„Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít számukra" – vonja le a következtetést az ismert baloldali közgazdász a European Social Watch 2010 számára készített helyzetjelentésében.

Ez az áttekintés az European Social Watch Report 2010 magyar nemzeti jelentése. A magyarul Szociális Helyzetjelentést sok ország civil szervezetei az ENSZ támogatásával állítják össze a világ országainak szociális helyzetéről, és publikálják évről évre. Újabban európai regionális különkötet is megjelenik az Eu­rópai Unió támogatásával. A jelen tanulmány ez utóbbiban, 2010 decemberében, Brüsszelben jelenik meg. A kötet a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve alkalmából különösen a globális válság szociális hatását elemzi az egyes tagországokban.

*

A kapitalista rendszerváltás (1989) után Magyarországon a munkahe­lyek bő 1/3-a szűnt meg, 1,5 millió a 4,8 millióból. 2010 áprilisában – az időközben létrehozottakkal együtt is – csak 3,7 millió volt a munkahelyek száma. A munkaképes korú lakosság aktivitási rátája alacsony, csupán 54-55%-os (míg az Európai Unióban az átlag 64%). A lakosság jelentős része elszegényedett, aminek a munkanélküliség növekedése az egyik alapvető oka. Sok családban hamarosan a harmadik generáció nő fel munka nélkül.

Az egy főre jutó átlagos reáljövedelem csak a kétezres évek első felében érte el a rendszerváltás előtti szintet. A magyar társadalomban ezalatt robbanásszerűen megnőttek a jövedelmi és szociális különbsé­gek, ezért a lakosság harmada szegénynek számít, több mint tizede tartósan leszakadt a társadalomról, kirekesztettségben él (lásd később).

A válság körülményei között a helyzet tovább rosszabbodott. Nem csupán a szegénység jelent problémát, hanem az „alsó középosztály" egy részének elszegényedése, veszélyeztetettsége is.

Kik a veszélyeztetettek?

Magyarországon a szegények többnyire a következő csoportokból ke­rülnek ki:

• tartósan munkanélküliek és részidőben foglalkoztatottak (a munka­nélküliek 48%-a szegény);
• a 6-700.000 cigány ember nagy többsége nyomorog;
• a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény;
• a nyugdíjasok 50%-a számít szegénynek; még ha aktív korukban jól is kerestek, jelentős jövedelemcsökkenést szenvednek el;
• különösen a jövőben emelkedik majd az olyan munkanélküliek, illet­ve feketemunkára kényszerítettek száma, akik nyugdíj nélkül, vagy alacsony nyugdíjjal öregednek meg;
• gyakran nyomorognak a tartós betegségben szenvedők, a fogyaté­kossággal élők;
• teljesen kiszolgáltatottak a hajléktalanok.

Ehhez adódik az elszegényedő „alsó középosztály", amelynek tagjai minden erővel igyekeznek elkerülni a szegénységet, de a pénzbeli jöve­delem szűkössége miatt egyre több napi gonddal küzdenek, tartozásaik keletkeznek a közüzemi díjak és a bankrészletek fizetésénél is.

A munkanélküliség és szegénység tekintetében hatalmasak a regi­onális különbségek. A legelszegényedettebb régiók Kelet- és Észak­kelet-Magyarországon, valamint a dél-dunántúli térségben találhatók. E térségekben koncentrálódik a cigány népesség többsége (de a szegények többsége nem cigány). Nagy a nyomor a városi és falusi szegénynegyedekben, a gettókban élő emberek körében, ahonnan a kitörés szinte reménytelen.

A szegénység mértéke és a gyermeknyomor

Magyarországon a szegénységet a Központ Statisztikai Hivatal (KSH) létminimum-számításai alapján határozzák meg. Eszerint ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73.000 forint/fő/hó­nap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 mil­liónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek. ők a mélyszegények; a felka­paszkodás szinte lehetetlen számukra. 2009-2010 telén – hasonlóan az utóbbi évekhez – mintegy 200-an fagytak meg, többségük a saját fűtetlen otthonukban, a többiek az utcákon. A hajléktalanok számát 30-50.000 teszik.

A magyar gyermekek 20%-ka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430.000-en nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600.000 gyermek súlyosan érintett. A magyar standardok szerint a szegénység valamilyen formában mintegy 750.000 gyereket érint (ők a gyermekvédelmi támogatásban részesülők). Újra megjelent az alultápláltság, ma több tízezer gyerek éhezik Magyaror­szágon. Gyakran csak az óvodában vagy iskolában jutnak meleg ételhez.

A szegény családok döntő többsége bevételeinek szinte egészét a gyerekek nevelésére, illetve a legelemibb szükségletek fedezésére kell, hogy fordítsa. Súlyos problémát jelent a szegény családoknak a lakás fenntartása, valamint a tüzelő beszerzése. Esetenként az óvodába vagy iskolába járás is nehézségeket okoz a szegény gyerekeknek. Akadá­lyozza őket például a nincstelenség miatt hiányzó ruha, cipő, és persze nem ritkán a pedagógusok, illetve más szülők velük szemben tanúsított negatív magatartása.

A nehézsorsú gyerekek baját még tovább tetézi a privatizált közmű­szolgáltatók sokszor teljesen antiszociális magatartása is. Nem csupán elszegényedett családoknál, de előfordult, hogy – ahol az önkormányzat kasszája üres – az óvodában, iskolában is kikapcsolták az áramot és a gázt.

A közműtartozás az egyik legerősebb kényszerítő tényező arra, hogy a szülők uzsorakölcsönhöz folyamodjanak. A szegény gyerekes csalá­doknak már negyede vett fel ilyen kölcsönt. Magyarországon legálisan is működhetnek évi több száz százalékos kamatot és költséget felszámító hitelező cégek, de sok az ilyen fekete vállalkozás is.

A cigányság és általában a szegények társadalmi gettóban

A „szocializmus" időszakában a munkavégzés lényegében kötelező volt, a roma férfiak közel 90%-a dolgozott. Ma ez az arány 20%. A korábban munkavégzésen, stabil jövedelmen alapuló társadalmi integrációs fo­lyamat a rendszerváltás után minden szinten megszűnt. A cigányság szegénységének fő oka a társadalmi-történelmi háttér alakulása: a rend­szerváltás maga, és iskolázottságuk alacsony foka. A munkaerőpiacon erős diszkriminációnak vannak kitéve.

A cigányok lecsúszása azonban nem azt jelenti, hogy csak ők szegé­nyek Magyarországon. Sőt – mint jeleztük -, a szegényeknek a többsége nem roma, hiszen ők az ország lakosságának csak 6-7%-át teszik ki, és nagyon sok, magát magyar származásúnak valló ember is szegény! A létminimum alatt élőknek 1/4-e, a segélyezetteknek (mélyszegényeknek) durván a fele él a cigány családokban. Pontos adatok nincsenek, mert a nemzetiségek szerinti nyilvántartás tilos.

A köztudat úgy tartja: a segélyezési kereteket főleg a romák élik föl. Azon túl, hogy – mint szó volt róla – ez tényszerűen nem igaz, a felmé­rések szerint a romák sokszor be sem adják a kérelmüket, erről eleve lebeszélik őket a hivatalokban, illetve sokszor nem ismerik jogaikat. Az ő esetükben egyes önkormányzatoknál az is „önhibának" minősül, hogy „ilyen szegénységre miért szültek annyi gyereket". Azt sugallják, hogy csak a segély miatt szülik a gyerekeket. Adatokkal igazolható azonban, hogy minél több a gyerek a roma családokban, annál kisebb az egy főre jutó segély összege. És minél több a gyerek, annál szélesebbre nyílik a jövedelmi olló a hasonló gyerekszámú nem roma családokhoz képest. A cigányság esélyeit a települések gettósodása is tovább rontotta.

A roma felzárkóztató kormányzati programok a társadalmi körülmények és a programok gyengeségei miatt a 90-es évek elejétől egészen 2004-ig minden különösebb eredmény nélkül fejeződtek be. 2004 óta – ez pozitív fejlemény -, nincs külön a cigányságnak szánt nagyobb program, az beolvadt a hátrányos helyzetűeket segítő projektekbe.

Mind többen a szegényeket okolják saját helyzetükért, gyakran a sze­génységet a cigánysággal azonosítják. Valójában ez megalapozatlan, mert az ország északi, északkeleti és déli térségeiben egyre több olyan település van, ahol semmiféle munkalehetőség nincs, se cigánynak, se magyarnak. Ráadásul a kutatások szerint e térségekben a romák többet dolgoznak, mint mások – csak leginkább feketén alkalmazzák őket.

A magyar társadalomban a rasszizmus fokozatosan erősödik, különö­sen a válság kitörése óta. Fajgyűlölő félkatonai szervezetek vonulnak a romák által lakott településeken, 2008-2009-ben több mint 10 esetben követtek el cigányok ellen rasszista indíttatású gyilkosságot. 2010-ben pedig egy szinte nyíltan cigányellenes szélsőjobboldali párt 17%-ot kapott a parlamenti választáson.

Nem sokkal jobb a nem roma magyar szegények helyzete sem. Több­ségük ugyanazokban a lemaradó térségekben él, mint a cigányok, sokuk ugyancsak gettósodó környezetben lakik.

A tartós munkanélküliség mentálisan tönkreteszi a periferizáltak nagy többségét. Néhány év után nehéz, szinte lehetetlen visszavezetni őket a munkához; a foglalkoztatottság jelenlegi szintje mellett ez törvényszerű. Erős az alkoholizmus, sok az öngyilkosság, nem is csoda, hogy gyakori közöttük a megélhetési bűnözés. Ez jó hivatkozási alap a rasszistáknak és a rendőrség megerősítését követelő jobboldaliaknak.

A szociális ellátó rendszerről

Mivel a gyermekszegénységről már volt szó, kezdjük a családi ellátások ismertetésével! Magyarországon a „szocialista" időszakból örökölt, a gyermekekhez kötött családi pótlék rendszer nemzetközi összehason­lításban kiterjedt, bár nem nagy összegű. A családi támogatások nagy hányadát az állam közvetlenül folyósítja alanyi jogon. Családi pótlékot majdnem kétmillió gyerek után fizetnek. Gyermekenként kb. 17.000, három gyermek esetén kb. 50.000 forint jár, minden további gyerek után további 21.000 forint. Emellett még az anya korábbi fizetésétől függő összeget (de maximum a minimálbér kétszeresének a 70%-át) fizetik ki a két éven aluli gyermekek után (GYED), a harmadik évben pedig ennél kisebb összeget, 26.000 forintot (GYET). Ehhez társul a helyi önkormányzatok által nyújtott szociális segély a szegény családoknak, amelyről alább lesz szó.

Az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott Legyen jobb a gyerekeknek elnevezésű, 25 éves programnak a válság körülményei között még kevés az eredménye.

A munkából való megélhetés esélye a szegények jó része számára nem adatik meg és a válság körülményei között kilátástalanná vált. Az aktív munkaerő-piaci módszerek ráadásul az utóbbi években fokozatosan visszaszorultak. A továbbképzésekbe, felkészítő programokba bevont munkanélküliek száma nem éri el az évi 50 ezret. A program teljesen elrugaszkodott a munkaerő-piaci valóságtól, gyakran alapvetően hasz­nálhatatlan képzést nyújtott.

A közmunkával foglalkoztatottak száma is hasonló nagyságú volt az elmúlt években, de ez csak 6-7 hónapos, általában minimálbéres munkát (a munkában töltött hónapokban 73.500 forintos jövedelmet) jelentett az érintetteknek évente. Mivel legalább minimálbért kellett fizetni, a legtöbb településnek nem volt erre elég pénze. Részben a válság miatt ezt a rendszert szigorították, amiről alább lesz szó.

A leggyakoribb megoldás az, hogy a munkáltatók kapnak támogatást – általában járulék-kedvezmény formájában – ha tartósan munkanélkü­lieket alkalmaznak. A tapasztalatok szerint ez a rendszer egy teljesen hamis, másodlagos munkaerőpiacot hoz létre, ami olcsóbbá teszi a munkaerő piaci árát. Ha pedig véget ér a támogatási program, a vál­lalkozók gyakran elbocsátják az embereket, akik ismét segélyre vagy feketemunkára szorulnak.

A közmunka és a munkáltatói támogatás mellett az állam forint-mil­liárdokat – zömében európai uniós pénzt – költ elhelyezkedést segítő programokra, nagyrészt sikertelenül, mert a munkahelykínálat szűkös­sége a meghatározó.

A szociális munkások sok helyen – főként kisebb településeken – hiá­nyoznak, másutt vannak, de szinte eszköztelenek. Számos településen megfigyelhető a szociális szolgáltatások leépülése. A segélyezés eleve alacsony színvonalú, a központi és önkormányzati segélyekre a GDP kb. fél százaléka jut. A segélyeknek sok formája van: rendszeres szociális segély, rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, lakásfenn­tartási támogatás, közgyógyellátás, átmeneti segély stb.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2008-ban havonta átlagosan több mint 194.000 ember (család) kapott rendszeres és egyéb központi szociális segélyt (összesen több mint 60 milliárd forintot); ők azok, akiknek általában nem volt más jövedelmük. A mélyszegényeknek tehát kb. ötöde jutott rendszeres szociális segélyhez. A törvény szerint egy családból csak egy ember részesülhet rendszeres támogatásban, aki a további eltartottak (gyermekek) után is kap segélyt. Havonta átlagosan

26.600 forint/fő a rendszeres szociális segély egy főre jutó maximális összege. A gyermekek ennél kevesebbet kapnak. Szociológiai kutatások szerint a segélyezettek 51%-ka egyedülálló, így a népesség kb. 3-4%-ka élhet segélyen. A segély folyósításának feltétele az volt, hogy a rászorulók kötelesek együttműködni a munkaügyi központtal és részt kellett venniük beilleszkedést segítő programokban. Az együttmű­ködési kötelezettség azonban a hátrányos helyzetű térségekben puszta formalitás volt, a központok nem tudtak munkát ajánlani. Ma már az említett közel 200.000-nél sokkal kevesebben, csak a munkavégzésre egészségi okból képtelenek részesülnek rendszeres szociális segélyben. A rendszert ugyanis nemrég átalakították, és ehelyett elvben ún. „rendel­kezésre állási támogatást" kapnak az érintettek, ami azt jelenti, hogy el kell fogadniuk a nekik felkínált munkát (ld. alább).

A szociális segélyezés hosszú távon nem megoldás, mert nem biz­tosítja az étkezés mellett a közszolgáltatások kifizetését és azt, hogy a szegények ne veszítsék el lakásukat, ne szoruljanak gettókba. Ráadásul megalázó, mert kérvényezni kell, sőt, mint említettük, gyakran nem isme­rik jogaikat, lehetőségeiket az érintettek; esetenként képtelenek kitölteni a formanyomtatványt. Emiatt és az ismeretek hiánya miatt sokan, jellem­zően a legszegényebbek, nem jutottak hozzá az őket elvben megillető segítséghez. A segélyosztás gyakran szubjektív. Néhány polgármester úgy próbál megszabadulni a romáktól, hogy megfenyegeti őket: ha nem költöznek el, kiküldi a gyermekvédelmi szolgálatot, amely majd elveszi tőlük a gyerekeket, így nem kapnak családi pótlékot. Egy kisvá­ros gyermekotthonának igazgatója is megerősítette: kerültek hozzájuk olyan gyerekek, akiket azért vettek el a szüleiktől, hogy a polgármester megszabaduljon a családtól.

Válságintézkedések és a rasszizmus erősödése

A nyílt pénzügyi válság kitörésekor a magyar forint elleni spekulációs támadás kivédésére a kormány az IMF-től és az Európai Uniótól jelen­tős áthidaló hitelt vett fel. E hitelhez kötődő feltételességi előírásoknak megfelelően a kormány jelentős megszorító intézkedéseket hozott 2009 áprilisában. Ezek közül több a lakosság jövedelmét csökkenti: a közszfé­rában két évre rögzítették a nominális bruttó kifizetéseket, eltörölték a közszféra 13. havi juttatását, megszűnt a 13. havi nyugdíj, elhalasztották a 2010. évi nyugdíjkorrekciót, 2012-től több lépésben 62-ről 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. 10%-kal csökkentették a táppénzt, a családi pótlék összegét két évre rögzítették, a korábbi három évről két évre csökkentették a kisgyermekek után járó jövedelem-kiegészítést (de a három évet a 2010-ben megválasztott új kormány visszaállítani ígéri). Felfüggesztették a lakástámogatási rendszert, 20%-ról 25%-ra nőtt az ÁFA, emelkedett a jövedéki adó, csökkentették a gázár és távfűtés támogatá­sát a szegényeknél. Ugyanakkor csökkentek egyes, a tőkét terhelő adók és a személyi jövedelemadó kulcsok is. A módosított szociális törvény immár nem garantálja a segélyek reálértékének megőrzését sem. Mindez összességében a legérzékenyebben a legszegényebbeket sújtja.

A válság nyomán a hivatalos (regisztrált) munkanélküliségi ráta a 2007. év eleji 7,5%-ról 2010 áprilisára 11,8%-ra nőtt, ez utóbbi azt jelenti, hogy a munkaügyi irodákban félmillió ember keresett munkát. A munkanélkü­liek száma két év alatt 150-200.000 fővel emelkedett, ami önmagában is visszavetette a lakossági bevételeket. A munkaképes korú inaktívak száma meghaladja az egymilliót.

A munkanélküliség növekedése és a szociális megszorító politika rendkívül széles rétegek helyzetét ingatta meg. A legsúlyosabban érintett réteget azok a bérlakásban élő családok alkotják (beleértve az egysze­mélyes háztartásokat is), amelyeknek jelentős közüzemi és lakbértarto­zása halmozódott fel, méghozzá óriási többségüknek önhibájukon kívül. Ma 1,7 millió családnak 90 napon túli közüzemi tartozása van (a magyar családok 1/4-e-1/3-a érintett), 90.000 családot fenyeget a kilakoltatás réme! Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom a bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít szá­mukra. (Újabban a kormány a folyó évre – önkormányzati választások lesznek – befagyasztotta a kilakoltatásokat.)

A magyar társadalom két évtizede tartó létbizonytalansága és a világ­gazdasági válság nyomán az utóbbi időben fokozott mértékben erősödik a szegényellenesség és cigányellenesség. A jobbra tolódó közhangulatot mutatja, hogy néhány polgármester kezdeményezése alapján kormány­zati szintre emeltek bújtatottan rasszista ízű munkaerő-piaci programot. A segélyezés (fentebb ismertetett) rendjét megváltoztató program lényege, hogy a kedvezményezett – amennyiben egészsége engedi – közmunkára kötelezett, és „rendelkezésre állási támogatást" kap. Az új rendszer azon­ban e támogatási forma esetében nagyobb beleszólást ad az önkormány­zatoknak és a polgármestereknek, ami ellentmondásos. Kevés ugyanis a pénz és a munkaalkalom. A helyi polgármester megítélése dönti el, hogy egy család tagja – például életvitele alapján – érdemes-e a segítségre, illetve arra, hogy munkát kaphasson. A mai közhangulatban ez erős szubjektivitást visz a rendszerbe. Vannak települések, amelyeken komoly verseny folyik a cigány és nem cigány segélyezettek közt a közmunkáért, a segélyekért – és általában a romák a vesztesek. A támogatásra egyéb­ként csak az jogosult, aki hajlandó tanulni, vagy részt vesz évente 90 napig, napi hat órában az önkormányzat által szervezett közmunkán, de erre az önkormányzatoknak kevés a forrása és kevés a munkaalkalom is. Az önkormányzatok maguk határozzák meg a segélykeretüket, amely túlságosan rugalmas. Ha faragniuk kell a kiadásokon, a legkönnyebb a szociális támogatásokból elvonni. Az önkormányzatok egy részének pedig sem infrastruktúrája, sem apparátusa nincs arra, hogy közmunkát biztosítson. Ugyancsak félrevezető az új rendszer elnevezése: Út a Mun­kához program. Ez azért hamis, mert – jelentős szociológusok szerint – valójában nem célja, hogy a munkaerőpiacra visszavezesse a támoga­tottakat. Idézet egy szociológustól: ez a program „demokratikus államban intézményesített és törvényesített egy olyan, durva megfogalmazásban »rabszolga-jellegű viszonyt« a program alanyai és az önkormányzatok között, amely alapvető állampolgári jogokat sért. […] A törvény szövege majdhogynem nyíltan a cigányokat célozza meg, majdhogynem rasszista szöveg" (Szalai Júlia, 2008). Egy másik ismert szociológus szerint a (munkaalkalom híján gyakran pusztán elvi) munkakényszer csak arra jó, hogy megregulázzák és megalázzák a segélyezetteket, illetve hogy aki nem akar, vagy nem tud dolgozni, azt a segély megvonásával elzavarják a településről. Ráadásul egy családban csupán egyetlen ember kaphat rendelkezésre állási támogatást. Becslések szerint így 30-35.000 ember esik ki ebből a támogatásból, illetve a szociális segélyezésből! A törvényt a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa alkotmányellenesnek tartja, de egyelőre hatályban van.

Egy másik jele az előítéletes, hol bújtatottan, hol nyíltan rasszista gondolkodásnak az ún. szociális kártya ügye. A rendszer lényege, hogy a szociális ellátást elektronikus kártyán kapják a rászorulók, és azt csak bizonyos boltokban és bizonyos árukra használhatják fel. Jogvédők ezt ugyancsak alkotmányellenesnek tartják, mert korlátozza a szabadságot és egyformán kezeli pl. az alkoholizáló és a rendes életvitelű családokat. A szociális kártyát már több önkormányzat alkalmazza, annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályokkal, sokak szerint az alkotmánnyal sem összeegyeztethető.

Az ismertetett munkaerő-piaci reformot már a nyílt globális válság kitörése előtt előkészítették. A szociális kérdések legismertebb magyar szakértője, Ferge Zsuzsa ezt így értékelte: „a deklarált – természetesen helyeslendő – cél a munkára ösztönzés, a munkaerőpiachoz közelítés. Az eszközök azonban sajátosak. Többek között: a háromhavonta kötelező 15 nap közfoglalkozatáson kívül minden más beilleszkedési segítség megszűnik; a munkanélküliségi biztosítási ellátás szinte megszűnik (a járadék ideje alatt is kötelező a közfoglalkoztatás); a szabálysértések (pl. feketemunka) örökre kizárhatnak a segélyezésből; ha egy önkormányzat nem tud közfoglalkoztatást szervezni (ami kis és szegény falvakban könnyen megeshet), nem kap a költségvetéstől fedezetet a segélyekre. Be kellene látnunk, hogy a munkaerőpiacunkról évekkel ezelőtt kiszorult, azóta jórészt falusi gettókba kényszerült százezrek »aktivizálása« nem olyan feladat, amely néhány kormányrendelettel megoldható volna. A kapitalizmus egyik legmélyebb ellentmondásáról van szó […]: ha a gazdaság nem növekszik, vagy csak arra törekszik, hogy a munkaerőn takarékoskodjon, akkor miből és hogyan lehet a foglalkoztatást növel­ni? Az elemzők most kezdik fel- és elismerni, hogy a munkanélküliség annyira szerves része a globális piacgazdaságnak, hogy egészen új gondolkodásra és új eszközökre lenne szükség a probléma kezeléséhez" (Ferge, 2008). Tehát hiábavaló dolog a munkavállalók munkába állását ösztönözni, ha nincs munkahely.

Összegzés helyett

Szalai Júlia ismert szociológus szerint: „a segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a válságnak, s nem látszik, hogy bárki védené őket. A romáknál az elkeseredés még nagyobb lehet. Az örökös megbélyegzettség, a folytonos frusztráció depresszióhoz vagy az agresszió fokozódásához vezethet […] A mélyszegénység fennmaradásához ráadásul rejtett ér­dekek is fűződnek. Érdemes belegondolni: a szegények ellátása több tízezer embernek ad fix fizetéses állást. És a többségi társadalomnak is szüksége van a legszegényebbekre: a legolcsóbb, mindenre kapható munkaerőre. Ez a »tartalékserege« a gazdaságnak" (Szalai, 2008). Lukács György szociológus szerint: „A jelenleg regnáló szociális rend­szernek egy célja van, amit tökéletesen teljesít is, hogy ne legyenek éhséglázadások" („Zajlik.", 2009). A szociális biztonság nélkül a demokrácia és jogállamiság írott malaszt.

Javaslatok

A Social Watch Report szerkesztőinek kérésére javaslataink következ­nek. Az EU Bizottság és a Parlament döntése alapján 2010 a szegény­ség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve. Ebből az alkalomból az európai, és azon belül a magyar civil szervezetek közös ajánlást dolgoztak ki. Az alábbi javaslatok az ATTAC Magyarország, a Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány és a Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL) mozgalom közös ajánlásai.

A globális válság is bizonyítja: a jóléti rendszereket leépítő, és a tár­sadalmi különbségeket növelő, természeti környezetünket tönkretevő (neoliberális) kapitalista modell fenntarthatatlan. A gazdaságot az ember szolgálatába kell állítani! A tőkeérdeket ki kell szorítani a közszolgáltatá­sokból. Az állam ne az önmagában is erős tőkét segítse, hanem a nagy többség boldogulását! Bátorítani kell az alternatív munkapiac erősödését, a szociális alapú szövetkezést, a közösségi termelési és értékesítési formákat, az értelmes közfoglalkoztatási lehetőségek szélesedését. Társadalmilag ellenőrzött állami értékteremtő foglalkoztatási lehetősé­geket, amelyek növelik a költségvetés bevételeit és a piaci keresletet, ugyanakkor csökkentik a költségvetés szociális és egyéb kiadásait! 35 órás munkahéttel több munkahelyet! Közelíteni szükséges a szociális világot és a munka világát egymáshoz. Pl. a családokat fenntartó otthoni tevékenység beemelése a fizetéssel vagy/és egészségbiztosítással és nyugdíjjal járó munka világába lehet egy ilyen megoldás.

Ne csak a tőke érdekét szolgáló szabályok, hanem a lakosságnak fontos ún. gazdasági és szociális jogok is legyenek európai szintűek!

Európai Uniós szociálpolitikát!

Európai szociális minimumot! (beleértve a szerény táplálko­záshoz, lakhatáshoz, minimális közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatási és egészségügyi ellátáshoz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)!

A valóban rászorultaknak a támogatás túlnyomó része alanyi jogon járjon!

A különösen Kelet-Európában erős társadalmi és lakóhelyi szegre­gáció, a gettók megszüntetésének legfőbb feltétele a munkaalkalmak teremtése, a területfejlesztés, a falusi/helyi önerőre támaszkodó közös­ségi-szolidaritási termelési közösségek létrehozása, az esélyegyenlőség növelése az oktatásban.

Minden eszközzel fel kell lépni az egyre szélesebb körben és egyre riasztóbb mértékben megjelenő közöny, szolidaritáshiány és szegényellenesség populista, a romaellenesség rasszista irányzataival szemben.

Szükség lenne a szociálpolitika számára rendelkezésre álló pénzesz­közök állami nyilvántartására, regulálására és ellenőrzésére, hogy azok valóban eljussanak a rászorultakhoz. Radikálisan csökkenteni kell a szétosztó mechanizmusok számát és költségeit!

Források

Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13. http://www.nol.hu/cikk/488204/

Laekeni indikátorok 2008. A társadalmi kirekesztődés nemzetközi összehasonlí­tására szolgáló jelzőszámok. Statisztikai Tükör 142. sz. Központi Statisztikai Hivatal.

Mózer Péter (2006): Társadalmunk jövedelmi-munkaerőpiaci helyzete. Esély 2006/4, 101-121

Simonyi Ágnes (2009): Társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon . Szociál­politikai és Munkaügyi Intézet, Budapest. http://www.oefi.hu/eloadas_sa.pdf

„Szalai Júlia a kirekesztésről: A mélyszegénység fennmaradásához komoly érde­kek fűződnek". 168 óra, 2008. december 25.

„Zajlik a Rükverc fesztivál. Minden szegény cigány, de nem minden cigány sze­gény? " 168 óra, 2009. október 14. http://www.168ora.hu/itthon/szocialpolitika-szegenyseg-rukverc-fesztival-ciganysag-segely-44931.html

Szociális Szakmai Szövetség. http://3sz.hu

MTA Gyerekszegénység Elleni Program. http://www.gyerekszegenyseg.hu

A romániai baloldal stratégiai útkeresése sem egyszerű történet. Politikája feloldódik a liberális-monetáris, progresszívadó-mentes, minimális állam felé húzó megoldásokban. A szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, s ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától. A szerző javaslata: bárminő reorganizációhoz a rendszeren belüli nyomásgyakorlást rendszerellenes nyomásgyakorlással kellene felváltani.

I. 1. Néhány tény

1. A baloldal egyik legegyszerűbb, ám ugyanakkor legérdekesebb problémája, hogy milyen álláspontra helyezkedik a jobboldallal, illetve a jobboldali politizálással szemben. A baloldal ezeket bizonyosan ellenzi, de milyen okból? Hogy a jobboldal a tőke érdekeit tükrözi és képviseli, míg a baloldal – úgymond – a kizsákmányolt bérmunkások érdekeit he­lyezi előtérbe. Ennek értelmében a baloldalnak meg kell kérdőjeleznie és vitatnia kell a fennálló társadalmi struktúrát, az erőviszonyokat és a társadalmi struktúrákon belüli polarizációt. Semmilyen szófordulat vagy metafora – amelyek immár klisévé váltak, és míg jelentésüket egyesek ismerik és helyesen használják, addig mások a dolgok valódi állását igyekeznek idejétmúlt, ködös álcák mögé rejteni, a politikai diskurzusba emelve a kiforgatott szavakat és érveket – nem helyettesítheti ezt a fel­adatot. Amennyiben mégis erre kerül sor, akkor mindez a baloldal adott szintjére, illetve konkrétan történelmi válságára mutat rá.

A társadalmi struktúráról folytatott állandó és nyílt vita lényege annak tisztázása, hogy vajon racionális és realisztikus-e még az érvekben az osztályok, az osztályharc, illetve a végcélnak tekintett osztály nélküli társadalom terminológiáját használni. Továbbá: ezek között a keretek között mit jelent, ha a „dolgozók" érdekében beszélünk? Így tehát a je­lenről folytatott vita előfeltétele a modern baloldali elmélet, mindenekelőtt Marx és a marxizmus történetének ismerete.

Egy olyan periferiális országban, mint Románia, de másutt is, a ka­pitalizmus jelenleg uralkodó transznacionális formája következtében a kizsákmányoltak elsődleges és leginkább egyértelmű ellenségének a külföldi s mindenekelőtt a multinacionális tőke tűnik. Mindazonáltal a baloldalnak el kell kerülnie a nacionalista szlogeneket, amelyek a nem­zeti tőkéhez közelítenék, és a jobboldal játékszerévé tennék. Amennyi­ben a baloldal nem szögezi le egyértelműen, hogy a probléma nem a „külföldi" tőke, hanem a tőke általában – a strukturális osztályellenség, amely képes túltenni magát mindenfajta nemzeti skrupuluson (hiszen történetileg és logikailag az őt tápláló forrás mindig is éppen annyira a nemzeti, mint a külföldi munkaerő volt) -, akkor semmissé teszi saját jellegzetességeit, és a jobboldali stratégiával keveredik össze. Ezzel hátráltatja az osztálytudat fejlődését, és így időt engedélyez a kapitalista viszonyok számára.

