nach” – tartja a korántsem pesszimista, inkább az emberi természettel nagyon is összhangban álló, realista szólásmondás. A gyakorlat például azt mutatja, hogy a magántulajdonon alapuló kapitalizmust csak háborúk vagy nemzeti összefogást igénylő más válsághelyzetek esetén “szokás” jelentősen korlátozni. (Más kérdés ennek fenyegető célzatú hangoztatása.) A profitmotívum teljes vagy majdnem teljes kikapcsolása ugyanis a hatékonyság hamar érzékelhető hanyatlásával jár. Jóllehet gondolatkísérletként elképzelhető olyan társadalmi–gazdasági formáció, ahol a termelőeszközök ugyan köztulajdonban vannak, mégis a működtető menedzserek profitorientáltan viselkednek, azonban a gyakorlat erre még nem szolgáltatott példát – talán nem véletlenül. Ismét más kérdés a közjó miatti korlátozás.

C. W. Mills már felismerte, nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek⁷ ”vezérlik a parádét”, ők a gazdasági elit élcsapata, vezérkara. Ugyanez A. A. Berle meglátása is.⁸

A gazdasági elitnél végső soron a pénz számossága nyom a latban: a tőkeerő, a hitelképesség; a fizetőképes kereslet számára az a súly, mely a kérdéses problémákat eldönti. Nincs köze ahhoz, hogy az egyes ember erről hogyan vélekedik, miként “szavazna”. A döntések fő szempontja a még több pénz – profit – megszerzésének lehetősége vagy lehetetlensége. Korlátozó intézkedések legitimitását akkor és csak akkor ismeri el, ha azok valamiképpen biztonságát növelik: őrködnek a törvényes rend felett, megvédik külső és belső ellenségeitől, politikai villongásoktól, zendülésektől. Ezek érdekében áldozni is hajlandó, az ezektől szemében függetlenedő, általa fantomnak tartott “közjó” érdekében tett intézkedéseket viszont elutasítja, mert azok – úgymond – korlátozzák lehetőségét, szabadságát. Vagyis: nem igen tud mit kezdeni például olyan fogalmakkal, tényekkel, mint az externalitás vagy a közjavak. Az előbbi – mint köztudott – felismeri azt a tényt, hogy “más számlájára” írható-írandó a költség (input) és máséra a hozam (output). Például: a környezetvédelemre a “veszélyes üzemet” működtetőnél történik a ráfordítás, de a lakosság élvezi a hasznát. (A költségáthárításról – az ár és/vagy adó közvetítésével – most tekintsünk el.) Az utóbbi pedig olyan javakat jelöl, melyek használata másokat annak igénybevételéből ki nem zár; ilyenek például az utak, hidak, parkok stb. Mivel a gazdasági elit szigorúan a “cui prodest” elvének alapján áll, értetlenül fogadja azt, ha akár az externalitások, akár a közjavak létesítése–fenntartása érdekében realizált jövedelme egy részét elvonják.

A politikai elit viszont a “one man – one vote”, az emberek döntési, ha úgy tetszik: törvény előtti egyenlősége alapján áll – ha a társadalmi–gazdasági alakulat működési–döntési elve a demokrácia, a többségé a döntés. Ha nem, működési elve autoritariánus, sőt akár diktatórikus–despotikus lehet.

Összefonódás a politikai és a gazdasági elit között mindig volt és mindig lesz is. Racionális összeférhetetlenségi előírásokkal a személyes összefonódást meg lehet esetleg szűntetni, de az érdek- – és néha érték- – párhuzamosságot nem. Az elit mindkét “kasztjának” szüksége van a másikra: ez objektív követelmény. Legalábbis a kompromisszum elkerülhetetlen. Ha pedig az érdek- és értékrendek közel- vagy éppen összeesnek, ez pozitív interferenciához vezet, az egy irányba ható impulzusok felerősítik egymást. Ami egyúttal az előbb-utóbb bekövetkező fordulat oka is: bizonyos idő – esetleg évtizedek! – múltán az irányzat túléli magát, az új helyzet új megoldásokat követel meg.

A politikai és a gazdasági elit érintkezési felülete a gazdaságpolitika. Nemcsak a kettő “békés egymás mellett” élése, hanem dialektikus kölcsönhatása az az összetevő, mely végső soron a konkrét gazdaságpolitikai mozgásformát – mint eredőt – meghatározza. A skála széles: a laissez faire-től a direktív tervgazdálkodásig terjed. A két működési paradigma (one man – one vote, piac–profit) között azonban minden társadalmi–gazdasági–politikai formációnak ki kell alakítani a saját konfigurációját: tiszta eset csak gondolatkísérletekben fordul elő. Itt kell megjegyezni, hogy ha nem a demokrácia az uralkodó politikai formáció, a gazdasági elittel akkor is külön alkut kell a politikai elitnek kötnie: ismertek olyan diktatúrák, ahol a piacgazdaság vált, illetve maradt az uralkodó forma, s olyanok is, melyek az utasításos tervgazdaság legszigorúbb formáihoz folyamodtak. És fordítva is: a demokrácia sem semleges a gazdaság szervezése iránt: a skála itt is a legszélsőségesebb piacgazdaságtól a legszigorúbban dirigista gazdaságig terjedhet. Elméleti modelleket leszámítva azonban az a tapasztalat, hogy a diktatúra inkább a tervgazdasághoz, a demokrácia a piacgazdasághoz “vonzódik”. A tiszta formációk azonban ritkák.

5. A politikai elit és a tudomány

“A legbölcsebb törvények, a legfenségesebb s nemesb rendszabások, ha nincs a nemzet lelki s erkölcsi kifejlődése azokhoz … érve vagy azoktól hátramaradt, minden süker nélkül lesznek.” (Wesselényi: Balítéletekről. 135.)

A társadalmi–gazdasági–politikai folyamatok saját logikájuk szerint, lényegükből adódó mozgástörvényeik szerint a paroxizmusig fokozódnak vagy pontosabban ad absurdum, amíg önmaguk ellentétébe nem fordulnak. A társadalomtudományok megkönnyíthetik a “felismert szükségszerűség” irányának és intenzitásának körvonalazását. Jelezhetik, mikor fogy el a dilatációs tartalék, közeledik-e a töréspont.

Az uralkodó indoktrináció ellen nehéz addig felvenni a harcot, míg impotenciája a felmerülő problémák megoldásában nyilvánvalóvá nem válik. Erre célzott Uljanov (Lenin), mikor arra utalt, hogy forradalmi helyzet nélkül nincs remény a győzelemre; akkor jön el az “idők teljessége”, mikor a vezetők már nem tudnak, a vezetettek pedig nem akarnak tovább a régi módon élni. Az ideológiai előkészítésnek, az elemzésnek és felvilágosításnak persze már korábban el kell indulnia: ha nincs kijelölt irány, követők sincsenek. Az előfutároknak többnyire egyfajta mártíromság a jutalmuk, még ha ez nem is jelent okvetlenül fővesztést. De anyagi és szellemi karantént, ellehetetlenítést, elhallgattatást igen.

Nem eshetünk persze túlzásokba, nem minden, amire a családi és iskolai nevelés irányul vagy amit a médiumok közvetítenek minősíthető hamisnak, netán károsnak. Sőt, valószínűleg a nagyobbik fele nem az: a nevelés és a média a társadalmi együttélés nélkülözhetetlen feltétel- és normarendszerét sulykolja. Azt csak a mindenkori konkrét helyzet konkrét elemzése mutatja meg, hogy hol kezdődik az elit érdekében folyó indoktrináció. Ez a társadalomtudományok “megtisztelő” feladata, a filozófiáé, a közgazdaságtané, a szociológiáé, a politológiáé. A politikai szférában viszont e tekintetben a mindenkori ellenzéké a vezérszólam: a társadalomtudomány alapállása gyakran közel áll az ellenzékiséghez. A kormányzó, “intézkedő” elit ezért ritkán támogatja a társadalomtudományokat – jó, ha tűri és nem tiltja. Az objektivitás persze kötelező magatartás a tudósnak, az általa helyesnek tartott és vallott értékrend követése nem torzulhat pártossággá és/vagy apológiává. Heroizálni vagy deheroizálni igen, udvari költővé vagy bohóccá válni azonban nem tudósi attitűd. Az igazmondást akkor is vállalni kell, ha senki sem tévedhetetlen; és akkor is, ha az az anyagi és erkölcsi elismeréssel fordított arányban áll(hat).

Lindblom kiemeli, hogy a tudomány (is) sikerorientált: a legkönnyebb ellenállás irányába fejlődik. S mivel a tudomány termelőerő is, a mindenkor fennálló dialektikus kölcsönkapcsolatból eredeztethetően visszahat a társadalmi–gazdasági folyamatok fejlődésének alkatára. Közhely: korunk az információs társadalom kora, elektronikus–komputerizált éra, vezető tudományágai immáron több mint száz éve a reáltudományok körébe sorolhatóak: fizika, matematika, biológia. Ebben az érában – melynek közeljövőbeni folytatódását jósolni nem nagy merészség – átszerveződik az emberiség fizikai és pszichikai integritása: az emlékezet szerepét mind inkább az adattárolók veszik át, a kommunikáció az Internettel válik egyértelművé; a bizonyítások, ha matematikailag nem formulázhatók, többé nem számítanak hitelesnek. Ez a következő emberöltőre jellemző egyik megatrendnek tekinthető.

A társadalomtudományok valószínűleg a másodhegedűs szerepkörébe kényszerülnek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy fejlődésük elakad, csak azt, hogy a tudomány fejlődésének nem közülük kerülnek ki a “frontemberei”. Továbbra is érezhető lesz a tudomány ide sorolható ágaiban a természettudományok (fejlődési) alkatának ozmotikus hatása – a többi között az egzaktságra való törekvés vagy legalább annak látszata. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás szétbontakozása is valószínűsíthető, éppen úgy, mint a természettudományokban. Sui generis fejlődési sajátosságok sem zárhatók ki, hiszen a természettudományokkal ellentétben a társadalom állandóan változik, “tanul”. A többi között a történeti szemlélet – az absztrakt idő helyett a történelmi időben való gondolkodás – megerősödése prognosztizálható. Általánossá válik, hogy az elemzésnél, a törvényszerűségek megfogalmazásánál konkrét helyzetekből indulnak ki s törekszenek az általános, a különös és az egyes világos szétválasztására.

Az, hogy az elkövetkező társadalmi–gazdasági–politikai formációk támogatják-e a társadalomtudományokat anyagilag és/vagy erkölcsileg, attól függ, mennyire érzik majd szükségét “nomotetikus propozíciók” megvalósításának – azaz mennyire tartják majd fontosnak a társadalomtudomány téziseit a folyamatok irányítására, a spontán folyamatokba való beavatkozások, a különféle “politikák” megalapozására.

Világos dolog, hogy a társadalomtudományok – melyek szükségképpen deheroizálnak – csak akkor számíthatnak támogatásra, ha “hasznosságuk” (is) bebizonyosodik. A minimum az, hogy – ha már jövőbe látás szükségképpen korlátozott – legalább a szükségesnek vélt politikai–társadalmi–gazdasági intézkedések hatásmechanizmusát és/vagy annak erkölcsi–anyagi költségeit felmérni képes legyen, egyfajta sajátos cost/benefit elemzés keretei között. Ha az “intézkedő nemzedék”, illetve kormányzata úgy véli, hogy a spontán folyamatokba való bármilyen beavatkozás káros, vagyis nincs szükség semmiféle “tudományra”, ők mindent (jobban) tudnak–látnak, akkor a társadalomtudomány fejlődése lelassulhat, eltorzulhat. Nem lesz, aki finanszírozza a “termékeny bizonytalanság” bizonyosságra fordulását.

Amiként szakértői háttér nélkül nincs remény a hatalom megtartására, úgy az is világos, hogy egy szűk értelmiségi kör egyedül nem képes a hatalom megragadására sem, nemhogy megtartására. Úgy, mint a hadseregekben, nemcsak tábornokokra van szükség, hanem tiszti és altiszti, sőt tisztesi “karra” is. Ha nem is fanatizmus–fundamentalizmus, de szilárd meggyőződés és a győzelembe vetett hit nélkül politikai hatalom nem létezhet. S ismét csak ne legyenek illúzióink: “lent” minden egyszerűbben, durvábban megy végbe, mint azt “fent” szeretnék. Az “alsópapság” monokróm látásmódú, még akkor is, ha a “püspökök” szemlélete már diakromatikus.

Végül egy érdekes megfigyelés: a társadalomtudomány “politikafüggő”, legalábbis abban az értelemben, hogy a győztes, a domináns hatalmak tudománya lesz a mérce, az iránymutató, az utánzásra csábító, csak az ott elismert teljesítmény számít igazán. Hol van ma már például a II. világháború veszteseinek – ideértve a franciákat is – közgazdasági, szociológiai stb. tudománya és hová lett a “tavalyi hó”, a sokszor dogmatikussá váló marxizmus eszmerendszere a “Wende” óta? Ma mindenütt csak az angolszász tásadalomtudomány nyomulása észlelhető, az a “mainstream”; – ami azért sajnálatraméltó, mert “a Csatornán túl” gyakran fedezik fel azt, amit a Kontinensen vagy akár a Lajtán innen már régen tudtak, megfogalmaztak és publikáltak.

6. “Az eltévedt lovas”

“A valódi törvényes szabadság s a polgári helyeztetés becsének mekkorasága főképpen háromban áll. Elsőben: kinek-kinek mennyi befolyása van hazája nemzeti létébe… hol semmi önkény törvényes kötelességei alól senkit fel nem oldoz, sem senkitől vak engedelmességet nem kíván… másodszor azon alapodik, hogy mennyiben részesül ki-ki honja boldogításában s mennyit lehet s kell annak szolgálnia… Kétségen kívül az a nemzet a legvirítóbb, mely közt legtöbbnek van legtöbb tehetsége az egésznek használnia… Abban áll harmadszor a valósi szabadság, hogy mindennek önmívelésére, s ami többnyire ebből származik, sorsa javítására kötetlen keze s szabad munkálkodási köre legyen… Ha akármi körülmények is a kifejlődés, míveltség némely vagy több útjait elzárják vagy megnehezítik, bizonyosan hátramarad az egész nemzet míveltségben… Ellenben, ahol tárva minden előtt az út: esze, iparkodása, munkája után sorsát és vagyonát nagyra emelni; hol a keresmény sokasítása, becsnevelése a vagyonnak s jövedelem szaporítása lehet kitűzött s méltán remélhető célja a munkás észnek, s ebben körülmények vagy rendszabások nem gátolják, ott mindenki hasznos szabadsággal él, ha szinte sokat tartozik is a közhaszonra fizetni. (…)

A zsiványokból összeállt Rómát az ész s míveltség tette naggyá, felségessé. Együgyü pásztorok voltak Helvéciának lakosi; gyáva halászokból állott Hollandiának első népessége, s ész és velő hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik…” (Wesselényi: Balítéletekről. 122–125.; 134.)

Úgy gondolom, – legalább a teljesség kedvéért – ki kell térnem arra, hogyan látom a magyar politikai elit szerepét, sajátosságaikat jellemezve.

Elsőként rá kell mutatni arra – ezt Bibó is megtette, csak másfelől közelítve –, hogy a konstitutív demokráciának hazánkban – és térségünkben – nincsenek mély gyökerei, hagyományai. Az okok változatosak, a szerves fejlődés csökötté válásában én a következő fő okokat vélem felfedezni:

– A mohácsi csatavesztés óta nem volt érdemi lehetőségünk arra, hogy nemzeti sorskérdésekben, vitális alternatívák közül választva magunk döntsünk. Többé vagy kevésbé ki voltunk szolgáltatva a térséget uraló idegen hatalmak domináns – vagy annak vélt – érdekeinek. A látszatot – noha csak közjogi entitásként létezhettünk – ugyan sikerült megőriznünk, szuverenitásunk azonban pszeudo-szuverenitás volt, amit minden adandó alkalommal éreztettek is velünk. Még az is vitás, hogy mennyire sikerült ebből kikeverednünk: lehet, hogy ma is csak külső, idegen érdekek által “gúzsba kötve táncolunk”.

– Alig leplezett a magyar politikai elit nosztalgiája egyfajta autoritáriánus uralom iránt. Ennek nagy hagyományai vannak: monarcha – kormányzó – “gazda” – “legjobb tanítvány” – “Rijeka szülötte”. Ami igaz, az igaz: könnyebb bármit is elintézni az “egyszemélyi vezetővel”, különösen, ha annak hatalma nem függ holmi választott testülettől: egyszerűbb megtanulni az érdekérvényesítés specifikus módozatait. E személyiségorientált magatartás – ha nem is a maga korábbi virulenciájában – ma is létezőnek tűnik.

Az autoritarianizmus melegágya az alacsony műveltség, az önálló véleményalkotásra való készség csököttsége, ami többnyire intoleranciával és/vagy prozelitizmussal párosul. A tekintélyelv elismerésének kettős gyökere a neveltetés és az ingerszegény környezet: faluhelyen nagyobb a hajlam a tekintélyelvűségre, mint a városokban. Bár nem szükségképpen jár együtt, de gyakori a konzervativizmus és a tekintélyelvűség összefonódása: az impulzusszegény környezet erre predesztinál.

Napjainkban persze már enyhül a szétszórtság és az agrár környezet, paraszti életmód hatásának erőssége: az elektronikus média és a fejlődő infrastruktúra megteszi a maga hatását, a kiegyenlítődés város és falu között mindinkább érzékelhető. A paraszti életmód – és mentalitás – szétfoszlik, az agráriumra a foglalkozás-szaktudás lesz a jellemző, a kulturális nivellálódás lép a hagyományőrzés helyére. A folyamatot persze – Magyarországon legalábbis – fékezi az anyagiak hiánya: nem mindenütt sikerül a jövő követelményeit érvényre juttató oktatás, egészségügy stb. meghonosítása. A közlekedés is elmarad még a kívánalmaktól; sőt az iparosítás folyamata is elakadt. Azonban ha egyszer majd sikerül magunk mögött hagynunk a stagfláció “gyászkorszakát”, a kiegyenlítődés folyamata újra kibontakozhat s ez társadalmi–gazdasági–politikai téren is éreztetni fogja hatását, a mennyiség előbb-utóbb itt is minőségbe fog átcsapni. A feltételes reflexszerű tanult attitűdök helyére mindinkább a tudatos döntések lépnek. Ne legyenek persze illúzióink: ehhez még évtizedek, talán még ennél is hosszabb idő szükséges. Mindez nem jelenti a politikai paletta szükségszerű szűkülését, de azt igen, hogy a fanatizmus és/vagy a fundamentalizmus visszaszorul, a “Führerprinzip” érvényesülése elhalványul, a tömegek nem lesznek vak eszközök a populisták vagy a születési- és pénzarisztokrácia markában.

– A “posztkommunista” elittel általában is az a gond, hogy nincs meggyőző értékrendje s példamutatása sem magabiztos. Ez abból eredeztethető, hogy sem a “kommunista” érában, sem azt századokkal megelőzően nem volt olyan magyar elit, mely szuverenitásban – ha úgy tetszik: népben–nemzetben – gondolkodhatott volna. Mátyás király óta a mindenkori magyar elit többé-kevésbé kényszerpályán mozgott s ellenzékisége többnyire nem volt több hangzatos, de tartalmatlan kuruckodásnál. A labancok, mamelukok pedig anyanyelvi szinten mondogatták: “ja” vagy később: “szaglaszno”. Az igazi hatalom valódi elitjének árnyékában csak a komprádor szerepe jutott, csak a maga önös (csoport) érdekeit képviselte és/vagy látta át, artikulálta. A nemzet vitális döntéseiben csak statisztaként vett részt; jó esetben díszvendégként, de nem a “házigazda” minőségében. Igaz, így felelősséget sem kellett vállalnia. Mai gesztusai ezért nem meggyőzőek: ma is külföldi szereplők képviselőjeként vagy epigonjaként ágál. Szerves fejlődés híján ezért a gyökértelen megosztottság – és hiteltelenség, viselkedészavar.

