„Most már tudom, mi az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igaz­ságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jö­vőhöz beszélni, bármilyen gúnyo­san szól is közbe a jelen. Vállalni – szükség esetén – a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást” Bálint György (1937)

„Marxism 90”

Nem tévedés sem a dátum, sem a helyszín: „Marxism 90. Socialism into the 90s” címmel, 1990. július 6-13-ig, London köz­pontjában, a tudományegyetem (ULU) és a Neveléstudományi Intézet épületében nagyszabású nemzetközi kongresszust tar­tottak. A több tucat kurzus keretében 250 előadást, vitát és fó­rumot rendeztek a legkülönbözőbb klasszikus marxista és modern témákból, történelmi, elmélettörténeti, ökonómiai, filo­zófiai, politikai és művészeti kérdésekről, a poszt-strukturaliz­mustól a pénzügyi válságok problémáján keresztül az 1956-os magyar forradalomig.

Az eset természetesen nem jellemző, de mindenképpen fi­gyelemre méltó. A marxizmust története során annyiszor temet­ték el „végérvényesen”, annyiszor cáfolták meg olyan szerzők, akiknek már a nevére sem emlékszik senki, hogy talán mai el-parentálását sem kell véglegesnek tekintenünk.

Azok ugyanis, akik ma kongatják felette a lélekharangot, egy sajátos quid pro quo áldozatai. A sztálinisták sohasem hitték volna el, hogy antimarxista ellenfeleik lesznek a legbuzgóbb terjesztői annak, amit híveikkel sem tudtak maradéktalanul elfo­gadtatni. Nevezetesen, hogy a Szovjetunióban és a befolyási övezetébe tartozó országokban kialakult társadalmi-politikai rendszerek a szó marxi értelmében szocialisták voltak. Néhány évvel ezelőtt még kötelezni kellett a kommunistákat arra, hogy fenntartás nélkül tegyenek hitet a „létező szocializmus” mint a marxizmus egyedül üdvözítő megvalósítása mellett. Ma pedig a marxizmus régi ellenfelei és az egykori hitbuzgó szeminaristák­ból és tanáraikból lett újbátor kritikusai együtt visszhangozzák, hogy a most összeomlott rendszerek – melyeket éppen Marx­nak és Engelsnek a korabeli hasonló elképzelések ellen irá­nyuló megjegyzései nyomán államszocializmusnak hívnak¹ – a marxizmust is maguk alá temették, bebizonyították anakroniz­musát, inadekvátságát a mai korproblémák számára stb., hi­szen, úgymond, a bukott rendszerek ű marxizmust ültették át a gyakorlatba. A sztálinistáknak tehát meglehet az az elégtéte­lük, hogy bukásukkal elérték azt, aminek elfogadtatásához a korlátlan hatalmuk is kevés volt.

Az államszocialista rendszerek kártyavárszerű összeom­lása vitathatatlanná tette, hogy ezt a rendszert az emberek többsége nem tekintette magáénak, valóban „idegen erő meg­valósulását”, nem pedig a saját akaratukat, értelmüket, erőfe­szítésüket tudták benne, így ezekben az országokban nemcsak a gazdasági fejlettség, hanem a politikai-hatalmi és tulajdon-vi­szonyok vonatkozásában sem volt szocializmus a marxi ér­telemben. A kapitalizmust világtörténelmileg meghaladó tár­sadalom alapelvét ugyanis A tőke „minden egyén teljes és sza­bad fejlődésében” jelölte meg.² Hogy valójában mit jelent mar­xistának lenni, és van-e ennek korunkban relevanciája, az csak akkor dönthető el, ha kibontjuk ennek az alapelvnek az impli­kációit.

Társadalmi fejlődésünknek ma – s ebben talán a kifejezet­ten reakciós, múltba vagy régmúltba merevedett irányzatokon kívül minden elgondolás találkozik – legáltalánosabban szólva a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása a kulcskérdése. A marxizmus elleni kritikák végső soron arra a meggyőződésre vezethetők vissza, hogy e kettős követelmény megvalósításának egyikéhez sem tud koncepciót adni. Ha egyáltalán elismerik, hogy Marx valamiféle értelemben a mo­dernizáció és/vagy a demokrácia híve volt, rögtön hozzáteszik; vonatkozó felfogása oly mértékben elavult, tizenkilencedik szá­zadi, hogy teljesen alkalmatlan a mai korproblémák megértése és megoldása számára. S itt nem az időbeli távolságról van szó, hiszen ugyanezek a kritikusok nemegyszer Marx előtti gondolkodókra, sőt a keresztény értékekre hivatkoznak a mo­dernizáció és a demokrácia problémáinak általuk adott értelme­zésében. Vagyis elmarasztaló véleményük akkor is a marxi elmélet tartalma ellen irányul, akkor is ennek alapeszméire, szellemiségére gondolnak, amikor „múltszázadiságát” emlege­tik. Vizsgáljuk meg tehát az elöljáróban említett kulcskérdés: a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása szempontjából a marxi elmélet hozadé­kát, illetve ennek használhatóságát korunk számára.

Modernizáció és marxizmus

Ha a technológia oldaláról tekintjük a poszt­indusztrialista társadal­makat, a mikro­elektronika, a bio­technológia, illet­ve a termelés minden szintjé­nek és szerep­lőjének egy to­tális információ­rendszerbe integ­rálódása tűnik a szemünkbe. Az ezáltal meghatá­rozott modernizá­ció azonban sok­kal mélyrehatóbb változás hordozója, mint amikor az úgyneve­zett második ipari forradalomban az elektromosság és az olaj váltotta fel a gőzgép korszakát, a szén- és vastermelés hege­móniáját. A most kibontakozó modernizáció ugyanis nemcsak a hagyományos értelemben vett ipari termelést szorította hát­térbe, hanem magát a fizikai munkát, a termelésben való köz­vetlen, manuális részvételt is, hogy a magasabb képzettséget kívánó automatizálást, komputerizálást állítsa a helyébe. Ez vi­szont az invenciót, a munka szellemi tartalmát változtatta döntő termelési tényezővé, így korunkban a tudomány után az általá­nos műveltség, sokoldalúság értelmében vett kultúra is „köz­vetlen termelőerővé” vált.

Mindez ma már meglehetősen közismert. Annál kevésbé mondható el ugyanez arról, hogy sejtett-e valamit ebből ötne­gyed évszázaddal ezelőtt Marx, vagy legalábbis beilleszthető-e koncepciójába a vázolt modernizáció emberi-társadalmi tartal­ma? A kérdés annál is inkább jogosult, mert társada­lomkutatóink egész sora már a „rendszerváltás” előtt is azt hangoztatta, hogy a vázolt modernizáció folyamatában el­tűnik vagy már el is tűnt az a munkásosztály, amelyre Marx a szocializmus megvalósításának világtörténelmi szerepét osz­totta ki.

Marx azonban csak az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéz­iratokban azonosította a proletariátust a fizikai munkából, „még­pedig egyoldalú, elvont munkából” élő munkásokkal, ám, a munkásosztály politikai harcainak, tudatosodásának („an sich” osztályból „für sich” osztállyá válásának) elemzésével párhuza­mosan, fokozatosan feladta ezt a leegyszerűsítést. A Kommu­nista Kiáltvány már azt írja, hogy a burzsoázia „fizetett bérmunkásává” változtatta a legkülönbözőbb humán foglalko­zású értelmiségieket, majd politikai gazdaságtani főműveiben, legrészletesebben az Értéktöbblet-elméletekben, a modern ter­melés, a produktív munka elemzésével, értelmezésével is alá­támasztja ezt. Mindenekelőtt azt fejti ki, hogy a termelés fogalmának kiszélesedése, az ezzel járó nélkülözhetetlen ko­operáció folytán „valamennyi, a gyárban és a hozzá tartozó iro­dákban alkalmazott személy”, vagyis mindenki, „aki az áru termelésében ilyen vagy olyan módon közreműködik, a volta­képpeni kétkezi munkástól az igazgatóig, mérnökig (a tőkéstől megkülönböztetve)” – a bérmunkások kategóriájába tartozik. Mindezek ugyanis részesei a termelés folyamatának és mun­kájuk a társadalmilag szükséges munkaidő részét alkotja. S e gondolatmenet logikus folytatásaként – a Kommunista Kiált­ványból idézetteknek megfelelően – azt is kimondja, hogy a munkaképesség képzésével, fenntartásával foglalkozók is ter­melő munkások. „Termelő munka ezek szerint az olyan munka, amely árukat termel vagy magát a munkaképességet közvetle­nül termeli, képezi, fejleszti, fenntartja, újratermeli” – vonja le a végkövetkeztetést.