Ha az ellenség kérdésétől eltekintünk, akkor a gazdaságpolitikák válnak a politikai nyomásgyakorlás legfontosabb célpontjaivá, és egy­ben világosan mutatják az effajta nyomásgyakorlás tétjeit. Progresszív adózást válasszunk, vagy liberális, „egyenlő" adókat? Vajon a szociális (beavatkozó) állam a megfelelőbb, netán a minimális állam mellett kellene döntenünk? A talk-showkban folyó végtelen szövegelések, ahol a „balol­dal" soha nem fejti ki részletesen álláspontjait és indokait, azt mutatják, hogy ez a fajta „baloldal" nem jelent valódi alternatívát a jobboldallal szemben, hiszen mindkettő ugyanahhoz a fajta politikához tartozik, vagy­is konzerválja és erősíti a hatalmi leosztásokat, az alávetés-alávetettség rendszerét, végső soron a munkaerő kizsákmányolását. Valójában a szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, és ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától: az arányos adózás nem sokat segített, vagy segít ma az alacsony és közepes bérből élőkön, hiszen a magas bérekből, vagyonokból és profitokból begyűjtött adótöbbletet ellensúlyozzák ¹ . azok az adókedvezmények, amelyeket egy cég az első öt évben kap, 2. a magas beosztású tisztviselőknek járó privilégiumok,¹ amelyek a tényleges fizetések több százszorosát is kitevő jutalékokból állnak, és az egyes bürokratikus egységeken belüli titoktar­tás burkolja homályba őket, 3. az állami tulajdon megdézsmálása olyan magas beosztású tisztviselők által, akik önmaguk, netán rokonaik és ismerőseik révén az új burzsoáziát alkotják, 4. a minimális állam, amely csak a hadseregre, a hírszerzésre és az egyházakra költ, és még vélet­lenül sem az ország infrastruktúrájának fejlesztésére (és nyilvánvalóan nem a szinte teljes mértékben privatizált iparra és mezőgazdaságra), 5. az egybefonódó csúcsbürokrácia és a plutokrácia által gerjesztett óriási mértékű korrupció, 6. az a tény, hogy 1990-től Románia külső adósságál­lománya, függetlenül attól, hogy milyen politikai színezetű kormányzatok követték egymást, exponenciálisan növekedett, és 7. hogy az elmúlt két évtized során a jó szociáldemokraták által elzálogosított jövő csak azért nem gerjesztett óriási tiltakozást és munkanélküliséget, mert a munkaerő külföldre emigrált, a politikai harcokat pedig elnyomták és elködösítették.

A jelenlegi válság által felélesztett társadalmi tudatosságot még mindig ugyanazokkal a taktikákkal – így a „komoly" parlamenti pártok időnkénti szakadásával és újraegyesülésével – ködösítik el, és azzal, hogy az embereket manipulálva és összezavarva visszatartják őket bármiféle jelentősebb kritikai aktustól és a változásra irányuló cselekedetektől.

Ezek a taktikák jellemezték és jellemzik a szociáldemokráciát is. Való­jában ez a „baloldal" az átláthatóság és a privilégiumok tekintetében még a jelenleg hatalmon lévő jobboldalnál is konzervatívabbnak bizonyult: csupán a mai „népi" kormányzat támadta az állam működésének átlátha­tatlanságát, és az elmúlt két évtizedből örökölt privilégiumok burjánzását.

2. A jelenlegi romániai államelnök és a mostani kormányzat deklarál­tan jobboldaliak. Ebből következően a kormány meg akarja adóztatni az összes nyugdíjat, beleértve az 1.000 lej alattiakat is (ez kevesebb, mint 250 eurót jelent havonta). De ugyanakkor ez az egyetlen kormány, amely támadást indított a bürokrácia felső rétegének kiváltságai ellen, csökkentette óriási fizetéseiket és nyugdíjaikat, amelyek nem csupán Románia gazdasági helyzetéhez, de általában véve ezeknek a csúcs­bürokratáknak a teljesítményéhez képest is igencsak túlméretezettek. Ebből a szempontból nem számít, hogy ezeket az intézkedéseket a gazdasági válság váltotta ki, és céljuk az egész politikai osztályból kiáb­rándult tömegek elkápráztatása volt, hiszen sem a szociáldemokraták, sem pedig a liberálisok soha nem szóltak egy szót sem a privilégiumok ellen. Természetesen, mivel a jobboldalról van szó, ezek a támadások nem voltak következetesek, és a mai napig sem azok: a papok és a fő­bírók jövedelme például továbbra is érinthetetlen marad, míg a rengeteg nyugállományú tábornok és ezredes nyugdíját egy – de az is lehet, hogy öt – év múlva fogják felülvizsgálni. Mindazonáltal helyes az az alapelv, hogy a munkavállalóknak a közösségi nyugdíjalapba befizetett járulékai korreláljanak a később kapott nyugdíjuk nagyságával.

Ebből a szempontból az általános bércsökkentésnek, a nyugdíjak, illetve az egyéni vállalkozók és a kisvállalkozások profitcsökkentésének fogadtatása a közvéleményben nem csupán azt mutatja, hogy a népes­ség túlnyomó része a társadalmi struktúra nem bürokratikus kategóriáival rokonszenvez (vagy inkább csak a bürokrácia alsó és középső rétegével, és nem a magas bürokráciával), de egy olyan igazságérzetet, a korrekt­ség iránti fogékonyságot is, amely az emberi öntudat része, és ennek megfelelően eléggé erős. Természetesen az emberek össze vannak zavarodva, kevés az önbizalmuk, csalódottak, kétségbeesettek, elidege­nedettek és féltik saját létbiztonságukat és jövőjüket, de igazságérzetük miatt nem hajlandóak a lármás csúcsbürokrácia mellé állni, vagy annak védőernyője alá húzódni.

Éppen emiatt váltak érdektelenné a bércsökkentések elleni nagy de­monstrációk 2010 májusában és júniusában, mivel a szakszervezetek ad hoc szövetségbe tömörültek a főbírókkal, akik az átlagnál tízszer-harmincszor magasabb béreikért és nyugdíjaikért küzdöttek.

Ugyanakkor számtalan hétköznapi ember igenis tudatában van, hogy 1. ők maguk is megsértették már a törvényt, hogy meg nem érdemelt szociális juttatásokhoz férhessenek hozzá, vagy éppen lopjanak, 2. ők maguk is egoistának bizonyultak, és csak a saját jólétükkel törődnek,² az állam és az újgazdagok nevében követelnek segítséget, és azok mellé állnak, akik egy adott pillanatban többet juttatnak nekik, még akkor is, ha ezeket az újgazdagokat társadalmi immoralitásuk miatt kivétel nélkül lenézték korábban, és ma is megvetik. Az emberek számára magától értetődik, hogy egy olyan társadalomban, ahol „a nagyok" legálisan lophatnak – hiszen a magántulajdon „szent" -, és ahol 1990 óta az állami tulajdont lerabolták mindazok, akik lehetőségeik és kapcsolataik következtében ehhez elegendő hatalommal rendelkeztek és eléggé gyorsnak bizonyultak (a korábbi bürokrácia és a sztálinizmus privilegizált rétegei), ott a túlélésért vagy egy komfortosabb mindennapi életért lopni nem lehet immorális. Ám a túl nagymértékű társadalmi különbségek, a teljes csúcsbürokrácia – az igazságügy, az államirányítás, az egyházak, a rendőrség, a hírszerzés – kevéssé hatékony működése, a korrupció, és általában az ország helyzete nem késztette arra a tömegeket, hogy csatlakozzanak a szociáldemokraták és a velük meglepő szövetséget kötő liberálisok „tiltakozásához".

A „kongresszusokon", a „konferenciákon" és a választási rendezvé­nyeken, a bérek és nyugdíjak csökkentését ellenző „szakszervezeti" gyűléseken ott voltak a politikai „elit", a szakszervezeti bürokrácia és a kiváltságos rétegek képviselői, ám politikai szerepléseiket, „civil kurá­zsijukat" a megszorító intézkedések sújtotta szegények tömegei fizették meg. A fizetések és nyugdíjak csökkentésének elnapolását követelők (beleértve azokat a főbírókat, akik szavazataikkal törvénytelennek nyil­vánították saját jövedelmeik csökkentését) egy szót sem szóltak ezeknek az embereknek az érdekében, és mélyen megfeledkeztek „protestáló" hajlamaikról.

3. Július elején egy obskúrus „szélsőbaloldali" párt nevét „Kommunis­tára" változtatta. Programja sztálinista: az összefüggéstelen nosztalgia, a nacionalizmus (amely vallási sötétséget is jelent), az emberek közötti különbségek és az emberi jogok modern felfogásának elvetése, valamint az elmélet és az önkritika elutasítása jellemzi.³ Nem célja, hogy legalább az – általában véve korrekt – aktuális törvények, a politikai demokrácia, az átláthatóság és a politikai tisztesség (amely nyíltan nem ellenzi a magántulajdont és a kizsákmányolást, csupán az eltúlzott, neoliberális politikát) betartására ösztönözze a politikai osztályt; a párt a hatalom megragadására törekszik, hiszen ez a vágya mindenfajta politikai bürok­ráciának. De vajon miért? Nem ez az első és egyetlen „szélsőbaloldali" párt, amely a hatalomról álmodik, és mindegyik úgy formálódott ki, hogy többé-kevésbé radikálisan baloldali irányzatokat összegyűjtve és kont­rollálva valamiféle szövetségre léptek a szociáldemokráciával, és nem törekedtek arra, hogy álláspontjukban valódi politikai tennivalókat és al­ternatívákat kínáljanak. Így a romániai „kommunisták" ismét elszalasztot­ták annak a lehetőségét, hogy internacionalisták legyenek, „gondolkodó párttá" alakuljanak (újragondolva a forradalom és az osztályharc formáit).⁴ A többi „baloldali" párthoz hasonlóan a „kommunisták" egyszerre 1. az elégedetlenség és az esetleges radikális ellenállás kontrollálásának eszközei, amelyek az ellenállást a rendszerre nézve veszélytelen moz­galommá konvertálhatják; illetve 2. arra szolgálnak, hogy a kommunista jellegű értékeket diszkreditálják és nevetségessé tegyék.⁵

4.  Még két példa arra, hogy túl kellene lépni az 1989 utáni Romániában uralkodó állapotok puszta kritikáján: a Nemzeti Integritási Ügynökség (ANI) kiherélése, valamint az a heves küzdelem, amellyel az egyetemek hűbérurai saját teljhatalmukat védelmezik. Június végén egy pártközi ad hoc parlamenti „koalíció" (amely jórészt szociáldemokrata és liberális parlamenti képviselőkből állt) és a főbírák módosították az ANI-ra vonat­kozó törvényt, és a szervezetet tartalom nélküli üres formává alakították. Az Európai Bizottság július 20-án kelt éves jelentésében már felfigyelt a korrupcióval, az érdekütközésekkel és az átláthatatlansággal szembeni törvénykezési reformok hiányosságaira.⁶ Az Európai Bizottság nyomása kedvező hatású, és az ANI valószínűleg⁷ visszanyeri majd befolyását, ám az, hogy az uralkodó elit a törvényeket semmibe véve mindig a nyilvánosság elkerülésére törekszik, igen jelentős szempont. Akárcsak a egyetemek vezetőinek esetében: az ő tiltakozásuk is abból ered az új oktatási törvény tervezetével szemben, hogy félnek az átláthatóságtól, attól, hogy megítélhető legyen, hogyan is irányítják valójában intézmé­nyeiket; vagyis félnek a demokratikus felelősségvállalástól.⁸

5.  Egy nyár végén szerkesztett könyv azt mutatja, hogy a román közértelmiségiek még mindig a politikai osztály különféle részeinek támogatásával, az azokhoz való törleszkedéssel foglalatoskodnak: a könyv által adott „alternatíva" annyiban áll, hogy (a mai „népi"-liberális demokrata koalíciót leváltva) ismét a liberálisok és a szociáldemokraták vigyék a prímet az ideológiai manipuláció terén, és az ellenzék csupán a privilégiumok lebontásával foglalkozzon; a kötet szerzői éppen ebből terítenek asztalt maguknak. Egyik „kihívó" sem kritizálja az egyetemi turizmust, a szinekúrák kínálta állásokat mindannyian lelkesedéssel fogadják, és intellektuális gyávaságuk arra készteti őket, hogy az em­berekre soha ne kantiánus szellemben tekintsenek, hanem csak saját egyéni jólétükre összpontosítsanak. Soha nem támadják azt, hogy a kulturális jobboldal 1989 decembere előtt részlegesen, majd azt köve­tően totálisan visszaszerezte befolyását, hiszen éppen ez a kulturális jobboldal legitimálta és legitimálja a kulturális bürokráciát. Az egyetemi értelmiség híján van a társadalmi ideáloknak,⁹ és egyáltalán nem keres szociális alternatívákat.

A jelenlegi Románia társadalmi modelljeként az összes szerző meglá­tása szerint a nyugati kapitalizmus szolgál.¹⁰ De vajon milyen nézőpontból sikerült ilyen eredményre jutniuk? Abból a „liberális szociáldemokráciából" indulnak ki, amely egy szót sem veszteget az emberi jogok jelentésére és kiterjesztésük szükségességére. Azonban: gazdasági szempontból a fejlett kapitalizmus nem csupán a centrum-periféria kapcsolatokat felté­telezi, hanem (a tőke transznacionális jellegének erősödésével) a jóléti állam fokozatos lebontását és a centrum kellős közepén lévő „perifériák" robbanását is. Politikai szempontból a képviseleti demokrácia oly sok sebből vérzik, hogy az értelmiségiek nem vállalhatják fel anélkül, hogy alapjaiban kritizálnák. Társadalmi szempontból a fejlett kapitalizmus ma­gában foglalja a bürokráciát, és az ember nem beszélhet úgy az elitekről, hogy szándékosan összekeveri a professzionális és a politikai eliteket, és hallgatólagosan azt sugallja, hogy a társadalmi polarizáció (elitek és tömegek) természetes és örökkévaló lenne.

I. 2. A teendők

A fenti tények alapján mi a teendője egy következetes baloldalnak? A túláradó manipuláció következtében ez a következetes baloldal gyenge; de még ha erős lenne is, amíg nem alakul ki mögötte tömegtámogatás – vagyis a mély társadalmi válság talaján, a baloldali militánsok hosszú, önfeláldozó heroikus küzdelme után a baloldali elemzés nem győz meg jelentős társadalmi rétegeket -, addig a baloldal nem gondolhat reálisan a hatalom megragadására.

Ugyanakkor a következetes elmélet és kritika eszközeivel afelé lökheti az egész társadalmi felépítményt, hogy annyi baloldali jellegű célt tűzzön maga elé, amennyit csak tud.

Egy olyan országban, mint Románia, az első dolog, amely ellen nyomást fejthet ki a baloldal, a privilégiumok léte¹¹ – ugyanakkor egy rendszerszintű válság idején a kapitalizmus általános tendenciája a privilégiumok kikényszerítése.¹² Bár a privilégiumok a premodernitás jelei, és a nagytőke nem egy képviselője is támadja őket, a privilégiu­mok általánosan a csúcsbürokráciához kötődnek, amely mint olyan, a kapitalizmus egyik legjelentősebb támogatója. Éppen ezért a privilégi­umokkal szembeni ellenállás jórészt a közszférában elért kiváltságok ellen irányul. Azonban a hatalmon lévő demokrata liberálisok láthatólag nem csupán a közszférában osztogatott privilégiumokat szándékoznak csökkenteni, hanem megkurtítanák magukat a közszolgáltatásokat is, hogy ezáltal több állami forrást lehessen a magánszféra támogatására átirányítani. De valóban tudna-e abból is profitálni a magánszektor, ha csupán a privilegizált rétegek veszítenének jövedelmükből? Ez az oka, hogy a jobboldal csak következetlenül támadja a privilégiumokat, arról nem is beszélve, hogy a privilégiumok nem csupán egy túlhaladott rendszer avítt emlékei, hanem a rendszer jelenlegi válságának jelei is: regnálásának végéhez közeledve a kapitalizmus saját korai formájára kezd emlékeztetni, amikor a bürokrácia erős volt, és a privilégiumokat teljesen természetesnek tartották.

Egy másik szempont, amelyet a következetes baloldalnak hangsú­lyoznia kell, a bürokrácia csökkentése: a szinekúrák megszüntetése, és a hatékony irányítás meghonosítása mind a felső, mind pedig az alsó szinteken. De vajon hol lesznek majd munkahelyek, mikor az emberi munkaerőt kiváltó új ipari forradalom hatására az állások száma drámai mértékben csökken? Hát a baloldal hagyományosan nem a foglalkozta­tottság növeléséért harcol?

Mi lehet itt az álláspontunk alapja? Arról van szó, hogy csupán a hamis és értelmetlen munkahelyek (gondoljunk csak a hadseregre, a külön­féle biztonsági őrökre, a rossz menedzsmentekre és az egyházakra, a rengeteg adminisztratív állásra) számának csökkentésével jelenhetnek meg valódi formájukban a dominancia-alávetettség strukturális viszonyai, amelyeket nem homályosít el a parazita foglalkozások és munkahelyek áradata. Kik tartoznak a bürokráciához, és melyek azok a foglalkozások, amelyek ellentétben állnak általában véve a kapitalizmus logikájával, a hatékony irányítás szükségleteivel, illetve a korrektség elvárásaival? Túl összetett probléma ez ahhoz, hogy néhány szóval elintézhessük. Elég, ha megemlítjük a számtalan igazgatót, főnököt és vezetőt, az irányító és privilegizált rétegek megannyi tagját. És ne feledkezzünk meg róla, hogy hány elszegényedett munkanélküli számára jelent megoldást a hadsereg, vagy nézzük a minden rendű és rangú papok és szerzetesek hihetetlen burjánzását, akiket a különböző teológiai főiskolák és fakultások ontanak, vagy a jogi karokon végző jogászok és ügyvédek tömegeit, akik már pályakezdőként munkanélküliek lesznek (leszámítva néhányukat, akik politikai pályára lépnek), netán a biztonsági tanácsadók és biztonsági őrök sokaságát, akiket a biztonsági cégek a VIP-ek és tulajdonuk meg­óvására alkalmaznak. És – amint azt jól tudjuk – a rendszer válságának időszakában az államnak nincs pénze olyasféle társadalmi szolgáltatá­sokra, mint a kultúra vagy az egészségügy, de rengeteget költ a rendőrök és a börtöncellák számának növelésére, amelyek mindazonáltal nem bizonyulnak elegendőnek.

Két dolgot szeretnék itt megjegyezni. Először is, a baloldalnak nem szabad arra számítania, hogy majd a kapitalizmus logikája automatikusan magától csökkenteni fogja a bürokráciát és az abszurd foglalkozások számát, hiszen az elsősorban a magánérdekeltségek eszköze: manap­ság a szimfonikus zenekarok tagjai és a múzeumi teremőrök könnyen munkanélkülivé válhatnak, hiszen a tőkének inkább olyan emberekre van igénye, akik anyagi javakat fogyasztanak, és nem annyira a kultú­rával foglalkoznak. Másodszor, éppen a parazitajellegű és felesleges foglalkozások csökkentése vezet a kreatív munkák szükségességét és lehetőségét felismerő tudatosság kialakulásához.¹³

Egy másik aspektus a következetesen felfogott demokráciáért folyta­tandó harc. A törvények teljes betartása, és az a törekvés, hogy a politikai gyakorlat és a bürokrácia autonóm tendenciáinak konkrét kritikájával túllépjen a demokrácia formalista jellegén, valamint a gazdasági és társadalmi jogokért folytatott harc is olyan eszközök, amelyek segít­ségével a következetes baloldal meghatározhatja jelenlegi szerepét. Hogy egy konkrét példát vegyünk: az ember nem léphet fel hatékonyan a pauperizálódás csökkentéséért, ha egyben nem kritizálja azokat a privilégiumokat, amelyek bizonyos rétegek számára lehetővé teszik, hogy kimaradjanak a jóléti állam általános leépítésének kedvezőtlen hatásaiból; hiszen ami egyesek számára állami szubvenció, az mások számára költségként jelentkezik. Egy másik példa: a kapitalizmus jelen­legi rendszerszintű válságában mind több és több állami és magánjellegű támadás történik az olyan modern alapelvek ellen, mint az ártatlanság vélelme, a tiltakozás és az ellenállás joga; a következetes baloldalnak lehetősége van nyomást kifejteni a társadalmi felfordulás és az erőszak terjedésével szemben azáltal, hogy tartózkodik az ilyen támadásoktól.

Mindezen eszközökkel a baloldal jobban megértheti a politikai helyze­tet, és fejlesztheti a tömegek politikai tudatosságát.

A nyomásgyakorlás nem csupán elméleti, de gyakorlati cél is egyben. De a nyomásgyakorlás praxisa természetesen folyamatos elméleti munkát is igényel.

 

I. 3. A „baloldal" kritikája

Mindezidáig egyetlen romániai baloldali párt sem vállalta fel ezeket a feladatokat. Vagy az explicit jobboldal partnerei voltak, vagy a kormány­zat megbízottai, netán a kerítés tövében acsargó kutyák, akik bárkinek hajlandóak a farkukat csóválni, aki koncot vet nekik. Így például ami­óta a globalizáció delokalizálta a tőkét, a szakszervezetek mindenütt válságban vannak. 2010 első félévében a romániai szakszervezetek a megszorító intézkedések elleni demonstrációikkal kevesebb embert tudtak megmozgatni, mint egy-egy azonos időben tartott rap-koncert. Ez nem csupán azért volt így, mert az ipari munkásosztály válságba került (részben a tudományos-technikai forradalom, részben pedig a román ipar 1989 decemberét követő szétverése miatt), hanem azért is, mert a teljes költségvetési szektort lefedő szakszervezetek azt a csúcsbürokráciát is „képviselték", amely privilégiumainak csökkentése ellen küzdött, és így nem volt tovább hitelük az egyszerű emberek szemében.

Tekintetbe véve, hogy a szakszervezetek mindmáig csupán a pártok, azok közül is legfőképp a szociáldemokraták „népi" támogatóiként funk­cionáltak, jól látszik a romániai baloldal egyik legfontosabb problémája: csupán pénzt követelt a szociális célokra – azt is inkább az államtól, mint a magántulajdonosoktól, hiszen egyszerre támogatta a nyereségadó, valamint a munkáltatók által az állami szociális alapba történő befizetések csökkentését – és nem kérdőjelezte meg általában véve a magántulaj­don szabta viszonyokat. Ebből a szempontból egység és folytonosság figyelhető meg a „baloldal" minden irányzata között.

Ez a „baloldal" csupán a politikai bürokrácia egy részének trükkje, amelynek nincsenek sem modern gondolatai, sem specifikus baloldali ideáljai, és csupán a hatalom megszerzésének célja mozgatja, hogy így szivattyúzhassa el az állami pénzeket és biztosíthassa tagjainak szemé­lyes gazdagságát. A „baloldali elit" még a Weber Protestáns etikájában megfogalmazott kapitalista tulajdonosi szemléletet sem érzi magáénak: 1989 decemberét követően éppen ez az „elit" volt az első, amely az állam legnyíltabb lerablását, és saját tagjainak hivalkodó luxuséletét támogatta. A nacionalista szlogenektől eltekintve még a hazafias értékektől is távol állt; ez a „baloldali elit" annak a fejszének a nyele, amely az országot sújtja.¹⁴

A baloldal gyenge minősége miatt a romániai jobboldal sem lehet magas szinten. Ebben az összefüggésben a nyíltan jobboldali demok­rata liberálisok megkezdték ugyan a privilégiumok csökkentését, ám a belső modernizáció kísérletéért cserébe még jobban alá kellett vetniük az országot a kapitalizmus nemzetközi erőinek, ugyanúgy, ahogyan azt a szociáldemokraták is tették. Az viszont, hogy a demokrata liberálisok a privilégiumok csökkentéséből csak politikai tőkét akartak kovácsolni, illetve minderre csupán a válság nyomása alatt került sor, ebből a szem­pontból nem számít: a szociáldemokratákat még az ilyen célok sem tudták rávenni efféle intézkedésekre.

Miért vagyok én ennyire dühös a romániai szociáldemokráciára? Mert a modern értékek átvétele és a privilégiumok csökkentése valójában baloldali célok, ám ezek a célok semmiféle visszhangot nem keltettek a romániai „baloldal" és értelmiségi képviselői körében. Nem törekszenek következetes modernizációra, egybefonódtak és mindmáig egybefonód­nak a privilegizáltakkal, sőt még a Felvilágosodás értékeit sem képviselik – hogy a kommunista értékekről ne is szóljunk -, csupán (bár eléggé leplezett módon) az egykori sztálinista nómenklatúrát támogatják. Ez az oka, hogy az értelmiségiek a demokrata liberálisok uszályába kerültek, fennszóval hangoztatják antikommunizmusukat, és persze azért gondo­san ügyelnek saját funkcióik kiváltságaira is.

A szociáldemokraták soha nem beszéltek arról, hogy a magánveszte­ségeket a közalapokból finanszírozzák, és arról a tényről, hogy a sokakat érintő megszorítások jelentik azt az árat, amelyet a magántulajdonért fizetni kell. Nem voltak hajlandóak felismerni, hogy az a jobboldali politika, amelyhez a kezdetektől kötődtek, valójában osztálypolitika: átvették a teljes jobboldali ideológiát. Soha nem voltak képesek hibáikat felismerni: hogy 1989 decemberét követően leromboltak minden, a makroszintű tervezéshez és a köztulajdonhoz köthető ideológiát, és hogy az előző rendszer annyi anyagi, szerveződési és pszichológiai realizálódását tették tönkre, amennyit csak bírtak. Ez egyben annak a modernizációs fejlődésnek a lerombolását is jelentette, amelyet Románia addig elért. A szociáldemokratáknak nem volt semmiféle konkrét vagy ésszerű javas­latuk a megszorító intézkedésekkel szemben, hiszen azokat képviselik, akik a közjavak fosztogatásából, a kizsákmányolásból és a társadalmi megosztottságból kovácsolták ki szerencséjüket, akik kiirtották a szolida­ritás, a közjavak, vagy a baloldali harcosság minden formáját. Soha nem kértek bocsánatot azért az elfecsérelt két évtizedért, amelyet a fejlesztés­re, a nyomor enyhítésére és az alternatívák kidolgozására lehetett volna fordítani. Véleményem szerint a szociáldemokrácia, „szélsőbaloldali" partnereivel együtt, a baloldali gondolat rosszindulatú ellensége, mert egyszerűen elsíbolták a baloldaliság gondolatát,¹⁵ és növelték a népes­ség politikai zavarodottságát. Bár természetesen jól tudjuk, hogy minden politikai ideológiát és erőt összetett objektív és szubjektív tényezők határoznak meg, mégis merengjünk el azon, hogy mi történhetett volna, ha a szociáldemokraták nem úgy működnek az elmúlt két évtized során, mint ahogyan azt tették.

Röviden, a baloldal nem csupán az egykori sztálinizmus miatt van válságban, hanem sokkal inkább – hiszen a közelebbi okok mindig na­gyobb hatásúak, mint a távolabbiak – a szociáldemokrácia 1989 utáni szereplése miatt. De így vagy úgy, mindkettő ugyanazt képviseli: az antimarxizmust és az antikommunizmust.

A teljes politikai osztály és a mainstream értelmiségiek – kormányon vagy ellenzékben – csakis a politikai formára fordítanak figyelmet (és a választásokra koncentrálnak, függetlenül a soha nem orvosolt csalások­tól), de még ezzel a formával sem tudnak mint kezdeni, nem beszélve a társadalmi vagy gazdasági bázisról.¹⁶ Ez az egész osztály eléggé káros ahhoz, hogy lecseréljék őket.

Ennek az osztálynak minden része hatalomra törekszik – bár jelenleg a szociáldemokraták és a liberálisok akarnak hatalomra kerülni -, és nem­igen válogatnak az ehhez szükséges eszközökben. Jelenleg a politikai „ellenzék" arra számít, hogy majd hatalomra kerülhet, mikor a népesség többségének anyagi helyzete odáig romlik, hogy az emberek megfeled­keznek róla: ez a helyzet nem kis részben éppen a szociáldemokraták és a liberálisok politikája és viselkedése miatt alakult ki. A szociáldemokraták és liberálisok néhány képviselője egyenesen a tömegek irracionális radikalizálódásában bízik, vagyis ők már nem gondolják úgy, hogy a jelen szisztémában a választások jelentik az egyetlen rotációs lehetőséget, és így tulajdonképpen magát a szisztémát változtatnák meg. Az egész politikai osztály azt szeretné, ha az emberek nem gondolkodnának a lehetséges alternatívákon, és radikalizmusuk elmerülne a népbutításban, a giccses szórakozásokban és a fatalizmusban. A politikai osztály tagjai az embereket olyan gyerekekké akarják süllyeszteni, akik a cirkuszért és a politikai látványosságokért cserébe elfogadják uraik elmaszkírozott autoritarizmusát, vagy olyan bolondokká, akik élvezetet találnak uraik periodikus le- és felváltásában.¹⁷ Így a mai „baloldal" úgy viselkedik, mint a weimari elit, amely olyan helyzetet alakított ki, ahol a németekkel kénytelen-kelletlen elfogadtatták a nácizmust, csak hogy a rendszeren belül maradó „alternatívát" preferálják.

I. 4. Dialektika

A második kérdés, amivel itt foglalkozunk, az az állításom, hogy a jelen­legi nyíltan jobboldali kormányzat (a korábbi szociáldemokraták csupán leplezett jobboldaliak voltak), amely javaslatot tett bizonyos progresszív politikai lépésekre – így a privilégiumok csökkentésére -, megfelelőbb helyzetet teremt egy következetes baloldal számára. Vajon nem árulás-e ez egy baloldali nézőpontból? Nem, hiszen egyértelműen rámutattam, hogy milyen ellentmondásos módon történik ezeknek a politikáknak a bevezetése.

A Demokrata Liberális Párt egy nyíltan jobboldali párt, amely nem csupán a privilégiumok és a korrupció letörésének jelszavával került hatalomra, hanem főleg jobboldali gazdaságpolitikája és elszánt anti­kommunizmusa miatt. Igen ám, de a jobboldali gazdaságpolitikát a szo­ciáldemokratáktól és a liberálisoktól örökölték, és a demokrata liberálisok antikommunizmusa csupán harsányabb, mint a szociáldemokratáké és a liberálisoké.

Ráadásul egyáltalán nem beszélek a népi/liberális demokrata kormány és a következetes baloldal között kötendő szövetségről, csupán arról, hogy a progresszív célokat, mint olyanokat, támogatni kell (függetlenül attól, hogy kinek a céljai), és így esetről-esetre lehet bizonyos párto­kat vagy politikákat támogatni, amennyiben azok progresszív célokat követnek. Természetesen mindig meg kell vitatni, hogy az adott célok valóban progresszívek-e, és az új problémákat az elmélet mérlegére kell helyezni, de a baloldali alapelveknek és céloknak túl kell lépniük a kliséken, és nyomást kell gyakorolni ezeknek a céloknak a megvalósu­lása érdekében.

