A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.

A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.

Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).

A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.

A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.

A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.

A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.

Dolgozatvázlatomban az elmúlt évtized egyik meghatározó tár­sadalomtudományi vonulatához fűzök megjegyzéseket. A mo­dernizációs elméleteket kettős értelemben fogom fel: egyrészt mint szaktudományos teljesítményeket, másrészt mint ideológi­át. E két szempont természetesen nem választható el egymás­tól szigorúan, de bizonyos hangsúlyok érvényesíthetők. Jelen írásomban elsősorban ideológiakritikai, módszertani megközelí­tést alkalmazok, miközben nem vonom kétségbe a vizsgált el­méletek szakmai színvonalát. Sőt! A modernizációs elmélet bizonyos értelemben annak a szellemi-társadalomkritikai tevé­kenységnek a csúcsvonulata, amely a reformgondolkodástól a rendszerváltás igenléséig ívelt a nyolcvanas években. Éppen ezért nem tanulság nélkül való, ha – terjedelmi okokból a szo­kásos hivatkozásokat mellőzve – megvizsgáljuk ezen elmé­letiek) néhány explicit vagy lappangó metodológiai, illetve tartalmi problémáját.

I. A modernizációs elmélet eredetileg – a nyugati szak­irodalomban – a fejlettség és elmaradottság mibenlétét vizsgálta. Születésekor a fogalom vitathatatlanul ér­tékhangsúlyos volt, és a nyugati iparosítás, valamint az angolszász demokráciák intézményi feltételeit kínálta min­taként a világ egyéb térségei számára. A modernizációs ideológia az ismétlési paradigmán (Ágh) nyugodott, amely a nyugati életmóddal és fejlettségi szinttel kecsegtetett belátható időn belül – a minta elfogadása és követése esetén. Az így fel­fogott sikeres modernizációnak két szigorú feltétele volt: a kö­vető társadalom fogadja, igényelje a felkínált mintát, és legyen képes megvalósítására.

Az elméletet – és a hátterében meghúzódó gyakorlatias politikai, üzleti aspirációkat – a hetvenes évek végéig számos kudarc érte, ezért vonzereje a nyugati társadalomtudósok köré­ben csökkent. A kudarcok mindenekelőtt az előbb említett két szigorú feltételre (hajlandóság és képesség), pontosabban ezek hiányára vezethetők vissza, és három területen voltak lát­ványosak. 1. A harmadik világ országainak zömében a westernizációs kísérlet fokozta a szervetlen és egyenlőtlen fejlődés árnyoldalait. Nőtt a bizalmatlanság a fejlett régió kínálta megol­dásokkal szemben, felerősödtek a törzsi-nacionalista, konzer­vatív-tekintélyuralmi ideológiák és mozgalmak. A szórványos gazdasági sikerek politikai elnyomással és különleges tőke­képződési feltételekkel kapcsolódtak össze, tehát az elmélet szá­mára sem kívánatosak, sem kellően általánosíthatók nem voltak. 2. Az európai államszocialista rendszerek – ekkor még – fenntartották egy nem kapitalista modernizáció elvi és gya­korlati lehetőségét. E rendszerek puszta léte vitathatóvá tette a modernizáció unilineáris felfogását, 3. Az a benyomásom, hogy a modernizációs ideológiát a legsúlyosabb vereség éppen „sa­ját pályáján” érte. A fejlett régió korábbi fejlődési íve megtört (és itt nem a növekedési ütemek lassulása a legfontosabb tény). A Nyugat társadalmi-gazdasági rendszereinek mind több pontja bizonyult sebezhetőnek. Alternatív társadalomszervező elvek, posztmodern ideológiák és értékek törnek maguknak utat, amelyek nem illeszthetők a tőke alapvetően hierarchikus rendszerébe (Szabó A. Gy., Vámos, Tütő). Szimbolikus értékű jelzésnek tekinthetjük a Római Klub fellépését is ebben az időszakban.

II. A társadalomtörténeti és elméleti fejlődés paradoxona: miközben Nyugaton az elbizakodott „példamutatás” időszakát a hetvenes-nyolcvanas években a visszafogottabb, kritikusabb önvizsgálat kora váltotta fel, addig a hazai (és általában a ke­let-európai) társadalomtudományokban a modernizációs elmé­letek éppen virágkorukat élték. Mi tette alkalmassá ezt a megközelítést, hogy ilyen fáziskéséssel is a válságba jutó ál­lamszocializmus uralkodó kritikai elméletévé szerveződjön? Mi­lyen funkciók megoldására volt képes, és hol vannak elméleti-módszertani korlátai?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „modernizációs el­mélet” kifejezés olyan gyűjtőfogalom, amely egymással lazán érintkező, gyakran egymással is vitában álló felfogásokat sorol együvé. Ezért indokolt a kifejezés többes számú használata is. Összetartozásukat a vizsgált problémák, az érvényesített (nyílt vagy rejtett) értékek és módszerek kapcsolata biztosítja, a tu­dományos paradigma kuhni értelmében.

A modernizációs elmélet – mint paradigma – az állam­szocialista ideológia paradigmáját szorította ki az értelmiségi közgondolkodásban az államszocializmus felbomlásának idő­szakában. Valójában már korábban is létezett egy ideológiai űr, nagyjából a hruscsovizmus bukásától kezdődően. Az ideológiai űr egyetlen társadalomban sem lehet tartós. Kezdetben ezt a teret egy sajátos ökonomista pragmatizmus foglalta el, de ez különböző okok folytán, alkalmatlan volt a szellemi értékinteg­ráció megvalósítására. A modernizációs elmélet viszont – kellő adaptáció esetén – alkalmas volt arra, hogy egybefűzze az ad­dig szétszórt kritikai és reformelemeket, és az ilyen törekvések háttér ideológiájául szolgáljon. A modernizációs elmélet vég­eredményben inkognitóban folytatott küzdelem volt a polgáro­sodásért (kapitalizálódásért). E folyamat során persze egyre kevesebb inkognitóra volt szükség, egymás után hullottak le a különféle államszocialista „fátylak” (kinek-kinek szemérmessé­ge és elszántsága szerint), és a folyamat végeredményeként ott állt a meztelen igazság: a modernizációs elmélet az ál­lamszocializmusból az államkapitalizmusba való átmenet válságtudata és programja.

Megítélésem szerint mindenekelőtt a következők miatt vált alkalmassá e funkció betöltésére:

1. Magyarországon sokáig megoldatlan volt a különféle kri­tikai szaktudományok (politológia, szociológia, közgazdaság­tan, jogtudomány stb.) eredményeinek összekapcsolása úgy, hogy azok egymás következtetéseit erősítsék. Ez az elmélet le­hetővé tette, hogy most minden irányból dokumentálódjék egy „modernizációs zsákutca” (Lengyel), és a kiútra többé-kevésbé összhangban álló javaslatok szülessenek (lásd pl. a Fordulat és reform vagy Bihari: Reform és demokrácia című írásokat, il­letve a Beszélő „Társadalmi szerződés” című különszámát).

2. A modernizációs ideológia fogalmi apparátusa úgy épül fel, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalomfejlődési irá­nyokat egyetemes, összemberi fejlődési irányként tünteti fel. Kikapcsolja az érdekküzdelmek racionális szociológiai tartal­mát, látszólag értéksemleges, rendszersemleges kifejezések­hez köti programját. E nyelvi redukcióval leválik az állami ideológiáról, majd megtisztított fogalmai megemelésével és ér­tékfogalmakhoz kapcsolásával fölébe kerekedik. (Lásd a piac, privatizálás, autonómia, függetlenség, szabadságjogok stb. fo­galmainak karrierjét a nyolcvanas évek végén.)

3. A modernizációs ideológia a szakmai érvelések laza­ságát, pongyolaságát helyenként képes volt hangulati ele­mekkel vagy egyszerű „rámutatással” pótolni. A Nyugatra való puszta hivatkozás a közgondolkodás jelentős része számára elégséges és meggyőző, és mindenekelőtt nem igényel komoly szellemi erőfeszítéseket. E gondolkodásbeli restség kihaszná­lása tudományetikailag vitatható ugyan, de kétségtelenül hatá­sos és eredményes módszer, ami a westernizációs felfogás esélyeit növelte. A fenntartás nélküli westernizáció veszélyeire viszonylag kevesen hívták fel a figyelmet (pl. Csepeli, Papp Zs.).

4. A modernizációs elmélet hazai változata intenzív államtalanítási (állampárttalanítási) programot hirdetett, és olyan ér­tékeket hangoztatott, amelyekhez a politikai nyomás alól szabadulni akaró értelmiség jelentős része vonzódott. A politi­kai (és egyéb) piacok olyan újraelosztását ígérte, ahol a hagyo­mányos káderértelmiséggel szemben a többi értelmiségi csoport is nagyobb eséllyel indulhat harcba a „zsákmány” meg­szerzéséért.

A modernizációs elmélet átmeneti hazai sikerességével kapcsolatban egy sajnálatos paradoxonra is fel kell hívnunk a figyelmet. Hosszú történelmi tapasztalatok mutatják, hogy egy társadalmi ideológia elterjedtsége, elfogadottsága nálunk (és különböző mértékben feltehetően másutt is) nincs arányban az adott ideológia szakmai megalapozottságával. Konkrétan, eb­ben az esetben: a modernizációs felfogás színvonalas, értékes szakmai teljesítményeken alapult, de „nem ezért szerették”, nem ezért hódított teret szélesebb körökben.

III. A modernizációs elmélet végül is a korábban népszerű, majd háttérbe szoruló konvergencia-tétel újrafogalmazásának bizonyult, mégpedig annak erősebb változatában, amely nem is annyira a két társadalmi rendszer közeledését mondta ki, mint inkább az államszocializmus átalakulását polgári társada­lommá. Ezért teljesen logikus, hogy – az események forgata­gában – a modernizációs elmélet bizonyos irányzatai átnőttek a rendszerváltás ideológiájává. Meg kell mondani, hogy ez a metamorfózis nem tett jót az elmélet tudományos színvonalá­nak. A rendszerváltás alkalmanként barbár eufóriájának hangu­lati nyomása alatt sokkal laposabb megnyilatkozások születtek e tárgyban, mint korábban. (A jobb ízlésűek persze távol ma­radtak ettől, és ma már néhány vonatkozásban a korai csömör jelei is mutatkoznak.) Éppen a rendszerváltás során bizonyoso­dott be ugyanis a modernizációs elmélet Közép- (Kelet-)Európára adaptált változatának egyik szerkezeti fogyatékossága: míg a rendszerkritikai elemei markánsak és színvonalasak, ad­dig a terápia-rész fantáziátlanabb és önkényesebb. Utolsó megjegyzéseimmel ezt az ellentmondást igyekszem néhány vonatkozásban kibontani:

1. Az elmélet nem tudta kellően specifikálni a moderni­zációs folyamat regionális formáját. Ezért állandóan ingado­zott e folyamat előrehaladása mértékének megállapításában. A kelet- (közép-)európai modernizáció specifikumainak megérté­sében az institucionalista felfogás jutott a legmesszebb. Egyes képviselői (pl. Lengyel) a fogyasztáson keresztüli moderni­zálás tétele révén lényeges összefüggéseket mutattak ki. (E té­tel segítségével sikerült konkretizálni azt a sajátos regionális fejlődési utat, ahol, minthogy nincs mód a tőke tömeges felhal­mozására, a viszonylagos modernizálódás, polgárosodás a fo­gyasztási szokásokon keresztül tör utat magának. Ez a folyamat a neki megfelelő különleges magatartásokat és félle­gális „intézményeket” alakított ki a civil szférában, termé­szetesen a legális államszocialista intézmények nyomása alatt.) Különböző okokból azonban ebből nem (nem ebből) nőtt ki egy alternatív modernizálási elmélet.

2. Az alternativitás hiánya általában is módszertani gyengéje a modernizációs felfogásnak. Túl sok standard normatív elemből épül fel, aminek az a következménye, hogy a modernizáció egyik lehetséges – és hosszú távon vitathatóan sikeres – útját tüntetik fel a modernizáció útjának általában.

3. A modernizációs elmélet túl nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi részrendszerek öntörvényűségének kimutatá­sára és biztosítására, így elsikkadtak egy makroszintű össze-hangolódás szempontjai. E kérdésben teljesen jogos C. Offe kritikája: a modern társadalom minden részrendszeréből repü­lőgépek startolnak, mielőtt még a célrepülőterek leszállópályáit megfelelő állapotba hozták volna. Magam is úgy vélem, hogy a XX. (és a leendő XXI.) századi modern rendszerek vizsgálata termékenyebb, ha al- és részrendszereik közös működési elve­ire koncentrálunk. Ugyanez érvényes a kívánatos társadalmi rendezőelvekre is. Jelenleg a társadalmi tevékenységek össze-hangolódásával kapcsolatos problémák legalább három síkon merülnek fel. Meg kell oldani a mikro- és mezoszféra (egyének, családok, kisközösségek, települések, gazdasági szervezetek stb.) egységeinek olyan koordinálását, ahol szabadságuk ga­rantálása nem egymás ellen mozgósítja erőiket, hanem egy­más kiteljesedése javára is. Mozgásformát kell találni az összállami szinten jelentkező konfliktusok kezelésére. Végül, de nem utolsósorban internacionális koordináció szükséges azoknak a globális problémáknak tekintetében, amelyek túllé­pik a nemzeti (állami) kereteket, és már ma, illetve a közeljövő­ben világméretű katasztrófával fenyegetnek. (A többszáz milliós éhező népesség a Földön enyhén szólva világbotrány és permanens katasztrófa.)

