Az anarchisták szerepe a Spanyol Köztársaság harcaiban korántsem kellően ismert még a témával foglakozó kutatók előtt sem. Ennek érdekében be kell mutatni a külföldi beavatkozás tényszerű összefüggéseit, méretét, valamint azt, hogy mindez milyen szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

Az Eszmélet 70. számában több tanulmány foglalkozott az 1936-39-es spanyol polgárháborúval: Több kérdéssel kapcsolatban azonban ott nem lehetett a dolgok mélyére hatolni, illetve a tényeket kellő részletességgel ismertetni. Ezt próbálom pótolni most két irányban. Egyrészt, bár ezzel több írás foglalkozott, mégiscsak értékelni kellene az anarchisták szerepét a köztársaság védelmében és bukásában. Másrészt a külföldi beavatkozás méreteit tényszerűen ismertetni kellene, hiszen ezek a magyar értelmiség köreiben nem köztudottak.

 

1. Az anarchizmus csődje

 

A FAI által irányított anarchista mozgalom és szakszervezet, a CNT eleve ellenségesen viszonyult a Spanyol Köztársasághoz. A burzsoá demokráciát (egyébként jogosan) az osztályelnyomás egy formájának tekintette, és későn jött rá arra (később, mint a moszkvai irányítás alatt álló nemzetközi kommunista mozgalom, amelynél szintén csak későn esett le a tantusz), hogy a polgári köztársaságnál a munkásosztály számára százszorta rosszabb elnyomási formák is léteznek. Az anarchizmustól elvileg is idegen volt a részvétel a polgári állam intézményeiben, a munkásosztálynak a CNT-ben tömörült jelentős része tehát bojkottálta a parlamenti választásokat, aminek 1933-ban egy szélsőségesen reakciós kormány hatalomra kerülésével gyászos következményei támadtak. 1936-ban, okulva a hibán, a CNT részvételre szólította fel híveit, és elsősorban ennek köszönhetően kerülhetett hatalomra a Népfront kormánya. Az anarchisták azonban ezután is ellenségesen tekintettek az államra és a kormányra, akcióikkal nagymértékben hozzájárultak a káosz kialakulásához, amely ürügyül szolgált a katonai puccshoz. A templomok felgyújtása, egyházi személyek megölése, ami részben spontán népi megmozdulások, részben anarchisták által irányított támadások következménye volt, a későbbiekben is súlyos teherként nehezedett a köztársaság megítélésére. Természetesen úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Spanyolországban valóban a klasszikus értelemben vett forradalmi helyzet alakult ki, ami együtt jár az atrocitásokkal, és a forradalom fő motorja a CNT-FAI volt.

És ezzel elérkeztünk a spanyol forradalom alapvető dilemmájához. Sikerre számíthat-e és előre viszi-e a társadalmat egy olyan forradalom (Európában), amely kizárólag a városi proletariátus legszegényebb rétegeire és az agrárproletariátusra támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a kisparasztság, a kisiparosok, a városi alsó középosztály, az értelmiség érdekeit?

A kérdést természetesen szónokinak szánom. A nemleges válaszra azonban jogosan következhet a kritika, hogy ti. hetven év távlatából könnyű okosnak lenni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Népfrontban részt vevő többi erő, a szocialisták, a polgári köztársaságiak, a kommunisták világosan látták, hogy a (népi?) demokratikus köztársaság csak úgy maradhat fenn, és a forradalom alapvető, de mérsékelt vívmányai úgy őrizhetők meg, ha a nyugat-európai burzsoá-demokratikus nagyhatalmak elismerik és támogatják a Spanyol Köztársaság élethalálharcát a fasizmus ellen. Ezért kellett visszacsinálni a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a legradikálisabb forradalmi intézkedéseket. Ezzel az állásponttal szemben állt az anarchista érvelés, amelynek ugyancsak volt igazságtartalma; eszerint a spanyol proletariátus a forradalom védelmében kész vásárra vinni a bőrét (amint ez bebizonyosodott a katonai puccs meghiúsításában az ország jelentős részén, Madridban, Barcelonában stb.), de nem fog harcolni egy burzsoá köztársaságért. Látható, hogy akkor a választás az álláspontok között nem volt egyszerű, triviális kérdés. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy utólag látható, bármit tett is volna a Köztársaság, nem nyerhette el a tory párt Lady Astor nevével fémjelzett legreakciósabb klikkjének befolyása alatt álló brit kormány támogatását. A történészek egy része azóta is úgy állítja be az eseményeket, hogy a szocialisták és a kommunisták ellenforradalmi irányba tolták a dolgokat, a háború megnyerését tekintve mindenek felett álló, elsőrendű célnak, míg az anarchisták képviselték a tiszta forradalmi álláspontot.¹

A kormány és az anarchisták közötti ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában. A telefonközpont a katonai lázadás kirobbanása után a CNT-FAI kezére került, s ezután ők ellenőrizhették az összes telefonbeszélgetést a külfölddel, beleértve a köztársasági elnök és a kormány beszélgetéseit is. A katalóniai-francia határátkelőket is a CNT-FAI ellenőrizte, és így hozzájuk folytak be a vámbevételek, amikre a nehéz anyagi helyzetben lévő kormánynak igencsak szüksége lett volna. Miután a kormány fegyveres erői megszilárdultak, elérkezettnek látta az időt a helyzet normalizálására. Május 3-án a helyi rendőrfőnök a rohamrendőrség egy osztagával elfoglalta a telefonközpontot. Lövöldözés kezdődött és polgárháború robbant ki a polgárháborún belül az anarchista munkásmilíciák és a rohamrendőrség között. Fegyveres munkástömegek özönlöttek az utcára, barikádokat építettek, és a CNT vezetősége másnap hiába szólított fel tűzszünetre, a lövöldözés folytatódott. A helyzet kiélezésében kitűnt a "Bolsevik Leninisták" nevű kis trockista és a "Durruti Barátai" nevű szélsőséges anarchista szervezet, de – bár óvatosabban – támogatta a felkelést a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) a Kominternen kívüli, egyesek szerint trockista párt is. Végül a központi kormánynak kellett csapatokat küldenie Valenciából, hogy a rend helyreálljon. A rendcsinálásban komoly szerepet játszott a Komintern katalóniai megbízottja, Gerő Ernő. A harcok és a megtorlás mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követeltek. Pontos számot egyetlen történész sem tud adni. Az eseményeket a kommunisták, nyilván moszkvai iniciatívára, fel kívánták használni az általuk trockistának tartott POUM felszámolására. Letartóztatták a vezetőséget, köztük Trockij korábbi tanítványát, Andrés Nint. Moszkvában ekkor ért tetőpontjára a sztálini terror, elsősorban a régi bolsevikokkal szemben. A trockistákat (és a trockistának minősítetteket) azzal vádolták, hogy a fasiszták ügynökei. Bizonyára Ninből is erre vonatkozó beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni, ami nem sikerült. Nin eltűnt; feltehetőleg a szovjet NKVD egy titkos spanyolországi börtönében megölték. A POUM többi vezetőjét bíróság elé állították, amely a felkelés szervezésében bűnösnek találta őket, de nem fogadta el bizonyítottnak, hogy összejátszottak volna az ellenséggel. Börtönbe kerültek, és amikor a köztársaság katalóniai frontja összeomlott, börtönőreikkel együtt Franciaországba menekültek. A barcelonai összecsapás idején George Orwell is a városban tartózkodott. Plasztikusan írja le az eseményeket,² de beszámolója nem tekinthető objektívnek, hiszen ő is a POUM-milícia harcosa volt.

Az alapvető ellentéteket az anarchisták, illetve a Népfront többi erői között a háború vitelére vonatkozó nézeteltérés is terhelte, ti. az, hogy az anarchista vezetésű milíciák nem voltak hajlandóak betagozódni a reguláris hadseregbe. Ezek a milíciák sok frontszakaszon hősiesen küzdöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek (részben azért, mert nem sok esélyük maradt az elhúzódó harcokban a lázadók jól kiképzett, egységes vezetésű csapataival szemben), másutt viszont meglehetősen megbízhatatlanok voltak. A szomszédok nem tudhatták, mikor gondolják meg a dolgot és hagyják ott a frontot. A toledói Alcázar védelme a francoisták egyik hősi legendájává vált. Az Alcázarba, ebbe a félig erőd-, félig kastélytömbbe beszorult a lázadók egy csapata. Egy több ezer főt számláló anarchista milíciának kellett volna megostromolnia az erődöt, nekik azonban, Lister plasztikus leírása szerint, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezt komolyan vegyék. Több mint két hónapon át élték világukat az Alcázar körül, ahová több száz hölgyet hozattak a madridi bordélyházakból, akik ugyancsak az anarchisták fekete-vörös kendőjét viselték.³ Végül Listert küldték oda egy motorizált különítmény élén, hogy rendet teremtsen és bevegye az erődöt. Miután az addigi "ostromlókkal" folytatott vitában majdnem megölték, megkísérelt még egy támadást, de már késő volt, Franco serege ott állt a város határában. Az anarchisták maguktól elmenekültek, és Lister csapatainak is vissza kellett vonulniuk Madridba. Lister a köztársasági haderő egyik szégyenének nevezi azt, ami Toledóban történt. Nem ért egyet azokkal, akik szerint Franco hibát követett el, amikor ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elérte volna Madridot, kitérőt tett Toledóban körülzárt embereinek felmentésére. Egyrészt növelte katonáinak önbizalmát, hogy ti. szükség esetén nem hagyják őket magukra, másrészt elérte, hogy a Burgosi Junta szeptember 29-én a többi jelölttel szemben őt válassza az állam és a hadsereg legfőbb vezetőjének.

Úgy vélem, a spanyol forradalom és a polgárháború világosan megmutatta, hogy az anarchizmus képes a proletariátus legszegényebb rétegeinek mozgósítására a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megdöntésére egy elmaradott, szegény országban, de teljességgel képtelen arra, hogy győzelem esetén megszervezze a társadalmat, többek között a forradalom védelmét. Vagy alapvető elveit kell feladnia, vagy képtelenné válik a káosz kezelésére.

 

2. A külföldi beavatkozás

 

1936. július 23-án Franco még a marokkói Tetuánban várta a német és olasz választ segítségért folyamodó kérésére, amikor a köztársasághoz hű hadiflotta hajói megbombázták Ceuta kikötőjét. Másnap a lázadók parancsnoksága közleményt adott ki, miszerint egy orosz kereskedelmi hajó bombázta őket. A vád nevetséges volt, de ugyanekkor Sevillában ismertették Franco hivatalos jegyzékét, mely mindenkinek kötelességévé tette a részvételt Spanyolország Oroszország ellen folytatott háborújában.⁴ A motívum később is vissza-visszatért. 1937 augusztusában az aragóniai fronton a Néphadsereg támadásba lendült, és egyhetes ostrom után bevette Belchite városát. Mikor a csapatok bevonultak a városba, az asszonyok házaik kapujában állva így üdvözölték a katonákat: "Éljen Oroszország! Éljen Sztálin! Éljenek a kozákok!" Az egyik komisszár azt válaszolta: "Spanyolok vagyunk, elvtársnő. Én például Barcelonából." A lakosságot ugyanis úgy tájékoztatták a védők, hogy három orosz hadosztály támadja a várost.⁵ A francoisták mindenáron internacionalista színezetet akartak adni a konfliktusnak, elsősorban azzal ijesztgetvén a világot, hogy bolsevik hatalomátvétel veszélye áll fenn. Pedig kommunista miniszter szeptemberig nem volt a köztársaság kormányában, és szovjet segítség 1936. október közepéig nem érkezett.

Ezzel szemben a július végére megérkezett német Junkers szállítógépek az első három hónap alatt 900-szor szálltak fel, 13 000 embert és 269 tonna hadianyagot szállítottak át Marokkóból az európai Spanyolországba.⁶ Augusztus elején elkezdett özönleni a német és olasz hadianyag a lázadók által elfoglalt területekre. Augusztus 28-ig a német balti tengeri kikötőkből induló kereskedelmi hajók kirakodtak 50 bombázót és felderítő repülőgépet (Ju52 és He46), 15 vadászgépet (He51), 2 hidroplánt (He59), 21 légvédelmi löveget, 50 géppuskát, 8000 puskát, továbbá lőszert és gránátokat.⁷ A Mussolini által küldött segítség ekkor még valamivel kevesebb volt, de Olaszországban már elkezdődött az expedíciós hadtest szervezése. 1937 januárjára már 28 700-ra emelkedett a Spanyolországban harcoló olasz haderő létszáma, és később elérte az 50 000-et. Nagyjából ennyi is maradt két éven át.⁸ 1936 novemberében német parancsnokság alatt megszerveződött a Condor-légió, és megkezdődött a védtelen spanyol városok terrorbombázása. A légió létszáma a polgárháború során végig 5000 körül mozgott. Ezenkívül 3000-re tehető a német harckocsizók, tüzérek és kiképző tisztek száma, akik a Németországból érkezett fegyverzetet kezelték, illetve erre tanították a francoista hadsereg katonáit.⁹ Európa harmadik fasiszta hatalma, Portugália diktátora, Salazar sem akart kimaradni: mintegy 20 000 "önkéntest" küldött a "Viriato légiója"¹⁰ kötelékében. A lázadók kötelékében harcoló külföldiek közé sorolhatjuk a Marokkóban toborzott mintegy 90 000 zsoldost.

A nemzetközi nagytőke nem rokonszenvezett a köztársasággal. Bár a kormány igyekezett megfékezni az anarchisták túlkapásait, és biztosította a külföldi tulajdonosokat, hogy vagyonuk, vállalatuk biztonságban van, még túl közeli volt az 1917-es orosz októberi forradalom, amely államosította a külföldi vállalatokat is. Ezért aztán a lázadóknak nem voltak anyagi gondjaik, pesetájukat dupla áron jegyezték, mint a köztársaságét, és hitelük szinte korlátlan volt. A Texas Oil Companynak öt tankhajója útban volt Spanyolország felé, amikor a lázadás kitört. A hajók utasítást kaptak, hogy szállítmányukat a lázadók által ellenőrzött kikötőben rakják ki hitelbe. Bár a vállalatot megbírságolták az amerikai embargó törvény megsértése miatt, ez nem befolyásolta a további szállítmányokat. A polgárháború idején évi átlagban 450 000 tonna olajat szállított a lázadóknak.¹¹

Európában és Amerikában a szakszervezetek, a szociáldemokrata, kommunista, trockista pártok, a liberális értelmiség óriási többsége kifejezte szolidaritását a Spanyol Köztársasággal. Gyűjtés indult a köztársaság megsegítésére. Augusztus közepén a köztársasági Spanyolországba érkezett az André Malraux francia író (A remény és Az ember sorsa szerzője) által szervezett repülőezred 20 géppel.¹² Érkezett egy kevés hadianyag is a francia határon át részben a gyűjtés eredményeként, részben állami forrásból.

A Szovjetunióban csak szeptember közepén született döntés a Spanyol Köztársaság komoly megsegítéséről, ekkor azonban nagy volumenű szállítmányok indultak útnak, amelyek első része október 6-án érkezett meg. A Szovjetunióból a polgárháború évei alatt a köztársaságba érkezett 648 repülőgép, 347 harckocsi, 60 páncélautó, 1186 löveg, 20 486 géppuska és 497 813 puska.¹³ 1972-es szovjet források ezeknél az adatoknál mintegy 20 százalékkal nagyobb értékeket adnak meg, ami annak következménye lehet, hogy az olasz tengeralattjárók számos szovjet teherhajót elsüllyesztettek a Földközi-tengeren. A köztársaság gyakorlatilag csak a szovjet szállítmányokra számíthatott. Minimális mennyiségű fegyverzetet kapott eleinte Franciaországból, főleg a Komintern által szervezett magánforrásokból és Mexikóból. A Szovjetunióból érkezett repülők, harckocsizók, katonai szakértők és tanácsadók száma sohasem haladta meg a 800-at. Összesen körülbelül 2000 szovjet katona fordult meg Spanyolországban a polgárháború éveiben, közülük 353-an estek el a harcokban.¹⁴

1936 októberében kezdtek érkezni Spanyolországba a Komintern felhívására az első önkéntesek a Nemzetközi Brigádokba, és november elején már be kellett vetni őket Madrid védelmében. A Nemzetközi Brigádok létszáma sohasem haladta meg a 19 000 főt. Összesen 35-40 000 külföldi önkéntes harcolt több-kevesebb ideig a kötelékükben; közülük körülbelül 10 000 francia, 5000 osztrák és német, 3500 olasz, 2800 amerikai, 2000 brit, 1200 jugoszláv, 1000-1000 magyar, skandináv és kanadai. Úgy tartották, hogy 53 országból érkeztek önkéntesek. A veszteségek, az elesettek száma igen nagy volt, hiszen a legnehezebb helyzetekben, frontszakaszokon a brigádokat vetették be.¹⁵ Ezeknek a férfiaknak az áldozata a magyar történelemben csak az 1848-49-es szabadságharcban, a honvédseregben harcolt külföldiek, osztrákok, lengyelek, szerbek és mások áldozatához hasonlítható, akik jelentős számban képviseltették magukat az aradi vértanúk között is.

A katonai lázadás kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság sorsa a brit és a francia kormány magatartásán múlik. A brit kormány azonban a kezdetektől ellenségesen kezelte a köztársaság kormányát. Megmutatkozott ez már júliusban a tangeri incidensnél, amikor a brit flotta képviselőinek nyomására, valójában Franco kérésére, a Spanyol Köztársasághoz hű hadihajóknak el kellett hagyniuk a marokkói Tanger nemzetközi kikötőjét, ahonnan kihajózva megakadályozhatták volna a lázadók csapatainak átszállítását a spanyol szárazföldre. A brit admirálisok és tengerésztisztek borzadva nézték, ahogy a tisztek eltávolítása után a spanyol hadihajókat a legénység vette irányítása alá. Nem töprengtek el azon, hogy vajon milyen álláspontot foglalnának el akkor, ha Őfelsége hadiflottájának valamelyik egységén a tisztek fellázadnának Őfelsége ellen, viszont a legénység megőrizné a hajót a flotta számára. A brit kormány már 1936. július 31-én megtiltotta fegyverek szállítását Spanyolországba. Miután jól volt informálva arról, hogy a fasiszta hatalmak ekkor már szállították a fegyvereket a lázadóknak, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy az angol kormány ne keveredjen konfliktusba Németországgal és Olaszországgal. Erőteljes nyomást gyakorolt Franciaországra is, hogy hasonló intézkedéseket hozzon. Ez a katasztrófapolitika, amely végül is belelökte Európát és a világot a második világháború szakadékába, tehát nem a müncheni paktummal vagy Ausztria megszállásának eltűrésével kezdődött.