Hozzájárul ehhez – Nyugat és Kelet közötti “kompország” vagyunk – a cezaropapizmus áthallása, az ortodoxia feltétlen rítus- és tekintélytisztelete. Megköveteli a hitből – nem a racionalitásból és/vagy (tudományos) meggyőződésből! – eredő mindennapos tanúságtételt, az egyűvé tartozás megvallását, sok esetben egyfajta miszticizmust preferálva. A hagyományok ereje parancsolta tabuk és totemek tiszteletének megsértése kirekeszthet, elmagányosíthat. Az Ész Istennőjét kevéssé imádjuk, de nagyra becsüljük a “közös almot”.

– Politikai erudíciója sekélyes és talmi. Ami talán természetes, ha figyelembe vesszük, hogy politikai iskolákat a múltban a Párt és a szakszervezet működtethetett.

Ami azonban mégis számonkérhető lenne: ha már valaki pozícióba került, legalább utólag megszerezhetné “szakmájának” elemi ismereteit. Nem különös, hogy a társadalom következetes harcot folytat mindenfajta kontárok ellen: orvosi, vízvezetékszerelői stb. gyakorlatot csak az folytathat, aki képes bizonyítani szakértelmét – a politikusok azonban kivételek? Jobb esetben legfeljebb egy diszciplínához értenek: történelem, közgazdaság, jog stb. Interdiszciplináris áttekintésük, ismeretanyaguk azonban más területeken felszínes.⁹

Még különösebb azonban, hogy a politikai elit elméleti fogyatékosságait nemcsak, hogy leplezni nem igyekszik, de a tudás-hézagokat szakértők igénybevételével sem igyekszik pótolni. Úgy tűnik, kimondhatjuk: lebecsüli a tudományt s annak képviselőit. Amit tud, azt az iskolában szedte fel s a médiumokban hallottakkal egészíti ki, esetleg ellenőrizetlen–ellenőrizhetetlen szóbeszéddel. Emiatt csak a praktikum–pragmatikum iránt mutat érdeklődést – annak is csak az iránt a szeletkéje iránt, mely hatalmának, poziciójának megvédésére és megtartására irányul.

– Akárhogyan is nézzük, a mai magyar politikai elit a “kommunista párt”, a szakszervezetek vagy az egymással marakodó mindenfajta testületi élet iskoláját járta ki – gyakran a valóságban is, de képletesen mindenképpen. Attitűdje óhatatlanul ezekhez az etalonokhoz igazodik. Érdekérvényesítésében nem a többségi támogatottságot célozza meg, hanem a személyes kapcsolatokra, a klientélára, a “familiárisokra” támaszkodik. Eltitkolás, manipulálás, “szédelgő feldicsérés” éppúgy fegyvertárához tartozik, mint a kulisszák mögötti, “informális” döntéshozatal. Ez a generáció nem képes, de nem is akarja a maga árnyékát átlépni. Félreértés ne essék: mindez nemcsak a ma éppen regnáló koalícióra és holdudvarára jellemző.

Mivel maga sem érti a világot, amelyet irányítani lenne hivatott, világnézete inkább érzelmi, mint értelmi motiváltságú.¹⁰ Innen adódik, hogy sok esetben menekül az elmúlt korok paradigmáihoz, etalonjaihoz, melyek a “maguk korában” talán érvényesek, helytállóak lehettek (bár ez sem bizonyos), azonban ma már érvényüket veszítették. E vonatkozásban elsősorban a fel-felbukkanó bigottan vallásos nézetekre, a szélsőségesen jobbos vagy balos lózungokra, a soviniszta–revizionista reminiszcenciákra stb. gondolok. De a 30-as, 40-es évekből is a feudális, szociális érzékenység híján lévő magatartásformák kísértete bukkan fel, nem Szekfű, Bibó vagy Németh László tanítása, messzetekintő világlátása. Sokan – úgy tűnik – Rip van Winkle-ként aludták át az elmúlt időket, s nem akarnak tudomást venni azok történéseiről, változásairól, haladásáról.

Nehéz nem visszautalni Bibó több mint fél évszázados intelmeire. Óvni próbálta a magyar politikai elitet, hogy olyan követelményeket támasszon, melyeket teljesítmény nem támaszt alá; ne ringassa bele magát a “nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élményekbe”, melyek csak féligazságokhoz, hamis mítoszokhoz vezethetnek; csak az öncsalások igazolására jók és nem többek bizonyos indulatok kielégítésénél; ne higgye el, hogy a kultúrfölény – ha van – az örökség jogán jár: azt csak az elismert tudományos–művészeti teljesítmény adhatja meg, állandó verseny közepette. Ne vélje a történelmet fatalitásnak, de szabadon formálhatónak sem, hanem annak, ami: választásnak a mindenkor adódó potenciális alternatívák közül.

A politikai elitet – mint a magyar elit más rétegeit is – egyfajta intolerancia jellemzi eltérő nézetek – vagy általában: a másság iránt. Néhány szimptóma: a többségi akarat el nem ismerése, ha az nem a mienk; a saját érték- és érdekrend egyedülvalóságáról való meggyőződés s annak gyakran “össznépi” szintre való emelésének szándéka; a kisebbségi érdekek–értékek lebecsülése, negligálása. És ha mégsem ilyen eredmény jönne ki, minden eszköz jó a magunk akaratának érvényesítésére, olykor még a demokrácia látszatára – alapszabály, alkotmányosság! – sem kell ügyelni.

A magyar politikai elit viszolyog a kényes kérdések felvetésétől, hát még adekvát megoldásokra tett javaslatoktól/kísérletektől. Mintha a Monarchia-korabeli “fortwursteln” taktikája köszönne vissza: lehetőleg nem kell beavatkozni, a folyamatok majd “kiforogják” magukat s előbb-utóbb maguktól megoldódnak. Címszavakban a maga előtt görgetett, meg nem oldott problémákból: egyházak és állam szétválasztása, nagy ellátó rendszerek és oktatásügy reformja, katonaság szerepe és nagysága stb. Vagy utalhatnék éppen az alkotmányozás elakadására is.

A politikai elit még ahhoz sem szokott hozzá, hogy a tömegekétől elkülönülő (központi) akarata, a “leadership” érvényesítése a meg nem választás kockázatával járhat. A könnyebb ellenállás vélt útját (tévútját?) választja: azt igyekszik elhitetni, hogy az általa képviselttől eltérő más alternatíva nem is létezik.

Jegyzetek

¹ A “történelmi” vallások fokozatos szekularizációja végül is oda vezet, hogy ha állam és vallás különválik, az egyházak számára nem marad más befolyásolási lehetőség, mint az indoktrináció. Ezért is ragaszkodnak, ameddig csak tudnak, az oktatás–nevelés frontján még megtartott állásaikhoz. Ha ezek elesnek, a hagyományos jelképek és szertartások hatása is elpárolog néhány emberöltő alatt. A nem-történelmi egyházak a modern világ adta szorongásokban nyújtott vigaszban találják meg befolyásuk forrását és igazolását; – ez másfajta legitimációs forrás.

² Max Weber utal arra, hogy nem szükséges az uralom gyakorlásához a többségi támogatottság, elegendő a jóindulatú semlegesség és/vagy a passzív beletörődés is.

³ Gyakori veszély a “ciklikus rövidlátás”; vagyis az, hogy a felmerülő problémák megoldásánál (csak) olyan időtávban gondolkodnak, mely lezárul a mindenkori választási ciklussal. Holott nem kevés a csak hosszú távon megoldható kérdés – vagy legalábbis az olyan, ahol a döntés utóhatásai csak szekuláris időtávon mutatkoznak, terhüket vagy áldásaikat a következő generációk kénytelenek viselni.

⁴ A választó szempontjából azonban minden párt veleszületett gyengéje: nem “méretre szabott”. Amelyiknek tetszik a külpolitikai programja, annak nem biztos, hogy egyet lehet érteni szociálpolitikájával. Tehát mindig kisebb-nagyobb megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember pártot válasszon: a legkevésbé rosszat, nem a legjobbat.

⁵ Schott szerint a konstitutív–szubsztantív demokrácia e század szülötte. Fogalmazása szerint a kritérium a nők és a kisebbségek emancipációja. Ha érvelését elfogadjuk, akkor a demokratikus éra kezdete Ausztriában 1918-ra, Belgiumban 1948-ra, Dániában 1915-re, Finnországban 1944-re, Franciaországban 1946-ra, Németországban 1949-re, Olaszországban 1946-ra, Japánban 1952-re, Hollandiában 1919-re, Új-Zélandon 1907-re (ez a legrégebbi!), Novégiában 1915-re, Svédországban 1918-ra, Svájcban 1971-re, az Egyesült Királyságban 1928-ra és végül az USA-ban 1970-re tehető. A többi ország könyve megírása (1984) idején – szerinte – még vagy már nem volt demokratikus berendezkedésű.

⁶ A választási ígéretekhez való ragaszkodás megkövetelése már a múlt századi országgyűléseken is előjött: a megyék ahhoz ragaszkodtak, hogy küldöttjük követként viselkedjék. Vagyis olyan megnyilvánulásai legyenek – s ami a fő: úgy voksoljon –, ahogyan azt “otthon” elhatározták. Ha nem akarja ezt az utat járni, mondjon le, különben visszahívják. Az akkori alsótábla több küldötte azonban nem szívesen vállalta ezt a beszűkített szerepet: képviselő szeretett volna lenni, vagyis bizonyos (nem kevés) önállóságra tartott volna igényt s csak egy új választás válthatta volna le őt a kérdéses több éves periódus végén. Sok jóképességű értelmiségit tartott vissza – és tart vissza ma is – az aktív politizálástól a beszűkített szerepkör, s ez nem emelte a mindenkori országgyűlések szellemi színvonalát.

⁷ ”Decision-making… at the top (of the corporation) is slowly being replaced by the worried-over efforts of committees, who judge ideas tossed before them, usually from below the top levels.” (The Power Elite. Oxf. UP., 1956. 134.)

⁸ ”Stockholders, though still politely called are passive. They have the right to receive only. The condition of their being is that they do not interfere in management. Neither in law; nor, as a rule, in fact do they have that capacity.” (Power Without Property. Harcourt – Brace, 1959. 74.)

⁹ Egy anekdota szerint – si non e vero, e ben trovato – a közelmúlt egyik miniszterelnöke néhány perc után megvallotta állásfoglalását kérő pénzügyminiszterének: cselekedjék legjobb belátása szerint, ő közgazdasági–pénzügyi kérdésekhez nem is konyít. Holott: az ország akkor is, ma is ezer gazdasági sebbel borított.

¹⁰ Aki szépen és/vagy az érzelmekre hatóan tud szónokolni, dagályos szóvirágokat széthinteni, annak nagyobb becsülete van “közönsége” (választói) előtt, mint azoknak, akik az “understatement”-tel vagy legalábbis a száraz tényekhez való ragaszkodással kísérleteznek.

Irodalom

H. Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992.

R. Aron: Power, Modernity and Sociology. E. Elgar, 1988.

R. Aron: Machiavel et les tyrannies modernes. Fallois, 1993.

F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, 1994.

J. K. Galbraith: The Anatomy of Power. Houghton-Mifflin, 1983.

G. Hodgson: The Democratic Economy. Penguin Books, 1984.

Ch. E. Lindblom: Politics and Markets. Basic Books, 1977.

Ch. E. Lindblom: Democracy and Market System. Norwegian UP, 1988.

S. M. Lipset: Political Man. Johns Hopkins UP, 1984.

J. S. Mill: On Liberty. Chicago UP, 1952.

J. S. Mill: Representative Goverment. Chicago UP, 1952.

C. W. Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, 1962.

D. D. Raphael: Problems of Political Philosophy. McMillan, 1990.

Lord Robbins: Politics and Economics. St. Martin’s Press, 1963.

K. Schott: Policy, Power and Order. Yale UP, 1984.

J. A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Unwin, 1987.

Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Kriterion, 1974.

1. A 80-as évek második felében a hagyományos állampárti kormányzati struktúra átalakítása a szocialista rendszer reformjának keretében kezdõdött meg. A változtatások kettõs célt szolgáltak; az MSZMP vezetõi egyfelõl az állami szervek politikai súlyát kívánták növelni, annak érdekében, hogy az egypárti berendezkedés fokozatosan választásokon legitimált, demokratikus szocializmussá alakuljon át; másfelõl az újabb reformhullámnak megfelelõ gazdaságirányítási modell létrehozására törekedtek, mely a tervszerű piacszabályozást felváltó “szabad piaci gazdaság” követelményeit elégíti ki. A kormányzati rendszer átalakításának első mozzanataként az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény megszüntette az Elnöki Tanács általános helyettesítő jogkörét, s ezáltal az Országgyűlés visszanyerte elsődleges törvényalkotó funkcióját, amit a kizárólagos törvényhozási tárgyak széles köre tovább erősített. Rövidesen a kormány struktúrája is gyökeresen átalakult: a miniszterelnök-helyettesek száma ötről kettőre csökkent, s megszűnt a kormánybizottságok átfogó hálózata is. Ily módon a kétszintű, vertikálisan tagolt felépítésű kormány helyébe egy olyan testület lépett, melyben a miniszterelnök és a miniszterek közé beépített felügyelő miniszterelnök-helyettesi szint lényegében eltűnt, s a kormányülések szerepe jelentősen növekedett. Kormánybizottságként kizárólag az Állami Tervbizottság és a Gazdasági Bizottság összevonásával létrehozott Tervgazdasági Bizottság működött, melynek élén az egyik miniszterelnök-helyettes állt. Ugyanakkor a Tervgazdasági Bizottság apparátusi hátterét nem az Országos Tervhivatal, hanem egy elkülönült, saját hivatali szervezet alkotta, jelezve, hogy a tervezés szerepe érzékelhetően csökken a gazdaságban.

Az 1988. májusi pártértekezlet a reformfolyamatokat látványosan felgyorsította. A tanácskozáson elfogadott határozat meghirdette a szocialista pluralizmus bevezetését, s ennek jegyében az MSZMP döntéshozatali mechanizmusa, valamint a párt és az állami szervek viszonya egyaránt gyökeresen átalakult. Az újonnan megválasztott Központi Bizottság valóságos hatalmi szerepkörhöz jutott; a korábbi gyakorlattól eltérően a testület tagjai betekinthettek a bizalmas dokumentumokba, részt vehettek a döntések előkészítésében, s a plenáris üléseken, egyre éleződő viták közepette, sorsdöntő politikai kérdésekről tárgyalhattak. A Politikai Bizottság funkciója mindinkább az ülések előkészítésére szűkült; az alapszabály-módosítás következtében elvesztette önálló döntési szerepkörét, s előterjesztéseit a Központi Bizottság már nem nyilvánította automatikusan határozattá. Ezzel egyidejűleg a párt és a nyilvánosság viszonya is változott, mivel a Központi Bizottság üléseiről a szűkszavú kommunikék helyett részletes, a vita menetét is ismertető tájékoztatást adtak, s a politikai bizottsági ülések addigi titkossága is megszűnt.

A párt és az állami szervek viszonyában a döntő fordulat a Központi Bizottság 1988. november 22-ei ülésén következett be, amikor több hónapos előkészítés után felszámolták az állami szervek közvetlen pártirányítását. Az ülésen elfogadott határozat értelmében “a Központi Bizottság tiszteletben tartja az Országgyűlés kizárólagos törvényalkotó szerepét, a Minisztertanács önállóságát és felelősségét a kormányzati munkában. Megszünteti a kormányzati tevékenységi körök – közöttük a kül- és belügy, a honvédelem – közvetlen irányítását, a párt és az állami testületek működésének párhuzamosságát”.¹ E változások részeként a Központi Bizottság megszüntette a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályt, a Külügyi Osztály tevékenységét a párt nemzetközi kapcsolatainak intézésére korlátozta, s az Agitációs és Propaganda Osztályt Társadalompolitikai Osztállyá alakította át.² Ily módon teljes mértékben megszünt a Külügyminisztérium pártirányítása, az elektronikus média és a napilapok politikai kontrollját pedig a sajtókapcsolatok szervezése váltotta fel. A kormányzati szervek önállóságának kiszélesedéséhez az is hozzájárult, hogy Grósz Károly pártfőtitkár – részben a hazai politikai közvélemény, részben az NSZK kormányának nyomására – megvált miniszterelnöki tisztségétől, s így az új viszonyok között tevékenysége szükségszerűen a pártapparátus irányítására korlátozódott. Egyedüli kivétel a szétválasztás alól a hadsereg volt, mellyel – a Varsói Szerződésben kialakított vezetési rendnek megfelelően – továbbra is a pártfőtitkár rendelkezett.

1988 novemberében tehát – a katonai szféra kivételével – lényegében megszűnt a pártállam, s az úgynevezett demokrácia-csomagterv keretében megkezdődött egy új, a jogállamiság követelményeinek megfelelő alkotmány előkészítése. Az Országgyűlés és a Minisztertanács pártirányításának felszámolása azonban a két kormányzati szerv viszonyának mielőbbi rendezését igényelte, s így 1989 májusában a törvényhozás elfogadta a bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét bevezető alkotmánymódosítást. Az új szabályozás még a hatalom egységére épült; a törvényjavaslathoz fűzött indoklás szerint a bizalmi szavazás “olyan speciális jogintézmény, mely egyszerre fejezi ki a Kormány önállóságát az államélet operatív irányításában, illetve a Parlamentnek való alárendeltségét, felelősségét.”³ A parlamenti kormányzás rendszerének megfelelően a bizalmatlansági indítvány előterjesztése nem ütközött jogi korlátokba; a képviselők legalább egyötöde a Minisztertanáccsal vagy annak valamely tagjával szemben bizalmatlansági indítványt nyújthatott be, amelyről a vitát és a szavazást legkésőbb a beterjesztéstől számított 15 napon belül kellett megtartani.⁴ A hatalom egységének elve abban is kifejeződött, hogy a Minisztertanács továbbra sem kezdeményezhette az Országgyűlés feloszlatását. Alkotmányjogilag tehát a törvényhozás bármikor eltávolíthatta a kormányt, az utóbbi viszont nem rendelkezett eszközökkel ahhoz, hogy a parlamenttől a választókhoz forduljon.

A pártértekezletet követően a kormány szerkezeti felépítésében is folytatódtak az 1987-ben megkezdődött változások. A miniszterelnök-helyettesek száma egyre csökkent, a legfontosabb politikai feladatok összefogására pedig két államminisztert neveztek ki. E funkció betöltése nemcsak azt jelezte, hogy a kormány kiemelt jelentőséget tulajdonít a gazdasági, illetőleg a politikai reformnak, hanem a párt és az állam viszonyában történő változást is kifejezte. 1945–48 között ugyanis a pártvezetők esetenként államminiszteri tisztséget töltöttek be, s így e hagyomány felújítása arra is utalt, hogy az MSZMP elsődlegesen államminiszterein keresztül kíván a kormányban politizálni. Az államminiszterek önálló apparátussal rendelkeztek, melyek a Minisztertanács Hivatalának elkülönült belső egységeit alkották.