Ehhez fűződően meg kell említenem, hogy 1899-ben az ifjú romániai szociáldemokrata párt legfontosabb tagjai átléptek a liberális pártba. Ezt azzal indokolták, hogy a szocializmus nincs napirenden, de a liberális cél – az ország modernizálása – progresszív és szükségszerű, ezért sokkal realistább lenne ezt a célkitűzést támogatni, és elnapolni a szoci­alista „ideálokat". Önmagukat „nagylelkűeknek" nevezték, és az eset „a nagylelkűek árulása" néven vonult be a történelembe. Szóval magam is efféle „nagylelkű" volnék? Egyáltalán nem. Én úgy vélem, hogy nem egy pártot, hanem egy célkitűzést kell támogatni, és ezért egy következetes baloldalnak bármely olyan pártot kritikával kell illetnie, amely elutasítja ezt a progresszív célt, vagy nem viszi végig azt. Csak ha a gondolko­dás korábban rögzült formáit és a (fétissé alakuló)¹⁸ leegyszerűsített koncepciókat meghaladjuk, akkor leszünk képesek újítani: konkrétan úgy, hogy a következetes baloldal teljes elméleti munkáját és gyakorlati tevékenységét az erőviszonyok megváltoztatásának kiindulópontjává alakíthassuk át.¹⁹

II. Az elmélet elemei

1.  Az első fontos szempont a társadalmi struktúra világos osztályanalízisének szükségessége (amit a mai romániai értelmiség elkerül). Az osztályok és egyéb kategóriák generálják a hatalmi viszonyokat, és így az erőviszonyokat. Már beszéltem a bürokráciáról, amelynek felső rétege, mind az állami, mind pedig a magánbürokráciában, erősen összekapcsolódik a nagy magántulajdonok birtokosaival, illetve összefonódik azokkal – ők azok, akik ennek a tulajdonnak a megtartásában érdekeltek, és így általában véve az uralkodó osztályt alkotják.

A kapitalista vezető rétegek valódi kihívója a proletariátus. Ha ezt nem keverjük össze az első ipari forradalom korának munkásosztályával – ahogy azt mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokraták tették -, hanem úgy határozzuk meg, mint azokat, akik termelőeszközök (Marx)²⁰ , vagy egyéb, a létfenntartáshoz szükséges eszközök²¹ híján saját munkaerejüket kénytelenek áruba bocsátani, akkor az, hogy miként lesz a proletár rétegekből, illetve a proletár jellegű rétegekből (ideértve az alsóbb- és középszintű bürokratákat, az orvosokat, tanárokat stb.) egy világos osztálytudattal rendelkező önmagáért való osztály (Marx), a legfontosabb kérdés a következetes baloldal számára.

2.  Bár mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a sztálinizmus kialakulása, illetve a forradalom elárulása nem a vezetők hitszegéséből, hanem abból a komplex problémahalmazból eredt, hogy a XX. században nem voltak meg a szocializmus objektív feltételei, és igen gyengének bizonyultak a szubjektív feltételek (beleértve ebbe a baloldal vezetőinek viselkedését is), Trockijnak valahol mégis csak igaza volt. A vezetők viselkedésének nem csak arra lehet befolyása, hogy a történelmi feltételeket és a virtuális alkalmakat konkrét, megfelelő, alkalmas pillanatokká (kairosz) fordítsa át a nekik tetsző célok érdekében, hanem le is tudja rombolni ezeket a feltételeket. A vezetők viselkedése egyike azoknak a fő alkotórészeknek, amelyeknek együtt kell lenniük a kitűzött célok eléréséhez: a fortuna önmagában nem elég, a virtú is szükséges, ahogyan azt Machiavelli hangsúlyozta, és Althusser is bebizonyította.²² A virtú éppen a vezetők képessége arra, hogy megértsék némely illékony és véletlenszerű elem lehetőségét, és azokat egy koherens logika keretei között egyesítsék.

Hogy egy olyan szót használjunk, amely már előkerült ebben a tanul­mányban, a baloldal vezetőinek viselkedése heroikus kell, hogy legyen. De mi is egy hős? Olyasvalaki, akinek progresszív ideáljai vannak, és úgy cselekszik, hogy konkrét tetteit ezekhez az ideálokhoz közelítse. Cselekedetei így nem csupán azt feltételezik, hogy képes legyen álmodni, társadalmi ideálokat megfogalmazni, vagyis túllépni azokon az általános individualista nézeteken, amelyekre az embereket az emberiség egész „előtörténete" (Marx) során oktatták, de azt is, hogy ezeket az ideálokat, a társadalom, az emberek, a tömegek érdekeit a legelső helyre állítsa. Heroikusan viselkedve az ember ezeket az ideálokat és társadalmi érdekeket fontosabbnak tekinti, mint saját mindennapi jólétét és belső késztetéseit az individuális, saját boldogságra: a hős intenzív módon él, és mivel saját élete oly drága neki, képes feláldozni is magát ezért az életért. Valójában élete csak akkor kap értéket és értelmet, ha képes saját ideáljainak megfelelően, következetesen cselekedni.

Egy ilyen embernek intellektuális perspektívája van az életről, habár nem értelmiségi: az emberi létet problematizálja, megkérdőjelezi önma­gát, kétségei vannak, és ideáljainak megfelelő terheket vállal magára. Ezért a hős nem egyszerűen csak az extrém választások, vagy éppen az extrém önfeláldozás embere, hanem olyasvalaki, aki következetesen, az eszméivel összhangban cselekszik.

Egy akármilyen vezetőhöz képest a baloldali vezetőnek még inkább szükséges felvállalnia ezt a heroizmust, hiszen a baloldal, mint olyan, magába foglalja a dominancia-alávetettség rendjével szembeni társa­dalmi ideálokat. De vajon vannak-e a mai szociáldemokráciának efféle ideáljai? A válasz zavarba ejtő lehet. Ez megmagyarázza, hogy az 1989 utáni Románia szociáldemokráciájának vezetői miért szegődtek a csúcs­bürokrácia szolgálatába, és nem az egyszerű dolgozó emberek érdekeit tartották szem előtt.

A problémának nyilvánvalóan van egy pszichológiai aspektusa is. Jelenleg (de nem csupán jelenleg, hiszen viselkedésük már 1989 decem­berétől fogva eléggé egyértelmű volt) azt láthatjuk, hogy a szociáldemok­rata vezetők hatalomvágya elnyom minden késztetést, hogy az ország érdekét nézzék, és hogy azon egyszerű emberek oldalára álljanak, akik közül származnak. Ha mindezen aspektust következetesen átgondolták volna, akkor lehetetlen azt feltételezni, hogy tudatosan ilyen irányt szab­tak az országnak, hogy akarattal okoztak óriási szenvedést, és tékozolták el honfitársaik életét. De hát pontosan ezt tették. Ha így volt, akkor még olyasféle értelmiségieknek sem tekinthetjük őket, aminek tűnnek.

Ha a modell rossz volt, akkor mai örökösei még rosszabbak. A mai szociáldemokrata vezetőknek sem progresszív társadalmi ideáljai, sem semmiféle heroikus attitűdjük nincsen az országot sújtó masszív válság­gal szemben. Következésképpen a heroikus attitűdöt nem a körükben kell keresni.

3. Amint tudjuk, a gazdasági válság meglehetősen erős hajlamot gerjesz­tett a nyugati ideológiában a kapitalizmus erkölcsi magyarázatára. Ez a tendencia alárendelődik és beleolvad a rendszer általános legitimációjá­ba. De hiába, hogy a bankárok kapzsiságáról, a jogosulatlan jutalmakról, a politikailag irányított nagy magáncégek elutasításáról szóló gondolatok általában véve a kapitalista rend védelmének szempontjából indulnak ki (azáltal, hogy csupán ezeket tekintik a válság elsődleges okainak), Ro­mániában még ez a kapitalista „moralizálás" sem volt képes támogatást szerezni. A szociáldemokraták különösképpen felelősek ezért az elutasí­tásért, és hogy a morális aspektusokat gúnyos tényekké transzformálták. Kritizálták ugyan az emberek önzését, de mint már említettem, számukra a romániai társadalom kívánatos mintája a (nyugati) kapitalizmus, mintha a kapitalizmus egyáltalában morális lehetne. Kritizálták a csúcsbürokraták privilégiumainak megszüntetését, de nem kérdőjelezték meg, hogy ezek­nek a kiváltságos fizetéseknek és nyugdíjaknak az állami finanszírozása – vagyis az egész nép, köztük az alacsony fizetésű és nyugdíjú emberek általi finanszírozása – morális lehet-e.

Néhány privilégium megszüntetésével a jobboldali liberális-demokraták megpróbálták korrigálni az állam túlköltekezését, és a csúcsbürokráciá­nak való alávetettségét. Így annak a fentebb már említett tendenciának engedelmeskedtek, amely rendszerszintű válság esetén nem kapitalista módszerek segítségével igyekszik segíteni a kapitalizmus működését. De a kapitalizmussal kapcsolatos morális hozzáállásuk is ellentmondá­sos: nem csupán azért, mert bizonyos privilégiumok eltörlésével saját klientúrájuk egy részét, és vele hatalmuk egy részét is elveszítik, hanem azért is, mert maga a rendszer a csúcsbürokrácia és a burzsoázia egy-befonódásán alapul. És saját propagandájuk is csak kevéssé legitimálja moralizáló irányzatukat, hiszen az valahogy nemigen képes illeszkedni a dominancia strukturális viszonyainak fenntartásához. Akárhogyan is, az egész politikai osztály az individualizmust teszi meg filozófiája alapjá­nak, és a szolidaritás, a közjavak és a közösségi érdekek csupán egyes, véletlenszerű kampányok témájául szolgálnak.

4. A gazdasági logika összekapcsolódik a morális ítéletek logikájával.²³ A jelenlegi világválság azt mutatja, hogy a kapitalizmus növekedése többé már nem igazolható: bár még mindig akadnak olyan zúgok, ahol van lehetőség a beruházásra,²⁴ és ezek tovább táplálják a növekedést, ám a gazdasági rendszert, mint olyat, kiszárították a folyamatos profithajsza kísérői: a fegyverkezés, az erőforrások elherdálása, az irracionális fo­gyasztói vágyakat generáló reklámok. És hiába maradtak még a kapita­lizmus növekedését tápláló rejtett zúgok, az általános veszteségek immár felülmúlják a nyereségeket. Ezek a veszteségek szabják meg, hogy a gazdaságot éppen olyan fontosnak tekintik, mint az emberi tevékenység morális/általános társadalmi legitimációját.

A jobboldali ideológiát átvéve a romániai „baloldal" úgy látja, hogy az ország jövendő fellendülésének záloga a kapitalista fogyasztás támogatása. Itt nincs most helyünk arra, hogy megvitassuk ennek az elvárásnak az ellentmondásos jellegét. De hogyan képviselhetné azt egy baloldali nézet, hogy az állam adóik csökkentésével támogassa a tőketulajdonosokat, másfelől viszont csökkentse a szociális beruházá­sokra és kiadásokra költött összegeket? És miként lehet baloldali hangon kifejezni az együttérzést a szegény bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal, és egy szóval sem említeni, hogy a privilégiumok csökkentésével lehet­ne növelni az állam bevételeit, és így csökkenteni a szegény rétegeket sújtó megszorításokat? Mennyire lehet baloldali és morális az, ha valaki burkoltan a tisztességtelen privilegizált fizetések és nyugdíjak fenntartá­sát várja el az államtól – vagyis azoktól a sérülékeny rétegektől, akiket a baloldal állítólag képviselni hivatott? Miként lehet valaki baloldali úgy, hogy a kapitalizmus egyre növekvő ellentmondásai láttán, amelyek a magángazdálkodás és magánirányítás következményei, nem igyekszik minden módon fellépni ezek ellen – pedig ez éppen az állammal, valamint az egyszerű bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal jelentene „szolidaritást"? Nem éppen ez – a nyereségek privatizációja és a veszteségek államo­sítása – bizonyítja a kapitalizmus olyan strukturális ellentmondását, amely miatt túl kell haladni, hiszen már többet pusztít el, mint amennyit felépíteni képes?

5. A hamis baloldal kritikája immár nem a baloldal történelmi szektásságának egyszerű kifejeződése, amikor az egyik szekta szemben állt az összes többivel. A világban ma felhalmozódott ellentmondások azt kíván­ják az emberektől, hogy itt és most dolgozzanak ki konkrét alternatívákat, hogy legyenek innovatívak. A baloldal immár nem szorítkozhat arra, hogy a rendszeren belül nyomást gyakorolva részlegesen a munkaerő adásvételének kondícióit javítsa. Mernie kell egy új társadalmi projectben gondolkodnia: nyomást kell gyakorolnia a rendszer ellen.²⁵

A kapitalizmus átalakításához szükséges az ilyen nyomás: és ha ez a nyomás minden területen érvényesül, akkor az olyan partikuláris célok, mint a következetes demokrácia, a következetes kapitalista egyenlőség (vagyis a kiváltságok elvetése, az emberi jogok korlátozásainak meg­szűntetése), a politikai diskurzusok következetes logikája a társadalmi rend új koncepciójában olvad egybe, amely új formában reprezentálja majd az ember korlátait és lehetőségeit. Ez annyit tesz, hogy ennek az új koncepciónak és reprezentációnak az objektív előfeltételei – a terme­lőerők és a strukturális viszonyok közötti mély ellentmondások – találkoz­nak a szubjektív feltételekkel. Manapság valóban megvannak az objektív feltételek, és bár az emberek állítólag képesek előre látni cselekedeteiket és azok következményeit, a közösségek – úgy tűnik – nem képesek meg­jósolni a társadalom e rendjének és rendetlenségének eredményeit: a feloldhatatlan ellentétek és a globális problémák rendszerszintű válságot gerjesztenek, és emberi életek pazarlódnak el. Ezt a mozgást tovább erősíti, hogy a baloldal – nem csupán Romániában – még nem kászáló­dott ki történelmi válságából. A domináns baloldal, amelyet a jobboldal is figyelembe vesz, azokat a szociáldemokrata nézeteket vallja, amelyeket fentebb kifejtettem. A kapitalizmus átalakításának objektív és szubjektív feltételei eleddig még nem találkoztak.

Emlékezzünk arra, miként figyelmeztetett Lenin egy évszázaddal ezelőtt: „Tévedés volna azt gondolni, hogy a forradalmi osztályok mindig elég erősek ahhoz, hogy véghezvigyék a forradalmat, amikor a forradalom a társadalmi és gazdasági fejlődés feltételei folytán teljesen megérett. Nem, az emberi társadalom nem ilyen ésszerű és nem ilyen »kényelmes« az élenjáró elemek szempontjából. A forradalom megér­lelődhet, s meglehet, hogy a forradalmi alkotóerők nem elégségesek ennek megvalósításához – ilyenkor a társadalom rothadásnak indul, s ez a rothadás olykor évtizedekig elhúzódik."²⁶

Ennek a rothadási periódusnak a megrövidítése kell, hogy mot d'ordre legyen világszerte a mai baloldal számára.

Jegyzetek

1 Amíg a különféle szervezetek (mint a kormányok, a bíróságok, a hadsereg, az egyházak, az egészségügyi és kulturális szervezetek) tisztviselőinek hierarchikus felépítménye, illetve a „szakemberek karrierje", legyenek azok akár közszolgálati alkalmazottak, vagy különféle hivatalnokok, olyan meritokratikus szabályokon, pro­fesszionális normákon, karrierlehetőségeken és átfogó procedúrákon nyugszanak, amelyek lehetővé teszik a társadalom racionális fejlődését és ellenőrzését, addig a bürokráciát általánosan nélkülözhetetlennek, de egyben vagy 1. a demokráciával szembenállónak, vagy 2. egyfajta meglehetősen neutrális szerveződésnek és gyakorlatnak tekintik. A második elemzés értelmében a bürokrácia a hivatalnokok (mindenféle szintű hivatali dolgozók) alkotta köztes réteg, amely az irányítók és az irányítottak közti kapcsolatrendszer logikájába ékelődik, és elmélyíti a társadalom feletti hatalmat, mivel éppen köztes pozíciójának következtében maga ez a réteg is az irányítókhoz tartozik, vagy a társadalom rétegződése szempontjából az irányí­tókhoz is és az irányítottakhoz is (mindezt különböző szinteken, a legkülönbözőbb intézményeknek és beosztásoknak megfelelően).

Gazdasági szempontból nézve a bürokrácia a szolgáltatások birodalmába tar­tozik, és leginkább azok közé, amelyek értelmiségi specializációt kívánnak meg. Fontos, hogy a bürokrácia maga is rétegzett, és felső/magas, közép- és alacsony szintű bürokráciára oszlik. Egy tábornok, egy kórház vagy színház igazgatója, egy magas szintű köztisztviselő, egy rektor vagy dékán, egy bank ügyvezető igazgatója stb. olyan státuszban van, hogy már a burzsoázia felső rétegéhez kerül közel, míg az alacsonyabb rangú tisztek, egy orvos vagy egy nővér, egy tanár stb. státusza a burzsoázia középső rétegeihez vagy a kispolgársághoz kapcsolja őket. Mindazonáltal az egész bürokrácia közvetett kapcsolatban áll a fizikai munkával, és ezt a kapcsolatot alaposan számításba kell venni. Ennek a pozíciónak legfontosabb jellegzetessége a bürokrácia nagy részének közvetlen kapcsolata az állammal: ezen a kapcsolaton keresztül a bürokráciának ez a része társadalmi helyzetének megfelelő mértékben használhatja közvetítő hatalmát, vagyis azokat az eszközöket, amelyek általában véve a hatalmi viszonyok (az alávetés-alávetettség/kizsákmányoltság) konzerválására szolgálnak, hogy ily módon biztosíthassa saját céljaira az állam bevételeinek egy jelentős részét. Ez az aspektus rámutat arra, hogy miért növekszik az állami bürokrácia autonómiája az állammal, valamint az egyes intézmények személytelen irányítási szabályaival szemben; ezek az emberek tudatukban egyszerre függenek az államtól, és ezzel egy időben uralják is azt – ennek hatására hajlamosak elidegenedni a valóságos uralmi-alávetettségi struktúráktól, hiszen az „államtól" kapják fizetésüket, jutta­tásaikat és ösztönzőiket.

Szükségünk van egy koncepcióra a bürokráciáról, hogy láthassuk: a burzsoá­zia és a proletariátus között feszülő antagonizmus egy összetett köztes rétegen szűrődik át, amelynek különböző részei a két osztály irányában asszimilálódnak.

2 Hogyan lehetne megmagyarázni az általános tolvajlást és korrupciót? A feno­menológia segít megérteni, hogy az emberek az általuk osztott értékek mentén cselekszenek, amelyek legitimálják vagy éppen megtiltják elsődleges intencióikat. „Tudatuk", amely valamely adott cselekvésre motiválja őket, vagy megakadályozza azt, egyrészt csupán különböző értékek konfrontációját jelenti, illetve tartalmaz­za, másrészt pedig különböző késztetéseiket és szükségleteiket. Az uralmon lévők által mutatott példa is igen fontos ezeknek az értékeknek a felépülésében, amelyek az őket érő befolyások hatása alatt elgondolt normatívákat tükrözik. Az általuk elismert, felvállalt vagy elutasított értékeket az emberek különféle virtu­ális vagy valóságos szituációkban vizsgálják, illetve figyelembe veszik mások tapasztalatait, ezáltal alternatívákat alkotnak, és kialakítják végső intencióikat. Az uralmon lévők példája meghatározza, hogy az egyszerű emberek hajlamosak megbocsátani maguknak egy olyasféle Jean Valjeani bűnt, amelyben maguk is szívesen osztoznának.

A sztálinizmus idején, bár számos vezető példája „igazolta" az emberek szá­mára, hogy „mindenki lop a munkahelyéről", az e kérdésre koncentráló hivatalos értékek ellentmondtak ennek, és a köztulajdont az általános jólét zálogának tekin­tették. A személyes jólétről úgy tartották, hogy az az ország általános fejlődésének eredménye. 1989 decemberét követően mind a teljes uralkodó osztály, mind pedig a hivatalos értékek példája az egyéni jólétet legitimálta, semmibe vették a köztu­lajdont és az általános jólétet, és (a szociológiai individualizmus keretein belül) azt sugallták, hogy csakis egyéni taktikákon keresztül, ahol „a cél szentesíti az eszközt" és „az alkalom szüli a jogot", válik elérhetővé a személyes jólét.

Sem a vallás befolyása, sem pedig a törvények szabályozó ereje nem erősebb a hivatalos értékeknél – amelyeket a politikai diskurzusok, a tömegmédia, a sza­bályok és az oktatás közvetít -, hiszen a lopkodást és a korrupciót nem fékezte meg az 1989-et követő új vallásos trend, mint ahogy korábban a represszív intézmények sem voltak erre képesek. Sőt, a lopás és a korrupció szintje 1990 óta sok ezerszeresére nőtt; az összes „morális" intézmény, így az egyház és az igazságszolgáltatás csupán egy olyan magatartás fennállását bizonyítják, amelyet a szlogenek és a tettek közötti eltérés jellemez.

3 Claude Karnoouh: „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă? ", http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

4 Lásd Alexandru Polgár: Roumanie: ce qui reste du communisme… http://lapenseelibre.fr/lapenseelibre23.aspx

5 Egyetlen hivatalos intézmény sem emelte fel szavát a Kommunista Párt újjá­alakítása ellen, bár a törvények tiltják a kommunista szimbólumok használatát és a kommunista propagandát. Ez nem csupán azt mutatja, hogy senki sem veszi komolyan ezeket a „kommunistákat", hanem azt is, hogy általában véve milyen kevéssé számítanak a törvények.

6 Report from the Commission to the European Parliament and the Council , 20. 7. 2010. http://ec.europa.eu/dgs/secretariat_general/cvm/docs/com_2010_401_en.pdf

7 Erre csak akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi „ellenzék" – a szociáldemokraták és a liberálisok – nem kerülnek hatalomra.

8 Lásd Ana Bazac: „The ethics committee – concerns following an indirect experience", Bucharest Conference in Applied Ethics, 2nd edition: Ethics Committees and Other Ethical Tools, Universitatea din Bucureşti, Facultatea de Filosofie, Bukarest, 2009. október 30-31. http://www.bcae.ro/docs/2009/bcae_2009_bazac.pdf ; Ana Bazac: „Bureaucratic Inertia versus Democratic Communication Management in University Chairs", (Társszerzők: Sergiu Băltăţescu, Floare Chipea, lonel Cioară, Adrian Hatos, Sorana Săveanu), Educaţie si schimbare socială. Perspective sociologice şi comunicaţionale, Editura Universităţii din Oradea, Oradea, 2010. 333-338.

9 1989 előtt egy társadalmi ideálként jelent meg az emberek helyzetének szisz­tematikus fejlesztése. Ezt az ideált elsősorban nem a szocialista jellegű hatalom legitimálásának szükséglete miatt hangoztatták, hanem egy kommunista jellegű ideál logikájából következően.

10 Ahogyan azt Constantin Gheorghe (a szociáldemokrata párt tagja, aki magát „baloldali liberálisként" definiálja) írta Claude Karnoouh „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă?" című írására válaszolva: http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

11 A jelenlegi Romániában a legfontosabb privilégiumok az államilag fizetett bíráknak, katonatiszteknek, diplomatáknak, parlamenti képviselőknek és magas rangú tisztviselőknek adott óriási fizetések és nyugdíjak. Ezek a privilégiumok részben a sztálinista korszak örökségei, ám 1989 utáni mértékük a csúcsbürokrácia hatalomátvételének következménye.

12 Nézzük csupán a pénzügyi rendszer privilegizált státuszait: a bankok ügyvezető igazgatóinak adott óriási jutalmak – amelyek akkor is jártak, ha a bank nem termelt nyereséget – csupán azt követően tűntek elfogadhatatlan kapzsiságnak, hogy 2008-ban a válság megrázta a világgazdaságot. A válság és eme kapzsiság összefüggéseihez – elvetve néhány liberális közgazdász feltételezését, akik a bankárok kapzsiságát a válság fő okának tekintik – érdemes elolvasni Samir Amin vonatkozó írását: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise, Le Temps des Cerises, Párizs, 2009.; vagy Yvon Quiniou munkáját: „Imposture du capitalisme moral", Le Monde Diplomatique, 2010. július 3.

¹³ Emlékezzünk csak rá, hogy mit ír Marx A német ideológiában: „a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék". (Marx-Engels: A német ideológia. I. Feuerbach. Történelem. MEM, 3. k. 37.)

¹⁴ Egy modern, XIX. század végi román meseíró, Grigore Alexandrescu egyik ismert története, A fejsze és az erdő remekül példázza a politikai polarizáció kontinuitását: ha a fejszének nincs (fából készült) nyele, akkor hiába az ijesztő külső erő, nem képes kivágni a fákat.

¹⁵ Lásd a 2010 júliusi felmérést, ahol a megkérdezettek 58%-a állította, hogy elmenne szavazni, és ebből 40% a szociáldemokratákat preferálta. http://194.88.148.177/7c/e5/b5/ca/document_2010_07_22_7609721_0_sondaj_ipp.pdf

¹⁶   Romániában jól ismert kulturális motívum a politikai és jogi forma (felépítmény), valamint a gazdasági és társadalmi bázis/struktúra (alap) közötti kapcsolat. Ezt a gondolatmenetet még a XIX. század végének konzervatívjai dolgozták ki, és a két világháború közti időszakban tovább fejlesztették. A konzervatívok azt feltételezték, hogy a politikai modernizáció meg kell hogy feleljen a gazdasági struktúra szintjének, és így lehet organikus. Jobboldalról kritizálták a poszt-1848-as liberálisok által bevezetett politikai intézmények formalizmusát. Egyik megállapításuk szerint a politikai modernizáció ütemét egészen addig vissza kellene fogni, amíg az emberek organikusan létre nem hozzák az új gazdasági és társadalmi viszonyokat. 1989 decemberét követően a teljes politikai osztály ismét a kapitalista re-modernizáció (a kapitalista demokrácia) mellett sorakozott fel, lerombolva a gazdaság erejét és koherenciáját.

¹⁷ Egy román közmondás szerint „Az urak változása a bolondok öröme". Angolul ezt találtam: „Hope and expectation are a fool's income" (A remény és a várakozás a bolond jussa), illetve „The wise man is deceived once but the fool twice" (A bölcs egyszer téved, a bolond kétszer).

¹⁸ Akárcsak a mai Romániában, ahol a fő veszély, úgymond, az elnök autoriter hajlama lenne, bár nem látni bizonyítékokat erre a hajlamra. Ugyanakkor senki, aki erről a veszélyről beszél, nem szól egy szót sem a demokratikus átláthatóság, vagy a privilégiumok eltörlésének szükségességéről. Éppen ellenkezőleg, csendben igyekeznek eltussolni ezeket a problémákat, hiszen érdekükben áll az átláthatatlanság és a privilégiumok fenntartása.

¹⁹ Lásd Stathis Kouvelakis: „Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic", in Sebastian Budgen – Stathis Kouvelakis – Slavoj Žižek (szerk.): Lenin Reloaded: Toward a Politics of Truth, Duke University Press, Durham & London, 2007. 164-204.

²⁰ Mivel a kapitalizmus világrendszer, így az osztálystruktúra is transznacionális jelleggel bír.

²¹ Az a tény, hogy az alávetettek nem rendelkeznek a társadalom által bírt létfenntartási eszközök felett, az objektív alapja az alsóbb szintű bürokraták, szakemberek és hivatalnokok proletárjellegének, hiszen ők is abból a jövedelemből élnek, amelyet munkaerejük áruba bocsátásáért kapnak. De természetesen ezt a jelleget elfedheti az értelmiségi vagy a professzionális elem, a termeléssel illetve a termelékenységgel kapcsolatos összetett viszony, akárcsak a „középosztályhoz tartozás" ideológiai reprezentációja.

²² Machiavelli: A fejedelem (1513). http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm ; Louis Althusser: Machiavel et nous. In Louis Althusser: Écrits philosophiques et politiques, II. köt., Textes réunis et présentés par François Matheron, Stock/lmec, Párizs, 1995., 1997.

²³ Lásd Adam Smith: Glasgow Edition of the Works and Correspondence, 1. kötet, The Theory of Moral Sentiments (1759), szerk. D. D. Raphael – A.L. Macfie, Liberty Fund, Indianapolis, 1982. http://oll.libertyfund.org/index.php?option=com_staticxt&staticfile=show.php%3Ftitle=192&Itemid=99999999 ; valamint François Régis Mathieu: Modalités de l'altruisme dansl'analyse économique. http://ethique.perso.neuf.fr/Mahieu1.htm.

²⁴ Ezek a zugok a centrum-periféria viszonyok kiaknázásának eredményei. A szegénység és az elmaradottság keresletet generálnak, és a nagy tartalékokkal rendelkezők (mint Kína), vagy a pénztőke felett diszponálók (mint a nagy bankok) képesek beruházásokkal reagálni erre a keresletre, és így profitálni belőle. Ám a kapitalista gazdaság legnagyobb problémája mégis a kereslet csökkenése, amelynek okai: 1. a kínálat növekedése a profithajsza, vagyis a világméretű versengés erősödése következtében; 2. a fizetőképesség csökkenése, mivel a tőke a nagyobb profit érdekében csökkenti a munkaerő árát; és 3. a kínálat és általában véve az egész gazdaság irracionalitása a magánprofitokért folytatott hajsza miatt.

A fentebb említett zugok, amelyeket maga a kapitalizmus hozott létre, így ma­gának a rendszernek a tartósságát segítik. Mindezek a zugok, a kereslet forrásai alkotják azokat az „anyagi alapokat", amelyek a kapitalista viszonyokon belül fej­lődnek, és egyben azok alapjául szolgálnak. Mindazonáltal az, hogy a kapitalista növekedés folyamatosan újabb gazdasági lehetőségeket talál, nem a társadalmi folytonosság egyedüli faktora.

²⁵ Erre a merészségre korábban is szükség volt. A XX. század nem egy pillanatában éppen a baloldali emberek és vezetők ilyen merészsége segített elkerülni a tömegek óriási szenvedését. A „mi lett volna, ha?" problémája, amely az utópiához kapcsolódik, nem érthető meg a fenomenológia segítsége nélkül: azok a baloldaliak, akik már nem mernek, elveszítik ideáljaikat, és éppen a „pragmatikus" értékek lesznek azok, amelyek segítik és működtetik társadalmi konformizmusukat. És azzal hogy nem mernek, bebizonyítják, hogy teljes mértékben megfeledkeztek a többiekről, az emberiségről.

²⁶ Lenin: Az „iszkrás" taktika legújabb vívmánya, avagy komédiába illő választás mint a felkelés újabb indítéka. Lenin Összes Művei, 11. köt. 353.

A régi baloldal válsága Európában nagyon jól ismert, széles körben tárgyalt jelenség. Jóval kevesebb szó esik azonban arról, milyen kihívások érik a hagyományos baloldalt az egykori gyarmatok országaiban. A tanulmány a dél-indiai Keralában keres választ arra a kérdésre, hogy miért erősödik meg az őslakos-tudat az osztályalapú politikai gondolkodással szemben a kasztrendszer alján álló adivaszik körében, és miért ábrándulnak ki az őslakosok a kommunista párt paternalista ideológiájából. A tanulmány azt is megmutatja, hogy az adivaszik szervezkedése nem zárja ki a szövetséget a hagyományos baloldal erőivel.