A Franciaországban éppen hatalmon lévő népfront-kormány miniszterelnöke, a szocialista Léon Blum hajlandó lett volna segítségben részesíteni a spanyol népfront-kormányt, de a kormánykoalíció polgári pártjai kormányválsággal fenyegetőztek, és ehhez jött még a brit nyomás. Ezért a maximum, amit Blum tett, az volt, hogy amíg lehetett, nem zárta le a francia határt. Később a buchenwaldi koncentrációs táborban elgondolkodhatott azon, vajon ez volt-e a legszerencsésebb politika. Végül brit kezdeményezésre augusztus 28-án huszonnyolc állam aláírta a benemavatkozási szerződést, amely megtiltotta a Spanyolországba való fegyverszállítást. Az egyezmény előkészítésének időszakában, augusztus 14-én a Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írta: "A nyugati demokráciák végre láthatják a veszélyt, hogy implantálják a bolsevizmust Spanyolországba."¹⁶

A fasiszta hatalmak a tőlük megszokott cinizmussal folytatták a fegyverszállítást a lázadóknak az aláírási aktus idején is, de bíztak abban, hogy a szerződés meggátolja Franciaországot a Spanyol Köztársaság támogatásában. A Szovjetunió, bár példátlannak tartotta, hogy egy törvényesen megválasztott kormány ne vásárolhasson fegyvereket külföldön, aláírta a szerződést, remélve, hogy ez megakadályozhatja a lázadók felfegyverzését. Az egyetlen ország, amely nyilvánosan elítélte az egyezményt, Mexikó volt, és Lázaro Cárdenas elnök sürgősen 20 000 puskát és 20 millió töltényt küldött a köztársaságnak. Portugália bizonyos fenntartásokat csatolt az aláírásához, amelyek gyakorlatilag az egyezmény felrúgását jelentették. Valóban, nem csupán az történt, hogy a fegyverszállítmányok jelentős része Portugálián át jutott el a lázadókhoz, hanem addig, amíg a lázadók déli és északi frontja el volt vágva egymástól, az egyik területről a másikra portugál területen át küldték a hadianyagot.

Az egyezmény alapján létrejött a "Benemavatkozási Bizottság", amely Londonban ülésezett végig a polgárháború folyamán. A Bizottság soha, egyetlen ügyben nem ítélt el egy országot sem. Ez történt később a guadalajarai ütközet után is, amikor az elesett, illetve fogságba esett olasz katonák nagy száma kézzelfoghatóan bizonyította, hogy Mussolini jelentős haderőt vetett be a spanyolországi harcokban.¹⁷ Miután a Bizottság az augusztusi és szeptemberi, bizonyított, német és olasz szállítmányok felett is szemet hunyt, a Szovjetunió kinyilvánította, hogy feljogosítva érzi magát a köztársaság segítésére. Mialatt tehát a Condor-légió, illetve az olasz légierő Spanyolországban Madrid, később pedig Barcelona fölött tanulmányozta a masszív bombázás hatását a civil lakosságra, miközben porig bombázták Durangót és Guernicát, a baszkok szent városát, mikor először a történelem folyamán bevetették a zuhanóbombázókat (stukákat) az aragóniai fronton, Londonban teljes sebességre kapcsolt a megbékéltetés (appeasement) politikája. A köztársaság kormánya hiába vitte rendszeresen a bizottság elé a civil lakosság ellen folytatott kegyetlen légi hadjáratot, semmi sem történt. Amikor 1938 elején Mallorcáról felszálló bombázók elkezdték Barcelona, Granollers és a többi katalán város intenzív bombázását, a spanyol külügyminiszter, Álvarez del Vayo a panaszokat a Népszövetség elé terjesztette. A tárgyalások során a genfi brit képviselő kijelentette: "[…] a mindenki által sajnált emberi életben történő tragikus veszteségek elválaszthatatlanok a hadviselés modern módszereitől."¹⁸ Eszébe jutottak-e ezek a szavak a brit diplomatának két évvel később az "angliai csata" idején, amikor London és Coventry lakói tapasztalták meg a "hadviselés modern módszereit"?

A polgárháború befejeződése után a Franco-rendszer megfizette Németországnak a fegyverszállítások következtében felhalmozódott adósságát, de levonta belőle a második világháború idején a németek keleti frontjára küldött, spanyol "önkéntesekből" álló "kék hadosztály" költségeit. Ezenkívül Németország jelentős bányászati koncessziókhoz jutott Spanyolországban. Franco Olaszországnak is fizetett, de Mussolini bukásakor valószínűleg még mindig volt tartozása. A köztársaság a szovjet fegyverszállítások fejében a Szovjetunióba szállította a Banco de España aranykészletének több mint felét, 460 tonna aranyat. Ebből fedezték nemcsak a szovjet, hanem a harmadik országokban vásárolt fegyverek árát. Ugyanekkor a készletből mintegy 174 tonnát Franciaországba szállítottak abban a reményben, hogy onnan is beszerezhetnek hadianyagot. Mint láttuk, francia szállításokra nem került sor, de amikor a köztársaság 1938-ban nehéz anyagi helyzetében vissza akarta kapni az aranyát, egy francia bíróság jogi érvekre hivatkozva megakadályozta ezt. Az aranyat végül a Franco-rendszer kapta meg.¹⁹

Amint erről korábban már írtam, a spanyol római katolikus egyház a katonai lázadás kirobbanása után azonnal a lázadók mellé állt, és ennek következtében elemi erővel tört felszínre az évszázadok óta lefojtott népharag. Hozzájárult ehhez az erős anarchista befolyás az ország számos tartományában. Felgyújtották a templomokat, és több ezer egyházi személyt kegyetlenül meglincseltek. A köztársaság kormánya az első hónapokban alig rendelkezett megbízható fegyveres erővel, és csak később tudott hozzákezdeni a rend helyreállításához. Az egyházi intézmények és személyek elleni népi terror igen komoly propagandaeszközt adott a köztársaság ellenségeinek kezébe. A propaganda alaphangját az az állítás adta, mely szerint "a bolsevisták, a kommunisták, a marxisták gyilkolják a papokat". A Francóval rokonszenvező politikusok és egyházi vezetők természetesen nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz. Amikor aztán, a barcelonai zavargások után, 1937 nyarán a köztársaság kormánya Lister 11. hadosztályát küldte Aragóniába, hogy oszlassa fel "Aragónia Tanácsát", vessen véget az anarchista terrornak, és állítsa helyre a rendet ebben a tartományban is,²⁰ tisztességes baloldali szerzők és politikusok is a kommunistákat vádolták diktatórikus eszközök alkalmazásával. Ezeket a vádakat később természetesen a jobboldal propagandistái is szívesen átvették. Erről szól a mai magyar tanmese, mely szerint a nyulat akkor is megverik, ha kalapot hord, és akkor is, ha nem.

Baszkföld eleste után, Guernica és Durango elpusztítása és a francoisták által elkövetett mészárlások miatt nyugtalanná vált a demokratikus érzelmű katolikus közvélemény szerte a világon. Franco ösztönzésére és Goma bíboros, toledói érsek kezdeményezésére a spanyol püspöki kar levelet intézett a világ katolikusaihoz, amelyben ismételten megerősítette, hogy a lázadás indokolt volt. Pacelli bíboros, a Vatikán "külügyminisztere", a későbbi XII. Pius pápa le akarta közölni a levelet az Acta Apostolis Sedisben, azonban az óvatos XI. Pius pápa ehhez nem járult hozzá.²¹ Bár természetesen XI. Pius is támogatta a lázadók ügyét, nem azonosult olyan mértékben a fasisztákkal, mint a későbbi XII. Pius, "Hitler pápája".²² Egyébként amikor a köztársaság kormánya meg akarta nyitni a templomokat Barcelonában, az illegalitásban élő egyházi vezetők megtiltották, hogy ezekben miséket celebráljanak, és megfenyegették a papokat, hogy ha mégis megteszik, eltiltják őket.²³ Láthatólag a spanyol egyház vezetői számára nem az volt a lényeg, hogy a hívők gyakorolhassák vallásukat. Pacellire jellemző, hogy amikor két baszk egyházi ember megjelent Rómában azzal a levéllel, amelyben 20 baszk pap leírta, mi történt Guernicában, először nem fogadta, majd rövid úton kidobta őket.²⁴

Francót nyilvánvalóan idegesítették a demokratikusan gondolkodó külföldi katolikusok állásfoglalásai. Ilyen közéleti szereplő volt, többek között, Jacques Maritain Franciaországban. Franco sógora, Ramón Serrano Súñer 1938 nyarán beszédet mondott,²⁵ amelyben a következőket mondta: "Maritain […], a Polgári és vallási békéért Spanyolországban Bizottság elnöke […] Ez a kitért zsidó elköveti azt a gaztettet, hogy világgá kürtöli az értesülést Franco mészárlásairól és a képtelen ostobaságot a barcelonai kormány legitimitásáról. A La Croix című lap pacifista, és így az ellenségünk. Jacques Maritain bölcsessége olyan elemeket tartalmaz, amelyek hasonlítanak Cion bölcseinek bölcsességére, és a demokrata zsidók hamis módszereit alkalmazza. Mi tudjuk, hogy transzban van, mert meg akarja szerezni, vagy már meg is szerezte a (szabadkőműves) páholyok és a zsinagógák tiszteletét. Jogunkban áll kétségbe vonni megtérésének őszinteségét, és a katolikus világ előtt denunciáljuk ennek az árulásnak szörnyű veszélyét." Ez az idézet azért is érdekes, mert átveszi a német fasizmusra jellemző antiszemita szólamokat, holott Spanyolországban 1492 óta, mióta Ferdinánd és Izabella, a katolikus királyok kiutasították őket, gyakorlatilag nem éltek zsidók.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, No. 22

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada. La República española y las grandes potencias, 1931-1939, Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004. (Eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979.)

Cornwell, John: Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989. (A Homage to Catalonia. Penguin Books, 1966 fordítása.)

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre & Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000. (Eredetileg 1966.)

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In: Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973. 266-297. o. (A The Republic and the Civil War in Spain. Macmillan, 1971 fordítása.)

 

Jegyzetek

 

¹ Bolloten, 168-174. o.

² Orwell, 134. o.

³ Lister, 58. o. Lister természetesen nem tekinthető pártatlan történetírónak, hiszen az események aktív résztvevője volt, de leírása érdekes, mivel a helyszínen tartózkodott.

⁴ Tuñón de Lara, 553. o.

⁵ Uo. 715. o.

⁶ Berdah, 236. o.

⁷ Uo. 236. o.

⁸ Whealey, 280. o.

⁹ Tuñón de Lara, 609. o.

¹⁰ Viriato luzitán hadvezér i. e. 147 és 139 között több római praetor és consul seregét verte tönkre; árulók ölték meg. Ezek a portugálok senkit sem vertek tönkre, viszont súlyos veszteségeket szenvedtek.

¹¹ Thomas, 273. o.

¹² Whealey, 281. o.

¹³ Bolloten, 205. o.

¹⁴ Argumenty i fakty, No. 22.

¹⁵ Thomas, 637. o.

¹⁶ Tuñón de Lara, 581. o.

¹⁷ Berdah, 246-268. o. Berdah könyvének egyik fejezete az alábbi címet viseli: "A Londoni Bizottság, avagy az impotencia diadala".

¹⁸ Uo. 384. o.

¹⁹ Berdah, 318. o.; Bolloten, 262. o.; Tuñón de Lara, 633-634. o.

²⁰ Lister, 160. o.

²¹ Tuñón de Lara, 689. o.

²² Cornwell.

²³ Tuñón de Lara, 736. o.

²⁴ Thomas, 420. o.

²⁵ Tuñón de Lara, 758. o. Serrano Súñert gúnyosan a "legsógorabbnak" (cuñadísimo) nevezték. Többek szerint ő volt a Franco-diktatúra második embere

A szerző véleménye szerint Kína legfontosabb problémája az agrárkérdés: a mezőgazdasági munkaerő felduzzadása és az erőforrások szűkössége. A kínai állam előtt két lehetőséget lát: vagy egyfajta kínai „New Deal"-t végrehajtva infrastrukturális beruházásokba irányítja át a mezőgazdaságban kialakuló óriási munkaerő-felesleget, vagy pedig hozzájárul egy jól működő, a kistulajdonon és a vidéki közösségeken alapuló agrárstruktúra kialakításához.

Kína legnagyobb problémája a parasztság helyzete. Korábban ezt a problémát elsősorban a "termőföldek szűkösségével" magyarázták. Ez a régi szókapcsolat amúgy állandó használatban volt a múlt évszázadban, amikor is a Nemzeti Párt (Kuomintang – KMT) éppúgy hangoztatta, mint a Kínai Kommunista Párt (KKP), hogy az ország parasztságát mozgósítja "a mezőgazdasági forradalomért folytatott harc" keretében, amiből végül a KKP került ki győztesen. Mára azonban a helyzet megváltozott. Mert az igaz, hogy Kína nagy problémája továbbra is a parasztság kérdése, csakhogy felzárkózott mellé a munkanélküliség fenyegető veszélye is. Ez alkalommal viszont ki lesz képes rá, hogy vegye az akadályt, és megnyerje a versenyfutást? És hogyan? A XXI. század fordulóján az egymással vitázó felek lassanként elfogadták, hogy Kínában a "mezőgazdaság" problémája nem az egyedüli, mert a parasztság kérdése valójában három dimenziót öltött: a népesség, a társadalom és a termelés dimenzióját.¹

Azok az elméleti szakemberek, akik részt vettek a kínai gazdasági reformok kidolgozásában mind tudják, hogy a "mezőgazdasági reform kísérleti övezetében"2 általam vezetett projektek mindegyike a piacgazdaság felé irányult. Amikor belebocsátkoztam első "politikai kísérleteimbe", a legkülönfélébb gazdasági hagyományokból voltam kénytelen meríteni, kezdve a marxistának nevezett politikai gazdaságtanon, s eljutva egészen a "nyugati gazdaság" modern elméleteiig, csak hogy rávilágítsak a tulajdonjog fogalmára. Éveken át tanulmányoztam a legkülönbözőbb elméleteket, miközben merőben más hagyományokból táplálkozó szerzőikre úgy tekintettem, mint "tanítómestereimre", és végül az eklekticizmust választottam, egyforma jelentőséget tulajdonítva valamennyi benne rejlő perspektívának. Számos elméleti vitában sűrűn hangsúlyoztam, hogy magamat szívesebben minősítem kísérletező szakembernek, mint teoretikusnak, és elmélkedéseim gyümölcse nem több, mint az alaphelyzetekben szerzett tapasztalatok ösztönös megértése.

Manapság az efféle "tapasztalati" eredmények jelentősége és haszna nemcsak abban áll, hogy hivatkozási pontokként szolgálnak a kormány tagjainak, akiknek egymást követő agrárpolitikáját a parasztok széles tömegei utasítják vissza, hanem abban is, hogy rákényszeríti őket a kínai mezőgazdasági probléma három dimenziójának tanulmányozására.

 

Mi az igazi probléma Kínában?

 

Miközben vidéki közösségekben eltöltött hosszú évek nem kevés tapasztalata halmozódott fel bennem, gyakorta éreztem magamat zavarban a nagy elméletek előtt. Viszont a helyszínen végzett feladatok, amelyek komoly munkát követeltek tőlem, olykor kisegítettek zavaromban. Az a módszer, amellyel a nyugati elméleteket értelmezték és – gyakran igen rosszul – alkalmazták Kínában, szerintem a XX. század egyik alapvető melléfogása volt. Mert voltaképpen hogyan lehet összehangolni vagy összeegyeztethetővé tenni a nyugati tudományok eredményeit és filozófiáját a hagyományos kínai gondolkodással és a kínai kultúra valóságával? A marxista politikai gazdaságtan (amely Kínában mélyen beépült a társadalomtudományok szakértőibe, és változatlanul ott munkál bennük) és a liberális gazdaságpolitika egyaránt ugyanazokat a kérdéseket vetette fel bennem, amikor a nyugati tudományelmélet és a kínai gyakorlat összeférhető voltát vizsgáltam. A hazai politikai vezetők, mint Mao vagy Teng, akárcsak az összes jelentős kínai vagy külföldi szakértő, osztoznak – és mindig is osztoztak – az érzésben, hogy a "kompatibilitásnak" ez a fajta problémája még megoldásra vár.

Ez az oka annak, hogy amikor az évszázados problematikát érintő hipotézisemmel előállok a kínai tanulmányok sorában, máris leszögezhetem, hogy feltételezésem a legegyszerűbb és legismertebb ténymegállapításon nyugszik: Kína problémája mindenekelőtt az agrártársadalmon belül kialakult hatalmas feszültségben rejlik, amit a túlnépesedés és az erőforrások szűkössége jellemez, eredete pedig az állam által az iparosításra szánt belső és eredeti tőke felhalmozásában keresendő. E tanulmány, szándéka szerint, két alapvető paradoxon elemzésére vállalkozik, amely a kínai fejlődés két történelmi fázisában alakult ki. Kína gazdasági fejlődésének történetét az utolsó évszázadban a következőképpen lehet összegezni: egy olyan mezőgazdasági országról van szó, amely az iparosításnak legalább négy fázisát élte meg. Az ebben a megvilágításban levonható első tanulságot már most viszonylag könnyű belátni: minden intézményi vagy rendszerbeli modernizáció hatásában inkább alatta maradt a makrokörnyezet által produkált szerkezeti átalakulásoknak.