A kormányzati struktúrában végbement változások a Minisztertanács hivatali szervezetének felépítését és funkciórendszerét is érintették. A Minisztertanács Titkárságát és a Tájékoztatási Hivatalt 1988 tavaszán a Minisztertanács Hivatalává szervezték át, ami nemcsak névváltozást, hanem funkcióbővülést is jelentett.⁵ A korábbi jogi és technikai előkészítő szervezet fokozatosan érdemi feladatokat végző szakapparátussá alakult át, melyben a miniszterelnök, a Tervgazdasági Bizottság és az államminiszterek politikai munkatársai egyaránt helyet kaptak. Az új intézmény szerepét mind a kétszintes kormányzati struktúra megszüntetése, mind a pártirányítás felszámolása jelentős mértékben erősítette. A miniszterelnök-helyettesek koordináló funkcióját és a KB osztályok addigi feladatait ugyanis jórészt a Hivatal vette át, mely ezáltal fokozatosan politikai előkészítő centrummá vált. A kormány újonnan létrehozott tanácsadó testülete is e szervezet keretében működött, s külső tanácsadók a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes és az államminiszterek háttérapparátusában is megjelentek. A Tájékoztató Hivatal megszüntetése következtében a Minisztertanács Hivatala sajtóigazgatási ügyekben hatósági jogkört is kapott.

2. A pártállam végérvényesen 1989. október 7-én szűnt meg, amikor a Kongresszus felszámolta az MSZMP-t, s új politikai szervezetként létrehozta a Magyar Szocialista Pártot. E változás nyomán nemcsak az állampárt és a kormányzati szervek közötti kapcsolatrendszer tűnt el, hanem az a politikai erő is, mely az addigi parlamenti többséget adta. A korábbi MSZMP-tag képviselők közül ugyan 120-an átléptek az új pártba, ez a létszám azonban csupán relatív többséget biztosított az MSZP-frakciónak. Emellett a kormány sem igényelte igazán a szocialisták támogatását. A miniszterek egy része nem újította meg párttagságát, s az MSZP-be belépett kormánytagok is arra törekedtek, hogy a Minisztertanács független, szakértői jellegű testületként működjön. Ily módon politikai vákuum keletkezett, mely a politikai stabilitás megrendülésével fenyegetett.

A hatalmi vákuum mindenekelőtt a fegyveres erők irányítása terén okozott politikai feszültséget. Az MSZMP felszámolásával ugyanis megszűnt a pártfőtitkár főparancsnoki funkciója, a hadsereg feletti rendelkezés új alkotmányos rendszere pedig még nem épült ki. Az új helyzetben Németh Miklós miniszterelnök kísérletet tett arra, hogy a fegyveres erőket a kormány felügyelete alá helyezze, a honvédelmi miniszter azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően továbbra is közvetlenül irányítsa a Magyar Néphadsereget. A konfliktus oly módon oldódott meg, hogy 1989. december elején a haderő vezetésére teljesen új intézményrendszert hoztak létre. A katonai vezetést végző szervek kiváltak a Honvédelmi Minisztériumból, s a Magyar Néphadsereg Parancsnokságává alakultak át, melynek élén a parancsnok állt. E változtatás nem egyszerűen egy új lépcsőfokot iktatott a honvédelmi miniszter és a fegyveres erők közé, hanem a hadsereg operatív irányítását teljes mértékben leválasztotta a kormányzati tevékenységről. Egyedi ügyekben ugyanis a honvédelmi miniszter nem utasíthatta a hadsereg parancsnokát, aki így saját hatáskörében dönthetett a mozgósításról, a csapatok és az egyéb katonai szervek feladatairól, valamint a fegyveres erők más részeivel és a fegyveres testületekkel való együttműködésről. A miniszter helyett tehát a parancsnok vált a Magyar Néphadsereg szolgálati elöljárójává; a személyi állomány kizárólag tőle kaphatott parancsokat és utasításokat.⁶ A decemberi kormányrendelet ugyanakkor nem rendezte a parancsnok státusát, s ezt az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás is csak részben tette meg. Ez utóbbi jogszabály alapján a Magyar Honvédség (a névváltoztatást is e törvénymódosítás írta elő) parancsnokát a köztársasági elnök nevezte ki, aki azonban nem közvetlenül, hanem kizárólag a szolgálati út betartásával, a honvédelmi miniszteren keresztül terjeszthetett döntési javaslatot az államfő, illetőleg a kormány elé. A miniszter és a honvédség elöljárója között egyébként a márciusi törvénymódosítás sajátos együttműködési kapcsolatot intézményesített, kötelezve “a Magyar Honvédség parancsnokát arra, hogy a honvédelmi miniszter hatáskörének gyakorlásához minden információt bocsásson rendelkezésre, illetőleg – személyesen vagy a parancsnokság szervei útján – a miniszter vagy a magasabb szintű kormányzati szervek döntéseinek előkészítésében közreműködjön”.⁷

Az MSZMP megszüntetése a rendőrség irányításában nem idézett elő hatalmi vákuumot, mivel e szférában – a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának felszámolása után – egyértelműen a Minisztertanács, illetőleg a belügyminiszter meghatározó szerepe érvényesült. Politikai konfliktusok azonban e téren is megjelentek, főként azért, mert az ellenzéki pártok, s közülük is elsősorban az SZDSZ, nem bíztak a rendőrség politikai semlegességében. A szabaddemokraták II. Küldöttgyűlése 1989. október 29-én külön határozatban foglalkozott a rendőrséggel, hangsúlyozva, hogy jelenlegi hatalmának fenntartása veszélyezteti a szabad választásokat, s ezért jogállásának, szervezetének és irányítási rendjének átalakítását indítványozták. Ezzel egyidejűleg követelték, hogy az új parlament létrehozásáig az állambiztonsági szervezetet egy többpárti szakértői testület ellenőrizze.⁸ Aggodalmaikat az 1990. január 5-én kirobbant, máig tisztázatlan hátterű Dunagate-ügy igazolni látszott, s noha a lehallgatási botrány nem a szűken értelmezett rendőrséget, hanem az állambiztonsági szolgálatot érintette, a kormány az előbbi irányítási rendjét is megváltoztatta. Az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás az Országos Rendőrfőkapitányságot leválasztotta a Belügyminisztérium szervezetéről, s megszüntette a miniszter operatív beavatkozási jogát. Az új szabályozás értelmében a belügyi tárca vezetője csupán normatív eszközökkel irányíthatta a rendőrséget, s így az egyedi utasítás és a parancsadás joga kizárólag az országos rendőrfőkapitányt illette meg.⁹

A Dunagate-ügy következtében a kormány az állambiztonsági szolgálatok egész rendszerét és irányítási rendjét gyökeresen átalakította. Három héttel a botrány kirobbanását követően a parlament törvényt alkotott a titkosszolgálati eszközök engedélyezésének átmeneti szabályairól, mely megszüntette a Belügyminisztérium keretében működő III. Főcsoportfőnökséget, s az újonnan létrehozott nemzetbiztonsági szolgálatokat a miniszterelnök felügyelete alá helyezte.¹⁰ A polgári titkosszolgálatok, az Információs, illetőleg a Nemzetbiztonsági Hivatal önálló országos hatáskörű szervként jöttek létre, míg a Katonai Biztonsági és a Katonai Felderítő Hivatal a honvédség részévé vált. (A felderítés, a katonai elhárítással ellentétben, korábban is a hadsereg belső szervezeti egységeként működött.) A szolgálatok tevékenységének kormányzati irányítására a Minisztertanács Biztonsági Kollégiumot hívott életre. Az új intézmény élén a kormányfő állt, s munkájában a hatalompolitikai tárcák vezetői, valamint a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter vettek részt. A kollégium alapvető feladata az volt, hogy meghatározza a nemzetbiztonsági tevékenység fő irányait, koordinálja a titkosszolgálatok belső kapcsolatrendszerét, illetőleg a kormányzati szervekkel való együttműködését, s összehangolja a bizalmas adatok értékelését és hasznosítását.¹¹ Ugyanakkor a kormány e területen sem rendelkezett az operatív beavatkozás jogával: a polgári titkosszolgálatokat a szolgálatok vezetői irányították, míg a katonaiak a Magyar Honvédség parancsnokának alárendelten működtek.

Az MSZMP megszüntetése és az első többpárti választások közötti időszakban tehát radikálisan megváltozott a kormány és az erőszakszervezetek viszonya. A végrehajtó hatalom lemondott arról, hogy közvetlenül irányítsa a hadsereget, a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatokat, s így ezek a szervezetek a politikai erőviszonyoktól független, “össznemzeti” jellegű intézményekké váltak. Az erőszakszervezetek depolitizált irányításának megteremtése garantálta az akkori ellenzék számára, hogy a kormány nem tesz kísérletet a békés átmenet, a hatalomváltás megakadályozására. Az új modell kialakítása ugyanakkor a következő kormány mozgásterét is erőteljesen szűkítette. A végrehajtó hatalom operatív beavatkozási jogát ugyanis kétharmados törvények szüntették meg, s így azok megváltoztatása a majdani kormányzó és ellenzéki pártok konszenzusát vagy nagykoalíciós kormány létrehozását igényelte.

3. Az 1990 tavaszán parlamenti többséget szerzett jobbközép pártok a kormányzati struktúra terén is radikális változtatásokra törekedtek. Konzervatív felfogásuknak megfelelően elsődlegesen a hazai közjogi hagyományokra kívántak építeni, ezzel is jelezve, hogy hatalomra kerülésük a tradicionális magyar államiság helyreállítását jelenti. Emellett mértékadó mintának tekintették a nyugat-európai, mindenekelőtt a nyugatnémet alkotmányos megoldásokat és gyakorlati tapasztalatokat is. A jobbközép pártok főként a nyugatnémet kereszténydemokraták iránti politikai rokonszenvük, illetőleg a “kancellárdemokrácia” által biztosított kormányzati stabilitás miatt fordultak e modell felé, választásukban azonban az is közrejátszott, hogy az 1945 előtti magyar jogrendre a német és az osztrák intézmények jelentős befolyást gyakoroltak. Ily módon a hatalomra került új politikai erők, s mindenekelőtt Antall József miniszterelnök felfogásában a kormányzás nemzeti tradíciói és külföldi mintái szerves egységet alkottak; mindkettő az európai keresztény civilizáció államszervezési értékeit fejezte ki.

A hazai hagyományokra és a nyugat-európai tapasztalatokra épülő új modell lényegét az egységes, vertikális tagolódás nélküli kormány és az erős miniszterelnöki pozíció alkotta. E koncepciónak megfelelően az MDF és az SZDSZ paktumán nyugvó 1990. május 9-i alkotmánymódosítás a Minisztertanács elnevezést Kormányra változtatta, s megszüntette az államminiszteri funkciót. (A miniszterelnök-helyettesi tisztséget már az 1989. októberi alkotmányrevízió kiiktatta az alaptörvényből.) A szimbolikus politizálásnak nagy jelentőséget tulajdonító jobbközép pártok e módosításokkal azt kívánták jelezni, hogy szakítottak a testületi jellegű kormányzással, illetőleg a hazai alkotmányjogból kiiktatták az 1945-ben vagy azt követően bevezetett kormányzati tisztségeket. Ugyanakkor, a hagyományokhoz igazodva, helyreállították a tárca nélküli miniszteri funkciót, mely az államminiszterséggel ellentétben nem minősült kiemelt kormányzati pozíciónak.

A júniusi, átfogó alkotmánymódosítás legjelentősebb eleme a konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetése volt. A nyugatnémet (és a spanyol) alkotmányból átvett megoldás bizalmatlansági indítvány benyújtását csak akkor teszi lehetővé, ha abban a kormányfői tisztségre javasolt személyt is megnevezik, s így a bizalom megvonása egyben az új miniszterelnök megválasztását is jelenti.¹² A konstruktív bizalmatlansági indítvány másik sajátossága az, hogy kizárja az egyes miniszterek politikai felelősségének érvényesítését, hiszen a képviselők a bizalmi kérdést csupán a miniszterelnökkel, s rajta keresztül a kormány egészével szemben vethetik fel. Alkotmányjogilag tehát a miniszterek kizárólag a kormányfőtől függnek, s ezáltal a “kancellárdemokráciához” közel álló kormányzati forma jött létre. A két közjogi modellt csak az különbözteti meg egymástól, hogy az 1990 júniusában módosított alkotmány sem fogalmazta meg a kormányfő politikaformáló szerepét; a miniszterelnök alkotmányos jogköre továbbra is a kormány üléseinek vezetésére és a testületi döntések végrehajtására korlátozódik.

Politikai szempontból a konstruktív bizalmatlanság intézménye a parlamenti többségét elvesztett kormány fennmaradását is lehetővé teszi, ha az ellenzék nem tud megegyezni az új miniszterelnök személyéről. E megoldás tehát, a széleskörűen elterjedt szóhasználat szerint, “bebetonozza a kormányt”, melyet a törvényhozási ciklus végéig csak egy új parlamenti többség mozdíthat el. Az új intézmény bevezetése számottevően megerősítette a hatalomra került jobbközép pártok pozícióit s a koalíció mozgásterét a kétharmados törvények körének szűkítése is növelte. Alkotmányjogi értelemben ugyanakkor a konstruktív bizalmatlansági indítvány kétségtelenül egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között, s így a korábbi szabályozásnál jobban megfelel a hatalommegosztás elvének. A kormány ugyanis az 1989. október 23-i átfogó alkotmányrevízió után sem tehet javaslatot az Országgyűlés feloszlatására, s erre a köztársasági elnök is csak rendkívül szigorú feltételek között jogosult. A konstruktív bizalmatlanság bevezetésével tehát olyan közjogi helyzet alakult ki, hogy egy választási ciklus időtartama alatt gyakorlatilag a két hatalmi ág egyike sem “mozdíthatja el” a másikat.

A tárgyalások során az SZDSZ azért járult hozzá az új kormány helyzetének megerősítéséhez, mert cserébe az MDF lemondott az államfői tisztség megszerzéséről, s támogatta Göncz Árpád elnökké választását. Emellett a Fórum arra is ígéretet tett, hogy az Állami Vagyonügynökség továbbra is parlamenti felügyelet alatt marad, s az elektronikus sajtó politikai kontrollját a Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága látja el.¹³ Ily módon a privatizáció és a tömegtájékoztatás felett nem a kormány, hanem “össznemzeti”, illetőleg szakmai intézmény gyakorolta volna a felügyeletet, vagyis a paktum értelmében a végrehajtó hatalom stabilitásának növelése a kormányzati funkciók körének újabb szűkítésével járt együtt.

A parlamenti többség, a kormány alkotmányjogi helyzetéhez hasonlóan, a minisztériumok hálózatát is átalakította. Legradikálisabb lépése az volt, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés szimbólumaként megszüntette az Országos Tervhivatalt, s annak néhány megmaradó, makroökonómiai feladatát a Pénzügyminisztériumhoz csoportosította át. Az új kormány az Ipari és a Kereskedelmi Minisztérium összevonását is a gazdasági rendszerváltással indokolta, a külgazdaság kiemelt jelentőségét hangsúlyozva viszont létrehozta a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumát, s ezáltal ismét elkülönítette egymástól a bel- és a külkereskedelem igazgatását. Emellett, a várható súlyos foglalkoztatási problémákra hivatkozva, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt Munkaügyi Minisztériummá szervezte át, a környezetvédelmet pedig leválasztotta a sokat támadott vízügyi szervezetről, s megalakította a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot. Néhány más minisztérium esetében viszont csak névváltoztatás történt; a kormánytöbbség a hazai tradíciók nyomán a Szociális- és Egészségügyi Minisztériumot Népjóléti Minisztériummá, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumot pedig Földművelésügyi Minisztériummá keresztelte át, s módosította a művelődési tárca nevét is.¹⁴

Sajátos helyzetet foglaltak el a kormány szerkezetében a tárca nélküli miniszterek. Tisztségük a hazai közjogi hagyományokban elsődlegesen olyan különleges politikai feladatokhoz kötődött, melyeket kiemelt jelentőségük, illetőleg egyediségük miatt nem illesztettek be a minisztériumok kiépült szervezetrendszerébe.¹⁵ A tárca nélküli miniszterek az Antall-kormányban is jórészt ilyen feladatokat láttak el, emellett azonban felügyeletet gyakoroltak egyes országos hatáskörű szervek felett. E tisztség egyben a koalíciós partnerek közötti kapcsolatokban is jelentős szerepet játszott: az 1990. májusában kinevezett három tárca nélküli miniszter közül kettő az FKgP tagja volt, s később ilyen tisztséget a KDNP is kapott.

A hatalomra került jobbközép pártok elsősorban az agrárreformot, a politikai kárpótlást és a Dunai Vízlépcső ügyét tekintették olyan feladatnak, mellyel kiemelt jelentősége és egyedi jellege miatt tárca nélküli minisztert kell megbízni. E tevékenységek azonban egy-egy miniszter ügykörében számos más funkcióval keveredtek, s közöttük a tárgyi összefüggés csak esetenként állt fenn. Így például a kisgazdapárti Kiss Gyula a kormány képviseletében kapcsolatot tartott a politikai rehabilitációval foglalkozó érdekképviseleti szervekkel, s ennek megfelelően felügyeletet gyakorolt az újonnan létrehozott Kárpótlási Hivatal felett. Feladatkörébe tartozott ugyanakkor az ifjúságpolitikai, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi ügyek összehangolása is, s emellett közreműködött a központi igazgatás korszerűsítésében, valamint az agrárreformmal összefüggő jogi kérdések megoldásában. A tárca nélküli miniszterek helyzetét tovább bonyolította, hogy különleges megbízatásokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő politikai államtitkárok is kaptak, sőt egyes feladatkörök miniszter és államtitkár között oszlottak meg. Ez utóbbi esetekben együttműködve gyakoroltak felügyelet országos hatáskörű szervek felett, ami arra utalt, hogy államigazgatási szerepkörükben nem volt lényeges különbség.¹⁶

A feladatok közötti tárgyi összefüggés hiányát és a gyakori párhuzamosságot csak részben magyarázza, hogy az új jobbközép kormány tagjai nem rendelkeztek politikai és közigazgatási tapasztalatokkal. Ennél jóval nagyobb szerepet játszottak a koalíciós pártok közötti konfliktusok, mindenekelőtt az MDF és az FKgP eltérő álláspontja a földtulajdon-viszonyok rendezéséről. Nem véletlen, hogy a kisgazdapárt tárca nélküli miniszterei elsősorban az agrárreformmal és a politikai kárpótlással összefüggő feladatokat kaptak, s közülük a reprivatizációt először felvető Gerbovits Jenő pontos ügykörét felmentéséig nem határozták meg. A feladatok megosztását az egyes tárca nélküli miniszterek (és politikai államtitkárok) képzettsége, érdeklődési köre s a miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonya is jelentősen befolyásolta – ez utóbbi tényező egyértelműen jelezte, hogy a jobbközép erők nemcsak a kormányzás közjogi, hanem politikai tradícióit is folytatni kívánják.