Kerala, az indiai föderáció délnyugati állama volt az első olyan állam a világon, ahol demokratikusan választott kommunista kormányzat kezébe került a hatalom (1957-ben). Mivel állandó versengésben állt a Kongresszus Párttal – India legerősebb, országos befolyású pártjával -, a kom­munisták azóta rendszeresen hol részt vettek a hatalom irányításában, hol meg kiestek a hatalomból. E tanulmány írásakor az Indiai (Marxista) Kommunista Párt, az I(M)KP ismét kormányzati helyzetben van. Kerala ebben a tekintetben egyedülálló: a globális Délen található többi államtól (például Vietnamtól, Kínától, Kubától vagy akár Nyugat-Bengáliától) el­térően erős parlamenti demokrácia jellemzi, ahol nincs de facto egypárti ellenőrzés. Mégis, a hagyományos nyugati baloldaltól eltérően az I(M)KP nem jutott el odáig, hogy „harmadikutas" kompromisszumot kös­sön a neoliberalizmussal – legalábbis ideológiailag. Ráadásul, míg egész Indiában egyre növekszik a hindutva [hinduista] nacionalizmus veszélye (akárcsak a neonacionalista pártok felbukkanása Európában), Keralában eddig elképzelhetetlennek látszott, hogy a legnagyobb hindutva párt, a BJP (Bharatiya Janata Party- Indiai Néppárt) bármilyen tekintetben jelentőségre tegyen szert (Thachil, 2009). Míg India többi részén a szim­bolikus kasztpolitika elsődlegesen az egyes kasztok ún. „krémjének" ér­dekeire összpontosít – így például az egyetemeken és a közszolgálatban a „védettség" fenntartására – és ezekkel foglalkozik, addig Keralában a politikai pártok ideológiai érdeklődésének középpontjában továbbra is „az átlagemberek" jólétének biztosítása és „a szegények felemelkedésének elősegítése" áll. Ezek a politikai vívmányok, amelyekhez a figyelemre méltóan magas életszínvonal és magas műveltségi szint társul, Kerala államot a társadalmi fejlődés „modelljének" mintapéldájává emelték, amely továbbra is a globális baloldalt inspiráló gyakorlatot jelent (lásd erről például Sandbrook et al., 2007).

Ugyanakkor azonban a látszólag zavartalan felszín alatt Keralában a hagyományos baloldal már korántsem működik olyan hatékonyan, ahogyan azt egynéhány csodálója világszerte képzeli – erős, szilárd szociáldemokrata múltja ellenére sem képes a globális trendek hatásait elkerülni. Bár választási tekintetben az Indiai (Marxista) Kommunista Párt egyike a két meghatározó pártnak, ám ennek sokkal inkább a politikai patrónus-kliens viszonyrendszerek biztosítják alapját, mintsem a kommu­nista pártnak az emancipációs vagy felszabadítási programhoz való elkö­telezett ragaszkodása, és az ennek hatására meglévő alcsoportoknak (a nőket is ideértve) a párt iránti kitartó lelkesedése. Tény, hogy különösen India gazdasági liberalizációjának 1991-ben indult folyamata hatására Keralában a kommunista párt mellett számtalan alternatív szervezet jelent meg, köztük a ma Adivaszi Gotha Maha Szabha (AGMSZ, azaz az őslakos Klánok Nagytanácsa) néven ismert mozgalom. Ez a mozgalom, amely az „őslakosok" jogait hangsúlyozta, állítólag „első ízben […] bizto­sított fórumot az I(M)KP és a Kongresszus Párt vezette politikai porondon kívül, ahol a legitim társadalmi szükségletek nyilvánosságot kaphatnak" (Chathukalam és John, 2006. 198.). Az elemzők egyetértettek abban, hogy e mozgalom „minőségileg eltérő politikai gyakorlatot" képviselt, mely mint olyan, túllép a „törzsi problémakörön" (Sreekumar és Parayil, 2006. 249.). A mozgalom felbukkanását számos vita kísérte azzal kap­csolatban, mi idézte elő az AGMSZ létrejöttét, és általános egyetértés formálódik azt illetően, hogy a neoliberalizmus veszélye erősítette fel a bennszülötteknek a jogfosztottságuk ellen régóta folytatott küzdelmét. Alaposabb elemzés azonban ellentmond ennek a pusztán történeti folyto­nosságra alapozott magyarázatnak, és arra kényszeríti az elemzőt, hogy ténylegesen szembenézzen a kérdéssel: vajon az adivaszik miért éppen most indítottak mozgalmat az „őslakos-tudat" ideológiája alapján, és miért nem inkább a sokkal kézenfekvőbb és hatékonyabb emancipatorikus alternatíva, nevezetesen a kommunista ideológia alapján szerveződtek. Miközben tehát tanulmányunk arra a kérdésre keres választ, miért erősö­dött mozgalommá Keralában az őslakos-tudat, egyben kritikailag elemzi azt is, mi maradt mára Keralában a baloldal hagyományaiból.

Az elemzők ugyanakkor gyakorta figyelmen kívül hagyják, mellékes körülménynek tekintik az őslakos-tudat kialakulásának vizsgálatakor, hogy a mozgalom felbukkanása egyfajta politikai eltolódás jele. Többsé­gük ugyanis abból indul ki, hogy amikor az „őslakosok" megkísérelnek a jogfosztottsággal szembeszegülni vagy a jobb életkörülményekért har­colni, akkor automatikusan az őslakos-tudat zászlaja alatt szerveződnek meg. Így például rendszerint teljesen háttérbe szorul annak vizsgálata, hogy a jelenleg Latin-Amerikában tapasztalható „őslakos" mozgalmak egy korábbi generáció által megteremtett társadalmi szervezeti há­lózatra épülnek (lásd például Becker, 2008). Hasonlóképpen szokás elfeledkezni az AGMSZ és a kommunista mozgalom között fennálló folytonosságról, pedig az AGMSZ élén álló adivaszi aktivisták többsége valamelyik, a marxizmus által inspirált mozgalom tagja volt korábban. Mielőtt adivasziként szerveződtek volna Kerala leginkább proletár „tör­zsei", például az adiják [jelentése: rabszolgák] és a paniják [jelentése: munkások], előbb az 1960-as évek végén Keralában jelentkező naxalita mozgalom résztvevői voltak. A naxalita mozgalom a kommunista pártból az 1960-as években kivált radikális maoista szervezkedés volt, és nevét az 1967-ben Naxalbariban (Nyugat-Bengália) kirobbant felkelés után kapta. Vangheszét, azt a fiatal naxalita vezetőt – akire úgy emlékeznek, mint a panija és az adija munkások életkörülményeinek javítása érdeké­ben elkötelezett aktivistára -, akit a rendőrök e küzdelem során 1970-ben megöltek, sokan tisztelik ma is azok közül, akik az AGMSZ-ben játszanak meghatározó szerepet. Korábban paniják és adiják százai csatlakoz­tak az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt vezette unióhoz, nemcsak azért, hogy a zálogban végzett munka felszámolását elérjék, hanem hogy a kollektív sztrájkok révén magasabb béreket csikarhassa­nak ki a munkaadóktól. Vannak olyan vezetői is az AMGSZ-nek, akik az 1980-as években az Indiai (Marxista) Kommunista Párt tagjai voltak. [Az Indiai (Marxista) Kommunista Párt 1964-ben vált ki az Indiai (Marxista-Le­ninista) Kommunista Pártból – a ford.] C. K. Dzsanut, az AGMSZ-t irányító adija asszonyt például a politikai akti­vizmushoz nagybátyja vezette el, aki az I(M)KPjól ismert tagja volt. C. K. Dzsanu az I(M)KP mezőgazdasági munkás-szövetségében – amely ma is aktív a körzetben – tett szert politikai tapasztalatra. A parlamenten kívüli radikális kommunista töredékcsoportok befogadói, így például a Porattom [harc] és az Adivaszi Vimochana Munnani [Adivaszi Felszabadítási Front], bár az AGMSZ-nél kevésbé befolyásosak, ezekkel együtt, egymás mellett léteznek ma is. Vajon a századfordulón miért lépett fel olyan sok adivaszi aktivista „autonóm" adivaszi követelésekkel a zászlaján: ez a kérdés sokkal inkább magyarázatra szorul, hogysem „természetesnek" tekintve elfeledkezhetnénk róla.

Továbbá, már csak azért is fel kell tennünk ezt a kérdést, mert az „adivaszi-tudatról" vagy őslakos-tudatról folytatott diskurzus nem egészen adekvát Kerala összefüggésében. Például cseppet sem bizonyított, hogy ebben a körzetben, ahol ma élnek, valóban a paniják és az adiják voltak az első betelepülők. Sokkal inkább a „törzsi" hagyományoknak, mintsem az őslakos-tudatnak van szüksége a diskurzusok során erre a témára, hiszen a paniják és az adiják valójában a földekkel és erdőkkel rendel­kező, felső kasztokhoz tartozó földesurak rabszolgáiként éltek ezeken a területeken. Bár a paniják és az adiják legalább ugyanazon a helyen éltek, mielőtt a függetlenséget követő néhány évtizedben a Dél-Keralából betelepülők ide érkeztek volna, az AGMSZ által meghatározott őslakos fogalom értelmezése logikailag korántsem konzekvens – még ha így tekintik is -, mivel például a csettiket, a Wadajanban élő őslakos csoportot nem sorolja az adivaszik körébe (Cheria et al. 1995. 55.). Ráadásul a tudományos elemzések, melyek az indiai népesség gyarmatosítás kori kategóriáin alapulnak, alaposan megtépázták a bennszülött-tudat és a törzsiség közötti vélt kapcsolatok rendszerét (pedig az őslakos-diskurzu­sok alapvetően ezekből indultak ki), és azt is megmutatták, hogy az indiai népszámlálások során használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriája nagyjából és egészében „egyfajta gyűjtőfogalom, melybe minden nem ortodox és nem hindu csoport besorolható" (Bates, 1995. 117.). Néhány csoportnak – nevezetesen a panijáknak és az adijáknak – egyenesen le­hetetlen elvitatni „törzsi mivoltát" abban a szokásos szociológiai értelem­ben, hogy a csoport tagjait viszonylag önfenntartó, kölcsönös gazdasági viszonyrendszerek jellemzik. Meglehetősen nagy a dél-indiai törzsekkel foglalkozó azon antropológiai vizsgálatok száma, melyek arra a követ­keztetésre jutottak, hogy arrafelé a kaszt és törzs megkülönböztetésének nincs semmi jelentősége (lásd például Morris, 1982. 55.).

Mindennek a tetejében, az „adivasziság" meghatározó jellemzője gyakorta nem is olyasmi, amivel az AGMSZ átlagos tagjai spontánul azonosulnának. „Adivaszik? Így nevez minket a kormány. Mi valójában paniják vagyunk." – ezt egy panija nő mondta nekem (terepjegyzetek, 2005). Egy másik többször említette: „Fogalmam sincs, mit jelent ez az »adivaszi«, azt tudom csak, hogy a kuricsianok – egy másik, gazdagabb „törzs"- nem adivaszik, mert ők nem olyanok, mint mi, ők nem szegé­nyek" (interjú, 2006). Sok panija és adija a szegénységet nevezte meg, mint rájuk jellemző sajátosságot, és nem emlegette „adivaszi" identitását. Ha a kormányzat által használt ún. „nyilvántartott törzsek" kategóriáját – a „törzsi rést" (Li, 2000) – alkalmazzuk, és ezzel a többi nyilvántartott törzs közé soroljuk őket – e törzsek történetileg a paniják és az adiják fölött álltak, vagyis „érinthetetleneknek" tekintették a panijákat és adijákat -, ak­kor az „adivaszi" közösségek megjelenése semmiképpen sem tekinthető természetes fejleménynek. Az is előfordult, hogy amikor az AGMSZ által szervezett földfoglalási akció résztvevőit a szervezők felszólították, hogy hagyjanak fel a keresztény vagy hindu rituálékkal, és csak „hagyományos »adivaszi« isteneikhez imádkozzanak", akkor jó néhányan megbántód­tak. Egy panija résztvevő ezt mondta nekem: „Mondhatom, rémületes volt, én sokkal jobban szeretek ezekkel a keresztény szomszédokkal élni, mint azokkal az adivaszikkal" (terepjegyzetek, 2006). Az „adivaszi" identi­tás és a fogalom állítólagos jelentésköre cseppet sem tekinthető magától értetődőnek az AGMSZ részvevői körében. A mozgalom legaktívabb tagjai, vagyis a mezőgazdasági munkások közösségéből rekrutálódott adivaszik, sokszor kényszerültek arra, hogy a domináns „adivasziság" szimbólumait máshonnan vegyék kölcsön, így ezekhez gyakorlatilag semmi kötődésük nem volt; így például a körzetben élő, gazdagabb törzsek által használt íj és nyíl jelképeit, melyek az AGMSZ zászlaján láthatók. Az adivaszi identitásnak ez a vitatható megkonstruálása gya­korta azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy ellene hat az „adivaszi mint proletár"-képzetnek (Baviskar, 2005), ami annál inkább meglepő, mivel politikájuknak ez vált egyik központi ideológiai kérdéskörévé. Tény, hogy az „adivaszi" aktivisták korábbi részvétele a kommunista mozgalomban, az adivaszi diskurzus és a helyi realitás szembeszökő ellentmondásai, valamint az a tény, hogy az AGMSZ tagjainak döntő többsége spontánul még csak azonosulni sem tudott az „adivaszisággal", mindez arra mutat, hogy ezeknek az embereknek cseppet sem volt „természetes", hogy az őslakos-tudat felé forduljanak. Azok az okok, melyek mégis ebbe az irányba terelték őket, szorosan kapcsolódnak az osztálypolitika és a kommunista ideológia Keralában végbement elerőtlenedéséhez.

Ha arra a kérdésre akarunk választ kapni, hogy az aktivisták politikai programjukat miért az őslakos-tudat, mintsem a kommunista ideológia fogalmai révén formulázták meg, akkor először a politikai-gazdasági változás elemzését kell elvégezni, és azt vizsgálni, hogy Keralában a neoliberális átalakítás komplexitásai társulva az őslakos népek alkotta, nemzetek feletti hálózattal hogyan teremtették meg az őslakos-tudat iránti érzékenységet. Másodsorban, szándékomban áll kifejteni, hogy ezek a változások hogyan mutatkoznak meg azon a jóval empirikusabb szinten, ahol az őslakos aktivisták összecsapnak a kommunista párti szimpatizán­sokkal, és azt is szemügyre veszem, hogy a kommunista paternalizmus legitimációjának összeomlása és ideológiai polarizációjának specifikus vonásai hogyan játszottak közre ezen fejlemények alakulásában.

Az őslakos-tudat kialakulásának globális összefüggései

Mivel a bennszülött-tudat felszínre törése globális jelenség (lásd például Niezen, 2003), kézenfekvő kiindulási pontnak mutatkozik a keralai fej­leményeket kiváltó okoknak a „strukturális hatalom" (Wolf, 1990. 586.) fogalma felőli elemzése, azaz a globálisan felerősödött „kifosztás, ki-semmizés általi felhalmozás" (Harvey, 2003) vizsgálata. Ugyanakkor az őslakos-tudat „vándorló modelljeinek" (Tsing, 2007) kialakulása és ezek­nek a keralai aktivista csoportokkal való kapcsolatai egyfajta kiegyenlítő szerepet is betöltenek.

Felhalmozás kisemmizés által és a földhasználat iránti igény

Az 1970-es évek végétől a globális kapitalizmus rendszerszerű dinamiz­musában meglehetősen riasztó változás tapasztalható, s ezt a jelensé­get David Harvey (2003) kifejezése: a „felhalmozás kisemmizés által" pontosan és erőteljesen ragadja meg; vagyis a kapitalista terjeszkedés olyan formája van terjedőben, amely nem annyira a meglévő munkaerő és a források intenzívebb kizsákmányolására épül – ezt szokás „bővített reprodukciónak" is nevezni -, hanem a globális osztatlan tulajdonnak (például a természeti terepek, a közösségek által ellenőrzött források és közintézmények) a kapitalista logikába való annektálására. A globális kapitalizmusnak ebben a formában kisajátított szerzeményeire alkalma­zott egyik klasszikus metafora, a „zöld mezők", eredeti jelentésükben valóságos zöld területek és az alattuk elterülő, rejtett erőforrások eltulaj­donítását jelenti. Ez a kisajátítási forma és az ellene folytatott küzdelem az 1990-es években Indiában jelentősen felerősödött: milliókat érintett a kormánynak az a lépése, hogy nagy területeket bányászati vállalkozások­nak adott el (Roy, 2009); továbbá felgyorsult az óriási duzzasztóművek építése, és a speciális gazdasági zónák kialakítása érdekében hatalmas területeket tisztítottak meg. Ezzel egyidejűleg, a munkaerő-viszonyok informalizálódtak és óriási „szabad" tartalék-munkaerő képződött (Breman, 1999).

A kapitalista dinamikában bekövetkezett, fentebb vázolt változás átfor­málta az ellenállás nyelvezetét és formáit is (Harvey, 2003), vagy azért, mert a régi formák már nem működtek, vagy mert értelmüket vesztették. Az „új mozgalmak és az ún. »hagyományos társadalmi mozgalmaknak« tekintett tipikus formák (vagyis a munkásmozgalom) közötti jelentős különbség abban áll, hogy viszonylag elhanyagolható azoknak a szerve­zeteknek a szerepe, melyek a munkások bérezésével és konfliktusaival kapcsolatos ügyeket a magántulajdon kizsákmányoló birtokosaival köz­vetlenül vívják meg" (Omvendt, 1993. 307.). Tény, hogy a kisemmizéssel, különösen a föld-kisajátításokkal szembeni önvédelem vált elsődleges kérdéssé. Így a föld nyert elsődleges szerepet az adivaszik politikai küz­delmei során, és az őslakos-tudattal kapcsolatos viták kitűnően illettek ehhez a célhoz, mivel az embereknek a földhöz való történeti és kulturális kötődését hangsúlyozták; ezek az érvek ugyanis túllépnek a gazdasági hasznossági elveken, és megnehezítik a kormányzat azon törekvését, hogy „fejlesztési" terveiket úgy nyomják le a lakosság torkán, hogy pénz­ügyi kompenzációt ajánlanak a kisajátításokért cserébe (Ghosh, 2005), vagy hogy máshol kínálnak letelepülésre alkalmas területeket.

Másfelől, a földdel kapcsolatos ideológiai kérdésekbe való belemé­lyedés nem takarhatja el előlünk azt a tényt, hogy Indiában sok adivaszi van, köztük olyanok, akik Keralában az AGMSZ-t irányítják, akik nem rendelkeznek a megélhetéshez szükséges, elegendő földterülettel (ha egyáltalán van földjük), és a tőke flexibilitása következtében beindult migrációt munkáslétük meghatározó aspektusának látják (Breman, 1999). Azoknak az AGMSZ-aktivistáknak, akikkel beszélgettem, elsőd­leges óhaja a föld birtoklása volt, azaz biztonságos, elegendően nagy terület megszerzése, melyet otthonnak nevezhetnek – ahol nem kell a háztartás többi tagjával minden este azon civódni, ki aludhat kinn és ki aludhat benn, és amelyik nem függ attól, „jószívű-e" a földesúr, és vajon alkalmazza-e őket vagy sem, vagy hogy képesek lesznek-e majd fizetni neki a havi bérleti díjat. De a megélhetés biztonsága szempontjából a földdel nem rendelkező, általam megkérdezett adivaszik számára a munkahelynek van elsődleges jelentősége.

Keralában a neoliberalizmus játszik döntő szerepet abban, hogy a föld politikai kérdéssé vált, és elsődlegesen a Jan Breman által „az ab­szolút fölöslegesség kísértetének" nevezett jelenség elleni harc formáját öltötte – vagyis azon jelenség elleni fellépést, hogy munkát keresve az emberek állandó vándorlásra kényszerüljenek, és közben a közösséghez tartozás érzését mint olyat elveszítsék. Ez Indiában együtt jár a libera­lizáció általános politikai retorikájával, mely maga mögött akarja tudni a „szegény és sebezhető osztályok állami támogatását és jogosultságát, hogy helyébe a tulajdonjogok implicit vagy explicit támogatásának mo­delljét" állíthassa (Rajagopalan, 2004. 229.). A társadalmi támogatások és a munkások jogosultságainak (nem mindig jogilag is alátámasztva, de a gyakorlatban érvényesítve) szinte feltartóztathatatlanul erodálódó folyamatát szemlélve, az AGMSZ vezetői olyan kezdeményezésekkel léptek fel, melyek jobban egybecsengtek a megváltozott körülmények­kel. Így például felvetették a föld tulajdonlásának kérdését, hogy egy kis darab földet megművelhessenek a szegények, és „önsegélyező" javaslatokkal léptek fel, hogy a mezőgazdasági terményeket ezek a kistermelők piacra tudják vinni; bár igaz, az ilyen stratégiák ironikusak keralai viszonylatban, ahol a mezőgazdasági szektor mély válságban van a termőföld kiszipolyozása miatt (a kémiai műtrágya és a rovarirtók mértéktelen alkalmazása miatt), illetve a nemzetközi verseny hatására. Különösen így van ez azóta, hogy 2000-ben feloldották a mennyiségi korlátozást a mezőgazdasági termékek importjára (lásd Jacob, 2006; George és Krishnaprasad, 2006). A nagy eladósodás – amihez a bankok aktív manipulációja társult – és a család jó hírének megőrzése a Kerala állambeli földművesek körében erősen hozzájárultak az öngyilkosságok számának növekedéséhez.

A gazdasági nyomorúság, mellyel a föld nélküli agrármunkásoknak – így többek között a panijáknak és adijáknak is – szembe kellett nézniük, még sokkal súlyosabb, mint a kisbirtokkal rendelkezők nyomora, noha azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek kiváltották ezt a kisemmizettséget, nagyobb valószínűséggel vezetnek éhínséghez, mint öngyil­kossághoz. A kormányzat terveket vázolt fel az eladósodott farmerek megsegítésére, de figyelmen kívül hagyta az agrármunkásokat, sőt illegálisan meg is gyengítette az őket segítő szervezeteket, nevezetesen az önfinanszírozó Agrármunkás Jóléti Alapot (Mohanakumar, 2008). Aho­gyan még ezek a minimálisnak tekinthető biztonsági intézmények is ero­dálódnak, az agrármunkások egyre nehezebben tudnak munkát találni: a globalizációnak a törzsi életfeltételekre gyakorolt hatásaival foglalkozó felmérés szerint míg a liberalizációt megelőzően, 1991-ben az adivaszi munkások 36% jutott évi legalább 200 napi foglalkoztatottsághoz, addig a tanulmány készítése idején, 2003-ban már csak 4 százalékuk esett ebbe a kategóriába (Aerthayil, 2008. 69.).

Az 1990-es évek végétől az államilag támogatott „minta"- szövetkezeti gazdaságok, melyeket az 1960-as, 1970-es években szerveztek meg, és amelyek munkát adtak az adivaszi dolgozóknak, sorra összeomlottak. A nemzetközi verseny nyomása alatt, valamint az ebből következő csökke­nő központi kormányzati támogatások miatt a szövetkezetek vezetői már nem törődtek a szövetkezetek érdekeivel, és saját rövid távú érdekeiknek megfelelően legyengítették a szövetkezeteket. Mivel ezeken a földeken

számos panija és adija dolgozott, őket különösen súlyosan érintették ezek a változások. Néhányuk kezdetben megpróbált szervezkedni annak érdekében, hogy a kormányt a támogatás további folyósítására kényszerítse, és hogy legalább heti négy munkanapot biztosítson nekik, de ezek a követelések hamarosan elhalkultak azok mellett a jóval „ésszerűbb" követelések mellett, hogy a szövetkezeti területeket osszák fel kis, egyéni parcellákra; e követelésnek jelentős súlyt és legitimációt adott az őslakos-létről fellángolt vita. A vitában a bennszülöttek azt állították, hogy a szövetkezeti földek korábban erdőségek voltak, és mint ilyenek, az adivaszik „ősi földbirtokait" alkották. Mivel néhány szövetkezeti terü­letet kiparcelláztak, a többi szövetkezetben dolgozó adivaszik kezdték elfoglalni a nagygazdaságok megműveletlen földjeit, mielőtt mások ragadják magukhoz a tulajdonjogot, és ezzel hólabda-hatást idéztek elő a földfoglalások kérdésében. Keralában a neoliberalizmusnak óriási fe­lelőssége van abban, hogy a földkérdés középpontba került, ami viszont különösen az őslakos-tudattal foglalkozó vitákban játszik főszerepet; és így elsődlegesen abban nyilvánul meg, hogy elzárja az emberek előtt annak lehetőségét, hogy kereső foglalkozást vagy megfelelő jóléti rendszert követeljenek, és ugyanakkor a földtulajdon iránt támasztott követelést teszik ésszerűvé.

Az őslakos-tudat vándorló modelljei

A neoliberalizmus jelentette fenyegetésen túl a huszadik század utolsó negyedében az őslakosok nemzetközileg is feléledt mozgalmát szokás általában az őslakos népek tiltakozását felerősítő tényezőnek tekinteni (lásd Niezen, 2003). Csak az 1980-as években kezdett a globális azonos­ságtudat szárba szökkenni az „őslakos népek" egységesítő kategóriája alatt, és ennek következménye a „globális őslakos-téma" kiformálódása (Karlsson, 2003). E folyamatban döntő jelentőségűnek bizonyult az ENSZ égisze alatt alakult Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport nevű szervezet megalakulása 1982-ben (Working Group on Indigenous Populations – WGIP), melynek évenként összehívott tanácskozása tekinthető a leginkább „felelősnek a nemzetközi őslakos identitástudat egységesüléséért", mert támogatta „egyfajta globális »imaginárius közösség« kialakulását" (Niezen, 2003. 46.). Eredetileg csak azokat a csopor­tokat tekintették „bennszülötteknek", amelyek a betelepült hódítók által létrehozott amerikai és az ausztrál társadalmakban marginális helyzetben éltek, de az 1990-es években az „őslakos"-fogalom tartalmilag kitágult, és kezdett az afrikai és ázsiai marginalizált csoportokra is kiterjedni. Az első delegáció, mely az újonnan alakult Indiai Őslakos és Törzsi Népek Tanácsát (Indian Council of Indigenous and Tribal People – ICITP) képviselte, 1985 óta vesz részt rendszeresen a WGIP tanácskozásain. Puszta létével egyben cáfolta is az indiai kormány állítását, miszerint

nincs jelentős különbség az „őslakos" és „nem őslakos" népesség kö­zött. Az ICITP-re azonban hamarosan úgy tekintettek, mint amelynek nincs széles társadalmi bázisa (Karlsson, 2003. 408.), és az etnográfiai kutatások arra az eredményre jutottak, hogy az ICITP aktivistái gyakor­ta olyan rugalmatlan és esszencialista fogalmakat kapcsolnak a törzsi identitás meghatározásához, amelyek szemben állnak a legtöbb adivaszi érdekeivel (Ghosh, 2005).

Keralában különösen nagy befolyásra tettek szert a Törzsi Önkormány­zatok Nemzeti Frontja és az Adivaszi Fórum Déli Területe elnevezésű szervezetek. Az utóbbit az 1990-es évek végén alapították abból a célból, hogy 1992-ben nagy adivaszi találkozót szervezzenek, ahol csatlakoz­hatnak a nemzetközi mozgalomhoz, amely Amerika ötszáz évvel korábbi „felfedezése" ellen, valamint az őslakosságnak a hódításból következő gyarmatosítása és kiirtása ellen tiltakozott (Cheria et al., 1997). 1998 márciusában Az őslakos népekkel foglalkozó munkacsoport anyagi segítséget nyújtott C. K. Dzsanunak, hogy részt vehessen a Thaiföldön megrendezett „Ázsiai őslakos Nők Konferenciáján". Ezek a szervezetek általában az adivaszi identitásnak mindenekelőtt az esszencialista meg­közelítését szorgalmazzák, amit jól tükröz például az Indigenous Affairs (Őslakos Kérdések) című nemzetközi folyóiratban a keralai adivaszi mozgalom csúcspontja idején publikált cikk. Ebben különösképpen jól érzékelhető, hogy nemzetközi szinten nem meggyőzőek az „ősla­kos-tudat" fogalmát igazoló érvek. Az effajta esszencializálást a helyi szinten éppen annyira ösztönzik a körülmények, mint az őslakos-tudat értelmezése körüli nemzetközi szintű versengés, így például jól látható az „eko-törzsiség" kritikájában (Sissons, 2005). Létezett egy nemzetközi szervezet, a Globális Népi Akciócsoport, a direkt fellépésben érdekelt szövetség, amely az őslakos-tudat jóval rugalmasabb és kritikusabb értelmezését támogatta, és lehetővé tette C. K. Dzsanu számára, hogy 1999-ben csatlakozzon a „kontinenseket átfogó karavánhoz", több más, globalizáció- és kapitalizmus-ellenes aktivistával együtt; ez persze az AGMSZ-t éppen a korábbival ellentétes irányba terelte, ami jól látható például a 2006-os választások alkalmával a Farmerek Kártérítési Fóru­mával kötött politikai szövetség létrehozásában.

E nemzetközi találkozók során elhangzott ideológiai viták hatása alig-alig mutatkozik meg C. K. Dzsanu bizonyos politikai problémákkal kapcsolatos megfogalmazásaiban, továbbá például abban, hogy az angol „identitás" fogalmat használja mozgalma fő célkitűzése meghatározására (terepjegyzetek, 2006). De az 1990-es évek végén, nemzetközi körútját követően C. K. Dzsanu radikálisan szakított a nemzetközi hálózatokkal, mivel az AGMSZ-re záporoztak a kommunista és a naxal riválisok vád­jai, amelyek szerint az AGMSZ-t a „külföld pénzeli", „külföldi ügynökök manipulálják", és a „szegény adivaszik" rovására a mozgalom vezetői szépen megtollasodnak. Széles körben keringett a pletyka, hogy C. K. Dzsanunak autója van, palotában lakik és a bőre alatt is pénz van. Ami­kor 2005-2006-ban Keralában kutatómunkát végeztem, meglehetősen sok energiámat felemésztette, amíg sikerült rávennem C. K. Dzsanut, hogy interjút adjon nekem. Arra hivatkozott, hogy ha a média tudomást szerez arról, hogy ő egy fehér nővel beszélget, akkor újra kezdődik a mendemonda, hogy külföldi kapcsolatokkal rendelkezik. Az országos szervezetekkel csak laza kapcsolatai voltak, miközben az az általános meggyőződés tükröződött az AMGSZ 2001-es határozatában, hogy az adivaszik problémáját valószínűleg csak országos szinten lehet megol­dani, helyi szinten aligha. E határozat jóváhagyta egy, az országos sza­bályozás alá eső vadrezervátum elfoglalását, mivel a vezetés reményei szerint ezzel beavatkozásra késztetik a szövetségi kormányt, és az, amint korábban már megtörtént, elmarasztalja a keralai kormányt, amiért nem foganatosítja a törzsek között szétosztandó földekről rendelkező központi törvényt. Az a szándék azonban, hogy az országos figyelem központjába kerüljenek és országos jelentőségű szövetséget építsenek ki, nem telje­sen esik egybe a mozgalomnak azzal az elvével, hogy a saját körzetükön, lakóhelyükön túl működő hálózatok működésébe nem avatkoznak bele. Valószínűnek tűnik, hogy e lépés mozgatórugója a keralai kommunista párttal való helyi konfliktus volt.

Az őslakosok szakítása a kommunizmussal

A közvetlen politikai okok, melyeket maguk az őslakos-mozgalom aktivis­tái sorolnak fel, ha magyarázatot keresünk arra, miért kezdtek a meglévő baloldaltól függetlenül, „önállóan" szervezkedni és új politikai programmal előállni, gyakorlatilag arra vonatkoznak, hogy csalódtak a kommunista pártban. Arra a kérdésre, hogy Keralában a társadalmi konfliktusok kifejezésének nyelve miért váltott át az őslakos-tudat fogalmaira, nem tudunk megfelelő választ adni, ha nem vizsgáljuk az őslakos aktivisták és a kommunista párt közötti konkrét politikai csaták dinamikáját. Először azt az ideológiai polarizálódást veszem szemügyre, amely Keralában a baloldalon végbement, majd megvizsgálom azt a folyamatot, amelyet én a kommunista politikai paternalizmus összeomlásaként értelmezek.

