Tartalomjegyzék

1. Bill Lomax : A feje tetejére állt világ. Két forradalom Magyarországon: 1956 és 1989
2. Marton Imre : Nyugat-Európa az átrendeződő világrendszer szorításában
3. John Rees : Az új imperializmus
4. Tót Éva : Hogyan védekeznek a háztartások? – Beszélgetés Sík Endrével
5. Ékes Ildikó : Hogyan élünk az ezredforduló küszöbén? Egy 6.000 háztartásra kiterjedő kérdőíves felmérés eredményei
6. Tátrai Gábor : Az 1990-es választások – Beszélgetés Wiener Györggyel
7. Márkus Péter : Modernizációs elméletek a nyolcvanas évek hazai társadalomtudományában – Vázlat
8. Mocsáry József : Magyarország és az államkapitalizmus – Tézisek 1949 utáni történelmünk gazdasági paradoxonainak értelmezéséhez
9. Szalai Pál : Bibó eszméi nem győzedelmeskednek?
10. Vigvári András : Reform és rendszerváltás – Vázlat a magyar gazdaságpolitika és reform történetéhez, valamint a közeljövő lehetséges alternatíváinak elemzéséhez
11. Szabó András György : Korszerű-e a marxizmus?
12. Demokrácia
13. Az Állampolgári Kezdeményezések Fórumáról
14. A hatalmat ellenőrizni kell – Beszélgetés Hegedűs Andrással a most szerveződő Munkásakadémiáról
15. A Szövetség a Társadalmi Demokráciáért 1990 chartája
16. Szak Péter Otmár : Az Eszmélet 1-8. számainak név- és tárgymutatója
17. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Politika és/vagy társadalom

Névmutató 

A tanulmányok és bibliográfiák, táblázatok szerzői, ill. összeállítói

Andor László 6: 147

Ankerl Géza 7: 154

Belocerkovszkij, Vagyim 6: 136

(Sz.) Bíró Zoltán 8: 103 (8)

Bodó László 7: 71

Bowles, Samuel 8: 121

Buldakov, V. P. 8: 9

Cazzaniga, Gian Maria 6: 118

Csanády András 6: 67

Damette, Félix 2: 79

Durucskó Mihály 8: 3; 8: 16; 8: 56; 8: 57; 8: 70 (B)

Feitl István 2: 42

Fekete Gyula. dr. 1: 100

Füzes Oszkár 5: 65

Girondeaux, Gilbert 7: 91

Hajdú F. András 5: 103 (B)

Harsányi Iván 2: 25

Herlitz, Urban 425

Hoerr, John – Collingwood, Harris 2: 124

Juhász József 5: 70

Kagarlickij, Borisz 2: 86

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor:  1: 7; 2: 4; 4: 59; 6: 29; 7: 4

Keresztes Lajos 7: 102

Koháry Ilona 7: 42

Krausz Tamás 1: 14; 4: 115; 5: 4; 8: 53

Landau, Saul 4: 55

M. Lengyel László 5: 132

Lepehin, V. 8: 81

Loránd Ferenc 7: 124

Lóránd Károly 6: 80

Magyar Péter 5: 149

Maróthy János 3: 95; 7: 137

Marton Imre 2: 110

Merza József 7: 143

Meginterjúvolt személyek:

Denitch, Bogdán 5: 146

Havas Gábor 6: 125

Köllner Ferenc 2: 128

Márkus Péter 2: 132

Pinior, Józef 5: 126

Simon Zaven József 6: 85

Szilágyi Ákos 8: 17

Szili Sándor 8: 157

Wallenstein, Immanuel 7: 59

Wasserman, Gilbert 8: 133

Wekler Ferenc 7: 158

Az interjúk készítői:

Herman József 5: 146

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 7: 59; 8: 133

Kállai R. Gábor 3: 102

Kiss Margit Rita 5: 126

Marton Imre 8: 133

Szénási Sándor 8: 17

Szűcs Katalin 6: 85

Tót Éva 2: 128; 3: 102; 6: 125; 7: 59; 7: 158; 8: 157

Mocsáry József 3: 43

Nagy Balázs 3: 56

Nagy Péter Tibor 8: 71

Niederhauser Emil 5: 24

Orcun, Fuat 6: 89

Osztojkán Béla 6: 112

Pomeranc, Grigorij 3: 83

Porosz Tibor 4: 83; 724

Hácz József 7: 112

Sebeök János 7: 148

Singer, Dániel 8: 125

Sipos Péter 6: 109

Slemmer László 4: 148

Sz. Bíró Zoltán lásd Bíró Zoltán

Szabó András György 3: 73; 4: 103

Szalai Erzsébet 3: 39

Szegő Andrea 1: 65

Szépkúti István 3: 65

Szigeti Péter 4: 37

Tálas Péter 1: 35; 5: 44

Thoma László 5: 86

Tőkei Ferenc 1: 3

Trockij. Lev 1: 56

Tütő László 4: 4

Vass Csaba 3: 23

Wallerstein, Immanuel 6: 52; 8: 105

Wassermann, Gilbert 6: 46

a 1: 118; 4: 81; 6: 105

K. 3: 79

K.G. 6: 121

M.M. 8: 139

tót 1: 113

T. 3: 114; 5: 161

… 1: 4; 3: 4; 7: 142; 8: 5

Kerekasztal-beszélgetések résztvevői:

Angyal Ádám 8: 141

Drucker Tibor 3: 102

Für Lajos 6: 5

Juhász Pál 2: 11; 3: 5

Kemény Csaba 3: 102

Kósa Ferenc 6: 5

Lengyel László 2: 11; 3: 5

ifj. Marosán György 8: 141

Mocsáry József 8: 141

Szabó Miklós 6: 5

Tütő László 2: 11; 3: 5

Varga Csaba 2: 11; 3: 5

Varjas András 3: 102

Bemutatott könyvek szerzői:

Bergyájev, Nyikoláj 8: 58

Csanády András 3: 79

Diósi Ágnes 6: 121

Lomax, Bill – Kemény István 4: 81

Mészáros István 8: 125

Samary, Catherine 5: 161

Schiller, Herbert 4: 5

Közölt dokumentumok:

Autonómia Csoport 3: 114

A csehszlovák Baloldali Alternatíva 5: 117

A CSKP 1968-as programja 1: 43

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának nyilatkozata 7: 147

Az „M" című francia folyóirat bemutatása 3: 130

A Marxism Today angol folyóiratbeli kerekasztal másodközlése 5: 110

Munkástanácsok dokumentumai 5: 170

A németországi Egyesült Baloldal 5: 121

Az OSZDMP (mensevikek) 1920-as tézisei 4: 138

Önkormányzati Mozgalom 2: 136

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége 8: 153

A szovjet anarchoszindikalista mozgalom 5: 129

A Zöldek (NSZK) programja 2: 53

Kislexikon-témák:

Egyenlőség 1: 125

Kizsákmányolás 2: 141

Kommunizmus 1: 121

Liberalizmus 4: 52

Munkás 4: 146

Nemzet 5: 43

Osztály 1: 123

Piacgazdaság 2: 141

Privatizálás – reprivatizálás 3: 112

Szocializmus 5: 159

Társadalmi tulajdon 2: 141

Tulajdon 3: 77

Tárgymutató

(Csupán a fogalmak azon előfordulásait tüntettük fel, amelyek elemzést, értelmezést, vagy bírá­latot tartalmaznak).

abszolutizmus 5: 30

abszurd 7: 54

adósságcsapda 1: 65, 68, 82, 323, 5: 10,87, 6: 81, 8: 142

agresszió 7: 115

alkalmazkodási modell 1: 70

alkotmány 3: 36

állam 1: 56, 4: 9, 61, 85, 104, 5: 27,119, 134, 156, 6: 58, 7: 24, 60, 91, 162, 8: 11

államkapitalizmus 1: 16, 3: 55, 58, 4: 6, 154

államszocializmus 2: 129, 3: 74, 4: 103, 6: 105

állami tulajdon 2: 137, 5: 132, 6: 140

alternatívák 1: 23, 5: 90, 6: 62, 8: 6, 141

anarchizmus 2: 7, 3: 114, 7: 25

anarcho-szindikalizmus 5: 129, 7: 38

antikommunizmus 5: 18

antiszemitizmus 6: 47, 110, 8: 25

asszimiláció 5: 32, 6: 9, 42, 7: 154

átalakulási törvény 3: 39

átlag alatti jövedelmek 1: 101

baloldal 1: 96, 118, 2: 4, 112, 3: 4, 5: 68, 117, 152, 6: 26, 29, 107, 125, 7: 59, 8: 91, 121, 134

bankrendszer 4: 84, 6: 19

bérlakás 1: 115

bérlet 3: 76, 5: 135

bérmunkás 4: 12, 146, 149, 5: 163, 138

betegség 7: 151

birodalom 8: 112

bolsevikok 4: 119, 6: 95, 8: 14, 62

Brezsnyev 2: 90

Büchner 7: 42

bürokrácia 5: 163,8: 26, 49, 81

cigányok 2: 69, 6: 14, 112, 121, 130, 7: 116

család 3: 26

cselekvés 7: 28

CSKP, Csehszlovákia 1: 35, 5: 117

cserearány, csereérték 4: 84, 6: 69, 79

demokrácia 1: 10, 95, 2: 58, 102, 3: 64, 4: 43, 100, 141, 5: 86, 118, 128, 153, 6: 11, 115, 142, 149, 7: 25, 71, 136, 151, 8: 82, 122