A proletariátusnak a fizikai, kétkezi munkásokkal való azo­nosítása tehát, amelynek alapján az említett társadalomkutatók eltemetnék a munkásosztályt és vele a marxizmust, ismét arra utal, hogy e kritikusok a Sztálin elemijében tanultak alapján ér­telmezik Marx felfogását.³

A mondottak már sejteni engedik, hogy Marx modernizá­ció-felfogása is meglepetést tartogat azoknak, akik úgy vélik, hogy nincs mondanivalója korunk számára. Kiérlelt koncepció­jában ugyanis a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” már említett alapelve mindenekelőtt éppen a modernizációt fel­tételezi. Marx annak a Hegelnek a tanítványa volt – és ezt (ilyen tanítványok is vannak!) akkor is vállalta, amikor már gyö­kerében szakadt el mesterétől -, aki az emberiség történetét a szabadság fejlődéstörténetének fogta fel, amelyben a „magán­valósága”, lehetősége szerint szabad ember valóságosan is szabaddá válik. E szabadság azonban csak a képzeletben vá­lasztható el az anyagi életfeltételek színvonalától és megterem­tésének társadalmi viszonyaitól. A marxi alapelv végső soron azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az emberiség – az objektív társadalmi feltételek vonatkozásában – képes minden egyén számára szabad emberhez méltó életkörülményeket teremteni. Másképpen szólva, a történelem megszabadítható attól az – anyagi életfeltételek fejletlenségéből következő – ellentmon­dástól, amelyben egyesek szabadsága, gazdagsága, művelt­sége csak mások kiszolgáltatottsága, szegénysége, műve­letlensége árán biztosítható, amelyben a fejlett és a fejletlen or­szágok közötti szakadók mind áthidalhatatlanabbá válik.

A tőkének éppen az az alapgondolata, hogy a tőkés ter­melés gazdasági kényszerviszonyai, ha mégoly elidegenült for­mákban is, de olyan fejlett termelőerők és anyagi termelési feltételek létrehozására kényszerítik az emberiséget, amelyek lehetővé teszik ezeknek az elidegenült kényszerviszonyoknak a meghaladását. E felismerésben különbözik Marx felfogása minden olyan antikapitalizmustól (a 18-19. századi kommunis­ta utópiáktól kezdve a romantikus és „harmadik utas” irányzato­kon keresztül az autoritárius populista ideológiákig), mely a tőkés viszonyok ellentmondásaira, igazságtalanságaira, bűnei­re stb. hivatkozva tagadja a kapitalizmus történelmi szükség­szerűségét. De még inkább különbözik attól az érdek sugallta polgári korlátoltságtól, mely képtelen felfogni e viszonyok törté­nelmi jellegét, vagyis meghaladhatóságát. Mintha itt és most ír­ta volna Marx: „Az az állítás, hogy a szabad konkurencia egyenlő a termelőerők fejlődésének és ezért az emberi sza­badságnak végső formájával, nem egyebet jelent, mint hogy a burzsoá uralom a világtörténelem vége – ami persze kellemes gondolat a tegnapelőtti parvenüknek.”⁴ Másfelől ezzel tulajdon­képpen azoknak a termelőerőknek és annak a szabad­ságvágynak a hatékonyságát becsülik alá, amelyeket maguk hívtak életre, mint ahogy elfordulnak a saját forradalmi múltjuk­tól is. (Jól illusztrálták ezt a francia forradalom 200 éves évfor­dulója alkalmából írt „újjobboldali” értékelések. A sztálinisták, akik annak idején agyonbírálták az újbaloldalt, ezt is elégedet­ten nyugtázhatják.)

Marx modernizáció-felfogása azonban korántsem merül ki egy alapelvből következő, a fejlődés lezárhatatlanságára épülő általánosságokban. Az 1857-59 között keletkezett Grundrisse, az akkor még inkább csak potenciálisan létező tendenciák alapján, a maga korában egyedülálló, máig sem felülmúlt lé­nyeglátással kapcsolta össze a termelőerők fejlődésének tech­nikai és emberi komponensét, éppen a munka szellemi tartalmának döntővé válását anticipálva ebben, tehát azt, ami – mint láttuk – a modernizáció legújabb (alig egy-két évtizedes) vívmánya.

A Grundrisse azzal kezdi a folyamat kifejtését, ami már ak­kor közvetlenül érzékelhető volt, nevezetesen, hogy a munkás kapcsolata a gépi berendezéshez egészen más, mint korábban a szerszámhoz. Míg az utóbbiba a munkás a saját tevékenysé­gével, ügyességével „lehelt lelket”, addig a gép „maga a vir­tuóz, mely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben”. A primátus itt a gépé, hiszen a munkás tevé­kenységét a gépi berendezés mozgása határozza meg, nem pedig fordítva. A folyamatba inkorporált tudomány „nem a mun­kás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma”. Ezzel a munka tár­sadalmi alárendeltsége a tőkének, az eleven munka elsajátítá­sa a tárgyiasult munka által, ami a tőkének mint társadalmi viszonynak a fogalmából következik, „a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jel­legeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van”. Az eleven munka itt a gépi berendezés tartozé­kává, működtetésének puszta eszközévé vált.

Míg ezt a szembetűnő mozzanatot már Marx előtt is észre­vették a kapitalizmust bíráló romantikus közgazdászok és utó­pikus szocialisták, addig a folyamat latens dialektikájának felfedezése és végiggondolása csak Marxnak sikerült. A to­vábblépés kiindulópontja az, hogy „a tőke itt – egészen szán­déktalanul – az emberi munkát, az erőkifejtést egy minimumra redukálja. Ez a felszabadult munkának javára válik majd, és feltétele a felszabadulásának” – előlegezi az alapgondolatot.

A továbbiakban ugyanis kiderül, hogy ami a munka vesz­teségének, alárendeltségének, önállótlanná válásának mutatko­zott a gépi berendezéssel szemben, az a továbbiakban e viszony megfordíthatóságának a bázisává válik. Először is a nagyipar kifejlődésével a gazdagság megteremtése már nem annyira a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől függ, mint inkább a munkaidő alatt működtetett hatóerők hatal­mától, hatékonyságától, ami viszont a tudomány színvonalának és a technológia haladásának a függvénye. (Marx itt külön is hangsúlyozza, hogy az alkalmazott technika hatékonysága „megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül”.) A munkás oldaláról viszont az a vészterhes nóvum, hogy a termelés folyamatán belüli súlya és fontossága radikálisan csökkent, egy ígéretes lehetőséggel pá­rosul: „A munka többé nem annyira a termelési folyamatba be-zártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz… A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne.”

Az eddig két ágon futó elemzés most összekapcsolódik. A tudomány és a technológia fejlődése, amely radikálisan csök­kentette a termelésben alkalmazott eleven munkát, egyben megteremti a tudomány elsajátításához, alkalmazásához és fej­lesztéséhez szükséges szabadidő-kapacitást. S akik mint pusz­ta fizikai erőkifejtés megtestesítői feleslegessé váltak a termelésben, nélkülözhetetlenekké válhatnak mint szellemi ké­pességek megszemélyesítői. Ebben az átváltozásban „a társa­dalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaidő ellopá­sa, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alap­zatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben”.