Ideológiai polarizáció

Az AGMSZ és a keralai Indiai (Marxista) Kommunista Párt vezetése szintjén jelentős ideológiai nézeteltérés alakult ki különösen Kerala politikai történetének interpretációjában és a társadalmilag alávetett csoportok közötti együttműködés alapjainak stratégiai kérdésében. A kommunista párt álláspontja szerint mind a „kasztkérdést", mind a „törzsi problémát" történetileg a „fejlődés fokainak" „tudományos" elemzésével kell megközelíteni. Ez a szemléletmód tette lehetővé például, hogy a kommunista vezető, E. M. Sz. Nambudiripad nemcsak a 20. század elején Keralában végrehajtott kasztreformról nyilatkozott elismerően, hanem saját – a keralai hierarchia csúcsán álló – kasztjának szerepéről is, amennyiben modernebb termelési módot és a kaszttársadalom csa­ládi viszonyrendszerének fejlettebb változatát honosították meg a korai keralai „prefeudális" civilizáció feltételei közepette (Nambudiripad, 1984. 25.; lásd még Menon, 2006. 45.). A következő fejlődési fok a feudalizmus volt, melyen túl kellett lépni, és ennek érdekében a kommunista párt „tel­jesen eredeti, szekuláris álláspontot" vett fel (Nambudiripad, 1984. 3.), melynek része a „megalkuvást nem ismerő küzdelem a kasztelnyomás ellen". E cél érdekében a párt „teljes mértékben eloldja magát a kaszt- és közösségi szeparatizmustól […] és szilárdan szemben áll a nyilvántartott és elmaradott kasztok minden olyan kísérletével szemben, […] hogy leválasszák népeiket a szabadságért, demokráciáért és szocializmusért küzdő népi mozgalom fő vonulatáról" (uo. 4.). A párt felfigyelt az 1990-es években felerősödött, nem osztályalapú politikai szervezkedés „aggasztó tendenciáira" (Surjeet, 2000), és a „fasiszta" pártok általi fenyegetésre koncentrált, különösen a BJP megjelenésére. Ennek következtében a kommunista párt újabb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a I(M)KPprogramját „összhangba hozza a változó idők szavával", és a „kasztizmus" problémájával szemben újult energiákkal kezdett harcot. Azt állították, hogy „míg a párt felismeri az elnyomott kasztok eredeti törekvéseit és egyenlőség iránti igényét, és miközben ezen egyenlő­ség gazdasági alapjait a földreformok és az emberek érdekeit szolgáló egyéb intézkedések révén meg kívánja teremteni, ugyanakkor a pártnak erőteljesen fel kell lépnie minden törekvéssel szemben, amely az egyik kasztot a másik ellen fordítja, és meg kell védenie, meg kell erősítenie a dolgozó emberek egységét, tartozzanak akármelyik hithez, etnikumhoz, kaszthoz és nyelvi csoporthoz" (Surjeet, 2000).

Míg a „dolgozó tömegeknek" a „közösségi erőkkel" szembeni egysége a párt legfontosabb célja, addig a társadalmilag alávetett csoportok közti stratégiai szövetség kérdésében mégis tett bizonyos engedményeket. Az újabb pártdokumentumokban felbukkan a dalit fogalma [jelentése: el­nyomott – India korábban érinthetetlen polgárai többsége által elfogadott politikai identitást jelent], és dicsérettel illetik „fokozódó tudatosságukat", de továbbra is óvnak „néhány dalit szervezettől és országos kormányzati formációtól, melyek a dalit tömegek körében kommunistaellenes érzel­meket igyekeznek felkorbácsolni, és le akarják választani őket a baloldali mozgalomról" (az I(M)KP határozata, 2006. február 22.). A dokumentum azt tanácsolja, hogy az „ilyen szektás és […] külföldről finanszírozott te­vékenységeket el kell utasítani és le kell leplezni". A gyakorlatban szinte az összes dalit és adivaszi szervezet szektásnak tekintendő és „külföldről támogatottnak" minősül. Még C. K. Dzsanu kommunista nagybácsija is elhitte, hogy az AGMSZ mögött imperialista erők állnak, amelyeknek az a célja, hogy „megsemmisítsék a kommunizmust és megakadályozzák, hogy ez az eszme egész Indiát meghódítsa" (interjú, 2005), s ezzel a hivatalos pártdokumentumok állításait ismételte meg, nevezetesen azt, hogy az AGMSZ-t „kongresszusi támogatással" hozták létre válaszul arra, hogy az I(M)KP „előretört egyes adivaszi területeken" (Backer, 2002).

Amikor magára az ún. „törzsi kérdésre" került sor, akkor a párt további engedményeket tett az abszolút „egység" érdekében. Eredetileg az I(M)KP gazdálkodó-földműves szervezete foglalkozott a törzsi életformá­val kapcsolatos kérdésekkel, de az AGMSZ megalakulását követően az I(M)KP felülvizsgálta álláspontját, és az adivaszik számára új, független kommunista szervezetet indított, az ún. Adivaszi Kszema Szamithi-t (AKSZ). Ezt egyfelől azzal legitimálták, hogy vélhetően „az adivasziknak ezek a szervezetei nem sorolhatók egyszerűen a kasztszervezetek közé, hiszen az adivaszik már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" (The Marxist, 2003. par. 15.), továbbá mert a párt mezőgazdasági szervezete egymagában „nem tudna sikeresen fellépni ügyükben, mert nem minden adivaszi foglalkozik a mezőgazdasággal" (Backer, 2002). De ezek az érvek csak nehezen vonatkoztathatók a panijákhoz és adijákhoz hasonló csoportokra, akikre nem érvényes, hogy „már régen eltávolodtak a hagyományos kaszti megosztottságtól" és akik ténylegesen is mezőgazdasági dolgozók. A kommunista párt irányvonala ebben a kérdésben tehát továbbra is az, hogy el kell utasítani e csoportok önálló szerveződését, és ebben követi a kommunista pártokra globálisan jellemző megközelítést, mely csak a tehetős „törzsi" vagy etnikai csopor­tokat kezeli önálló történelemmel rendelkező egységekként, míg a többi társadalmi alcsoportot egyszerűen „a proletár ranglétra legalsó fokán helyezi el" (Boughten, 2001. 16.).

Az őslakos-kérdéssel foglalkozó aktivisták erőteljesen elutasítják az I(M)KP történelemszemléletét és stratégiai irányvonalát. Mivel az alsóbb kasztok mozgalmait tömörítette egységes, demokratikus frontba, a kom­munista párt hegemóniáját az adivaszi aktivisták ügyes manipulációnak tekintik, amely szétzúzta a huszadik század elején a kasztokkal szemben elért mozgalmi eredményeket. Sok adivaszi aktivista úgy véli, hogy a kasztokat elítélő retorika leple alatt ténylegesen a felsőbb kasztok privi­légiumai erősödtek meg, és hogy a kasztrendszerrel szembeni eredeti fellépés erejét elvették a kommunisták (Devika, előkészületben). Mint C. K. Dzsanu mondja, „régen az emberek a feudális nagyurak rabszolgái voltak, mára ez csak annyiban változott meg, hogy a politikusok rabszol­gái lettek" (interjú, 2005). Az AGMSZ egy másik vezetője, Githananden azt mondja, pontosan a „kasztkérdés" miatt fordított hátat az I(Marxista-Leninista)KP csoportjának, melynek addig vezetője volt, és emiatt akart alternatívákat keresni, melyek véleménye szerint sokkal inkább tükrözik az indiai történeti valóságot, és amelyek a kasztokkal való brahmanista trükközést nem ünneplik mint progresszív történelmi fejleményt (interjú, 2005). A történelmi fejlődés lépcsőfokait kifejtő kommunista elméletet a Githanandenhez hasonló aktivisták ma a történelem dravida-ellenes manipulációjának tekintik (lásd még Menon, 2006), amellyel eltakarják az őslakos dravidáknak, vagyis a mai dalitok és adivaszik őseinek semmi­vel sem igazolható, megmagyarázhatatlan, erőszakos leigázását. C. K. Dzsanu szerint az AGMSZ talán legjelentősebb vívmánya sokkal inkább éppen ez, nem pedig annak az elméletnek az elfogadása, mely elismeri, hogy életformájuk „elmaradott"; „ma már azt mondjuk, mindenkinek úgy kellene élnie, mint az adivasziknak, éppen a világ békessége érdekében" (interjú, 2005).

Az őslakos aktivisták elutasítják „a szekuláris-liberális és a baloldali pártok és értelmiségiek összehangolt kísérleteit arra, hogy világi versus közösségi megosztást erőltessenek az emberekre", és osztatlan egység­re szólítsanak fel a hindutva (azaz a hindu nacionalizmus) megerősö­désével szemben, amely az 1990-es években kezdett erőteljes politikai vonzerőként mutatkozni (Menon és Nigam, 2007. 54.). Bár minden őslakos aktivista, akivel beszélgetni tudtam, erőteljesen elutasította a hindutva politikai vonalát, de arra sem voltak hajlandók a hízelgések elle­nére sem, hogy szakítsanak a közösségi szervezkedéssel, és elfogadják azt az elvet, mely szerint minden politika, amely a domináns „világi" megközelítéshez kritikusan viszonyul, szükségképpen „közösségi" vol­na. Ez az ideológiai zsákutca még világosabban megmutatkozott akkor, amikor az I(M)KP Keralában erőteljesen elutasította a dalit és adivaszi szervezetek működését, és ennek következtében a 2006-os választáso­kon az őslakos aktivisták stratégiai szövetségre léptek a Kongresszus Párttal, amely – bármilyen ironikus is – készségesebben fogadta egyenlő partnerekként az adivaszi aktivistákat, mint a kommunista párt (C. K. Dzsanu, interjú, 2005).

Ez viszont újra felerősítette a kommunisták körében azt a meggyő­ződést, hogy az AMGSZ-hez hasonló szervezetek természetük szerint „kommunális" jellegűek. Ugyanakkor a bennszülött aktivisták erősen hisznek az autonóm szervezetek szükségességében, mert ezek hiányát éppen a kommunista mozgalomnak Keralában elkövetett hibáira vezetik vissza. Mindennek ékes bizonyítéka, hogy az agrármunkások, akik a bérlő gazdák mozgalmához, harcához csatlakoztak, csak „segélyeket" kaptak és kiszorultak a figyelem középpontjából, amikor a termelő tőke, nevezetesen a föld újraelosztására került sor (Devika, előkészületben). Ezért aztán általános egyetértés uralkodik az őslakos aktivisták körében arról, hogy az adivaszi és a dalit csoportoknak, melyek együtt lépnek fel a társadalmi változások érdekében, továbbra is hangsúlyozniuk kell sajátos hátterüket, igaz, olyan nyelvezettel és terminológiával, mely nem stigmatizálja őket és nem erősíti a kasztrendszert. Ennek érdekében a dalit és adivaszi „nemzetépítés" fogalma terjedt el Keralában (interjú Githananennel, 2005). Az ideológiai polarizálódás dinamizmusa során, mivel a kommunista politikusok nem hajlandók elismerni semmiféle „megosztó" történelmi és jelenlegi adivaszi és dalit szervezetet sem, néhány bennszülött aktivista olyan szélsőségig is elmegy, hogy az auto­nóm kormányzati struktúrák megteremtését, valamint „ősi földjeik" önálló területté nyilvánítását követeli.

A paternalizmus összeomlása

Az ideológiai viták mögött, úgy tűnik, az AGMSZ tagságának körében a kommunista pártról való leválás eredeti oka az a tény volt, hogy maga a párt hátat fordított a „szegények" képviseletének. Az árulás érzete kitapinthatóan jelen van a tagság aktivistáinak körében, akik egy időben reménykedve tekintettek a párt viszonylag jótékony paternalizmusára. Minthogy bizonyos abszolút kaszttabukat és diszkriminációs gyakorlatot – részben a kommunista pártnak köszönhetően – többé-kevésbé sikeresen levetkőztek, a paternalista gesztusokat manapság már nem hajlandók a korábban megvetéssel kezelt csoportok iránti tiszteletet és méltóságot sugárzó aktusoknak tekinteni, hanem inkább annak jeleként, mely nap mint nap igazolja alacsonyabb státuszukat. Ebből fejlődött ki a politikai paternalizmusnak egy jóval radikálisabb elutasítása, valamint a dalit és adivaszi identitás elismerésének középpontba emelése.

(A dalitoktól és adivasziktól eltekintve főképpen a nők azok, akik ma leginkább úgy érzik, a kommunista párt elárulta őket – a dalitokhoz és adivaszikhoz hason­lóan, az ő életszínvonaluk is fölötte van az indiai átlagnak, de a társadalmilag alávetett kasztcsoportokhoz hasonlóan, dühíti őket az a tény, hogy mindez nem járt együtt a nők számára biztosított mozgásszabadság és autonómia kiteljesedésével. Ennek következtében Keralában felemelkedőben van egy sokkal radikálisabb, paternalizmus-ellenes feminizmus.)

A hivatalos kommunista párti nyilatkozatokban – akárcsak a párt tag­jainak hétköznapi megnyilatkozásaiban – általában jelen van egy szinte automatikus feltevés, mely szerint a politikai változás aktív cselekvői olyan személyek, akik maguk társadalmilag nem alávetett csoporthoz tartoznak. Ennek jegyében olvashatunk például a „törzsek felemelésének szükségességéről" és arról, hogy a „gyengébb elemek" elidegenedését a párttól meg kell akadályozni (The Marxist, 2003. par. 28.); egyes párt­tagoktól pedig azt lehet hallani, hogy a kommunista vezetők „önfeláldozó erőfeszítéseket" tesznek a dalitok és adivaszik átformálására, akiknek a tapasztalatait változatlanul csak színtiszta „szenvedés, elnyomás, nyo­mor és erőszak" jellemzi (Menon és Aditya, 2007. 101). Világos, hogy az Indiai (Marxista) Kommunista Párt dalit és adivaszi szimpatizánsai és párttagjai, valamint a főképp felsőbb osztályokhoz tartozó és szinte kizárólag felsőbb kasztokból verbuválódott „élcsapata" között mindig is létezett egyfajta „elidegenedettség". Az „élcsapat" görcsösen igyekszik szolidaritást vállalni tömegbázisával, különösen akkor (és, mint ahogy ma megmutatkozik, valószínűleg csakis akkor), ha „a tömegek" továbbra sem akarnak kitörni az „áldozati" szerepkörből. Az 1960-as években a kommunista mozgalom föld- és bérreformért folytatott küzdelmeinek dicsőséges korszaka Keralában legalábbis összhangban állt a huszadik század elejének kasztreform-mozgalmaival, amelyek tulajdonképpen a kommunizmus megerősödését készítették elő, és egy lépéssel eltá­volodtak a durva kaszti elnyomástól, ami miatt Kerala államot Szwami Vivekananda a kasztok „elmegyógyintézetének" minősítette. Úgy tűnik tehát, hogy akkoriban az adivaszi és dalit résztvevők stratégiai okokból tolerálták a paternalizmust. Noha a földosztás során nem részesedtek a földből a földbérlőkkel azonos mértékben, a szélesebb körű kommunista mozgalommal ápolt szövetségük gyakorta biztosította nekik a házuk alatt elterülő parcella jogos birtoklását, a szerény szociális lakhatáshoz jutást, a minimumbér kicsikarását, mindenkire érvényes egészségbiztosítási és oktatási rendszert, élelmiszerjegyeket, továbbá bizonyos mértékű méltóságot és fejlődést.

Csimbren például, aki ma az AGMSZ tagja, de korábban a kommunista párt szimpatizánsa volt, elmondja, hogyan is kezdett hinni a kommunista pártban. Miután apját a rendőrség súlyosan bántalmazta egy, a maga­sabb bérekért folytatott sztrájk során, családjához kommunisták kezdtek járni. „Korábban senki sem törődött velünk, senki nem jött hozzánk, hogy tanítson minket úgy, ahogy ők tették" (interjú, 2006). A kommunista moz­galom segítségével megszerzett előnyök révén – az oktatáshoz való jog, a „rendes házak", melyeket a kommunista párt építtetett, a lehetőség, hogy a nők kórházban szülhessenek – a kommunista vezetők paternalista magatartását elfogadták, hiszen ez azt is jelentette, hogy az adivaszi munkások már nem számítottak társadalmon kívülieknek. Ám ahogy az 1980-as években az anyagi fejlődés stagnálni kezdett a Csimbrenéhez hasonló közösségek körében, sőt az 1990-es években helyzetük romlott – a házak elöregedvén, összeomlottak, a magánbefektetők bekerítették a közösségi földeket -, a kommunista párt változatlan paternalista reto­rikája egészen más megvilágításba került. Csak a tényleges kommunista párttagok körében találtam a paternalista vezetést továbbra is elismerő interpretációra – ám ezek a párttagok ma is előnyöket élveznek irigylésre méltó helyzetükből. A többiek körében, amilyen például Csimbren is, a fejlődés folytatásának reménytelen vágya a kommunista párttal és pater­nalista politikájával szembeni éles kritikában ölt testet. Maren, az AGMSZ egyik adivaszi aktivistája szkeptikusan jegyezte meg nekem: „mindig arról beszélnek, hogy minket, adivaszikat, mennyire szeretnek [… ] valójában, persze, cseppet sem szeretnek, hanem utálnak minket – csak az őseinket szeretik, azokat, akik túlságosan félénkek voltak, és nem mertek kijönni az erdőből" (interjú, 2006). Hasonlóképpen, az adivaszi munkások is kezdték elutasítani a baloldal terminológiáját, minthogy az patetikus han­gon és állandóan hangsúlyozta nehéz körülményeiket. Api, az adivaszi földfoglaló munkások egyik független vezetője például kerek-perec eluta­sította, hogy reagáljon az adivaszikkal kapcsolatos megfogalmazásra, hogy ti. ők reménytelenül „kizsákmányolt" emberek: „Miért mondják azt, hogy ki vagyunk zsákmányolva? Nem hagyjuk magunkat kizsákmányolni! Ha ők nem szállítanak nekünk, akkor majd belépünk egy másik pártba."

Így mostanra a paternalizmus egységesebb kritikája alakult ki a poli­tikailag aktív adivaszi munkások körében, s ennek alapján az adivaszik elutasítanak a saját közösségükön kívülről jövő bármiféle vezetést – és ez erősen eltávolítja őket a kommunista vezetéstől. Míg továbbra is sok kommunista párttag hangoztatja a bennszülött vezetés ideológiai elkötelezettségének állítólagos hiányát és legendákat terjesztenek a vezetők korruptságáról, ezek a pletykák csak arra jók, hogy az őslakos aktivisták pozitív fejleményként értelmezzék ezeket. Amikor az AGMSZ föld nélküli tagjai körében rákérdeztem a pletykákra (melyekről tudtam, hogy hamisak), mely szerint C. K. Dzsanu az AGMSZ-t amolyan „szeren­csegyárnak" használja, legnagyobb meglepetésemre így válaszoltak: „Na és? Hát ez nagyszerű! Végül még majd mi is gazdagok leszünk!" (interjú, 2006). A jótékony paternalizmus összeomlásával a közösségi identitás alapján szerveződő identitás sokkal egyértelműbb megnyilatkozásai válnak uralkodóvá, szemben az osztályalapú azonosulással.

Ez még arra is kihat, hogyan magyarázza néhány adivaszi munkás azt, hogy még ma is a kommunista pártot támogatja. Míg az I(M)KP előszeretettel beszélt a 2006-os választások eredményeiről – amikor az AGMSZ csak pár szavazatot kapott – , mint „parasztgazdák és törzsek újonnan alakult, »független« szervezeteinek […] többek közt az Adivaszi Gothra Szara (ennek vezetője C. K. Dzsanu) nevű szervezetnek az egy­értelmű elutasításáról a választók részéről" (George és Krishnaprasad, 2006. 82.), sok AGMSZ-tag maga jutott arra a következtetésre, hogy az eredményt az adivasziknak az Indiai (Marxista) Kommunista Párttal kötött alkuja alakította így: az AGMSZ létrehozásával megmutatták a pártnak, hogy komolyan kell őket venni, és csak konkrét eredmények esetén nyerhetik el szavazataikat a kommunisták. Lehetőséget adtak a pártnak arra, hogy mérlegelje álláspontjukat, de lojalitásukat szigorú feltételekhez kötötték, és ebben az értelemben, mint C. K. Dzsanu hang­súlyozta: „mindenfajta siker, melyet az [I(M)KP-féle] AKSZ az adivaszi földek megszerzésében elér, az adivaszik győzelme, vagyis egyben az AGMSZ sikere is". Ilyen kijelentésekkel nemcsak az AGMSZ vezetése állt elő. Az egyik panija közösségben, amely az AGMSZ tevékenységé­ben részt vett, minden lakos saját kolóniájából való személyre szavazott a 2006-os választások során. Mivel ezek a személyek kisebbségben voltak a törvényhatóságban, így nem is szereztek politikai hatalmat, de a választók elmagyarázták nekem, hogy „nem is ez a cél – [a kom­munisták] nem teljesítették ígéreteiket, így elhatároztuk, megmutatjuk nekik, hogy másnak tudjuk adni szavazatainkat […] csak akkor kapják meg az adivaszik szavazatait, ha teljesítik ígéreteiket" (terepjegyzetek, 2005).

Következtetések

Ha túllépünk azon a magyarázaton, hogy a mai bennszülött ellenál­lás pusztán csak a gyarmati elnyomás elleni évszázados küzdelem logikus történelmi folytatása, és ehelyett az „őslakos-tudat" sztereotip fogalmait elvetve érzékenyebb, szélesebb körű, a helyzethez igazodó megközelítést alkalmazunk, amilyeneket például az AGMSZ-hez hasonló mozgalmak javasolnak megfontolásra, akkor helyénvaló lesz annak a kérdésnek a felvetése, hogy miért is ment végbe az eltolódás az „osz­tályalapú" vitától az „identitást" hangsúlyozó megfogalmazások felé. E tanulmányban először megvizsgáltam a főképpen az 1990-es években végbement keralai strukturális változások természetét. Elemeztem a politikai-gazdasági átalakulást, amely előtérbe helyezte a földhöz való jogokat és háttérbe szorította a munkahelyekért és a bérekért folytatott harcok kérdéskörét. De igyekeztem feltárni a bennszülött jogokért küzdő, nemzetek feletti mozgalom (korlátozott) befolyását Keralára, és a mozga­lomnak az itteni aktivistákkal való kapcsolatait is. A második szint, ahol az őslakos-tudat feléledésének kérdését megvizsgáltam, jóval közvetlenebb és tapasztalati: az őslakos-jogi aktivisták politikai vezetőinek döntésho­zatali lépései. E vizsgálat során arra a következtetésre jutottam, hogy döntő szerepet játszik ebben a kommunista pártból való kiábrándulás. A kiábrándulás egyfelől az őslakos-jogi aktivisták és a kommunisták egyre erősödő ideológiai polarizációjában mutatkozik meg, abban, ahogyan a keralai történelmet elemzik és a társadalom alcsoportjaival köthető szövetségekről vélekednek, továbbá jelen van a csalódás amiatt, hogy a kommunista párt jótékonykodó paternalizmusának anyagi háttere megroppant, és mindezek következtében a társadalmi alcsoportok egyre radikálisabban utasítják el a paternalizmust egészében.

A kommunista pártból való kiábrándulás és az alternatívaként felbuk­kant őslakos-tudat megszilárdulásának tapasztalatai különösen erőtel­jesen vannak jelen Keralában, és gyakorta intenzív érzelmi kifejeződést kapnak. Ugyanakkor, mindez szorosan kacsolódik a fentebb már említett, a strukturális kontextusban végbement változásokhoz is. Világszerte érvényes a megállapítás, hogy „az 1945-1973 között kialakult baloldali politikai szervezetek alkalmatlanná [váltak] az 1973 utáni korszakban" (Harvey, 2007. 172.), ahogyan az is globális jelenség, hogy a hagyomá­nyos baloldal képtelen volt az adekvát változásra és ennek következté­ben „a lázongó mozgalmak […] tőlük eltérő utat választottak, melyek bi­zonyos értelemben kimondottan szembefordultak a szocialista politikával" (Harvey, 2007. 166). Visszahatásként egyre több olyan mű születik, mely kritikusan elemzi az őslakos-tudat túlzott ellenségességét vagy „sötét oldalát" (Shah, 2007); ez ugyanis az őslakos-tudat követőit az elnyomás struktúráihoz vezeti vissza, vagyis oda, amit szeretnének elkerülni. E tanulmányban igyekeztem mindezeket kiegészíteni annak elemzésével, hogy honnan származhat az ilyen „szélsőséges ellenségesség", továbbá azon politikai spirálok elemzésével, melyek ide vezetnek. Ezen kívül implicite bemutattam, hogy bár egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a strukturális erők, melyek a bennszülött mozgalmakat megteremtették és a hagyományos baloldali identitástól, az „osztályidentitástól" eltérő formában – nevezetesen az adivaszi és dalit identitásban – jelentkező interakciókban is egyre nyomatékosabban vannak jelen, ugyanakkor és ezzel egyidejűleg ezekben az adivaszi és dalit mozgalmakban erőteljesen hat a mélyben azokkal az osztályszövetségesekkel és társadalmi átala­kulást óhajtókkal köthető együttműködés igénye, amelyek céljai erősen emlékeztetnek a hagyományos baloldal eredeti eszméire.

Az osztályharcnak az identitáspolitikával való felváltása olyan jelen­ség, amelyet túlságosan is jól ismerünk a jelenkori európai politikából, és vitathatatlan, hogy Kerala története része a globális történelemnek, melynek jelenlegi helyzetét a fokozódó osztálypolarizáció és az erejét vesztő osztálypolitika perverz ellentmondása jellemzi. Ám Kerala további ösztönzést adhat nekünk abban a tekintetben, hogy megmutatja, egy demokratikus hagyományokkal és erős kommunista párttal rendelkező régióban a napjainkban zajló világpolitikai fejlemények hatására minő­ségileg különböző jellegű bennszülött politika formálódhat ki, mint más, hasonló (fél)perifériás térségekben, amelyeknek modern kori történelmét az autoriter kommunizmus formálta (Steur, 2009).

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Irodalom

Aerthayil, Mathew (2008): Impact of globalization on tribals in the context of Kerala.New Delhi, Rawat Publications.

Bates, Crispin (1995): „Lost innocents and the loss of innocence": interpreting adivasi movements in South Asia. In R. H. Barnes – A. Gray – B. Kingsbury (eds.): Indigenous Peoples of Asia. American Assoc. for Asian Studies, Michigan.

Becker, Marc (2008): Indians and Leftists in the Making of Ecuador's Modern Indigenous Movements. Duke University Press.

Bosu et al. (2004): Indigenous peoples of India: Identity Crisis and Search for a New Identity. In Indigenous identity: crisis and reawakening. Published for the Indian Confederation of Indigenous and Tribal Peoples (ICITP) by NPK of the Indian Society for Promoting Christian Knowledge. Delhi, Naudin Prakasha Kendra.

Boughton, Bob (2001): The Communist Party of Australia's involvement in the struggle for Aboriginal and Torres Strait Islander Peoples' Rights 1920-1970. In Labour and community: Historical essays, ed. R. Markey, 263-294. Wollongong, University of Wollongong Press.

Breman, Jan (1996): Footloose labour: Working in India's informal economy. Cambridge, Cambridge University Press.

Cederlof, Gunnel – Deborah Sutton (2005): The aboriginal today: On indigeneity, exclusivism and privileged access to land in the Nilgiri Hills, South India. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chakrabarty, Dipesh (2005): Politics unlimited: The global adivasi and debates about the political. In Indigeneity in India, ed. Bengt Karlsson and Tanka Subba. London, Kegan Paul.

Chathukulam, Jos and M. S. John (2006): Issues in Tribal Development: The recent experience of Kerala. In Tribal development in India: The Contemporary Debate, ed. Govinda chandra Rath. London, Sage Publications.

Cheria, Anita – K Narayanan – Bijoy, Edwin (1997): A search for justice: A citizen's report on the adivasi experience in South India. Bangalore, St. Paul's Publications.

Clifford, James (2001): Indigenous articulations. The contemporary Pacific 2 (Fall 2001), 468-490.

Devika, J. N. (2006): „A people united in development? Egalitarian developmentalism and the question of caste in Kerala state, India". As yet unpublished paper – personal communication.

George, Jose – P. Krishnaprasad (2006): Agrarian distress and farmers' suicide in the tribal district of Wayanad. Social scientist 34. 7/8, 70-85.

Ghosh, K. (2006): Between global flows and local dams: indigenousness, locality and the transitional sphere in Jharkhand India. Cultural Anthropology 21. 34.

Harvey, David (2007): The new imperialism. London, Verso.

Jacob, T. G. (2006): Wayanad: Misery in an emerald bowl. Essays on the Ongoing Crisis in the Cash Crop Economy – Kerala. Mumbai, Vikas Adhyayan Kendra.

Karlsson, Bengt (2003): Anthropology and the indigenous slot. Critique of Anthropology, Vol. 23, No. 4. 403-423

Kerala State Committee of the CPI(M) (2003): Casteist organizations and the party. The Marxist Oct-Dec. http://www.cpim.org/marxist/200304_marxist_caste.htm.

Kuper, Adam (2003): The return of the native. Current Anthropology 44 (3),

389-95.

Li, Tania (2000): Articulating indigenous identity in Indonesia: Resource politics and the tribal slot. Comparative studies in society and history 42 (1), 149-79.

Lukose, Ritty (2005): Empty Citizenship: Protesting Politics in the Era of Globalization. In Cultural Anthropology 20 (4), 506-533.

Menon, Dilip (1994): Caste, nationalism and communism in south India: Malabar 1900-1948. Cambridge, Cambridge University Press.

Menon, Dilip (2006): The blindness of insight: Essays on caste in modern India. Pondicherry, Navayana.

Menon, Nivedita – Aditya Nigam (2007): Power and contestation: India since 1989. halifax/Winniped, Fernwood Publishing, London – New York, Zed Books.

Morris, Brian (1982): Forest traders: A socio-economic study of the Hill Pandaram. New Jersey, Athlone Press.

Niezen, Ronald (2003): The origins of indigenism. Berkeley, University of California Press.

Omvedt, Gail (1993): Reinventing revolution: New social movements and the socialist tradition in India. New York, M. E. Sharpe.

Roy, Arundhati (2009): The heart of India is under attack. The Guardian, 30 October. http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2009/oct/30/mining-india-maoists-green-hunt

Sandbrook, Richard – Marc Edelman – Patrick Heller – Judith Teichman (2007): Social Democracy in the Global Periphery: Origins, Challenges, Prospects. Cambridge, Cambridge University Press.

Shah, Alpa (2007): The dark side of indigeneity? Indigenous people, rights and development in India. History Compass 5/6, 1806-32.

Singh, Kumar Sanjay (2001): The dark clouds and the silver lining: Adivasi struggle in Kerala. New Delhi, Kalpana Printing House.

Sissons, Jeffrey (2005): First peoples: Indigenous cultures and their futures. London, Reaktion Books.

Sreekumar, T. T. – Govindan Parayil (2006): Interrogating development: new social movements, democracy and indigenous people's struggles in Kerala. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Steur, Luisa – Ritanjan Das (2009): What's left? Land expropriation, socialist „modernizers", and peasant resistance in Asia. Focal 54, 67-72.

Tharamangalam, Joseph (2006): Understanding Kerala's paradoxes: The problematic of the kerala model of development. In Kerala: the paradoxes of public action and development. Delhi, Orient Longman.