4. A modernizációs elmélet a nyolcvanas évek során végig nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a hazai modernizációt a szocializmuson belül értelmezi-e, vagy a szocializmust úgy fogja fel, mint az általános modernizáció kezdetleges, esetle­ges szakaszát, formáját. Az ebbeli bizonytalanság és kétértel­mű megnyilatkozások ahhoz vezettek, hogy jelenleg a formációelméletileg értelmezett szocializmuson belüli moderni­záció csak marginális elméleti perspektíva.

5. Az elméletnek csak látszólag és átmenetileg sikerült ideológiamentesnek feltűnnie. Hiszen fogalmai – alaposabb vizsgálat esetén – szintén ideologisztikusnak, prekoncipiáltnak bizonyulnak. Nyilvánvaló, hogy a munkaadó (sic!) és munka­vállaló (sic!) fogalompár egészen más konnotációkat és érték­tartalmakat sugall, mint a tőkés és bérmunkás fogalompár, holott ugyanarra a társadalmi tényállásra reflektálnak.

6. A modernizációs elmélet bizonyos áramlatain napjainkra beteljesedett egy sajátos Murphy-törvény: ha javítani kezdesz egy struktúrát, egy darabig nincs hatása; amikor hatásos, már nem az a struktúra.

Összefoglalás és következtetés: a hazai társadalom­tudományoknak meg kell találniuk a maguk válaszait azokra a kérdésekre, amelyek megoldására ma a „posztmodern” világ­kép ajánlkozik, mivel a modernizációs elmélet és származékai egy túlérett társadalom ideológiáját testesítik meg.

Az Eszmélet már korábbi számaiban is közölt írásokat, amelyek a közelmúlt és a jelen szovjet és kelet-európai rendszerei jellegének meghatározásával, elem­zésével foglalkoztak. A jövőben sem kívánjuk levenni folyóiratunk lapjairól ezt a valóban fontos és Magyarország lakóit is oly közelről érintő elméleti kér­dést, amelynek megközelítése, elemzése természetesen igen sok szempontból lehetséges. A szerkesztőség nem kíván állást foglalni az ún. „létező szocializ­musnak” sem államkapitalizmusként, sem államszocializmusként, sem pedig a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszakként való meghatározá­sa mellett. Mind a hazai irodalomban, mind a nemzetközi vitákban évtizedek óta hangzanak el érvek mindegyik fajta értelmezés oldalán. Mocsáry József ta­nulmányának következtetéseit és az általa használt kategóriákat a lehetséges válaszok egyikének, az e vitához való hozzájárulásnak is tekintjük. (A szerk.)

*

Közel- és félmúltunk paradoxonjai jól ismertek: 1956: „népfelkelés a szocializmus ellen”, mivel a termelőerők és a termelési viszonyok összhangját hirdető rendszer éppen az összhang tragikus hiányát „va­lósította meg”, pazarló gazdálkodást folytatott – a termelés igen ala­csony hatékonysága mellett -, olyan egypárt uralmat, amelynek gyakorlata éppen saját ideológiájának (munkáshatalom, kizsákmányo­lásmentes szocialista társadalom stb.) megsemmisítésére irányult. A munkáshatalom az uralmi elit hatalmává vált, a kizsákmányolásmentes társadalom helyett megvalósult az állami kizsákmányolás, amely a tár­sadalomtól élesen elkülönült, szinte feudalisztikusan uralkodó „nó­menklatúrát” hozott létre; a közvetlen népuralom tanácsrendszere centralizált, hierarchikus államapparátus uralmává korcsosult.

A közvetlenül Sztálintól importált egypártrendszeres diktatúra ná­lunk is számos kommunista életét követelte meg, s a nemzet jelentős tömegeinek igazolhatatlan anyagi, jogi hátrányokat okozott, bár milliók­nak gazdasági és társadalmi felemelkedéshez kínált lehetőséget. Ezek­nek az itt jelzett bonyolult ellentmondásoknak volt az eredménye, hogy az egész korszakon át a párton belül is mindig léteztek újragondolásra és reformra kész irányzatok, amelyek szembefordultak a pártvezetés bizonyos döntéseivel, s keresték az alternatívát. így pl. 1953-ban a Nagy Imre-csoport, az 1956-os pártellenzék, a Petőfi-kör, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus (amely a reformkommunizmusnak mint mozgalomnak az eredménye, még ha csupán a párt felső köreit és az uralmi elit demokratizálásra hajló csoportjait ragadta is meg); 1980-1981-től a gazdasági reformerek új hulláma, a reformkommunisták és a velük részben polémiában álló marxista értelmiségiek csoportjai je­lennek meg radikális kritikai elképzelésekkel, amelyek részben visszatérnek a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének „hagyományaihoz”. A 80-as években a reformkommunisták elől egyre inkább elhárulnak az akadályok, s egyfajta „diktatúrát” alkalmazva, sa­ját gazdasági programjukat képesek győztes pozícióba emelni. Ennek a reformpolitikának volt a része, hogy az állami vezetés – a pártveze­tés bólogatása és tehetségtelen asszisztálása mellett – a liberális gaz­daságpolitika befolyása alatt egyre gyorsuló ütemben vezette be a sikeresnek látszó kapitalista piacgazdaság módszereit, intézményeit, amelyek azonban a hazai környezetben szinte hatástalannak bizonyul­tak. Végül a legkiáltóbb paradoxon: a hatalmat birtokló párt és vezető csoportja tömegfelkelés, látható kényszer nélkül, önként átadja a hatal­mat, elfogadja a létét és jólétét biztosító rendszer felszámolását (1988­1990).

Az előbbiek nem magyarázhatók azzal – mint ahogy még számta­lan egyéb paradox jelenség sem -, hogy a szocializmust a „személyi kultusz”, Rákosi, Kádár, a funkcionáriusok visszaélései és a szeren­csétlen tévedések rontották el, sem azzal, hogy a szovjetek és hazai ügynökeik úgymond népelnyomó rendszere csak félrevezetésül, meg­tévesztésül tett pozitív gesztusokat. A magyarázatnak mélyebbnek kell lennie.

Véleményem szerint a lehetséges magyarázat az az egyébként ma már többek által vallott felfogás, hogy a „létező szocializmus” a va­lóságban sajátos államkapitalizmus volt.

A dolgozók helyzete, a tőkés és a bérmunkás viszonya a „létező szocializmusban”

Ebben a társadalomban a dolgozók helyzetét a termelési eszközöktől, a termelés anyagi feltételeitől való elválasztottság jellemzi. Az állam mint kollektív tőkés a hagyományos módokon túl az államhatalomban a kizsákmányolás kiterjesztésének új eszközeivel rendelkezik. Jelentős mértékben ki tudja iktatni a munkaerő-piaci versenyt – ami biztosít­hatná a munkaerő árának értéke körüli ingadozását -, és a munka­bérszintet tartósan a munkaerő ára alá nyomja, felfokozva az értéktöbbletet, vagyis a kizsákmányolást. Lehetőséget ad erre, hogy a kizsákmányolás eme fokozását a szocializmus építésének tüntetik föl, továbbá és különösen az egyenlősdi, amely társadalmi igazságként magyarázza a magasabb mennyiségi vagy minőségi teljesítményt pro­dukáló csoportok jövedelmének a létminimum felé való egalizálását. Az, hogy hatalmi funkciói mellett az állam kollektív tőkés is, lehe­tőséget nyújt számára az adó és a profitjövedelmek összemosásá­ra és így a kizsákmányolás leplezésére. S arra is, hogy a kizsákmányolás érdekében alkalmazott gazdaságon kívüli kény­szert ne mint a tőkének a munka feletti uralmát, hanem mint az állam által képviselt társadalomnak a termelés fölötti hatalmát, a dolgozóknak létük anyagi feltételei, viszonyaik feletti uralmát tün­tesse fel.

Az „államszocializmus” kapitalista jellege legnyilvánvalóbb a mun­kabérnél: ez a munkaerő ára, és nem a munka szerinti elosztás eszkö­ze (ahol a kollektívák és ezek egyes dolgozói az általuk megtermelt értéknek a közös költségek levonása utáni részét kapnák). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a bér a munkaerő létfenntartási költségek alap­ján kialakított ára, és a gyakori bérszabályozási technikák kiindulása mindig a létfenntartási költség. Ezt csak kismértékben tudja elhomályo­sítani, hogy a bérnek csak egy nagyobbik részét kapják a dolgozók munkabérként, a végén már 40%-ot tesz ki a társadalmi juttatás.

A „szocialista” tervszerűség mint a kapitalista anarchia „felszámolása”

Úgy gondolom, a végeredmény közismert: a tervgazdaság nem azt je­lentette, hogy a dolgozók anyagi létük feltételeit saját ellenőrzésük alá vonták. Fennmaradtak az áru-pénz-érték kategóriák, az értéktörvény, és uralmuk a társadalom, az egyes emberek fölött (azzal együtt per­sze, hogy hatásmechanizmusuk a tervgazdaság áttételezésével sokkal bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, szabályozhatatlanná vált). A bü­rokratikus tervkoordináció mögött ott van a piac, csak a kereslet-kíná­lat nem közvetlenül szabályoz, hanem egy bonyolult, bürokratikus terv-áttételen keresztül, amely „eltorzítja” azt. Gondoljunk a gazdaság­politika váratlan módosulásaira, a szabályozórendszer hullámszerű vál­tozásaira, beleértve a bérszabályozást, és ezek következtében a vállalatok helyzetének hirtelen megváltozását, ami az egyes ember és egész embercsoportok helyzetét, teljesítményüktől, magatartásuktól függetlenül szabja meg.

A monopol-nagyvállalatok uralma a gazdaságban

A „létező szocializmus” gazdasága nem egyszerűen az állami túlhatalom által irányított, szervezett és az állami tulajdon által meghatározott rendszer. A rendszer meghatározói a gazdaság felett uralkodó mono­pol-struktúrák, az országos üzemhalmaz-nagyvállalatok és trösztök. Néhány jellemző adat: 1987-ben a magyar ipar 51.000 szervezetből állt, a valóságban azonban az 1.043 állami iparvállalat és ezen belül is a 728 minisztériumi vállalat jelentette az ipart. A minisztériumi ipar 728 vállalatáé az ipar állóeszköz-állományának 89 (az 1.043 állami iparvál­lalaté – a továbbiakban zárójelben – 96,4) %-a, az ipar teljes termelési értékéből itt realizálódik 83,5 (90,43) %, az ipar teljes nyereségéből 80 (87) %, az ipar dolgozói létszámából itt dolgozik 74,4 (80,5) %. Az 1 milliárd termelési érték felett produkáló 315 vállalat alkalmazta a lét­szám 59,5 %-át és a 2.000 fő feletti 173 vállalat a létszám 48,6 %-át. Az építőipar 29371 szervezetből áll, de a 164 állami építőipari vállalat­nál dolgozott a foglalkoztatottak 55,7 %-a. Hasonló a helyzet a ke­reskedelemben is, az 500 fő feletti 306 vállalat alkalmazta 1987-ben a létszám 87,5 %-át. Végül tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi nagyvál­lalatoknak a termékcsoportokban vagy régiókban gyakorolt kereskedel­mi monopóliuma összefonódik az iparvállalatokéval, és tulajdonképpen együtt alakítják ki a piaci uralmat.

Azóta sok minden változott. Létrejött sok kisvállalkozás, az üzem­halmaz-nagyvállalatok egy része vagyonközponttá és ezek által össze­fogott gazdasági társaságokká alakult. Lényegileg azonban az új formában változatlanul fönnmaradtak és tovább élnek a monopolstruk­túrák. Lényegileg ma is igaz, amit Csillag István 1980-ban, a második decentralizációs hullám után leírt: „a decentralizációk ellenére a ma­gyar ipar 460 termékfőcsoportját átvizsgálva nem akad olyan, amely­ben a legnagyobb kibocsátó részesedése kisebb lenne 51%-nál, illetve alig van olyan, ahol a két legnagyobb kibocsátó részesedése ne érné el a 75%-ot”. Látnunk kell továbbá, hogy itt nem egyszerűen állami pri­vilégiumok (profilgazda, exportkivételi lista, kijelölt importőr, anyagellátó stb.) teremtette monopóliumokkal állunk szemben, hanem a piac felett uralkodó – jóllehet általában mesterségesen létrehozott, de ma már valóságos – termelési és forgalmazási monopol-nagyvállalatok hálóza­tával. Ezek saját, az államtól és a társadalomtól elkülönült érdekekkel rendelkeznek, és ellátási, foglalkoztatási, export-, adófizetési súlyuknál fogva (az államon keresztül) érvényesíteni tudják érdekeiket, megvédik piaci uralmukat. Alá tudják rendelni érdekeiknek az államapparátust is, és azt adóvégrehajtójukká teszik, amely a lakosságtól és a nem mono­polizált gazdálkodóktól elvont adóval gazdaságtalan termelésük, pazar­ló gazdálkodásuk ellenére biztosítja fennmaradásukat, sőt fejlődésüket. Az állami gazdaságpolitika alakulására, a szabályozásra stb. vonatko­zó tömeges megfigyelések bizonyítják, hogy az állam már régóta nem tud a monopolstruktúráknak parancsolni, a monopol-farok csóválja az állam-kutyát.