Ily módon a csereértéken nyugvó termelés meghaladása felé mutató ellentmondás jön létre a tőke alaptörekvése és az ezáltal determinált fejlődés között, hiszen „a tömegek több­letmunkája” éppúgy nem feltétele többé az általános gazdag­ság növekedésének, mint „a kevesek munkátlansága” a szellemi fejlődésnek. A tőke „túlhajtja a munkát természeti szű­kösségének határain, és ily módon létrehozza az anyagi ele­meket a gazdag egyéniség fejlődéséhez, amely éppúgy mindenoldalú a termelésében, mint a fogyasztásában, és amelynek munkaideje ezért már nem is mint munka, ha­nem mint magának a tevékenységnek a teljes fejlődése jelenik meg…”

A modernizáció marxi értelmezése szerint tehát a valósá­gos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése”, „vala­mennyi egyén kifejlődött termelőereje”. Vagyis „nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát té­telezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munká­jának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a vala­mennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén”. A munkaidővel való takarékosság itt csak annyiban jön számításba, amennyiben „egyenlő a szabad időnek a gyarapí­tásával, amely maga mint legnagyobb termelőerő megint visszahat a munka termelőerejére”.⁵ Ezekre a tőkés termelésben felhalmozódott potenciákra, szellemi kapacitásra építi Marx a munka felszabadításának programját.

Ennyit a marxizmus korszerűtlenségéről, múltszázadiságáról…

Két további régi-új vád

A mondottak alapján az olvasó fogalmat alkothat magának an­nak a szintén gyakran hallható vádnak az igazságáról is, amely a marxizmust mint személyiséget tagadó kollektivista elméletet bélyegzi meg. Hiszen láttuk, hogy a vázolt koncepció éppen hogy egzakt közgazdasági elemzéssel, a technikai-tudo­mányos-gazdasági-kulturális haladás szintézisével támasztotta alá a „minden egyén teljes és szabad fejlődése” felé mutató történelmi folyamatot. Maga ez az alapelv egyébként együtt született meg a marxi koncepcióval, Már A német ideológia is rámutat, hogy az eddigi egyének csak átlag- vagy osztály­egyének lehettek, érintkezésük nem „egyéneknek mint egyé­neknek” az érintkezése volt. Éppen a kommunizmus teremt a természet adta feltételeknek az egyesülés feltételeivé változta­tásával bázist ahhoz, hogy „lehetetlenné tegyen minden, az egyénektől függetlenül fennállót, amennyiben ez a fennálló mégis nem egyéb, mint maguk az egyének eddigi érintkezésé­nek terméke.”⁶ A Kommunista Kiáltvány pedig már kifejezetten előlegezi A tőke megfogalmazását: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társu­lás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”⁷

Kétségtelen, hogy a sztálinisták valóban a személyiséget megsemmisítő „társulásokat” igyekeztek létrehozni, és nem tűr­tek meg egyetlen olyan szervezetet sem, amely nem állt az irá­nyításuk vagy legalábbis az ellenőrzésük alatt. De ez éppen azt bizonyítja, hogy a sztálinisták kollektivizmusa a marxi kon­cepció teljes ellentótét valósította meg. Egyes kormánypárti po­litikusok manapság megsértődnek, ha keresztény-nemzeti elveiket a Horthy-korszak keresztény-nemzeti kurzusa alapján ítélik meg. Ők azonban nyugodt lélekkel ítélkeznek a marxiz­musról annak sztálinista torzképe alapján.

Bizonyos szempontból az előbbi ellentétének tekinthető az a vád, amely a marxizmust az utópiák körébe sorolja. A sze­mélyiség kollektivista megszüntetésével szemben ugyanis en­nek az az állítás az alapja, hogy a marxi kommunizmus-felfogás az eszkatológia üdvtanának evilági változata, vagyis földi para­dicsomot ígér az embereknek. A Grundrisséből idézett marxi gondolatok közgazdasági egzaktsága azonban éppen a mate­rialista történelemfelfogást példázza, melyben a formálódó jövő kizárólag az emberi tevékenységeknek, az általuk létrehozott viszonyoknak, természeti és társadalmi objektivációknak a pro­duktuma. Már a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” alapelve is fejlődésre, nem pedig lezárt, tökéletes állapotra utal, a fejlődés pedig magában foglalja az akadályok leküzdé­sét, s így kudarcok, csalódások lehetőségét is. A marxizmus klasszikusai nem holmi paradicsomi idillről beszéltek (amely egyébként a modern civilizációban szocializált emberek számá­ra pokoli unalom lenne), csupán az állatvilágra emlékeztető, lé­tért való harc végét tételezték. Nem a történelem fejeződik be itt, hanem ennek eddigi „természet adta” menete: „Ezzel válik csak ki az ember, bizonyos értelemben, végérvényesen az ál­latvilágból, lép át állati létezési feltételekből valóban emberiek közé.”⁸

A társadalmi utópiák talán legáltalánosabb közös vonása, hogy a valóságos folyamatok, létező tendenciák elemzése he­lyett vágyakból vagy (negatív utópiák esetén) félelmekből, illet­ve erre épülő spekulatív meggondolásokból konstruálják meg jövőképüket, Marx – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalá­ban igen keveset foglalkozott azzal, hogy konkrétan milyen lesz a kapitalizmust meghaladó társadalom, nem volt hajlandó recepteket írni „a jövendő lacikonyhája számára”. Az ilyen elvá­rások teljesítése helyett – mint A tőke második kiadásának utó­szavában írja – inkább vállalta azt a „vádat”, hogy „csak az adott kritikai taglalására” szorítkozik. Vonatkozik ez még az olyan széles tömegeknek szóló programnyilatkozatra is, mint a Kommunista Kiáltvány, mely az utópista röpiratokkal ellentét­ben, ahol a fő vonzerőt az eszményi jövő részletes ecsetelése jelentette, terjedelmének alig a huszadrészében foglalkozik a jövendővel. Sőt, egyértelműen leszögezi, hogy elméleti megál­lapításai „korántsem egyik vagy másik világboldogító által kita­lált vagy felfedezett eszmékben, elveken nyugszanak. E tételek csupán általános kifejezései a meglevő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.”⁹

Marx éppen azért képezte át magát filozófusból közgaz­dásszá, azért foglalkozott szinte egész életén keresztül a tőkés társadalom gazdasági tanulmányozásával, azért lett a materia­lista történelemfelfogás megalapozója, mert eszmélésének kez­deteitől fogva vallotta: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk… Nem doktri­ner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket.”¹⁰

Demokrácia és marxizmus

Láttuk, hogy mennyire dialektikus volt Marxnál a tőkés termelés tagadása, amennyiben magának a tőkés termelésnek kellett ki­hordania azokat az előfeltételeket, melyek e tagadást valóban magasabb rendű társadalmat szülő meghaladássá tehetik. Az előfeltételeken belül központi szerepet kapott a munka szellemi tartalmának, az ilyen értelemben vett gazdaságnak döntővé válása és ezzel az emberi tényező. Szerves egységet alkot e közgazdasági gondolatmenettel az átmenet politikai fel­tételeinek elemzése. A kulcskérdés ebben a demokrácia értel­mezése.

Ezzel kapcsolatban az eddig tárgyaltaknál is erősebb el­lenérzésekkel, makacsabb előítéletekkel találkozhatunk, min­denekelőtt a polgári demokráciát tagadó proletárdiktatúra elmélete, de még inkább ennek a sztálinista terrorral való azo­nosítása miatt. Valójában azonban Marx ugyanúgy a demokrá­cia kiteljesítése értelmében tagadta a polgári demokráciát, ahogyan a tőkés termelésben kifejlődött munka felszabadítása érdekében tagadta a kapitalizmust. S ahogyan a tőkés terme­lési viszonyoknak, úgy a polgári demokráciának, a demokra­tikus köztársaságnak a kifejlődését is történelmi szük­ségszerűségnek tekintette, s egyben nélkülözhetetlennek a proletariátus osztályszervezetei kialakulása, politikai, közéleti tapasztalatszerzése, „önmagáért való” osztállyá válása szá­mára.