Tsing, Anna (2007): Indigenous voice. In Indigenous Experience Today, ed. Marisol de la Cadena and Orin Start. Berg.

Wolf, Eric (1990): Distinguishes lecture: Facing power – Old insights, new questions. American anthropologist 92 (3), 586-596.

A tanulmány Kínának az utóbbi 2-3 évtizedben elért gazdasági fejlődését mutatja be, áttekintve a fölmerülő gazdaságpolitikai és szociális dilemmákat is. A pekingi vezetés az 1980-as évek elejétől kezdve egyre nagyobb teret adott a piaci inici-atíváknak, óriási sikereket ért el a termelőerők kifejlődésének terén, ugyanakkor szembesült a piaci fejlődés sajátos problémáival (munkanélküliség, jövedelmi polarizáció). E negatív hatásokat az állami szabályozás és tervezés eszközeivel próbálták enyhíteni, ám kérdés, hogy e két eltérő „logika" hosszútávon összeegyeztethető-e?

1. A kínai felzárkózás

Kína környezete a kapitalista világgazdaság. Mivel elzárkózni még egy ilyen nagy és gazdag ország sem tud, fejlődése érdekében mind input, mind output oldalról ennek a világgazdaságnak a törvényeihez kell al­kalmazkodnia. Felzárkózását (érték- és használati érték termelő képes­ségét) ennek a világgazdaságnak a felhasználásával kell biztosítania. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez sikerült is neki, mégpedig egyáltalán nem ismeretlen algoritmus szerint.

A világgazdaság eleve hierarchikusként és hierarchia által, kapitalista rendszerként jött létre. Az értékek keletkezése és áramlása egyenlőt­lenségen alapul és egyenlőtlenséget termel. Legnyilvánvalóbban abban mutatkozik ez meg, hogy ha két különböző mennyiség (mondjuk két vállalat termelési értéke vagy két ország GDP-je) azonos ütemben nő, ak­kor a köztük lévő különbség abszolút értéke is ugyanabban az ütemben nő: egyenlőtlenségük abszolút értéke tehát fokozódik (miközben relatív viszonyuk nem változik). Az abszolút különbség megtartásához a kisebb mennyiség növekedési ütemének éppen annyiszor gyorsabban kell nőnie a nagyobb mennyiségnél, ahányszor a nagyobb mennyiség nagyobb nála. Ilyen feltételek mellett a felzárkózás nyilvánvalóan nem lehetséges.

A világgazdaság hierarchikus jellege azonban azt is jelenti, hogy a gazdasági ciklusokat a hierarchia felső fokán álló országok határozzák meg. Ez nemcsak azzal jár, hogy értékelszívásra képesek a kevésbé fejlett régiókból, hanem azzal is, hogy ciklusaik leszálló ágában válságaik epicentrumát is ők adják. A tőkefelhalmozás, a konkurencia törvényei pedig a vállalatok, nemzetgazdaságok közötti hierarchiát rendezhetik át a ciklusok adta lehetőségek függvényében. Innét ered például a „későn jövők előnyének" (advantage of latecomers) nevezett jelenség, amely a Raimond Vernon által a 60-as években felállított termék-életciklus mo­dellből következik. Az új termékek és technológiák a fejlett országokban jönnek létre és terjednek el, majd az érettség és leszálló ág szakaszában a fejlődő országokba exportálják, illetve telepítik át őket. Ha azonban egy felzárkózni kívánó ország – leginkább nem piackonform eszközökkel operáló kormányintézkedések hatására – elébe megy a technológiai fejlesztésnek és nem várja meg, hogy a transznacionális vállalatok jóvol­tából érkezzen el hozzá a fejlődés (amely addigra világpiaci mércével már elavult), vagy ha az epicentrum felől érkező válság hatásait feltartóztatni sőt saját javára fordítani tudja, akkor „beelőzheti" az előtte járókat azzal, hogy rögtön átáll a fejlettebb (legfejlettebb) technológiákra, átugorva ezáltal bizonyos fejlődési fokokat.

Ezt az összefüggést maga a tapasztalat nyújtja, ezért a polgári közgaz­daságtan is felismerte. Már Ricardo komparatív előnyök tana tartalmazta azt a mozzanatot, hogy ha az alacsonyabb munkatermelékenységű (ezért több élőmunkát használó, munkaerővel „jobban ellátott") ország – Ricardo példájában Portugália – elsajátítja a magasabb termelékeny­ségű ország (Ricardo példájában Anglia) tudását, technológiáját, akkor az utóbbinak nem érdemes sem ruhaanyagot sem bort (ezek is ricardói példák) termelnie. Ugyanakkor a szabadkereskedelem egyenlőtlenítő hatásaiból következett az a leginkább Liszt Frigyes nevéhez fűződő gon­dolat, hogy a gyengébb országnak importkorlátozással kell védenie fel­növekvő ágazatait (ezt nevezték el később „infant industry" elméletnek).

Időben és térben távoli, de gondolatban annál közelibb utóda Ricardónak és Lisztnek Kaname Akamatsu múlt század közepi japán közgazdász, akinek „repülő vadlibák" (flying geese) elmélete még jóval Vernon életciklus-elmélete előtt, az 1930-as években született meg, de csak 1961-ben került a nagy nyilvánosság elé. Az elmélet a Japán által vezetett ázsiai fejlődési modellt írta le. Akamatsu a felzárkózásnak há­rom aspektusát különböztette meg. Az iparon belüli (termékfejlesztés), az iparközi (ágazatfejlesztés az egyszerűbb termékek felől a feldolgozottabbak felé) és a nemzetközi aspektust (termelés-kitelepítés a fejlett országból a fejletlenebb országba). A lényegre redukálva: a fejletlenebb ország úgy léphet előre, ha a fejlett országból származó ipari tudás (termék, technológia) felszívásával fejleszti iparát, majd annak termékeit a fejlett országba exportálja (importhelyettesítés – exportorientáció). Fontos, hogy ebben a modellben – amely a változó, a tőkeáramlásnak nagyobb szerepet biztosító világgazdaságban megfigyelt gyakorlatból táplálkozott – már tudástranszferről, a fejlettebbtől való tanulásról is szó van. További fontos mozzanat, hogy Akamatsu az „infant industry" elvét kiegészítette az exportorientáció elvével, mint olyannal, amelynek révén be is lehet biztosítani az elért eredményeket. Végül de nem utolsó sorban a felzárkózás Akamatsu modelljében is az adott ország állami politikáján (tehát nem a vak piaci erőkön) múlik.

Akamatsu modelljét évtizedekkel később Kiyoshi Kojima egészítette ki azzal, hogy mivel az export felfutása a bérek és a valuta értéknöveke­dését vonja maga után – rontva ezzel a termelés versenyképességét -, ezért a termelés kitelepítése válik szükségessé alacsonyabb bérű orszá­gokba. Ekképpen a felzárkózó ország visszaimportálja azt a terméket, amelynek gyártását éppen az import kiváltása érdekében kezdte meg (bár a két termék között ekkorra már minőségi különbség van). Kojima „bezáródó körében" nemcsak Japán, hanem Kína fejlődése is felismer­hető: Kína mára a világ egyik jelentős tőkeexportőrévé vált, valutája megerősödött, és a mesterségesen fenntartott gyenge árfolyamért az ázsiai óriást naponta érik kritikák.

A felzárkózáshoz egyrészt felhalmozásra, másrészt (és ezt a fent jelzett felzárkózási modellek is hangsúlyozzák) tudatos állami politikára volt szükség. Kína előbb az áru- és tőkeimporttal kezdte („tanulás"); ezt kö­vetően a termelés növelése és fejlesztése, majd az áru- és végül a tőke­export révén robbant be a világgazdaságba vezető erőként. Ugyanakkor azonban a társadalmi jellemzők terén már ezt megelőzően is – a „fejlett" világban kevés figyelmet kapó – sikereket ért el, és ezeket a „kapitalista" típusú felzárkózás során tovább növelte. Úgy tűnik, mégiscsak más úton jár, mint korunk USA-vezette kapitalista világgazdasága.

A Kojima által leírt modellt követő kínai fejlődés ma ellentétes vélemé­nyek kereszttüzében áll. Az ellentétes vélemények két gyújtópont körül csoportosulnak. Az egyik a lecsupaszított közgazdasági szemlélet, amely a GDP, az ipar, az export a tőkekivitel stb. növekedésén méri a sikereket. Ide tartoznak a fentebb említett polgári fejlődéselméletek. A másik, ame­lyik a kapitalista termelési mód Kínában szép számmal fellelhető negatív megnyilvánulási formáit helyezi előtérbe és „a Kínai Kommunista Párt ál­tal kierőszakolt brutális kapitalista kizsákmányolás"-ról beszél („the brutal capitalist exploitation enforced by the Chinese Communist Party" – Chan, 2010), rendszerint harcos antikapitalista mozgalmak orgánumaiban.

Giovanni Arrighi – aki egyébként ismeri és elismeri Akamatsu és Kojima eredményeit – kiegyensúlyozottabb és átfogó pozícióra törekszik, amikor az egész kérdéskört történelmi kontextusba helyezi. A modern világrendszer fejlődésének tükrében, de szintén a klasszikus közgazda­sági gyökerektől indulva vizsgálja és értékeli Kína legutóbbi évtizedeit az Adam Smith in Bejing c. művében. (Arrighi, 2007.) A XVIII. század végi gondolkodónak – a laissez faire-rel tévesen azonosított – azon alapgon­dolatából indul ki, hogy a piac (egyebek mellett) a „kormányzás eszköze" (an instrument of government), és azt vizsgálja, igaz-e Smith-nek az az állítása, miszerint a „természetes" úton való nemzetgazdasági fejlődés a militarizáció ezzel járó erősödése révén a fejlett/hódító országok és a fejletlen/meghódított országok közötti kiegyenlítődéshez, „mindenki jogának tiszteletben tartásához" vezet. (Arrighi, 2007. 5. és 68.) Arrighi óvatosságra int a tekintetben, hogy a mai kínai piacgazdasági fejlődést azonosítsuk a „kapitalizmusba való átmenettel". A „nem kapitalista piac­gazdaság", melyben (Smith egykorvolt reményei szerint) minden ember megtalálja boldogulását, jelenleg leginkább Kínában látszik megvalósulni.

Kína felemelkedését Arrighi egyfelől a világkapitalizmus és Kína tör­ténelmi fejlődésének alapján, másfelől a mai hegemón és „destruktív" világrendszer (destructive capitalism) geopolitikai érdekrendszerében ábrázolja.

Milyen rendszer van (lesz) Kínában? A nyugati felhalmozási formá­val szemben, amelynek alapja a megfosztás (accumulation by dispossession), merthogy a felhalmozó lehet az egyedüli tulajdonos, Kína saját maga csinálta a munkaigényes ágazatok fejlesztésére koncentráló „iparkodó forradalmát" (industrious revolution) 4000 éves történelmi hagyományai – köztük a 2500 éves konfucianizmus -, a társadalmi harmóniára és egyensúlyra törekvés szellemében. Minthogy a társadal­mi jólét alapja az étel, a felhalmozás nem von maga után megfosztást – hangsúlyozza Arrighi (accumulation without dispossession). Kínában már a korai időkben állami magtárakat tartottak fenn és szükség esetén innen adtak el gabonát a parasztoknak. (Emlékezzünk az 1860-as évek Írországára, amikor a burgonyavész évekre éhezést hozott a népnek. Ekkor indult el a tömeges kivándorlás, amit csak az 1990-es évek gazdasági boomja fordított vissza. Az 1860-as években mind gabona, mind pénz volt elegendő az országban az éhínség felszámolásához – a földesurak kezében…)

Arrighi bemutatja, hogy mindig is egyfajta „központilag irányított piac­gazdaság" jellemezte Kína hosszú történelmi múltját, ami nem ismerte a nyugati individualizmust, és ami soha nem rendelte alá az államot a tőkének. Mind Mao idején, mind 1979-től, a Teng Hsziao-ping-i reformok óta számottevően nőtt a hatalmas népesség életszínvonala (várható élet­tartam, iskolázottság, élelmiszertermelés), mégpedig a világon páratlan méretekben – amit a nemzetközi szervezetek, így például a Világbank és az ENSZ is elismer. Mindeközben a kínai gazdaság egyenesen az USA – például Irakban, Latin-Amerikában már amúgy is meggyengült – pozícióit fenyegeti. Kína évek óta az USA kormányzatának legnagyobb hitelezője, ő birtokolja az amerikai állampapírok több mint egyötödét.

A kínai politika egyértelműen a XXI. századi világgazdaság vezetői közé emelte Kínát. Az ország gazdasági növekedése 2009-ben, a vi­lággazdasági válság évében is elérte a 8,7%-ot, és mára Kína a világ legnagyobb áruexportőrévé, legnagyobb autópiacává és legnagyobb acélgyártójává nőtte ki magát. Kereskedelmi mérlegtöbblete még a 2009-es csökkenés után is megközelítette a 200 milliárd dollárt, va­lutatartalékai ennek több mint tizenegyszeresét teszik ki, és Kínáé a világ 6. legnagyobb szuverén állami pénzalapja (a valutatartalékokból képzett állami befektetési alap). A megerősödött gazdasággal szemben riválisai versenyképtelennek látszanak, és jobb híján nemzeti valutája felértékelését követelik. Mindenki elismeri, hogy ha a növekedés nem is tarthat örökké az elmúlt évtizedek ütemében, Kína akkor is minden bizonnyal hamarosan a világ legnagyobb gazdasága lesz (az USA-t megelőzve).

De vajon mit hozott ez a világméretű előretörés az 1,3 milliárd főnyi kínai lakosság számára? Vajon jelenti-e a tőkés világgazdaságban tör­ténő felzárkózás egyben azt is, hogy a munkásosztály helyzete (a XIX. század felemelkedő Angliájához hasonlóan, és Smith álmaival ellenté­tesen) ennek következtében romlott? A tőkeimport, privatizáció, áru- és tőkeexport révén szárnyaló gazdaság valós társadalmi hatásainak, a kínai kormány (kommunista párt) szándékainak megértéséhez kíván hozzájárulni az alábbi, a kínai munkaerő-piaci helyzetről szóló áttekintés, különös tekintettel a szociális és munkaerő-piaci helyzet nem neoliberális kezelésének tanulságaira. Remélhetőleg a hatalmas Kína mai fejlődését európai szemmel és mértékkel mérve elborzasztó egyedi „munkásnyúzó" esetekből megítélők véleményét is árnyalja a körkép. Ebben a kínai ve­zetésnek a kedvezőtlen és az évezredes – európai tudattal szintén nem megérthető – szemlélettel ellentétes fejlemények hatására tett lépéseiről is szólunk.

2. Átfogó szociális helyzetkép

Kína páratlan javulást ért el a szociális helyzet terén az elmúlt évtizedek­ben. A világon a napi 1 dollárnál kevesebből élők száma 1990 és 2005 között 418 millióval, 23%-kal, 1,4 milliárd főre csökkent. Ám ha a statisz­tikából kihagyjuk Kínát, a szegények száma 58 millióval nőtt! Az ENSZ kínai rezidense, Khalid Malik szerint a kínai szegények száma 1990 óta több mint 300 millióval lett kevesebb, de a „kommunista" vezetésű ázsiai országban 1978 óta több mint 600 millió embert emeltek ki a szegénység­ből! Ráadásul Kína a nemzetközi segélyezés, tapasztalatcsere stb. révén is hozzájárult a világszegénység enyhítéséhez, aminek összegzéseként az ENSZ megállapítja: globálisan a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG) időarányos része nem lett volna teljesíthető Kína jelentős eredményei nélkül. (UNSI, 2008. 4.)

A Világbank szerint Kínában 1981 és 2004 között a napi 1 dollár alatt élő szegények száma több mint félmilliárddal, a lakosság 65%-áról 10%-ra csökkent, és a csökkenés ezt követően is folytatódott. „Nemzetközi standarddal" mérve azonban a szegények száma még mindig nagy: 1,25 dollár napi jövedelemszint alatt él a kínai társadalom bő egynegyede, igaz az előrelépés itt is számottevő, hiszen arányuk 1981 és 2004 között 85 %-ról 27%-ra csökkent. (WB, 2009. 6.)

A hatalmas országban tehát a lenyűgöző eredmények ellenére még mindig sok a megoldásra váró szociális kérdés, amelyeket a világgaz­dasági válság újabbakkal tetézett. A továbbiakban először a jövedelmi szegénység alakulását, majd a jólét egyéb összetevőinek változását tekintjük át az e területekre irányuló állami politikákkal együtt, majd át­térünk a munkaerőpiac behatóbb vizsgálatára. Itt a munkakörülmények és érdekvédelem (szakszervezetek) állapota után a reálviszonyoknak keretet adó törvényi szabályozásról is szólunk, végül kitérünk a munka­ügyi konfliktusok és a válság hatásaira is. Mindezzel természetesen nem tudjuk kielégítően feltérképezni a hatalmas ország lakosainak helyzetét, de remélhetőleg egy lépést teszünk efelé.

3. A jövedelmi szegénység csökkentése – állami eszközökkel

A szegénység visszaszorítása már az 1970-es években megindult, ám a 80-as években tapasztalt javulást a 90-es években felpörgő piaci re­formok megakasztották. Bár a „harmonikus társadalom" (hexie shehui) csak később (2004 szeptembere után) vált „hivatalos" szlogenné (Vámos, 2009. 41.), a kínai történelmi hagyományokban gyökerező harmóniára törekvés már korábbi reformok során is érezhető volt. A kínai vezetés ugyanis nem elégedett meg a 90-es évek magas gazdasági növekedési rátájával, hanem a szegénység csökkenésének lassulását látva új társa­dalompolitikai stratégiát fogalmazott meg, az alábbi társadalmi csoportok helyzetének javítására való tekintettel:

1. Akik a legkevésbé részesültek az addigi gyors növekedés eredmé­nyeiből (vidéki, főleg gabonatermesztéssel foglalkozó parasztság).
2. A városi-vidéki megélhetési lehetőségek miatt (el)vándorló családok, vagy egyedül vándorló, és így családi, anyagi háttér nélkül maradó munkások rétege. Ezt a kategóriát „lebegő népességnek" (floating population) nevezik, és az ország lakosságának 12%-ára becsülik. (A vidéki és városi élet különbségeiről, a migrációról, a két létforma közötti váltás nehézségeiről ld. részletesebben Székely-Doby, 2009.)
3. Végül: városi újszegények (nyugdíjasok, állami vállalatoktól elbocsá­tottak).

E stratégia részét képezte a foglalkoztatás elősegítése, hiszen a sze­génység felszámolásának alfája a fizetett munka biztosítása. A kínai állam ezt a termelés saját vállalatai révén és a magánszféra, valamint az önfoglalkoztatás támogatásával történő fellendítésével igyekezett elérni. 2003-2007-ben a kormányintézkedések hatására 51 millió mun­kahely jött létre, elsősorban a városokban. Ezt az Európai Unió foglal­koztatási irányelveihez nagyon hasonló intézkedéscsomaggal érték el: munkahelyteremtés, aktív munkaerő-piaci politika, a munkaerő-piaci intézményrendszer javítása a munkát keresők érdekében, szakképzés, a munkanélküliség növekedéséről gyorsan jelzést adó (early warning) rendszer bevezetése a stabil foglalkoztatásért. (Xinhua, 2008/a)

Ezekkel az intézkedéstípusokkal évente 10 millió városi és 8 millió vidéki embernek segítettek elhelyezkedni az agráriumon kívül (jelentős részben az önfoglalkoztatás révén). Az állami vállalatok átszervezése, „karcsúsítása" miatt elbocsátott emberek munkához juttatását is ilyen eszközökkel oldották meg. A munkaerő-piaci ellátás fejlesztésének és a szegénység elleni harcnak a részeként a munkanélküliségi ellátásba beépítették az „alapvető megélhetési költségeket". A városi munkanélkü­liség a válság előtti évben (2007) 4,3% volt. (Xinhua, 2008/a)

A célokhoz kapcsolt állami intézkedések jóvoltából 2000 után a szegények száma tovább csökkent, még gyorsabb ütemben, mint azt megelőzően.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint (Vandenberg, 2008), a szegénységi küszöb alatt csak a lakosság 2,5%-a él. A UNSI (2008) szerint 1978-ban még 250 millió, 2007-ben pedig már csak 14,8 millió abszolút szegény élt Kínában (a vidéki lakosság 1,6%-a). Igaz ehhez járul még 28,4 millió „alacsony jövedelmű" vidéki ember is. (UNSI, 2008. 20.)

A UNDP humán fejlettséget mérő Human Development Indexe (HDI: a születéskor várható élettartamon, iskolázottságon és az egy főre jutó GDP-n alapuló összefoglaló mutató) Kína esetében 1960 és 2001 között számottevő javulást mutat: közel háromszorosára (0,248-ról 0,721-re) nőtt. Ugyanakkor Kína más orszá­gokhoz viszonyítva a 90-es évek folyamán visszaesett a rangsorban – annak ellenére, hogy a GNP egy főre jutó értékének növekedése ebben az időben is szárnyalt. (Kaufman et. al. 2006. 17.) Az életszínvonalbeli különbségek ugyanis regionálisan óriásiak, a vidéki és a városi átlagjö­vedelem közti különbség 3,3-szeres. (UNDG, 2007.) Összehasonlításul: a CIA The World Factbookja szerint az USA-ban a GINI index növekvő és magas, míg Kínában ennél kisebb, és csökkenő.

A gyors gazdasági növekedés természetesen jó alapot szolgáltatott az eredményekhez (az egy főre jutó GDP 1978 óta kilencszeresére nőtt), ám ez – mint azt az ENSZ is kiemeli – nem lett volna elegendő, ha a többletet nem fordítják közvetlenül a szegényekre. (UNSI, 2008. 20.) A központi kormány 1978 óta 150 milliárd jüanos pénzalapot és további 200 milliárd jüan hitelt biztosított a szegénység elleni programokra. 1998 óta kiépítették a „három garancia" rendszert: az alapvető megélhetési garanciát az állami vállalatoktól elbocsátott dolgozókra, a munkanélküli­ségi biztosítást, és a városi lakosokra vonatkozó minimális megélhetési költségeket. Ez utóbbit beépítették a minimálbérbe és a munkanélküli segélybe is. (Chinese Government, 2004)

2001 és 2007 között az Agrárbank 150,7 milliárd jüan hitelt osztott szét a legszegényebb tartományokban a növénytermesztés és állattartás, kapcsolódó ipar, kereskedelem és szolgáltatás, tehát a vidéki családok jövedelem-generáló munkaintenzív tevékenységének támogatására, valamint szociális programokra. A helyi kormányzatok ilyen célú kiadásai is folyamatosan nőttek. (UNSI, 2008. 20.) Mindezzel a lakosság vásár­lóereje is erősödött.

Az ENSZ hangsúlyozza a társadalom mobilizálásának a kínai szegény­ség felszámolásában játszott pozitív szerepét. A kormány intézményei, szociális szervezetek és állami vállalatok 481 kulcsfontosságú megyé­nek nyújtottak segítséget. A gazdagabb keleti megyék 11 szegényebb nyugati területet, várost támogattak. De aktívak voltak a magáncégek és a nem-kormányzati szervek is. 1990 óta a kormány inspirálja a „rész­vételi szegénység-csökkentést" (participatory poverty reduction), ami az érintettek közvetlen beleszólását jelenti a programokkal kapcsolatos döntésekbe (pl. erőforrás-allokáció), és hasonló kezdeményezésekre került sor egyéb hátrányos helyzetű társadalmi rétegek (pl. vidéki nők, gyermekek, fogyatékkal élők) felemelése terén is.

A kínai kormány a vidéki szegénység csökkentését állította a kö­zéppontba akkor is, amikor közép- és hosszú távú fejlesztési terveit készítette. A nemzeti szegénységi küszöböt folyamatosan korrigálták a gazdasági fejlettség (GDP/fő) alapján. (UNSI, 2008. 19-20.) Mindezek­nek köszönhetően Kína mára messze túlteljesítette az ENSZ Millenniumi Céljaiban rá vonatkozó „előírásokat".

Mindezen eredmények mellett még bőven van tennivaló a szegénység ellen.

1. Mint fentebb említettük, az abszolút szegénységben (napi 1 dollár alatt) és alacsony keresettel élők együttes száma több mint 43 millió, ami a vidéki lakosság 4,6%-ával egyenlő. (UNSI, 2008. 20.)
2. A kínai szegénység még mindig „mély". A szegények legjellem­zőbben az ország belsejében, nehéz természeti feltételek között, infrastruktúra és továbbfejlődési lehetőségektől elzárt, közszolgál­tatások által el nem ért vidéki területeken élnek, és sokszor egyéb tekintetben is hátrányos helyzetűek (nők, fogyatékkal élők stb.).
3. A szegény régiókban a természeti katasztrófák veszélye ötször akko­ra, mint a nemzeti átlag. (UNSI, 2008. 20.) Ez nem kínai sajátosság: a szegények mindig is a természeti katasztrófáknak jobban kitett területeken éltek, és az infrastruktúra, közszolgáltatások hiánya, a gyenge állapotú épületek stb. miatt ugyanakkora természeti csapás is jobban sújtja őket, mint a gazdagabb régiók lakóit. Ennek példáit nap mint nap látjuk, akár a 2004-es cunami, akár a 2010-es haiti földrengés kapcsán, hogy csak a legnagyobbakat említsük.
4. Az időleges szegénység gyakoribb, mint a krónikus szegénység. Az ellentétes hatások (szegénység elleni kormányprogramok, természe­ti csapások, halmozott hátrányos helyzet stb.) miatt a lakosság nagy tömegei emelkednek ki, majd csúsznak ismét vissza a szegénység­be.
5. Külön probléma a városi szegénység, amely történelmileg ugyan ala­csony szintű Kínában, ám az utóbbi évtizedek gyors iparosodása és kapitalizálódása (magáncégek, külföldi cégek) miatt egyre növekvő és – főleg – átláthatatlan. A megélhetési lehetőségek (munka) miatt a városokba áramló, családi gyökereitől elszakadó hatalmas tömeg mozgása, élet- és munkakörülményei, sőt sokszor még puszta létszáma is ellenőrizhetetlen, illetve nehezen nyomon követhető. A kormány – érzékelve a problémát – a korábban említett „három garancia" részeként bevezette a városi minimumellátás rendszerét (urban minimum living standard allowance system), de a helyzetet ezzel sem sikerült megoldani. Ehhez a belső migráció pontos gaz­dasági-szociális feltérképezésére lenne szükség.
6. Végül az alapvető élelmiszerek (főleg a búza és rizs) árának emel­kedése további táptalaj a szegénységnek, amit csak újabb célzott erőfeszítésekkel lehet enyhíteni.

4. A szociális helyzet javulásának egyéb elemei

A szociális helyzetet nemcsak a jövedelem, hanem a fogyasztás, az egészség, az oktatás szintje is befolyásolja. Ezek terén Kína szintén sokat haladt előre az elmúlt évtizedekben. Mondhatjuk: míg a fejlett világban a magas szintű jóléti rendszerek leépítése folyt, addig Kínában igen alacsony szintről a jóléti rendszerek kiépítését kezdték meg.

A kormány a termőterületek védelmével, a gabonatermelés „kötele­ző" szinten tartásával (évi 500 millió tonna), hosszú távú felvásárlási szerződések kötésével, és termelésösztönző programokkal, direkt szubvenciókkal érte el az élelmiszerellátás javulását. A prioritást a minő­ségi termékek élvezik. A növekvő világpiaci élelmiszerárakra tekintettel a gabona-önellátás politikáját hirdették meg. A gyermekek, terhes és szoptatós anyák számára külön minimális ellátást biztosítanak. Ennek köszönhetően például kevesebb, mint felére (2002: 7%) csökkent a csak a minimális élelmiszermennyiséget fogyasztó lakosság aránya, javult az energiafogyasztás szintje, és összetétele, közel harmadára (2005: 6,9%) esett az alultáplált gyermekek aránya. (Ld. részletesebben UNSI, 2008)

Ugyanakkor jelentős regionális különbségek vannak a táplálkozási szintben. A vidéki területeken a hiányt szenvedők (pl. az alultáplált gyer­mekek) aránya még mindig megengedhetetlenül magas. Gondot jelent a szűkösen rendelkezésre álló víz és termőföld, a még mindig alacsony mezőgazdasági termelékenység, az importtermékek versenye stb.

1983 óta több törvényt hoztak az oktatás, a kutatás-fejlesztés érde­kében, és a célokat az ötéves tervekbe foglalták. Ragaszkodnak az általános, ingyenes, kötelező oktatási rendszerhez, nagy erőfeszítéseket tesznek a vidéki-városi, illetve a régiók közötti különbségek felszámolá­sa, a migránsok gyermekeinek a többiekével azonos feltételű oktatása érdekében. Növelik az oktatási célú állami kiadásokat, amelyek mértéke a tervek szerint 2010-ben eléri a GDP 4%-át. (Összehasonlításul: ez az arány az EU-ban és hazánkban is meghaladja az 5%-ot.) A beiskolá­zási arány mindennek köszönhetően 1978 és 2007 között az általános iskolákban 94-ről 99,5%-ra, a középiskolákban 82-ről 99,4%-ra nőtt, az írástudatlanság csökken, a fiatalok körében az írástudók aránya napja­inkban már 99%. (UNSI, 2008. 29-30.)

Továbbá számottevően javult a nők helyzete (oktatás, foglalkoztatás, bérek, politikai részvétel stb.), visszaszorították a csecsemőhalandósá­got, a veszélyes fertőző betegségeket (AIDS, malária), az ózont károsító gázok termelését és felhasználását stb. Bár Kína a néptömegek feleme­lésének politikáját nem az ENSZ hatására, és jóval 2000 előtt kezdte el, nélküle ezeken a területeken sem teljesült volna a Millenniumi Fejlesztési Célok időarányos része. A 2015-re kitűzött célokat Kína minden bizonnyal több tekintetben túlteljesíteni fogja.

5. A munkaerőpiac fő jellemzői

Az ILO 2006-os adatai szerint Kínában a 15-64 éves több mint 800 milliós lakosság 82%-a gazdaságilag aktív, a foglalkoztatottak 47%-a a mezőgazdaságban dolgozik. A munkanélküliségi ráta 4,2% (a válság ha­tására is csak 4,3%-a nőtt), a feketegazdaság kiterjedtsége nem ismert. A foglalkoztatási ráta 1990-ben még igen magas, 76,3% volt. Ezt követően azonban az ipari-szolgáltatási gazdaság növekedése (bármilyen gyors volt is) nem tudta kellő ütemben felszívni az agráriumból felszabadult munkaerőt. Így a ráta mára 72-73%-ra csökkent. Különösen a fiatalabb (15-24 éves) korosztály foglalkoztatási aránya esett vissza (1990 és 2007 között 72,7%-ról 64,5%-ra). Ezek az arányok nemzetközi összeha­sonlításban ugyan még mindig kimagaslóak (Magyarország különösen irigyelhetné), de mögöttük sokmilliós munkanélküliség húzódik meg. A problémához hozzátartozik, hogy a születésszabályozást nehezen tudják érvényesíteni, különösen a távoli szegényebb régiókban. Ugyanakkor az oktatási rendszer kiterjedése sok fiatalnak adta meg a lehetőséget a tanuláshoz, és az utóbbi években jelentkezett a minimális szociális ellátási rendszer jótékony hatása is. A foglalkoztatási arány csökkenése tehát nem csak negatív fejleményt takar.