A magyar szociál-államkapitalizmus kialakulásáról és működéséről

Az állam 1948-49-ben, a fordulat évében, köztulajdonba vette a tőkés termelést, hogy a hivatalos állami ideológia, a marxizmus szellemében végrehajtsa a szocialista forradalmat. Ezt követően két irányban is ra­dikálisan eltért az eredeti, marxi értelemben vett szocializmus koncep­ciójától. Egyrészt államosította a kis- és középüzemeket, sőt, még a kisárutermelést is, hogy a „szocializmust” az egész társadalmat átfogó, egységes állami rendszerré tegye; jóllehet a marxizmus alapján egyér­telmű volt, hogy ez nem kollektivizálás, hanem államosítás, hiszen nemcsak a tőkéstől, hanem végül is a közvetlen termelőtől vették el a termelés anyagi föltételeit. E tényből fakad a jelentós piaci űr, és az így létrehozott ál-nagyüzemek csak nehezen, alacsony hatékonysággal, nagy társadalmi pazarlással voltak üzemeltethetők. Nem változtatott ezen, ha az államosítást „szövetkezetesítés” útján hajtották végre. Hi­szen ezek is állami erőszakkal, és nem önkéntesen, a korszerű techni­ka alkalmazásával jöttek létre, hanem torz álszövetkezetek formájában. A másik döntő eltérés a marxi szocializmustól, hogy az állam az álla­mosítás után nem adta a gyárakat a dolgozóik tulajdonába, hanem mérhetetlen önbizalommal fölvállalta, hogy „érdekükben” náluk jobban fogja azokat működtetni. Így széles állami szektor jött létre, amely az egész gazdaságot átfogó rendszerré vált előbb az iparban, majd a me­zőgazdaságban is.

Lehet és kell azon vitatkozni, hogy ez mennyiben volt szükségsze­rű. (Van olyan álláspont, hogy a tőkés termelésből nem hozható létre más, mint ilyenfajta államkapitalizmus. És lehet elemezni a tényleges fejlődés okait, a szovjet példa és politika befolyását, amely számára el­viselhetetlen lett volna egy más jellegű fejlődés.)

Mindenesetre a kezdeti eufória után a dolgozók előtt hamar nyil­vánvalóvá vált: az állami tulajdon tőlük idegen, és ők pusztán jogfosz­tott bérmunkások. Létrejött az uralmi elit, amely a közfunkciók gyakorlójából a társadalom fölött uralkodó, zárt csoporttá válik. Mind­ezek következtében negatívvá vált a dolgozó tömegeknek a munká­hoz, a „társadalmi-állami” tulajdonhoz való viszonya.

A gazdaságban végbement a monopolizálódlás, tehát olyan mes­terséges folyamat, amely nem a termelés koncentrációjából, a korsze­rű, hatalmas termelőberendezésekből, hanem a vállalatok állami centralizációjából ered. Ugyanakkor a létrejött monopolszervezetek na­gyon is valóságosak: a gazdaságban elfoglalt uralkodó szerepük politi­kai jelentőséggel párosult.

Másfelől azt is látnunk kell, hogy a létrejött üzemhalmaz-nagyválla­latok nemcsak haszonélvezői az államkapitalizmusnak, hanem teher­hordói, szenvedő alanyai is. Helyzetük, valamint az általuk leigázott gyáraik és dolgozóik helyzete nem saját teljesítményüktől függ – amelynek eredményét az állami redisztribució túladóztatással, árpoliti­kával úgyis elvonja -, hanem az állami bürokratikus koordináció átte­kintés nélküli döntéseitől. Ezektől függően jutnak bérfejlesztéshez, tőkéhez, importhoz stb. Erőfeszítéseiket ezért nem is teljesítményeik fokozására (amelyhez úgyis korlátozottak a lehetőségek és az áttekin­tésük), hanem az állammal való együttműködésre és alkura összponto­sítják. Másfelől az időnkénti reformhullámok decentralizációval, a vállalati önállóság szélesítésével, a túladóztatás csökkentésével próbál­ják racionalizálni a rendszert. Végül is a létrejött „államszocializmus”, létrehozóinak szubjektív szándékától függetlenül, speciális, teljesen ki­fejlett államkapitalizmussá válik.

Az államkapitalizmus diktatórikus jellegéről és uralmi elitjéről

Az elmúlt korszakot elítélő közvélekedésben döntő szerepet játszik a rendszer diktatórikus jellege, a valódi demokrácia és a jogállamiság hi­ánya, amit a közvélemény az állampárt és a pártállamiság torzításának tulajdonít. A valóság elemzése ezt megkérdőjelezi, gondoljunk a hiva­talos ideológia és politika törekvéseire, a gyakorlatban persze kiürese­dett, szertartássá merevedett „demokratizmusára” és a tényleges demokratizálási erőfeszítésekre: a diktatórikusán, „felülről” megkövetelt üzemi „demokráciára”, „pártdemokráciára”, a hangoztatott szocialista törvényességre és a rendszer kontrolljának különböző kísérleteire, nép­fronttal, többjelöltes választással, vállalati önkormányzattal. A diktatúra nem ok volt, hanem következmény: a rendszer alaptermészete hiúsí­totta meg a demokratizálási kísérleteket, újra és újra helyreállítva, sót kiterjesztve a diktatórikus hatalomgyakorlást, amely addig még igazol­hatónak is tűnt, amíg az életszínvonal nem mutatott csökkenő tenden­ciát.

A másik, sok félreértéssel terhelt problémakör az uralmi elit kér­dése. Közismert, hogy a politikai élet országos és helyi irányítói (a poli­tikai elit), az államapparátus vezető tisztviselői kara (az állami elit) és a vállalatok, bankok, szövetkezetek hatalomgyakorló csoportjai (a gazda­sági elit; most menedzser-elitnek mondják) együtt zárt uralkodóréteget alkotnak. Ez rendelkezik a gyakorlatban a társadalmi tulajdonnal, bir­tokolja, sőt haszonélvezi. Hatalmi, sőt általános uralmi helyzetét legá­lis, de főleg féllegális és illegális úton jelentős anyagi előnyökké változtatva, a nép általános életszínvonalát messze meghaladó jólétet, biztonságot élvez. Ezt akár jogosnak is fölfoghatjuk, hiszen modern ipari társadalom nem működhet elit nélkül, az antik görögök óta ilyen elit mindig is volt, és helyzetét többé-kevésbé mindig ki is használta. Az elit azonban ebben a társadalomban (sem) a teljesítményük alapján kiemelkedőket egyesíti; tagjai teljesítménytől függetlenül, uralmi helyze­tük alapján birtokolják a társadalom vezetését, ugyanis nem a társada­lom, hanem maga az elit emeli ki őket.

A társadalom és az uralmi elit közötti ellentét nem oldható meg az uralmi elit kisebb vagy nagyobb részének személyi meg­újításával, ilyenfajta „rendszerváltással”, csak az uralmi elit létét előidéző okok megszüntetésével. Ennek gyökere azonban az állam­kapitalizmusban rejlik, amelyből hiányzik az a civil társadalom, ahol a tulajdonosok választanák ki gazdasági teljesítményük alapján a vállalati vezetőket, a lakosság az önkormányzatokat, a képviselőket; és ahol az elitnek ez a széles, folyamatos teljesítménnyel legitimizált alapzata biz­tosítaná, hogy az állami és politikai vezetőket ugyancsak teljesítmé­nyük alapján „válasszák” ki – vagyis a csúcsán álló gúla a talpára fordulna. Látnunk kell azonban, hogy amíg az értelmiség állami alkal­mazott, a munkásság az állam vagy az államtól függő gyárak alkalma­zottja, és még a kisiparos, a vállalkozó is – az adó, a hitel, a nagyvállalati függés ezernyi szálán – a túlsúlyos államtól függ, addig a társadalom hősiesen föllázadhat ugyan, de utána az uralmi elit helyre­állítja az uralmat. Ezt, a demokrácia manipulálását, a vállalati, intézmé­nyi, községi, városi vezetők hatalma biztosítja.

Nem változtat ezen az uralmi elitet alkotó három főcsoport egy­más közötti harca sem a hegemóniáért, bár ezt igyekeznek demokrati­kus küzdelemnek föltüntetni. Az elmúlt négy évtizedben általában a politikai elit gyakorolta a főhatalmat. Ugyanakkor ismételten tanúi vol­tunk az állami elit próbálkozásának, hogy szakértelmiségként előnyo­muljon, és a menedzser-elit kísérleteinek, hogy az állami és politikai elit által kinevezett vállalati helytartóból – aki „feudális szolgáltatásként” a másik két csoportnak, mintegy vesztegetésként, féllegális és illegális jövedelmet is juttat – föléjük nőjön, „megvásárolja” őket. A vállalati önállóságról, a párt(ok), a politika és az állam viszonyáról szóló viták­ban ezt a hegemóniáért folyó küzdelmet is látni kell. Enélkül nehezen értelmezhető az 1968-as új mechanizmus, az 1972-es visszarendezés vagy a vállalati önkormányzatok bevezetése és a menedzserek melletti kiállásuk, vagy az államapparátus és a politika 88-89-es vállalatitanács-ellenessége, legújabban pedig a spontán privatizáció körüli viha­rok vagy a vagyonügynökség parlamenti, illetve kormányfelügyeletének vitája. Az elitek harcban állnak a gazdasági és politikai hatalom, az ál­lami tulajdon újrafelosztásáért.

Az államkapitalizmusról általában, helye a világban, jellemzői

Az államkapitalizmus az 1930-as nagy gazdasági válság nyomán vált a kapitalizmus általánosan elterjedt fejlődési szakaszává. Kiindulása még az I. világháborús hadigazdaság, kibontakozása a keynesi gazdaság­politika sikeres alkalmazása volt. A gazdaságban állami szektor létre­hozásával, pótlólagos piaci kereslet teremtésével, a termelés és a fejlesztés irányításával, anticiklus-politikával megelőzi a válságot, stabi­lizálja a gazdaságot, folyamatos növekedést biztosit. Egyben a jóléti állam” magas szintű és fokozódó állami költekezésre alapított szoci­álpolitikájával politikai stabilitást is teremt. Jelentős szerepe van a világ fejlett régióinak a II. világháború utáni négy évtizedes tartós és nagy­ütemű fellendülésében. Az államkapitalizmuson belül élesen megkü­lönböztethető a fejlett piacgazdaságok és a fejlődő világ állam­kapitalizmusa.

Mindenütt a mi állami iparunkhoz kísértetiesen hasonló jelensé­geket találunk, a fejlett világban is. (Tegyük hozzá, hogy a lényegen nem változtat, ha az állami szektort nem állami vállalatok alkotják, ha­nem gazdasági társaságok, melyeket egy vagy több vagyonügynök­ség, esetleg vagyonkezelő minisztérium irányít. Egyébként a legújabb gazdasági irányzatok szinte mindenütt hozzákezdtek az állami szektor privatizálásához, mert alacsony teljesítménye eltorzította a piacgazda­ságot, és már a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztette.)

A világgazdaságban azonban igazi jelentősége már jó ideje nem a fejlett piacgazdaságok visszaszorulóban lévő államkapitalizmusának van, hanem a fejlődő világénak. Ez mindent átfogó, az ottani gazdaság egészén uralkodó, azt meghatározó rendszer. Arculatát az is formálja, hogy milyen mértékben keveredik a kapitalizmus előtti gazdaság ma­radványaival, a piacgazdaság kisebb vagy nagyobb mértékű jelenlété­vel, a külföldi tőke szigeteivel stb. Számunkra, általános elterjedtségén túl, azért is ez az érdekes, mert leginkább ez rokon a kelet- és közép­-európai államszocializmussal”, amelyik – véleményem szerint – ennek a klasszikus vagy latin-amerikai államkapitalizmusnak az egyik varián­sa. Hozzá kell tennünk, hogy a népi demokráciákhoz hasonló szociál­-államkapitalizmus a „szocialista táboron” kívül is megtalálható volt, gondoljunk pl. Allende Chiléjére vagy az „iszlamizált” formában Nasszer Egyiptomára stb.

A klasszikus államkapitalizmus modernizációs modellként jött létre, és ma a fejlődő világ jelentős részére jellemző Latin- és Közép-Ameri­kától (Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Mexikó stb.) Afrikán át (Al­géria, Egyiptom) Ázsiáig (Szíria, Irak, Irán vagy a Távol-Keleten Indonézia, a Fülöp-szigetek stb.).

Az államkapitalizmusok gazdaságát paternalista államgazdaság­ként szokták emlegetni. A valóságban az államkapitalizmus ennél szé­lesebb jelenségegyüttes. Vegyes gazdaság, amelyen belül uralkodó szerepe van az állami szektornak – alacsony hatékonysága, gazdaságtalansága ellenére is. Ezen alapul az uralmi elit hatalma. Az államkapi­talizmus azonban nem egyszerűen az állami szektor súlyát és hatalmát jelenti, hanem ennek érdekében és erre alapozva az egész gazdasá­got átfogó, szinte népgazdaság-trösztként működő rendszert. Ez az ál­lamgazdaság minden gazdasági szereplőt – a kisárutermelőt, a magánvállalatokat is – alárendel magának, és alapjában szabja meg a helyzetűket. Az államgazdaság összekapcsolja az állam gazdaságon kívüli hatalmát tulajdonosként gyakorolt gazdasági hatalmával. Az ál­lamapparátus alig tesz különbséget a tulajdonosi profitelvonás és az adó, a tulajdonosi és állami gazdaságirányítás vagy tőkeátcsoportosí­tás között, ami sokszor államosításba csap át. A gazdaságirányítás gátlástalanul használ törvényhozási eszközöket a munkaerőmozgás irányításától a monopolhelyzet létesítésén át az állami elképzelésekkel nem egyező gazdasági tevékenység bűnténnyé nyilvánításáig. így jön létre az egész gazdaságot jellemző állapot, melyben az állami vállala­toknak, sőt a magángazdaság szereplőinek helyzetéi sem saját teljesít­ményük, hanem az állami túlhatalom eszközei határozzák meg, úgymint az adó, az árszabályozás, a vámok, a bérszabályozás, az im­portkeretek, és a másik oldalon a támogatások, az adóelengedéstől a vállalati, a termelői és az exportdotációkig, az állami hitelpolitika, a tő­kejuttatás, az exportkivételi lista, valamint az engedélyek és a közvet­len adminisztratív eszközök, például a vezetők kinevezése, a magánszektornál a működési engedély stb. Mindez egyetlen rend­szerben működtetve hozza létre az államgazdaságot, ahol – a formális vállalati önállóságtól függetlenül – az állami vállalatok, sőt, a magán­szektor számára is egyértelmű az állami utasítások, elvárások teljesíté­se, az ellátási felelősségtől az állami fejlesztési programok teljesítésén át az uralmi elit illegális és féllegális jövedelmeinek biztosításáig. (Ahol is az állami vállalatok és a magánszektor egyaránt teljesítik az elvárá­sokat, legfeljebb lobbyzással és nem érdekvédelemmel érvényesítve érdekeiket.)