 

A modern Kínában végbement "mezőgazdasági forradalom" elemzése

 

Szun Jat-szen és Mao Ce-tung hasonló körülményekkel volt kénytelen szembenézni. Az első "demokratikus forradalom"³ kezdetén, az elmúlt évszázadban, Szun Jat-szen felhívása a parasztokhoz, aminek számos felkelés lett az eredménye vidéken, a földek egyenlő elosztását tűzte ki célul. Híres "jóléti elveinek" két alapvető megközelítése közül ez volt az egyik. A földtulajdon kérdésének ez a fajta megoldása azonmód kiváltotta a monarchisták heves felzúdulását.

Szun és hívei tapodtat sem hátráltak volna a monarchistákkal folytatott elméleti vitákban, a következő tanulságot azonban kénytelenek voltak leszűrni: a parasztok túlnyomó többsége közömbösen fogadta felhívásukat az agrárreformra. Szun akkor értette meg, hogy az egyenlőtlenség, amely az idő tájt a kínai agrártársadalomban uralkodott, kizárólag a "szegénység" és a "szélsőséges szegénység" választóvonalán mutatkozik meg. Miután nem sikerült az egész parasztságot mozgósítani, Szun Jat-szen attól fogva egy másik stratégiát választott, és a pártok révén szervezett "felkeléseket". Ám az ő polgári forradalma – mondjuk ezt erős iróniával, merthogy ez a forradalom sohasem nyerte el a hazai polgárság támogatását – végül egy tartományok közötti háborúvá változott, amit hadurak vezettek a nyugati gyarmatosító hatalmak ellenőrzése mellett.

Az 1920-as években a fiatal Mao Ce-tung dokumentumot szerkesztett "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról" címmel, ahol leírja a "mezítlábasok mozgalmának" kegyetlen vérbe fojtását. Közvetlenül ezután fogalmazta meg Mao első fontos elméletét az osztályok felosztásáról a kínai társadalomban. Később, az őszi aratás idején, amikor forradalmi tűzfészek jött létre a Csingkang-hegyen, támadást indított "a hitvány földbirtokosok" ellen, és újraosztotta birtokaikat. Nem sokkal később, mivel a kisparasztság nem tudott annyit termelni, mint amennyi a Vörös Hadsereg ellátását biztosította volna, változtatott stratégiáján, és elkezdte "támadni a helyi csőcseléket, azzal a céllal, hogy ellátmányt gyűjtsön a hadseregnek". Ez a politikai gyakorlatában bekövetkezett fordulat, amivel magára vonta a KKP baloldali vezetőinek haragját, kis híján az életébe került.

Ezek után hiába toborzott a Vörös Hadsereg több mint 300 000 katonát a Csingkang-hegy környékéről és más bázisokról, ez a "szovjet típusú forradalom", az új helyzetnek megfelelő földpolitika alkalmazásának hiánya miatt, eleve kudarcra volt ítélve. Ez volt az oka annak is, hogy a Vörös Hadsereg kénytelen volt keserves vállalkozásba: a "hosszú menetelés"-be bocsátkozni. Az ellenséges támadások elkerülése érdekében a vörös katonák számtalanszor változtattak útirányukon, mielőtt végleg sikerült megvetniük lábukat Senhszi tartomány északi részében. Voltaképpen a KKP győzelmének fő oka, a kínai-japán háború mellett, az volt, hogy módosított a reformon, amikor elállt a "földek újraosztásától", hogy ehelyett az adóterheket és a földek bérleti díját mérsékelje. Akkor már nem az volt a jelszó, hogy "harcolni kell a helyi földbirtokosok zsoldjában álló bűnözők ellen", hanem ésszerűbb volt elfogadni "Li Ting-minget mint a helyi felvilágosult kisnemesség képviselőjét". Ennek köszönhető végül is, hogy a Vörös Hadseregnek sikerült megállapodnia az Észak-Senhszi tartomány szegény régiójában.

Kijelenthetjük tehát, hogy a kínai marxizmus nem vette át egészen a Vang Ming által dogmatikus módon erőltetett moszkvai doktrínákat, hanem Senhszi tartomány északi falvai között találta meg a maga elméleti és gyakorlati alapját… E fordulat arra irányult, hogy megőrizzék a vidéki elit hagyományos autonómiáját. Mao írásai a Válogatott műveiben megjelent "Két elmélet"-ről, illetve "Tudásunk fejlesztésének módjá"-ról a kínai kommunisták és a szovjet doktrinerek között lezajlott harcból következtek.

 

A szétszórtan élő parasztság ellenállása az állami iparosítással szemben

 

A paraszti kultúrában mélyen gyökerező Kínai Kommunista Párt a rengeteg véráldozat láttán lassanként elfordult a Komintern által szorgalmazott szélsőbaloldali orientációtól. Az 1930-as évek időszakát a kínai vezető értelmiség élénk reflexiós tevékenysége jellemezte. Egyik csoportosulásukat főleg a kínai viszonyok sajátosságának kérdése foglalkoztatta, és nagy horderejű vitát indított útjára az ázsiai termelési módról. Ebben mindenekelőtt Marx utolsó éveiben fogalmazott önreflexiós írásaira hivatkoztak, amelyekben Marx bevallotta, hogy kevés ismerettel rendelkezik a régi ázsiai társadalmakról. Elismerte bennük, hogy a maga Morgan és Darwin felfogásából eredeztethető elmélete a Nyugat öt történelmi korszakáról nem alkalmazható Kína sajátos helyzetére. Ez a vallomása kétséget ébresztett aziránt, hogy a nyugati társadalomtudományok alkalmazhatók-e a kínai valóságra.

Az ősi keleti civilizációkban mindig is az intenzív öntözéses gazdálkodás volt a népesség megélhetésének fő eszköze. Ez a termelési mód elsősorban kis társadalmi csoportokra (család, falu vagy klán) épült, melyek a maguk részéről a társadalom alapegységeit alkották. E közösségek történelmi fejlődése igen hamar más irányt vett, mint a vadászatra, gyűjtögetésre és állattartásra berendezkedett nyugati társadalmakban, ahol az egyén volt a társadalom alapegysége. Erre a következtetésre azután jutottam, hogy a New York-i Metropolitan Museumban, a londoni British Museumban és a párizsi Louvre-ban bővebben tanulmányoztam az emberi civilizációk emlékeit. A nyugati és a keleti civilizációk merőben különböző utakat választottak, és az eltérő termelési módok idézték elő a más és más társadalmi szerkezet kialakulását. A természet leigázásához (a vadászat és a gyűjtögetés által) szükség volt hatásos társadalmi egységekre és a mindennapos fizikai bátorságra, ami kedvezett az individualista társadalmak kialakulásának.

Keleten, és Kínában kiváltképp, azokban a gigantikus méretű országokban, amelyek sohasem hódoltak be egészen a nyugati gyarmatosításnak, a társadalmi csoportokra alapuló önellátó közösségek az idő tájt primitív törzsek voltak, amelyek a folyók és más vizek mentén már öntözték földjeiket, szerte a földrészen. Nem véletlen, hogy az első uralkodói ház, a Hszia-dinasztia már 4000 éve megjelent Kínában, köszönhetően a Nagy Jü által kifejlesztett öntözési rendszernek, amellyel a Sárga-folyó áradásait igyekezett levezetni. Ez a történelmi folyamat azonban soha nem késztetett rabló hadjáratokra vagy bármiféle osztályelnyomásra, és ez a magyarázata annak, hogy a rabszolgaság, ez a tisztán nyugati intézmény, sohasem jelent meg Kínában.

Az 1930-as években bontakozott ki egy másik nagy vita is, ami szintén figyelmet érdemel. Valójában az történt, hogy amikor az értelmiség egyes képviselői előhozakodtak a kínai sajátosságokkal, azonnal trockistáknak bélyegezték őket, így a polémia a történelmi marxizmus és a kínai környezet esetleges kompatibilitásáról abbamaradt. Ugyanebben az időszakban viszont széles körben elismerésre talált az elméletírókat hosszú ideig béklyójában tartó könyv, a Rabszolgaság kora, amely éppen azt állította, hogy Kína, a nyugati világhoz hasonlóan, a történelmi fejlődés öt fázisát élte meg, köztük a rabszolgaságét is. Számos közgazdász is sokáig magáénak vallotta ezt a hipotézist, és arra a következtetésre jutott a vidéki viszonyokról végzett vizsgálatai során, hogy a földek 80%-a fölött a lakosság 10%-a rendelkezik, vagyis a gazdag földbirtokosok. Ennek a tézisnek hatalmas politikai hatása volt, mert a nemzeti agrárreform elméleti alapját adta.

Annak jobb megértése érdekében, hogy ez a hatás milyen mértékben befolyásolta Kína gazdasági fejlődését, elvégeztem egy időrendi tanulmányt, amikor is bőségesen merítettem a vidékről folytatott e századi kutatásokból, függetlenül attól, hogy mi volt a szerzők politikai alapállása. Ez a tanulmány mindenekelőtt arra világít rá, hogy a föld tulajdonjogának elválasztása a föld megművelésének jogától olyan rendszert alkot, amely Kínában magából a vidéki társadalom belső struktúrájából következik. Egyfelől a népesség növekedése, ami az egy lakosra eső megművelhető földterület csökkenésével járt, megakadályozta a földek valamely kisebbség általi kisajátítását. Másfelől a bérleti díjak olyan magasak voltak, hogy csak néhány kulák és önállóan gazdálkodó jómódú gazda pályázhatott a föld ilyenfajta hasznosítására. A tulajdonjogoknak ez a rendszere tartotta egyensúlyban a mezőgazdasági eszközök és a vidéki munkaerő elosztását, évszázadokon át biztosítva a régi Kína társadalmi struktúrájának stabilitását.

Ugyanakkor mivel magyarázható a társadalmi felkelések és osztályharcok gyakorisága a régi Kínában? Egy elmélyültebb strukturális analízis kimutatta, hogy a legnagyobb konfliktus, amely a vidéki gazdaság összeomlását siettette Kína modern kori történelmében, a parasztságot és az egyszerre uzsorás, ipari és kereskedelmi tökével rendelkező földbirtokosokat állította szembe egymással. Az árukereskedelem révén felhalmozódott ipari és kereskedelmi tőke fokozta a parasztok kizsákmányolásának mértékét. Valójában az uzsorából származó profit jelentősen meghaladta azt, amit földbérlet vagy akár az ipari és kereskedelmi tőke hozott. Ez az ellentét fényt vet egy mindig időszerű lényegi problémára, és alapvetően érinti azt a fejlődési utat, amelyet a mi agrárországunknak követnie kell.

Más szavakkal, azon van itt a hangsúly, hogy az urbanizáció és iparosodás összefüggésében kell meghatározni a tőkekivonásnak és -felhalmozásnak azokat az eszközeit, amelyek egy szétforgácsolt és alig többlettermelő mezőgazdaságban működhetnek. Felállítottuk egy ilyen típusú agrárgazdaság hatékonysági mérőskáláját: a rendszer akkor mondható hatékonynak, ha jelentősen sikerül csökkenteni azoknak a tranzakcióknak a költségét, amely a szétforgácsolt parasztok millióira hárul, amikor közösen valósítják meg az eredeti tőkefelhalmozást abban a történelmi kontextusban, amely óhatatlanul hozza magával az iparosítást.

 

Két alapvető tézis

 

A vidéki fejlődés parancsoló szüksége fényében két alapvető tézis került közel egymáshoz a mezőgazdaságról készült tanulmányokban: az első a jelentős népességnövekedéssel megterhelt agrárrendszer átalakítását elkerülhetetlennek tartja; a másik a mezőgazdasági többlettermelés megfelelő elosztási rendszerének létrehozását sürgeti a kétpólusú város-vidék struktúrában.

 

Az agrárreform és a demográfiai nyomás

a) A tulajdonjog kérdése az agrárreformban

Az agrárreform, amelynek fő célja az volt, hogy a termőföldeket újra elosszák a vidéki családok között (beleértve a földbirtokosokat és a "kulákokat" is) nagyságuk arányában, a ("felszabadító harcnak" is nevezett) harmadik "agrárforradalmi harc" közvetlen következménye volt. Ez a harc tulajdonképpen a mezőgazdasági területek teljes privatizációjába torkollt, kivéve a földbérleti jogot, beleértve viszont a hagyományos falvak közös művelés alatt álló földjeit.

Ezt követően a "kölcsönös segélyezési csoportok" biztosították a parasztok földtulajdonjogának fenntartását. Az 1950-es években alapított "elsődleges szövetkezetek", a közösségi földekre építve, ugyancsak lehetővé tették a parasztoknak, hogy a földtulajdon egy részét megtartsák birtokukban. Ugyanakkor, 1957 és 1958 között, a "fejlett szövetkezetek" és a "népi kommunák" megalapításával egyszeriben eltörölték a természetes határt a hagyományos falvak (klánok) között, a parasztokat pedig egyszeriben megfosztották minden joguktól a földtulajdonra. Akkoriban a magántulajdonban lévő földek teljes államosítása folyt. 1957 és 1962 között, vagyis öt éven keresztül Kínában éhínség tombolt, ami jelentősen meggyengítette az országot, a kormányt pedig agrárpolitikájának módosítására kényszerítette. A "népi kommunákba" és "munkabrigádokba" szervezett munkaerőt "termelési csapatokba" szervezték át, és a hagyományos falu újból átvette központi szerepét a termelés és a földtulajdonlás terén.⁴ Ugyanebben az időszakban, az 1960-as években, a rendszer teljes átalakítása lehetővé tette a földtulajdonlást, a szabad csere fejlődését, és létrehozta a "szerződések rendszerét", amely felhatalmazta a parasztokat, hogy megtartsanak maguknak egy csekély földet, hogy abból fedezzék mindennapi szükségleteiket. Az 1970-es évek vége felé a kormány visszaadta a parasztoknak földtulajdonlási jogaik jó részét.

Jelenleg a "részvényeseknek" nevezett szövetkezetek, amelyek egy "kettős szerkezetű tulajdonjogon"⁵ alapulnak, jelentősen elterjedtek számos régió falvaiban. Alapvető céljuk a parasztok tulajdonjogainak védelme szerződések révén, miközben a falu a maga egészében a "közföldek" egy részét birtokolja. Ugyanakkor ezekben a falvakban számos konfliktus robbant ki – és robban ki manapság is -, melyeket éppen a túlzott arányú földfoglalások váltottak ki, valamint a földek értékének a helyi kormányzatok általi alulbecslése.

b) Strukturális kényszerek a "vidéki Kínában"

A kínai földművelő civilizáció ötezer éve egyértelműen mutatja, hogy a mezőgazdaság és a földek-népesség viszonylat mindig is szoros kapcsolatban állt egymással. A "vidéki Kína" történelmének legsúlyosabb problémái az ember által előidézett katasztrófák következményei voltak, és nem természeti katasztrófáké. A leggyakoribb kiváltó ok a kisszámú, de gazdag és nagy hatalmú elit erőszakos földfoglalása volt, ami igazolja azt a teóriát, amely szerint "nem a bizonytalanság az igazi rossz, hanem az erőforrások egyenlőtlen elosztása". Az "infrastruktúra" erőltetett kiépítése, a véget nem érő konfliktusok, a népi exodus arányait megnövelő súlyos adóztatás és a társadalmi bizonytalanság szintén érdemes az említésre. Amikor a társadalmi válsághoz ráadásként természeti katasztrófa vagy idegenek betörése társult, a helyzet óhatatlanul valamilyen "reformot" követelt, olykor egy új dinasztia trónra lépését is, az pedig sietve rendszerint olyan nemzeti politikát hirdetett meg, amely a földek újraelosztását ígérte, és adómentességet.

A Han- és a Tang-dinasztia alatt a kínai civilizáció a virágzás korszakát élte meg a mezőgazdasági termelékenység növekedése révén, ami területi terjeszkedéseknek volt köszönhető. A Csin- és a Szuj-dinasztia kora a szakadatlan háborúskodások miatt nem alkalmas rá, hogy példákat merítsek belőle. A Szung- és a Ming-dinasztiákra mindvégig jellemző politikai instabilitás egyrészt a földek-erőforrások, másrészt a földek-népesség viszonylathoz köthető. A mongolok betörése Kínába és az utána következő időszak frappáns példát kínál. Hiába folytatott a mongol zsarnokuralom szélsőségesen brutális és intoleráns politikát a néppel szemben, a Jüan-birodalom nyolcvanhét éven át szilárdan tartotta magát. Hosszú fennállása szoros összefüggésben volt a birodalmi területek példátlan arányú kiterjesztésével. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy enyhüljenek a korábban igen kedvezőtlen földek-népesség viszonylatból eredő feszültségek.

Ugyanez a helyzet folytatódott a Csing-dinasztia alatt. A mandzsuk, ez a kis etnikai minoritás, 280 évig uralkodtak a hatalmas, kontinensnyi területen. Sikerüket annak köszönhették, hogy integrálni tudták Közép-Kína kultúráját a maguk kormányzási módszereibe. Emellett, ami még ennél is fontosabb körülmény, a Csing-birodalom roppant kiterjedése lehetővé tette a termőföldek és a természeti erőforrások jobb felhasználását és a nagy népsűrűségből fakadó erős társadalmi nyomás csökkentését. Mindehhez hozzájárult még az adóterhek csekély mérséklése és a földek-népesség viszonylat új egyensúlya, s ezek a társadalmi és politikai stabilitás hosszú időszakát hozták el Kínában.

A Csing-időszak végétől kezdve a Kínai Köztársaság megalapításáig az országot idegen hatalmak lepték el, és a helyi hadurak szabdalták szét kisebb egységekre. A gyors iramban növekvő népesség azzal volt kénytelen szembenézni, hogy a rendelkezésére álló erőforrások mennyisége veszélyes iramban apad, aminek következtében éles polarizáció alakult ki a gazdag és a legínségesebb körülmények között élő családok között. A hagyományos falvakban azonban fennmaradtak a korábbi vidéki közösségek, hála a tulajdonjogok stabilizáló rendszerének, amelynek jellegzetessége a "kettős földtulajdonlás" volt, mivel a földtulajdonjogok különváltak a földhasználati jogoktól. A XIX. század közepét követően a Tajping-felkelés, a japán-kínai háború és a két polgárháború szó szerint megtizedelte a kínai lakosságot. Ez a körülbelül 20-30%-os népességcsökkenés bizonyos mértékig megbillentette a földek-lakosság viszonylatot. Ez a helyzet azonban nem hozta magával a képlet országos szintű módosítását, ehelyett a mezőgazdasági termelés tekintetében mély különbségeket alakított ki a régiók között. Annak ellenére, hogy délen a bérlő parasztok száma meghaladta a birtokos parasztokét, északon pedig ennek az ellenkezője volt megfigyelhető, az életkörülmények a középső vidékeken voltak a legkedvezőbbek. Ezek az eltérések magyarázták azután, hogy a parasztfelkelések miért éppen északon kovácsolták ki a vezető forradalmi erőt.