A magyar államiság hagyományai legnagyobb mértékben az egyes minisztériumok felső vezetési rendjének kialakítását befolyásolták. Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló törvény megszüntette az 1951-ben létrehozott miniszterhelyettesi tisztséget, s ismét bevezette a politikai és a közigazgatási államtitkári funkciót. Az új szisztémában a minisztérium politikai vezetését a miniszter és a politikai államtitkár látja el, a hivatali szakapparátussal pedig a miniszter irányítása alatt a közigazgatási államtitkár rendelkezik. A politikai államtitkár elsődleges feladata az, hogy a minisztert a parlamentben teljes jogkörben helyettesítse, s emellett közreműködjön a minisztériumi tevékenység politikai irányításában. A kormány ülésein viszont a minisztert kizárólag a miniszterelnök vagy az általa kijelölt miniszter helyettesítheti; a politikai államtitkár csupán tanácskozási joggal vehet részt rajtuk.¹⁷

Sajátos szerepkört töltöttek be a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok. Funkciójuk – mint erre előbb már utaltunk – a tárca nélküli miniszterekéhez állt közel, hiszen elsődlegesen különleges, tárcákhoz nem kötődő politikai feladatokat láttak el. Az új kormány megalakulásakor egyfelől a külföldön élő magyarság és a hazai kisebbségek ügyei, az egyházi kapcsolatok, valamint tudománypolitikai kérdések tartoztak a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárainak feladatkörébe, s ennek keretében tárca nélküli miniszterekkel együttműködve felügyeletet gyakorolhattak országos hatáskörű szervek felett.¹⁸ Másfelől azonban a kormányzati gazdaságpolitika koordinálása is politikai államtitkári funkcióvá vált, jelezve, hogy a kétcentrumú gazdaságirányítás folytatása – a miniszterelnökhelyettesi és az államminiszteri tisztség megszüntetése miatt – ilyen felemás szervezeti megoldást igényel. A polgári titkosszolgálatok feletti felügyelettel is politikai államtitkárt bíztak meg, aki ebben az ügykörben közvetlenül a miniszterelnököt helyettesítette.

Az új tisztségek bevezetése azonban nemcsak a hagyományokhoz való visszatérést jelentette, hanem a politikai és a közigazgatási szférát is szétválasztotta egymástól. A politikai államtitkár ugyanis csak az új kormány megalakulásáig maradhat hivatalában, szemben a közigazgatási államtitkárral, aki megbízatását határozatlan időre kapja, s így elvileg mindig az éppen hatalmon lévő kormányhoz igazodik. A két szféra elkülönítése egyben sajátos szolgálati utat is intézményesített; a miniszter és a politikai államtitkár, illetőleg a hivatali apparátus között kizárólag a közigazgatási államtitkár közvetítésével jöhet létre kapcsolat. A minisztériumokon belül a szélesebb ügycsoportokat helyettes államtitkárok fogják össze; e tisztséget a nyugatnémet miniszteriális rendszerből vették át, a miniszterhelyettesi pozíció megszüntetése miatt keletkező szervezeti vákuum betöltésére.

A politika és a közigazgatás szétválasztását, a semleges köztisztviselői kar megteremtését az új kormány a rendszerváltással, a polgári politikai viszonyok helyreállításával indokolta. A két szféra elkülönítéséhez azonban a jobbközép erők ellentmondásosan viszonyultak. Egyfelől szükségesnek tartották a szétválasztást, másfelől viszont arra törekedtek, hogy az előző rendszerből átvett kormánytisztviselőket politikailag kontrollálják, s ennek érdekében a rutinjellegű hivatali ügyekbe is beavatkozzanak. A közigazgatási és a helyettes államtitkárok kinevezésekor lényegében az első szempont érvényesült; többségük a Németh-kormány miniszterhelyettesei (vagy más főtisztviselői) közül került ki, s csupán a földművelésügyi apparátus élére állítottak keresztény nemzeti elveket valló köztisztviselőt. E lépéssel a hárompárti koalíció szakított az “Országos tavaszi nagytakarítás” programjával, mely a kormányzati szervek személyi állományában is teljeskörű vezetőcserét ígért. Az álláspontváltozás hátterében az a felismerés húzódott meg, hogy a jobbközép pártok egyike sem rendelkezik közigazgatási szakemberekkel, s ezért átmenetileg elfogadhatónak tartották a korábbi reformkommunista, illetőleg technokrata elit egy részének átvételét. Ugyanakkor – az apparátus feletti befolyásuk kiszélesítése érdekében – a címzetes államtitkár intézményét is bevezették a politika és a közigazgatás határterületén mozgó feladatok ellátására. A címzetes államtitkár inkább politikusnak minősül, hiszen megbízatása az új kormány megalakulásáig tart.¹⁹ Státusát azonban az államtitkárok jogállásáról szóló törvény igazán nem rendezte, s ily módon egy olyan tisztség jött létre, mely a jogi intézményesítés síkján is megkérdőjelezte a politikai és a közigazgatási szféra szétválasztását.

A kormányfői pozíció megerősítésének szükségszerű következménye volt, hogy a Minisztertanács Hivatala Miniszterelnöki Hivatallá alakult át. E változtatás, a korábbi tendenciák folytatásaként, tovább bővítette a szervezet feladatkörét, s jogi–technikai előkészítő apparátusból végérvényesen a kormányzati hatalom egyik centrumává formálta át. Funkciórendszerének és szervezeti felépítésének eszmei mintáját az 1945 előtti miniszterelnökség alkotta, mely elsődlegesen nem adminisztratív–ügyviteli szervezetként, hanem a kormányfő személyes politikai apparátusaként működött. Az 1990 júliusában elfogadott kormányrendelet alapján a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemzéseket végzett, szervezte a kormányfő parlamenti és társadalmi kapcsolatait, valamint sajtószerepléseit, ellátta a kormányszóvivői teendőket, s közreműködött a miniszterelnök belföldi protokollügyeinek intézésében. Emellettt természetesen hagyományos jogi–technikai feladatai is fennmaradtak, amelyek azonban szervezetileg mindinkább elkülönültek a klasszikus miniszterelnökségi tevékenységtől. A Miniszterelnöki Hivatal keretein belül helyezkedtek el a tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok apparátusai, amelyek tanácsadókból, ügyintézőkből és ügyviteli munkatársakból álló néhány fős szervezeti egységként működtek.²⁰ Közülük elsősorban a Gazdaságpolitikai Titkárság játszott meghatározó szerepet, mely az e feladatkörrel megbízott politikai államtitkár háttérszervezeteként a gazdaságirányítás második centrumává vált. A Külföldi Befektetések Irodája is az átszervezett kormányfői apparátushoz tartozott, jelezve, hogy az új intézmény esetenként operatív gazdasági kérdésekkel is foglalkozni kíván.²¹

A Miniszterelnöki Hivatal élére közigazgatási államtitkár került, aki elsődlegesen a kormányülések előkészítésével összefüggő feladatokat fogta össze. E funkciója nemcsak a hagyományos jogi–technikai teendők ellátását foglalta magába, hanem az államigazgatási egyeztetés koordinálását is. A tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett államtitkárok háttérszervezetei ugyanakkor a közigazgatási államtitkártól függetlenül végezték tevékenységüket, s a miniszterelnök közvetlen környezetében működő politikai részlegek sem tartoztak irányítása alá. Ez utóbbi egységek stabil szervezeti formája egyébként a Miniszterelnöki Hivatal létrejöttekor még nem alakult ki; a jobbközép kormányra oly jellemző kabineti rendszernek ezidőtájt csak első csírái tűntek fel.²²

4. Politikai és közigazgatási tapasztalatok hiányában az Antall-kormány operatív szervezeti intézményei és működési formái nem egy előre kidolgozott, átfogó koncepció alapján, hanem fokozatosan, a mindennapi gyakorlatban alakultak ki. A gyakori változásokhoz természetesen az is hozzájárult, hogy a hatalomra került jobbközép erők nem kötöttek írásos koalíciós megállapodást, s így a tárcák, valamint a különleges feladatok elosztását a kormányfő saját elképzelései szerint módosíthatta. Antall József a koalíciós partnerek viszonyát elsődlegesen a pártpolitika szférájában kívánta rendezni; ennek érdekében 1990 májusában a KDNP élére bizalmasát, Surján László népjóléti minisztert állíttatta, s az FKgP-n belül is kísérletet tett befolyásának erősítésére. E lépésektől a keresztényszociális, illetőleg a radikális kisgazda áramlat visszaszorítását várta, miközben saját pártjában a népnemzeti irányzat elszigetelésére törekedett. A hárompárti együttműködést azonban így is kötöttségnek érezte, s ezért olyan kormányzati struktúrát kívánt kialakítani, melyben a kisgazda és a kereszténydemokrata miniszterek számától függetlenül az úri konzervatív és a nemzeti liberális irányzat túlsúlya érvényesül. Szándékai nyomán a kormány mellett fokozatosan egy “második kormányzat” jött létre, mely lehetővé tette egyes miniszterek megkerülését, illetőleg tevékenységük politikai ellenőrzését.

A szervezeti intézkedések egyik csoportja a kormányülések racionálisabb előkészítését szolgálta, s csak áttételesen érintette a koalíción belüli politika erőviszonyokat. Már 1990 júliusában létrehozták a Gazdasági és a Nemzetbiztonsági Kabinetet, amelyek a pénzügyminiszter, illetőleg a kormányfő elnökletével elsődlegesen döntés-előkészítő és konzultatív feladatokat láttak el. A Gazdasági Kabinet titkári tisztségét a Miniszterelnöki Hivatal gazdaságpolitikai ügyekkel megbízott politikai államtitkára töltötte be, ami arra utalt, hogy a pénzügyminiszter mellett kulcsszerepet játszik a gazdaságirányításban. Befolyását tovább növelte, hogy a kabinetek ülésein a minisztereket államtitkáraik helyettesíttették, s így e körben, a kormányfő közvetlen munkatársaként, egyértelmű politikai fölénnyel rendelkezett. Hasonlóan alakultak az erőviszonyok a Biztonsági Kollégiumot felváltó Nemzetbiztonsági Kabinetben is, melyben a polgári titkosszolgálatokat felügyelő politikai államtitkár (rövidesen tárca nélküli miniszter) kapott titkári megbízatást.²³ Emellett a kormány ideiglenes ügyrendje, az alkotmánnyal összhangban, kormánybizottságok létesítését is lehetővé tette, ilyen formában azonban egyetlen döntés-előkészítő fórum sem működött.

Az ülések racionálisabb előkészítését szolgálta a közigazgatási államtitkári értekezlet intézményének bevezetése is. Ez a szervezeti forma a kormány 1991 júniusában elfogadott ügyrendjében jelent meg a nyilvánosság előtt, valószínű azonban, hogy működése már korábban megkezdődött. A közigazgatási államtitkári értekezlet alapvető feladata az, hogy előkészítse a kormány üléseit, s ennek keretében tisztázza az államigazgatási egyeztetés során fennmaradt véleménykülönbségeket.²⁴ Ily módon a politikai és a szakmai szféra szétválása összkormányzati szinten is megjelent; az értekezlet “előzetes kormányüléssé” vált, mely meghatározott szűrőfunkcióval rendelkezik. Az új intézmény – legalábbis a felső közigazgatási vezetés szférájában – nemcsak helyreállította, hanem meg is növelte a “szakelem” súlyát, ám bizonyos fokig a közigazgatási államtitkárok politikai semlegességét is megkérdőjelezte. Ezt egyébként az 1990 végén megkezdődött személycserék is kérdésessé tették; a Németh-kormány egykori miniszterhelyetteseinek s más főtisztviselőinek fokozatos eltávolítása jelezte, hogy a hatalomra került jobbközép pártok nemcsak lojalitást, hanem egyértelmű politikai elkötelezettséget is igényelnek a vezető köztisztviselőktől.

Az előkészítő mechanizmus 1993 júliusában újabb elemmel, a politikai államtitkári értekezlettel bővült. Az új intézmény alapvető funkciója az volt, hogy a kormányülések előtt megtárgyalja a politikai állásfoglalást igénylő jelentéseket és előterjesztéseket, elemezze azok várható társadalmi és politikai hatásait, s mindezekről tájékoztassa a kormányt. A testület élén a kormányfő által kijelölt miniszterelnökségi politikai államtitkár állt, s tanácskozásain a tárcák politikai államtitkárai, valamint a miniszterelnök által megnevezett címzetes államtitkárok vettek részt. Ily módon a kormányülés politikai szempontból is “megkettőződött”; a politikai államtitkári értekezlet sajátos “előkormánnyá” vált, mely döntés-előkészítő és véleményező fórumként bármely érdemi kérdéssel foglalkozhatott.²⁵ Létrejöttét egyértelműen politikai okok motiválták: egyfelől a kormányfő a politikai államtitkárok befolyásának növelésére s tevékenységük összehangolására törekedett, másfelől pedig kulcspozíciót szánt Katona Tamásnak, a Miniszterelnöki Hivatal 1992-ben kinevezett politikai államtitkárának. E személyi döntés a mérsékelt jobbközép áramlatok helyzetének megerősítését szolgálta egy olyan időszakban, melyben a magyar–ukrán szerződés ratifikálása miatt a népnemzeti irányvonal legradikálisabb képviselői kiváltak az MDF-ből, s így a kormánytöbbség veszélybe került.

A kormányzati ciklus alatt a tárca nélküli miniszterek és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok feladatköre is folytonosan változott. 1990 végén és 1991 elején, az első nagyarányú kormányátalakítás keretében a két kisgazda tárca nélküli minisztert felmentették tisztségéből, s egyben az agrárreform előkészítését a kormányfő bizalmát élvező, az FKgP-be kinevezésekor beléptetett földművelésügyi miniszter ügykörébe utalták. Megszűnt a gazdaságirányítás koordinálásával megbízott politikai államtitkár státusza is, s ezáltal a gazdaságpolitika centrumává egyértelműen a Pénzügyminisztérium vált. (E változtatás során Antall József egyszerre menesztette az egymással szembenálló Rabár Ferenc pénzügyminisztert és Matolcsy György politikai államtitkárt,²⁶ s a neoliberális felfogást valló új miniszterre, Kupa Mihályra bízta a gazdaságpolitikai irányvonalak kialakítását, aki az IMF elvárásait is figyelembe véve 1991 februárjában új programot hirdetett meg.) Ezzel egyidejűleg a pénz- és tőkepiac intézményrendszerének reformját, illetőleg a műszaki fejlesztés kormányzati ügyeinek intézését egy-egy tárca nélküli miniszterre bízták, s e tisztséggel kompenzálta a kormányfő a belügyi és a földművelésügyi tárca éléről elmozdított minisztereket is. Végeredményben a tárca nélküli miniszterek száma háromról ötre emelkedett, közülük azonban csak Nagy Ferenc József korábbi földművelésügyi miniszter, az FKgP elnöke kapta pozícióját koalíciós alapon. Később, 1992 januárjában az Állami Vagyonügynökség felügyeletére is tárca nélküli miniszteri tisztséget hoztak létre; a privatizációs miniszteri funkció részben a magánosítás fokozottabb kormányzati ellenőrzésének igényét jelezte, részben pedig azt, hogy a Pénzügyminisztérium mellett ismét létrejöhet egy második gazdaságpolitikai centrum. Ez utóbbi lehetőségre világosan utalt az, hogy 1992 tavaszán Szabó Tamás privatizációs miniszter vezetésével egy munkaközösség növekedésorientált gazdasági koncepciót dolgozott ki.²⁷ Úgyszintén 1992-ben a kormányfő miniszterelnökségi politikai államtitkárra bízta a kormányzat tájékoztatási tevékenységének összehangolását is, feltételezve, hogy a mérsékelt politikusnak tartott Katona Tamás számottevően javíthatja a kormány sajtókapcsolatait.

Igazán jelentős változások azonban a Miniszterelnöki Hivatal felépítésében történtek, melyek a kormány egészének működését alapvetően befolyásolták. 1991 szeptemberében a Miniszterelnöki Titkárság, a Kommunikációs Titkárság és a Gazdaságpolitikai Osztály összevonásával létrejött a Miniszterelnöki Kabinetiroda, melynek szervezetét a törzskari vezetés és a referatúrarendszer jellemezte. A címzetes államtitkári rangú kabinetfőnök és két helyettese nyolc referatúrát irányított, melyek a kormányzati tevékenység egész szféráját átfogták. Az egyes részlegekben általában három–öt munkatárs dolgozott; a referens alapvető feladata az volt, hogy kapcsolatot tartson az ügykörébe eső minisztériumok, egyéb állami szervek és társadalmi szervezetek vezető munkatársaival. A referatúrarendszer lényegében azt jelentette, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül kiépült a minisztériumok hálózatának tükörképe, egy “második kormányzati apparátus”. Kétségtelen, hogy az egyes referatúrákra beosztott néhány munkatárs nem tudott átfogó adminisztratív felügyeletet gyakorolni a minisztériumi apparátusok felett, s “az itt dolgozók feladata inkább a szaktárcáktól, a kormány szerveitől és más forrásokból származó információk gyűjtése, a tárcaérdekektől független rendszerezése, a miniszterelnök tájékoztatása, a hivatali és a politikai kapcsolatok ápolása” volt. E kapcsolatok keretében azonban “a referensek napi feladatai közé tartozik a miniszterelnök kéréseinek, kérdéseinek közvetítése a tárcák, más állami szervek felé”,²⁸ vagyis az operatív irányítás napi ügyeiben való rendszeres közreműködés. E kormányzati működés egyfelől a miniszterek tevékenységének politikai kontrollját, másfelől pedig a minisztériumi apparátusok szakmapolitikai befolyásolását szolgálta. Antall József tehát – a Kabinetiroda útján – egyszerre tarthatta szemmel politikai irányvonalát nem mindig követő minisztereit, s a jórészt “pártállami múltú” köztisztviselőket.

Még jelentősebb szerepet játszottak a tanácsadók, akik a Kabinetirodától is függetlenül működtek és sajátos “belső tanácsot” alkottak a miniszterelnök körül. Közülük egyesek címzetes államtitkári vagy más hivatalos státusszal rendelkeztek (mint például Kodolányi Gyula külpolitikai főtanácsadó), mások viszont hivatalos tisztség nélkül látták el feladataikat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a legfontosabb politikai döntések e körben születtek, szemben a kormányülésekkel, melyeken elsősorban rutinügyeket tárgyaltak, illetőleg a kormányfő elképzeléseit szentesítették. A “belső kabinet” azonos társadalmi státuszú és világnézetű politikusokat tömörített; tagjait a miniszterelnökhöz nem hivatalos kapcsolatok, hanem kizárólag személyes szálak fűzték. E közegben parasztszármazású kisgazda politikusok éppúgy nem jelenhettek meg, mint ahogy az MDF népnemzeti elveket valló “alapító atyái” sem. A belső tanácsadók túlnyomó többsége a középnemességből, bár annak kevésbé vagyonos részéből származott, s mellettük egy-két arisztokrata eredetű személyiség is feltűnt. Végeredményben tehát Antall József sajátos kamarillapolitikája azt a célt szolgálta, hogy a formális demokrácia keretei között is a hagyományos nemesi politizálás gyakorlata érvényesüljön, vagyis a hatalom a “nemzetfenntartó osztály” legkiválóbb képviselőinek kezében koncentrálódjék. (Egy konzervatív társadalomkutató Antall József politikai magatartását egyenesen azzal magyarázta, hogy a rendszerváltás időszakában “ő az egyetlen igazi elitpolitikus”. Ám hozzátette, hogy “egy valódi elitben nem lett volna első-, csak másodvonalbeli politikus; hiányzott belőle az energia, a mozgósítóképesség, a karizma. Személyében csak megjelenítette egy másik világ képét, ahol a dolgok a helyükön vannak, de azt nem volt képes létrehozni.”²⁹

Ilyen körülmények között a kormányülésekre vonatkozó szabályok lényegében változatlanok maradhattak. Mind az ideiglenes, mind az 1991 nyarán elfogadott végleges ügyrend értelmében a kormány egyszerű szótöbbséggel hozta döntéseit, amit a kormányfő csak kimondott. Valójában szavazásra ritkán került sor; a testületi üléseket egyértelműen a miniszterelnök uralta, s többnyire saját álláspontját nyilvánította kormánydöntésnek. Emellett rendszeresen élt azzal a jogával, hogy a kormány két ülése között feladatokat határozzon meg a miniszterek számára. A testület feletti befolyást esetenként nemcsak tekintélyével, hanem ügyrendi eszközök alkalmazásával is biztosította. Így viszonylag gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy halaszthatatlan sürgősségre hivatkozva államigazgatási egyeztetés nélkül terjesztett javaslatokat a kormány elé, melyeket az ügyben tájékozatlan miniszterek többnyire vita nélkül elfogadtak.