Az egyes államkapitalizmusok vegyes gazdaságában, a meghatá­rozó állami szektor mellett, a gazdaság fejlettségétől függően van kü­lönböző jelentősége a többi szektornak, így a kapitalizmus előtti kistermelésnek, a sokszor igen kiterjedt kézművességtől a paraszti gazdálkodásig, amely csak fokozatosan válik árutermelővé. Mellettük megtalálható a kisárutermelés és az azt kiegészítő második gazdaság. Megjegyzem, hogy a vegyes gazdaság fennmaradása a „reálszocializmus”-féle államkapitalizmusra jellemző. Például még a Rákosi-korszak­ban is fennmaradt a kisipar, a parasztgazdaság, sót a spekulációs tőke is, ha erről esetenként nem a statisztika, hanem a bírósági akták tudó­sítanak is, illetve tudnunk kell értelmezni a háztáji, téesz-segédüzemági, bedolgozói stb. jelmezeket.

A klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmusra általában jel­lemző az igazi tőkés szektor is. Ezt egyrészt a külföldi tőke korszerű szigetei jelentik, amelyek részben külföldi inputtal termelnek, kihasznál­va a helyi olcsó munkaerőt, nyersanyagot, alacsony környezetvédelmi előírásokat és az államgazdaság nyújtotta előnyöket, a bürokratikus koordináció redisztribúciójától a dolgozók kiszolgáltatottságán át az alacsony munkabérekig. Jobbára exportra dolgoznak. Ritkábban a he­lyi piacra termelnek, általában korszerű termékeket, de monopolhely­zetben, és az országból magas profitot vonnak ki. Ehhez a valódi tőkés szektorhoz számíthatók a gazdaság jószerével periférikus terü­letein elhelyezkedő vállalkozói kis- és középüzemek és a spekulációs tőke. Ezek, hogy elkerüljék az állami redisztribúciót, többnyire a fél­legalitás viszonyai közé húzódnak. A spekulációs tőke főleg a luxus­importban, az idegenforgalomban, a telekspekulációban, a luxus­lakás-építésben és a speciális exportágazatokban működik (kézműves­-termékek, keleti szőnyeg vagy egyenesen arany, drágakő, valuta, sőt kábítószer).

Végül a klasszikus államkapitalizmus vegyes gazdaságának fontos jelenségei az élősködő szatellitvállalatok és speciális kizsákmányolá­suk. Az állami monopol-nagyvállalatokra élősködő növényként települ­nek rá ezek az őket kiszolgáló és szipolyozó magán- vagy állami-magán kis- és középvállalatok. Általában a nagyvállalatokból választották le őket, és szimbiózisban élnek azokkal, de elsősorban nem e nagyvállalatok rugalmas kiegészítőiként, jóllehet számukra gyár­tanak részegységet, szervizelnek, importálnak, exportálnak vagy összeszerelnek stb. Szerepük ugyanis főleg a „szerencsés” üzletkötés, amely számukra, vagyis a tulajdonosaik, az uralmi elit és az újgazda­gok számára – a nagyvállalatok profitjának egyidejű csökkenésével – igen magas: 50-100%-os, sőt, e fölötti tőkearányos profitot biztosít. Ez­zel az uralmi elit számára megszűnik az államkapitalizmusokban min­dig kísértő egyenlősdi problémája; a magas vezetői fizetések, nyugdíjak és főleg az illegális, féllegális jövedelmek legális profitjövede­lemmé válnak – a rendszerváltás óta ezt láttuk Magyarországon is.

Az uralmi elit a klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmus­nak is jellemzője. Ezen belül itt is általában a politikai elit a hegemón csoport, amely azonban ritkábban pártelit, gyakrabban katonai elit vagy ezek koalíciója. Az állami és a politikai elit között igen gyakori az első­ségért való küzdelem, sőt az állami elit sok esetben kiszorítja a politikai elitet, és átveszi annak a szerepét is. A menedzserelit általában egyen­rangú partner, és abban is különbözik a szociál-államkapitalizmus ha­sonló rétegétől, hogy sokkal „színesebb”. Önálló csoportjai az állami nagyvállalatok vezetői mellett a külföldi tökét képviselő komprádorok, a spekulációs tőke és a perférikus töke valódi tőkései meg az uralmi elit­ből ide átszármazott pszeudotőkések. Jellemző az állami vállalati me­nedzsereknek a periférikus és a spekulációs tőkésréteggel való szoros együttműködése, amit kiegészít személyi összefonódásuk a politikai és az állami elittel. Ebben döntő szerepe van annak, hogy a menedzserek és velük a politikai és állami elit tagjai társtulajdonosai a monopolválla­latokon élősködő szatellitvállalatoknak.

A klasszikus államkapitalizmus gazdasági stabilitásáról és politikai instabilitásáról

Ez igen izgalmas téma számunkra, hiszen a nemzetközi tapasz­talatokból következtethetünk a piacgazdaságra való áttérés realitására, a politikai rendszerváltozás stabilitására és lehetőségeire. A közfelfo­gás az államkapitalizmusokat – tekintve, hogy azok diktatórikus jellegű­ek – politikailag igen stabilnak, de gazdaságilag instabilaknak tekinti, mivel a gazdaságuk alacsony hatékonyságú, s így hajlamos a válság­ra. Szélesebb kitekintésben azonban a tapasztalat éppen ezzel ellenté­tes. Ugyanis igen gyakoriak a puccsok, sőt népfelkelések és ezek talaján a politikai rendszerváltozások, amelyek rövidebb-hosszabb dik­tatórikus szakasz után szinte törvényszerűen következnek el. Gon­doljunk Dél-Amerikára, a szinte menetrendszerű katonai hatalomátvé­telekre, vagy Délkelet-Ázsiára, Afrikára stb. Politikai stabilitásról tehát nehezen lehetne beszélni. Ugyanakkor azonban meglepő a gazdasági rendszer stabilitása. Nasszer „szocializmusépítő” rendszere megbukott. Többpártrendszer következett, de az államkapitalizmus lényegében érintetlen maradt. Argentínában az 1943-46-os Perón-korszak óta már volt katonai diktatúra, többször pluralista demokrácia, majd újra perónista győzelem, amelyet napjaink felé közeledve újra katonai diktatúra, ezt felváltó többpártrendszerű demokratizálás és most újra perónista elnökválasztási győzelem követett. A hasonló példák még hosszan so­rolhatók, a lényeg, hogy a demokratikus változás általában nem tud megküzdeni az államkapitalizmussal.

Az államkapitalizmus stabilitásának két forrása van, az államgaz­daság és az uralmi elit. Az elsőre jellegzetes példa Chile. A szociál­-államkapitalizmus (Allende „szocializmusa”) bukása után Pinochet diktatúrája kemény privatizálásba kezdett az amerikai tőke támogatá­sával, a Nobel-díjas Martin Friedmann tanácsadói irányításával. A pri­vatizálás 10 éves korszakának eredménye: a bürokratikus-állami tulajdon 80%-ról 60%-ra szorult vissza. Az állami szektor tehát lénye­gében túlélte a privatizációt, kiszélesedett ugyan a magántőke – azon­ban elsősorban a külföldi tőke szigeteiként, a gazdaság periférikus területein és spekulációs tőkeként. A privatizáció periférikus maradt, és jelentós részben csak szimulált. A legdöntőbb azonban, hogy a gazda­ság egésze megmaradt paternalista államgazdaságnak, és az állam gazdasági túlsúlya még nagyobb mértékben fennmaradt, mint tulajdo­nosi szerepe.

Az uralmi elitnek a stabilitásban betöltött szerepe nem mond ellent annak, hogy a változások némelyike igen komoly személycserékkel jár, sőt az uralmi elit jelentős részének fizikai megsemmisítésével is páro­sulhat (lásd például Indonézia és Chile). Mégis, az uralmi elit túlélte és megújult, ha személyileg nagyon jelentősen kicserélődött is. Uralmá­nak lényege ugyanis nem személyeiben, hanem a néptől elkülö­nült, azzal szemben uralmi helyzetben lévő, zárt jellegében van: a struktúrában.

Történelmi paradoxonainkról az államkapitalista hipotézis fényében

Az 1956-os felkelésben a „munkáshatalom”, a „szocializmus” ellen fel­kelő munkásság ellentmondása mindjárt értelmezhetővé válik és a „for­radalom vagy népfelkelés” vita is megoldódik, ha felhagyunk azzal a fikcióval, hogy az „államszocializmus” is szocializmus.

1956-ban a fegyveres fölkelésben és a tömegmozgalomban is a diákság és bizonyos lumpenproletár elemek mellett a munkásság je­lentette a fő erőt. Az ígért szocializmus helyett az állami, kollektív tőkés tulajdont, az uralmi elit hatalmát kapták, és most harcba indultak a gyárak dolgozói tulajdonba vételéért. A munkástanácsok anyagai, az egykorú újságok, dokumentumok, a kihallgatási jegyzőkönyvek erre bő­séges bizonyító anyagot tartalmaznak. És érthetővé válik a parasztság­gal, a kispolgársággal való sikeres szövetségük is a mindent maga alá gyűrő államkapitalizmussal szemben. A parasztok a beszolgáltatás, a kolhoz ellen lázadtak, a föld szabad birtoklásáért, a kisárutermelés szabad fejlődéséért; a kisárutermelők – pontosabban a volt kisáru­termelők – az üzletért, a műhelyért harcoltak. (1956 teljes képéhez hoz­zátartozik, hogy a tegnap emberei, a volt tőkések, földbirtokosok, csendőrök és katonatisztek is jelentkeztek a még nem is oly régmúlt restaurációjáért. És végül a lumpen elemek is, akik számára különösen nyomasztó volt az államkapitalizmus kemény rendje. Őket keserű, el­nyomorodott életük mozgatta, és a számukra enyhet hozó zűrzavarért vállaltak szerepet, véletlenszerű szövetségben hol a munkásokkal, hol a tegnap embereivel. Az ö „sajátos szabadságharcuk” a fasizmusba torkollt volna.)

A kétségtelenül létező polgárháborús fenyegetésen túl a szovjet és hazai uralmi elitet elrémítette a szocializmus zászlaja alatti tényle­ges demokratizálás esélye, amely a termelőknek adta volna a termelő­eszközöket, a munkások tulajdonába a gyárakat, a parasztokéba a földet, a kistermelőknek a műhelyt, az üzletet. Ez a változás ugyanis nem hagyott volna helyet az uralmi elitnek, amely létének és jólétének alapja a bürokratikus-állami tulajdon. Az ilyen konszolidáció közvetle­nül fenyegette létében az uralmi elitet, és félelmes példájával a többi kelet- és közép-európai szociál-államkapitalizmust.

Az 1968-as új mechanizmus és az 1972-es visszarendezés

A reformkommunizmus győzelmét jelentő 1968-as reform a terv és a piacgazdaság párosítása, vagyis a piacgazdaság felé tett lépés, lénye­gében az államkapitalizmus korszerűsítése volt. A marxista reform­közgazdászok a növekedés lelassulása, a fokozódó gazdasági ne­hézségek és az akkor is kezdődő eladósodás ellen a megoldást az áru-pénz-érték kategóriák és az értéktörvény alkalmazásával, vagyis a piacgazdaságban keresték. A reform sikere egyrészt azt mutatja, hogy az államkapitalizmuson belül is van jobb és rosszabb variáns, más­részt azt, hogy milyen fontos az irányítás színvonala. A szinte vissza­esés nélkül előrelendülő gazdaság a valóság helyes felismerését és alkalmazását tükrözte. Minimális volt az átmeneti korszak, amikor a ré­gi szabályozás már és az új, részben piaci viszonyok még nem ha­tottak. A másik tapasztalat azonban az új mechanizmus gyors kimerülése, 1972-re beálló válsága. Ez megmutatta, mennyire korláto­zottak a korszerűsítés lehetőségei, ha az állami tulajdon konzer­válódása folytatódik. Ahol igazi volt a siker, ott az államkapitalizmus meghaladásáról volt szó. Az 1972-es válság ugyanis nem érintette a mezőgazdaságot, ott elég messzemenően megvalósulhatott a piacgaz­daság, úgy, hogy a termelőszövetkezeti formában elvben adva voltak a valódi tulajdonosok: a dolgozók. A magyar mezőgazdasági „csoda” korszaka volt ez, amikor a téesz gazdálkodni és a tagság dolgozni kezdett. A termelőszövetkezetek ugyanis bevételeikből kifizették kiadá­saikat, állami kötelezettségeiket, és ami maradt — sok vagy kevés -, az az övék volt személyi jövedelemre, beruházásra, minden külön adó­zás, szabályozás, állami beleszólás nélkül. És hogy a siker nem a me­zőgazdaság különlegességének vagy a juttatott tőkének az eredménye volt, az abból is látható, hogy az állami gazdaságokban ez a pozitív trend nem jelentkezett, pedig sokkal több tőkéhez jutottak, mint a tée­szek. Ugyanezt bizonyítják a termelőszövetkezetek ipari vállakózásai, amelyek szinte tőke nélkül az állami ipar komoly versenytársaivá lettek.