A tőkés modernizáció elválaszthatatlan volt a magántu­lajdon szabadságharcától, melyben a polgárság az ancien régime-mel szemben kivívta magának a tulajdonosi szabad­ságának és biztonságának politikai intézményrendszerét és tár­sadalmi-gazdasági súlyának megfelelő emberi méltóságát. E demokráciának polgári magántulajdonra szabott jellegét az el­ső időkben még nyíltan vállalták képviselői. A szabadság­egyenlőség-testvériség jelszava, melyre „általános emberi” megfogalmazása miatt ma is annyira szeretnek hivatkozni, Holbachnál (1770-ben megjelent könyvében) még mint „szabad­ság, tulajdon, biztonság” jelenik meg,¹¹ világosan jelezve „osztályszármazását”. Még egyértelműbb Helvetius megfogal­mazása, aki 1772-ben, csak halála után publikált művében, a De l'Homme-ban a következőket írja: „a tulajdon megőrzése a birodalmak erkölcsi istene… Az emberek csak azért tömörültek, hogy tulajdonukat biztosítsák. Az igazságosság, mely úgyszól­ván valamennyi erényt önmagában egyesíti, abban áll, hogy megadja mindenkinek a magáét, következésképpen a tulajdon­jog fenntartására korlátozódik. A különböző törvények mindig csak eszközök voltak a polgárok eme jogának biztosítására.”¹²

Még a francia forradalom legradikálisabb alkotmánya, az 1793-i is, az ember és a polgár (citoyen) jogainak nyilatkozatá­ban az egyenlőséget, a szabadságot, a biztonságot és a tulaj­dont deklarálta mint „természetes és elévülhetetlen” jogokat. S ezen belül a szabadságot olyan jogként definiálja, ami az egyén számára biztosítja, hogy „mindent lehet, ami nem sérti mások jogait”. Már a fiatal Marx is találóan jegyezte meg ezzel kapcsolatban, hogy a szabadság határait itt úgy vonják meg, „ahogy két szántóföld határát megvonja a sövénykaró”. Majd rámutat: „Ez az egyéni szabadság minden embert arra késztet, hogy a másik emberben szabadságának ne megvalósulását, hanem éppen korlátját lássa.”¹³

Mindezzel semmiképpen sem kívánjuk csökkenteni e jogok kiharcolásának világtörténelmi jelentőségét, azt a szellemi­séget, amelyet például Hegel így fogalmazott meg berlini egye­temi előadásainak megkezdésekor, 1818-ban: „Bízzanak a tudományban, higgyenek az észben s bízzanak és higgyenek önmagukban. Az igazság bátorsága, a hit a szellem hatalmá­ban a filozófiai tanulmány első föltétele; az ember tisztelje ön­magát s a legmagasabbra tartsa magát méltónak”. Ha rajtam állna, ezt íratnám ki az ELTE Bölcsészettudományi Karának a kapuja fölé. Ám ez mit sem változtat azon, hogy e büsz­ke citoyen hitvallás mégis a polgári magántulajdon sza­badságharcának jegyében született, és rögtön a bourgeois egoizmus arcát mutatta, mihelyt a tulajdon nélküli tömegek is követelni kezdték a „természetes és elévülhetetlen” emberi jo­gokat.

Az 1789-ben hatalomra került polgárság szabadság­-egyenlőség­-testvériség­-értelmezésébe ugyanis még az sem fért bele, hogy a szavazati jogot megadják a forradalmat kihar­coló plebejus tömegeknek, a sans-culotte-oknak, akiknek ezt csak három évvel később, 1792-es felkelésükkel sikerült kihar­colniuk. A bourgeois számára természetes volt a szavazati jog cenzushoz kötése, minthogy általában is természetesnek tar­totta az emberi jogok tulajdonosi értelmezését. Hogy egy angol példára is hivatkozzunk: amikor a polgári forradalomban a levellerek azt követelték, hogy a választójogot terjesszék ki min­den szabad angolra, Ireton – Cromwell veje és ideológusa – azzal válaszolt: ha elismernénk minden szabad angol választó­jogát, akkor a tulajdonra való jogukat sem vonhatnánk kétség­be, hiszen a választójog és a tulajdon eddig is össze volt kötve egymással. „Ha meg akarjuk őrizni a tulajdont, akkor nem ad­hatunk általános szabadságot” – vonta le a korra jellemző cini­kus őszinteséggel a következtetést. Hasonló logika alapján tiltotta meg a francia forradalomban a Le Chapelier-törvény az azonos foglalkozású polgárok egyesületekbe tömörülését és közös érdekeik szervezett képviseletét. „Nincs többé részleges érdek, csak közérdek van” – hangzott az ismerősen csengő in­doklás, melyben „közérdeken” természetesen a tulajdonosok különös érdekeit kellett érteni.

A munkásmozgalom első lépései, gondoljunk például az angol chartizmusra, éppen arra irányultak, hogy a tulajdon nél­küliekre is terjesszék ki a demokráciát, nekik is adják meg a „természetesnek és elévülhetetlennek” mondott emberi és pol­gári jogokat. Ennek kivívása azonban a fejlett országokban is évszázadokat vett igénybe. Még a demokrácia mintaállamában, Angliában is csak 1918-ban vezették be e jogok alapfel­tételét, a valóban általános (nőkre is kiterjesztett) választójogot.

E tapasztalatokat általánosította Marx abban a felismerés­ben, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet, magának kell kiharcolnia még polgári értelemben vett szabadságjogainak elismertetését is. S miközben a proletariátus a demokráciáért küzd, túlhajthatja azt polgári (magántulajdonosi) korlátain.

Ennek politikai mikéntjéről azonban – éppen mert ebben a vonatkozásban sem volt hajlandó „megkonstruálni” egy kiagyalt megoldást – csak a legszűkszavúbban, az átmenet általános lényegére utalva nyilatkozott. Minthogy a múlt század véres osztályharcai, éhséglázadásai teljesen valószínűtlenné tették, hogy forradalmi erőszak nélkül megvalósítható egy ilyen világ­történelmi fordulat, Marx és Engels többnyire azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet elke­rülhetetlenné teszi a proletariátus forradalmi diktatúráját. Ugyanakkor azonban félreérthetetlenül rámutattak, hogy az erőszakos forradalmat a proletariátusra nehezedő brutális el­nyomás robbantja ki. Engels már a Kiáltvány előzményét jelen­tő írásában, A kommunizmus alapelveiben is kívánatosnak mondja a forradalom békés útját, míg az összeesküvéseket ha­szontalanoknak, sőt károsaknak bélyegzi. S hangsúlyozza, hogy éppen ellenfeleik kergetik bele a proletariátust a forradalomba, mert „csaknem minden civilizált országban” erőszakkal elnyom­ják a proletariátus fejlődését. A „csaknem” Angliára utal, mert – mint ezt Engels A tőke angol kiadásához írt előszavában is ki­emelte – Marx Anglia viszonyainak egy életen át tartó tanul­mányozásából arra a következtetésre jutott, hogy ez az „egyetlen ország”, amelyben megvan a lehetőség arra, hogy a forradalmat „teljesen békés és törvényes eszközökkel vigyék véghez”.

Az „egyetlen ország” később újabbakkal egészült ki. 1872-ben, Amszterdamban tartott előadásában Marx Amerikát is azok közé az országok közé sorolta, ahol a munkások „békés eszközökkel elérhetik céljukat”, és hozzátette, ha jobban ismer­né intézményeit, talán Hollandiát is idesorolná. Engels később Franciaországgal is kiegészítette a sort, majd élete végén, Marx Osztályharcok Franciaországban 1848-től 1850-ig című művének 1895-ös kiadásához írt bevezetésében általánosság­ban is rámutatott: a munkásmozgalom megerősödése, a vá­lasztójog felhasználásával parlamentáris úton elért sikerek új harcmódot tettek szükségessé. Ma a burzsoázia és a kormány jobban fél a munkáspárt törvényes akcióitól, mint egy utcai ba­rikádharctól, az utóbbi esetében ugyanis – szemben az előbbi­vel – a kormányok javára változtak meg a feltételek. S a figyelemre méltó következtetés: „A rajtaütéseknek, kicsiny tu­datos kisebbségek által öntudatlan tömegek élén végrehajtott forradalmaknak az ideje elmúlt. Amikor a társadalmi szervezet teljes átalakításáról van szó, ebben a tömegeknek maguknak is részt kell venniük, maguknak is meg kell érteniük, hogy miről van szó, mi mellett szállnak síkra életükkel és vérükkel.”