5. Az Antall-kormány tevékenységében sajátos helyet foglalnak el a végrehajtó hatalom hatáskörének kiterjesztésére irányuló törekvések. A rendszerváltás folyamán ugyanis – mint ezt korábban részletesen tárgyaltuk – a kormány elvesztette operatív rendelkezési jogát az állam erőszakszervezetei felett, s a gazdasági átalakulás kulcsintézménye, az Állami Vagyonügynökség is a parlament felügyelete alatt kezdte meg működését. Emellett az MDF–SZDSZ paktum előírta, hogy az elektronikus sajtót ne a végrehajtó hatalom, hanem az újonnan létrejövő Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága ellenőrizze, melybe a kormány csak egy tagot delegálhat. Ily módon a kormányzati hatalom a szűken értelmezett központi közigazgatásra korlátozódott, ami szemben állt a jobbközép erőknek a hagyományos magyar államiság helyreállítására irányuló kísérleteivel.

Első lépésként, még 1990 júliusában az új parlamenti többség a kormány felügyelete alá helyezte az Állami Vagyonügynökséget, s leszavazta a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságának felállításáról szóló törvényjavaslatot.³⁰ Ezzel egyidejűleg változás történt a titkosszolgálatok felügyeletében is, amit a kormányfőtől a honvédelmi miniszter és az e feladat ellátására kijelölt tárca nélküli miniszter vett át. Az új megoldást a törvénymódosítás azzal indokolta, hogy a legitim kormány megalakulása szükségtelenné, a miniszterelnök szerteágazó, sokrétű feladatköre pedig lehetetlenné teszi a közvetlen miniszterelnöki felügyelet tényleges érvényesülését.³¹ A döntés hátterében azonban elsődlegesen nem igazgatásszervezési, hanem politikai megfontolás húzódott meg: Antall József óvakodott attól, hogy e kényes feladatot közvetlenül magára vállalja, s – nyugatnémet minta alapján – a polgári titkosszolgálatokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő miniszterre bízta. E változtatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a miniszterelnök bizalmasa, Boross Péter politikai államtitkár tárca nélküli miniszteri rangot kapott, ám ezzel egyidejűleg elvesztette a Katonai Felderítő, illetőleg Biztonsági Hivatallal kapcsolatos, eddig a kormányfő nevében gyakorolt jogosítványait. (1990 decemberében Boross Pétert belügyminiszterré nevezték ki, Antall József halála után pedig átvette a kormány vezetését.)

A nemzetbiztonság terén a kormány megelégedett azzal, hogy módosítsa az 1990 februárjában kialakított felügyeleti rendszert, a hadsereg és a rendőrség esetében azonban arra törekedett, hogy helyreállítsa az operatív beavatkozás lehetőségét. Szándékát a taxisblokád eseményei méginkább megerősítették; e válsághelyzetben ugyanis a Magyar Honvédség parancsnoka kizárólag a köztársasági elnöktől mint a fegyveres erők főparancsnokától fogadott el utasítást, s a rendőrség vezetői is törvénytelennek tartották a belügyminiszter intézkedését.³² Ennek nyomán a kormány úgy ítélte meg, hogy a honvédség és a rendőrség irányításának rendje azonnali változtatásokat igényel. Az 1990. december elején beterjesztett ún. hatásköri törvényjavaslat szerint a Magyar Honvédséget a honvédelmi miniszter irányítja, ami egyfelől a kormányzati döntések végrehajtásából eredő, másfelől a saját hatáskörben megjelölt feladatok meghatározását foglalja magába. Hasonlóan kívánták rendezni a rendőrség helyzetét is, kimondva, hogy a rendőrséget a kormány a belügyminiszter útján irányítja, s ennek keretében a miniszter konkrét feladatokat határozhat meg. Az ellenzéki pártok azonban a honvédelmi és a rendőrségi törvény kétharmados jellegére hivatkozva megakadályozták, hogy a honvédséget a honvédelmi miniszternek, a rendőrséget pedig a belügyminiszternek rendeljék alá.³³ A kormányzat tehát továbbra sem befolyásolhatta közvetlenül az állami erőszakszervezetek tevékenységét; ez alól csupán a határőrség képezett kivételt, mely a rendszerváltás időszakában is a belügyminiszter közvetlen irányítása alatt maradt.

Nem érintette a honvédség vezetésének rendjét az az alkotmánybírósági határozat sem, mely a honvédelmi miniszter indítványára az alaptörvénynek a fegyveres erők irányítására vonatkozó rendelkezéseit értelmezte. Az indítvány közvetlenül az államfő főparancsnoki hatalma ellen irányult, mert Göncz Árpád a taxisblokád idején megtiltotta a honvédségnek a beavatkozást, s ezáltal kizárta, hogy e válsághelyzetben a kormány a fegyveres erőkkel rendelkezzen. A honvédelmi miniszter azzal érvelt, hogy a fegyveres erők működésének irányítása béke idején a kormány kizárólagos hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök viszont az alkotmánybírósági eljárás során arra hivatkozott, hogy a főparancsnoki tisztség a parancsadás jogát is magába foglalja, s így a honvédség parancsnokának az államfő szolgálati elöljárója. Az Alkotmánybíróság lényegében a honvédelmi miniszter álláspontját fogadta el, megállapítva, hogy a főparancsnoki funkció az elnök alkotmányos jogállásának részét képezi, s nem a honvédségen, illetőleg a határőrségen belül viselt rang vagy beosztás. Ezért a főparancsnok nem vezeti, hanem irányítja a fegyveres erőket, s azok egyikének sem szolgálati elöljárója. A működés irányítása viszont, a főparancsnoki funkcióval ellentétben, hatásköri szabály, mely az irányításból a végrehajtó hatalomra eső részt jelöli ki. Ebből az érvelésből az Alkotmánybíróság azt a következtetést vonta le, hogy a működés irányítása minden olyan jogosítványt felölel, amely nem tartozik kifejezetten az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök hatáskörébe. Ugyanakkor a határozat is megerősítette, hogy “a honvédelmi miniszter és a Honvédség parancsnoka közötti hatáskörmegosztás a kormányzati irányítás és a szakmai vezetés szétválasztásának jegyében történt”, s hangsúlyozta, hogy “sem e megosztás ténye, sem technikai megvalósításának módja nem alkotmányossági kérdés, amíg az irányítási jogosultságok fent leírt rendje sérelmet nem szenved”.³⁴

A hadsereg közvetlen kormányzati irányítását végül is az 1993 decemberében elfogadott honvédelmi törvény állította vissza. Az új szabályozás értelmében a kormány dönt a fegyveres erők felsőszintű vezetésének rendjéről, a honvédség területi elhelyezkedéséről, valamint az ország területének hadműveleti előkészítésével kapcsolatos feladatokról. A hadsereg működésének irányításában a honvédelmi miniszter is meghatározó szerepet játszik, mivel megállapítja a honvédség vezetési szintjeit és vezetési rendjét, a kormány döntése alapján intézkedik a honvédség magasabb harckészültségbe helyezéséről és mozgósításáról, s irányítja, illetőleg felügyeli a Katonai Biztonsági Hivatal, illetőleg a Katonai Felderítő Hivatal tevékenységét.³⁵ A Magyar Honvédség Parancsnoksága azonban továbbra sem épült be a Honvédelmi Minisztérium szervezetébe, s a miniszter kizárólag a honvédség parancsnoka útján rendelkezhet a fegyveres erőkkel.

6. Az 1994-es választások előtt az akkori ellenzéki pártok előre kidolgozott koncepciók alapján készültek a kormányzati struktúra átalakítására. Programjaik a rendszerváltás után létrejött modell bírálatából indultak ki, azt ígérve a választóknak, hogy kormányra kerülésük esetén erősítik a testület politikai felelősségét, korlátozzák a miniszterelnök túlzott egyszemélyi hatalmát, s végérvényesen megszüntetik a “zsákmányszerző” személyzeti politika gyakorlatát. Elképzeléseik lényegét a hagyományos magyar államiság eszméjével való szakítás alkotta; a kormányzati struktúrát nem a tradíciókra, hanem kizárólag a modern jogállamiság és a hatékony működés követelményeire kívánták alapozni.

Az MSZP választási programja mindenekelőtt a “kancellárdemokráciához” közelálló modell bevezetését bírálta, mely lényegében megszüntette a miniszterek politikai felelősségét. Ezzel összefüggésben arra a paradox helyzetre is rámutatott, hogy az alkotmány – a hatalommegosztás elvével ellentétben – a kormányt jogilag a parlament alá rendeli, miközben a konstruktív bizalmatlanság intézménye gyakorlatilag kizárja a felelősségre vonást. Negatívan értékelte a dokumentum a miniszterelnöki hatalom megerősítését azért is, mert az korlátozza a reszortelv érvényesülését, holott ez az egyik alapvető biztosíték arra, hogy a kormány testületként is működjön. Éles kritikát kapott a tárca nélküli miniszteri tisztség is, mely a szocialisták szerint, az intézmény eredeti rendeltetésétől eltérően, nem a minisztériumok koordinálását, hanem a koalíción belüli személyi politizálást szolgálta.

A bírálatok ellenére a program nem hirdette meg a konstruktív bizalmatlanság intézményének megszüntetését, hanem csupán azt javasolta, hogy növeljék a kormányzat politikai felelősségét, s a parlament formális jogosítványait hatékony ellenőrzési formákkal helyettesítsék. A reszortelv szerepének erősítésére sem tett konkrét indítványt, a minisztériumi struktúra egészét érintően viszont megfogalmazta azt a követelményt, hogy folytatni kell a viszonylag átfogó feladatkörű minisztériumok kialakítását. Központi helyet foglalt el a programban a politika és az igazgatás szétválasztása is, követelve, hogy a közszolgálat teljes mértékben váljon pártpolitika-semlegessé. Ugyanakkor egyes területeken a szocialisták a végrehajtó hatalom súlyának növelését is indokoltnak tartották; ennek jegyében javasolták a kétharmados törvények körének szűkítését, valamint a kormány rendeletalkotó hatáskörének kiszélesítését.³⁶

Az SZDSZ – liberális felfogásának megfelelően – a kormányzati struktúra reformját az “olcsó állam” elvére kívánta építeni. Programjának kiindulópontját a központi feladatok körének szűkítése alkotta, s ezzel összefüggésben fogalmazta meg a minisztériumi szervezetek karcsúsítására, s kiadásaik lefaragására irányuló elképzeléseit. Különösen a Miniszterelnöki Hivatal esetében tartotta szükségesnek az apparátus és a költségvetés csökkentését, jelezve, hogy nem kívánja folytatni a “kabineti kormányzás” gyakorlatát. A szabaddemokraták a tárca nélküli miniszteri tisztséget is feleslegesnek ítélték, s e pozíció megszüntetésével lehetőséget láttak arra, hogy jelentősen mérsékeljék a kormánytagok számát.³⁷ Hasonló koncepciót dolgozott ki a Fidesz is, mely úgyszintén az “olcsó állam” jegyében az azonos területek szabályozását végző minisztériumok összevonását, a piacgazdaság kiépítésével feleslegessé váló minisztériumi részlegek felszámolását, s a kormányon belüli párhuzamosságok megszüntetését ígérte. Változtatást javasoltak az alkotmányos szabályozásban is, hangsúlyozva, hogy a hatékony kormányzati munka megköveteli a miniszteri felelősség intézményének helyreállítását.³⁸

A programok hasonlósága ellenére a választásokon győztes MSZP és partnere, az SZDSZ a koalíciós egyeztető tárgyalásokon hosszú s bonyolult vitát folytatott a kormányzati munkáról. A szabaddemokraták alapvető követelése az volt, hogy a résztvevők egyenjogúságán nyugvó koalíciós kormány jöjjön létre, s ennek érdekében szükségesnek tartották az erős miniszterelnöki hatalom politikai eszközökkel történő korlátozását. E javaslatot az MSZP a tárgyalások kezdetén még elutasította, hangsúlyozva, hogy a konstruktív bizalmatlanság következtében a felelősség teljes mértékben a kormányfőt terheli, ami elvileg kizárja mozgásterének szűkítését. Az együttműködés érdekében azonban végül is elfogadta partnere álláspontját, s így a kormányzás alkotmányjogi rendszere mellett egy olyan politikai struktúra jött létre, mely a két pártnak közvetlen lehetőséget biztosít a kormányzati döntések befolyásolására.

A megállapodás értelmében az egyeztetési és az egyetértési jogot az MSZP részéről a miniszterelnök, az SZDSZ nevében pedig a kormányfő koalíciós helyettese gyakorolja. Ennek megfelelően a kormány a partnerek egyetértésével határozza meg ügyrendjét és munkatervét, s úgyszintén konszenzus alapján alkotja rendeleteit. A legfontosabb kormányhatározatok is a két párt megegyezését feltételezik; az ország külkapcsolatait és nemzetközi szerződéseit, biztonságpolitikáját, az állami vagyont, az államadósságot és az állami tartalékokat, a költségvetési előirányzatokat, a garanciavállalást, az árfolyampolitikát és a devizagazdálkodást érintő döntések kizárólag a partnerek egyetértésével születhetnek meg. Személyi kérdésekben is szinte teljes körű a konszenzuskényszer, hiszen a miniszterelnök előterjesztési, illetőleg kinevezési hatáskörét kizárólag koalíciós helyettesével történő előzetes egyeztetés nyomán gyakorolhatja. Emellett a koalíciós helyettes bármikor indítványozhatja az államfő, illetőleg a miniszterelnök által kinevezett tisztségviselők elmozdítását, a parlamenti hatáskörbe tartozó tisztségek esetében pedig a frakcióvezetők kezdeményezhetik partnerüknél a felmentést. Külön szabályt tartalmaz a megállapodás a titkosszolgálatok kiemelt vezetőire, előírva, hogy kinevezésükről és felmentésükről a kormány kizárólag a Nemzetbiztonsági Kabinet elnökének (a miniszterelnök koalíciós helyettesének) előzetes egyetértésével dönthet.³⁹

A megállapodás új intézményt is létrehozott, a Koalíciós Egyeztető Tanácsot, mely a két párt legfelsőbb politikai egyeztető fórumaként működik, s alapvető feladatát a konfliktusok megelőzése és feloldása alkotja. “Tagjai a miniszterelnök, a miniszterelnök koalíciós helyettese, a koalíciós pártok elnökei, a koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetői, valamint a koalíciós pártok által delegált egy-egy politikus”.⁴⁰ A tanácsot bármelyik fél kezdeményezésére össze kell hívni, s az üléseken mind az MSZP, mind az SZDSZ egy-egy szavazattal rendelkezik. Döntéseit konszenzussal hozza, s ezek politikailag egyértelműen kötik a kormány tagjait és a frakcióvezetőket.⁴¹ A partnerek közötti viták esetén tehát a Koalíciós Egyeztető Tanács válik tényleges hatalmi centrummá, s így a politikai és az alkotmányjogi döntésfolyamat élesen elkülönülhet egymástól.

A közös kormányzás intézményrendszerének megteremtésével ellentétben a szűken értelmezett kormányzati struktúra átalakítása nem váltott ki vitákat a partnerek között. Mindkét párt, programjának megfelelően, a minisztériumok és a tárca nélküli miniszterek számának csökkentésére törekedett, ám azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a fennálló szervezet csak a legszükségesebb mértékben változzon. E két elv együttes alkalmazásának eredményeként a koalíciós megállapodás kizárólag a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetését írta elő, jelezve, hogy az MSZP és az SZDSZ felfogása szerint a külgazdaság nem igényel speciális állami szabályozást. A tárca nélküli miniszterek száma viszont négyről egyre csökkent, s a Miniszterelnöki Hivatalba is csupán egy politikai államtitkárt neveztek ki, akit a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felügyeletével bíztak meg.⁴² Megszűnt a politikai államtitkári értekezlet intézménye is, miközben a társadalompolitika elvi jelentőségű kérdéseinek megvitatására, valamint a sürgős intézkedések előkészítésére és koordinálására, élén a miniszterelnökkel, Kormánykabinetet hoztak létre (az új szervezet létrejöttében valószínűleg közrejátszott az a megállapodás, hogy a Nemzetbiztonsági Kabinet vezetését a miniszterelnöktől annak koalíciós helyettese, a belügyminiszter vette át).⁴³ Változott a Miniszterelnöki Hivatal szervezeti felépítése és szerepköre is: a koalíciós megállapodás nyomán nemcsak a feleslegessé vált tárca nélküli miniszteri és politikai államtitkári apparátusokat számolták fel, hanem az intézmény széttagoltságát is megszüntették. Ily módon a Hivatal egyszemélyi vezetése a közigazgatási államtitkárra hárult, a kabinetfőnök tevékenysége pedig jórészt a miniszterelnök titkársági ügyeinek intézésére korlátozódott. Referatúrarendszer híján viszonylag jelentős szerephez jutottak a kormányfő személyes tanácsadói, az előző időszakkal ellentétben azonban nem váltak egy “második kormányzat” tagjaivá.

A tárca nélküli miniszteri és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztségek számának radikális csökkentése azonban nem jelentette azt, hogy az általuk ellátott funkciót is felszámolták. A vagyonpolitikával, valamint az állami vagyonnal és privatizációval foglalkozó szervezetek felügyeletét a pénzügyminiszter vette át, a határon túli magyarok és a hazai kisebbségek ügyeit tárca nélküli miniszter helyett a már említett politikai államtitkárra bízták, a sportigazgatás kontrollját pedig a belügyminiszter feladatkörébe utalták. Két politikai államtitkár helyett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium foglalkozott az egyházi kapcsolatokkal, illetőleg az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésével, s e tárca kapta meg az ifjúságpolitikai ügyeket is.⁴⁴ Igazán radikális változtatás csupán a tájékoztatáspolitika terén történt, ahol a koalíciós pártok értékrendjének megfelelően a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztséggel együtt a feladatkör is megszűnt. Végeredményben tehát a kormányzati struktúra átalakítása nem vezetett a liberálisok által igényelt “olcsó államhoz”; a jobbközép erőkre jellemző tradicionális politikai és jogi megoldások azonban jórészt megszűntek, s ezáltal az államszervezet kétségtelenül modernizálódott.

[Ez a tanulmány az MTA Nemzeti Stratégiai Kutatási Program 4. sz. projektjének keretében készült.]

Jegyzetek

¹ Az MSZMP KB határozata a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság munkarendjéről, munkamódszereiről, a KB munkabizottságainak, munkaközösségeinek és apparátusának feladatköréről 1988. november 22. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Interart Stúdió, 1994. 505.

² Uo. 512–513.

³ Indokolás az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslathoz. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1989. 26.

⁴ Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi VIII. törvény 1. §-a.

⁵ 19/1988. (IV. 1.) MT. rendelet a Minisztertanács Hivataláról.

⁶ 124/1989. (XII. 5.) MT. rendelet a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény végrehajtására kiadott 6/1976. (III. 31.) MT. rendelet módosításáról; Gazdag Ferenc: Biztonságpolitika, honvédelem 1990–94. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass lászló (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 272.

⁷ Indokolás a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. évi XXI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 74.

⁸ Wiener György: Választás és rendszerváltás – 1990. In: Wiener György: Társadalom, történelem, politika. Lukács György Alapítvány, Bp. 1996. 152.