A mezőgazdaság forradalmi harcának győzelme után Mao reformja keretében a földeket újraosztották a parasztok között; Teng Hsziao-ping ugyanezt tette a maga "tizenöt évre szóló földhasználati szerződései"-vel. A kínai vezetők harmadik generációja szorosan követte elődei példáját, amikor garantálta, hogy a földhasználattal kapcsolatos szerződések nem fognak változni az elkövetkező harminc évben. Az idő tájt a termőföldek-népesség viszonylathoz kapcsolódó erős feszültségek miatt e három egymást követő reform, amely a földek egyenlő elosztását célozta meg, csak akkor vezethetett jó eredményre, ha a változtatás megmaradt a falvak eredeti határain belül. Voltaképpen az a tény is, hogy bizonyos kínai falvak nem mindig tudták elviselni a polarizáció intézményes költségeit, ebből a helyzetből fakadt. Hiába van szó itt egy mindenki által jól ismert problémáról, a kérdést még senki sem elemezte kellő elmélyültséggel.

 

A vidék problémájának három dimenziója: az egyenlőség elve versus piacgazdaság

 

A földek-népesség viszonylat szélsőségesen feszült természete miatt Kínában a megművelhető földeket – azaz a nagy többség "megélhetési eszközét", amit gondosan meg kell különböztetni a "termelőeszközök" fogalmától – csakis a falusi közösségek között lehetett elosztani, amelyek a legkövetkezetesebben ragaszkodtak az egyenlőség elvéhez. Számos tapasztalat birtokában mindig ösztönöztük a földekkel való tranzakciókat. Mégis kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy az utóbbi tíz évben a parasztoknak csupán 1%-a adta el ténylegesen a földhasználati jogát. Ez bizonyítja legjobban, hogy a tulajdonjogoknak ez a strukturális helyzetből következő rendszere nem kompatibilis a piacgazdasággal.

Hacsak nem következik be a földek-népesség viszonylat gyökeres megváltozása, akkor a hatékonyság vagy hatásfok fogalma, ami a mezőgazdasági politika egyértelmű célkitűzése, Kína jelenlegi állapotában nem ösztönözheti az agárreformot. Az erőforrások szűkössége miatt Kína történelme folyamán sohasem valami tisztán "agrár"-problémától szenvedett. Esetében mindig is egy "három dimenziót öltő vidéki problémáról" volt szó.

A tulajdonjogok elméletén belül, ahogyan a hivatalos gazdaságpolitika megfogalmazta, a földtulajdoni jogok átrendeződése, az egyenlőség elvének ez az igazi megtestesülése, mindig valamelyik politikai rendszer átalakulásából következett, amit forradalmak vagy hivatalos reformok idéztek elő. És mivel a földtulajdoni jogok ilyen egyedi szemléletének kialakulását inkább a politikai erők konvergenciája hívta életre, nem pedig a piaci erők, a mi országunkban a "magántulajdon" fogalma nem valóságosan létező elem. Inkább egy kikristályosodott pontról van szó, mint amilyen egykor a feudális rendszer és a központosított uralkodói hatalom alapelve volt: "Az Ég alatt minden föld a császár földje; minden természeti forrás a császárt szolgálja."

 

A vidéki és a városi lét kettős ellentéte: a mezőgazdasági többlettermelés elosztási rendszere és a kistermelők többlettermékének túlzott elvonása

 

Egy közgazdász kimutatta, hogy Kína majdnem ezer éve a mezőgazdasági termelés 15%-os kereskedelmi rátájával számolt. Ehhez képest az iparosítás jelenlegi szakaszában a gabonatermesztés kereskedelmi rátája alig éri el a 30%-ot. Holott ebbe azt is bele kell érteni, hogy az éves össztermés 15%-a az államot illette. Ezek a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a parasztok 50%-a nem a piacra termel, és csupán 30%-uknak sikerül kereskedelmi forgalomba bocsátani összetermelésük 30%-át. A mezőgazdasági kistermelőknek körülbelül a 70%-a csak jelentéktelen hatékonyságnövekedést volt képes elérni. Az iparosítás nem oldotta meg a vidéki szegénység problémáját. Ellenkezőleg, a helyzet csak súlyosbodott a népesség fokozatos növekedésével egy olyan gazdasági-demográfiai szerkezetben, amelyet a vidéki és a városi lét kétpólusú ellentéte jellemez.

Egy ilyen strukturális szorításban csak a földek egyenlő elosztása bizonyult járhatónak, függetlenül attól, hogy ez az elosztás fegyveres forradalom vagy békés reformok útján valósult meg. A tulajdonok és a javak belső elosztási rendszere mezőgazdasági keretek közt tulajdonképpen a "stabilizáló szerkezet" alapját alkotja a kínai társadalomban. A falvakban a tulajdon gazdasági internalizációja éppúgy, mint a javak elosztási rendszerének mechanizmusa a vidéki társadalom stabilizálását célozta: másfelől be kell látnunk, hogy ez a fajta elosztási rendszer ellentmond az iparosítással együtt járó kapitalista elv lényegének.

 

Kína négy iparosítási kísérlete

 

A Csing-kor lezárulta után Kína "négy iparosítási kísérletet" élt meg. Az első "egy nyugati módra elképzelt modernizációs mozgalom" (jangvu jüntung) gyümölcse volt, amely a Csing-dinasztia kormányának kezdeményezésére bontakozott ki 1850 és 1895 között.

A második az 1920-as és 1940-es évek között ment végbe a köztársasági kormány alatt. Mindkettő felkeléshez vezetett: a bürokratikus módon szerveződött ipari és kereskedelmi tőke voltaképpen felszívta a mezőgazdasági többlettermelés túlnyomó részét, ami felerősítette a társadalmi konfliktusokat.

A másik két kísérlet időben egybeesik két egymást követő "történelmi fázissal", amelyekről már tettem említést a tanulmány elején. Az első az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig: ez alatt az időszak alatt a központi kormány a "szocializmus" és a "népi tulajdon" nevében kezdett neki az iparosításnak, ami az állami tőke eredeti felhalmozásának eredményes stádiuma volt. A második fázis a nyitás politikájának bevezetésével kezdődött az 1970-es években. A központi kormány által kitűzött cél, a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében a helyi vezetők maguk is kezdeményeztek valamilyen "helyi iparosítást", akár több szinten is. Az iparosításnak ez a formája elősegítette ugyan a gazdasági növekedés meggyorsítását és Kína nemzetközi befolyásának növekedését, másfelől viszont súlyos ökológiai problémákhoz vezetett. Ez az intézményesített modernizáció elsősorban a kormány és a parasztság közötti tranzakciós költségek problémájával próbált szembeszállni az erőforrásoknak és a mezőgazdasági többlettermelés kivonásának kapitalizációs folyamata keretében.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás az állami iparosítás időszakában

 

A Kínai Népköztársaság létrejöttének pillanatában a gyarmatosítás már lehetővé tette a nyugati országoknak, hogy felosszák maguk között a világ erőforrásait, a két világháború következtében pedig meg is szilárdult e geopolitikai struktúra. Kínának, "fennmaradása" érdekében, nem volt más választása, mint hogy lemásolja az iparosítás szovjet modelljét. Következésképpen kénytelen volt átmenni az eredeti tőkefelhalmozás szakaszán, ami önmagában kivihetetlen lett volna, miután olyannyira alacsony volt a kínai parasztgazdaság kereskedelmi rátája.

A Kínai Népköztársaság első három évében a négyszázmillió paraszt elegendő termést volt képes szolgáltatni az ötvenmillió városi lakos ellátására. Az első ötéves terv idején húszmillió vidéki munkás szegődött el a városokba, hogy segítse az ipari infrastruktúra kiépítését. A rengeteg gabonafélét fogyasztó városi lakosság hirtelen 40-50%-os növekedése azt eredményezte, hogy a mezőgazdasági termékek hamar hiánycikké váltak. Emellett a falvak munkaerő-feleslegének nagysága miatt ebben a mezőgazdasági országban a felhalmozás módja inkább a jelentős munkaerő-ráfordításon alapult, mintsem a tőkéén. Ilyen körülmények között az ipari termékek nem tudtak betörni a vidéki piacra, és a két szektor nem tudta eltartani egymást az árucikkek kölcsönös cseréjével.

Ebben a helyzetben Kína belekényszerült egy példa nélkül álló önkizsákmányolásba, amit az erősen központosított kormány irányított: a falvakban a népi kommunák és az állami monopólium szimbiózisára épülő rendszer épült fel a termékek felvásárlására és forgalmazására, a városokban pedig egy megtervezett és bürokratikus intézmények által működtetett segélyezési rendszert vezettek be. Miután a központi kormány ellenőrizte a vidéki és a városi munkaerő által előállított összes többletterméket, ő maga osztotta el az erőforrásokat is azzal a céllal, hogy kifejlessze a nehézipart.

Ugyanakkor az úgynevezett "szocializmusba való átmenet" időszaka alatt a központi kormányzat módosította az "új demokráciának" nevezett fejlődési stratégiáját, amely a magánkapitalizmus és az államkapitalizmus elemeit integrálta egy olyan tulajdonrendszerbe, amely az állami monopólium talaján állt. Miután a nehézipari alapok kifejlesztéséhez tekintélyes tőkebefektetésre, ám korlátozott számú munkaerőre volt szükség, a kormány korlátozta a vidéki munkások városokba vándorlását, és átformálta a vidék és város kétpólusú struktúráját. Az iparosítás periódusa alatt végbement tőkefelhalmozás folyamata parasztok ezreinek halálát követelte, Kínának azonban igen rövid időn belül sikerült létrehoznia egy olyan ipari infrastruktúrát, ami által az ország gazdasági és politikai autonómiát élvezhetett. Ez a történelmi időszak az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig.

 

Megszorítások a fejlődésben és alternatív politikák

A kettős rendszer szorításában vergődő vidéki fejlődés

Milyen örökséget hagyott ránk az említett időszak? Legfőbb eredménye a gigantikus állami tőkefelhalmozás volt, amit legtöbbször "népi tulajdonként" emlegettek. Ez az állami tőke fokozatosan újraosztásra került, és jelenleg a fiatal generációk tulajdonában van, s lesz a következőkében, bármilyenek is legyenek a gyaníthatóan jelentkező másfajta igények. Csakhogy a kínai lakosság örökölt egy szinte kezelhetetlen kettős rendszert, amelyben a városi és vidéki népesség antagonisztikus helyzete kristályosodott ki. Hiába erős mindenkiben az akarat, hogy a tőke újraelosztásának áldásaiból részesedjék, az aggodalmak nem terjednek túl ezen, és a kétpólusú ellentét megoldásának kényszere a jövő nemzedékek vállára fog nehezedni.

Tu Zsung-seng [Du Runsheng] politikai szakértő jegyezte meg még az 1980-as években, hogy Kína mezőgazdaságának nincs jövője a közel 800 millió kínai paraszt életkörülményeinek lényeges javítása nélkül, amikor ők azok, akik a körülbelül 200 milliónyi városlakó élelmiszer-szükségletéről gondoskodnak. A nyugati gazdasági elméletek szerint azt várná az ember, hogy a mezőgazdasági termékek kereslete a városokban valamivel rugalmasabb lesz, attól függően, hogy azt az állam ellenőrzi-e továbbra is, és marad-e az erős centralizáció. Ezzel szemben a vidéki kínálat önellátó, általában igen szétszórt és nagyon esetleges, és ez a helyzet igencsak különbözik a nyugati országokétól.

A vidék és város kettős struktúrája következtében az információk áramlása aszimmetrikus, és a mezőgazdasági termékek kereslete és kínálata állandóan ingadozik. Ez magyarázza, hogy a mezőgazdasági termékek piaca és az árváltozások sohasem láthatóak előre. A parasztok általában igyekeznek előállítani a mezőgazdasági termékek minél gazdagabb skáláját a legkülönfélébb keresletek kielégítésére abban a reményben, hogy csökken a kockázatuk, és ez csak akkor nincs egészen így, ha az állam segélyekben részesíti őket, amivel bizonyos anyagi biztonságban érzik magukat. Ez a helyzet viszont a mezőgazdasági termékskála mind erősebb szétforgácsoltságát ösztönzi, ez a szétforgácsolódás pedig a maga részéről a piac ingadozásait növeli. Ennek a logikának az érvényét igazolta három ízben is egy-egy ciklikus "túlkínálat" az 1980-as és az 1990-es évek között.⁶

Ugyanakkor a vidéki népesség növekedése miatt a megművelhető földek fokozatosan a parasztok megélhetésének alapvető és nélkülözhetetlen eszközévé váltak, és nem a termelékenység egyszerű feltételévé, ami a többlettermelés csökkenéséhez vezetett. A "demográfiai csapda" elmélete csak részlegesen képes megmagyarázni ezt a paradoxont. Ha a falusi lakosság által előállított terméktöbblet nem nő tovább, akkor a modern technológia minden áldása megsemmisül, és a kormány által gyakorolt árpolitika kudarcra van ítélve. Márpedig a kormány minden anyagi szubvenció formájában történő kezdeményezése szükségszerűen negatív hatást vált ki. Úgy tűnik, hogy a világon semelyik kormány sem volna képes szubvencionálni a maga vidéki népességét, ha állandósulna az alulfoglalkoztatottság, a fontossága pedig akkora volna, mint Kínában.

Ezért kockáztatják meg egyesek azt a kijelentést, hogy Kínában semmilyen mezőgazdasági vállalkozás nem létezik, míg az Egyesült Államokban parasztok nincsenek. Csakhogy az európai országok és az Egyesült Államok mindig azon voltak, hogy megvédjék a gyarmati korszak folyamán felhalmozódott erőforrásaikat, és az ökoszisztéma megóvása érdekében különös gondot fordítanak az alapvető mezőgazdasági ágazatokra. Ennek megfelelően támogatást nyújtanak a gazdáknak arra az időre, amíg pihentetik földjeiket, és államilag korlátozzák az intenzív gazdálkodást, hogy megóvják természeti erőforrásaikat. Annak illusztrálásaképpen, hogy a mi kisparaszti gazdaságunk mekkora konkurencia lehet a mindenható nemzetközi mezőgazdaság számára, hadd emlékeztessünk a parasztok katasztrofális csődjére Szucsuban és Hangcsouban, amely vidékeket egykor "földi paradicsomként" emelgették, amíg az 1930-as és 40-es években a nemzetközi piac tönkre nem tette őket.

 

Alternatív politikák

 

Kína az egykori szövetkezetek létrehozásával megpróbálta bevezetni a "méretgazdaságosságot" a mezőgazdasági termelésben, de a helyzet csak rosszabbodott. "A kasza kombinálása az ekével", vagyis a kistermelő parasztok csoportba terelése nem vezet semmilyen előrelépéshez a termelékenységben. Csakhogy a kormány és a benne ülő technokraták még ma sem tettek le a méretgazdaságosság gyakorlatáról. Márpedig ha egyszer az agrárnépesség megkétszereződött, és számolni kell a felesleges munkaerővel, akkor a gazdasági fejlődést a munkaerő, nem pedig a tőke befektetésével kell fokozni. Legyen szó bármilyen régióról, bármilyen fejlettségi szintről, mindig nagyon nehéz megtartani a megfelelő beruházás-termelés viszonylatot, amely tőkeerős és korszerű mezőgazdasági termelést biztosítana.

A politikai stratégák – véleményem szerint – két választás előtt állnak. Az egyik, hogy Kína olyan fejlődési utat választ, amely jelentős munkaerő felhasználásán alapszik, amikor a kormány képes a munkások tömegeit az állami infrastruktúra kiépítésére irányítani, még akkor is, ha ez alacsony növekedési rátát és kevéssé fejlett technológiai színvonal-növekedést eredményez. Ily módon lehetővé válik az urbanizáció meggyorsítása, ami megszabadítaná a kettős rendszertől legalább a kisvárosokat és a nagy vidéki közösségeket azáltal, hogy összhangba kerül a foglalkoztatási és ipari struktúra, és ez megkönnyíti a vidéki munkaerő-felesleg átirányítását más szektorokba.

Ha az első javaslat megvalósítása túlságosan nehéznek tetszik, akkor a második választás az lenne, ha a vezetés olyan intézményi átalakulást szorgalmazna, amely "nem piaci" rendszerre épülne a vidéki közösségeken belül, és ez megengedné a belső tulajdon és a közösségek által előállított termékek elosztását. Ezt a politikát azonban követnie kellene egyúttal a monopóliumok felbomlásának az anyagi és pénzügyi javak forgalmán belül, hogy szélesedjék a külső gazdasági alap, és a kistermelőkre épülő parasztgazdaság megfelelő támogatást kapjon. Efféle politikai stratégiák híján a parasztoknak semmi reményük sincs sorsuk jobbra fordítására, mert a falvak képtelenek lesznek a fejlődésre, és akkor a mezőgazdaság nem válhat teljes egészében a piac egyik szektorává. Néhány metropolisz pedig azt tapasztalja majd, hogy modernizációját a nyomortanyák megszaporodása kíséri, és hamarosan ott találja magát a latin-amerikanizálódás csapdájában.