A korszak nagy paradoxona az 1972-es visszarendezés. Az or­szág évszázados modernizációs feladatát vállaló szocialista kísérlet négy sikeréve után, amikor gyors ütemben fejlődött a gazdaság és megtörtént a „mezőgazdasági csoda”, amelyet az egész „szocialista tá­bor” hitetlenkedve nézett (s a termelőszövetkezetek ipari sikerei bizo­nyították az új mechanizmus ipari alkalmazhatóságát is), a biztató trend váratlanul véget ért. A fejlődés jelentkező feszültségeire – az ipa­ri munkásság bérének elmaradása a téesz-jövedelmek mögött; a nagy­ipar fellendülésének elakadása és a téesz-iparral szembeni ver­senyképtelenségének sokasodó jelei; a mindezek következtében fellé­pő politikai nehézségek – a vezetés nem a sikert hozó módszerek álta­lános, elsősorban ipari bevezetésével reagál, hanem gyors és határozott visszarendezéssel. Lépéseket tesznek a téeszek „államosí­tására” (regulatív béradó, az elnökválasztás párthatáskörbe vonása és feddhetetlenségi igazoláshoz kötése, a téesz-gazdálkodás „szabályo­zása”, bekapcsolása az állami redisztribúcióba, a támogatások, elvoná­sok rendszerébe stb.), vagyis végbemegy az államkapitalista viszonyok termelőszövetkezetekre való kiterjesztése. (Egyidejűleg miniszteri en­gedélyhez kötik a termelőszövetkezetek ipari tevékenységét, hogy a nagyipart megvédjék a hatékonyabb versenytárstól. Végül a korszerű technika tömeges injekciójával akarják hatékonnyá tenni a nagyipart anélkül, és ahelyett, hogy a gazdasági reformot érvényesítenék.) Az eredmény közismert, a nagyipar hatékonysága nem javul, a termelő­szövetkezetek fejlődése viszont lelassul. A visszarendezés előtt a gaz­daság sikereiből táplálkozó életszínvonal-emelkedést ezután jórészt hitelfelvételből tartják fent, abban a reményben, hogy a nagy beruhá­zások meghozzák az eredményt. Ez az egyik titka az eladósodásnak, amelyet a nemzetközi adósságcsapda bezáródása tesz majd tragikus­sá.

A visszarendeződés másik okát – anélkül, hogy a szovjet befolyást tagadnánk – az uralmi elit döntő szerepében kell keresnünk. Rádöb­bentek, hogy a termelőszövetkezeteknek az új mechanizmusból eredő gazdasági önállósága növekvő gazdasági sikereket hoz ugyan, de ve­szélyezteti az uralmi elitnek való engedelmességet és így az anyagi szolgáltatásokat is. (A tagság által választott elnök és vezetés nem hallgat sem a megyei pártbizottságra, sem a minisztériumra, hiszen a téesz helyzete saját eredményeitől függ, sőt kritizálják a minisztériumi irányítást, és mint sikeres pártszervezetek még a magasabb pártszer­vek dolgába is bele akarnak beszélni. Így alakult ki a vélemény, hogy ez túl nagy ár a gazdasági sikerekért, és ha az új mechanizmust az iparban, az egész gazdaságban bevezetik, új világ lesz, amelyben az uralmi elitnek – ők ugyan úgy mondták, hogy a párt vezető szerepé­nek, a szocialista állam tekintélyének, a nemzetközi együttműködésnek – nem marad helye.)

Az uralmi elit pánikja mozgatta meg a „munkásellenzék” vezér­egyéniségeit, és ók vonták be a hazai vitákba a szovjet vezetést és néhány testvérpártot. Ezt megkönnyítette, hogy az ottani uralmi elit is érzékelte a magyar példa veszélyét. Sem a szovjet, sem általában a kelet-európai uralmi elitek nem kívánták az állami tulajdon közös­ségivé alakítását.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, avagy a nagy félreértés

Az előzmény: Az 1968-as új mechanizmus sikere; az ország gazdasági fejlődése, a „legvidámabb barakk” javuló életszínvonala, frizsider­-szocializmusa, automobilizációja, az ország növekvő nemzetközi tekintélye az értelmiség széles rétegeit töltötte el a fellendülés és a nemzeti kibé­külés reményével. A sikerek megnövelték a reformkommunisták önbi­zalmát, hittek a további gazdasági sikerekben és egy ideig a marxizmus reneszánszában. Szükségesnek látták ehhez az értelmiség legjobbjainak a „bevonását”, s ebben a helyzetben a „beat”-nemzedék fiatal értelmiségiéi vállalták a „kommunista szakember” szerepét. Zö­mük nemcsak a karrierért, hanem hogy végre szakemberek vezesse­nek. Hittek az új mechanizmusban, s a visszarendezés után is helyükön maradtak, öncsalással mondván, hogy ők a hibás politikát is jobban csinálják; meg mi egyebet tehettek volna… Eljutottak a vállalati hatalom csúcsaira, a gazdaságvezetői elitbe. A 70-es évek végére egyre nagyobb szerephez jutottak az állami elitben is, és a 80-as évek kezdetén megjelentek előbb a területi, majd a központi pártap­parátusban. Lassan növekedett a szerepük, összetartottak, és képzett­ségük folytán egyre nőtt a súlyuk, hatáskörük. A 80-as évek derekára már csak a hatalom csúcsain nem volt övék a vezető szerep. Azonban a háttérintézmények szakember­-teamjeiként és a pártapparátus munka­társaiként is egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

Az értelmiség egésze csak fokozatosan józanodik ki és döbben rá, hogy az államkapitalizmus nem az értelmiség osztályuralma, ha­nem az uralmi elité, amely még a 80-as években sem föltétlenül áll kvalifikált értelmiségiekből. Csak törpe kisebbségük juthat be a politikai elitbe. A mérnökök, közgazdászok, számviteliek, jogászok stb. zöme nem tartozik a vállalatok hatalomgyakorlói közé, és a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, újságíróknak is csak a törpe kisebbsége lehet intézményi vezető vagy szabad egzisztencia; vállalkozóvá is csak n kevesek válhatnak. A zömük bizony ugyanúgy dolgozó, mint a munkások, alkalmazottak, kistermelők, téesz-tagok, és sorsuk is velük és az ország sorsával közös.

Az 1980 utáni liberális gazdaságpolitikai kurzus paradoxonai

1979-re az ország nagyfokú eladósodása kikényszeríti a gazdasági re­form újraindítását. A nagypolitikában azonban tovább él a tervgazda­ság elsőbbségének a dogmája, új mechanizmus helyett csak a gazdaságirányítás reformjáról szabad beszélni, még az indirekt terv­gazdaság fogalma sem szalonképes; nem rehabilitálják a reform­kommunizmust (a Nyers-Fock-Fehér-csoportot), még a reform ki­teljesedését jelentő „második reform” kifejezés is tilos.

Ez idáig érthető. Ami érthetetlen, hogy a „szocializmus” kemény védelme meglepő gazdasági változásokkal párosult. 1982-től kimutat­ható az 1989-ben spontán privatizációnak becézett kisajátító privatizá­ció első, de már nagyon jelentős felvonása a gmk-k és főleg a kisszövetkezetek útján. Megkezdődik a klasszikus államkapitalizmusra jellemző, a nagyvállalatokra ráfűződő, élősködő gazdasági szervezetek létrejötte, mozgásba jön a spekulációs tőke (például működni kezd a zöldség-gyümölcs maffia és a külkereskedelmi maffiák). Fejlődik a pe­riférikus tőkés szektor a kisipar megélénkülésével és még sokkal in­kább a második gazdaság gyors kiterjedésével. 1986, az új visszarendeződés meghiúsulása után a „Dimitrov téri fiúknak” becézett liberális gazdaságpolitikusok gyorsuló ütemben vezetik be a Friedman-, Reagan-, Thatcher- stb. stílusú piacgazdasági reformokat.

És most: a liberális piacgazdasági reformok abszurd tapasztalatai

Sorra bevezetik a fejlett kapitalizmus, az egyetlen ismert, sikeres piac­gazdaság intézményeit, módszereit: a privatizálást a második gazda­sággal, gmk-val, kisszövetkezettel; megjelenik a kötvény, a váltó, a csődtörvény; a kétszintű bankrendszer, a kapitalista adórendszer, a monetáris gazdaságpolitika; a gazdasági társaságokról szóló és a csat­lakozó átalakulási törvény, a tőzsde; az import- és árliberalizálás; az általános privatizálás, a külföldi tőke bevonása stb. Ezek azonban – több év tapasztalatai alapján kimondhatjuk – teljesen hatástalanok. Pontosabban a magyar gazdaságban másképp viselkednek, mint ere­deti környezetükben. Nem a paternalista államgazdaságot változtatják piacgazdasággá, hanem ők válnak az államgazdaság részeivé. Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy az államkapitalizmus asszimilálja őket, alárendeli saját uralkodó viszonyainak. A végeredmény ismert: egyre ellenőrizetlenebbül kibontakozik az infláció, a munkanélküliség, a gazdaság hanyatlása. Tehetetlenek vagyunk, amíg nem értjük az ab­szurd jelenségek okát, azt, hogy a piacgazdasági reformokat szociál-államkapitalizmusban vezették be, amely így se nem „szociális”, se nem piaci (kapitalista).

A másik meghökkentő paradoxon, az uralmi elit színeváltozása

1. Azt látjuk, hogy a párt- és állami vezetés, amely a 68-as reform radi­kálisabb áramlatai elől is mereven elzárkózott, ugyanakkor befogadta a kisajátító privatizációt, a spekulációs tökét, a második gazdaság kiter­jesztését, mégpedig nem egyszerűen eltűrte, hanem segítő jogszabá­lyokkal és szabályozási kedvezményekkel (adó-, bérszabályozás stb.) hívta életre és támogatta azt. Sőt, 1986 után – sorozatos csődjük elle­nére – egyre markánsabb liberális piacgazdasági reformokat vezetnek be. A magyarázat csak az lehet, hogy az 1968 után, a 80-as évekre megújult uralmi elit számára egyre terhesebb szociál-államkapitalizmus helyett a klasszikus (latin-amerikai, Fülöp-szigeteki) államkapitalizmus már nem rémálom, hanem lassanként vágyálom. A menedzser-elit, az állami elit köreiben, sőt a végén már a pártközpontban is, egyre gyak­rabban beszélgetések tárgya lesz, hogy mit ér a villalakás, az elegáns hétvégi ház, a feleség nercbundája. Innen csak egy kis lépés, és meg­indult a kirajzás a „Fehér Házból” és a megyei pártközpontokból. Előbb csak egy kis lépés a feleség zöldség-gyümölcs üzletéig, divatszalonjá­ig, a spekulációs tőkének nyújtott védelemig, némi csendestársi rész­vétellel. Ebbe illeszkedik a vállalati tanács, amely a menedzser-elit mozgásszabadságát növeli, és ez közvetve az elit többi részének is hasznos. Ezután következnek a kft-k, s szabadul el a spontánnak be­cézett, kisajátító privatizáció. Ezek a mérföldkövei annak az útnak, amelyen az uralmi elit egy „szép, új világba” menetel, ahol nem kell szűkös jövedelmét veszélyes féllegális és illegális módon kiegészítenie, hanem, mint a klasszikus államkapitalizmusban, legális, profit jellegű jövedelemhez jut. Nem hurcolják meg többé a magas prémiumokért, nincs vita a magas nyugdíjakról.

Úgy gondolom, a 80-as években lejátszódó folyamat reális magya­rázata, hogy a megújult uralmi elit felismerte a „létező szocializmus” igazi természetét, és elhatározta, hogy komfortossá teszi, klasszikus államkapitalizmussá „korszerűsíti”, ahol szégyenkezés nélkül élvezheti kiváltságos helyzetét. Ezzel a „szocializmus” uralmi elitje – amely­nek a legjobbjai korábban még hittek abban a hamis tudatban, mely szerint a nép érdekében vezetik az országot – tudatosan vál­lalta az államkapitalizmust. Ezt értem az uralmi elit első színeváltozá­sán.

2. A hatalmat birtokló pártelit, a jól szervezett, színvonalas állami elit és menedzser-elit a „rendszerváltás” keretein belül békésen átadta a hatalmat az ellenzéknek, akiket részben még ó segített életre (pl. Pozsgay az MDF egyik alapítójaként). Jellemző, hogy már hatalomban van a volt ellenzék, de még mindig retteg a visszarendeződéstől, mint­hogy ez a hatalom pusztán az ölébe hullott – lévén, hogy az uralmi elit úgy ítélte meg, hogy a neki megfelelő viszonyok politikailag ily módon stabilizálhatók a legjobban. Az más kérdés, hogy az inga túllendült, és az uralmi elit színeváltozása válságba csapott át. A pártelit, mint olyan, lényegében megsemmisült, és a megmaradáshoz szinte mindenkinek meg kell járnia a „damaszkuszi utat”. A gazdasági-pénzügyi és mene­dzser-elit viszont az államkapitalizmus új formájában is jelentős rész­ben túlélőnek bizonyult, mégpedig azáltal, hogy átállt az új politikai hatalom, az új erőcentrum oldalára.

A változásokat – lássuk be – Kelet-Európában általában ez jellem­zi: minden megváltozik, hogy semmi se változzék. Teljes a „rend­szerváltás”, de az államkapitalizmus túlél, az uralmi elit legfeljebb „megújul”. Szerencsés esetben a változást újabb, hosszabb-rövidebb „siker”-korszak követi. Lényegileg azonban a folyamat egy nagy körfor­gás, és a körből való igazi kitörésre nem nagyon ismerünk példát.