diktatúra 7: 20, 8: 77

egészségügy 2: 16, 75

egyenlőség 1: 125

egyén 7: 37, 126

egyenlőtlenség 1: 61, 125, 3: 62, 4: 75, 6: 70

egyetemesség 6: 64

egyház 5: 52

eladósodás 1: 81

életminőség 4: 66

életszínvonal 7: 69

elidegenedés 1: 71, 5: 118, 6: 145, 7: 84

elit 2: 22, 3: 5

ellenforradalom 4: 162

ellenzék 6: 61

elmaradottság 5: 25

elnyomás 2: 60

elpolitikaiasított tulajdon 3: 23

emancipáció 4: 70, 7: 39

emberi jogok 6: 119

Engels 4: 5

érdekvédelem 1: 115, 3: 16

erkölcs 7: 40

erőszak 7: 4, 24, 112, 124, 144. 148

erőszakmentesség 2: 60, 7: 19. 142, 147

értelmiség 3: 81, 4: 62, 5: 92, 7: 14, 8: 12, 65

érték 4: 72, 92, 6: 6, 52, 117, 7: 125

ESOP 2: 124, 3: 67, 8: 146

Európa 7: 65, 71, 147

ezerkilencszázötvenhat 2: 42, 8: 159

falu 7: 158

fasizmus 7: 114, 140, 8: 77

fegyverkezési verseny 7: 95

fél-autonómia 3: 6

fiatal szocialisták 2: 86

filozófia 4: 93

FKP. Franciaország 6: 49, 7: 76

fogyasztás 6: 40

forradalom 4: 138, 7: 10, 29, 42. 138, 8: 5, 9, 17

függetlenség 6: 93

földtulajdon 2: 13, 3: 54, 5: 136, 6: 137

gazdaság 4: 52, 6: 83, 7: 82, 8: 141

gazdasági reform 1: 50, 2: 79

gazdasági válság 2: 56

grúzok 6: 100

Guinea 2: 115

gyermekügy 2: 66

háború 7: 36

hadiipar 7: 91

hadügy 1: 59

haladás 7: 131

halálbüntetés 7: 143

hatalom 5: 19, 26, 147. 6: 33, 75, 7: 8, 24

Hruscsovizmus 8: 115

huliganizmus 8: 29

humanizmus 7: 19, 142

IBM 1: 15

ideológia 6: 155, 7: 8.120,8: 71, 119,125

IMF 1: 69, 5: 87

induló 7: 137

infláció 1: 109

információ 4: 35, 63, 97, 6: 13

III. Internacionálé 4: 126

intézmények 4: 143, 6: 133

irenizmus 2: 81

iskola 123

Japán 2: 84, 6: 151,7: 74

jobboldaliság 1: 8, 3: 96, 6: 46, 7: 59, 8: 91

jog 6: 56

jövedelmek 1: 100, 4: 22

Jugoszlávia 5: 70, 166

kamat 6: 25, 80

káosz 7: 148

kapitalizmus 2: 81, 3: 97,4: 4, 37, 60, 98, 123, 138, 148, 5: 161, 6: 140, 147, 7: 66, 101, 8: 128, 135

katarzis 7: 56

Kelet-Európa 4: 68, 5: 4, 24, 120, 6: 37, 105, 7: 74, 8: 121, 136, 139

kereszténység, keresztény kurzus 6: 109, 7: 143

keynesizmus 1: 98, 4: 46,5: 161, 6: 26

kisajátítás 3: 42

KGST 5: 123

kisárutermelők 4: 150

kisebbségek 2: 7, 6: 10, 32, 60, 77, 121, 7: 154

kispolgárság 4: 131

kizsákmányolás 2: 141, 4: 150

kollektivizálás 2: 28, 38

kommunizmus 1: 121, 2: 113, 4: 135, 159, 7: 85, 8: 17

konkurencia 6: 141

konzervatívok 8: 87

kormányzat 4: 18, 5: 102, 6: 143

korporatív nyelv 4: 55

kölcsönhatás 7: 134

középrétegek 6: 126

közöny 5: 100

Közös Piac 6: 18

közösség 6: 5, 32, 7: 129

közösségi tulajdon 2: 21, 3: 22, 8: 122

községi önkormányzat 2: 15

kultúra 2: 72, 4: 55, 92, 101, 5: 112, 6: 8, 23, 52, 68, 126, 7: 100, 149

lakáshelyzet 1: 109

Lassalle 4: 107

Latin-Amerika 1: 87

LEMP, Lengyelország 5: 44, 45, 93

Lenin, leninizmus 3: 89, 4: 45, 5: 112, 8: 65, 106

lepenizmus 6: 47

leszerelés 7: 91

létminimum 1: 103

liberalizmus 4: 52, 8: 91

lopás 7: 34, 822

Lukács 8: 64

macedónok 5: 40

magántulajdon 1: 10, 3: 11, 24, 4: 161, 5: 139

Majakovszkij 8: 27

Marx, marxizmus 1: 3, 121, 2: 6, 81, 4: 79, 5: 20, 110, 6: 21, 7: 4, 60, 8: 60, 105, 123, 129, 134

második gazdaság 3: 43

megye 2: 23,7: 160

mensevikek 4: 115

mezőgazdaság 5: 22, 6: 74, 8: 46

migráció 7: 68

minőség 7: 80

mitológia 7: 48

monetáris restrikció 8: 146

monopólium 8: 151

MSZMP 3: 104

multinacionális tőke 5: 86, 7: 85

munkabér 8:

munkaerőáru 4: 149

munkaerőpiac 4: 90, 6: 128

munkamegosztás 4: 157, 6: 59

munkanélküliség 6: 144, 8: 43, 156

munkásmozgalom 5: 39, 114, 127, 6: 20, 7: 138

munkásosztály 4: 107,154, 7: 11, 89, 8: 21, 41, 99, 106

munkástanács 3: 63, 119, 4: 81,5: 170, 174

munkástulajdon 3: 57, 74, 8: 164

művészet 6: 54, 8: 28

nacionalizmus 6: 30, 53, 106

nagyhatalmak 5: 32

NDK 5: 121

német katona 7: 103

nemzet 5: 26, 43, 80, 6: 5, 18, 29, 53, 89

nemzeti érzés 6: 16, 30

nemzeti mozgalmak 5: 14

nemzetiségek 6: 21, 68, 8: 51

nemzetköziség 4: 67

NEP 8: 40

népakarat 4: 145

népi nevetéskultúra 7: 43

népiség 2: 5, 5: 38

nőkérdés 2: 63

növekedés 4: 95

nyelv 4: 40, 6: 116, 7: 155

nyugdíjasok 2: 67

Offe 4: 23, 37

oktatásügy 2: 70

OKP 5: 149

olaj 6: 25, 80

Oroszország 8: 5, 9, 58, 72, 108

orvosok 2: 27

osztály 1: 123

ökológia 2: 57, 5: 120, 125, 7: 150

önigazgatás 2: 12, 43, 61, 79, 4: 102, 5: 119, 127

önkormányzat 1: 119, 2: 10, 11, 25, 120, 136, 3: 71, 117, 5: 70, 168, 6: 136. 7: 157