 

Jegyzetek

 

¹ A "háromdimenziós vidéki probléma" (szannung venti) elméletében a vidék problematikája nem tekinthető egyszerűen mezőgazdasági kérdésnek, hanem éppúgy vonatkozik a vidéki népességre (jövedelmek, vándormunkások stb.), a társadalomra a maga egészében (a társadalmi tőke fejlődése, különféle társadalomgazdasági és politikai problémák) és a termelésre (vertikális mezőgazdasági integráció, vállalkozások fejlődése a nagy vidéki kommunákban és a falvakban stb.). 1989 és 1999 között több olyan cikket írtam, amelyben azt a véleményemet fogalmaztam meg, hogy Kína nem hatalmas mezőgazdasági ország, hanem egy olyan ország, amely hatalmas vidéki népességgel rendelkezik. Kína nem a "mezőgazdaság problémájá"-val küzd elszigetelten, hanem egy három dimenziót öltött vidéki problémával. Ez a "háromdimenziós probléma" okozza manapság a legtöbb aggodalmat, és áll a központi kormányzat figyelmének középpontjában. A legfontosabb gazdasági kérdések tanulmányozására létrejött Állami Tanácsadó Ügynökség úgy ítéli meg, hogy ez a hármas vidéki probléma elsődleges figyelmet érdemel, megoldása pedig a "negyedik generációs vezetés" égető feladata. A vidéki övezetek helyzetének állandó romlása arra kényszerítette a politikusokat, hogy belássák fontosságát, és újabb kísérleteket tegyenek e hármas probléma orvoslására.

² A vidéki reform kísérleti övezeteit 1987-ben jelölte ki a korábbi Vidékfejlesztési Kutató Központ, amely az öt legfőbb politikaelemző munkaközösség egyike volt az 1980-as évek reformja idején. Mint a vidéki reform kísérleti övezeteiben tevékenykedő kutató, többekkel együtt tizenegy éven át magam is hangoztattam e politikai tanulmányok fontosságát, noha 1989-ben feloszlott a Vidékfejlesztési Kutató Központ. A kormány, teljesen figyelmen kívül hagyva kutatásainkat, félhivatalos nyilatkozatott tett "a piaci reform" bevezetésére a vidéki régiókban, csak hogy 300 millió dolláros kölcsönt kapjon a Világbanktól. Ez a politikai nyilatkozat öt évvel előzte meg a KKP tizennegyedik kongresszusán elhangzott hivatalos bejelentést.

³ Mao a maga mezőgazdasági forradalmát nem minősítette sem "kommunistá"-nak, sem "szocialistá"-nak, hanem "új demokratikus forradalom"-nak nevezte. Ebből az alapállásból kiindulva a kínai tudósok újradefiniálták Szun Jat-szen politikai mozgalmát, és a "régi demokratikus forradalom" elnevezést adták neki.

⁴ A köztulajdon fogalma csak a fejlett szövetkezetek és a népi kommunák rövid időszakában létezett, a vidéki kollektivizálás pillanatában, amire azért volt szükség, hogy ipari termékeket adjanak el a vidéki népességnek. Ennek fényében érthető, hogy az első ötéves tervvel bevezetett iparosítás sikere a kormány beavatkozását tette szükségessé, hogy nagy vidéki szervezeteket hozzon létre, amik keresletet teremthettek a városi termékekre.

⁵ A "kettős szerkezetű tulajdonjog" alatt a falusiaknak az a lehetősége értendő, hogy mint részvényesek megtarthatták a falu erőforrásainak tulajdonjogát. A kifejezés mást takar, mint a nyugati országokban ismert magántulajdonjog.

⁶ Pontosabban 1984-ben, 1990-ben és 1997-ben, amely esztendőkre a gabona és más mezőgazdasági termékek túlkínálata volt jellemző.

Bár a kínai modernizáció drámai társadalmi változásokat, drasztikus területi és társadalmi polarizációt, sokak számára fokozódó létbizonytalanságot eredményezett, egyelőre mégis sikeresnek tekinthető, a rendszer politikailag stabil. Ennek egyik fő oka, hogy az átalakulás a súlyos feszültségek ellenére az átlagos életszínvonal jelentős javulásával járt. Egy másik fontos ok, hogy az elégedetlenek a problémákért elsősorban a helyi eliteket tartják felelősnek, míg a központi vezetés jóakaratába és hozzáértésébe vetett hit nagyobbrészt töretlen maradt.

Kína egy ország, de több külön világ.¹ A nemzetközi közvélemény elsősorban a kiemelt nagyvárosokat (Pekinget, Sanghajt, Sencsent), valamint a tengerparti övezet rohamosan fejlődő tartományait ismeri.² Kuangtung, Csiangszu és Santung a kínai GDP több mint egyharmadát termeli meg, a nyolc tengerparti tartomány együtt közel a kétharmadát adja. 2004-ben Kuangtung bonyolította le a külkereskedelem egyharmadát, a nyolc tengerparti tartomány együtt több mint négyötödét.³ Ez az a Kína, amelynek gazdasága az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan évi tíz százalék körüli növekedést produkált, amely Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot megelőzve mára a világ negyedik legnagyobb gazdasága, a kelet-ázsiai térség katonailag is domináns hatalma, az Egyesült Államok globális egyeduralmának egyetlen potenciális kihívója. Kínának ebben a boldogabb részében körülbelül 300 millióan élnek, valamivel többen, mint az Amerikai Egyesült Államokban.

Van azonban egy másik Kína is, amelyben túl sok ember él, és túl kevés a termőföld, ahol nincs elég ivóvíz, ahol magasak az adók, és korruptak a hivatalnokok. A kínai statisztikák ijesztő adatokat közölnek: a lakosság közel négyötöde, egymilliárd ember (!), nem rendelkezik egészségbiztosítással, több mint 300 millió lakos iszik szennyezett vizet.⁴ A vidéki lakosság romló egészségi állapota a szegénység egyik fő oka és következménye is egyben. Bármikor kitörhetnek járványok, amelyek globális következményei beláthatatlanok. A legutóbbi példa a madárinfluenza, de említhető a néhány évvel ezelőtti SARS-járvány is.

A gyorsan fejlődő tengerparti zóna mögött Kínának ez a hatalmas tömege egyre jobban lemarad. Nagy különbség van a városi és a falusi lakosság életszínvonala között. A lakosság egyharmadát kitevő városi lakosság egy főre jutó éves átlagjövedelme 1033 dollár, a mintegy nyolcszázmilliós vidéki lakosságé átlagosan 319 dollár. Ez kevesebb, mint a Világbank által szegénységi küszöbnek tekintett napi egy dollár! A 2005 végén kiadott legfrissebb kínai statisztika szerint a vidéki lakosság 67%-a, mintegy 540 millió ember, napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkezik. Az egy főre jutó kiadások éves átlaga vidéken 236 dollár, alig 130 forint naponta.⁵ A nemzeti kisebbségek szintén a szegény Kína részei. A Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának több mint 90 százalékát a legnagyobb nemzetiség, a han teszi ki, de az ötvenöt nemzeti kisebbség lélekszáma így is meghaladja a százmilliót. Ők is a legszegényebb vidékeken, a nyugati tartományokban élnek. A KNK hivatalosan szegényként számon tartott lakosainak 40 százaléka a kisebbségekhez tartozik.⁶

Az elmúlt évtizedben a világ talán legnagyobb népvándorlása zajlik Kínában. Miközben a gazdaság átalakulása következtében (az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint) 1995 és 2001 között mintegy 45 millióan veszítették el a munkahelyüket,⁷ becslések szerint 140-200 millió ember költözött városba a falvakból a jobb megélhetés reményében. Mára minden nagyobb kínai városban létrejöttek a nyomortanyák körzetei, ahol a minimális higiéniai feltételek is hiányoznak. A modern kulik végzik a "piszkos munkát": ők építik a modern felhőkarcolókat, ők dolgoznak a keleti partvidék gyáraiban a futószalagok mellett, ők azok, akiknek munkája elárasztja a világ piacait olcsó kínai áruval.

A nagyvárosok lakosságának immár jelentős részét teszik ki azok az emberek, akiknek otthonát lerombolták, hogy új városnegyedek épülhessenek. A földönfutók némi kártérítést kapnak ugyan, az azonban nem elegendő a megfelelő színvonalú új lakás megvásárlására. A kisajátítások következtében az elmúlt években több mint hetvenmillió paraszt vesztette el a földjét. Egyedül a Jangcén épülő Három-szoros vízerőmű építése miatt több mint hárommillió embert telepítettek ki.

Mindezek következtében a kormányzat egyre növekvő elégedetlenséggel kénytelen szembenézni. Hivatalos statisztikák szerint tavaly több mint nyolcvanhétezer tüntetés volt országszerte.⁸ Mivel a politikai és gazdasági intézkedések kedvezményezettjei jórészt a városlakók, és a falusi lakosság kevésbé élvezi a reformok gyümölcseit, a tiltakozó akciók a parasztok körében gyakoribbak. A kiváltó okok között a falusi és járási hivatalnokok korruptsága, a helyi adók és járulékok önkényes kivetése, a parasztok földjeinek kisajátítása szerepel.

A tüntetések általában a helyi hivatalok és hivatalnokok ellen irányulnak, nem a politikai rendszer ellen. Ennek oka, hogy miközben a tengerparti és a belső szárazföldi vidékek, valamint a város és falu közötti jövedelmi és életszínvonalbeli különbségek egyre nőnek, az adatok azt mutatják, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de a lakosság egészének nőtt az életszínvonala. A hivatalos statisztikai adatok szerint 2003-ban a lakosság felső 20 százalékának jövedelme 13 százalékkal nőtt az előző évhez képest, míg az alsó 20 százaléké 8,7 százalékkal.⁹

Az adminisztráció alsó szintjein, ahol a konfliktusok leggyakrabban fordulnak elő, a korrupció a mindennapi élet "természetes" része. A korrupció az egyik fő oka az, hogy a központi költségvetésből nem érkezik elég anyagi forrás a helyi kormányzat feladatainak finanszírozására. A szegény vidékeken az iskolák fenntartására, az útépítésekre, a hivatali dolgozók fizetésére a pénzt helyi adókból kell előteremteni, és az nem elegendő. A korrupció másik oka a tulajdonviszonyok tisztázatlansága. A kínai földművelő nem tulajdonosa a földnek, a művelhető terület köztulajdon, és a paraszt csak bérleti szerződéssel birtokolhatja. Az, hogy kié a föld, ki dönt az eladásáról (pontosabban 50-70 évre történő bérbeadásáról), és kit gazdagít a kisajátításból származó bevétel, a gyakorlatban nehezen követhető. A bizonytalanság az érdekellentétek, a nézeteltérések és gyakran az összetűzések melegágya. A pénzéhes helyi hivatalnokok és beruházók sokszor az érintett parasztok feje fölött, a gazdálkodók érdekeit figyelmen kívül hagyva döntenek, ami rendszeresen konfliktusokhoz vezet. A tiltakozók hangadói a közrend megzavarása címén nem ritkán börtönben végzik. A nagyobb városok körzetében sok a kisajátításra ítélt terület. 2004 júliusában 6866 fejlesztési körzet volt az országban, amelyek összesített földigénye közel fél Magyarországnyi, 38 600 négyzetkilométer.¹⁰ A föld iránti igény jelentősen meghaladja a rendelkezésre álló mennyiséget, ezért a beruházók falusi viszonylatban hatalmas összegeket hajlandók kifizetni a földért. Mivel a helyi kormányzatoknak minden bevételi forrásra szükségük van, szinte megfontolás nélkül hajlandók bérbe adni a kezelésükre bízott földterületeket a beruházóknak.

 

A gazdasági és a politikai reformok

 

A hetvenes évek vége óta Kína vezetői rendszeresen hangsúlyozzák, hogy az országnak belső nyugalomra és békés nemzetközi környezetre van szüksége a modernizáció sikeres végrehajtásához és ahhoz, hogy a számos feszítő belpolitikai probléma megoldására tudjanak koncentrálni. Vagyis a további gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen a stabilitás, a KKP hatalmon maradásának pedig előfeltétele a gazdaság sikere. A pártvezetés tisztában van vele, hogy legitimációjának feltétele az életszínvonal folyamatos emelkedése és a gyors gazdasági fejlődés negatív következményeinek, az egyenlőtlenségnek és a bizonytalanságnak a csökkentése. Sok jel mutatja, hogy törekvése a fent említett súlyos problémák ellenére is eredményes.

A gazdasági szerkezetátalakítás jelentősen különbözik a kelet-közép-európai és a posztszovjet államok fejlődési modelljétől. Andrew Walder amerikai sinológus a sajátos kínai fejlődés négy fő elemét emeli ki. Egyrészt a hatalmon levő kommunista párt túlélte az 1989 utáni kritikus időszakot, sőt újjáéledt, a pártelit nem került ki a hatalomból, hanem az elmúlt évtizedben megerősödött. A második sajátosság, hogy a piaci reformok sokkal jobban működnek, mint Kelet-Közép-Európában vagy a volt Szovjetunió államaiban. Ott a politikai intézményrendszer hirtelen összeomlása és a gazdasági szabályzórendszer gyors megváltoztatása nehézségekhez vezetett. Kínában fokozatosan vezették be a gazdasági reformokat, miközben a politikai rendszerben nem történt változás. Harmadszor: sokkal lassabban és óvatosabban folyik az állami tulajdon magánosítása, mint a posztszovjet államokban, ahol az állami tulajdon jelentős részét a rendszerváltozást követő első években privatizálták. (A "sajátosan kínai színezetű" modernizáció egyik sajátossága, hogy a gazdaság úgy tér[t] át a kapitalista gazdálkodásra, hogy a magánszektor nem az állami szektor lebontása nyomán, hanem annak fenntartása mellett, egyéni kezdeményezések és főleg külföldi tőkebefektetések révén jött létre.¹¹ ) Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba. A negyedik sajátosság a felsőoktatás elképesztő növekedése, aminek köszönhetően jelentős mértékben javult (elsősorban a városi) lakosság képzettségi színvonala.¹²

A stabilitás a gazdasági sikerek mellett a nacionalista propagandával sulykolt nemzeti öntudat erősítésének is az eredménye. A hazafias propaganda alkalmazására szükség is van, hiszen a hetvenes évek vége óta folyamatosan zajlik a gazdasági és részben politikai decentralizáció.

A Kínai Népköztársaság erősen központosított állam, ahol a helyi kormányok az Államtanács (kormány) utasításainak végrehajtói, és annak tartoznak felelősséggel. A központi kormány felülvizsgálhatja és megsemmisítheti a helyben hozott döntéseket. A tartományi népi gyűlések (helyi parlamentek) hozhatnak ugyan regionálisan hatályos törvényeket, de a legfelső törvényhozó szerv, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága felülbírálhatja, megsemmisítheti azokat. A gyakorlatban azonban a helyi kormányzatok és törvényhozó szervek szerepe egyre nő. Zheng Yongnian (Cseng Jung-nien) szingapúri politológus a kínai rendszert de facto föderalizmusnak nevezi.¹³ Jogilag nincs persze szövetségi kormányzat, és a föderális állam létrehozása politikai szempontból egyelőre nem is időszerű, a föderalizmus ellentétes a KKP elveivel. (A valódi föderalizmus Kína megosztottságát jelentené, vagyis a központi hatalom gyengeségét bizonyítaná, ráadásul egészen más megvilágításba helyezné Tajvan, Hongkong, Makaó, Tibet és Hszincsiang helyzetét.) A reform és nyitás politikájának következtében azonban a központi és helyi kormányzati szervek működése és kapcsolatrendszere – Zheng szerint – folyamatosan közelíti a föderalisztikus jelleget. A központnak nincs elegendő eszköze rendelkezései végrehajtására, a regionális és helyi közigazgatási szervek egyre erőteljesebben és hatékonyabban képviselik saját érdekeiket, és kezelik a konfliktushelyzeteket. A de facto föderalizmus a központ és a tartományok hallgatólagos, viszonylag intézményesített megállapodása: a tartományok akár intézményes keretek között, akár eseti alapon különböző előnyökhöz jutnak, juttatásokban részesülnek annak fejében, hogy bizonyos ügyekben garantálják a központ követelményeinek teljesítését. Vannak a politikának olyan területei, amelyek a központ hatáskörébe tartoznak: ilyen például a külpolitika, a honvédelem és a népességszabályozás; ezekbe a helyi kormányok beleszólása csekély. Gazdálkodási és belpolitikai kérdésekben azonban a tartományoké az elsődleges felelősség – idetartoznak a bizonyos összeget nem meghaladó infrastrukturális beruházások és külföldi tőkebefektetések is.

A decentralizáció célja a gazdálkodás hatékonyságának javítása. A profit (az állam szempontjából az állami bevételek) maximalizálása érdekében a helyi (sok esetben a magántőkéhez kötődő) érdekek pontos megjelenítése szükséges. Erre legalkalmasabb a piaci keret, vagyis szükségessé vált a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a magántulajdon megjelenése. Kínában a magánosítás úgy indult meg, hogy egyrészt az állam nem mondott le teljesen a tulajdonjogáról, másrészt mivel nem voltak piaci viszonyok, az egyedi gazdasági döntésekben a helyi közhatalom, közigazgatás is részt vett, ha másként nem, garanciák biztosításával. Vagyis a reformok kezdetén, a tulajdonjog decentralizációjának időszakában az állami vállalatok tulajdonjoga nem magánbefektetőkhöz, hanem a helyi kormányzatokhoz került át. (Ezért történhetett, hogy a kilencvenes évek elején, amikor vízumkényszer eltörlését követően több tízezer kínai telepedett le Magyarországon, a kínai üzletemberek különböző állami vagy tartományi tulajdonban levő vállalatok képviselőiként hoztak létre magyarországi leányvállalatot. Működésüket tekintve ezek semmiben sem különböztek a valódi magáncégektől.) Ahogy a központ kivonult a gazdasági vállalkozások működtetéséből, a helyi kormányok intézményesített szerepe megnőtt. Befolyásukat a központ elismeri, de közben igyekszik kialakítani egy másik mechanizmust, amely ellenőrizheti és befolyásolhatja a helyi elhatározásokat, és nem mellesleg érvényre juttathatja a központi akaratot. A megerősödött tartományok pedig nemcsak helyi ügyekben döntenek, hanem beleszólnak az országos szintű ügyintézésbe is. E folyamat valamiféle demokratizálódást eredményez. Noha az így kialakult rendszer messze nem azonos a nyugati polgári demokráciával, a politikába való beleszólás joga és lehetősége a gazdasági erőtől és a helyi vezetők érdekérvényesítési képességétől függ.