Megítélésem szerint ebben rejlik a demokrácia marxista ér­telmezésének mába mutató lényege. Marx és Engels felfogá­sában a proletárdiktatúra sohasem volt az a dogmatikai választóvonal, amivé később tették. A forradalmi erőszak vagy parlamentáris út alternatívája számukra gyakorlati kérdés volt, amelyet az osztályerőviszonyok, az államforma, a demokrati­kus hagyományok és a politikai kultúra elemzésével, mérlege­lésével lehet eldönteni. Míg fejlődésük korábbi periódusában inkább a proletárdiktatúra megkerülhetetlenségét hangsúlyoz­ták, addig később – a polgári demokratikus viszonyok térhódí­tása nyomán – egyre több országban láttak lehetőséget a for­radalom békés úton való megvalósítására, anélkül, hogy – Marxszal szólva – akár Angliában is kizárták volna az uralkodó osztályok „proslavery rebellion”-jának lehetőségét. A lényeg azonban mindkét alternatíva esetében ugyanaz volt: „a demok­rácia kivívása” – ahogy már a Kommunista Kiáltvány is megfo­galmazza -, abban az értelemben, hogy a polgári demokrácia szűk kereteit túllépve, fokozatosan mindenki bekapcsolódik a hatalom gyakorlásába, vagyis a demokrácia mindenki ügyévé válik.

Mint elöljáróban utaltunk rá, Marx nem volt hajlandó spe­kulációkba bocsátkozni ennek konkrét módozatait illetően. Ám amikor létrejött az első munkáshatalom, az 1871-es Párizsi Kommün, „a végre felfedezett” politikai formát üdvözölte benne, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált”. Lázas sietséggel tanulmányozta a kommün működését, határo­zatait, s A polgárháború Franciaországban című művében fog­lalta össze világtörténelmi nóvumát.

Ez pedig éppen annak demonstrálása volt, hogy a köz­igazgatás és a politikai kormányzás nem „misztériumok, transz­cendens funkciók”, melyeket csak „egy képzett kaszt” kezére lehet bízni. Marx ismételten kiemeli, hogy a jórészt egyszerű munkásokból álló kommün véget vetett minden „állam-misztéri­umnak és állam-pretenziónak”, biztosította egy olyan óriási vá­ros élelmiszer-ellátását, mint Párizs, betöltötte mindazokat a posztokat, amelyeket eddig a kormány, a rendőrség és a prefektúra együttesen látott el, képes volt a legnehezebb körülmé­nyek között, a polgárháború és a forradalom zűrzavarában is rendet tartani. S azok, akik mindezt azzal a természetességgel végezték, „ahogy Milton dolgozott Paradise Lost-ján: néhány fontért; világos nappal tevékenykednek, nem állítják, hogy csal­hatatlanok, nem rejtőznek Huzavona Hivatalok mögé, nem szé­gyellnek baklövéseket beismerni azzal, hogy jóváteszik őket. A közfunkciókat – katonaiakat, közigazgatásiakat, politikaiakat – egy képzett kaszt rejtett attribútumaiból egy csapásra valódi munkásfunkciókká teszik”.

A Párizsi Kommün mutatta meg tehát a történelemben elő­ször, hogy – ellentétben a szocializmus vagy a prole­tárdiktatúra sztálinista torzképével – mit jelent valójában egy szocialista munkáshatalom. Míg az államszocializmus modelljé­ben arról van szó, hogy hagyományos feladatai mellett a gaz­daságnak, a vállalatoknak az irányítását is az államra, illetve állami alkalmazottakra bízzák, és ezzel a túlszabályozásig, va­lamint a függőségi viszonynak mindenkire való kiterjesztéséig növelik az állam hatókörét, addig a kommün éppen ellenkező­leg járt el: a hagyományos állami funkciókat is „valódi munkás­funkciókká” változtatta azzal, hogy minden kormányzati tevékenységet a társadalom tagjainak öntevékenységévé vál­toztatott vagy legalábbis ennek ellenőrzése alá helyezett. Az üzemeket pedig (amennyiben tulajdonosaik elhagyták vagy nem működtették) kártérítés fenntartása mellett állami tulaj­don helyett valóban társadalmi tulajdonba vették; munkás­szövetkezetekké alakították át.

S hasonlóképpen, a proletárdiktatúrának nevezett sztálinis­ta terrorral – egy kiváltságos és sérthetetlen (csak felülről füg­gő) kaszt korlátlan hatalmával – szemben, a kommünben intézményes garanciák biztosították, hogy senki se sajátíthassa ki magának a néphatalmat. A kommün ugyanis minden köz­szolgálattal megbízott vezetőjét választotta és visszahívhatóvá tette, akik – a karrieristákat elriasztandó – munkás-munka­bérért látták el feladatukat. A történelmi tapasztalatok fényében prófétai szavaknak tűnnek, amikor Engels a Polgárháború… 1891-es kiadásának bevezetésében felhívja a figyelmet arra, hogy a munkásosztálynak egyfelől a régi elnyomó apparátus kiküszöbölésével kell megvédenie megszerzett hatalmát, de másfelől „biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatal­nokaival szemben”, miért is ezeket „kivétel nélkül, bármikor el-mozdíthatóknak nyilvánította.”

A Polgárháború… első fogalmazványában tételezte Marx a demokrácia kiteljesítésének szocialista értelmezését, úgy, ahogy azt a kommün működéséből elvonatkoztatta. Eszerint a kommün azt jelenti, hogy „a társadalom újra birtokába veszi az államhatalmat saját élő erejeként, mely az őt ellenőrző és le­igázó erők helyébe lép; maguk a néptömegek hajtják ezt vég­re, melyek elnyomásuk megszervezett ereje helyett meg­alkotják saját erejüket – társadalmi felszabadulásuk politikai formáját”. Vagy ahogy ezt rövidebben summázza: a kommün „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára tör­ténő újrakezdése volt”.¹⁴

Marx itt – talán nem véletlenül – annak a Lincolnnak a meghatározásához kapcsolódik, aki a demokrácia törté­netének egyik csúcspontját képviselte. Ő ugyanis csaknem szó szerint ugyanezt mondta: „A demokrácia: kormányzat a nép­nek, a nép számára, a nép által” [Democracy is a government of the people, for the people and by the people].

Meggyőződésem szerint csak a marxizmus folytatói lehet­nek korszerűek. S „bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen” – hogy a mottóban idézett Bálint György-írásra utaljak -, bár­mennyire sikerült is a sztálinista „szocializmusra” és „prole­tárdiktatúrájára” mutogatással az MSZP-től a Kisgazdapártig terjedő „nagykoalíciónak” elfogadtatnia, hogy a magántulajdon­ra épülő gazdasági és politikai rendszernek nem lehet prog­resszív alternatívája, az emberek többsége mégsem vált a kapitalizmus hívévé.

A párizsi CSA közvélemény kutató intézet felmérése szerint (lásd Népszabadság, 1990. IV. 3.) a kapitalizmust az európai országok többségében inkább negatív, mint pozitív tartalmú fo­galomnak tekintik. A magyarok 47%-a ítélte ekkor „negatív” és csak 37%-a „pozitív” fogalomnak a kapitalizmust (a hiányzó 16% azokból adódott, akik nem tudták eldönteni a kérdést). Az összehasonlításokból kiderül, hogy a kapitalizmus sokkal nega­tívabb értékelést kapott Magyarországon, mint például Lengyel­országban, ahol a „negatív” minősítés aránya csak 19%-os, míg a „pozitívé” 42%-os volt. De nálunk is negatívabban ítélték meg a kapitalizmust például Spanyolországban (+: 24%, -: 45%) vagy Franciaországban (+: 31%, -:52%).