önszerveződés 6: 117, 128

örmények 6: 85, 90

parasztság 6: 39, 8: 110

Párizsi Kommün 4: 112

pártok 1: 45, 3: 35, 5: 33, 61, 68, 71, 82, 117, 129, 6: 19, 142, 7: 21, 77, 8: 12, 53, 87

pártállam 5: 88

pártdemokrácia 2: 62

paternalizmus 5: 31, 8: 144

pazarlás 8: 155

pedagógia 7: 124

pénzügy 5: 122, 7: 159

peresztrojka 8: 82

piacgazdaság 2: 17, 142, 3: 7, 32, 4: 8, 5: 146, 156, 166, 6: 138, 149, 7: 9, 73

pluralizmus 5: 37

polgárság 7: 137

Prágai Tavasz 7: 61

proletárdiktatúra 4: 124, 140

proletariátus 7: 11

propaganda 7: 110

punk 7: 112

racionalizmus 8: 34

redisztribúció 4: 89

reform 2: 89, 98, 5: 7, 46, 56, 66, 76, 150, 164

reprivatizáció 3: 112

Románia 5: 65, 6: 67

saját csoport 7: 117

sajtó 1: 48, 2: 74, 7: 28

sorban állás 4: 30

Spanyol Köztársaság 2: 25

szabadság, szabadságjogok 1: 47, 6: 65,7: 52, 132

szakszervezetek 2: 39, 44, 50, 102, 124, 5: 48, 120, 8: 43

szegénység 1: 105, 6: 125, 8: 153

szellemi munka 3: 80, 4: 63

szélsőjobboldal 6: 46

személyiség 1: 126

szervezetek 7: 161

Szlovákia 6: 67

szociáldemokraták 8: 93

szociális közösség 4: 16

szocialisták 8: 93

szocializmus 1: 21, 29, 62, 71, 97, 2: 34, 82, 95, 111, 3: 73, 83, 95, 4: 25, 59, 83, 117, 163, 5: 71, 89, 115, 118, 125, 147, 150, 159, 161, 6: 71, 148, 153, 8: 14, 26, 69, 101, 143

szociálpolitika 3: 36, 4: 11

szolgáltatások 4: 26

Szolidaritás 2: 11, 5: 12. 50, 96, 127, 6: 141

Szovjetunió 1: 14, 2: 80, 89, 3: 83, 5: 6, 132, 6: 37, 7: 106, 8: 81, 111

szövetkezet 2: 13, 3: 15, 43, 66, 4: 110. 5: 140, 8: 144

Sztálin, sztálinizmus 1: 56, 3: 91, 4: 83, 531, 6: 102, 8: 7, 19, 40, 111

sztrájk 5: 54, 128

szükséglet 3: 8, 100

tanácsi önkormányzat 2: 128

társadalom 1: 62, 6: 158, 7: 6, 29

társadalomlélektan 4: 73

technokrácia 2: 105, 5: 73

technológiai mód 4: 32

termelési mód 1: 11,4 : 111, 7: 99

természet 7: 150, 8: 154

terror 7: 35, 49

tervezés 5: 122

tervutasítás 3: 65

totalitarizmus 8: 34

tőkeközösség 4: 13

tőkés termelés 4: 87

tőkeviszony 1: 9, 124, 3: 61, 4: 19,88

tömegkommunikáció 6: 147

tömegmozgalmak 8: 95

Törökország 6: 98

törvény 7: 39

Trockij, trockizmus 1: 57, 3: 89

tudomány 1: 54, 8: 127

tulajdon 2: 19, 127, 3: 39, 77, 4: 94, 5: 20, 162, 6: 137

tulajdonreform 3: 28, 41, 60, 71, 5: 132, 8: 144

Tungsram 3: 56

USA 1: 80, 2: 84, 6: 152, 7: 62, 72, 87,8: 121

utópia 8: 119

üzemi tanácsok (NSZK) 2: 121

üzleti bukás 1: 106

vagyonügynökség 8: 151

vállalkozás 3: 49, 56, 72, 4: 105, 5: 145

vallás 5: 34, 6: 36, 90

válság 4: 40

verseny 2: 20

vezetői alkalmasság 2: 140

világgazdaság 8: 47, 116

világkultúra 6: 54

Waffen SS 7: 102

zöldek 2: 53, 4: 64, 7: 65

zöldségmaffia 3: 53

zsidókérdés 6: 14, 42

A név- és tárgymutatót összeállította:  Szak Péter Otmár

A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.

Minden háború áldozata az igazság. (R. Kipling) 

A közeli jövő a történelem vékony forgácsa – írja Fernand Braudel. Kusza vonalak rajzolódnak rá, ezekből próbáljuk összeállítani a következő évszázad világának fő vonásait.