A lokális és regionális hatalmi központok bizonyos esetekben kihívást jelentenek a központi hatalom számára. A kilencvenes évek elején például jelentősen megromlott az állam pénzügyi helyzete, a központi költségvetés bevételei folyamatosan csökkentek. A folyamat megállítására 1994-ben új adóztatási szisztémát vezettek be, amelynek lényege az volt, hogy az adókat a tartományok szedték be, majd a bevételeken megosztoztak a központtal. A tartományok önállóan is adóztathatnak, aminek következtében kettős adórendszer alakult ki, dupla intézményrendszerrel. A decentralizáció következményeként nőtt a tartományok és térségek közötti életszínvonalbeli különbség, és zavarok keletkeztek. A központi kormány nem tudta érvényesíteni az egységes szabályzórendszert, nem volt képes hatékonyan ellenőrizni a gazdasági folyamatokat, a versengés olykor pazarlással járt. (A Gyöngy folyó deltájának 150 kilométeres körzetében például, a hongkongi és makaói nemzetközi repülőtér közelében, három újabb repülőtér épült.) A gazdagabb tartományok hatóságai figyelmen kívül hagyták a kormány által képviselt "nemzeti érdeket" és a központ rendelkezéseit, nagyobb önállóságot követeltek maguknak, a szegény vidékek pedig több figyelmet és anyagi támogatást vártak el a központtól. A tartományok egyre nagyobb mértékben függnek a külföldtől, miközben a többi tartománytól való függésük csökken. A kilencvenes évek elején a Világbank felmérése szerint a tartományok egymás közötti kereskedelme mindössze a GDP 22 százalékát tette ki, ami alacsonyabb volt, mint az akkori Európai Gazdasági Közösség országai közötti, illetve a felbomlás előtt álló Szovjetunió tagállamai közötti kereskedelem aránya (28, illetve 27 százalék).¹⁴ A Világbank már akkor figyelmeztetett, hogy a tartományok kvázi önálló országokként viselkednek, külkereskedelmük volumenét növelik, miközben a belkereskedelem aránya csökken.

Az 1989-es Tienanmen téri tragédiát követően a decentralizáció folyamata megállt, aminek következménye a gazdasági fejlődés ütemének lelassulása lett. Teng 1992-ben tett híres dél-kínai körútján a reform és nyitás politikájának folytatását és kiszélesítését szorgalmazta. Az eredmény a globalizáció hatásainak felerősödése, a külföldi tőkebefektetések mennyiségének növekedése, a gazdasági fejlődés ütemének felgyorsulása és ezzel együtt az export mértékének látványos növekedése lett. A globalizáció két ellentétes folyamatot indított meg Kínában: tovább gyengítette a központ befolyását a helyi gazdálkodásra, ugyanakkor szükségessé tette az egész országra érvényes központi szabályzórendszer megalkotását. E kettősség a Zheng Yongnian szerinti de facto föderalizmus intézményesülését segíti elő.

Politikai tekintetben nincs hatalommegosztás. A szigorúan a központból irányított politikai rendszer működésében azonban érzékelhetők változások. Van nyomásgyakorlás és érdekérvényesítés, de az elsősorban informális kapcsolatok révén zajlik. A helyi érdekcsoportok igyekeznek saját politikusaikat bejuttatni a központi vezetésbe, a helyi erős emberek egyre fontosabb szerepet játszanak az országos politikában. A kilencvenes évek eleje óta a KKP KB tagjainak többsége a gazdag tengerparti tartományokból származik. Sanghaj rohamos ütemű fejlődése a kilencvenes években nem utolsósorban az egykori sanghaji első titkár, Csiang Cö-min és a polgármester, Csu Zsung-csi jó személyes viszonyának volt köszönhető.

Az összefonódások csökkentésére a népköztársaság kommunista vezetése folytatja azt a császári hagyományt, amely szerint a központot képviselő hivatalnokokat (jelen esetben a kormányhivatalnokokat és pártfunkcionáriusokat) néhány éves (a császárkorban általában három év, a ma hatályos törvények szerint kétszer öt, azaz tíz év) szolgálat után más pozícióba kell áthelyezni. A központból a helyi politikába áthelyezett káderek egyik fő feladata az ellenőrzés. A helyi politikusnak egyszerre kétfelé kell megfelelnie: egyrészt a központnak, amely politikájának közvetítését várja el tőle, másrészt a helyieket kell meggyőznie, hogy érdekeiket a lehető leghatékonyabban képviseli a központi hatalom előtt.

A politikai vezetés szerint az ország szuverenitása érdekében, a centrifugális erők ellenében a központ befolyását és legitimációját kell megerősíteni.

 

A KKP szerepe és a párt reformja

 

A reformok kezdeti időszakában a párt fokozatosan veszített népszerűségéből, különösen vidéken, ahol a lakosságnak alig két százaléka párttag, és a pártot általában a helyi lakosság körében meglehetősen népszerűtlen és nem ritkán korrupt helyi apparátus jelentette. A népszerűségvesztést 2003-2004 folyamán a pártból kilépett vagy kizárt közel kétmilliós létszám is jelzi. Az ezredforduló Kínájában a fő gondot az jelentette, hogy a párt nem volt képes újradefiniálni saját szerepét a modernizáció folyamatában. Mindehhez hozzájárultak a WTO-tagsággal járó kihívások, amelyek elsősorban a mezőgazdaságban jelentkeztek, valamint a magánszektor folyamatos bővülése.

Az elmúlt évtizedben a Kínai Kommunista Párt reformjának két fő eleme volt: az egyik a szerkezeti és működésbeli megújulás, a vezetés új szempontok szerinti kiválasztása, a párton belüli demokratikus tendenciák erősítése, az ellenőrzési mechanizmusok kiépítése, a hatalommegosztás és a több jelölt állítása, a másik pedig az ideológia változása, a néppárti jelleg hangsúlyozása.¹⁵

A legfelső pártvezetők többsége (a tartományi titkár fölötti szinten) ma már nem pártmunkás vagy katonai szolgálati múlttal rendelkezik, hanem kormányzati tapasztalattal. Mára a központi vezetés is felismerte, hogy technokrata párttitkárokra van inkább szükség, akik jobban értik a gazdaság működési szabályait, mint a politikailag megbízható, de a gazdasági élethez keveset értő káderek.

Egy-egy közigazgatási egység legbefolyásosabb embere a párttitkár, annak ellenére, hogy feladata és szerepköre nincs pontosan meghatározva.¹⁶ A pártbizottságok és a párttitkárok fő feladata a tartományi és helyi kormányzatok ellenőrzése. A KKP-nak közel hetvenmillió tagja van. A megfelelő szintű pártszervezet az országos politika képviselőjeként kijelöli a helyi feladatokat, a fontosabb döntések előtt elbírálja a tervezeteket, intézi a személyzeti ügyeket, és rendszeres felülvizsgálja a határozatok teljesítését. A határozatok formai meghozatala és végrehajtása a helyi kormányzatok felelőssége. A pártbizottság (elvileg) a napi ügyintézésben nem vesz részt. A gazdasági reform némileg csökkentette a párt befolyását, és erősítette a népi gyűlések (a helyi államigazgatás) szerepét.¹⁷ Ezért a központ a hatékonyabb pártellenőrzés érdekében a párttitkárokat igyekszik a helyi törvényhozás (a tartományi népi gyűlés állandó bizottsága) élére segíteni. (A 31 tartomány és tartományi jogú város közül 24-ben a két funkciót azonos személy tölti be.¹⁸

Jelenleg Kínában nincs a KKP hatalmát fenyegető erő, érvényesül az állampárt totális hatalma, az állami erőszakszervezetek fölötti pártellenőrzés. Erőszakos eszközökkel, megfélemlítéssel azonban hosszú távon nem lehet egy rendszert fenntartani, még Kínában sem, ahol pedig ennek nagy hagyományai vannak. A KKP fő problémája az elmúlt évtizedekben a piaci átalakulás és az autoritariánus politikai rendszer ellentmondása. A párt nem mond le arról az esélyről, hogy liberalizálja a politikai rendszert, intézményes keretek között több részvételi lehetőséget biztosítson az embereknek a sorsuk alakításába, de mindezt úgy teszi, hogy a folyamat ne veszélyeztesse az egypártrendszert.

A törekvés nem sokban különbözik az 1987-ben meghirdetett programtól. Csao Ce-jang a KKP XIII. kongresszusán többek között a párt és az állam szétválasztásáról, a központosított hatalom decentralizálásáról, a kormányzati szervek létszámcsökkentéséről, a káderek szakértelmének javításáról, a népi gyűlések és a tömegszervezetek törvényalkotó és ellenőrző szerepének erősítéséről és a jogállamiság kialakításáról beszélt. 2005 októberében az Államtanács (kormány) Fehér Könyvben fogalmazta meg a "sajátosan kínai színezetű szocialista demokrácia" programját. A hetvenoldalas dokumentum hangsúlyozza a KKP vezető szerepét, és szerepel benne a helyi népi gyűlések rendszerének kialakítása, az ún. demokratikus pártokkal való együttműködés, a nemzeti kisebbségek területi autonómiájának biztosítása, az alsó szintű demokratikus folyamatok erősítése, az emberi jogok tiszteletben tartása.¹⁹

A reform és nyitás eredményeként kialakult új helyzetben a párt másik válasza az elméleti megújulás volt. 1978 óta a KKP ideológiájában jelentős változások következtek be. Csiang Cö-min idején számos, a decentralizációt elősegítő intézkedést visszavontak, arra hivatkozva, hogy nem bizonyultak hatékonynak. Ugyanakkor Csiang idején, 2001-ben került be a köztudatba az az elképzelés, hogy magánvállalkozók is lehetnek a párt tagjai. Utóbbi döntés jelentős eltérés a munkás-paraszt összefogás hagyományaira épülő, osztályharcos kommunista ideológiától. A Csiang Cö-min nevéhez kötött "három képviselet" elméletét hivatalosan 2002 novemberében, a KKP XVI. kongresszusán fogalmazták meg, és ma már az alkotmányban is szerepel. Eszerint a KKP a haladó termelőerők (beleértve a magánvállalkozókat s más "modern termelőerőket"), a haladó kulturális erők és a kínai nép szükségleteinek és érdekeinek képviselője. A párttagság gerincét továbbra is a munkások, a parasztok, az értelmiség, a katonák és a káderek alkotják, de a változó viszonyoknak megfelelően az új, haladó társadalmi csoportok bevonása is szükséges.

A kínai vezetés negyedik generációja, a 2002 novemberében megtartott XVI. pártkongresszuson hatalomra került Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök és Ven Csia-pao miniszterelnök nevével fémjelzett vezetői gárda az elmúlt három évben a társadalompolitikát, a vidéki társadalom problémáinak megoldását és a fenntartható fejlődés biztosítását tűzte zászlajára. Ebbe tartozik "a mezőgazdasággal kapcsolatos három probléma" Ven Tie-csün által megfogalmazott megoldása.²⁰ A KKP XVI. kongresszusán megválasztott KB ötödik plénumán Ven miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy "a vidék új, szocialista képének" kialakítása a 2006-tól 2010-ig terjedő tizenegyedik ötéves terv időszakában az egyik legfontosabb feladat.

A hivatalos álláspont szerint a jelenleg fennálló rendszert kell megjavítani, rendszerváltásról nem esik szó. A cél a harmonikus társadalom. A fogalom 2004 szeptemberében, a KKP XVI. kongresszusán megválasztott központi bizottság negyedik plenáris ülése után került be a köztudatba. 2005 februárjában, a Népi Gyűlésnek tartott beszámolójában Ven Csia-pao miniszterelnök arról beszélt, hogy a demokrácia, a jogállamiság, az igazságosság, az őszinteség és a biztos társadalmi egyensúly a harmonikus társadalom ismertetőjegye. A harmonikus társadalom fellép a társadalmi ellentmondások ellen, a stabilitás, a kormány és az emberek közötti bizalom fenntartása érdekében. E célok a biztos anyagi alapok megteremtésével érhetők el, gazdasági és társadalmi igazságossággal, jól működő jogrenddel és a lakosság képzettségi színvonalának folyamatos emelésével. 2005 júniusában Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök a harmonikus társadalom kapcsán gondolkodásbeli erényességről, a népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről,²¹ a környezet védelméről, a jó kormányzásról és társadalmi stabilitásról beszélt. A "régi" kommunista ideológiát tehát felváltja a közeli jövő elérhető társadalmi ideája, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek.

Eközben azonban folyamatosan zajlik a szocializmusból a kapitalizmusba történő békés átmenettel való fenyegetés. Mindennapos jelenség a hivatalostól eltérő hangok elfojtása, lapok megszüntetése, az Internet cenzúrája, a másként gondolkodók bebörtönzése. Mindez azt mutatja, hogy egyelőre a rendszer csak egy bizonyos szintig képes tolerálni a demokratikus folyamatokat. A lakosság, beleértve az értelmiséget is, nem hiszi, hogy a közeljövőben alapvető politikai változások következnének be Kínában.

A túlélési stratégia másik eleme tehát az osztályérdekeket képviselő párt helyett a nép pártjává válás, mégpedig anélkül, hogy a KKP-nak szabad választásokon kellene megmérettetnie magát. Az elmélet szerint ahhoz, hogy a párt a többség érdekeit képviselhesse, a gazdaság növekedésén kell dolgoznia, emelnie kell az oktatás színvonalát, erősítenie kell a "haladó kulturális erőket" – ehhez pedig a magántőkére is szükség van. A magyarázatot sokan elfogadják, mégis erősödik az a vélemény, hogy a párt a gazdagok érdekeit helyezi előtérbe a szegényekével szemben, és a konkrét lépések kapcsán szerzett tapasztalatok miatt egyáltalán nem nő a lelkesedés. A párt tömegtámogatása azon múlik, hogy tovább folytatódik-e a gazdasági fejlődés, és sikeresek lesznek-e a reformintézkedések a társadalompolitika, az adópolitika, valamint állampolgári jogok és a demokratikus kormányzási módszerek érvényesítése tekintetében. Mindehhez alapvetően fontos a vidék problémáinak megoldása. A kínai vezetés többek között a demokrácia egyes elemeinek bevezetésével és a szegénység felszámolásáért folytatott helyszíni munkával igyekszik javítani a vidéki lakosság életminőségén.

 

A falusi demokrácia és a szegénységpolitika

 

A falusi választások rendszerének kidolgozása az elmúlt közel két évized egyik legjelentősebb politikai reformja. Az első változatot 1987-ben vezették be, és bő egy évtizedes kísérleti időszak után, 1998-ban tették kötelezővé. Azt állítják, hogy a választás az alulról induló demokratizálódás első lépése, a valóságban azonban erre nem sok jel utal. A falubizottságok megválasztásának módja egyre letisztultabb, de szigorúan központilag szabályozott folyamat. Kétségtelen, hogy a vidéken élők lassan hozzászoktak, hogy maguk befolyásolhatják a falu politikáját, ami jelentős mértékben hozzájárul a kínai paraszt öntudatra ébredéséhez és állampolgárrá válásához. A választott falubizottságok politikai befolyása azonban meglehetősen korlátozott.

A kínai falvak nagy része még ma is egy vagy néhány nagycsalád lakóhelye. Ezeken a helyeken a falufőnök a legbefolyásosabb család feje, aki a köz érdekét nemritkán saját családjának érdekeivel azonosítja. A legtöbb helyen a hatalom a helyi és járási pártvezetők és hivatalnokok, e nagycsaládok (nemzetségek) családfői és az üzleti érdekeket megjelenítő elit kezében van, de a falu legbefolyásosabb embere továbbra is a párttitkár. A központi politika, hatalom és akarat képviselőjével a választott falufőnök nem szállhat szembe.

Egy tekintélyelvű rendszeren belül működő demokratikus kezdeményezés szerepe és befolyása a rendszer sajátosságából fakadóan csak korlátozott lehet. A falvak egy jó részében a választási folyamat közel sem az elvárható mértékben szabad. Egy felmérés szerint 1993-ban a megkérdezett falvak 53%-ában volt több mint egy jelölt egy-egy hivatalra, míg 2002-ben az arány már 70,4% volt.²² A számok ugyan előrelépésre utalnak, azonban a jelöltek számának növekedése mögött sokszor felső nyomás tapintható. Mindezek ellenére a demokratikus választások gyakorlata egyre jobban gyökeret ver a vidéki Kínában.

Kína falvaiban mintegy 740 000 falubizottság működik. A vidék gondjainak megoldása azonban meghaladja a falubizottságok hatáskörét és képességét. 2005-ben nem a választott falubizottságok nyomására enyhítették a vidéki lakosságot rendkívül megterhelő adó- és járulékrendszert, és töröltek el számos adófajtát, amely a kilencvenes évek közepe óta annyi elégedetlenség kiváltója volt. A döntés Pekingben született, talán éppen azért, mert a központi vezetést már aggasztották az elégedetlenség egyre agresszívabb megnyilvánulási formái. A demokratikusan választott szervezetek a földfoglalások ellen sem tudnak mit tenni. A fejlesztésre elvont földterületekért a helyi lakosság minimális kárpótlást kap, miközben a földhasználatról döntő hatóságok busás haszonra tesznek szert belőle. A falusi önvédelmi szervezetek számának növekedése és szervezettebbé válása is annak a jele, hogy a vidéki lakosok elégedetlenek a falubizottságok működésével.

A falvak helyzetének megítélését megnehezíti, hogy a vidéki Kína is gyorsan változik. Az ország nyugati területeinek fejlesztését célzó, 2000-ben meghirdetett program keretében megvalósuló útépítések és más beruházások sok helyen jelentősen megváltoztatták a vidék képét, sőt nemritkán a lakosság életmódját is.

A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és a javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból. A kínai közösségi hagyományok és a következtetéseket tekintve azokkal egybecsengő, terepmunkán alapuló kutatások azt mutatják, hogy hiú ábránd azt várni a kínai paraszttól, hogy egyéni gazdálkodóként fog belépni a versenyre alapuló piacgazdaságba. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja. Az ő mentalitásuk az állam számára egyelőre megoldhatatlan helyzetet eredményez. A hatóságok szándéka a falvak bevételeinek növelése és versenyképességük javítása, ami azonban gyakran a helyiek ellenállásába ütközik.