Jegyzetek

1 Lásd erről Marx és az államszocializmus című cikkemet az Eszmélet 4. számárján (1990). A magam részéről harminc évvel ezelőtt, a Ma­gyar Filozófiai Szemle 1961/6-os számában publikáltam az első tanul­mányméretű Sztálin-kritikát Magyarországon, melyet több könyvemben és vitacikkemben is folytattam. Ezeknek az írásoknak az alapvető célja éppen a marxizmus és a sztálinizmus ellentétének a feltárása volt, amennyire ezt akkori ismereteim és a kor körülményei lehetővé tették. Bármennyire kezdetleges volt is ez a kritika mai szemmel nézve, annyit már akkor is felismertem, hogy az elvi ellentétek mögött a szocia­lizmus lényegi kérdései rejlenek. „A tömegek annyiban érzik a magukénak a szocializmust – írtam az egyik vitaindító cikk végén -, amennyiben nem valami idegen erő megvalósulását, hanem saját aka­ratukat, értelmüket, erőfeszítésüket tudják benne, saját 'lényegi erőik' megvalósulásának tekintik, amely csak aktív, alkotó részvételükkel győzhet.” „Hogyan torzította el a dogmatizmus a társadalmi törvények marxista felfogását?” Társadalmi Szemle 1964/12. In: A gyakorlati ma­terializmus felé. Magvető, 1972. p.105.) Ez a meggyőződés tette lehe­tővé számomra, hogy az első perctől kezdve átlássam Csehszlovákia 1968-as megszállásának mélyen antimarxista és antiszocialista jelle­gét, amelynek kifejezést is adtam. Amikor nekem szegezték a kérdést, hogy akkor „miben különbözöm az imperialistáktól, akik szintén inter­venciónak tekintik a segítségnyújtást”, azzal válaszoltam, hogy szerin­tük a szocialista rendszer és a marxista ideológia igazi lényegét leplezi le ez az intervenció, míg szerintem éppen ellenkezőleg: gyökeres el­lentétben áll a szocializmus és a marxizmus lényegével.

2 A tőkés rendszer – írja itt Marx a tőke történelmi értékéről, létjogosult­ságáról szólva – rákényszeríti az emberiséget „a társadalmi termelőe­rők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése”. (MEM 23, p. 553.)

3 Természetesen az első ipari forradalom utáni munkásosztály túlnyo­mó része még a múlt század utolsó évtizedeiben is minimális képzett­séget kívánó fizikai munkát végzett. így általában a munkásokról szólva Marx is többnyire a fizikai munkát végző bérmunkásokra utal. Ugyanakkor azonban A töke még ebben a vonatkozásban is rámutat: „A munkásosztály újratermelése egyúttal magában foglalja a tanultság nemzedékről nemzedékre való átadását és felgyülemlését.” (MEM 23, p. 535.) S részletesen elemzi, hogy a modern termelés a maga dina­mikus változásaival és a technika szüntelen forradalmasításával a munkásokat is arra kényszeríti, hogy képesek legyenek a legkülönbö­zőbb munkák elvégzésére. „A nagyipar természete ezért feltételezi a munka váltakozását, a funkció folyékonyságát, a munkás mindenoldalú mozgékonyságát.” (Uo., p. 455.)

4 MEM 46/11., p. 124.

5 Az idézett helyeket lásd MEM 46/II., pp. 161-175. és MEM 46/I., p. 219.

6 MEM 3., p. 66.

7 MEM 4., p. 460.

8 MEM 20., p. 279.

9 MEM 4” p. 453.

10 MEM 1., pp. 346-7.

11 Holbach: A természet rendszere. Akadémiai Kiadó, 1954. pp. 99­100.

12 Helvetius: Az emberről. Tankönyvkiadó, 1962. p. 473.

13 MEM 1., p. 366.

14 MEM 17., p. 500. és p. 499.

A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.

A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.

Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).

A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.

A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.

A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.

A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.

A különböző alulról építkező társadalmi szerveződések és egyesületek 1990. december 1-jén tanácskozást tartottak és elhatározták, hogy létrehozzák az Ál­lampolgári Kezdeményezések Fórumát.

Felhívással fordulnak a társadalmi és érdekvédelmi szervezetekhez, szövetségekhez, mozgalmakhoz, pártokhoz, valamennyi állampolgárhoz – mind­azokhoz akik felelősséget éreznek hazánk sorsának alakításáért -: kapcsolódja­nak be a közös munkába, létrehozva annak helyi fórumait

A kezdeményezők célja, hogy túllépve a szűk elitpolitizálás keretein, a demokrácia széles társadalmi bázison teremtődjék meg. Az ország gazdasági, politikai és bizalmi válság korát éli. Ez a helyzet az anarchia, illetve a diktatú­ra veszélyét hordja magában, melynek elkerülése valamennyiünk érdeke. A ki­út csak a legszélesebb – minden rétegre és érdekcsoportja kiterjedő – nemzeti összefogással található meg.

Az Állampolgári Kezdeményezések Fóruma – építve a sajtó progresszív támogatására is – lehetőséget teremt az érdekek és vélemények nyilvános kép­viseletére és megvitatására, a politikai döntések és társadalmi folyamatok be­folyásolására.

A fórumrendszer kibontakozásához a Társadalmi Egyesülések Szövetsége fővárosi szervezetei biztosítják a feltételeket.

Csatlakozni a TESZ kerületi szervezeteinél és az Együtt Budapestért Egyesület központjában (Bp. VI., Andrássy u. 125.) lehet.

Budapest, 1990. december 1.

A modern társadalmak dichotóm társadalmak. Az egyik oldalon a hata­lom birtokosai állnak, a másik oldalon pedig a civil társadalom, amely­nek ellenőrzést kell gyakorolnia a hatalom felett. Én a hatvanas évektől kialakult álláspontom szerint fontosabbnak tartom a civil társadalom el­lenőrző funkciójának a teljesítését, mint a hatalomnak az egyik kézből a másik kézbe kerülését. Mert tapasztalhattuk, hogy a munkásból lett igazgatók is hamarabb sajátították el az igazgatói gondolkodásmódot, a hatalom gőgjét, a bürokrácia gőgjét, mintsem elsajátították volna a profi ismereteket, amelyek egy igazgató tevékenységéhez szüksége­sek. Többek között ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy számomra a hatalomért való harc másodlagos jelentőségű.

Ezért van az is, hogy noha szinte mindegyik pártban találok szim­patikus vonásokat, de mégis mindegyiknek ellenzéke vagyok. Viszont nagyon fontos az számomra, hogy a civil társadalomban, és ezen belül elsősorban a munkásságban legyenek olyan mozgalmak, mozgások, akár pártok is, amelyek nem a hatalomért versengenek, hanem ezt a kontrollfunkciót teljesítik. Ez nem azonos a szakszervezeti érdekvédel­mi funkcióval. Ez a társadalom érdekében kifejtett ellenőrző tevékeny­ség.

Számtalan alkalommal láttam ennek a hiányát, és azt, hogy ez mi­lyen károkhoz vezetett a nemzetgazdaságban. Csak egy példa: Most, hogy munkanélküliség van Magyarországon, a Puma tizenhét vállalat­tal kötött szerződést, de ebből már tizennégynél fölmondta, mert selej­tet gyártottak, a határidőt nem tartották be, és a másik háromnál is föl fogja mondani, és átmegy Szlovákiába. Most, amikor minden eshető­séget meg kéne ragadni, hogy munkaalkalmat találjunk a magyar mun­kás számára. Ilyenekre nem kerülhetne sor, ilyet nem lehetne megtenni munkás-kontroll mellett.

Úgy gondolom, hogy a civil társadalomnak nagyon sokféle intéz­ménye lehet. Éppen ezért a Munkásakadémiának – mert ugye erről akarunk itt beszélni – az egyik alapvető sajátossága, hogy semmiféle intézményhez nem kötődik, tehát független.

A tagjai – tehát akik a négy évet elvégzik, azaz nyolc szemesztert – egyaránt működhetnek egyházi szervezetekben, szakszervezetek­ben, pártokban. Tulajdonképpen nem lehet azt mondani, hogy maga ez az akadémia a civil társadalomnak ehhez vagy ahhoz az intézmé­nyéhez kötődik. Csakis a kontrollfunkcióhoz.

Miért éppen Munkásakadémia, mire utal az elnevezés?