Fél évezreddel ezelőtt Amerika felfedezésével Nyugat-Eu­rópa határai kitágultak. Most a globalizálódó világ (újrafelfede­zésére kényszerülünk. „Beléptünk – írja Edgar Morin – a planetáris korba, de ez még csak annak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyűlölet-örvényei háborúkhoz, pusztí­tásokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egy­máshoz kötődünk, mégis ellenségei maradtunk egymásnak". (A nagy elképzelés, Le Monde, 1988. szept. 22.)

Vajon az Öböl-háború epizódszerű kisiklás-e a békét, de­mokráciát, jólétet és – a regionális ellentéteket enyhítő – mo­dernizációt ígérő világ felé vezető úton? Vagy a hatvanas évek óta kibontakozó globális strukturális válság egyik legdrámaibb láncszeme? Annak bizonyítéka, hogy a felhalmozódó feszültsé­geket, egyenlőtlenségeket, erőviszony-átrendeződéseket már csak robbanásokkal lehet – ideiglenesen – kezelni, szabá­lyozni?

Az Öböl-háború nem világháború, de összetett világfolya­matok terméke és kihatásai megrázkódtatják a világ egészét. Miért azonosul Nyugat-Európa a kezelhetetlenség Egyesült Ál­lamok képviselte logikájával, és ugyanakkor – legalábbis bizo­nyos mértékig – miért határolja mégis el magát tőle? Milyen érdekek váltják ki a szolidaritás és a különállás ezen együtte­sét? Előmozdítja vagy hátráltatja ez a háború Nyugat-Európa integrációját, az európai entitás kialakítását?

Mi késztette az amerikai kormányzatot arra, hogy Kuvait iraki megszállására a katonai válaszadást szorgalmazza? A nemzetközi jog tiszteletben tartása, az állami szuverenitás elvé­nek megvédése, az agresszor visszaszorítása és megbünteté­se? Tagadhatatlan, hogy ezek a motivációk is szerepeltek a döntésben. Figyelembe véve azonban, hogy számos más eset­ben a nemzetközi jog megsértése nem váltott ki ilyen felhábo­rodott reakciót, felvetődik, hogy az iraki agresszióval szembeni fellépés igazából egy átfogó stratégiai koncepció szerves ré­sze. Persze nem egyszerűen ürügyről, hanem inkább kény­szerek és kedvező körülmények kiaknázásáról van szó. Jelentős, bár nem döntő eleme ennek az összefüggésrend­szernek a kőolaj-utánpótlás biztosításának motívuma, hiszen ha egyszer kitermelik, akkor azt kedvező vagy kedvezőtlenebb feltételek között, de értékesíteni kell. Ha Irak folytatja terjeszke­dését (például Szaúd-Arábia irányában), akkor kivételezett po­zícióit ideig-óráig zsarolásra használhatta volna fel. A kialakuló, Irak-dominanciájú új regionális imperialista tömb veszedelmes kihívást jelenthetett volna Észak hegemóniája ellen, instabilab­bá és ellenőrizhetetlenebbé téve a jelenlegi világrendet.

Az amerikai stratégiai koncepcióhoz tartozik az a megfon­tolás is, hogy a Földközi-tengernek – különösen közel-keleti ré­szének – jelentős geopolitikai szerepe van az Atlanti-, az Indiai-, és a Csendes-óceán közötti összeköttetésben. Ha Irak regionális nagyhatalommá válna, ez létükben veszélyeztetné a térség azon politikai kormányzó elitjeit, amelyek az USA-ra tá­maszkodnak és amelyekre az USA támaszkodik. (Elsősorban Izraelről van szó, de nem utolsó sorban Szaúd-Arábiáról, az Emirátusokról és Egyiptomról.) A terjeszkedő és Izraelt veszé­lyeztető, a nyugati világgal dacoló Szaddam Húszéin Irakja az arab-muzulmán világ központjává, a nasszerizmus új válfajá­nak megvalósítójává válhatott volna.

De mindezt tekintetbe véve, véleményem szerint az ame­rikai kormányzat döntésében elsődlegesen az a felismerés játszott szerepet, hogy az Öböl-háború révén az Egyesült Álla­mok előtt a nemzetközi viszonyokban jelenleg adott, de később vissza nem térő kedvező körülmények és esélyek kiaknázásá­ra nyílik lehetőség. Ma még megkísérelheti visszaállítani, meg­szilárdítani, sőt, kiszélesíteni világhegemóniáját, kísérletet tehet egy sajátos, viszonylagosan egypólusú világrend kialakítására.

A mai USA számára kedvező körülményeknek tekintem:

– a Szovjetunió pozícióinak összezsugorodását Európában és a Harmadik Világban;

– a Szovjetunión belül zajló bomlási folyamatokat, amelyek következtében a Szovjetunió kezdeményezési sávja nagymér­tékben leszűkül (még ha éppen az Öböl-háborúban mindkét fél részéről felértékelődik is a mégiscsak-nagyhatalom Szovjetunió támogatása és kívülmaradása);

– azt, hogy az egységes európai piac még nem lépett élet­be, az összeurópai entitás még embrionális állapotban van, a kelet-európai országok beilleszkedése zaklatott folyamat lesz és – legalábbis a közeljövőben – csak viszonylagos lehet;

– hogy Németország erejének egy jelentős részét az újra­egyesítéssel járó politikai és gazdasági problémák kötik le;