⁹ Az 1990. évi XXII. törvény 22. §-ával kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11/A. §.

¹⁰ A különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény 7. §-ával módosított és kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11. §. (1) és (5) bekezdés.

¹¹ A nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT. rendelet 1. és 4. §-a.

¹² Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 30. §. (1) bekezdésével módosított 1949. évi XX. törvény 39/A. §. (1) bekezdés.

¹³ Az MDF és az SZDSZ 1990. április 29-i pártközi megállapodása 2/c., e. és g–h. pontok; 4. pont; III. számú melléklet; IV. számú melléklet 1. pont. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Kossuth Könyvkiadó, 1992. 263., 265–66.

¹⁴ 1990. évi XXX. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról.

¹⁵ ”A tárca nélküli miniszterek intézménye 1917-ig a horvát–szlavón–dalmát ügyek intézésére szolgál a magyar kormányban, s majd csak 1917-től jelent meg újabb feladattal Batthyány Tivadar népjóléti és munkaügyi kérdésekért felelős miniszter, Földes Béla átmenetgazdászati, Vázsonyi Vilmos választójogügyi, Hadik János közélelmezésügyi miniszterek személyében.” Mezey Barna (szerk.): Magyar Alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, 1995. 310.

¹⁶ 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet a tárca nélküli miniszterek feladatairól.

¹⁷ 1990. évi XXXIII. törvény az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról.

¹⁸ A tárca nélküli miniszterek feladatairól szóló 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 1. §. d–e. pont; 2. §. a–b. pont.

¹⁹ Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi XXXIII. törvény 5. §-a.

²⁰ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 2/1990. (VII. 5.) Korm. rendelet.

²¹ Szilvásy György: A Miniszterelnöki Hivatal négy éve. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 458.

²² Szilvásy György: uo. 460.

²³ 1001/1990. (VII. 5.) Korm. határozat a kormány kabinetjeiről.

²⁴ A kormány ügyrendjéről szóló 1025/1991. (VI. 15.) Korm. határozat 39. pontja.

²⁵ A kormány ügyrendjének módosításáról szóló 1050/1993. (VII. 1.) Korm. határozat 12. pontja.

²⁶ Szilvásy György: Uo. 462.

²⁷ Voks ’94. HVG Különszám. 1994. április 10.

²⁸ Szilvásy Gyögy: Uo. 461.

²⁹ Szakolczai Árpád: A jobb- és baloldalon túl. Politikatudományi Szemle, 1994. 3. sz. 186. (26. számú jegyzet)

³⁰ Voks ’94. Uo. 7.

³¹ Indokolás az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1990. évi LI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 126.

³² Voks’94. Uo. 7.

³³ Wiener György: Politika és önkormányzat a rendszerváltás időszakában. In: Wiener György, 1996. 117–118.

³⁴ Indokolás az Alkotmánybíróság 48/1991. (IX. 26.) AB határozatához. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1991. 1537.

³⁵ A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény. 9. §. (1) bekezdés; 11. §. (1)–(2) bekezdés.

³⁶ Kihívások és válaszok. Magyar Szocialista Párt Választási program. Szakmai fejezetek. 1994–1998. 228–230.

³⁷ Révész Béla: Közjogi elemek a Magyarországi pártok programjaiban. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, 1994. október, 27.

³⁸ Révész Béla: Uo. 24–25.

³⁹ A Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége között létrejött koalíciós megállapodás. 1. rész II/1. pont. Melléklet a koalíciós szerződésről. Magyar Hírlap, 1990. június 27. 1.

⁴⁰ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴¹ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴² Koalíciós megállapodás 2. rész. Uo. 2.; 1994. évi LVI. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról szóló 1990. évi XXX. törvény módosításáról; 108/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet dr. Katona Béla tárca nélküli miniszter feladatairól; 109/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet a Kormány megalakulásával összefüggő egyes hatásköri rendelkezések módosításáról.

⁴³ 1069/1994. (VII. 29.) Korm. határozat a Kormány kabinetjeiről. A politikai államtitkári értekezlet intézményét formálisan a kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat szüntette meg.

⁴⁴ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 125/1994. (IX. 15.) Korm. rendelet 12. §. (1) bekezdés.

Ez a kísérlet csak valaminő hozzávetőleges pontosságú kép elkészítésére vállalkozhat. A munka alapélménye az a nagy történelmi kudarc, amely kérlelhetetlen önvizsgálatra sarkall. A visszapillantás látószöge főként a baloldali elkötelezettségű értelmiség küszködéseit fogja be, s éppen ezért címe – balzaci utánérzéssel – a következő lehetne: a romániai magyar baloldali írástudók dicsősége és nyomorúsága. A kettősség a számadás lényegéhez tartozik. Üdvtörténet és szenvedéstörténet – különböző korszakokban és váltakozva, eltérő arányokban – keveredik benne. A számvetés benső indítékait külső kihívások is felerősítették, s ezek az erkölcsi vonatkozásokkal való szembesülést megkerülhetetlenné teszik. “Nevezetesen arról van szó – írta Pomogáts Béla –, hogy az erdélyi magyar baloldal képviselői, akik 1945 után vezető szerepet vállaltak és kaptak a magyar nemzetiségi közélet és kultúra megszervezésében, vajon milyen mértékben felelősek azért, hogy az erdélyi magyarság fokozatosan elveszítette politikai és kulturális intézményeit, s közvetlenül az 1989 végén lezajlott romániai események előtt már teljesen védtelenül s kiszolgáltatottan volt kénytelen tűrni a bukaresti diktatúrának azokat a támadásait és mesterkedéseit, amelyek végleges felszámolására: nemzeti tudatának lerombolására és teljes beolvasztására törekedtek.”¹ (kiemelés tőlem – G. E.)

Rögtön elöljáróban – mégpedig elvi síkon – beleütközünk tehát a kollektív felelősség oly sokat s oly szenvedélyesen vitatott kérdésébe. Ezzel összefüggésben tisztázásra vár az is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szóbanforgó csoportról mint többé-kevésbé állandó létű és jellegzetességekkel rendelkező társadalmi kategóriáról. A válaszadást viszont bonyolítja/nehezíti az a körülmény, hogy maga az értelmiség rendkívül összetett, heterogén képződmény, s a szociológiai–társadalomlélektani elemzésére irányuló kezdeményezések/teljesítmények terén a bőség zavarával kell megküzdenünk. Ez a sokféleség adott esetekben termékenyítő lehet, ám az eligazodást nem könnyíti meg.

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam, hogy – Gramscira támaszkodva – a romániai magyar művelődést, illetve önazonosságot fenntartó és kifejező értelmiség helyét és szerepét körülírjam. Gramsci – mint ismeretes – nem magában az értelmiségi tevékenységben kereste a meghatározáshoz szükséges megkülönböztető ismérvet, hanem “azoknak a viszonyoknak a teljes rendszerében” kutatta, “amelyekben a tevékenységek (tehát az őket megtestesítő csoportok is) a társadalmi viszonyok általános komplexumában elhelyezkednek”. Ezzel az eljárással jutott el a szerves értelmiség funkciójának a megfogalmazásához, s ez szerinte abban rejlik, hogy homogeneitással ruházza fel és gazdasági, társadalmi politikai szerepének tudatára ébressze azt a társadalmi kategóriát, amelyhez tartozik. Másrészt – mutat rá Gramsci – minden lényeges társadalmi csoport még a régi viszonyok talaján létrejött értelmiséget talál a történelem színpadán. Ez a történelmi folytonosság képviselőjének mutatkozik. A hagyományos értelmiségről van szó, az új társadalmi képződménynek pedig meg kell kísérelnie, hogy asszimilálja és saját szolgálatába állítsa.

Úgy találtam, hogy a kisebbségi helyzetben, a román nemzetállami beolvasztó politikával szemben védekező erdélyi/romániai magyar kisebbségnek mindkét értelmiségre szüksége van. Életében ugyanis működik a homogeneitásra, a tudatosulásra irányuló igény, s nyilván nem mondhat le a sajátosságait megformáló múlt felidézéséről. Sőt lehetségesek olyan történelmi pillanatok, amikor – a jelen s a jövő garanciájaként is – éppen az utóbbi szerepkört betöltő értelmiségi csoport kerül előtérbe. S. N. Eisenstadt utal arra, hogy a hagyományok létrehozásában és továbbadásában nélkülözhetetlenek az ún. másodlagos értelmiségiek, a tanerők, a tömegkommunikációs eszközök szakemberei, akik az intézményesítést, az identitást kifejező jelképek kimunkálását szolgálják. Ha Karl Mannheimnél az értelmiségit főleg az jellemzi, hogy képes magában a “különöst”, a “részlegest” leküzdeni, s ez teszi alkalmassá arra, hogy az emberiség általános érdekeit megszólaltassa, az etnikumok, a nemzetek “mi-tudatát” megfogalmazó és sajátos jegyeit a múltból átörökítő mindkét értelmiségi csoport – a maga ellentmondásos kapcsolatában – éppen az identitás hordozója.

Az erdélyi magyar baloldali írástudók ebben a két kategória képezte – bourdieu-i értelemben vett – “értelmiségi mező”-ben helyezkedtek el. Mindkét csoportból rekrutálódtak. Viszonyuk e csoportokhoz (főként a hagyományoshoz) változó volt, s annak mértékében vált egyre kiegyensúlyozottabbá (de nem állandó jelleggel), hogy mennyire voltak képesek a kisebbségi érdekvédelemmel, az anyanyelvű művelődés ügyével azonosulni. A baloldal mellett elkötelezettek csak fokozatosan vetkőzték le a szektarianizmussal oly közeli rokonságot tartó nemzeti–nemzetiségi közömbösséget, s ez az átalakulás a harmincas évek második felében – a népfront égisze alatt – teljesedett ki.

A felelősség említett kérdésének feszegetése során – az egész csoport metamorfózisait nyomon követve – főként az egyéni választások, magatartások, megnyilatkozások és tettek a döntőek. Mindenekelőtt ezek morális megméretése a feladat. Noha elvileg ebben az esetben sem fogadható el a kollektív felelősségre vonás, mindenki számvetéssel tartozik azért is, hogy milyen mértékben hagyta eluralkodni magán a nyájszellemet. Mikor és meddig támogatott másokkal együtt (akár hallgatólagosan, passzív módon) téves, rossz politikai opciókat, olyanokat, amelyek – rövidebb vagy hosszabb távon – a kisebbségi önfenntartást, a népek közötti barátságot károsították vagy egyenesen veszélyeztették.

Nincs egybemosó kollektív vétek, illetve mindenkire egyformán nehezedő csoport-felelősség, ám léteznie, érvényesülnie kell olyan számonkérésnek is (akár benső fórum előtt), amely a személyiségpusztító vakfegyelemből, fanatizmusból származó alkalmazkodást, együttcselekvést erkölcsileg szakcionálja.

Az erdélyi magyar baloldal megítélése is csak történelmi megközelítésben lehet célravezető. Noha a viszonylagosság rányomta bélyegét ama folyamatra, amelyben ez az irányzat létrejött, majd az idők sodrában változott és differenciálódott, a kritikai múltidézés egyértelmű következtetéshez vezet. Az erdélyi magyar baloldaliság, s ennek eszmei kifejezése szervesen beilleszkedett az összmagyar, illetve a romániai progresszió történetébe, s éppen ezért örökségének ápolása – a mai mostoha körülmények között is – tudományos, társadalompolitikai és erkölcsi szempontból egyaránt megkerülhetetlen feladat marad. Az elhallgatással, de még inkább a manicheista, csak sötét színekben láttató/ábrázoló értelmezésekkel szemben e feladat teljesítése értékmentő erőfeszítésnek fog bizonyulni. E funkciójában főként az erdélyi magyar baloldali hagyomány sajátos vonásainak a feltárására és felmutatására kell összpontosítania.

Vizsgálódásomat a két világháború közötti évekkel kezdve emlékeztetnem kell arra, hogy a tájainkon jelentkezett, forradalmas s a szocializmus vonzásába került baloldal a nagy válság idején (1929–1933), majd a depresszió szakaszában lépett színre. A társadalom-gazdasági meghatározókat a szellem, az értékek világában bekövetkezett tektonikus mozgások egészítették ki. A kapitalizmus életerejébe vetett bizalom megrendülésével szemben izmosodott az (utópikus) remény a tervgazdaságon alapuló kollektivizmus “daloló holnapjainak” a nem is oly távoli eljövetelében. Nőtt a Szovjetunióban zajló hatalmas kísérlet ázsiója, az októberi forradalom szellemi kisugárzása pedig Európa és Amerika számos tudományos és művészi kiválóságát hatókörébe vonta. A megvalósuló szocializmus soknemzetiségű birodalma a népek közötti barátság honának mutatkozott. Olyan erőként kapcsolódott be a nemzetközi politikai életbe, mint amely kész a békét s a kultúrát fenyegető, egyre agresszívebbé váló fasizmus útját állni. A nyugati demokráciák potenciális szövetségeseként, a kollektív biztonság bajnokaként szerepelt. Megemlítendő az is, hogy a versailles-i békerendszert nem ismerte el, mert imperialista, rablóbékének tartotta.

Ami a romániai kommunistákat illeti, pártjuk (a Komintern szekciója) nemzetiségi politikája – a Szovjetunió hatalmi érdekeihez is igazodva – a jelzett korszakban bizonyos átalakuláson ment keresztül. Az V. kongresszus (1931) határozatai már nem tekintik Romániát egyértelműen többnemzetiségű, sőt “imperialista” államnak, s az elszakadásig menő önrendelkezés régebben fennen hangoztatott jogát sem említik. Harcot hirdetnek viszont mindenfajta nacionalizmus ellen, s a fasizmusokkal való szembeszegülésre mozgósítanak. Elítélik a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminációt, s a teljes jogegyenlőség mellett törnek lándzsát. Az anyanyelv szabad használatát szorgalmazzák mind az oktatás összes szintjein, mind a közigazgatásban s az igazságszolgáltatásban. Úgynevezett “nemzeti–forradalmi” szervezetek létrehozását tartják szükségesnek. A kongresszusi tézisek az országban élő nemzetiségek s a román nép összefogását sürgetik.

A tagságában többnyire kisebbségieket felölelő, illegalitásba szorított és üldözött párt politikai súlya csekély volt, de ideológiai befolyása növekedett. Főként a válság sújtotta, kettős elnyomás alá került kisebbségek fiatalabb értelmiségi nemzedékei körében hódított. “A világesemények és a társadalomtudományokkal való foglalkozás erősen balra tolják a fiatalokat” – állapította meg Jancsó Elemér az erdélyi magyar nevelésügyet elemző könyvében, majd leszögezte: “1933 telén és tavaszán az erdélyi magyar ifjúsági életet a marxizmus dominálta különböző formáiban.”² Demeter János a közvetlen élmény hitelességével idézte fel önéletírásában az Antal Márk és Tihanyi Erzsébet vezette marxista szemináriumok korabeli tevékenységét, amely meghatározó szerepet játszott számos fiatal értelmiségi tudatvilágának alakításában.³

E folyamat kibontakozásában több tényező, több tendencia érvényesülését kísérhetjük nyomon. Külső hatások és belső eszmélések találkozását regisztálhatjuk, amikor az erdélyi magyar (főként fiatal) írástudók radikalizálódását vizsgáljuk.

Sokatmondó ebben a vonatkozásban az Erdélyi Fiatalok pályája. A főként egyetemi hallgatókból verbuválódott egyesület – a felvidéki Sarlóhoz és a magyarországi Bartha Miklós Társasághoz hasonlóan – Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond eszméitől ihletetten az erdélyi társadalmi valóság, elsősorban a falu feltárását tűzte zászlajára. Tagjai a szociológia, a szociográfia felé fordultak, és – nemzedéki ellentéteknek is hangot adva – a falu felemelését kívánták elősegíteni. Az erdélyi magyar baloldali írástudók elköteleződésének menetében fordulatot jelzett az Erdélyi Fiatalok által meghirdetett és gyakorolt népszolgálat. Mikó Imre a következőképpen fejezte ki ezt a letagadhatatlanul baloldali orientációt: “A magyar intellektuel ifjúság pedig mit tehet? Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”⁴

Akik a szociális s a nemzetiségi törekvések egybeötvözésében radikálisan tovább akartak lépni, kiváltak az Erdélyi Fiatalok közösségéből. Megalapították a Falvak Népe című hetilapot, hogy oldalain a falusi dolgozók követeléseit tolmácsolják s ezzel együtt az Országos Magyar Párton belül szervezkedő ellenzéknek is fórumot biztosítsanak.

Az Országos Magyar Párti Ellenzék elnevezésű baloldali tömörülés 1933-ban lépettt porondra, azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a párt belső megreformálása zátonyra futott. Jól látta Mikó Imre, hogy amikor “egy haladó tábor a konzervatív vezetőséggel összeütközésbe jutott, mindig az utóbbi került ki győztesen”.⁵ Demeter János önéletírásából tudomást szerezhetünk arról is, milyen bizalmatlansággal kezelték eleinte a szektarianizmustól nehezen szabaduló kommunista vezetők (pl. Marcel Pauker, akit később az NKVD pusztított el) a népi–nemzetiségi elköteleződésű mozgalmat, és mennyi bajt, hibát okoztak saját ultráik, akik az osztályszempontokat abszolutizálták.⁶

Az OMPE 1934 nyarán Marosvásárhelyen tartott értekezlete kimondta különálló, országos szervezetté való alakulását, Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) néven. Bányai László, a MADOSZ egyik “alapító atyja” így értékelte a fordulatot: “Ez volt az első nemzetiségi jellegű magyar szervezet, amely következetesen demokratikus politikát folytatott, s a magyar és román kizsákmányolt rétegek és pártjaik befolyásával szemben a munkásosztály és az egész dolgozó nép élcsapatát, a Kommunista pártot tekintette vezetőjének.”⁷ Ettől a megállapítástól eltérően, Demeter távolról sem volt meggyőződve e fejlemény szükségességéről, és kételyeit visszaemlékezéseiben sem rejtette véka alá.⁸

Az esemény mai felidézőjének azonban el kell ismernie, hogy a MADOSZ első programja, amely a román demokratikus erőkkel való szövetségben az általános demokratikus szabadságjogokért, s köztük elsősorban a nemzeti jogegyenlőségért való küzdelmet hirdette meg, olyan követeléseket tartalmazott (a magyar nyelv és kultúra szabadsága, a teljes magyar iskolahálózat, anyanyelvű közigazgatás és igazságszolgáltatás, az elbocsátott magyar tisztviselők, munkások és szakemberek azonnali visszavétele stb.), amelyek között nem egy – sajnos – ma sem vesztette el időszerűségét. E pozitívumhoz kell sorolnunk az Ekés Fronttal a Hunyad megyei Bácsi községben 1935 szeptemberében megkötött szövetséget, s ennek egyik meghatározó elemét Petru Groza szerepében, a vele megteremtett jó személyes kapcsolatokban találhatjuk meg. Ez a közeli nexus a későbbiek folyamán, 1944 után, a Magyar Népi Szövetség történetében is igen fontos funkcióhoz jutott.

A párt – Bányai által oly hangsúlyozott – vezetésének elfogadásáért, illetve nem egyszer bigott követéséért azonban nagy árat kellett fizetni. A MADOSZ nemzetiségi tömegszervezetként, mint amolyan, a magyar kisebbséget mozgósító “hajtószíj” a mindenkori pártpolitika függvényévé vált. Ennek a vargabetűihez kellett igazodnia. A romániai pártvezetés döntéseit, stratégiai vagy taktikai választásait azonban Moszkvában, a Komintern illetékes szerveiben alakították ki. A Komintern pedig – mondhatni – minden lényeges vonatkozásban a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit tartotta szem előtt. Ezeket az érdekeket végső fokon Sztálin értelmezte és fogalmazta meg.