A kapitalista út realitásai

Az élet rideg valósága lassan széttépi az illúzióinkat: hogy Bős-Nagy­maros leállításának költségeit elintézik a nyugati környezetvédők; az adósságteher majd megoldódik a fejlett országok segítségével; az or­szágra alapvetően terhes KGST-kapcsolatok megszakításának hátrá­nyaiért bőven kárpótolnak a nyugati gazdasági kapcsolatok, a fejlett országok hatalmas piacai és az Európa-házba való gyors bejutásunk; a gazdaság korszerűsítését finanszírozza a külföldi tőke. Lássuk a va­lóságos tényeket. Hitelezőinknek és az IMF-nek a fő céljuk – és ez tu­lajdonképpen érthető -, hogy fizessük az adósságterheket. „Segíteni” csak annyira és abban segítenek, hogy ne omoljunk össze, megőrizzük a fizetőképességünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tőke gazdaságilag vagy politikailag bizonytalan helyre nem megy. Ami jön, a spekulációs tőke, az olcsón megszerzett kapacitásokból akar magas profitot a bel­ső piacon, monopolárakkal. Nem akarja és nem is tudja a korszerűsí­tést vagy a fejlesztést finanszírozni. Lassan belátjuk, ahogy az USA-nak a latin-amerikai államkapitalizmusokra mint perifériákra van szüksége (és nem arról van szó, hogy segíti azok fejlett piacgazda­sággá válását), ugyanígy az európai piacgazdaságoknak a kelet-kö­zép-európai államkapitalizmusok szükségesek perifériaként. Az Európa-házban kemény verseny uralkodik, és akkor lesz jobb helyünk, ha – úgymond – javítjuk a teljesítményünket. Rádöbbenünk, hogy sú­lyos gazdasági problémáinkat belső erőforrásainkkal és munkánkkal nekünk kell megoldanunk, ebben más nem fog segíteni. Magunknak kell kitörnünk az államkapitalizmusból, s felépíteni a piacgazdaságot…

Ez a csapdahelyzet tükröződik az egyre radikálisabb privatizációs elképzelésekben. A tulajdonos a remélt Messiás, aki tulajdonosi érde­kétől indíttatva, tulajdonosi hatalmával mindent megold, és megteremti a kitörés gazdasági csodáját. Két problémával azonban nem nézünk szembe jelentőségének megfelelően: az egyik az államkapitalizmus va­lódi tartalma és a privatizáció lehetséges szerepe a fölszámolásában, a másik a privatizáció reális lehetősége, minőségi és mennyiségi kér­dései.

Tudomásul kell vennünk, hogy az államkapitalizmus nem egysze­rűen a tőke állami tulajdona, a vállalatok állami jellege, amit „megold” a privatizáció, hanem túlsúlyos állami uralom a gazdaság fölött és annak bürokratikus koordinációval irányított, centralizált, hierarchikus állam-gazdaságként való működtetése. És ennek nagyon is reális alapjai vannak, amiből csak az egyik az állami szektor. A másik és legsúlyo­sabb összetevő a gazdaság már említett monopolstruktúrái, üzemhal­maz-nagyvállalatai, s ezek összefonódása az állammal. Végül a harmadik összetevő a GDP 60-70%-át koncentráló államháztartás. Ez az, ami az állami túlhatalom és szerep fenntartására kényszerít, vi­szont földbe nyomja a gazdaságot. Megakadályozza tehát a piacgaz­daságra való áttérést, az államkapitalizmus fölszámolását.

A demokratikus átalakulás az államkapitalizmusnak ezekkel a va­lódi alapjaival nem fordult szembe. A valódi cél: a rendszerváltás keretében birtokba venni az államapparátust és hatalmas intézmény­rendszerét, valamint az azt finanszírozó államháztartást. És birtokba venni a monopolstruktúrákat, megszállva annak csúcsait. (Ez érthető is, hiszen a demokratikus átalakulás legfőbb támasza éppen az az ér­telmiség és a széles alkalmazotti réteg, amelyeknek egzisztenciáját ve­szélyeztetné egy radikális államháztartási reform a túlméretezett államapparátus és intézményrendszer leépítésével. Másfelől egy valódi piacgazdasági reform – amely az üzemhalmazok gyáraikra darabolásá­val és a dolgozók tulajdonába adásával megteremtené a piaci ver­senyt, és az államháztartás reformja útján, csökkentve az elvonást, működőképessé tehetné a gazdaságot – egyben az uralmi elit létét is végveszélybe sodorná. Ezeket a lépéseket tehát ezért sem tehették meg szinte sehol az államkapitalizmusok, mégoly radikális forradalmi fordulataik folyamán sem.)

Az államkapitalizmus tényleges reformja nélkül azonban az a ve­szély fenyeget, hogy a gazdaság teherviselő képességét szétfeszítik a demokratikus átalakulás és főleg a privatizáció igen magas költségei.

Ezt a gazdaság nem tudja kitermelni, és így egyre gyorsuló inflációba csúszik. Végleg fölbomlanak a gazdasági kapcsolatok, amelyeket úgyis veszélyeztet az átmeneti állapot, ahol a régi bürokratikus koordináció már nem, és a piaci koordináció – mivel a piac létrejötte elmaradt a centralizált gazdaságirányítás felszámolása mögött – még nem szabá­lyoz. A végeredmény túlelvonás, infláció, a gazdaság irányíthatatlanná válása és gyorsuló szűkülése. Mindez a gazdaság Lengyelországhoz hasonló összeroppanásához vezet, ahonnan már nincs kiút, illetve ahol az ország a gazdaság tragikus összeszűkülésén, (fél)gyarmati helyzetbe jutásán, a lakosság mérhetetlen áldozatain keresztül is csak nagyon alacsony szinten lesz stabilizálható. A tragikus vízióra jelenleg csak egy válasz van.

A privatizáció reális lehetőségéről és útjairól

A feladat mérhetetlenül nagy, a működő tőke zömének, 90-95%-ának, 1989-es árakon 2400 milliárd forintnak az állam tulajdonából termé­szetes tulajdonosok kezére juttatása. Ezzel szemben áll mintegy 40-45 milliárd forintos magántőke és a hasonló, 600 millió dolláros, vagyis 40 milliárd forintos külföldi tőke. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi társasági vagyon, 520 részvénytársaság és 2.000 kft tőkéjének jelentős része is banki és vállalati, közvetett állami tulajdon. A 300 milliárdos la­kossági betét pedig egyrészt lakás, autó és egyéb tartós használati tárgy előtakarékossága, másrészt az állam, illetve a bankok már elköl­tötték más lakáskölcsönökre és mást hitelekre. A betétesek által tör­ténő átcsoportosítás tehát a bankrendszer szinte azonnali összeroppanását vonná maga után. A vállalkozói tőkének – ami fő forrás lehetne -, jelentéktelen súlyán kívül az is a problémája, hogy ugyan magas, sőt igen magas a profitja (jórészt állami kedvezmények folytán, ha ez az adóbevallásokban nem jelentkezik is, de mutatja az újgazda­gok életmódja, a luxusautók, luxuslakásárak), azonban a vállalkozói szféra profitjainak jelentős része luxusfogyasztásra és restaurálásra kerül, mert a gazdaság túladóztatása miatt – még ha van is rá piaci le­hetőségük – nem tudják befektetni. (Akkor ugyanis elérik az adóztatha­tó méretet, és zuhanásszerűen csökken a profitjuk.) Az pedig, hogy a nagyvállalati szférába fektessenek be, eleve kizárt. Az infláció jelenleg 30%-os, amit követ a kamat, viszont az ipar átlagos vagyonarányos nyeresége 10%-os, amit még magas nyereségadó, MŰFA is terhel. A tisztességes privatizáció, ahol az állami tulajdon megfelelő ellenérték ellenében kerül magántulajdonba, tehát eleve lehetetlen.

Az előprivatizáció – a vendéglátóipari, kereskedelmi, szolgáltató egységek magánkézbe adása – és ehhez hasonlóan a nagy jövedelmű vezetők és újgazdagok tulajdonossá tétele az 50%-os kedvezményen túl is csak állami privatizációs és vállalkozói hitellel oldható meg. Ez inflációt gerjeszt, és 18%-os kamatával a 30%-os infláció mellett az ál­lami tulajdon elherdálása. Tegyük hozzá, hogy a 18%-os kamat költ­ségvetést terhelő kamatkiegészítése költségvetési hiányt és inflációt okoz. Mindezen nem változtat a tőzsde vagy a versenytárgyalásos elő­privatizáció sem. Ezek ugyanis olyan piacok, ahol a hatalmas kínálattal szemben nem áll fizetőképes kereslet, tehát legfeljebb legalizálják a köztulajdon elherdálását, és ha megjelenik is valamennyi külföldi, spe­kulációs tőke, ez csak annál rosszabb. A privatizáció tehát szükség­szerűen csap át kisajátító privatizációba.

Az állam számára csak az a döntés marad, hogy a tömegek meg­nyugtatására leállítja a menedzserek és újgazdagok szövetkezésének spontán privatizációját, és beindítja a kormány által irányított, szerve­zett privatizációt. Ez a „tisztességes” privatizációhoz szükséges fizető­képes kereslet hiányában ugyanúgy kisajátító privatizáció lesz, legfeljebb nem a menedzserek, hanem a folyamatot ellenőrzésük alá vonó állami és politikai elit és a most már velük szövetkező újgaz­dagok lesznek a haszonélvezői. Szükségszerűen támad fel újra a – konkrét esetek tömegével alátámasztható – megalapozott vád a kor­rupcióról és a köztulajdon kisajátításáról, ami a gyorsan szegényedő országban, ahol egyre fokozódnak a jövedelmi differenciák, elviselhe­tetlen politikai terhet fog jelenteni.

A másik súlyos következmény, hogy a kisajátító privatizáció nyer­tesei szükségszerűen nem a versenyben kiemelkedő vállalkozók lesz­nek, akik alkalmasak a tőke működtetésére, hanem az új (és részben a régi) uralmi elit tagjai és a velük szövetkező spekulánsok. A létrejövő tulajdonosok tehát a privatizáló klasszikus államkapitalizmusokból oly jól ismert pszeudotőkések és -vállalkozók. Itt, Közép-Európában, úgy is mondhatjuk, hogy egy dzsentroid tőkésréteg, amelyik nem ért a tőke működtetéséhez, és az nem is igazán érdekli. Célja a luxusfogyasztás (a könnyen megszerzett tulajdon hasznából). Tegyük hozzá, hogy a ki­sajátító privatizálásban elfogy az állami tőkevagyon, de megmarad az 50-60%-ot kitevő államadósság, így a változatlan állami terhek mellett az újgazdagok luxusfogyasztása és a privatizálást finanszírozó kölcsö­nök is terhelik a nemzeti jövedelmet, fokozzák a tömegek elszegénye­dését.

A valóságos privatizáció tehát korlátozott kiterjedésű lesz, a gaz­daság mellékes területeit érinti és az államkapitalizmus főhatalma, redisztribúciója ezeken a területeken is fönnmarad. Ezt egészíti ki az államkapitalizmust érintetlenül hagyó, szimulált privatizáció. Értem ezen az állami vagyon társasági tőkévé alakítását (banki és vállalati kereszttulajdonlással, vagyonkezelő szervezetekkel vagy önkormány­zati, intézményi, társadalombiztosítási tulajdonnal, ami lényegében kor­szerűsített bürokratikus-állami tulajdon). Ugyanígy csak szimulált reform a monopolstruktúrák, a piaci uralom birtokában lévő üzemhal­maz-nagyvállalatok részvénytársaságokra bontása, miközben központ­juk vagyonkezelő szervezetként vagy egyesülésként működteti tovább a monopóliumot. A szimulált privatizációt azután megkoronázzák az uralmi elit és az újgazdagok magántulajdonában vagy magán-állami vegyes tulajdonában lévő, a monopol nagyvállalatokra ráfűződő, azo­kon élősködő kis- és középvállalatok, amelyek tulajdonosaik számára magas profitot biztosítanak.

Egy lehetséges alternatíva: a dolgozói tulajdonon alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság

Az államkapitalizmust meghaladó megoldás nem lehet ideologikus utó­pia, a múlt vagy a jövő álomvára, hanem egyszerre kell hatékonynak, korszerűnek, emberségesnek lennie, és „logikusan” következnie kell gazdasági és társadalmi viszonyainkból. Az átalakítás főiránya egyér­telműen – a piacgazdaság. De az igazi kérdés az, hogy milyen piac­gazdaság?

Valódi tulajdonosokra van tehát szükség, mert a bürokratikus-álla­mi tulajdon sem a régi, sem az újabban divatba jövő, modernizált meg­oldásaiban – a megújult keresztény-nemzeti vagy européer-liberális uralmi elit kezében – nem lesz hatékony. Az optimális tulajdonos a kis­iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban: az iparos, a kereskedő. A kisebb üzemekben, az úgynevezett személyes tőkés üzemben – ahol a tőkés a vállalkozás irányítója -: a vállalkozó tőkés. A nagyüzemben – ahol a tőketulajdon és funkció szétvált, és a vállalatot a menedzser irá­nyítja – az optimális tulajdonosok a dolgozók. Áttekintésük van a válla­lat egészéről, s megélni is csak jól menő üzemben tudnak, ezért olyan igazgatót választanak, és olyan döntéseket hoznak, hogy ez egyszerre biztosítsa a jó béreket és az üzem fejlődését. Ezt azonban nem sza­bad abszolutizálni, mint azelőtt az állami tulajdont és most a tőkés ma­gántulajdont. Helyet kell kapniuk a külföldi és hazai tőkés üzemeknek, valamint a dolgozói és külső részvényesi közös tulajdonban lévőknek egyaránt. Azután a piaci verseny döntse el, hogy melyik a hatéko­nyabb, mert ez a fő kérdése annak a folyamatnak, amely az államgaz­daságból átvezethet a hatékony piacgazdaságba, és az ezen nyugvó civil társadalomba.