– még csak körvonalazódik Németország keleti expanzió­ja, a Szovjetunióval való szorosabb együttműködés, az eurázsiai térség, mint gazdasági-politikai régió kiépülése;

– Franciaország még nem tudta konszolidálni és kiszélesí­teni befolyását az arab-muzulmán térségben;

– Japán még nincs abban a helyzetben, hogy elszakítsa a köldökzsinórt, amely geopolitikailag és gazdaságilag az USA-hoz kapcsolja, az USA-hoz, amelynek még katonai védelmére szorul, s amelynek gazdaságába jóval szélesebben hatolt be, mint a Közös Piacéba;

– az arab világ talán még sohasem volt olyan megosztott, mint éppen napjainkban (a demográfiai és az urbanizációs rob­banás, a gazdasági növekedés megtorpanása, az eladósodás, a szélesedő és elmélyülő nyomor, a spekuláció elburjánzása következtében felfeslenek a társadalom szövetei, mindez de­stabilizálja a politikai rendszereket, diszkreditálja a nemzeti fel­szabadító mozgalmak során kialakult pártokat és eszméket. E táptalajon a vallási fanatizmus, a politikai hisztéria a lakosság mind szélesebb köreiben hódít, jogosult törekvések és indula­tok retrográd politikai és ideológiai köntösben jelennek meg, a reflexió helyett az agresszivitás reflexei kerekednek felül. A po­litikai törésvonalakat, egy-egy ország ingatag helyzetét, expan­ziós törekvéseit az Egyesült Államok ideiglenesen kiaknázhatja saját érdekei érvényesítésére);

– a Harmadik Világban a radikális mozgalmak vereséget szenvedtek vagy elszigetelődtek;

– Kína igyekszik kitörni elszigeteltségéből (hosszú távú modernizációs törekvései megvalósítása érdekében Japánhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait privilegizálja. Nem „jóindulatú", de megértő semlegességet tanúsít az Öböl­háború kapcsán, abban a reményben, hogy az idő neki dol­gozik. Visszafogott semlegességét belső stabilizálódásának igénye is magyarázza).

Az Egyesült Államok mindezekért abból indulhatott ki, hogy amennyiben a háború nem húzódik el és a győzelem nem követel nagyobb emberveszteséget az amerikaiak és szö­vetségeseik részéről, úgy az USA fenntarthatja túlsúlyos jelen­létét a közel-keleti térségben, biztosíthatja Izrael katonai pozícióit, tartósíthatja az arab-muzulmán világ megosztottsá­gát, lassíthatja, megzavarhatja – ha nem törheti is meg – fő vi­lággazdasági vetélytársainak dinamikáját: Japán előretörését és a Közös Piac átalakulását összeurópai piaccá. Elérkezett az a történelmi szakasz, amikor az USA elérheti azt, amit nem tudott teljesen kivívni a második világháború során és után: megvalósulhat a Pax Americana. (1945-ben kénytelen volt megosztani a győzelmet a Szovjetunióval, s bizonyos mér­tékig tekintettel lenni Anglia és Franciaország befolyási öveze­teire is.) Az amerikai elnök megfogalmazása szerint most „az a szerencse adatik meg számunkra, hogy magunknak és az utá­nunk jövő nemzedékeknek egy olyan új világrendet kovácsol­junk ki, amelyben a jog és nem a dzsungel törvényei vezérlik a nemzetek magatartását". (International Herald Tribune, 1991. jan. 17.)

Összefoglalva: mind az USA, mind Irak a kérlelhetetlenség logikáját érvényesíti. Az USA a maga világhegemóniára törő stratégiáját a nemzeti jognak, az államok nemzeti szuverenitá­sának a védelmezésével, a nemzetek közötti viszonyok terüle­tén a demokrácia elveinek érvényesítésével kapcsolja össze. Irak viszont úgy tünteti fel saját, regionális hegemóniára törő politikáját, mint a Nyugat által szervezett keresztes hadjárat el­leni harcot; mint az arab-muzulmán közösség küzdelmét az évszázadokon keresztül elszenvedett megaláztatások ellené­ben; mint jogvédő fellépést az izraeli államnak a palesztin nép rovására végbemenő beékelődése ellen; mint felhívást az ame­rikai érdekeket kiszolgáló arab monarchiák forradalmi eltávolítá­sára. Vajon az USA összekapcsolhatja-e katonai győzelmét egyfajta politikai diadallal is? És Irak a katonai vereséget egy politikai győzelemmel?

De térjünk vissza eredeti kérdésfelvetésünkhöz: mi kész­tette Nyugat-Európát arra, hogy végül is beletörődjék a katonai megoldásba és elkötelezze magát az USA oldalán? Mennyire egyértelmű ez az azonosulás?

Nyugat-Európa elkötelezettsége és kettős játéka

Nyugat-Európa nem határolta el magát az USA-tól, mert:

– Országai még nem tudnak egységesen fellépni közös érdekeik érvényesítéséért. (Nagy-Britannia inkább lesz az USA új Kanadája, kitüntetett európai szövetségese, mintsem hogy alárendelődjék Németországnak vagy Franciaországnak; Fran­ciaország attól tart, hogy kialakulhat egy Bonn-Moszkva ten­gely, illetve hogy Németország újraegyesítése után ő csak szerény másodhegedűs szerepet játszhat Európában. Nem ér­dekelt egy olyan világrend kiépítéséhez való hozzájárulásban sem, amely aláásná Észak hegemonisztikus pozícióit is. Olasz­ország, Spanyolország, Portugália politikailag és gazdaságilag egyszerűen kénytelen a Közös Piac és az USA sodrásában maradni).