Természetesen a MADOSZ kisebbségvédelmi egységre irányuló erőfeszítéseinek is kedvezett a Komintern VII. kongresszusán elfogadott (1935) népfrontpolitika. Ám a megkésetten végrehajtott fordulat következetlenségei, korlátai számos kudarcot idéztek elő. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyar Párt vezetőinél a MADOSZ egységre szólító felhívásai süket fülekre találtak. Elzárkózásukat, a – Mikó Imre jelezte – maradiság és kaszt-előítéletek mellett, alapvetően az a bizalmatlanság motiválta, amit a kommunista hátterű MADOSZ-szal szemben tápláltak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy éppen a népfrontpolitika alkalmazásának első éveiben szabadult el – sorozatos koncepciós perekkel, százezrek megsemmisítésével, a Gulag-szigetcsoport nyúlványainak meghosszabbításával – a tébolyult sztálini terror, s noha a dezinformált vagy struccpolitikát folytató baloldaliak mindezt a burzsoá propaganda találmányának minősítették, hitelük megcsappant. Sztálin árnyéka az erdélyi magyar baloldal jószándékú kezdeményezéseire, akcióira is rávetült.

Szerencsére, a sok gátló tényező ellenére, a népfront szelleme ösztönzően hatott azokra az antifasiszta beállítottságú magyar írástudókra és dolgozókra, akik számára az önazonosság megőrzése nem került ellentétbe az együttélésből fakadó, a románság, valamint a többi nemzetiség iránt tanúsított barátság érzésével. A demokratikus nmzetiségi egység eszméje egyre több elmét és szívet hódított meg. Végül is ez az áramlat áttörte a régi megmerevedett kereteket. Így valósult meg 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó is.

Ezekben az években teljesedett ki a Korunk szerkesztésében az az orientáció, amely a szellemi népfront jegyében a folyóirat legszámottevőbb teljesítményeként könyvelhető el. Ez a szerkesztéspolitika döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Gaál Gábor lapja az erdélyi (és nem csupán a transzilván) baloldal reprezentatív, magas színvonalú orgánumaként került be szűkebb és tágabb hazánk sajtó- és művelődéstörténetébe. Az újbarbarizmussal való szembefordulás tekintetében kimutatható bizonyos folytonosság a Dienes László szerkesztette Korunk és a Gaál Gábor névvel fémjelzett szemle között. Kétségtelen azonban, hogy a fasizmus kritikai taglalásában a harmincas évek második fele visz el a csúcspont felé. Ezt a fejlődést jól meghatározott koncepció táplálta, amelyről egyik Hatvany Lajos írt levelében Gaál Gábor így nyilatkozott: “A Korunk nem rigurózus és a Korunk nem szekta-lap. Csak annyiban szekta-lap, hogy nem enged hasábjaira senkit, aki bármilyen vonatkozásban, akár faji kérdésekben, akár szellempolitikai értelemben fasiszta. Minden antibarbár és demokrata megnyilatkozás a lapba tartozik.”⁹

E nyitás során jött létre az együttműködés a Korunk és a romániai magyar művelődés más, a nép felé tájékozódó, a hitleri terjeszkedéssel szemben bizonyos ellenállást tanúsító fórumaival és alkotóival. Az érintkezési felületek kialakulását nem csupán a Korunk új irányzata, hanem az a változás is lehetővé tette, amely az ún. erdélyi humánum képviselőinek a körében ment végbe. Félreérthetetlenül nyilvánult meg ez a metamorfózis abban, hogy például az Erdélyi Helikon vezércikkben üdvözölte a Vásárhelyi Találkozót, munkatársai közül Tamási Áron volt a Találkozó elnöke, Kacsó Sándort, Gagyi Lászlót és Szemlér Ferencet pedig az előadók között találtuk.

Mindezek a fejlemények igazolják Balogh Edgárt, aki – visszatekintve a Vásárhelyi Találkozóra – leszögezte: “A Vásárhelyi Találkozót fiatal erdélyi magyar írók kezdeményezték, s nem a meglevő politikai irányzatokat képviselte, hanem eredeti célkitűzéseivel ezek egyoldalúságait keresztezte.”¹⁰

Az erdélyi “cselekvő ifjúság” vásárhelyi diétája, ahol – sajnos – az Erdélyi Fiatalok nem voltak jelen, de a baloldal képviselői mellett, munkálataiban mind a Hitel, mind – a Magyar Párthoz közel álló – Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség munkatársai is részt vettek, jövőépítőnek bizonyult. A holnapok felé nyitott, amikor a románsággal való megbékélés s a dunai szövetség eszméje mellett tett hitet. Felvetette egy Magyar Szövetség gondolatát is, amivel mintegy megelőlegezte az 1944 után életre hívott Magyar Népi Szövetséget.

A bécsi döntés kettévágta Erdélyt, s míg Dél-Erdélyben az illegális MADOSZ politikáját alapvetően a román Hitler-ellenes erőkkel való együttműködés megteremtése határozta meg, a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben a Vásárhelyi Hitvalláshoz való ragaszkodás addig ismeretlen körülményekhez történő alkalmazkodást követelt. A visszacsatolás után a Korunk nem jelenhetett meg, ám az ún. Korunk-csoport nem maradt tétlen. Az aktív baloldalnak azonban súlyos csapásokat kellett elszenvednie, hiszen a DEF (a defenzív osztály) 1941-ben többszáz antifasiszta ellenállót tartóztatott le és csukatott börtönbe.

A háború vérzivataros éveiben, tömérdek kockázat és veszély közepette építették ki a MADOSZ Észak-Erdélyben maradt vezetői – a “korunkistákkal” együtt – azokat az új kapcsolatokat, amelyek végül közülük többeket is az 1943-as Szárszói Konferencia felé tereltek. A konferencia 50. évfordulóján egyetértően idéztem Borbándi Gyulát, aki egy Kolozsváron tartott előadásában a Vásárhelyi Találkozó és a Szárszói Konferencia közötti interferenciákat mutatta ki.¹¹

E korszak küzdelmeinek és megpróbáltatásainak első és mindmáig legtöbb tényt feltáró kutatója (még ha adatai ma már természetszerűen kiegészítésre, egyes ítéletei pedig átértékelésre szorulnak is), Csatári Dániel hírt adott Józsa Béláék, az akcióba lendülő Békepárt ama tervéről, hogy egy új Vásárhelyi Találkozót hívjanak össze.¹² Ebbe a folyamatba tartozik még Józsa Béla és Mikó Imre (abban az időben az Erdélyi Párt országgyűlési képviselője) levélváltása; a néhány hónappal később a csendőrnyomozók által meggyilkolt Józsa Béla akkor még “közös dolgaink” rendezésére, az erdélyi és dunavölgyi összefogásra szólította Mikót, aki nyitottnak mutatkozott.¹³

Az erdélyi romániai magyar baloldali írástudók 1944 utáni viszontagságos útját követve emlékeztetnem kell arra, hogy Jalta után ebben a térségben végső fokon a győzelmesen előretörő Szovjetunióé, a Vörös Hadseregé volt a döntő szó. Ne feledkezzünk meg a Churchill–Sztálin egyezségről (1944. október), amely százalékok szerint osztotta fel Kelet-Európát s a Balkánt. Delen és Molotov még korrigálta az arányokat, s így Románia és Magyarország szinte teljesen a szovjet befolyás zónájába került, márpedig a sztálini politika sem átallotta, hogy Erdély kérdésében a divide et impera taktikájával is éljen. Ismeretes, hogy a románokkal kötött fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye nyitva hagyta a végleges román–magyar határ kérdését, Bennett Kovrig pedig a magyar népi demokráciáról szóló könyvében arról ír, hogy volt idő, amikor a Szovjetunió egy független Erdély létrehozását fontolgatta.¹⁴ E bizonytalan helyzetben, ám a különböző lehetőségekkel számolva, az erdélyi magyar antifasiszták kapcsolatba léptek gróf Teleki Bélával és gróf Bethlen Béla kiürítési kormánybiztossal. Létrehozták a Tízes Bizottságot, majd – az egyházak bevonásával – azt az Erdélyi Magyar Tanácsot, amely Kolozsvár épségben maradásához hatékonyan járult hozzá.

Kolozsvár felszabadulása (1944. október 11.) után néhány nappal (október 16.) a MADOSZ országos értekezlete elhatározta, hogy a romániai magyarság átfogó szervezetévé fejleszti magát, és nevét Magyar Népi Szövetségre változtatja. Az észak-erdélyi baloldali értelmiségiek zömmel az új tömörüléshez csatlakoztak, amely a kommunista párt szövetségeseként kezdte meg sokirányú gazdasági, szociális, parlamenti, művelődési és oktatásügyi tevékenységét. Az égisze alatt szervezkedő magyar tömegek bíztak az új demokrácia ígéretében. Úgy tűnt, a “történelmi” (nemzeti parasztpárt és liberális) pártok nacionalista politikájával szemben, amely – csehszlovák mintára – a kollektív bűnben, a fasiszta–horthysta fertőzöttségben elítélt magyarság kitelepítését szorgalmazta, csak a baloldal szavatolhat létbiztonságot. A Maniu-gárdák vérengzéseitől ez a baloldal kínált oltalmat; a szovjet katonai hatóságok kiutasították a román közigazgatást, s az csak a Groza-kormány kinevezése után térhetett vissza. Néhány hónapig a román és magyar demokratikus erők – valaminő autonómiát működtetve – optimizmusra jogosító állapotokat teremtettek.

Tényleg úgy látszott, hogy nincs más alternatíva, s ezt támasztotta alá a Groza-kormány kezdeti nemzetiségi politikája. Az egyenjogúság a megvalósulás stádiumába lépett, kiépült a magyar kulturális intézmények átfogó hálózata. A miniszterelnök többször is a román–magyar barátság, a két ország közeledése és együttműködése, a vámunió, a határok spiritualizálása mellett kötelezte el magát. A még 1944-ben létrehozott kisebbségi–nemzetiségi minisztérium hatályon kívül helyezte az összes diszkriminatív intézkedést, elfogadták a Nemzetségi Statútumot. Külön törvény rendelte el 1945-ben, hogy a “kisebbség” terminusát a “nemzetiség” fogalmával cseréljék fel. A jogi–politikai fogalmak változása a kollektív tudatban végbement módosulásokat fejezte ki, s ugyanakkor ösztökélte is ezeket a változásokat. “A ‘kisebbség’ szóval – fejtegette Bányai László – annak idején egy elnyomatásban sínylődő nemzettöredék helyzetét igyekeztünk kifejezni. Tehát nemcsak szám szerinti, hanem jog szerinti kisebbséget is. Hogyha pedig más oldalról hallottuk elhangzani, nem egyszer lealázó szándékot éreztünk kicsengeni e szó mögött. Ezzel szemben a ‘nemzetiség’ szóval a demokrata kormány uralomra jutása óta mindinkább a jogegyenlőséget megvalósító népi demokratikus rendszerben élő népcsoportot jelöljük.”¹⁵

Kialakulóban volt a demokratizálódónak mutatkozó Romániában honra találni remélő magyarság új értelmű nemzetiségi tudata, amely – baloldali inspirációra – a mindkét oldali nacionalizmus elleni harcban izmosodott. Ebben a viaskodásban nőtt autentikus vezetővé az MNSZ elnöke, Kurkó Gyárfás. Számára “a nemzetiségi sors állandó küzdelmet” jelentett, az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása pedig “nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése” volt. Az erdélyi szellemre hivatkozva jelentette ki, hogy Erdély kérdését nem lehet kitelepítéssel vagy szétdarabolással megoldani, s ugyanennek a szellemnek a nevében tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kiűzése ellen. Kurkót – többek között – fejlett valóságérzék, politikai józanság jellemezte, s e tulajdonságait az állhatatosság egészítette ki. Ez mondatta ki vele: “a történelem adta új keretek között is magyarok vagyunk, és magyarok maradunk”.¹⁶

Nem csoda, ha ilyen fejlemények alapján, ilyen légkörben a baloldali írástudók úgy érezték, hogy jó úton haladnak, s a fejlődés elégtétellel töltötte el őket. A tartósnak tetsző vívmányokban saját erőfeszítések, küszködéseik és áldozataik eredményeit vélték elismerni. “Ez volt hát a romániai magyaroknak, kiváltképpen pedig gondolkodóiknak, írástudóiknak ama kollektív egzisztenciális élménye – írja a “korunkológus” Tóth Sándor –, amely politikai tájékozódásukat olyan sokáig meghatározta. Ennek hatása alatt történt meg az, hogy amikor beleütköztek igényeiket vagy ízlésüket zavaró jelenségekbe (a készülő totális diktatúra kezdeti tüneteibe), hajlamosak voltak azokat rendhagyó atavisztikus jelenségeknek, vagy ügyetlenségeknek, esetleg kényelmetlen, de pillanatnyilag elkerülhetetlen átmeneti korlátozásoknak, netán utólag könnyen kiheverhető ‘gyermekbetegségnek’ tekinteni.”¹⁷

A vakhit buzgalmában, az önámítás késztetéseire sokmindent elfogadtunk és támogattunk, aminek rejtett célzatosságát nem láttuk át (nem akartuk átlátni) és káros, nem egyszer fatális következményei előtt behúnytuk a szemeinket. Hagytuk, hogy – Czeslav Milosz metafórájával élve – értelmünket rabul ejtsék. Pontosabban: a rabul ejtőknek még készséggel segítettünk.

Csak a tudtomon kívül “letartóztatott” tudatom, amelyet ráadásul a bénító pártdrill is kordában tartott, küldethette velem nyomdába, később pedig kommentáltatta Luca László Romániai magyarság útja című cikkét (Igazság, 1947. május 22.), amely – derűlátásunkat, a pártpolitikába vetett bizalmunkat megingatva – baljós fejleményeket indukált és igazolt. Több évtizeddel a cikk megjelenése után Benkő Samu a következőképpen idézi fel az akkori eseményeket: “Osztályharcos lepelben és marxistának feltüntetett tételek hangoztatásával 1947 tavaszán elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének és benne a tudományok műhelyeinek a felszámolása, illetőleg a magyarság onnan való kiszorítása. Hosszú következetes – a húzd meg ereszd meg elvét szívósan alkalmazó – politikai folyamat vette kezdetét Vasile Luca a Romániai magyarság útja című cikkének megjelenésével. A Román Kommunista Párt központi bizottságának titkára ebben az újságcikkben harcot hirdetett ‘az elvtelen magyar egység’ ellen.”¹⁸

Az elvtelennek nyilvánított egység felszámolása, a “szüntelenül éleződő osztályharc” nagyobb dicsőségére, nyilvánvalóan véget vetett az 1944 után új életre galvanizált nemzetiségi népfront-törekvéseknek. A szektarianizmus és a dogmatizmus orgiákat ült, s a rajtoló pártállami nacionalizmus, amely új érvényesülési lehetőségeket biztosított a hagyományos, román államnemzet kizárólagosságnak, immár az új rendszer legitimációját kínálta a rövidebb és hosszabb távon kibontakozó üzelmek számára. Nekünk, akik értetlenséggel, némi fenntartásokkal – de a Tóth Sándor felidézte beállítódottsággal – viszonyultunk az “új vonalhoz”, sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy a több tekintetben alapvetően megváltozott kurzusba kerültünk. Ez nem valaminő romániai nóvum volt, hanem az egész szovjet tömböt jellemezte. “Elméleti” megalapozását az a sztálini tétel nyújtotta, hogy a népi demokráciák már a proletárdiktatúra funkcióit töltik be. A legfőbb kinyilatkoztatás a közép–kelet-európai kommunista vezetőket azonnali fordulatra, alkalmazkodásra késztette. Az új szakaszban túlhaladottnak nyilvánítottak minden – népfrontra csak emlékeztető – együttműködést, minden olyan szellemi–kulturális képződményt, orientációt, amely még magán viselte a minimális világnézeti türelmesség, a sokféleség jegyeit. A népi demokrácia útján mutatkozó távlatok immár nem egy hosszú fejlődés utáni, hanem azonnali feladatként jelezték a “szocializmus építését”. Nyilvánvaló, hogy az uniformizálás megnyílt korszakában nem sok hely maradt a nemzeti–nemzetiségi sajátosságok, az autentikus hagyományok számára. A “nemzeti forma és a szocialista tartalom” kapcsolatában az előbbi valaminő díszítő elemmé fokozódott le. A pártállam a beolvasztás – történelmileg ismeretlen hatékonyságú – társadalompolitikai berendezkedésnek bizonyult.

Ilyen körülmények között számos megpróbáltatás, nem kevés veszély várt az 1945-ben létesített Bolyai Egyetemre is. Az intézmény Petru Grozának és kormányának köszönhetően, ám csak az erdélyi magyar társadalom hatékony segítésével kezdhette meg tevékenységét. A nagy közösségi szolidarizálást ama körülmény váltotta ki, hogy a magyarság az egyetemben egyenjogúságának, bizonyos mértékig autonóm fejlődésének és jövőjének biztosítékát látta. Az egyetem az ismét kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság fennmaradásának jelképévé vált.

Működését és szimbolikus szerepét a Luca-cikkel kezdetét vett folyamatban sok károsodás érte. A falai között zajló oktatás és tudományos kutatás színvonala csökkent, s voltak pillanatok, amikor Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök (aki nagy támasza volt az egyetemnek) szkepszise látszott igazolódni. ő ugyanis még az egyetemszevezés idején a következő szavakat intézte Csőgör Lajos rektorhoz: “Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”¹⁹

Azt hiszem, nem is annyira az észak-erdélyi élmények, mint a Raymond Aron-féle “értelmiségi ópium” zavarta meg látásunkat. Nem tanultunk a harmincas évek Szovjetuniójában megrendezett koncepciós perekből sem. Ezért bénító csapásként ért minket, hogy – a Rajk-ügy továbbgyűrűzéseként – letartóztatták az egyetem több szervezőjét és tanárát (Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Jordáky Lajos, Venczel Józsefet, Nagy Gézát). Ugyan ez a sors várt az MNSZ elnökére, Kurkó Gyárfásra, Méliusz Józsefre, Márton Áronra és számos magyar közéleti személyiségre. A sztálinizmus és a román nacionalizmus szörnyszövetsége akadálytalanul garázdálkodott, s még magyar segítői is akadtak. Ezek – az ideológiai hamis tudat, a félelem áldozataiként is – működtették az eszmetársaikat felörlő malmot, hogy később gyakran maguk is az örlőkövek közé kerüljenek. Gaál Gábor, az erdélyi magyar baloldal legtekintélyesebb képviselője, a Korunk legendás szerkesztője, az 1946-ban indult Utunk alapítója ellen féktelen hajszát indítottak, majd kizárták a pártból. Ebbe belepusztult. Titkosított eljárással fosztották meg tagkönyvétől a proletárok sorából reprezentatív íróvá emelkedett Nagy Istvánt is. A megosztott, de főként megfélemlített magyar írástudók bénultan, magatehetetlenül élték meg – a nacionalizmussal elegyes – terror tobzódását, ami végül is, 1953-ban, a szélsőbalos mamelukok kezére jutott Magyar Népi Szövetség megszüntetéséhez is elvezetett.²⁰ Ezeket a veszteségeket, vereségeket – nyilván – nem kompenzálhatta a Magyar Autonóm Tartomány létesítése (1952–1968), hisz autonóm jellege pusztán formai volt.

Ami a Bolyai Egyetem további sorsát illeti, az 1959-es kényszeregyesítés után, 1960-ban a legfelsőbb pártvezetés “ügyeletes” magyar tagja, Mogyorós Sándor kijelentette, hogy “az 1945-ben alapított önálló magyar egyetem létesítése politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”.