A kínai vállalati szféra változatos formájú egységekből áll, de túlnyo­mó többségében állami, államilag ellenőrzött, önkormányzati, szövet­kezeti, tehát valamilyen közösségi típusú egységet jelent. (Ld. Artner, 2010.) Ezek egyrészt a városi egységek (urban units, kínaiul danwei), másrészt a vidéki, falusi vállalatok (township and village enterprises). A harmadik csoportot a magánvállalatok képezik, a negyediket pedig az önfoglalkoztatók és farmerek. Ez utóbbi kategória az ILO definíciója szerinti „sebezhető foglalkoztatottakat" takarja, és ennek a csoportnak a létszáma az utóbbi évtizedekben mérséklődött. Ez elsősorban a farmerek számának csökkenéséből adódik, mert a vállalkozásoknak kedvező, azokat serkentő állami politika következtében az önfog­lalkoztatók száma jelentősen emelkedett: a kínai statisztikai hivatal 2008-as összeírása szerint mára eléri a 28,7 milliót. (NBSC, 2009.) A munka mellett is nagyon szegény, napi egy dollárnál kevesebből élők aránya az 1992-es 33,4%-ról a töredékére zuhant. E folyamatoktól nem függetlenül a munkatermelékenység gyorsan (1990 és 2006 között 3,4-szeresére) nőtt. (UNSI, 2008. 23.)

5.1 Munkakörülmények

A multik törvénysértő gyakorlatáról sok konkrét információt lehet találni az interneten, például a nemzetközi szakszervezeti mozgalom hong­kongi összekötő irodájának, az IHLO-nak a honlapján (IHLO s.a.), de ha ilyenek nem lennének, a lázadásokról, vadsztrájkokról, és azok nemegyszer rendőri erőszakkal történő megfékezéséről szóló hírekből akkor is következtethetnénk a rossz munkakörülményekre. (A munká­sok lázongásairól a kínai média is nyíltan beszámol.) Ilyen törvénysértő gyakorlat például a munkaszerződések hiánya, a túlmunka, a fizetések önkényes megállapítása, a bér visszatartása, a képzés, a munkavéde­lem, a társadalombiztosítás vagy az orvosi vizsgálat hiánya. A munkások sokszor egészségre káros körülmények között, pl. mérgező anyagokkal dolgoznak (pl. Huizhou Power Pack Batteries Ltd., ld. IHLO, 2009/a).

A rossz munkakörülményekért azonban messze nem csak a multik felelősek. Mint a témával foglalkozó parlamenti bizottsági elnök, Huang Zhendong elmondta, 2005 óta a munkahelyi megbetegedések ará­nya jelentősen nőtt, 2008-ban már 700 ezer embert érintett. Bár nagy ütemben nő az újabb típusú megbetegedések száma is, elsősorban a szénbányákban dolgozók veszélyeztetettek, hiszen leggyakrabban tüdő­betegségekről van szó. A munkahelyi betegségeket leginkább a kis- és közepes (magán)vállalatoknál regisztrálták, ami nem csoda, mert a kínai bányák többnyire ilyenek kezében vannak. (Xinhua, 2009)

A külföldi cégek vonakodnak elismerni az üzemi baleseteket és kifizetni az értük törvényesen járó kártérítést. Jól jellemzi a helyzetet az az eset, amikor egy 26 éves kínai munkás 2008 folyamán egy tajvani tulajdo­nú üzemben elveszítette fél karját, de hosszú hónapokig nem sikerült rendeznie az ügyet a tajvani menedzsmenttel. A vita vége az lett, hogy 2009 közepén a sérült munkás megtámadta a vállalat három vezetőjét, és kettőt közülük agyonszúrt. (China Daily, 2009/b)

A legtöbb törvénytelenség a vendégmunkásokkal esik meg: őket bo­csátják el leghamarabb, túlóráikat, havi bérüket legtöbbször nekik nem fizetik ki. Ez a helyzet a válság idején tovább romlott. Ezért 2009 novem­berében az Összkínai Szakszervezeti Szövetség (All China Federation of Trade Unions – ACFTU) a törvényhozókhoz fordult, hogy a szabályozás szigorításával érjék el a munkavállalókat sértő gyakorlat korlátozását. (China Daily, 2009/a) 2009. november 15. és 2010. február 5. között a kormány és a szakszervezetek speciális ellenőrzést tartottak a külföldi cégeknél a bevándorlók bérének kifizetésével kapcsolatban. Az ACFTU javasolta a büntetőtörvénykönyv olyan módosítását, amely szigorúb­ban szankcionálná a bérvisszatartást. A foglalkoztatással kapcsolatos kínai törvények ugyan már most is tiltják az ilyen eljárást, sőt a dolgozó felé kártérítési kötelezettséget („kompenzációs díjat" az elmaradt bér 20-100%-áig) írnak elő a munkáltató számára, ám semmiféle további kényszerítő erőt (sem pénzbüntetést, sem börtönt) nem tartalmaznak arra az esetre, ha ezt a munkaadók nem teljesítik. A bérkifizetés tehát a gyakorlatban kizárólag a munkaadó akaratán múlik. Ezért a munkálta­tók adott esetben még meg is fenyegetik a bérüket követelő dolgozókat (előfordult, hogy egy magánvállalat vezetője megverte és megszúrta a reklamáló nő férjét – az eset országos visszhangot kapott, ami segített felhívni a figyelmet a tarthatatlan állapotokra). (China Daily, 2009/a) A béreket – pl. Magyarországgal ellentétben – nem garantálja az állam, még akkor sem, ha a munkaadó a piaci helyzete miatt nem tud fizetni. Hiányoznak azok az eszközök (a bérek állami garanciája pl. csőd esetén, a munkáltatónak adott állami juttatások, könnyítések), amelyekkel az EU foglalkoztatáspolitikai irányelvei alapján Magyarországon is igyekeznek védeni a béreket és a munkahelyeket. Ezért került arra sor, hogy a vál­ság első löketével megugró bérelmaradásokért – jobb híján – maguk a bérkövetelés jogosságát elismerő bíróságok álltak jót.

5.2 A szakszervezetek

A hatályos törvények szerint a kínai szakszervezetek önálló jogi szemé­lyek, a vállalatokéval egyenlő jogokkal. A külföldi vállalatokra vonatkozó törvény szerint a dolgozók joga szakszervezetet alapítani, ebben a vál­lalat nem akadályozhatja meg őket. A vállalati szakszervezet-alapításhoz elég annyi, hogy a dolgozók egyszerűen bejelentik ezt a szándékukat a helyi magasabb szintű szakszervezeti egységnek. A cégeknek minden támogatást meg kell adniuk, beleértve a helyiség biztosítását is. Önálló, független szakszervezetek nincsenek, a szervezést az „állami" Összkínai Szakszervezeti Szövetség (ACFTU) végzi. A helyi ACFTU segítségével létrehozott vállalati szakszervezetekbe minden dolgozó belép, a szak­szervezeti gyűléseken többnyire szintén teljes létszámban jelennek meg.

A kínai belbiztonsági politika célja az elégedetlenség keretek között tartása, az erőszak eszkalálódásának megakadályozása (Vámos, 2009. 50-51. o.). Ennek részeként a „vadsztrájkok", a szervezetlen, és ezért sokszor a rendőrséggel való konfliktusig fajuló munkástiltakozások elke­rülése, megelőzése végett az ACFTU a multinacionális vállalatok dolgo­zóinak teljes beszervezését határozta el. (Korábban a külföldi munka­vállalók beszervezésére indított programot.) 2008-ig a Kínában működő összes külföldi vállalat 73%-ánál volt szakszervezet, a multik esetében azonban ennél sokkal rosszabb volt ez az arány. A cél érdekében az ACFTU 2008 júniusában kampányt indított a „100%-os szervezettség" és kollektív szerződés érdekében a legnagyobb (a Fortune magazin 500-as listáján szereplő) multinacionális vállalatoknál. Ekkor a Kínában bázist létesített 375 „Fortune-vállalatnak" csak felében működött szakszervezet. A „100 százalékos szervezettség" kampány 2009 végéig jól haladt előre, de nem teljesült maradéktalanul, ugyanis több multi, így pl. a Microsoft és a Wyeth is elzárkózott a kezdeményezéstől. Az ACFTU 2009 végéig 149 vállalat esetében ért el sikert, ezzel az országban headquarterrel bíró 375 multiból 313-ban (83%) jött létre szakszervezet. (IHLO, 2009/b)

A világcégek arra hivatkozva próbáltak kibújni a szakszervezetek en­gedélyezése alól, hogy náluk már működnek dolgozói körök: különböző alkalmazotti jóléti egyesületeket, klubok. A gond csak az, hogy ezek nem rendelkeznek olyan jogokkal, amelyek a dolgozói érdekek kínai törvények szerinti védelmét biztosítanák. Előfordult (mint a BMW helyi vállalata, a Brilliance Automotive Ltd. – BBA esetében), hogy a szakszervezet­alakítást igyekeztek elintézni azzal, hogy ezeket a klubokat egyszerűen átkeresztelték „szakszervezetre", érintetlenül hagyva struktúrájukat, hatókörüket. (Feng, 2009.) A külföldi cégek saját gyakorlatuk alapján abból indulnak ki, hogy a szervezettség növekedésével nő a sztrájkve­szély is. A kínai szakszervezetek (az ACFTU) azonban inkább a két fél közti kooperációra, a megelőző problémarendezésre vannak kondicio­nálva. Mint a helyi szakszervezeteket és az országos kapacitás-építést koordináló ACFTU-funkcionárius elmondta, a legnagyobb nehézséget számukra a multik kínai jogászai és HR-esei okozzák, aki „nem értik" a kínai törvényeket, és rossz tanácsokat adnak a külföldi menedzsmentnek. Ezért az ACFTU a „100%-os szervezettség" kampány félidejében elha­tározta, hogy a kínai vállalatvezetés helyett közvetlenül a multik külföldi központjával kommunikál. (Feng, 2009)

Ennek azonban a munkavállalók szempontjából megvan az a veszé­lye, hogy a munkabéke és az adókedvezmények érdekében a multik hajlandók ugyan megengedni a szakszervezetet, de az csak „papíron" létező, nem pedig valós érdekvédelmi intézmény marad („szakszervezet munkások nélkül"). Erre utal az is, hogy az ACFTU azzal nyugtatja a nyugati típusú sztrájkoktól félő multikat, hogy „a kínai szakszervezetek nem ilyenek" – mármint nem szerveznek sztrájkot. (IHLO, 2009/b)

Egy felülről lefelé épülő szerveződési folyamattal van tehát dolgunk, ami a nyugati típusú „piaci demokráciák" gyakorlatától jelentős mérték­ben különbözik (de eltér pl. az öntevékenységre, a „részvételre", az ún. „missziókra" épülő venezuelai társadalmi reformkísérlettől is), viszont hatékony, legalábbis, ami a szervezettség növelését illeti. Közvetlen, vállalati munkás-érdekvédelem nem folyik, az egyezkedések az ACFTU és a helyi kormányzatok valamint a vállalatvezetés között, a munkások feje felett zajlanak.

A „hivatalos" ACFTU és a dolgozók valóban spontán, a helyi prob­lémákra szerveződő, ma még igen ritka szakszervezetei között van is némi ellentét. A Wal-Mart az egyik mintapélda erre, ahol a dolgozók saját szakszervezetet alapítottak, mert a létező (az ACFTU által létrehozott) szakszervezettel elégedetlenek voltak. (IHLO, 2008) Az ACFTU nélkül azonban ezek a szakszervezetek nem is léteznének, sőt helyi harcaikban is nagyrészt az ACFTU erejére kénytelenek hagyatkozni. A „hivatalos" szakszervezet tehát kettős erő, gátol és segít egyszerre: nem vele szem­ben, hanem rá támaszkodva lehet megvalósítani a dolgozói érdekvédel­met. Ugyanakkor, adott esetben a városi szintű szakszervezet – ahogyan a Wal-Mart dolgozói írják az internetes blogokban – csak „asszisztál" a multinacionális vállalat vezetésének. A szakszervezeti középvezetői réteg tehát hajlamos a saját kényelmét szolgálni a dolgozók helyi problémáival való fáradtságos törődés helyett. Van rá példa, hogy szorult helyzetében a vállalati szakszervezet „átnyúl" a városi ACFTU feje felett és a pekingi ACFTU-központhoz fordul segítségért. A vállalati szakszervezetek ilyen nyílt, kritikus magatartása a középszinttel szemben azonban egyelőre ritka. (IHLO, 2008)

5.3 A foglalkoztatás törvényi szabályozása

A kínai kormány célja a teljes foglalkoztatás. Az ezt szem előtt tartó, a piaci átalakulással járó változásokat kezelő törvények már az 1990-es évek közepén megszülettek, különös tekintettel a még mai is kb. 130-150 millió vidéki (belföldi) migráns munkásra, ám e törvények lassan elég­telenné váltak. Így 2004-től a foglalkoztatás egy sor vonatkozásának újraszabályozására, a vállalatok működésének szigorítására volt szükség a munkavállalók érdekében.

A kínai társadalomban, és így a jogalkotásban is rendkívüli szerepe van az egyén lojalitásának a társadalmilag elfogadott, ősi erkölcsi nor­mák iránt. A „modern" polgári jog csak a kínai nyitást, a külföldi vállalatok beáramlását követően, az új helyzet igényeihez alkalmazkodva alakult ki. Ezt szolgálta az 1995-ben bevezetett Munka Törvénykönyve is, amely (a 2007-es munkaszerződésről szóló törvénnyel együtt) még a magyarnál is szélesebb körben szabályozza a foglalkoztatás viszonyrendszerét. (LL, 1998) Itt egy momentum különös figyelmet érdemel, tekintettel a posztkapitalista („átmeneti" vagy „államszocialista") kelet-európai és szovjet tapasztalatokra, ahol az állami és pártbürokrácia elkülönülése és önérdekű hatalma miatt a kitűzött szocialista elvektől eltérő, és végső soron az új társadalmi kísérletet romboló hatalmi struktúrák és mecha­nizmusok alakultak ki. Ez a momentum az, hogy az 1995-ös kínai Munka Törvénykönyve a munkáltatók és munkavállalók jogai és kötelességei mellett kitér az állami apparátus mulasztásai esetén alkalmazandó szankciókra, tehát e fent említett túlhatalomnak is igyekszik gátat vetni. Ezt a törekvést az állami kompenzációról szóló törvény (LSC, 1995) még tisztább formában jeleníti meg (ld. később).

A 2008-ban életbe lépő Törvény a Foglalkoztatás Elősegítéséről (EPL, 2007) első paragrafusa kimondja, hogy a foglalkoztatás elősegí­tése mellett a társadalmi harmónia és stabilitás előmozdítását szolgálja (promoting social harmony and stability). Rögzíti a központi és a helyi kormányzat kötelességeit a munkahelyteremtéssel (pl. vállalatok, gazda­sági egységek létrehozása, vállalkozások, önfoglalkoztatás támogatása), a munkavállalók informálásával, a munkakereséssel, a tisztességes és diszkriminációmentes munkavégzés körülményeinek megteremtésével és ellenőrzésével, a munkaerő-piaci szervezet fenntartásával és műkö­désével, a képzéssel és szakképzéssel kapcsolatban. Ez utóbbi esetben a vállalatok kötelességeiről is szól. Ez a törvény is kitér a munkavállalók érdekeit sértő, jogellenes állami (intézményi vagy alkalmazotti) gyakorlat tiltására, az adható szankciókra, amelyek az 50 ezer renminbit is elér­hetik. (EPL, 2007)

A Munka Törvénykönyvét kiegészítő, 2008-ban hatályba lépő Törvény a Munkaszerződésről (LCL, 2007) a korábbiaknál nagyobb védelmet nyújt a munkavállalóknak a munkáltatókkal szemben. Az új törvényt az indokolta, hogy a piaci viszonyok terjedésével eszkalálódtak a foglalkoz­tatási visszaélések, és a nyomukban feltörő tiltakozó akciók (tüntetések, vadsztrájkok, gyárfoglalások) is.

A munkaügyi szabályokban is tetten érhető tehát az az inverzitás, amit a szociális helyzetről szóló fejezetben a jóléti rendszerekről mondtunk: míg a fejlett világban, így különösen Európában a munkavállalói jogok leépítése folyik, addig Kínában éppen fordítva, most építik ki a munka­vállalók védelmét, és így a két rendszer (a kínai és az európai) immár nem egy esetben „találkozik". Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a kínai munkajogi szabályozás több, a munkavállalóra nézve sérelmes gyakorlat (pl. a munkavállaló iratainak visszatartása, testi fenyítése, a többszörös próbaidő kivetése stb.) tiltását nevesíti, ami tükrözi, hogy még napjaink­ban is érik, érhetik ilyen atrocitások a kínai dolgozókat.

Kínában nincs külön munkaügyi felügyeleti rendszer, a törvényesség felett a helyi, területi önkormányzatok munkaügyi osztályai őrködnek. őhozzájuk kell benyújtani a munkaszerződéseket és azok megszűnését is „törvényesítés" végett. (ILO, 2008)

A minimálbérről szóló törvényt szintén a 90-es évek első felében alkották meg és egy évtizeddel később, 2004 januárjától módosították. Eszerint többek között (ld. bővebben Lehman, 1993; Huawei et al. 2004/a és 2004/b) a helyi kormányok joga a terület és az ágazat sajá­tosságainak figyelembevételével alakítani a kötelező minimálbért, de a regionális iparkamarával, a helyi pénzügyi kormányzattal, a civil szférá­val, a szakszervezettel és a statisztikai intézménnyel való konzultáció alapján. A legkisebb kötelező bért havi és munkaórai szinten is meg kell határozni, ami megszünteti azt a kiskaput, hogy a részmunkaidősöket az arányos minimálbérnél alacsonyabb szinten foglalkoztathassák. Továbbá: a „normál" munkába beletartozik a törvényesen járó (éves, házasságkötési, anyasági stb.) szabadság ideje is. A minimálbér tehát ekkor is jár. A korábbi törvény ezt explicite nem tartalmazta. A 2004-es minimálbér-törvény egyben a kínai kormányzat azon törekvésének ré­sze, hogy általánossá tegye a társadalombiztosítási rendszert (nyugdíj, lakhatás, egészségügyi és munkanélküliségi ellátás). 2010 februárjában a legmagasabb minimálbért Shenzhenben fizették, havi 1000 renminbit (kb. 32-33 ezer forint).

A Munka Törvénykönyvével egyidejűleg (1995-ben) léptették életbe az állami kompenzációval foglalkozó törvényt a bürokrácia jogsértéseivel kapcsolatban, amelynek alapján a jogsértő hivatalokat, vagy azok dolgo­zóit adminisztratív, büntetőjogi, anyagi teherrel sújthatják. (LSC, 1995.) Az LSC 2009 decemberében elfogadott módosítása a korábbiaknál nagyobb kártérítésre jogosítja az állampolgárokat, ha az állam megsérti jogaikat. A korábbi gyakorlat szerint is volt lehetőségük az állampolgároknak kártérítési beadvánnyal élni a jogsérelmet elkövető állami szerv ellen, de ehhez nem egy esetben előbb az érintett szerv írásbeli engedélye kellett. Most eltörölték ezt az előzetes engedélyeztetési kényszert, tehát közvetlenül lehet a kártérítésért a bírósághoz folyamodni. Beszédes az is, hogy beiktatták a jogsérelmek közé a pszichológiai bántalmazást. A törvény azonban nem ad fogódzót ahhoz, hogyan kell értékelni az ilyen mentális sérelmeket és károkat. (Xinhua, 2010)

5.4 Munkaügyi konfliktusok

Kína az olcsó munkaerőre építve érte el eddigi sikereit, és tudta biztosí­tani a termelés növekedését, ezáltal a munkaerő folyamatos felszívását. A törvények és szabályok ezt a versenyképességi előnyt voltak hivatottak biztosítani, és egyben az alacsony hozzáadott értékű (alacsony termelé­kenységű, nagy élőmunka-igényű) ágazatokat és technológiákat futtatták fel, illetve tartották életben. Ez a fejlődési pálya egyszerre szolgálta az értéktöbblet-termelést és a foglalkoztatást, ezáltal egyszerre szorította le a béreket, és ugyanakkor biztosított egy alacsony, de lassan növekvő jövedelmet a munkásoknak (a szegénység elsősorban a munka nélkül maradt vidéki parasztság körében súlyos). Ez a struktúra azonban nagyon gyenge minőségű munkakínálatot teremtett, illetve tartott fenn.

Az extenzív fejlődés tarthatatlanságát az ország vezetése a 90-es évek végén ismerte fel. Nemcsak a világpiaci versenyképességről van szó, hanem arról is, hogy ennek romlása a további növekedés gátjává, így az életszínvonal emelésének, sőt a foglalkoztatásnak, a szociális-politikai biztonságnak is akadályává válik. A 90-es évek folyamán ugyanis évről-évre gyors ütemben nőtt a zavargások száma, és 1993-2005 között megtízszereződött, elérve a 87 ezret. (Lee, 2007.) A további évekről csak annyit tudni, hogy ezt követően csökkenés következett (Inotai – Juhász – Tálas, 2008. 43.).

A munkaügyi törvények változása egy felvilágosultabb, hosszabb távú szemléletet tükrözött: az ipar átstrukturálásával (technológiai színvona­lának emelésével – emlékezzünk Akamatsura!), a társadalmi kohézió növelésével hosszabb távú, stabil foglalkoztatási viszonyok lehetősége és szükségessége járt. Ekkor születtek meg, vagy módosultak a fent ismertetett törvények. A gazdasági változások okozta társadalmi vál­tozásokra történő ilyen reagálás szervesen illik a kínai történelmi-kul­turális gyökerekkel bíró és az egész modern kínai fejlődést is átszövő pragmatista, egyben harmóniát kereső megoldások közé. Amíg tehát az európai, benne a magyar munkajog a foglalkoztatási viszonyok „rugal­masabbá" tétele (magyarán a dolgozók fokozott kiszolgáltatottsága) és vele párhuzamosan a jogsérelmek orvoslásának lehetőségei felé haladt – ami azonban távolról sem jelentette a jogbiztonságot a foglalkoztatás terén -, addig a kínai jog éppen az ellenkező utat járta be: szigorította a foglalkoztatás addig laza, kevéssé ellenőrzött feltételeit.

Mint arról szóltunk, Kínában a szervezett munkásvédelem még gyenge lábakon áll, a hivatalos szakszervezet jórészt formális. A kínai vezetés a szakszervezetesítés támogatása mellett ezért az individuális jogi védelem intézményrendszerét is megerősítette. Ennek egyébként törté­nelmi-kulturális okai vannak: a személyes felkeresés, beadványkészítés hagyományai a császári korig nyúlnak vissza (ld. bővebben Vámos, 2009. 46-48.). A munkaügyi konfliktusok, perek 1987 és 2005 között évi átlagban 27%-kal nőttek (van Heerden, 2009), de a jogi vitarendezés 2008-tól még nagyobb jelentőségre tett szert, egyfelől a válság miatt, másfelől az új törvényeknek köszönhetően. Ekkor az LCL mellett egy másik törvényben kibővítették azt az időintervallumot, amelyen belül a munkavállalók bírósághoz fordulhatnak a jogsértést követően.

6. A 2008-as válság hatása

A kínai munkapiacot 2008-ban három jelentős hatás is érte. Az egyik a világgazdasági válság, amely összekapcsolódott a másik eseménnyel, az olimpiai játékok befejeződésével, a harmadik pedig az új törvények (LCL, törvény a munkaügyi bírói eljárásokról) életbelépésével kapcsolatos.

A 2003-2007-ben létrejött 51 millió munkahelyből a válság 20 milliót „visszavett". A munkaügyi miniszter már 2008. márciusában „nagyon súlyos" helyzetet jósolt 2008-ra. Ezt orvosolandó, a korábban „EU-konformként" említett foglalkoztatáspolitikai intézkedésekre (munkahely­teremtés, aktív munkaerő-piaci politika stb.) a központi költségvetésből 66,6 milliárd jüant (9,3 milliárd dollárt) különítettek el az elkövetkező 5 évre. (Xinhua, 2008/a) Ezzel 24 millió új munkahelyet szándékoznak teremteni. Itt említjük meg, hogy a foglalkoztatást, és a hosszabb távú kínai fejlődést befolyásolja a kínai környezeti ipar lendületes – állami – fejlesztése is. A kormány ötéves terveiben rendszeresen jelentős környe­zetvédelmi célkitűzések vannak, 2009-ben az ázsiai ország túlszárnyalta az USA-t a környezetkímélő energetikai beruházások terén, és lehagyta a G20-akat is a zöld projektekre fordított összegekben. (2009-ben Kína 34,6 milliárd dollárt, az USA 18,6 milliárd dollárt ruházott ilyen technoló­giákba, a világ összes kiadása pedig 162 milliárd dollárt tett ki.) Ennek az ágazatnak a fellendülése jelentős számú munkahelyet teremtett és teremthet a jövőben is. (Randstad, 2010)

A 2008-as válság hatását felerősítette, hogy éppen beköszöntével egy időben csengett le a foglalkoztatási szempontból pozitív hatású 2008-as nyári olimpia. Így a játékok befejeződésével együtt járó elbocsátások­hoz a válság okán szaporodó gyárbezárások társultak. Az ideiglenes szerződéssel foglalkoztatottak száma 7 millióról 27 millióra nőtt, mert a vállalatok ezzel, illetve a kiszervezésekkel igyekeztek megspórolni a társadalombiztosítási bérterheket. Megnőtt a színlelt szerződések száma is, és a vállalatok egy jó része alacsonyabb bérű tartományokba költözött át. A nem elég szervezett ACFTU nem tudta ellátni a munkaadók és mun­kavállalók közti közvetítő szerepet. Erősödtek a zavargások, sztrájkok és velük a rendőri fellépés is.

E „kettős válságra" (világgazdasági válság, olimpia vége) a helyi hatóságok eleinte – a könnyebb ellenállás irányába lépve, és mert „óva­kodnak az erőszakos akcióktól" (Vámos, 2009. 51.) – úgy reagáltak, hogy szemet hunytak a munkatörvénykönyv előírásainak megsértése felett, ugyanakkor csökkentették a vállalatok társadalombiztosítási terheit, csak hogy az elbocsátásokat fékezzék. Ezek az intézkedések – rövidtávon – még mindig kisebb társadalmi feszültséget okoztak, mint az ezek nélkül valószínűsíthetően felszökő munkanélküliség.

A központi és helyi kormányok, illetve a „hivatalos" szakszervezet, az ACFTU, a károsult munkavállalókat perre bíztató kampányai nyomán 2008-ban megszaporodtak a munkaügyi perek, az ítélkezések elhú­zódtak. (Vámos, 2009. 47.) 2009 elejétől november végéig 80 ezerre nőtt a munkajogi konfliktusokban érintett foglalkoztatottak száma. (2008 egészében 49 ezer, 2007-ben pedig 26 ezer a megfelelő adat.) Ez kb. 70 ezer peres eljárást jelentett, sok esetben egyszerre több munkaadó érintettségével. A pekingi perek száma is megduplázódott. A vita tár­gyát leggyakrabban a túlóra-prémium kifizetése képezte. A bíróságok túlterheltté váltak, nem bírják a dömpinget. Egy-egy per 10-12 hónapig is eltarthat.

A perek számának növekedését segítette, hogy 2008 májusában életbe lépett a Munkaügyi Perek Mediációjáról és a Bírósági Eljárásról szóló törvény (Law on Mediation and Arbitration of Labor Disputes), ami ingyenessé tette a dolgozók számára ezeket az eljárásokat. (Korábban 300 jüant kellett fizetni.) Ez a törvény azonban „kétarcú". Egyfelől meg­könnyíti a munkavállalók számára a jogvédelemhez jutást, másfelől az a célja, hogy amit lehet, peren kívüli eljárással (közvetítéssel, mediációval) oldjanak meg a felek. A szakszervezeti vezetők elmondása szerint azonban az ilyen tárgyalások nem sikeresek, ugyanis a munkaadók a megoldáskeresés helyett nemegyszer arra használják a mediációt, hogy kifárasszák a munkavállalót, akinek így elmegy a kedve a további vitáktól. (Wang, 2009)

A kaotikus helyzet miatt, és az állami bérgarancia hiányában a helyi munkaügyi bíróságok nemegyszer anyagi áldozatok árán igyekeztek jótállni az elbocsátottakért. Előfordult, hogy kifizették a távozó vállalat által hátrahagyott béreket. Ez történt például akkor, amikor a Kajmán-szigeteken és Hongkongban bejegyzett játékgyártó multi, a Smart Union Group Limited minden előzetes bejelentés nélkül zárt be két gyárat, és a dolgozók 3 havi bérének kifizetése nélkül távozott. (van Heerden, 2009)

A munkások az állam beavatkozását várják. Például 2008 őszén egy hongkongi elektronikai cég 1000 munkása tüntetett Shenzenben azért, hogy a kormány lépjen fel elmaradt bérük kifizetése érdekében. (Xinhua, 2008/b.) A válság kibontakozásával tehát sem az elbocsátásoknak, visszaéléseknek, sem a nyomukban fellépő spontán tiltakozásoknak nem lehetett gátat vetni.

Mindeközben folytatódott az ACFTU „100 százalékos szervezettség" és kollektív szerződés kötési akciója. 2008 októberéig 1 millió 91 ezerre nőtt a kollektív szerződések száma az országban, ami 1 millió 834 ezer üzemet és 140 millió dolgozót érintett. Az ACFTU szervezeteibe vont tagok száma 209 millióra emelkedett. Különösen a migráns munkások körében nőtt a szervezettség aránya, e körből az utóbbi 5 évben 66 millió új szakszervezeti tag került ki. (van Heerden, 2009) A szervezést 2010 folyamán is folytatják. Ugyanakkor a válság hatására kényszerhelyzetbe kerülő vállalatok rugalmasabb foglalkoztatási viszonyokat igényelnek (elbocsátások, munkaszervezeti változások), aminek azonban a kínai munkatörvénykönyv, illetve ennek szigorúbb alkalmazása határokat szab. Ez utóbbi határok még inkább érezhetőek lesznek, ha a kormány gazdaságélénkítő intézkedései nyomán a növekedés gyorsulni fog. Mind­ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvényeknek ezután könnyebben érvényt lehetne szerezni, különösen az olyan kérdésekben, mint az írott munkaszerződés, a társadalombiztosítási befizetések, a minimálbér, a túlórapénzek, a feketefoglalkoztatás stb.

Kína történelmi kultúrájára, a mindenkori uralkodó osztály politikájára a társadalmi harmónia keresése, az általa irányított pragmatizmus jel­lemző. Ez azzal jár, hogy mindig annak a félnek a javára avatkozik be az állam (a helyi kormányzatok), amelyik kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. A válság idején az elbocsátásokkal szemben védi a munkáso­kat, a fellendülés idején szemet huny a szabályok megszegése felett, mindaddig, míg ezek odáig nem fajulnak, hogy heves tiltakozó akciókra kerül sor. Van Heerden (2009) szerint, ha ez bekövetkezik, a helyi kor­mányzatok a társadalmi harmónia érdekében a dolgozók védelmében fognak beavatkozni.