– A kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjet­unió új nemzetközi gondolkodásmódja eufórikus hangulatot te­remtett Nyugat-Európában. Az enyhülés, a demokratizálódás diadalmenetéről beszéltek és írtak. Úgy tűnt, hogy a francia for­radalom üzenete két évszázados késéssel elérte Kelet-Európa térségeit, Kelet-Európa európaizálódni kíván: „Világ demokratái, egyesüljetek – Nyugat zászlaja alatti" Ezzel újból megkezdőd­het Nyugat-Európa terjeszkedése Kelet – és az arab-muzul­mán világ – felé is. Gyorsan kiderült azonban, hogy a kelet-európai változások visszahatása kedvezőtlen megrázkód­tatásokkal jár. Következményeiben a Harmadik Világ inga­tagsága, nyugtalansága is ránehezedik Nyugat-Európára. Évszázadokon keresztül Nyugat-Európa alakította a világ sor­sát. Az általa gerjesztett feszültségek, viharok, háborúk hatá­sait feltartóztathatta. Az utóbbi évtizedekben azonban már nemigen tudta kivédeni a hullámok visszaáramlását. A külön­böző gazdasági, politikai, kulturális térségek mindinkább össze­kapcsolódnak és ugyanakkor összeütköznek egymással. Az USA gazdasági és katonai hatalma nélkül a Nyugat nem lenne képes stabilizálni a jelenlegi – hierarchikus – világrendszert, szabályozni a feszültségeket.

– A Szovjetunióban megjelentek a glásznosztyot, pere­sztrojkát aláásó visszarendeződés jelei. Egy sajátos orosz bonapartista rendszer van kialakulóban. A gorbacsovi vissza- és kivonulási stratégia, az „új nemzetközi gondolkodás", amely előmozdította az enyhülést és a leszerelést, most kérdésessé válik. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a megegye­zések helyett újból a súrlódások és a feszültségek fognak sza­porodni. A Szovjetunió még nagyhatalom, és arra kényszerül, hogy ellenálljon az USA nyomásának, amely azt célozza, hogy a Szovjetunió is maradéktalanul elfogadja őmögötte a másod­rendű szerepet. Milyen pólusok között fog mozogni a Szovjet­unió kettős játékának ingája? És ha összeomlanék a Szovjetunió? Ez milyen felfordulással járna Európában és a vi­lágban? Mindeme bizonytalanságok a régi reflexet élesztik fel: Nyugat-Európa inkább az Egyesült Államokban keresi szövet­ségesét, mint a Szovjetunióban.

Mindennek ellenére és ezzel egyidejűleg az óvatos elhatá­rolódás és bizonyos fokú különállás jelei is tapasztalhatók Nyu­gat-Európa magatartásában. Ennek megint csak több oka van:

– Meg akarják óvni a Közös Piacot, s azt a tervet, hogy azt összeurópai piaccá bővítsék. (A Közös Piachoz tartozó la­kosság a volt NDK-t is beleértve 340 millió fő. Részesedése a világimportból megközelíti a 30%-ot, a világexportból megha­ladja a 31%-ot. Terjeszkedése Ázsia felé csak növelheti súlyát a világgazdaságban.)

– Az arab világnak a Nyugattal szembeni kihívása na­gyobb, közvetlenebb veszélyeket rejt magában Európa, mint az USA számára (kb. 8 millió arab-muzulmán vendégmunkás, il­letve bevándorlói).

– Ha a háború elhúzódna és Izrael bekapcsolódik a had­műveletekbe, akkor az arab csapatok nagyrészt feltehetőleg ki­válnak a koalícióból, Irán feladja semlegességét: Amerika Izraellel megnyeri a háborút, de politikailag vereséget szenved. Nyugat-Európa nem akart kimaradni egy lehetséges katonai győzelemből, de fel kellett készülnie arra is, hogy ne szenved­jen súlyos politikai veszteségeket az arab-muzulmán térség­ben. Arra, hogy a nemzetközi tárgyalásokon közvetítő szerepet töltsön be, engedmények tételére kényszerítve az amerikaiakat és ellensúlyozva a Szovjetunió kedvezőbb pozícióit. Nyugat-Európának létérdeke, hogy középtávon magához kapcsolja a kelet-európai és az arab-muzulmán térséget. Franciaország és Németország keresni fogja azokat a módozatokat, amelyek se­gítségével szabályozni lehet e térségek együttműködését és összeütközéseit.