A dolgozók bekapcsolása a privatizálásba

A dolgozói tulajdon nem azonos a bürokratikusán bevezetett, formális dolgozói tulajdonlással, amelyik csak álca az uralmi elit birtoklásán (vállalati önkormányzat, ingyen adott népi részvény stb.). A valódi dol­gozói tulajdon a dolgozók anyagi áldozatával, felelősségvállalásával és főleg aktív cselekvésével jön létre, amit az állam csak támogathat, ked­vezményekkel. A lényeg, hogy az állami tőke privatizálásához – amellyel szemben nem áll megfelelő vállalkozói, lakossági vagy mun­kavállalói tőkeerő – új tulajdonosokat talpra állító támogatási rendszer kerüljön kidolgozásra. És ennek – a jelenlegi rendszerrel szemben, ahol annál nagyobb a kedvezmény, minél gazdagabb, aki kapja – egyenlő támogatást kell adnia minden új tulajdonosnak, vagyis a dol­gozók tulajdonossá válásához is. Tekintve azonban, hogy a vállalkozó bárhol befektethet, a dolgozó pedig csak saját üzemében, ott elsőbb­séget kell számukra biztosítani. Ez a privatizálásba bekapcsolja a bér­ből, fizetésből élők még az inflációs elszegényedés ellenére is igen jelentős vásárlóerejét, főleg pedig érdekeltté teszi őket vállalatuk gaz­dálkodásában, teljesítményének fokozásában. Így az új tulajdonosok széles köre és versenyük végül megszünteti az elit részéről történő, il­letve a spekulánsi kisajátítást, elfogadhatóvá teszi a privatizációt a szé­les tömegek számára. A vállalkozók és ugyanígy a dolgozói közőssé­gek nem az uralmi elit kegyéből kapják a tulajdont, hanem egymással versenyben, és csak akkor tudják megtartani, az árát letörleszteni, ha hatékonyan működtetik.

A dolgozói tulajdon megteremtését is fölvállaló privatizálás techni­kai megoldása sokféle lehet: a vállalatok részvénytársasággá alakítá­sánál alkalmazott részvényprogram, elviselhető (pl. 10%-os) saját erővel; a vállalatok bérbeadása és/vagy lízingelése a dolgozok által alapított és vállalkozói hitellel alátámasztott társaságoknak; a vállalati dolgozók társaságainak vagyonkezelői kijelölése stb. A lényeg a ver­senysemlegességet biztosító azonos hitel, támogatási rendszer a ma­gánvállalkozók és a dolgozók vállalkozói közösségei, szövetkezeti számára, ami a tisztességes piaci versenynek a föltétele. Így alakul ki a tulajdonosok optimális rendszere: a dolgozói tulajdonban lévő üze­mek, külföldi és hazai tőkés üzemek és a vegyes tulajdon, ahol a dol­gozók többségi vagy kisebbségi tulajdona mellett esetleg hazai és külföldi tőkéstársak, sőt önkormányzati, intézményi, társadalom­biztosítási tulajdon is van. Ugyanis az utóbbiak, mint kizárólagos vagy többségi tulajdonosok csak a bürokratikus-állami tulajdon egyik formá­ját jelentik, azonban pozitív szerepet játszanak – segítve az önkor­mányzat, intézmény TB-gazdálkodását -, ha a dolgozói vagy magántulajdonosi többség biztosítja a vállalat hatékony működését, és megvédi attól, hogy az intézményi, önkormányzati kiskirályságok ré­szévé váljon.

A dolgozói tulajdonnal szemben – egy XIX. századi magántulajdo­nosi vízió bűvöletében – nagy az ellenállás. Ezen még a fejlett ipari társadalmak legújabb tapasztalatai: az USA-beli ESOP-program, a ja­pán modell, a vállalati dolgozókat a privatizációnál előnyben részesítő angol gyakorlat sem látszik változtatni. Változatlanul él a magántulajdo­nosi legenda, amit nem zavar, hogy a nagyvállalatoknál a részvényes már régen nem képes a vállalatot áttekinteni, a menedzsereknek ki­szolgáltatott, általuk könnyen manipulálható látszattulajdonos csak jel­mez a menedzseri hatalmon, és ez lesz nálunk az uralmi elitén is.

Az államkapitalizmus pedig tovább él, az uralmi elit személyi összetételében felfrissülve, esetleg döntően megújulva fennmarad, és változatlanul őrzi szerepét, hatalmát. S a már most is rosszkedvű, gya­nakvó tömegek rádöbbennek: megint minden megváltozott, hogy sem­mi se változzék.

A különböző alulról építkező társadalmi szerveződések és egyesületek 1990. december 1-jén tanácskozást tartottak és elhatározták, hogy létrehozzák az Ál­lampolgári Kezdeményezések Fórumát.

Felhívással fordulnak a társadalmi és érdekvédelmi szervezetekhez, szövetségekhez, mozgalmakhoz, pártokhoz, valamennyi állampolgárhoz – mind­azokhoz akik felelősséget éreznek hazánk sorsának alakításáért -: kapcsolódja­nak be a közös munkába, létrehozva annak helyi fórumait

A kezdeményezők célja, hogy túllépve a szűk elitpolitizálás keretein, a demokrácia széles társadalmi bázison teremtődjék meg. Az ország gazdasági, politikai és bizalmi válság korát éli. Ez a helyzet az anarchia, illetve a diktatú­ra veszélyét hordja magában, melynek elkerülése valamennyiünk érdeke. A ki­út csak a legszélesebb – minden rétegre és érdekcsoportja kiterjedő – nemzeti összefogással található meg.

Az Állampolgári Kezdeményezések Fóruma – építve a sajtó progresszív támogatására is – lehetőséget teremt az érdekek és vélemények nyilvános kép­viseletére és megvitatására, a politikai döntések és társadalmi folyamatok be­folyásolására.

A fórumrendszer kibontakozásához a Társadalmi Egyesülések Szövetsége fővárosi szervezetei biztosítják a feltételeket.

Csatlakozni a TESZ kerületi szervezeteinél és az Együtt Budapestért Egyesület központjában (Bp. VI., Andrássy u. 125.) lehet.

Budapest, 1990. december 1.

Minden háború áldozata az igazság. (R. Kipling) 

A közeli jövő a történelem vékony forgácsa – írja Fernand Braudel. Kusza vonalak rajzolódnak rá, ezekből próbáljuk összeállítani a következő évszázad világának fő vonásait.

Fél évezreddel ezelőtt Amerika felfedezésével Nyugat-Eu­rópa határai kitágultak. Most a globalizálódó világ (újrafelfede­zésére kényszerülünk. „Beléptünk – írja Edgar Morin – a planetáris korba, de ez még csak annak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyűlölet-örvényei háborúkhoz, pusztí­tásokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egy­máshoz kötődünk, mégis ellenségei maradtunk egymásnak". (A nagy elképzelés, Le Monde, 1988. szept. 22.)

Vajon az Öböl-háború epizódszerű kisiklás-e a békét, de­mokráciát, jólétet és – a regionális ellentéteket enyhítő – mo­dernizációt ígérő világ felé vezető úton? Vagy a hatvanas évek óta kibontakozó globális strukturális válság egyik legdrámaibb láncszeme? Annak bizonyítéka, hogy a felhalmozódó feszültsé­geket, egyenlőtlenségeket, erőviszony-átrendeződéseket már csak robbanásokkal lehet – ideiglenesen – kezelni, szabá­lyozni?

Az Öböl-háború nem világháború, de összetett világfolya­matok terméke és kihatásai megrázkódtatják a világ egészét. Miért azonosul Nyugat-Európa a kezelhetetlenség Egyesült Ál­lamok képviselte logikájával, és ugyanakkor – legalábbis bizo­nyos mértékig – miért határolja mégis el magát tőle? Milyen érdekek váltják ki a szolidaritás és a különállás ezen együtte­sét? Előmozdítja vagy hátráltatja ez a háború Nyugat-Európa integrációját, az európai entitás kialakítását?

Mi késztette az amerikai kormányzatot arra, hogy Kuvait iraki megszállására a katonai válaszadást szorgalmazza? A nemzetközi jog tiszteletben tartása, az állami szuverenitás elvé­nek megvédése, az agresszor visszaszorítása és megbünteté­se? Tagadhatatlan, hogy ezek a motivációk is szerepeltek a döntésben. Figyelembe véve azonban, hogy számos más eset­ben a nemzetközi jog megsértése nem váltott ki ilyen felhábo­rodott reakciót, felvetődik, hogy az iraki agresszióval szembeni fellépés igazából egy átfogó stratégiai koncepció szerves ré­sze. Persze nem egyszerűen ürügyről, hanem inkább kény­szerek és kedvező körülmények kiaknázásáról van szó. Jelentős, bár nem döntő eleme ennek az összefüggésrend­szernek a kőolaj-utánpótlás biztosításának motívuma, hiszen ha egyszer kitermelik, akkor azt kedvező vagy kedvezőtlenebb feltételek között, de értékesíteni kell. Ha Irak folytatja terjeszke­dését (például Szaúd-Arábia irányában), akkor kivételezett po­zícióit ideig-óráig zsarolásra használhatta volna fel. A kialakuló, Irak-dominanciájú új regionális imperialista tömb veszedelmes kihívást jelenthetett volna Észak hegemóniája ellen, instabilab­bá és ellenőrizhetetlenebbé téve a jelenlegi világrendet.

Az amerikai stratégiai koncepcióhoz tartozik az a megfon­tolás is, hogy a Földközi-tengernek – különösen közel-keleti ré­szének – jelentős geopolitikai szerepe van az Atlanti-, az Indiai-, és a Csendes-óceán közötti összeköttetésben. Ha Irak regionális nagyhatalommá válna, ez létükben veszélyeztetné a térség azon politikai kormányzó elitjeit, amelyek az USA-ra tá­maszkodnak és amelyekre az USA támaszkodik. (Elsősorban Izraelről van szó, de nem utolsó sorban Szaúd-Arábiáról, az Emirátusokról és Egyiptomról.) A terjeszkedő és Izraelt veszé­lyeztető, a nyugati világgal dacoló Szaddam Húszéin Irakja az arab-muzulmán világ központjává, a nasszerizmus új válfajá­nak megvalósítójává válhatott volna.

De mindezt tekintetbe véve, véleményem szerint az ame­rikai kormányzat döntésében elsődlegesen az a felismerés játszott szerepet, hogy az Öböl-háború révén az Egyesült Álla­mok előtt a nemzetközi viszonyokban jelenleg adott, de később vissza nem térő kedvező körülmények és esélyek kiaknázásá­ra nyílik lehetőség. Ma még megkísérelheti visszaállítani, meg­szilárdítani, sőt, kiszélesíteni világhegemóniáját, kísérletet tehet egy sajátos, viszonylagosan egypólusú világrend kialakítására.

A mai USA számára kedvező körülményeknek tekintem:

– a Szovjetunió pozícióinak összezsugorodását Európában és a Harmadik Világban;

– a Szovjetunión belül zajló bomlási folyamatokat, amelyek következtében a Szovjetunió kezdeményezési sávja nagymér­tékben leszűkül (még ha éppen az Öböl-háborúban mindkét fél részéről felértékelődik is a mégiscsak-nagyhatalom Szovjetunió támogatása és kívülmaradása);

– azt, hogy az egységes európai piac még nem lépett élet­be, az összeurópai entitás még embrionális állapotban van, a kelet-európai országok beilleszkedése zaklatott folyamat lesz és – legalábbis a közeljövőben – csak viszonylagos lehet;

– hogy Németország erejének egy jelentős részét az újra­egyesítéssel járó politikai és gazdasági problémák kötik le;

– még csak körvonalazódik Németország keleti expanzió­ja, a Szovjetunióval való szorosabb együttműködés, az eurázsiai térség, mint gazdasági-politikai régió kiépülése;

– Franciaország még nem tudta konszolidálni és kiszélesí­teni befolyását az arab-muzulmán térségben;

– Japán még nincs abban a helyzetben, hogy elszakítsa a köldökzsinórt, amely geopolitikailag és gazdaságilag az USA-hoz kapcsolja, az USA-hoz, amelynek még katonai védelmére szorul, s amelynek gazdaságába jóval szélesebben hatolt be, mint a Közös Piacéba;

– az arab világ talán még sohasem volt olyan megosztott, mint éppen napjainkban (a demográfiai és az urbanizációs rob­banás, a gazdasági növekedés megtorpanása, az eladósodás, a szélesedő és elmélyülő nyomor, a spekuláció elburjánzása következtében felfeslenek a társadalom szövetei, mindez de­stabilizálja a politikai rendszereket, diszkreditálja a nemzeti fel­szabadító mozgalmak során kialakult pártokat és eszméket. E táptalajon a vallási fanatizmus, a politikai hisztéria a lakosság mind szélesebb köreiben hódít, jogosult törekvések és indula­tok retrográd politikai és ideológiai köntösben jelennek meg, a reflexió helyett az agresszivitás reflexei kerekednek felül. A po­litikai törésvonalakat, egy-egy ország ingatag helyzetét, expan­ziós törekvéseit az Egyesült Államok ideiglenesen kiaknázhatja saját érdekei érvényesítésére);

– a Harmadik Világban a radikális mozgalmak vereséget szenvedtek vagy elszigetelődtek;

– Kína igyekszik kitörni elszigeteltségéből (hosszú távú modernizációs törekvései megvalósítása érdekében Japánhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait privilegizálja. Nem „jóindulatú", de megértő semlegességet tanúsít az Öböl­háború kapcsán, abban a reményben, hogy az idő neki dol­gozik. Visszafogott semlegességét belső stabilizálódásának igénye is magyarázza).