7. Összegzés

A kínai gazdaság és társadalom ugyan a magyartól sok tekintetben nagyon eltérő körülmények között fejlődik, de a 80-as évektől kezdve hasonló, a piaci viszonyoknak mind nagyobb teret engedő pályán halad. A különbség a globalizáció játékszabályainak való kitettségben, az ezzel kapcsolatos politikában rejlik. A kínai vezetés inkább felhasználni igyek­szik a magántulajdonosi, piaci ösztönzőket a termelés anyagi bázisának kiterjesztésére és minőségi fejlesztésére, mint teljes egészében ezeknek az ösztönzőknek adni át a gazdasági-társadalmi fejlődés irányítását. Ahogy Arrighi is hangsúlyozza: az európainál is régebbi keletű kínai ka­pitalizmus sajátossága, hogy az erős központi állam és erkölcs hatására „a tőkések megmaradtak alárendelt társadalmi csoportnak, amely nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy az általános érdeket alávesse saját osztályérdekeinek" („capitalists remained a subordinate social group with no capacity to subject the general interest to their own class interest"). (Arrighi, 2007. 333.)

Kína hatalmas méretű szegénységgel küzd, e téren azonban – alap­vetően nem-piaci mechanizmusok révén – az utóbbi évtizedekben világ­viszonylatban is számottevő eredményeket ért el. A magyar szegénység ezzel szemben nemhogy csökkent volna, de egyre tágul és mélyül. A két ország munkajoga nem áll távol egymástól, a magyar és a kínai munka törvénykönyvében a munkavállalókat hasonló jogok védik. A kínai jogrendben a személyes bírósági eljárások révén a jogorvoslat még az államapparátussal szemben is fennáll, sőt erre a dolgozókat – már csak a kollektív érdekvédelem hagyományainak hiánya miatt is – ösztönzik. Ennek ellenére a valós foglalkoztatási viszonyokban, különösen az ex­portra termelő, külföldi vállalatok esetében a kínai helyzet sok esetben rosszabb, mint hazánkban.

A kínai társadalmi valóság alapproblémája, hogy a termelés még min­dig nem képes jó életszínvonalat biztosító munkalehetőségeket kínálni a jelentős mértékben képzetlen és számban növekvő munkaerőnek. A hatalmas ország tehát még jelenlegi, az állami szerepvállalásra és a kapitalista növekedési hajlandóságra épülő óriási termelési kapaci­tásaival sem tudta bevonni a modern gazdaságba a teljes lakosságot. A paradoxon az, hogy ezt a célt kapitalista alapokon nem is érheti el. A tőkés termelés logikája ugyanis a vállalati költséggazdálkodásra, nem pedig a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodásra épül. Ennek lényege, hogy a termelékenységnövekedés és munkaszervezés jóvol­tából a termelésben felszabaduló munkaidőt költségtakarékossági okok miatt a profitban érdekelt tőketulajdonosok nem egyenletesen osztják szét a munkavállalók között, hanem azt „kidobva" a társadalom holt vi­zébe, felhalmozzák a munkanélküliek oldalán (elbocsátják a „felesleges" munkaórákat képviselő munkaerőt). Ebből az következik, hogy Kínának szükségszerűen kell ötvöznie a virulens, de önző magáncélú termelés ösztönző erejét a társadalom iránt felelősségteljes, de lomhább és bü­rokratikusabb, ráadásul korrupcióra hajlamos állami irányítással.

Bár a kínai „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) eddigi sikerei arra mutatnak, hogy e vállalkozás nem teljesen reménytelen, a fent említett kettősség veszélyeket is rejt. Ha a piaci logika válik uralkodóvá, a tár­sadalom hatalmas rétegeinek leszakadása beláthatatlan állapotokat teremthet. Ha az állami kontroll, akkor elvész a társadalmi haladás, a hierarchikus és elnyomó rendszerekből a szabad egyének önkéntes egyesüléséig tartó fejlődés perspektívája. E dilemmában vergődik az emberi jogok körüli vita is, amely más dimenzióba kerül, ha a fejlett nyu­gatról, és megint másba, ha a feltörekvő, a modernizáció és felzárkózás keserves útját járó fejlődő országok felől nézzük. (Ld. Horváth, 2009) A megoldást csak a magáncélú ösztönzöttségnek a közösségi ösztönzöttséggel való felváltása jelentheti, amire Kínában a sajátos államiság kínált eddig egy hibrid megoldást.

A kínai vezetés „harmóniára" törekvése azt a szükségszerűséget jele­níti meg, hogy nem kapitalista vezérelt társadalomban a lehető legkisebb kárral oldják meg a kapitalista fejlődésre kirótt történelmi feladatot: a termelőerők tömegméretű fejlesztését. A munkaerőpiacot, foglalkozta­tást és szociális helyzetet érintő lépések ennek a feladatnak igyekeznek megfelelni, és a jelek szerint eddig nemzetközi összehasonlításban igen jó eredménnyel.

Ha Adam Smith ma Pekingben járna, nem lenne csalódott…

 

Hivatkozások

Arrighi, Giovanni (2007): Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, Verso, 2007.

Artner Annamária (2010): Állami vagy piaci? Az állam és a kis- és középválla­latok szerepe Kínában. Fejlesztés és Finanszírozás VIII. évfolyam, 2010/3, (megjelenés alatt).

Chan, John (2010): Internet discussion in china on the exploitation of workers. 9 June. World Socialist Web Site, http://www.wsws.org/articles/2010/jun2010/chin-j09.shtml

China Daily (2009/a): Changes in laws will help protect wages: Trade unions. 2009. November 20. http://www.chinadaily.com.cn/m/hangzhou/e/2009-11/20/content_9012244.htm

China Daily (2009/b): Injured worker kills 2 managers after dispute. 2009.06.17. http://www.chinadaily.com.cn/hkedition/2009-06/17/content_8291037.htm

Chinese Government (2004): China's Social Security and Its Policy (September) http://www.gov.cn/english/official/2005-07/28/content_18024.htm

CIA: The World Factbook. https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ch.html    (letöltés: 2010. augusztus).

EPL (2007): Employment Promotion Law of the People's Republic of China. Order of the President [2007] No. 70. August 30, 2007. http://www.baliprocess.net/files/ China/China_employment%20promotion%20law_2008-eng.pdf

Feng, Jianhua (2009): Unions Target Foreign Firms. Beijng Review, January 11, 2009. http://www.bjreview.com.cn/nation/txt/2009-01/11/content_174156.htm

Horváth I. Mihály (2009): Az emberi jogok helyzete a Kínai Népköztársaságban. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301­52-9 (184-205.)

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen – Hastings, Paul (2004/a): Legal Briefing. Business Services Industry, July. http://findarticles.com/p/articles/mi_qa5478/is_200406/ai_n21354245/

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen (2004/b): China's Wage and Hour Laws: New Rules Governing Minimum Wages. Paul Hastings LLP. May. https://www.paulhastings.com/assets/publications/81.pdf?wt.mc_ID=81.pdf

IHLO (2008): ACFTU and Trade Unions. Recent AcFTU Activity: Collective Contracts and Campaigns (August). http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/180808b.html

IHLO (2009/a) The three-day strike at Huizhou Power Pack Batteries Ltd. (08-10 Dec.) http://www.ihlo.org/LRC/WC/121209.html

IHLO (2009/b): ACFTU and Trade Unions. 100 percent unionization by Decem­ber 2009 – ACFTU to go direct to MNC headquarters. Hong Kong Liaison Office of the international trade union movement. http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/0010309.html

IHLO (s.a.): Worker and Trade Union Rights in China. Working Conditions. http://www.ihlo.org/LRC/WC/index.html

ILO (2008): Working Conditions Laws 2006-2007. A global review. ILO, Geneva. http://www.ilo.org/public/english/protection/condtrav/pdf/work_laws.pdf

Inotai András – Juhász Ottó – Tálas Barna (2008): Kína-stratégia: folyama­tosság és változás. Az MTA – MEH Kína-projekt 2007/2008-as ütemében készült tanulmányok összefoglalója. MTA VKI, Budapest. http://www.mta.hu/fileadmin/2008/11/02-kina.pdf

Kaufman, Joan – Kleinman, Arthur – Saich, Tony (eds.) (2006): AIDS and Social Policy in China. Published by the Harvard University Asia Center, Cambridge, Massachusetts, 2006. http://www.fas.harvard.edu/~asiactr/publications/pdfs/AIDS%20Volume%20complete.pdf

LCL (2007): Labor Contract Law of the People's Republic of China. Order the President of the People's Republic of China, No. 65. June 29, 2007. http://www.fdi.gov.cn/pub/FDI_EN/Laws/law_en_info.jsp?docid=82499

Lee, John (2007): China's syndrome of lawless growth (kivonat a Will China Fail? c. könyvből). The Australian, October 20, 2007. http://www.theaustralian.com.au/news/chinas-syndrome-of-lawless-growth/story-e6frg6t6-1111114682705

Lehman (1993): Regulations concerning minimum wages in enterprises – 1993. (Minimum wage regulation) Lehman, Lee and Xu. A PRC Law Firm. http://www.lehmanlaw.com/resource-centre/laws-and-regulations/labor/regulations-concerning-minimum-wages-in-enterprises-1993.html

LL (1998): Labour Law of the People's Republic of China. Ministry of Commerce, the People's Republic of China. November 26, 1998. http://english.mofcom.gov.cn/aarticle/lawsdata/chineselaw/200411/20041100311016.html

LSC (1995): Law of the People's Republic of China on State Compensation. http://www.cecc.gov/pages/newLaws/stateCompensationENG.php

NBSC (2009): Communiqué on Major Data of the Second National Economic Census (No.1) National Bureau of Statistics of China. Office of the Leading Group of the State Council for the Second National Economic Census. National Bureau of Statistics of China, December 25, 2009. http://www.stats.gov.cn/english/newsandcomingevents/t20091225_402610168.htm

Randstad (2010): China generating thousands of green energy jobs. March 25. http://www.randstad.com/the-world-of-work/china-generating-thousands-of-green-energy-jobs?c=9633

Székely-Doby András (2009): Urbanizáció és vidékpolitika Kínában. In: Inotai And­rás – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -1. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet -Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (113-132.)

UNDG (2007): Resident Coordinator Annual Report China. http://www.undp.org.cn/keydoc/RCAR_2007_CPR_NAR.pdf

UNSI (2008): China's Progress Towards the Millennium Development Goals. 2008 Report. Published Jointly by Ministry of Foreign Affairs of the People's Republic of China. United Nations System in China, 2008. http://www.un.org.cn/public/resource/b0bb7b863d301be218a33ac8094b772a.pdf

Vámos Péter: A társadalmi, etnikai, vallási feszültségek és a korrupció kezelé­se Kínában. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína – I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (32-84.)

van Heerden, Auret (2009): Impact of the Economic Crisis on China's Labor Contract Law. Global Action, March 9, 2009. http://flaglobalaction.blogspot.com/2009/03/impact-of-economic-crisis-on-chinas-new.html

Vandenberg, Paul (2008): Is Asia adopting flexicurity? A survey of employment policies in six countries. Economic and Labour Market Papers 2008/4. Economic and Labour Market Analysis Department, ILO, Geneva. http://www.ilo.org/empelm/what/pubs/lang–en/docName–WCMS_113927/index.htm  

Wang, Wen (2009): Labor disputes skyrocket in Beijing. China Daily. December 10, 2009. http://www.chinadaily.com.cn/metro/2009-12/10/content_9154121.htm

WB (2009): From poor areas to poor people: China's evolving poverty reduction agenda. An assessment of poverty and inequality in China. March, 2009. Poverty Reduction and Economic Management Department East Asia and Pacific Region. The World Bank. http://siteresources.worldbank.org/CHINAEXTN/Resources/318949-1239096143906/China_PA_Report_March_2009_eng.pdf

Xinhua (2008/a): Minister: China's employment situation „very severe" this year. March 9. http://news.xinhuanet.com/english/2008-03/09/content_7749607.htm

Xinhua (2008/b): South China authorities to build fund to help lay-offs. October 20. http://www.encyclopedia.com/doc/1P2-19357140.html

Xinhua (2009): More Chinese workers suffer occupational diseases. 2009. 11.  5. http://www.jschina.com.cn/gb/jschina/english/newscenter/js/userobject1ai2222594.shtml

Xinhua (2010): Amended state liability compensation law adopted. April 30. Chi­na. org. cn. http://www.china.org.cn/china/2010-04/30/content_19940077.htm

Milyen problémákat szül a görög válságban az, hogy az Euró bevezetésekor a német gazdaság mérték- és csereviszonyait vették alapul? Határozatlan idejű recessziójával egyáltalán képes lehet-e egy fejletlenebb gazdaság a fejlettebbekkel konkurálva a felvett hitelek visszafizetésére, amikor a gazdaságpolitikáját korlátozó maastrichti kritériumrendszer szorításában lehetetlen keynesianus, anticiklikus, fejlesztő politika alkalmazása?

„Nem akarunk meghalni Danzigért" – mondták a franciák hetven évvel ezelőtt. „Nem akarunk fizetni a görögökért" – mondják ma a németek. S bár azóta Európában a fegyverek helyett már a pénz diktál, ereje nem kevésbé halálos – és nem is kevésbé önpusztító.

Görögország ellen hatalmas „geo-ökonómiai" erők intéztek rohamot: a minden ellenőrzést levetett finánctőke, a Pénz születő Birodalma. A táma­dás jelentősége messze meghaladja ennek a kis országnak a méreteit. Ez csak az első csata azoknak az ütközeteknek a sorában, amelyek meg fogják határozni az európai államok és országok, az egyesült, független, szociális Európa jövőjét – demokráciánk és civilizációnk jövőjét.

Ki fogja megfizetni a világgazdaság felhalmozódott adósságát, be­leértve a nagy bankok 2008-ban történt megmentésére kipengetett összeget? – erre a kérdésre keresik a választ Görögországban. A fejlett országok lakossága? Akár a három évszázad harcaiban kivívott szociális és demokratikus jogoknak, vagy másképp fogalmazva, az európai civi­lizációnak az eltörlése árán is? Vagy a többi ország? Rámegy az egész környezetünk? A bankok nyernek, vagy az államok?

Vajon képes lesz-e Európa egy ésszerű protekcionizmus és egy nö­vekedési politika keretei között ismét irányítása alá vonni az elszabadult finánctőke szörnyetegét, újraszabályozni a tőkeáramlásokat, részt venni egy többpólusú világ felépítésében és példát mutatni a globális rendnek? Vagy elvérzik könyörtelen belső konfliktusaiban, és konszolidálja Amerika megingott domináns szerepet? Esetleg idővel más, akár totalitárius hatalmakat is erősíthet globális vagy regionális szinten?

A görög válság

A bankokat kolosszális összegekkel megmentő európai kormányok és az Európai Unió Görögország számára – az 1941-1944 közötti német megszállást leszámítva – a legsúlyosabb visszaesést eredményező intézkedéseket írnak elő. Az ebből következő recesszió határozatlan időre megfosztja az országot a növekedés bármilyen reményétől, és lehetetlenné teheti az államadósság visszafizetését. A 2008-ban indult világválság legújabb fázisában Görögország játszhatja el a Lehman Brothers szerepét.

Eljutottunk arra a pontra, hogy az európai központi bank 1%-os kamattal ad hitelt a bankoknak csak azért, hogy amazok 6-7%-os kamatot kérhessenek a görög államtól. Közben az európai államok nem hajlandók meghozni olyan, a görög állam által fizetett kamat normalizá­lását elősegítő intézkedéseket, mint például eurókötvények kibocsátása.

Németország Európa ellen

Húsz évvel ezelőtt a frissen újraegyesült, „teljes stratégiai nagykorúságát" elérő Németország első dolga az volt, hogy partnereinél kierőszakolta a Jugoszláviából kivált tagköztársaságok elismerését és „kivégezte" a többnemzetiségű szövetségi délszláv államot. Ebből következett előbb a Balkánt végigpusztító, ám a problémák egyikét sem megoldó háborúk sora, majd az EU közös kül- és védelmi politikájának elvetélése, végül az USA ünnepélyes visszatérése a délkelet európai térség abszolút urának a szerepébe.

Ám mindez apró csínytevésnek tűnik ahhoz képest, ami ezután jöhet. Berlin rövidlátásból és a maastrichti szabályrendszer dogmatikus, végle­tesen önző védelméből következően hajlandónak mutatkozik feláldozni, gazdasági és szociális katasztrófába dönteni egy vagy több, akár még az EU „kemény magjához", az eurózónához tartozó partnerét is.

A „görög" válság, a „spanyol", a „portugál" vagy bármelyik ezután következő válság tétje ma nem csupán a közös európai politika vagy a Balkán sorsa. Maga az egyesült Európa gondolata múlhat ki a közös fizetőeszközzel együtt, ahogy erre már rámutattak tisztán látó politikusok és gazdasági elemzők mind Európában, mind a világ más tájain. Míg 1990-91-ben a német politika segített meghatározni az Egyesült Államok délkelet európai szerepét, ma megint csak a német politika állíthatja helyre Amerika megrendült hegemóniáját Európa, sőt, a világ ügyeiben. Ezzel párhuzamosan pedig megfosztja Európát attól a lehetőségtől, hogy ideológiájára és civilizációjára támaszkodva úttörő szerepet játsszon a világrend égetően sürgős átalakításában.

Nem precedens nélküli a német történelemben az ily hatalmas léptékű hiba. Berlin ma ugyanúgy túlbecsüli gazdasági erejét, mint ahogy túlbe­csülte katonai erejét az 1910-es és 1930-as években, amikor jelentős mértékben hozzájárult Európa – és maga Németország – lerombolásá­hoz mindkét világháborúban.

A közös deviza és az EU működési módja legfőként Németországnak kedvez, ám az ennek ellenére sem hajlandó „megnyitni pénztárcáját" nehéz helyzetbe került partnereinek. Nem védi meg kifelé Európát sem az angol-amerikai irányítás alatt álló nemzetközi bankok, sem pedig az eufemisztikusan „a piacként" emlegetett finánctőke támadásaival szemben. De belső védelmet sem ad Európának. Nemcsak, hogy nem segíti meg egyik úgynevezett partnerét, hanem még azt is elnézi, hogy a német média a legnagyobb nehézségek közepette szadista és rasszista kampánnyal sértegeti Görögországot.

Németország és Maastricht

A németek joggal állítják, hogy az EU-tagok között bármely szolidaritást és kölcsönös segítségnyújtást tiltó, örök időkre kőbe vésett, sehol máshol nem létező monetáris politikát előíró maastrichti szabályokat védik. Ezek a szabályok egybeesnek Németország érdekeivel – pontosabban azok­nak a berlini vezető körök általi értelmezésével -, de leginkább a bankok és általában a finánctőke birtokosainak az érdekeivel. Az ő profitjukat garantálja a maastrichti szabályrendszer, valamint a tőke- és áruforgalom teljes liberalizációja, amely explicit vagy implicit módon tiltja az európa­iaknak egy inflációtűrőbb, keynesista, anticiklikus politika folytatását, ám lehetetlenné teszi azt is, hogy megvédjék magukat a külgazdaság, nevezetesen Amerika vagy Kína támadásaitól.

Berlin éppen a maastrichti egyezményt szentírásként kezelő politi­kájának a hangsúlyozásával fedi fel önkéntelenül is a jelenlegi európai építmény szörnyűséges voltát. Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, elég a józan paraszti ész, hogy felismerjük: egy személyeket, népeket, államokat vagy bármi mást egyesítő unió nem lehet hosszú életű, ha létezésének az alapja nem más, mint… az alkotóelemei közti szolidaritás tilalma! De az európai népek nem azért mondtak igent Európa egyesíté­sére, hogy tönkretegyék magukat, hanem azért, hogy több biztonságra és jólétre tegyenek szert.

Azzal, hogy már az első problémák felmerülésekor hátat fordítanak partnereiknek, maguk a német vezetők fosztják meg jogosultságától az egységes Európa gondolatát, a közös deviza létezését és saját ambíci­ójukat Európa vezetésére. Mire jó egy olyan Unió, amely minden követ megmozgat a 2008-as válságot okozó bankok megmentésére, ám nem hajlandó segítséget nyújtani a közpénzen konszolidált bankok által fenyegetett európai népeknek? A válság által érintett eurózóna-tagok kizárólag azért nem léptek még ki a rendszerből, mert tartanak annak következményeitől (az egyes országok vezető köreinek az érdekeiről most ne is beszéljünk). De vajon meddig lesz elégséges ez az ok, külö­nösen annak fényében, hogy a gazdasági válság esetleges eldurvulása Európa jelentős részét Latin-Amerika szintjére süllyesztené? Ahogyan már megtörtént a XX. században is, Németország ismét meg fog fizetni az önzéséért: mind politikailag, saját szerepének az aláásásával, mind gazdaságilag, amiért saját termékei vásárlói ellen lép fel. Ám félő, hogy erre túl későn fog rádöbbenni.

A görög válság – az eurózóna válsága?

Szinte magától értetődő, hogy a görög válság nem kizárólag és nem is elsősorban az ország kétségtelenül jelentős belső problémáiból, a görög állam gyengeségéből és a széleskörű korrupciót gerjesztő politikai rend­szeréből fakad. Ám ezek a problémák – amelyekhez még hozzáadódik, hogy Görögország óriási összegeket költ a revíziós igényekkel fellépő Törökország elleni védekezésre – meghatározzák a válság formáját, be­következésének idejét és az ország válaszképességét. Nem határozzák meg viszont az okát, ahogy ezt bizonyítja a Spanyolországot, Portugáliát és más országot sújtó válság. Ezen válság Görögországban elsősorban az államháztartási hiányban, Spanyolországban a magánadósságok felhalmozásában manifesztálódik, de másutt is érzékelhető. A válságban tükröződik, hogy az Unió leggyengébb tagjai hosszú távon képtelenek egyfelől megfelelni a Németország és a nemzetközi bankrendszer érde­keire szabott monetáris politikának, másfelől elhárítani az eurózóna külső védelmi korlátai lebontásának következményeit.

Kompenzációs mechanizmusok híján a közös fizetőeszköz „belső" működéséből következően Európa déli részének az értéktöbblete fo­lyamatosan északra vándorol. Az amerikai és a kínai konkurencia elleni védelemről önként lemondó eurózóna „külső" működése bármilyen ipari és szociális politika és bármilyen adóharmonizáció esetén az európai termelőképesség csökkenéséhez vezet az egész kontinensen, kezdve a leggyengébbekkel. Így például a görög ipar az ország északi részéből a Balkánra települ át, az eurót drágálló turisták pedig a török tengerpartot részesítik előnyben. A kohéziós politika rövidesen bekövetkező lezárása után a probléma még súlyosbodni fog. A helyzetet minden bizonnyal nehezíti a görög strukturális probléma, aminek következtében Görögor­szág az európai válság kellős közepébe került, de magát a krízist nem ez idézte elő.

Nem csak Dél-Európának kell szembesülnie ezekkel a problémákkal. A központibb fekvésű és fejlettebb Franciaország, Európa politikai szíve (ha Németországot tekintjük az ipari szívnek) hasonlóan érintett, és ez vezetett az európai alkotmány elvetéséhez a 2005-ös népszavazáson. Azóta számos francia értelmiségi mutatott rá az eurózóna zsákutcájára. Emmanuel Todd, Jacques Sapir, Bernard Cassen és az ATTAC, Maurice Allais és sokan mások mind hangsúlyozták, hogy a protekcionizmus valamilyen formája nélkül a termelékeny és szociális Európa hosszabb távon életképtelen. Az eurózóna jelenlegi merev szabályai Todd szerint egyenesen totalitarizmushoz vezetnek. A kereskedelem ultraliberális rendszere és az uniós termékek preferálásának az eltörlése miatt a brüsszeli hatóságok Európát a katasztrófa felé kormányozzák.

Politikai akarat híján az eurózóna reformjának a gondolatát nem lehetett átültetni a gyakorlatba. A görög nép tragédiáját idézné elő, ha – többek közt – a görög politikai rendszernek és a degenerálódó politikai elit kormányzásának következtében katasztrófával fizetne az euró re­formjáért, amely már túl későn érkezne ahhoz, hogy abból Görögország hasznot húzzon.

Gazdaság és geopolitika

Ami viszont a probléma geopolitikai dimenzióját illeti, úgy tűnik, a német vezetők nem tanultak saját történelmükből, és elfelejtették, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben képtelenek voltak a tudományos és technológiai fejlődésüktől várt profit realizálására. Az elmúlt pár évtized deregulációja által életre hívott kaszinó-kapitalizmus, amelynek a születéséhez érdekelt félként minden stratégiai éleslátás híján ők maguk is hozzájárultak, angol-amerikai gyermek. Márpedig nincs az az ügyes és erős játékos, aki valaha is nyerni tudott volna a kaszinó tulajdonosa ellen!

Felmerül az emberben a kérdés, hogy nem rejtőzik-e a jelenlegi válság mögött valamilyen stratégiai terv, amely nemcsak a görög állam­adósságot, hanem a világvalutává válni készülő eurót is érinti? Főleg, hogy immár tudjuk: a Görögország és az euró elleni támadás mögött a Goldman Sachs állt.

A bankok diktatúrájának Európájában a maastrichti egyezmény mögé bújó németek valóban profitáltak ugyan gazdasági fölényükből, ám közben bele is sétáltak egy óriási, az egyesült Európára leselkedő po­tenciális csapdába – amelyet most működésbe hoztak. Várható is volt, hogy a dolgok ebbe az irányba menjenek, ha azt látjuk, hogy az európai monetáris politika kidolgozója nem más, mint a Goldman Sachs embe­re, Otmar Issing. De ő is csak egy láncszem ennek a banknak a széles európai befolyási hálózatában.

Talán éppen most látjuk kibontakozni a maastrichti egyezmény kereté­ben a geopolitikát és geo-ökonómiát integráló stratégiai tervet. A válság bele volt kódolva magába az egyezménybe, méghozzá két lehetséges végkimenetellel: Európa vagy átalakul egy totalitárius struktúrává, vagy alkotó elemeire esik szét – illetve legfeljebb belső problémái által szétszaggatott állapotban marad fenn, és képtelen lesz az Egyesült Államoktól független módon működni és feltételeket szabni a globális finánctőkének.

Úgy tűnik, Berlin arra a reményre alapozza politikáját, hogy nagyobb hasznot húzhat a globalizáció mai formájából, mintha egy szabályozott tőke- és áruáramlást biztosító többpólusú világban a megreformált Euró­pa nevében lépne fel egyenlő félként az Egyesült Államokkal szemben. Talán éppen azért, mert még emlékszik az európai és globális hegemóni­áért folytatott harcainak kudarcára. Ám úgy látszik, közben eltekint attól, hogy a globalizációt a pénzügyi és hitelszektor dominálja, nem pedig a Németország erejét adó ipar. Így Németország végül könnyen ugyan­abban a helyzetben találhatja magát, mint a „hosszú" liberális évszázad végén, az első világháború hajnalán.

Meglehet, a német vezetők azt hiszik, Görögország „megbuktatása" vagy kiléptetése az eurózónából egyrészt „fenyegető példaként" szol­gálhatna az Unió többi tagja számára, másrészt növelné a túlságosan „felpuhult" európai kemény mag egyenszilárdságát. Németországban mai napig roppant népszerű a Karl Lammers által megfogalmazott „többsebességű Európa" a maga koncentrikus (egyetlen középpontból felrajzolt) köreivel. Csakhogy nagy a veszélye, hogy ezeknek a köröknek végül mégis különbözőek lesznek a középpontjai.

Nyilvánvaló, hogy mind Görögország, mind az eurózóna más tag­országai számára ez a probléma fel fog vetődni, méghozzá a vártnál hamarabb. Mind Görögországnak, mind más államoknak csak az eurózóna gyors és mély reformja esetén van értelme azon belül maradni. Ám egyáltalán nem biztos, hogy egy vagy két tagország kilépése a várt előnyöket hozná Németországnak.

Ennek a politikának az erőltetésével Berlin mély válságba viheti az eurózónát és az Európai Uniót. Ezzel egy időben jelentős stratégiai ve­reséget szenvedhet Délkelet-Európában, és az Egyesült Államok kezére játszva elősegítheti Amerika központi stratégiai célját: egy amerikai-török befolyási zóna kialakítását az Adriától a Kaukázusig és Ciprusig.

A még Zbigniew Brzezinski egykori amerikai elnöki főtanácsadó által megfogalmazott „stratégiai sakktábla" rendszerében „a közép elfoglalá­sa" révén ez a befolyási zóna Európa és a Közép-Kelet szénhidrogén lelőhelyei, illetve Oroszország és a „meleg tengerek" közé ékelődne, valamint részét képezné az Európai Uniónak. Másképp fogalmazva az Amerika által dominált Eurázsia egyik központjaként Európa „stratégiai megbénítását" és Oroszország ellenőrzés alatt tartását szolgálná. A hír­hedt Wolfovitch és Jeremia jelentések óta, amelyek egyértelművé tették az Egyesült Államok hidegháború utáni stratégiáját, Európában igazán tudhatnák – de gyaníthatóan nem akarják tudomásul venni -, hogy Wa­shington stratégiai célkitűzése a vele antagonisztikus erők létrejöttének a megakadályozása, aminek az eléréséhez csírájában fojt el minden erre irányuló törekvést, „beprogramoz" válságokat, és akadályokat gördít a nemzetközi rend különböző pólusai közötti együttműködések és szö­vetségek elé. Ezt Németország egy esetben ugyan megértette, amikor az Oroszországgal közvetlen összeköttetést teremtő Északi Áramlat gázvezeték megépítése mellett döntött, ám általánosságban továbbra is stratégiai vakságban szenved.

Megjegyzések

Ahogy azt a XX. században is tette, a német munkásosztály példás fe­gyelemmel követi az ország vezetőit, amikor a foglalkoztatás stabilizálása fejében elfogadja jövedelmének a csökkenését. Egy új Hegel tudná csak leírni, hogyan válhatott a fegyelem az Ész legfőbb megtestesítőjéből és Németország legerősebb ütőkártyájából a legsebezhetőbb pontjává. Utó­pisztikus elképzelés abban reménykedni, hogy a szociális romhalmazzá alakuló Európában a németek meg tudják őrizni vívmányaikat. Brecht kiválóan írta le ezt a folyamatot: eleinte mindenki passzívan figyelte, hogy mit művelnek a nácik a kommunistákkal. Aztán ugyanolyan passzívan figyelte, hogy mit művelnek a zsidókkal. A végén meg már nem maradt, aki bárkit is meg tudott volna védeni.

Talán a pszichoanalízis eszközeivel tudnánk csak megérteni, hogy a németek az 1945-ös háborús vereségük óta miért képtelenek a mai napig megemészteni a saját történelmüket, különösen az általuk el­szenvedett és általuk okozott tragédiák történelmét. Annyi mindenesetre biztos, hogy a német médiának Görögország ellen folytatott hadjárata kifejezetten szadista és rasszista, és többet mond el Németországról, mint a görögökről. Gondolom, az emberiség tovább fog emlékezni a milói Vénusznak arra az ábrázolására, amellyel a német Focus magazin megsértette a görög népet, mint az európai civilizáció halálát előrevetítő, önző és abszolút Semmit jelképező – a néhai Fal helyén emelt – Sony be­vásárlóközpontra. A német média nemigen beszél Görögország állandó kereskedelmi deficitjéről Németországgal szemben, amely annak tudható be, hogy utóbbi kihasználta a görög közmunkákat, és kedvező áron felvá­sárolta a legjobb görög cégéket, miközben a Siemensszel fizettette ki(le) a görög szocialista és konzervatív politikusokat. Mint ahogy arról sem, hogy Németország a mai napig nem fizetett kártérítést Görögországnak a második világháború alatt okozott hatalmas pusztításért. Berlin még a német náci csapatok által elrabolt görög nemzeti bank aranytartalékát sem adta vissza!

(Fordította: Bayer Antal)

(Eredeti megjelenés: Revue Internationale Utopie-Critique, elektronikus változat, 2010. március;

Dimitris Konstantakopoulos: La crise grecque : Première « bataille » d'une « guerre » pour l'Europe. )