– Nyugat-Európa tartózkodó részvétele és ingatag külön­véleménye az Öböl-háborúban részben arra is visszavezet­hető, hogy a közvélemény egyre növekvő hányada (ke­resztények, humanisták, pacifisták, kommunisták, zöldek, szo­cialisták, gaulleisták, trockisták, anarchisták stb.) követte az eseményeket, szemlélte a cenzúrázott képáradatot, a félreve­zető kommentárokat tartózkodással, aggodalommal, ellen­szenvvel, felháborodással, a demokrácia nevében elítélve a demokrácia megvédésének ürügyén véghezvitt erőszakot, a kérlelhetetlenség minden közvetlenül érdekelt fél által tanúsított logikáját, Kuvait megszállása előtt, alatt és utána is. Repedé­sek mutatkoztak ezzel kapcsolatban például a francia politiká­ban a jobbközép és a balközép pártjaiban is. Jacques Almaric, tekintélyes szemleíró írása ezt a hangulatot tolmácsolja (Le Monde, 1991. február 7): „Mindenki tudja, hogy a legrosszabb előttünk áll. Meghalni Kuvaitért? Önző emírekért? Az Egyesült Államokért? Az ő kőolajtársaságaik megerősítéséért? Rosszul választott-e Franciaország, amikor felkapaszkodott az Irak-elle­nes koalíció vonatának utolsó vagonjába? Diplomáciája megté­pázódott, különösen az arab világban. Nem emlékeztet ez a háború a rossz emlékű gyarmati háborúkra?".

Sok gondolkodó emberben felvetődik: van-e erkölcsi jo­gosultságuk a nyugati nagyhatalmaknak a nemzetközi jogra, a demokrácia megvédésére hivatkozni, vagy: „a nagykoalíció szervezői csak az erőviszonyok alakulását mérlegelték. Elfo­gadták, hogy zászlajuk alatt harcoljon Szíria, amely megsérti a jogot Libanonban; Törökország, amely megsérti a jogot Cipru­son; Marokkó, amely megsérti a jogot Nyugat-Szaharában; és más államok, amelyek saját határaikon belül sértik meg a jo­got". (Claude Julién: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Serge July, a Liberation című napilap főmunkatársa, Mitterrand híve, lapja január 28-i számának vezércikkében állapítja meg: „Szaddam Húszéin veresége és bukása ellenére az ál­lamfő (= Mitterrand) győzelme csak pirruszi győzelem lenne: Franciaország kitoloncolása a Maghreb térségből; a maghrebi eredetű közösségek destabilizálódása országunkban; törések, lázadások a baloldalon; az Európai Közösség a tehetetlenség állapotába hullana vissza: a kuvaiti kalandból nem maradna más Mitterand számára, mint egyszerűen idomulni az Egyesült Államokhoz".

Az Öböl-háború szorosan összefügg tehát világunk globá­lis strukturális válságával, amelynek tünetei először a Harmadik Világ országainak többségében váltak nyilvánvalóvá, majd a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európa térségében is (kapcso­lódva azokhoz a folyamatokhoz, amelyeket a világrendszer át­rendeződése és a pártállam-rendszer felbomlása gerjesztett); napjainkban pedig elérték a nyugati nagyhatalmakat is, s ezál­tal az erőviszonyok jelentős átrendeződésére, új megrázkódta­tásokra és konfliktusok sorozatára számíthatunk.

A hagyományos nemzetközi baloldal nem készült fel a fej­leményekre. Egymást kizáró állásfoglalásokkal kényszerül azo­nosulni. Egyidejűleg vádolni az Egyesült Államokat és Irakot; követelni az iraki csapatok kivonását Kuvaitból, és fellépni a háború ellen; rokonszenvezni az arab-muzulmán népek meg­mozdulásaival, és elhatárolódni a fundamentalisták retrográd ideológiájától és politikájától; biztosítékokat adni Izrael állam fennmaradására, és elítélni Izraelt agresszív politikájáért. Egy­idejűleg kell elhatárolódnia az USA világhegemonisztikus törek­véseitől és a Szovjetunióban zajló antidemokratikus kurzustól. Támogatnia az összeurópai integrációt, és fenntartásokkal él­nie az európai szupranacionális intézményrendszerek kiépí­tésével szemben, amelyek korlátoznák a nemzetállamok szuverenitását és a szabad politikai mozgásokat. Fel kell lép­nie az idegenből jött munkások iránt tanúsított faji megkülön­böztetés és gyűlölködés ellen, és megvédeni a saját nemzet bérből élő népességét a bevándorlók azon törekvéseivel szem­ben, hogy akármilyen bór- és egyéb feltételek mellett munká­hoz jussanak. Védelmeznie kell a szocialista eszméket és értékeket, ugyanakkor élesen bírálnia a kapitalizmus meghala­dásának eddigi gyakorlatát.

Még sokáig lehetne sorolni ezeket a dilemmákat. A nem­zetközi baloldalnak megújulásához új tájolási pontokra, új elméleti platformra ás stratégiára, új szervezeti és működé­si formákra van szüksége, hogy hatékonyabban befo­lyásolhassa az események menetét. Nyugat-Európában elmélyült és széleskörű viták folynak e kérdésekről. Hiszen a tót nem kevesebb: gyökereket verni egy új valóságban, vagy a történelem kivetettjeivé válni. El kell töprengenünk Claude Juli­én fájdalmas és ironikus megállapításán, amely a kelet-európai népek számára különösen aktuális, hiszen e háború sem gaz­daságilag, sem politikailag nem mozdítja elő integrálódásunkat a Közös Piacba (Japán, Németország és az arab kőolajtermelő országok nem bennünket pénzelnek, hanem az Egyesült Álla­mokat): „Egy háború mérlege nemcsak arra alkalmas, hogy ki­jelölhessük a győzteseket és a legyőzötteket. E mérlegben a félrevezetettek is szerepelnek, akiket a történelem sietve igyek­szik elfelejteni. Ma sajnos, nagyon hosszú lesz a becsapottak listája." (Claude Julien: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Paris, 1991. február