A “hiba” következtében létrejött intézmény 15 évig működött, másfél évtizedes léte folyamán több szakaszon ment át; megismerte a hullámvölgyek és emelkedések egymásutániságát. Vezetői (1952–1957 között én is) sokféle, jó és rossz kompromisszumot kötöttek, számos hibát követtek el. Közben szakemberek nemzedékeit bocsátották útjukra. Tanárai, kutatói – a humboldti modell szerint is – reménykeltően kezdték összekapcsolni az oktatást a tudományos búvárkodással. Az intézmény – fogyatékosságaival és érdemeivel – a baloldali szellemiség otthona volt. A zárómérleg megvonásánál alapvető szempontként azt kellene – véleményem szerint – figyelembe venni, hogy végzettei a közelmúltig a romániai magyar művelődés, s így az önazonosság megőrzését számottevően segítették elő.

A XX. kongresszus katartikus hatása, majd a Petőfi Kör, s általában a magyarországi írók – hozzánk is átsugárzó – kritikai tevékenysége az erdélyi magyar értelmiségi baloldal berkeiben is erjedést váltottak ki. A sztálinizmus s a Rákosi-rendszer bűneinek leleplezése a román irodalmi közéletben is fokozódó elégedetlenségre bátorította, ösztökélte azokat, akik – a dogmatizmussal szembefordulva – a nemzetiségi kérdés “végleges és tökéletes megoldását”, az akkori hivatalos álláspontot megkérdőjelezték. Erősödtek a hangok, amelyek Gaál Gábor rehabilitálását s a Korunk újraindítását sürgették. A Bolyai Egyetem diákjai és tanárai (köztük a börtönből szabadult s az egyetemre visszakerült írástudók) az egyetem demokratizálását, a magyar művelődés hagyományainak tárgyilagos újraértékelését szorgalmazták. Ilyetténképp mifelénk a reformszocializmus s a “marxista reneszánsz” eszmei–erkölcsi következményei együtt érvényesültek a több éves Csipkerózsika-álmukból ébredező nemzetiségi törekvésekkel. Az anyanyelvű művelődés s az önazonosság védelmére létrejött a – gramsci-i értelemben vett – szerves és tradicionális értelmiség szövetsége. Ez a közös front a romániai sztálinizmus, illetve neosztálinizmus és a nemzetiségek beolvasztását célzó pártállami nacionalizmus ellen irányult. Az 1957-ben újra megjelent Korunk – bizonytalan tapogatózások, nekibuzdulások, visszaesések, engedmények során és váltakozó hullámokban elszenvedett támadások, retorziók közepette – e front műhelyévé, szócsövévé fejlődött. A baloldal eszmei megújhodását “a sajátosság méltóságának” a képviseletével ötvöző funkciója a hetvenes években teljesedett ki.

Ebben a szakaszban – Ceauºescu-féle “mini-kultúrforradalommal” dacolva – kialakult az állami kisebbségi kultúrintézményeknek az az arcvonala, amelynek ideig-óráig sikerült a homogenizálás gőzhengerét feltartóztatnia. A Hét című hetilappal s a Kriterion Könyvkiadóval véd- és dacszövetségben, az Utunk című irodalmi hetilap s az Igaz Szó című irodalmi haviszemle gyakran érezhető támogatásával, a Korunk az önismeret ösztönzője lett. Ez a törekvés nem csupán a valóság kendőzetlen feltárását, hanem a régi hittételek, a beidegződött hivatalos sémák lebontását is igényelte. Nagy segítséget jelentett számunkra a két világháború közötti “kisebbségi ideológia”, a transzilvanizmus, a népi elkötelezettségű falukutatás, a kisebbségi etika elfogulatlan elemzése, e tradíció újraértékelése. Ezeknek az erőfeszítéseknek a menetében – a magam önrevízióját is követve – a több irányú párbeszédet kezdeményeztem.

A romániai magyar kulturális intézmények (lapok, folyóiratok, színházak, kultúrotthonok stb.) a totalitárius pártállami gépezet részei voltak. A végletes központosítás jegyében működő rendszer keretei között azonban rendszerint maradt még tér és lehetőség arra, hogy a magunk céljait is kövessük. Mindennek természetesen ára volt. A császár megkövetelte a magáét, mi pedig – legtöbbször fogcsikorgatva – fizettünk. Nem egyszer ráfizettünk.

“Egy-egy (kisebbségi) intézmény – írja Tóth Sándor – a diktatúrában mindig egyenlőtlen partnerek ‘együttműködésének’ terepe. Az intézményt a munkatársak közössége működteti: tartalommal ők töltik fel, a teljesítmény az ő teljesítményük. Ám a gazda a hatalom. (…) E függelmi viszonyból következik, hogy még ha a munkatársi közösséget az ellenzékiség konszenzusa köti is össze a hatalommal szemben, az intézmény akkor sem válhat – legalábbis a diktatúra konszolidált viszonyai között – ellenzék és hatalom látványos konfrontációjának színhelyévé.”²¹

Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Konrád György és Szelényi Iván – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvükben (1978) kifejtett – tétele, amely szerint az apparatcsikok kezdik fokozatosan megosztani hatalmukat az értelmiséggel, s a nómenklatúra diktatúrája lassan átadja helyét az “értelmiség osztályhatalmának”, Erdélyben nem érvényes.²² (Később Szelényi felülvizsgálta a közös következtetéseket, és kénytelen volt megállapítani, hogy a könyv prognózisai nem igazolódtak. A nómenklatúrák hatalmi gépezete a legtöbb országban konokul ellenállt. A reformkísérletek elbuktak, s velük együtt azok az értelmiségiek is kudarcot vallottak, akiknek hatalmát a könyv részben megállapította, részben pedig megvalósulni látta.)

Romániában nem csupán a reformtörekvések voltak igen gyengék, valójában nem is “léptek fel”, hanem a pártbürokrácia sem mutatott semmilyen kompromisszumkészéget. A Ceauºescu-féle vezetés – egy átmenti, taktikai jellegű enyhülés után, amely a magyarságnak tett engedményekkel is járt – zsarnokuralommá fajult. A dühödt értelmiségellenesség a jellegzetes vonásai közé tartozott. Ami viszont a romániai magyar értelmiséget illeti, noha több tagja egy ideig a hatalmi elithez tartozott, a párt- és állampolitikában eluralkodó nacionalizmus folytán, onnan többnyire kiszorult. (Persze, mindig maradtak az apparátusban ún. “ügyeletes” magyarok.) Azok a magyar intellektuelek, akik – egy ideig magukat is áltatva – engedtek a hatalom csábításának és kisebb-nagyobb megalkuvásokba mentek bele, ráébredhettek, hogy illúziók foglyává, túszokká váltak.

A kiábrándultak s azok, akiknek tudata már korábban kiszabadult a fogságból, illetve nem is esett rabul, keresték a kapcsolatot a gyenge, de mégiscsak létező román disszidenciával. Keresték és kialakították a párbeszédet a fiatal, kritikus és másként-gondolkozó nemzedékekkel. Később, többen közülük, a romániai magyar szamizdat-kiadványok szerkesztőit támogatták. ők ama kategóriába sorolhatók be, amelyet Mihai Botez, román disszidens “kritikai értelmiségnek” nevezett.²³

Ezt a réteget, függetlenül arról, hogy román vagy magyar, a szekuritate állandóan megfigyelés alatt tartotta, üldözte. Az 1989-es fordulat után napvilágra került titkosszolgálati jelentésekből kiderült: tagjainak telefonbeszélgetéseit lehallgatták, lépéseikről, találkozásaikról, megnyilvánulásaikról besúgók serege tudósított. A magyar kritikai értelmiség berkeiből belbiztonsági górcső alá került: Bodor Pál, Bálint Tibor, Domokos Géza, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Veress Zoltán, Gálfalvi Zsolt. Egy rólam 1977 novemberében készült jellemzésből megtudhattam, hogy – többek között – rágalmazom a párt s az állam politikáját, és azt állítom, hogy a magyarság kényszer-románosítás áldozatává vált. A Korunk szerkesztése során több “nem megfelelő” írást próbáltam közölni, de ebben az illetékes szervek megakadályoztak.²⁴

A romániai magyar kritikai értelmiség tudatvilágának és magatartásának alakulását a Kádár-rendszerrel való kapcsolatai is meghatározták. Ezek a kapcsolatok sokáig nem léteztek. Kádárék tartották magukat a “testvéri szocialista országok belügyeibe való be nem avatkozás” politikájához, s a kisebbségi magyarság sorsának jórafordulását a proletár nemzetköziség kiteljesedésétől várták. Ezt a “semleges” viszonyulást törte át a Magyar Írószövetség 1968-as állásfoglalása, amely – a felelősség jegyében – a határon túli magyar irodalmakkal való törődést szorgalmazta. Megfogalmazást nyert a “kettős kötődés” elve/igénye, s e principium szerint a kisebbségi magyar irodalmak, művelődések részben annak az országnak a kultúrájához kötődnek, amelyben élnek és fejlődnek, részben azonban az anyanemzet irodalmához kapcsolódnak.

A román pártvezetés, személyesen Ceauºescu ádáz kampányt indított a “belügyeibe történt beavatkozás” ellen, s arra kényszerített több magyar írástudót, hogy utasítsák vissza a Magyar Írószövetség kezdeményezését. A romániai magyar irodalom 1970–1990 közötti állapotát megvitató debreceni tanácskozáson Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, aki maga is kénytelen volt egy ilyen nyilatkozatot aláírni, a következőképpen idézte fel ezt a múltbeli fejleményt: “Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. (…) Tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kellett nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterium igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nem egyszer örömét idézem fel – számomra megérte.”²⁵

E “szabadító kockázatvállalásban” – a későbbiek során – nagy segítséget nyújtott az MSZMP politikájában bekövetkezett fordulat. Az Illyés Gyula, Csoóri Sándor és barátaik köréből kiinduló következetes ösztönzések, bírálatok hatására is, a nyolcvanas évek közepétől kezdődően fokozódott a határokon kívül rekedt magyarok támogatása. Fontos szerepet játszott ebben Pozsgai Imre, a Magyar Nemzet 1988. február 13-i számában megjelent nagy cikk²⁶ pedig határkövet jelentett a folyamatban. A cikk szerzői, az MSZMP KB akkori külügyi osztályának helyettes vezetői, abból a tételből kiindulva fejtették ki nézeteiket, hogy az utódállamokban élő magyar kisebbségek a magyar nemzet szerves részét alkotják. Egy 1988. április 29-én Szűrös Mátyáshoz intézett levélben “történelmi horderejű deklarációnak” minősítettem ezt a kijelentést, és – többek között – egy átfogó távlati koncepció, valamint az időszerű gyakorlati feladatokat kijelölő terv kidolgozását sürgettem.

Mindezekre már nem igen jutott idő, s miközben a Magyarországra való menekülés (főként értelmiségi miliőből) tömegméreteket öltött, bekövetkezett az 1989-es romániai fordulat, a Ceauºescu-rendszer összeomlása. A gyűlöletes s egyben nevetséges “dinasztikus szocializmus” bukása – az egész államszocialista kísérlet kudarcának részeként – igazán nem kedvezett a baloldali értékekhez való ragaszkodásnak. Azok az erdélyi magyar értelmiségiek, akik úgy érezték, hogy továbbra is “baloldalt dobog a szívük”, nehéz helyzetbe kerültek. Ellehetetlenültek, marginalizálódtak. A folyamatot a – nyilván – Magyarországról érkező és 1990 után nálunk is tért hódító jobboldali kurzus mélyítette el. Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke, memoárjában ír arról, hogy még Antall József fejtette ki neki a jobbközép politizálás előnyeit, s “az MDF erdélyi hívei követtek el mindent, hogy az Antall-koncepció dominánssá váljon az RMDSZ-ben”.²⁷ Az erőviszonyok ilyeténvaló alakulásába az a körülmény is belejátszott, hogy az RMDSZ-en belül jelentkező szociáldemokrata platformnak – más tényezők folytán is – nem sikerült vonzóvá válnia. Sajnálatos s egyben sokat mondó, hogy Domokos elismeri: a platform befogadásának elhúzódásában ő is ludasnak érzi magát.

Mindez nem segített. Az RMDSZ első kongresszusán (1990. április 21.) már fellépett s egyre inkább hangadóvá vált az az irányzat, amelynek legfőbb gondja az volt, hogy a szövetség ne váljék “újkommunista stílusú szervezetté”, a “reformkommunistának” tituláltak pedig gyorsan persona non graták lettek. Ugyanez a tendencia a szellemi életben is érvényesült. Hitelesen fejezi ki ezt a menetet Gaál Gábor életművének elutasítása. Születésének századik évfordulóján (1991) – Gaál Gábor utóéleteit értelmezve – meg kellett állapítanom, hogy a nyolcvanas években már jogosan nyilvánosságot kapott kritikai vélemények az 1989-es fordulat után valaminő nihilista tagadásba csaptak át. Hiába írtam le, hogy a tabula rasák egy kisebbségi művelődés szempontjából megengedhetetlen fényűzésnek tekintendők,²⁸ a Gaál Gábor elleni támadások azóta is folytatódnak. Igényesebb intellektuális szinten és alpári inszinuálások kíséretében továbbra is nyomdafestékhez jutnak. Gaál Gábort bűnbakként kezelik, s ez jellemző.

A negatív tényezők számbavételénél azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a (közép)baloldalinak titulált Iliescu-féle kormányzás, amely azonban szélsőjobboldali pártokkal való koalícióba kényszerült, rendkívül taszítóan hatott. Ez a fajta “baloldaliság” ugyanis magyarellenességgel érintkezett. Ilyen körülmények között, az átmeneti “dicsőség” szakaszából a “nyomorúság” új bugyraiba kerülve, az erdélyi magyar baloldali írástudókra mindenekelőtt az önrevízió várt. A felelősségvállalás vált sürgetővé. Ha a hatvanas–hetvenes években megjelent önéletírások szerzői (Balog Edgár, Bányai László, Demeter János, Nagy István, Kovács István, Veress Pál, Zimán József) csak ritkán éltek a mozgalom mélyrétegeit, elvi tévedéseit, sőt bűneit is feltáró önreflexió kínálta lehetőségekkel (amit a cenzúra egyébként megakadályozott volna), a rendszerváltás szabadabb légkörében a kategorikus imperatívuszként is felfogható önvizsgálat már néhány könyvben kifejezést nyert.

Tompa István arra – a könyve címében is jelzett – kínzó kérdésre kereste a választ, hogy miként térítették/torzították el ifjú kora óta vallott eszményeit, s mi volt az ő személyes része ebben a folyamatban.²⁹ Confessiója – többek között – meggyőző bizonyítéka annak, hogy a konformizmus, mégha “elkötelezettségből,” “fegyelemből” fakad is, hosszabb távon személyiségsorvasztóvá válik. Domokos Géza – már említett – visszaemlékezése a közelmúlt eseményeit, az RMDSZ berkeiben és körülötte zajló fejleményeket, konfliktusokat idézi fel, mégpedig az önvizsgálat szellemében. Könyve dokumentumértékű a baloldali írástudók újabb metamorfózisainak és megpróbáltatásainak szempontjából. Az én számvetésem³⁰ a Korunk szerkesztésében eltöltött 27 évet öleli fel. Az önbírálat kényszerét követve, nem annyira személyes mozzanatokat elevenítek fel, mint inkább a magam és munkatársaim eszmei emancipációját próbálom nyomon követni. Ezek az önelemzések, s amelyek még remélhetően napvilágot fognak látni, talán alátámasztják Pomogáts Bélának – már idézett cikkében kifejtett – véleményét. Pomogáts azokról szólt, akik kedvezőtlen körülmények között vállalták is “a tevékenységet és a felelősséget, mondjuk ki most már egyértelműen: magára maradt népük szolgálatát. (…) Úgy gondolom, stratégiájukat, ennek a stratégiának a fő vonalát ma sem kérdőjelezhetjük meg, ez a stratégia ugyanis az erdélyi magyarság túlélésére és megmaradására irányult, s az erdélyi magyar értelmiség vezető képviselői ennek a túlélésnek az érdekében vállalták az önkorlátozást, az engedményeket, a kompromisszumokat, s természetesen nem mérték fel, talán nem is mérhették fel mindig teljes biztonsággal azt, hogy milyen engedmények adhatók, milyen kompromisszumok köthetők. Nyilvánvalóan továbbra is mérlegelni kell ennek az értelmiségi vezető rétegnek a tevékenységét, sőt egyes képviselőinek magatartását, sőt az egyes döntések következtében létrejött felelősséget.”

A felelősség megállapítása s annak vállalása termékenyítően kiegészítheti egymást. Akiknek az utóbbi vált elodázhatatlan feladatává, minden szépítés és mentegetőzés nélkül kell a múlttal szembesülniük. A visszatekintő bírálat jegyében elemezzék választásaikat és a következményeket. Minden lehetséges alternatívát számba véve (az elszalasztottakat is) vonják le tanulságokat. Az ilyen fajta mély önrevízió nem csupán a múltért, hanem a jövőért való felelősség vállalását is jelenti.

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Írástudók hűsége. Kelet-Nyugat, 1990. február 1.

² Dr Jancsó Elemér: Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében. Budapest, 1935. 82–83.

³ Demeter János: Századunk sodrában. Bukarest, 1975. 160–163.

⁴ Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Cluj–Kolozsvár, 1932. 134.

⁵ Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941. 68.

⁶ Demeter János: i. m. 207.

⁷ Bámyai László: Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról. Bukarest. 1949. 46.

⁸ Demeter János: i. m. 213.

⁹ Gaál Gábor: Levelek, 1921–1945. Bukarest, 1975. 397.

¹⁰ Balogh Edgár: Vásárhelyi örökség. Látó, 1993. 10.

¹¹ Gáll Ernő: A Vásárhelyi Találkozótól a Szárszói Konferenciáig. Forrás, 1993. 12.

¹² Csatári Dániel: Forgószélben. Budapest, 1969. 288., 312–313., 306–307.

¹³ Mikó Imre: Levélváltás Józsa Bélával. In: Akik előttem jártak. Bukarest, 1963. 138–155.

¹⁴ Idézve Yehuda Lahav: A szovjet Erdély-politika (1944–1946) Múltunk, 1989. 5–10.; Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a II. világháború alatt. Múltunk, 1944. 1–2.

¹⁵ Bányai László: Hosszú mezsgye. Bukarest, 1974. 178.

¹⁶ Kurkó Gyárfás emlékére. Budapest, 1987. 64., 75., 81–82., 145.

¹⁷ Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Budapest 1997. 37.

¹⁸ Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. In Újrakezdések. Csíkszereda, 1996. 206.

¹⁹ Csőgör Lajos előszava a Kolozsvári magyar egyetem 1945-ben c. kötethez. Budapest, 1990. 13.

²⁰ Csákány Béla: A két Magyar Népi Szövetség. Korunk, 1995. 7.

²¹ Tóth Sándor: i. m. 78.

²² Gáll Ernő: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs. Tiszatáj, 1991. 11.

²³ Mihai Botoz: Intelectualii din Europa de est. Bucarest, 1993. 78.

²⁴ Cartea Albá a Securitátii. Bucarest, 1996. 122.

²⁵ Látó, 1991. 3.

²⁶ Szokai Imre–Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 13.

²⁷ Domokos Géza: Esély. I. k. Csíkszereda, 1996. 115.

²⁸ Gáll Ernő: Gaál Gábor utóéletei. Népszabadság, 1991. március 8.

²⁹ Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995.

³⁰ Gáll Ernő: Számvetés. Kolozsvár, 1995.