Ezt a kérdést sokan feltették nekem, mondván, hogy lejáratott a szó a „munkás". Én munkáson olyan embercsoportot értek, akinek a munká­ját a hatalmat gyakorlók határozzák meg. Ez igaz egy irodai alkalma­zottra is. Őket is a Munkásakadémia lehetséges tagjainak tekintem. Nem értem bele azt, aki hatalommal rendelkezik mások munkája felett, és nem értem bele azt, aki önálló, aki fölött nincsen hatalom (például értelmiségi vagy kisvállalkozó). A munkás tehát az, aki alárendelt hely­zetben van. Egy kicsit provokatívan használom persze a szót, de szán­dékosan.

Hogyan jött létre az alapítvány? Kik csatlakoztak és hogyan működik? Egyál­talán, honnan áll rendelkezésre a szükséges pénz?

Az alapítvány egyelőre az én pénzemből áll. Ennek a következő a tör­ténete: 1988-ig rokkantsági nyugdíjat kaptam. Ez olyan ötezer forint kö­rül volt, először kevesebb, aztán az öt százalékkal növekedett; de aztán egyszer csak hirtelen, anélkül, hogy kértem volna, a Grósz-kormány a fejemhez vágta, hogy nem nyugalmazott gazdasági tanácsadó, hanem nyugalmazott miniszterelnök vagyok, és e szerint illet meg a nyugdíj. Természetesen visszaadhattam volna a pénzt, mint ahogy visszaadtam az autót. De nem adtam vissza, hanem megcsináltam belőle ezt az alapítványt. Remélem, hogy lesznek további támogatók is. Sem­miképpen nem szeretnénk olyan támogatót, mint amilyen például az állam vagy a pártok, mert a pártsemlegességet vagy az államtól való függetlenséget fontosnak tartjuk. De csatlakozhatnak különböző alapít­ványok, vagy akár vállalkozások, akik leírhatják az adóalapjukból. Akár Nyugatról is; jó kapcsolataim vannak például a Renner Intézettel.

A Munkásakadémia szervezeti intézményi formái egyébként már kialakultak. A kuratórium, és egy negyven-ötven tagú pártfogó testület már dolgozik, és ezzel együtt fontosnak tartom, hogy neves kül­földi előadók is szerepeljenek a programban, hogy tágabbra nyithassuk a hallgatók horizontját, látókörét.

Hogyan lesz valaki tagja az akadémiának? Milyen korból, hogyan toborzódik a tagsága?

A hallgatókat a pártoló testületeken keresztül próbáltuk toborozni, nem túl sikeresen. A következő félévben másképp próbálkozunk majd. Most talán egy bizonyos egyoldalúság jellemző az első évfolyamra. Úgy tű­nik, többségében a munkástanácsok emberei jelentkeztek. Ez egyéb­ként nem baj, a munkástanács-mozgalom a mostani állapotában, szellemében hasonlít egy kicsit ahhoz, amit én a munkáskontroll letéte­ményesénél szükségesnek látok.

Most indul az első szemeszter. Egy évfolyamon hozzávetőleg 25 hallgató lesz, és ha teljesen kiépül minden évfolyam, akkor nagyjából 100 tagja lesz az akadémiának.

El akarják ismertetni az itt szerzett végzettséget? Egyáltalán ad valamilyen igazolást az akadémia?

Természetesen ad majd valamiféle igazolást arról, hogy ezt a nyolc szemesztert a hallgató végigjárta. Ha magának a Munkásakadémiának lesz tekintélye, akkor ennek a papírnak is, ha meg a Munkásakadémiá­nak nem, akkor a papírnak sem lesz. Ez ugyan nem képesít semmire, de hát mire képesítettek, mire képesítenek például a különféle igazga­tói továbbképzések? Azokat mégis elismerték.

Tantárgyak egyébként nincsenek. Tematikus bontás viszont van. Az első szemeszter lényege, ha nagyon tömören akarnám mondani, az „izmusok" és a munkások. Tehát sztálinizmus, titoizmus, trockizmus, liberalizmus, meg a kereszténydemokrácia, végső soron az is va­lamiféle „izmus". Ezen belül az első témacsoport: A sztálinizmus és a munkások. A második: az önigazgatás és a munkásság. A harmadik: a posztsztálinizmus, kádárizmus. A negyedik: a szociáldemokrácia, szo­cializmus (tehát a nyugat-európai szocializmus). És az ötödik témacso­port: a kereszténydemokrácia.

Az anyagokat megkapják a hallgatók, és minden hónap utolsó péntekén van egy nyilvános előadás. Az adott témának valamely rep­rezentánsa, neves szakembere tartja. A sztálinizmus témakörben most így hívtuk meg Roj Medvegyevet. Az önigazgatás témában meghívtam Mihajlo Markovičot. A posztsztálinizmusra szeretném a Mlynařt, aki Dubček mellett dolgozott a CsKP-titkárság tagjaként. Utána jön négy előadás szombaton, amit magyar előadók tartanak. Ezt követően főleg szeminarizálás, az anyagok feldolgozása. Vasárnap délelőtt pedig úgy­nevezett közösségépítés szerepel a programban. Tehát az évfolyam­közösség alakítását szolgáló programok. Mert a Munkásakadémia egyféle társadalmi értelemben vett „koedukációt" is jelent. A legkülön­bözőbb rétegek, legkülönfélébb irányzatok képviselőinek kell megtanul­niuk az egymással szembeni empátiát, türelmet.

A második félév lesz azután a makroökonómia. A harmadik: a mikroökonómia. Tehát – mint mondtam – témacsoportok vannak, me­lyeket a legkülönbözőbb oldalról világít meg a szociológia, a törté­nettudomány, a pszichológia (főleg a szociálpszichológia). A cél az, hogy az a munkás, aki közéleti szerepet vállal, aki a kontrollfunkció gyakorlása által részt vesz a közéletben, képes legyen elég sokolda­lúan eligazodni. A mérce pedig az, hogy a hallgatóink ilyen értelemben vett kultúrájának meg kell haladnia az egyetemet végzettek kultúráját. (Nem speciális szakismeretben persze, hanem ebben az eligazodóképességben.)

Tervezzük egyébként egy bulletin-féle, egy „newsletter"-féle kiad­vány megjelentetését is, havonta, szerény keretek között, mert anyagi eszközeink egyelőre igen korlátozottak.

Hogyan szelektálnak a jelentkezők között?

Ameddig nem volt valóságosan működő akadémia, addig nem akartam a semmit propagálni, ezért került sor az első évfolyam kiválogatódására a pártoló tagok ajánlata alapján.

Lényegében két dologra figyelünk, amit előzetes beszélgetéssel próbálunk meg értékelni. Az egyik, hogy van-e az ajánlkozónak közéle­ti ambíciója, közéletiségre való hajlama. Ez alapvető dolog, mert nem privát embereket akarunk itt képezni. A másik, és ezt még nehezebb megítélni, hogy szeretnénk, ha az ide jelentkezők minél inkább kariz­matikus adottságokkal rendelkeznének. Ez független az iskolai végzett­ségtől, sőt ennek a szociális koedukációnak a szellemében akár a négy elemit végzett ember is rendelkezhet ilyen adottságokkal.

Kik a kuratórium, és kik a pártoló testület tagjai?

A kuratórium tagjai olyan személyek, akik nem elkötelezett pártem­berek. A pártfogó testületben vannak üzemorvosok, üzempszichológu­sok, történészek, de van közöttük politikus is.

Ami az előadókat illeti: a már említett külföldieket nem nagyzolásból hívjuk, hanem azért, hogy a hallgatók előtt egy kicsit szélesebb távlatokat nyissunk. Minden témához más tanárok lesznek, a csopor­toknak sincs állandó vezetője.

Még annyit: Az előadások helye a Benczúr utca 33-ban lesz.

FÜGGETLEN, DEMOKRATIKUS MAGYARORSZÁGOT!

A magyar társadalom jelenlegi súlyos kríziséért egyaránt felelősség terheli a világgazdasági válság terheit reánk hárító fejlett kapitalista államokat, az anti­demokratikus posztsztálini bürokráciát és azokat az erőket, amelyek az or­szágot a fejlett ipari államok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági-politikai és kulturális függvényévé kívánják tenni. Ma már nyilván­való, hogy az utóbbi évek, hónapok során kidolgozott, s részint megvalósított politikai és gazdasági programok, törekvések – származzanak bár a legkülön­bözőbb pártoktól, kormányoktól, pénzügyi szervezetektől – csupán elmélyítet­ték a krízist. A hatalomra került gazdasági és politikai elit hibás döntéseinek terhét a társadalom munkavállalói többsége, a nyugdíjasok, a felnövekvő nem­zedék hordozza.