Az Egyesült Államok mindezekért abból indulhatott ki, hogy amennyiben a háború nem húzódik el és a győzelem nem követel nagyobb emberveszteséget az amerikaiak és szö­vetségeseik részéről, úgy az USA fenntarthatja túlsúlyos jelen­létét a közel-keleti térségben, biztosíthatja Izrael katonai pozícióit, tartósíthatja az arab-muzulmán világ megosztottsá­gát, lassíthatja, megzavarhatja – ha nem törheti is meg – fő vi­lággazdasági vetélytársainak dinamikáját: Japán előretörését és a Közös Piac átalakulását összeurópai piaccá. Elérkezett az a történelmi szakasz, amikor az USA elérheti azt, amit nem tudott teljesen kivívni a második világháború során és után: megvalósulhat a Pax Americana. (1945-ben kénytelen volt megosztani a győzelmet a Szovjetunióval, s bizonyos mér­tékig tekintettel lenni Anglia és Franciaország befolyási öveze­teire is.) Az amerikai elnök megfogalmazása szerint most „az a szerencse adatik meg számunkra, hogy magunknak és az utá­nunk jövő nemzedékeknek egy olyan új világrendet kovácsol­junk ki, amelyben a jog és nem a dzsungel törvényei vezérlik a nemzetek magatartását". (International Herald Tribune, 1991. jan. 17.)

Összefoglalva: mind az USA, mind Irak a kérlelhetetlenség logikáját érvényesíti. Az USA a maga világhegemóniára törő stratégiáját a nemzeti jognak, az államok nemzeti szuverenitá­sának a védelmezésével, a nemzetek közötti viszonyok terüle­tén a demokrácia elveinek érvényesítésével kapcsolja össze. Irak viszont úgy tünteti fel saját, regionális hegemóniára törő politikáját, mint a Nyugat által szervezett keresztes hadjárat el­leni harcot; mint az arab-muzulmán közösség küzdelmét az évszázadokon keresztül elszenvedett megaláztatások ellené­ben; mint jogvédő fellépést az izraeli államnak a palesztin nép rovására végbemenő beékelődése ellen; mint felhívást az ame­rikai érdekeket kiszolgáló arab monarchiák forradalmi eltávolítá­sára. Vajon az USA összekapcsolhatja-e katonai győzelmét egyfajta politikai diadallal is? És Irak a katonai vereséget egy politikai győzelemmel?

De térjünk vissza eredeti kérdésfelvetésünkhöz: mi kész­tette Nyugat-Európát arra, hogy végül is beletörődjék a katonai megoldásba és elkötelezze magát az USA oldalán? Mennyire egyértelmű ez az azonosulás?

Nyugat-Európa elkötelezettsége és kettős játéka

Nyugat-Európa nem határolta el magát az USA-tól, mert:

– Országai még nem tudnak egységesen fellépni közös érdekeik érvényesítéséért. (Nagy-Britannia inkább lesz az USA új Kanadája, kitüntetett európai szövetségese, mintsem hogy alárendelődjék Németországnak vagy Franciaországnak; Fran­ciaország attól tart, hogy kialakulhat egy Bonn-Moszkva ten­gely, illetve hogy Németország újraegyesítése után ő csak szerény másodhegedűs szerepet játszhat Európában. Nem ér­dekelt egy olyan világrend kiépítéséhez való hozzájárulásban sem, amely aláásná Észak hegemonisztikus pozícióit is. Olasz­ország, Spanyolország, Portugália politikailag és gazdaságilag egyszerűen kénytelen a Közös Piac és az USA sodrásában maradni).

– A kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjet­unió új nemzetközi gondolkodásmódja eufórikus hangulatot te­remtett Nyugat-Európában. Az enyhülés, a demokratizálódás diadalmenetéről beszéltek és írtak. Úgy tűnt, hogy a francia for­radalom üzenete két évszázados késéssel elérte Kelet-Európa térségeit, Kelet-Európa európaizálódni kíván: „Világ demokratái, egyesüljetek – Nyugat zászlaja alatti" Ezzel újból megkezdőd­het Nyugat-Európa terjeszkedése Kelet – és az arab-muzul­mán világ – felé is. Gyorsan kiderült azonban, hogy a kelet-európai változások visszahatása kedvezőtlen megrázkód­tatásokkal jár. Következményeiben a Harmadik Világ inga­tagsága, nyugtalansága is ránehezedik Nyugat-Európára. Évszázadokon keresztül Nyugat-Európa alakította a világ sor­sát. Az általa gerjesztett feszültségek, viharok, háborúk hatá­sait feltartóztathatta. Az utóbbi évtizedekben azonban már nemigen tudta kivédeni a hullámok visszaáramlását. A külön­böző gazdasági, politikai, kulturális térségek mindinkább össze­kapcsolódnak és ugyanakkor összeütköznek egymással. Az USA gazdasági és katonai hatalma nélkül a Nyugat nem lenne képes stabilizálni a jelenlegi – hierarchikus – világrendszert, szabályozni a feszültségeket.

– A Szovjetunióban megjelentek a glásznosztyot, pere­sztrojkát aláásó visszarendeződés jelei. Egy sajátos orosz bonapartista rendszer van kialakulóban. A gorbacsovi vissza- és kivonulási stratégia, az „új nemzetközi gondolkodás", amely előmozdította az enyhülést és a leszerelést, most kérdésessé válik. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a megegye­zések helyett újból a súrlódások és a feszültségek fognak sza­porodni. A Szovjetunió még nagyhatalom, és arra kényszerül, hogy ellenálljon az USA nyomásának, amely azt célozza, hogy a Szovjetunió is maradéktalanul elfogadja őmögötte a másod­rendű szerepet. Milyen pólusok között fog mozogni a Szovjet­unió kettős játékának ingája? És ha összeomlanék a Szovjetunió? Ez milyen felfordulással járna Európában és a vi­lágban? Mindeme bizonytalanságok a régi reflexet élesztik fel: Nyugat-Európa inkább az Egyesült Államokban keresi szövet­ségesét, mint a Szovjetunióban.

Mindennek ellenére és ezzel egyidejűleg az óvatos elhatá­rolódás és bizonyos fokú különállás jelei is tapasztalhatók Nyu­gat-Európa magatartásában. Ennek megint csak több oka van:

– Meg akarják óvni a Közös Piacot, s azt a tervet, hogy azt összeurópai piaccá bővítsék. (A Közös Piachoz tartozó la­kosság a volt NDK-t is beleértve 340 millió fő. Részesedése a világimportból megközelíti a 30%-ot, a világexportból megha­ladja a 31%-ot. Terjeszkedése Ázsia felé csak növelheti súlyát a világgazdaságban.)

– Az arab világnak a Nyugattal szembeni kihívása na­gyobb, közvetlenebb veszélyeket rejt magában Európa, mint az USA számára (kb. 8 millió arab-muzulmán vendégmunkás, il­letve bevándorlói).

– Ha a háború elhúzódna és Izrael bekapcsolódik a had­műveletekbe, akkor az arab csapatok nagyrészt feltehetőleg ki­válnak a koalícióból, Irán feladja semlegességét: Amerika Izraellel megnyeri a háborút, de politikailag vereséget szenved. Nyugat-Európa nem akart kimaradni egy lehetséges katonai győzelemből, de fel kellett készülnie arra is, hogy ne szenved­jen súlyos politikai veszteségeket az arab-muzulmán térség­ben. Arra, hogy a nemzetközi tárgyalásokon közvetítő szerepet töltsön be, engedmények tételére kényszerítve az amerikaiakat és ellensúlyozva a Szovjetunió kedvezőbb pozícióit. Nyugat-Európának létérdeke, hogy középtávon magához kapcsolja a kelet-európai és az arab-muzulmán térséget. Franciaország és Németország keresni fogja azokat a módozatokat, amelyek se­gítségével szabályozni lehet e térségek együttműködését és összeütközéseit.

– Nyugat-Európa tartózkodó részvétele és ingatag külön­véleménye az Öböl-háborúban részben arra is visszavezet­hető, hogy a közvélemény egyre növekvő hányada (ke­resztények, humanisták, pacifisták, kommunisták, zöldek, szo­cialisták, gaulleisták, trockisták, anarchisták stb.) követte az eseményeket, szemlélte a cenzúrázott képáradatot, a félreve­zető kommentárokat tartózkodással, aggodalommal, ellen­szenvvel, felháborodással, a demokrácia nevében elítélve a demokrácia megvédésének ürügyén véghezvitt erőszakot, a kérlelhetetlenség minden közvetlenül érdekelt fél által tanúsított logikáját, Kuvait megszállása előtt, alatt és utána is. Repedé­sek mutatkoztak ezzel kapcsolatban például a francia politiká­ban a jobbközép és a balközép pártjaiban is. Jacques Almaric, tekintélyes szemleíró írása ezt a hangulatot tolmácsolja (Le Monde, 1991. február 7): „Mindenki tudja, hogy a legrosszabb előttünk áll. Meghalni Kuvaitért? Önző emírekért? Az Egyesült Államokért? Az ő kőolajtársaságaik megerősítéséért? Rosszul választott-e Franciaország, amikor felkapaszkodott az Irak-elle­nes koalíció vonatának utolsó vagonjába? Diplomáciája megté­pázódott, különösen az arab világban. Nem emlékeztet ez a háború a rossz emlékű gyarmati háborúkra?".

Sok gondolkodó emberben felvetődik: van-e erkölcsi jo­gosultságuk a nyugati nagyhatalmaknak a nemzetközi jogra, a demokrácia megvédésére hivatkozni, vagy: „a nagykoalíció szervezői csak az erőviszonyok alakulását mérlegelték. Elfo­gadták, hogy zászlajuk alatt harcoljon Szíria, amely megsérti a jogot Libanonban; Törökország, amely megsérti a jogot Cipru­son; Marokkó, amely megsérti a jogot Nyugat-Szaharában; és más államok, amelyek saját határaikon belül sértik meg a jo­got". (Claude Julién: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Serge July, a Liberation című napilap főmunkatársa, Mitterrand híve, lapja január 28-i számának vezércikkében állapítja meg: „Szaddam Húszéin veresége és bukása ellenére az ál­lamfő (= Mitterrand) győzelme csak pirruszi győzelem lenne: Franciaország kitoloncolása a Maghreb térségből; a maghrebi eredetű közösségek destabilizálódása országunkban; törések, lázadások a baloldalon; az Európai Közösség a tehetetlenség állapotába hullana vissza: a kuvaiti kalandból nem maradna más Mitterand számára, mint egyszerűen idomulni az Egyesült Államokhoz".

Az Öböl-háború szorosan összefügg tehát világunk globá­lis strukturális válságával, amelynek tünetei először a Harmadik Világ országainak többségében váltak nyilvánvalóvá, majd a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európa térségében is (kapcso­lódva azokhoz a folyamatokhoz, amelyeket a világrendszer át­rendeződése és a pártállam-rendszer felbomlása gerjesztett); napjainkban pedig elérték a nyugati nagyhatalmakat is, s ezál­tal az erőviszonyok jelentős átrendeződésére, új megrázkódta­tásokra és konfliktusok sorozatára számíthatunk.

A hagyományos nemzetközi baloldal nem készült fel a fej­leményekre. Egymást kizáró állásfoglalásokkal kényszerül azo­nosulni. Egyidejűleg vádolni az Egyesült Államokat és Irakot; követelni az iraki csapatok kivonását Kuvaitból, és fellépni a háború ellen; rokonszenvezni az arab-muzulmán népek meg­mozdulásaival, és elhatárolódni a fundamentalisták retrográd ideológiájától és politikájától; biztosítékokat adni Izrael állam fennmaradására, és elítélni Izraelt agresszív politikájáért. Egy­idejűleg kell elhatárolódnia az USA világhegemonisztikus törek­véseitől és a Szovjetunióban zajló antidemokratikus kurzustól. Támogatnia az összeurópai integrációt, és fenntartásokkal él­nie az európai szupranacionális intézményrendszerek kiépí­tésével szemben, amelyek korlátoznák a nemzetállamok szuverenitását és a szabad politikai mozgásokat. Fel kell lép­nie az idegenből jött munkások iránt tanúsított faji megkülön­böztetés és gyűlölködés ellen, és megvédeni a saját nemzet bérből élő népességét a bevándorlók azon törekvéseivel szem­ben, hogy akármilyen bór- és egyéb feltételek mellett munká­hoz jussanak. Védelmeznie kell a szocialista eszméket és értékeket, ugyanakkor élesen bírálnia a kapitalizmus meghala­dásának eddigi gyakorlatát.

Még sokáig lehetne sorolni ezeket a dilemmákat. A nem­zetközi baloldalnak megújulásához új tájolási pontokra, új elméleti platformra ás stratégiára, új szervezeti és működé­si formákra van szüksége, hogy hatékonyabban befo­lyásolhassa az események menetét. Nyugat-Európában elmélyült és széleskörű viták folynak e kérdésekről. Hiszen a tót nem kevesebb: gyökereket verni egy új valóságban, vagy a történelem kivetettjeivé válni. El kell töprengenünk Claude Juli­én fájdalmas és ironikus megállapításán, amely a kelet-európai népek számára különösen aktuális, hiszen e háború sem gaz­daságilag, sem politikailag nem mozdítja elő integrálódásunkat a Közös Piacba (Japán, Németország és az arab kőolajtermelő országok nem bennünket pénzelnek, hanem az Egyesült Álla­mokat): „Egy háború mérlege nemcsak arra alkalmas, hogy ki­jelölhessük a győzteseket és a legyőzötteket. E mérlegben a félrevezetettek is szerepelnek, akiket a történelem sietve igyek­szik elfelejteni. Ma sajnos, nagyon hosszú lesz a becsapottak listája." (Claude Julien: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Paris, 1991. február