A Szövetség álláspontja szerint sem az idejétmúlt bürokratikus államszo­cializmus, sem a kapitalizmus liberális vagy nemzeti-konzervatív restaurációja nem jelenthet kiutat a jelenlegi helyzetből.

A fejlődés útja csak a dolgozó és lakóhelyi önszerveződésen, önigazgatá­son alapuló társadalmi demokrácia kialakítása lehet.

A társadalmi demokrácia megvalósítása érdekében az alábbi célok elérésére tö­rekszünk:

NEMZETI FÜGGETLENSÉGET!

A külpolitika feladata a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés kialakítá­sa; elutasítjuk a meggondolatlan konfrontációs politikát, éppen úgy, mint az ismételten egyoldalú, új függőségeket létrehozó szövetséges váltást.

Az ország függetlenségét ma elsősorban a multinacionális tőke korlátoz­za. A mesterségesen felduzzasztott, és mára már többszörösen visszafizetett adósságállományt felhasználva a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – ki­zárólag saját érdekeit követve – olyan gazdaságpolitikát kényszerít az ország­ra, amelynek következtében profit és kamatok formájában a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányada áramlik át a fejlett ipari országokba. Elen­gedhetetlennek tartjuk az adósságok teljes vagy részleges leírását, a kamatfel­tételek könnyítését, a külföldi tőke spekulációs nyereségének korlátozását.

Az ország nem válhat az idegen tőke gyarmatává; ez azonban csak a ha­sonló helyzetben lévő országok együttműködésével valósítható meg.

GARANTÁLT EMBERI JOGOKAT!

A létbiztonság alapvető emberi jog. Mindenki számára biztosítani kell a mun­kához való jogot, az állampolgári jogon járó térítésmentes és színvonalas egészségügyi ellátást és oktatást. A kultúra, az autonóm alkotóműhelyek álla­mi támogatása alapvető nemzeti érdek.

Elítéljük az állampolgárokat sújtó politikai, gazdasági, vallási és etnikai diszkrimináció minden formáját, a lelkiismereti szabadság sorozatos megsérté­sét, a magánéletbe való állami és egyházi beavatkozást. A mindenkori kor­mány szerezzen érvényt az ENSZ emberjogi határozatainak!

POLITIKAI DEMOKRÁCIÁT!

Reális veszély az új tekintélyuralmi rendszer kialakulása. Követeljük a politi­kai intézményrendszer korrekcióját, demokratizálását. Meg kell védeni a poli­tikai szabadságjogokat

A legjelentősebb törvényjavaslatokat előzetes társadalmi vitára kell bo­csátani. Tiltakozunk a népszavazás lehetőségének tervezett jelentős szűkítése ellen.

Az Országgyűlés, a helyi önkormányzati, testület a népet képviselje, ne a párteliteket! Helyre kell állítani a képviselők visszahívhatóságának, beszámol­tatásának és ellenőrzésének intézményét.

A Szövetség álláspontja szerint ki kell alakítani a demokrácia népi alter­natíváját. A hiteles állampolgári akaratkifejezés biztosítására támogatjuk a la­kóhelyi és munkahelyi önszerveződéseket, az önigazgató közösségek hálózatának kialakulását.

GAZDASÁGI DEMOKRÁCIÁT!

A jelenlegi állami vagyon – létrejöttétől függetlenül – minden magyar állam­polgár tulajdona, elidegenítése csak a nemzet beleegyezésével mehet végbe. Privatizálás csak a belföldi és nemzetközi államadósság arányos részének át­vállalásával, a lakóhelyi és a dolgozói kollektívák belegyezésével történhet. Az állami, a vállalati és a szövetkezeti vagyon társadalmilag indokolatlan el­idegenítése, fiktív társasággá alakítása esetén az ezt megelőző tulajdoni álla­potokat alapul vevő vizsgálatot kell kezdeményezni.

Veszélyben az ország kenyere, valamint a parasztság és az agrárértel­miség létbiztonsága. A föld nemzeti közkincs; a belőle származó haszon csak azé lehet, aki megműveli. Meg kell akadályozni a nagyüzemi mezőgazdaság szétverését, a téeszeket a tulajdonosok önszerveződő társulásaként kell mű­ködtetni.

A Szövetség álláspontja szerint a termelés gazdaságossá tételében a tulaj­donnal rendelkező közvetlen termelő a legérdekeltebb, ez biztosítja számára jövedelme növekedését, munkahelyének védelmét. A dolgozók maguk döntsék el, milyen tulajdoni formát kívánnak létrehozni. Minden tulajdonformában meg kell teremteni a dolgozói önkormányzatokat, alkalmazni kell az önigazga­tás, a munkásellenőrzés és az alkalmazotti részvétel jogának történelmileg ki­alakult formáit. Ahol lehetséges, a dolgozói kollektíva maga válassza ki és alkalmazza vezetőit a gazdasági, műszaki, igazgatási teendők ellátására.

IGAZSÁGOS KÖZTEHERVISELÉST, ÉS ELOSZTÁST!

A tisztes megélhetés minden állampolgár alapvető joga; meg kell akadályozni az életszínvonal további romlását. A nyugdíjak, a családi pótlék, az ösztöndí­jak stb. mértéke a megélhetési költségek növekedésének megfelelően alakul­jon. A munkajövedelmeket sújtó költséges és igazságtalan személyi jövedelemadót fel kell számolni. A kieső állami jövedelmek pótlására megfon­tolandó a luxusadó és a vagyonadó bevezetése.

A Szövetség elutasítja a régi kiváltságok átmentését és új kiváltságos is csoportok kialakulását. Az ingyenkonyhák, a menhelyek, a szociális háló ígérete helyett mindenki számára állampolgári jogon – átmeneti jelleggel – biztosítani kell a munkanélküli-segélyt, az átképzés lehetőségét. A megélhetés fő formája azonban csak a társadalmilag hasznos munka lehet.

Céljainkat csak a szomszédos országokban és a világ többi részén hason­ló célokért küzdő mozgalmakkal, szervezetekkel együtt érhetjük el. Ki kell alakítani a velük való együttműködés feltételeit.

Nem kívánunk olcsó, bennszülött munkaerő lenni saját hazánkban. Szabad emberek önkéntes társulásán alapuló társadalom felépítésére törekszünk.

*

A Szövetség nyitott minden állampolgár, minden politikai, érdekvédelmi és társadalmi szervezet, azok tagjai, helyi szervezetei számára.

Csatlakozásra hívjuk mindazokat:

• akiket fenyeget a munkanélküliség, vagy már el is veszítették állásukat,
• akik úgy érzik, hogy visszaélnek hazafias és vallásos érzéseikkel,
• akik féltik a demokratikus vívmányokat,
• akik baloldali elkötelezettségűek, és ki akarnak tömi a rájuk kényszerített elszigeteltségből;
• azokat, alak felismerték, hogy a jelenlegi pártelitek nem képviselik érde­keiket, s ezért távol maradtak a választásoktól.

Felhívunk mindenkit, aki egyetért céljainkkal, aláírásával fejezze ki csatlakozá­sát a Szövetség chartájához.

*

A chartát aláíró pártok, érdekvédelmi szervezetek, munkástanácsok, társadalmi szervezetek és mozgalmak, állampolgárok és állampolgári kezdeményezések fenntartják teljes szellemi, politikai és szervezeti önállóságukat, ugyanakkor cselekvési programjuk kialakítása során figyelembe veszik a Chartába foglalt célokat, s készek együttműködni azok megvalósításában. A Szövetséghez való csatlakozás nem érinti az aláírók szervezeti tagsági viszonyát.

Szövetség a Társadalmi Demokráciáért, 1990.

*

A Szövetség a Társadalmi Demokráciáért mozgalom szervezését és adminiszt­rációját a Baloldali Alternatíva Egyesülés végzi.