A falusiak helyzetén hivatalos szegénységpolitika – megnevezése: "fu pin" (segíteni a szegényeket) – igyekszik javítani. A falvakban központilag kirendelt munkatársak, úgynevezett "szegényeket segítő csapatok" dolgoznak. A szegénységellenes egységek tagjai a tartományi és járási szintű kormányhivatalok munkatársai közül kerülnek ki. A hivatal jelöli és küldi ki őket a szegény vidékekre, ahol általában egy évet maradnak. Nem kevés emberről van szó. A szegénységellenes programban országos szinten a közép- és alsó szintű káderek több mint fele részt vesz!²³ A központilag kirendelt szegénységfelszámolók egyrészt igyekeznek a helyi adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve egyedi programokat kidolgozni, ugyanakkor a teljesítménykényszer sokszor elsietett vállalkozásokat eredményez, amelyek nem hogy hosszú távon, de még rövid távon sem segítik a helyi szegénység felszámolását.

Egy-egy szegényeket segítő program futamideje három év. Keretében a szegénységellenes káderek a felettes hatóságoknak látványos, ám a lakosság gondjain nem sokat segítő akciókat kezdenek. Ilyen például az útépítés, akár olyan helyen is, ahol a rendszeres árvizek egy-két éven belül a használhatatlanságig rongálják az új utat. A helyi hagyományokat, lehetőségeket és igényeket felmérő, intézményesített segélyprogramok nélkül a próbálkozások többnyire kudarcra vannak ítélve.

A népi bölcsesség szerint az embereknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. A szegényeket segítő csapatok feladata annak eldöntése, hogy a helyi adottságok alapján a piac felé való nyitás az adott településen járható út-e. A központi hatóságok elképzelései szerint, ha a vidéki szegényparasztok kellően motiváltak, képesek megtanulni a piaci túlélés módszereit, és amint megízlelik a sikert, önszántukból a piacon maradnak. A szegénység felszámolásának kulcsa tehát szemléletbeli, kulturális változás lenne, amely azonban Kína esetében többnyire fentről irányított folyamat, nem pedig alulról jövő kezdeményezés.

A szegénységellenes csoportok célja az egész falu bevonása egy-egy közös vállalkozásba, amelyben a parasztok egyenlően részesednek. Az ilyetén elképzelések a magántulajdonon alapuló piaci viszonyokkal nem egészen kompatibilisek. Ugyanakkor a kínai közösségi hagyományok és a jelen gazdasági viszonyok alapján a kollektív tulajdon természetes tulajdonforma. Sok helyütt a falu mint közösség tulajdonosa az útnak, a víztározónak és az öntözőcsatorna-rendszernek. Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló, öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – "ázsiai" – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat. A helyszíni felmérések azt mutatják, hogy a kínai paraszt ma is szívesebben "vállalkozik" a (falu)közösség tagjaként, ahol a közösség tagjai egyenlő módon viselik a terheket és osztoznak a profiton. Nagyon hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a kínai paraszt egyéni vállalkozóként jelenjen meg a piacon… Érdekes módon a központi vezetés és a szegényeket segítő munka résztvevői gyakran nehezen veszik tudomásul, hogy a kínai paraszt nem feltétlenül akar piaci szabályok szerint "modernizálódni". Pedig a "kulturálisan elmaradott" parasztra sütött bélyeg nem segíti a piaccal kapcsolatos pozitív érzelmek kialakulásához és a piacon való hatékony jelenléthez is elengedhetetlen öntudat és önbizalom megerősödését.

 

Beteg a sárkány?

 

A kérdésre minden ellentmondás és probléma ellenére a válasz: a kínai sárkány nem beteg. A Kínai Kommunista Párt sikeresen hajtja végre az ország modernizációját. A gazdaság növekedése a lakosság döntő többsége számára életszínvonal-emelkedést hozott. Ez lehet az oka annak, hogy a növekvő különbségek ellenére a helyzetet a társadalom széles tömegei elfogadhatónak tartják. A kormányzat abban bízik, hogy amíg a növekedés fennmarad, az elégedetlenség kordában tartható. Az emberek pedig abban, hogy a jelenlegi fejlődés mellett a saját életszínvonaluk is emelkedni fog. Ennek megfelelően a központi kormányzatba és a pártba vetett hit arra alapul, hogy a vezetés az elmúlt több mint negyedszázadban sikert sikerre halmozott a gazdaság fejlesztése és az emberek életszínvonalának javítása tekintetében. A siker második eleme, hogy a KKP a kommunista ideológia kiüresedése nyomán keletkezett vákuumot a kilencvenes évek eleje óta sikeresen tölti be nacionalista propagandával.²⁴ Harmadsorban a KKP 1989 után megkezdte a politikai rendszer átalakítását, aminek mára mind intézményi, mind ideológiai szempontból jelentős eredményei lettek. A megújulás során a párt a "haladó" erők képviselőjeként, a reformok élharcosaként jelent meg. A párt, úgy tűnik, sikerrel jár, amikor egyrészt azt hangsúlyozza, hogy rajta kívül nincs olyan erő Kínában, amely biztosíthatná a társadalmi stabilitást, másrészt helyi szinten is igazságosnak és számon kérhetőnek mutatja magát. Az állami szervek és hivatalnokok számon kérhetősége, a kormányzat szakértelmének, átláthatóságának növelése, a jogállami keretek kialakítása, a helyi szintű politikában való részvétel lehetőségének megteremtése ezt a célt szolgálja.

Miközben a kínai politikai és gazdasági reformok sok kívánnivalót hagynak maguk után, több kínai felmérés is azt mutatja, hogy a kínai lakosság elégedett a jelenlegi vezetéssel.²⁵ Az átlagember jobban bízik a központi vezetőkben – akikről azt gondolja, hogy őt, "a népet" szolgálják -, mint a helyi hivatalnokokban, akiket korruptnak tart, mert visszaélnek a hatalmukkal. Az elégedetlenség nem vezet(ett) egy elit által szervezett ellenzéki mozgalom kialakulásához. A valós helyzetből kiinduló és lehetőségeit felmérő kínai értelmiség megelégszik a demokrácia elemeinek lépcsőzetes bevezetésével. Persze ebben is fontos szerepet játszik, hogy az ellenzéki hangok elfojtásakor az elnyomó hatalom nem válogat az eszközökben, a szervezkedéseket csírájukban számolják fel.

 

 

A kínai lakosság ugyan nem részesül azokból a szabadságjogokból, amelyek a nyugati politikai rendszerek és társadalmak alapértékei, alapjában mégis elégedett a fennálló egypártrendszerrel. A kommunista egypártrendszer keretei között zajló reformok erősítik a rendszer legitimitását. Ennek oka a KKP-nak tulajdonított pozitív szerep a gazdasági fejlődésben, a stabil, nyugodt, békés belső és külső környezet biztosítása és az ország egyre erősödő magabiztossága, amely nagyhatalmi igényekben is jelentkezik, és végül azok az óvatos próbálkozásai, amelyek az állam és a társadalom közötti viszony demokratikus átalakítására irányulnak. Amíg a KKP fenn tudja tartani a róla kialakult (pontosabban a tömegkommunikációs eszközök monopolizálásának köszönhetően magáról kialakított) képet, nem valószínű, hogy a hatalmát fenyegető szervezett erővel kellene szembenéznie.

Miközben tehát úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor. Az egypártrendszer ilyen körülmények között hosszú időn át fennmaradhat, és nemcsak azért, mert a KKP eredményesen nyomja el az ellenzéki hangokat, és csírájában elfojt minden politikai vagy ideológiai alternatívát nyújtani kívánó szerveződést, miközben learatja a gazdasági sikerek babérját. A fő ok az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy komolyan gondolja a jogállamiság megteremtését, a hivatalnokréteg megtisztítását és professzionalizálását, a kormányszervek fölötti nyilvános ellenőrzés megvalósítását, a helyi kormányzati szervek rendszerének erősítését, miközben biztosítja a "rendet", a társadalom stabilitását.

 

Jegyzetek

 

¹ A Kínai Népköztársaság 22 tartomány, 5 autonóm terület, 4 tartományi jogú nagyváros (Peking, Csunging, Sanghaj, Tiencsin) és a különleges helyzetű volt gyarmatok: Hongkong és Makaó közigazgatási egysége.

² A nagyobb kínai tartományok méretüket és lakosságszámukat tekintve önállóan is a világ legnagyobb államai közé tartoznának. Santung lakóinak száma 91,8 millió, Honané 97,2 millió, de Szecsuan, Kuangtung és Csiangszu lakossága is meghaladja a hetvenmilliót.

³ Tan Qingshan: China's Provincial Party Secretaries: Roles, Powers and Constraints. Discussion Paper 7. Nottingham: China Policy Institute, May 2006. 4. o.

⁴ Angang Hu: Overview of Chinese Society Today: The "Three Insecurities" and Their Implications for China's Future. In: Angang Hu – Linda Jakobson – Mingming Shen: China's Transforming Society and Foreign Policy. FIIA REPORT 11, The Finnish Institute of International Affairs 2005, 21-22. o. http://www.upi-fiia.fi 7-28. o.

⁵ Anne F. Thurston: Major Challenges Facing the Chinese Leadership. Testimony before the U.S.-China Economic and Security Review Commission. February 3, 2006. 3. o. internetes forrása: http://www.uscc.gov/hearings/2006hearings/written_testimonies/06_02_02wrts/06_02_02_thurston.htm

⁶ Uo. 4. o.

⁷ Mingming Shen: China: A Changing Society in the Eyes of Chinese. In: Hu-Jakobson-Shen: i. m.. 29-44. o., 37. o.

⁸ A 2002-es hivatalos adat 50 000, a 2003-as 53 000, a 2004-es 74 000 volt.

⁹ Shen: i. m. 36, 38. o.

¹⁰ Thomas P. Bernstein: Village Democracy and Its Limits. In: ASIEN 99 (April 2006), 29-41. o., 39. o.

¹¹ Ma a kínai ipari termelés több mint 40 százaléka és az export több mint fele külföldi tulajdonban levő cégektől származik. A külföldi tőke aránya az informatikai iparban meghaladja az 50 százalékot, a telekommunikációval kapcsolatos termékek esetében pedig a 70 százalékot. E kulcsfontosságú ágazatokban sok cég teljesen külföldi tulajdonban van. A "Made in China", vagyis a Kínában hozzáadott érték az ilyen gyárakból kikerülő termékek ára esetében meglehetősen csekély.

¹² Andrew G. Walder: The Party Elite and China's Trajectory of Change. In: China: An International Journal, 2 (2004), 189-209. o., 190-192. o. Idézi: Thomas Heberer – Gunter Schubert: Political Reform and Regime Legitimacy in Contemporary China. In: ASIEN 99 (April 2006), 9-28. o., 9-10. o.

¹³ Yongnian Zheng: De Facto Federalism and Dynamics of Central-Local Relations in China. Discussion Paper 8. Nottingham, China Policy Institute, June 2006.

¹⁴ Zheng: i. m. 5. o.

¹⁵ A kérdéskör jó összefoglalását adja: Nora Sausmikat: More Legitimacy for One-Party Rule? The CCP's Ideological Adjustments and Intra-Party Reforms. In: ASIEN 99 (April 2006), 70-91. o.

¹⁶ A kérdéskörről lásd Tan Qingshan tanulmányát.

¹⁷ 2004-es adatok szerint Kínában 44 067 község és kisváros, 1642 járás, 374 járási szintű kormányzóság, 845 város, 282 megyei szintű kormányzóság és 31 tartomány volt. Ezek mindegyikében működik népi gyűlés. Lásd: Jean-Pierre Cabestan: More Power to the People's Congresses? Parliaments and Parliamentarianism in the People's Republic of China. In: ASIEN 99 (April 2006), 42-69. o., 43. o.

¹⁸ Tan: i. m. 14. o.

¹⁹ Internetes forrása: http://english.people.com.cn/whitepaper/democracy/democracy.html

²⁰ A mezőgazdasággal összefüggő, de az egész társadalomra kiható három probléma (san nong wenti) a vidéki gazdaság strukturálisan hátrányos helyzetéből adódik: parasztság (nongmin), a falvak (nongcun) és a mezőgazdaság (nongye), vagyis a jövedelmi különbségek, a falusi társadalom elmaradottsága és a vidéki termelés integrációjának hiánya.

²¹ A kifejezést már Mao is használta 1957-ben.

²² Bernstein: i. m. 32. o.

²³ Shih Chih-yu: Reforming China's Anti-Poverty Policy from Below – Experiences from Western Hunan. In: ASIEN 99 (April 2006), 92-104. o., 101. o.

²⁴ A nacionalizmus kérdéséről magyarul lásd: Vámos Péter: Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. 213-243. o.

²⁵ Lásd Shen: i. m. 40-42. o.; Heberer-Schubert: i. m. 17. o.

Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül. Napkút Kiadó, Budapest, 2006.

Már a műfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? "Haladónak" mondható euroszkeptikus érvek gyűjteménye – egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságnak számít? Egy nagy "Európa-olvasókönyv", amely Bibótól Montesquieu-ig ívelő tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az "európai paradigmáról vallott szlovén álláspont"? Természetesen nemcsak "hivatalos álláspont", hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak műve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vető "önkritikai hagyományba" is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patočka, Václav Černy képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.

A szlovén és a magyar "álláspont" (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való "menekülésként" is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott "Franciaország folytatása más eszközökkel", a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a "vad" nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a "nagyok" nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.

És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periferikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az "eredmény" egyetlen 1989-ben elképzelt "alternatívának" sem feleltethető meg teljesen (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák).

Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülőföldje más utat járt be.

Az önálló államiságot először 1991-ben (győztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem "menekült" az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuverenitása jó részét "átruházta" az Európai Unióra.

Nemcsak a rendszerváltás, az eltérő történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentős három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.

Az európai megosztottság okait számba vevő Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentőséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentő, mert éppen a "nyelvbe költözés" lenne a magyar nemzettudat megőrzésének a legadekvátabb módja – ahogy a két világháború közötti nagy "nyelvvédő", Kosztolányi Dezső is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi "nyelvvitájának" politikafilozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)

A nyelvbe zártság nemcsak bölcső és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor először utaztam a barátnőmmel Portugáliában, az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, hogy mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók című rajzfilmet.) Egyszerűbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabandanyelv, kitalált "vízipóknyelv", a baszknál is rettenetesebb.

A nyelv – amely számunkra az identitás alapköve – virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthető, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél előbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló, vagyis természetes szülőföldélményünk? Számomra éppannyi képzelőerőt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai őseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A "kisebb körökhöz" való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint "európai polgárnak" lenni.

A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos "emlékezéstudomány" is. A kitűnő Magyar művelődéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.

Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére (l. Negatív jelképes földrajz). Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a "háború szelleméből" született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom című művében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szelleméről beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az "európázó" szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.

A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, corvináival, idecsődített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei- (Vitéz-) klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást előkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírű magyar költő – pontosabban egy délszláv, valószínűleg horvát származású hungarus –, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgető magyar államférfi volt.

De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedő, hanem a spontán "európaizálódás" is erősödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljunk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézőpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyűgöző egész nyugatos műfordítás-hagyomány is értelmezhető ekként.

A második világháború utáni nyugat-európai identitás – ha van ilyen – éppen a tőlünk, a vasfüggöny mögül jövő fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, "keletiek", ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetőek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az első "nyugati", akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam, egy minket – hátizsákkal utazgató, "keleti" kislányokat – megszólító, jól öltözött holland úr volt a Párizs-Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, hogy ez az ékesszóló "úr" a bordélyházakban végzendő "tiszta és érdekes" munka előnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínűtlennek tűnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.

A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedők nem szorulnak rá a német nyelvű ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló győzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk – bár lehet-e pusztán kriminalisztikai "kérdés", amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nőt sújt?

Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselője eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni "nyugaton", ha pusztán stilisztikai kérdésekről lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.

A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértődöttség majd úgyis begyógyul. Előbb-utóbb a köztünk lévő párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi előnyt kínál, hogy egyszerűen nem lesz érdemes megsértődni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törődünk.

De a Debeljak által annyit emlegetett "jugoszláv lecke" az európai szolidaritás másféle dimenzióit veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, "atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek" titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a "nem segítés" retorikája. Természetesen van szolidaritás – állítják az európai elitek -, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.

Nézzük meg közelebbről ezt a szolidaritást! A mai Európában – ahol színes bőrű diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy ők is "gallok" – már nem lehet érvelni a "vér jogaival", a "vér és föld" mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csődöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbből jövő, "segélyekre ácsingózónak", "agymosottnak" titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.

Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) előbb-utóbb elfeledteti a "keletnémet" sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a "vér jogaira" Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?

Mit tegyünk a "határon túli" (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az ő érveiket? A kettős állampolgárság mellett érvelők szájából elhangzottak "véres", történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi előítélet: a határon túli magyarok – bár akad egy-két jó közöttük is – segélyekre ácsingózó, szélsőséges eszmékkel "felheccelt" jöttmentek, akikkel sajnos – akárhogy szeretnénk – semmit sem tudunk kezdeni.

Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a "vér joga". Azt látjuk viszont, hogy egyelőre nincs ezt helyettesítő kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) – amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.

A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésű világpolgár-eszmeiség kevés követőre talált a reformkor előtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki "egy nemzettel ajándékozta meg Európát") Petőfi úgy ítélte meg, hogy a "vadregényes" Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülőhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tűrte sem az iróniát, sem a felületességet, még "belehalni" is szinte kötelező volt. (Ilyenféle, "mindent egy lapra feltevő" logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának "ifjú kalandora".) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. "Ich bin ein Berliner", mondták – és ez nem egyetlen napra szólt.

Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel "magyarosodó" német polgárait, zsidó kereskedőit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felső és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába "kitántorgott" parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy – testi szerelemhez hasonló – csábításának.

A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó "érzékeny utazók" tapasztalata művészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye.

Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelő szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelőket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelőket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok – akiket az unió bürokratái a projektjeik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz – éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza "az európaiaknak mindig kell egy ellenség" elmélet?

A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletről jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem "ítéltettünk könnyű viszonyra", ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika-Európa ellentétet a második világháború eltérő értelmezéséből is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus győzelmének fogta fel, míg Európa a szélsőséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetőséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelőt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.

Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik "kimaradtak Amerikából". A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítő: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nőknél az ilyesmi gyakran előfordul.

Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az "amerikanizálódás" kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).

Az európai "szolidaritás" mellett a "közös kulturális keret" kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínűség érzékeltetésétől, avagy a "misztikus pótlékok laboratóriumától". Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható "holdbéli tájak", nemzeti kultúrák "feletti" műszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca van, a másikon Mickiewicz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.

Pedig a sokszínű kultúra az egyik leginkább szerethető dolog Európában. De az unió elitje – márpedig egyelőre csak "elitje" van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje – vonakodik ezt a sokszínűséget jelképekben is megjeleníteni. "Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhető közös történetet", állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikő is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen "sok központú" kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.

Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez vagy egyelőre inkább a középkori mesék "veszedelmes tengereihez" hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élő hagyományok múzeumaként bemutatni?

És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) "nem jól járnának". Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író – legyen bármekkora géniusz – kénytelen sokkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan működő irodalom csúcspontján alkotó író.

Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a több központú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelőre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewiczet. A katolikusokat, a protestánsokat, a haszidokat sem. Egyelőre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínűséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a "kölcsönös tolerancia kulturális gettójává" (Debeljak) az egyes kultúrákat.

A kulturális konfliktusoktól, a jelképek "háborújától" való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a "kulturális keretről", a szív "közös szokásairól", de egyáltalán nem reflektál a művelődés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, "amerikanizálódás" stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépőjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom-vizsgán két dráma a limit.

Ha kiforgatjuk az Európa-erőd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelőre nem létező európai haderő elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évről évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az "európai keretbe" (ha egyszer lesz ilyen). Mickiewicz – na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha "nem sikerül" megőrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar művelődéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézőpontú Kelet-Közép-Európa-történet.

Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak "ébredése" is csak akkor kezdődhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költőket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani "felejtés", a műveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentről kinevezett EU-bürokraták projektje – állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig – hiszen a "nemzeti nagyság" ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század – csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.

A tömegessé vált felsőoktatás – hiszen tehetséggondozásra alig van mód – egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A "magas kultúra" fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.

A helyzet hasonlít a 11-12. századhoz. Az akkori nagy "Európa-projekt", a mindenütt jelen lévő és nemzetek felett lévő keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztődtek vagy ahhoz képest súlytalannak minősültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvű irodalmak a széttartás akkori alakzatai.

Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól ("mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik") oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni erről. Nem különböző (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, főként egymással hadakozó, a "széllel szemben" kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.

Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a "széthúzó erőket", amelyek – úgy vélem – elsősorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.

Az Októberi Forradalom győzelmét követően a forradalmi szocialista pártok, csoportok szerte a világon az ún. „lenini pártmodell" mintájára igyekeztek megszervezni magukat. A vitairat szerzőjének érvelése szerint, ez a sajátosan lenini pártmodell sose létezett, a bolsevik párt kifejezetten a nyugati szociáldemokrata pártok szervezeti normáit követte. Amit a későbbi forradalmi mozgalmak példaképnek tekintettek, az valójában a bolsevik pártnak a hatalomátvételt követően kialakult, bürokratikus elfajulással már megfertőzött formájának sematikus változata. E hibás szervezeti modellhez való ragaszkodás nagymértékben hozzájárult a forradalmi szocializmus XX. századi vereségéhez.

A huszonegy elvtárs által előterjesztett vitaanyagban ("Felhívás a Szolidaritás¹ újjáalapítására") több dolog is akad, amivel kapcsolatban nem értek egyet. Most azonban a dokumentumban tárgyalt témakörök közül csupán egyre szeretnék koncentrálni, a szervezeti javaslatra, azon belül is néhány mondatra, amely a szerzők általános motiváció­ját ismerteti.

Elég hosszan fogok elidőzni e témánál, mivel a szervezeti kérdést nagyon fontosnak tartom; jó néhány informális vita lezajlott már ezzel kapcsolatban a Szolidaritás berkeiben, amióta a tagja vagyok a szervezetnek, és megérdemli, hogy behatóan foglalkozzunk vele.

Tézisem röviden úgy szól, hogy Lenin nem volt "leninista". Az 1917 előtti bolsevik párt magának Leninnek a felfogása szerint sem volt "új típusú párt" abban az értelemben, ahogyan e fogalmat a baloldalon használják immár sok évtizede.

Valójában a "leninista párt" modellje a forradalom után keletkezett, és ennek két fő hajtóereje volt: az egyik az a próbálkozás, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. A végeredmény a szervezetnek egy olyan kártékony kultusza lett, amelyben Lenin egy pillanatig sem osztozott.

Nagyjából a most vázoltakhoz hasonló véleményen voltam már a 80-as évek közepe óta, amikor szakítottam az SWP-vel.² Sok évvel később az internet révén megismerkedtem másokkal, akik hasonló vagy párhuzamos nézeteket vallottak, és ez kétségtelenül befolyásolja a kérdéssel kapcsolatos mai álláspontomat.

Különösen két cikket ajánlanék, az egyik "Lenin »pártkoncepciójának« mítosza" Hal Drapertől, a másik Peter Camejo "Visszatérés a materializmushoz" című írása. Mindkettő megtalálható a Google segítségével. Draper esetében érdemes elolvasni a szektákról írott korábbi munkáit is, ezek szintúgy fellelhetők ugyanazon internetes archívumban.

 

A demokratikus centralizmus és a mi szervezeti hagyományunk

 

A "Felhívás a Szolidaritás újjáalapítására" c. dokumentumban az elvtársak ezt írják:

A "Szolidaritás" alapító okirata helyesen jelenti ki, hogy mind a döntéshozatal, mind pedig a döntések végrehajtása tekintetében demokratikus szervezetet kell felépítenünk. A kommunista és a trockista mozgalmak hagyományában, amelyben a Szolidaritás gyökeredzik, a demokratikus döntéshozatalt és végrehajtást demokratikus centralizmusnak nevezik. Sok Szolidaritás-beli elvtárs, akiket elriasztanak a demokratikus centralizmus különféle karikatúráival való találkozásaik vagy az azokról szóló híradások, most elutasítják ezt a kifejezést. De valójában nem a szóhasználat, hanem maga az elgondolás az, ami számít: a kollektív elkötelezettség a közösen meghozott döntések végrehajtására.

Azt hiszem, az elvtársak a fenti passzussal zavarodottságot idéznek elő. A "demokratikus centralizmust", ahogyan azt a baloldalon majd 90 éve értelmezik és gyakorolják, tényleg el kell utasítani. Megértem, hogy ez elfogadhatatlannak tűnhet a csoportosulás paleo-trockista tagjai és a Szolidaritás egésze számára is, de ennek ellenére fontos, hogy elutasítsuk ezt a hagyományt, méghozzá nyíltan.

Valóban, a Szolidaritás "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományában" "gyökeredzik", de csak egy nagyon speciális értelemben. Abban az értelemben, hogy a Szolidaritás szakítást jelent ezzel a tradí­cióval, egyet jelent e tradíció fontos aspektusainak tagadásával, különösen a szervezeti kérdés vonatkozásában.

Nem értek egyet azokkal, akik megpróbálnak különbséget tenni egyrészt "a demokratikus centralizmus karikatúrái", másrészt a "kommunista és trockista mozgalmak" demokratikus centralizmusa közt, az előbbit rossznak, az utóbbit jónak kiáltva ki.

Nem hiszem, hogy lehetséges volna egyszerűen leválasztani a demokratikus centralizmust erről a hagyományról mint szervezeti mechanizmust (ami valójában magában foglal egy sor szervezeti elgondolást a szervezetnek más szervezetekhez, a tömegmozgalmakhoz és saját társadalmi osztálybázisához való viszonyával kapcsolatban) anélkül, hogy ne hozzuk vele együtt annak kenyeres pajtását, a "leninista" pártot.

 

"Leninizmus" és "guevarizmus"

 

Úgy vélem, hogy az egész tradíció, amely a Kominternnel kezdődött, tarthatatlan. Különösképpen ahogyan azt ma a fejlett tőkés országokban alkalmazzák, a "leninista párt építésének" egész koncepciója hibás. Hibás azért, mert eleve rossz alapokról indul. Úgy tekint a pártra, mint egy eszme megtestesülésére, ahelyett hogy az osztály valóságos mozgalmának kifejeződéseként tekintene rá. A mi esetünkben hiányzik a szükséges előfeltétel, az osztálytudatos tömegmozgalom, nemcsak most, de már hosszú-hosszú évtizedek óta.

A kominternista pártépítés kísérlet volt az orosz forradalom sikerének leutánzására csakúgy, mint ahogyan a számtalan gerillacsoport Latin-Amerikában a 60-as években a kubai forradalom leutánzására tett kísérlet volt.

Mostanra, közel kilenc évtized után le kell vonnunk a következtetést: ha lehetséges volna forradalmat csinálni a "klasszikus" orosz modell bármelyik variánsának követésével, akkor már megtörtént volna. Közel egy évszázadnyi kísérletezés áll mögöttünk, gyakorlati próbák minden elképzelhető feltétel mellett, ezernyi kísérlettel, több variációval egy témára, mint ahányat akár Mozart képes lenne megalkotni.

Nem szabad félnünk levonni a következtetést. Ha a kubaiak képesek voltak alig egy évtizednyi kísérletezés után levonni a következtetést, hogy a gerillaháború stratégiája avagy "módszere" (ahogy Che nevezte) hibásnak bizonyult, akkor nekünk is legyen meg a bátorságunk egyértelműen kimondani azt, amit közel évszázadnyi kísérletezés egyértelműen bebizonyított: hogy a "demokratikus centralista" "leninista pártok" építése helytelen útnak bizonyult.

Azoknak pedig, akik szerint "ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel", azt válaszolnám, nyolcvanéves gyerek nem létezik. Ez egy holttest. Ideje eltemetni.Azt olvastam valahol, hogy makacsul ismételni ugyanazt a végtelenségig, remélve, hogy az eredmény egyszer különböző lesz: ez nem más, mint a téboly definíciója.

 

Lenin és a "leninizmus

 

"Valaki ellene vethetné, hogy az elvtársak azt a leninizmust (vagy azt a "demokratikus centralizmust") szeretnék, amelyet Lenin és társai eredetileg gyakoroltak, nem pedig azt, amely Zinovjev és a Komintern nyomán alakult ki.

Csakhogy a bolsevik áramlat, majd később párt kiépítésének egész ideje alatt Lenin egyetlenegyszer sem állította, hogy ő szervezeti vonalon bármilyen speciálisan különleges vagy innovatív dolgot csinálna. És az idő legnagyobb részében a német szociáldemokrácia Kautsky által vezetett "balszárnyával" (mint később kiderült, a centrumával) azonosult. Még 1915-ben vagy 1916-ban is a Német Szociáldemokrata Párt "centralizmusát" (Lenin saját kifejezése) védelmezte. Hogy később elhatárolódott-e a kautskysta német szociáldemokrata centralizmustól, és milyen mértékben, nem világos számomra.

Akárhogyan is, annyi biztos, hogy maga Lenin nem tekintett úgy saját magára, mint akinek lenne valamiféle, az európai szociáldemokrácia többi részétől, különösen pedig annak vezető pártjától eltérő, elkülönülő, azzal szembeállítható sajátos "szervezetelmélete". Ez igaz a bolsevik párt hatalomátvételét megelőző egész időszakra, de legalábbis eme időszak legnagyobb részére, jócskán az első világháborúba belenyúlóan.

Még a bolsevikokhoz legközelebb álló orosz áramlattal, a ('17 előtti) trockistákkal folytatott vita sem a párt szervezeti működésének normái körül forgott. Hanem akörül, hogy lehetséges-e közös munkáspártot építeni a mensevikekkel. Hogy mai példával szemléltessük a vita lényegét, olyan ez, mint annak a kérdése, hogy építhetünk-e közös szervezetet olyan áramlatokkal, mint mondjuk a CPUSA (az Egyesült Államok kommunista pártja), amely stratégiájának középpontjába a Demokrata Párt megreformálását, illetőleg az azon belül történő szervezkedést állítja.

Történtek erőfeszítések arra, hogy ezt az 1917 előtti Lenin-Trockij-vitát a pártról szóló vitaként állítsák be, hogy ugyanis Trockij képtelen volt "felfogni" a párt építésének lenini koncepcióját. Szerintem ez tévedés.

Ez egy politikai vita, közelebbről a burzsoáziától való politikai függetlenséggel kapcsolatos vita volt. Trockij túlságosan engedékeny volt a párt alapelveit, az elvi demarkációs vonalat illetően, hogy kik tartozhatnak a pártba, és kik nem.

Magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmek során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki.

Ha megkíséreljük a demokratikus centralizmus elveit "alkalmazni" e propagandacsoportokra, akkor ennek jellemzően az lesz a következménye, hogy minden tagot arra kényszerítenek, hogy a "közös irányvonalat" védelmezze "a nyilvánosság előtt", mivel a valóságban a propaganda jelenti e csoportocskák számára a "cselekvést". E stádiumban még a tagok szakszervezeteken belüli ténykedésének is csak túlnyomórészt propagandisztikus jelentősége van, amennyiben a szakszervezeti vezetésnek és aktivizmusnak egy másféle modelljét próbálják meg szemléltetni.

Az OSZDMP-hez és később a bolsevikokhoz hasonló tömegpártok számára viszont a demokratikus centralizmus valami egészen mást jelent. Hogy mást ne mondjunk, az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően az ilyen párt rendelkezik valódi visszacsatolással. A propagandaszövetség és a tömegpárt minőségileg eltérő szervezeti típust képvisel.

És ha valaki beleolvas azokba a valóságos vitákba, amelyek során felmerült a pártdemokrácia és centralizmus kérdése, látni fogja, hogy ezek nemigen alkalmazhatóak a jelenlegi helyzetre. Az OSZDMP megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt, amelyet osztályának öntudatos rétege saját politikai kifejeződéseként ismert el. E viták nagy része a választási taktika körül forgott – Lenin váltig hangoztatta, hogy az OSZDMP-nek, illetve később a bolsevikoknak a választási küzdelem során egységesen kell fellépniük, mivel ha megengedik, hogy a párttagok a választott taktikával ellentétes módon szervezkedjenek és agitáljanak, az teljes mértékben aláásná a pártnak a tömegek megnyerésére irányuló erőfeszítéseinek hatékonyságát.

 

Mi nem vagyunk párt

 

Nekünk nincsenek hasonló problémáink. Mi nem rendelkezünk a proletár osztályharcosok öntudatos rétegével, mivel nincs olyan osztálytudatos munkásmozgalmunk, amelyből egy ilyen réteg kiemelkedhetne. Mi nem párt vagyunk, mi legjobb esetben is részben propagandacsoport, részben pedig aktivistakörök társulása vagyunk, és hiba azt gondolni, hogy működésünk során figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a különbséget. A méret igenis számít, a mennyiség átcsap minőségbe, egy pár száz sejtes embrió megközelítőleg sem úgy néz ki, mint egy kifejlett emberi egyed. Ha pedig az embriónak már ebben a fázisban is emberi alakja lenne, akkor a rákövetkező kilenc hónap során nem ember, hanem szörnyszülött fejlődne ki belőle.

Mondhatná valaki persze, hogy a "demokratikus centralizmus" – vagy legalábbis annak centralizmus-összetevője – bármely önkéntes csoport működéséhez elengedhetetlen, és aztán amilyen mértékben demokratikus az adott csoport, olyan mértékben lesz a centralizmus "demokratikus centralizmus". Például, a szakszervezeti tagok szavaznak a kollektív szerződés tervezetéről, és ha azt a többség elfogadja, akkor mindenkire érvényes lesz. Egy lánycserkészcsapat sütit ad el, és ha a többség arra szavaz, hogy a bevételt nem új egyenruhára, hanem valamely távoli rendezvény meglátogatásának útiköltségére költik, akkor ez lesz, és kész.

De ha ez minden, amit az "újraalapító" elvtársak javasolnak nekünk demokratikus centralizmus címén, akkor elég bizarr ötlet a kommunista és trockista tradícióra hivatkozni.

Ez utóbbi ugyanis a fentieken túl még sok minden mást is magában foglal, beleértve az intellektuális kényszerzubbonyt, a véleménynyilvánítás akadályozását, szabályokat arra nézve, hogy mikor helyénvaló a szabad véleménynyilvánítás (minden néhány évben néhány hónapon át, legalábbis elméletben!), és mikor nem helyénvaló (e pár hónapon kívül semmikor), bizonyítottan magában foglalja továbbá az arra való képtelenséget, hogy akár a kis véleménykülönbségeket képes legyen kezelni a szervezeten belül.

E tradíció specifikusan trockista vonulatának állandó átka volt a szakadások, kizárások egymásutánja, a szekták sokszorozódása; mindezek egészen odáig vitték a degenerációt, hogy közkeletűvé vált az elvtársak utáni kémkedés, egyéb rendőrállami taktikák alkalmazása, megfélemlítő osztagok bevetése és a sztálinisták esetében még a gyilkosság is.

És egyszerűen nincs alapunk arra, hogy leválasszuk a speciálisan trockista tradíciót a többiről. A történelem megmutatta, hogy még a "legegészségesebb" trockista-leninista pártokban sincs számottevően nagyobb tere a véleménykülönbségeknek, mint a Moszkva-barát sztálinistáknál vagy a maoistáknál.

Mindig emlékezni fogok egy visszatérő jelenségre még azokból az időkből, amikor az SWP vezetőségének a tagja voltam, ami ékesen szemlélteti számomra az ún. leninizmusból fakadó legnagyobb problémát. Valahányszor valami jelentős esemény történt, fiatal elvtársak – ami azt illeti, többségükben női elvtársak – jöttek hozzám, kérdezve, "mit gondolunk" az adott eseményről. Ez újra és újra előfordult, Kambodzsa vietnami megszállásakor, akkor, amikor a grenadai forradalmi kormányt megdöntötte a Coard-frakció (naná, hogy a "demokratikus centralizmus" nevében), a havannai perui követségen előállt "válság" és utána a Marielből induló csónakinvázió idején és az iráni forradalom kirobbanásakor. "Mi" mit gondolunk róla (a "mi"-be beleértve a kérdezőt is), így szólt a kérdés. Magától értetődőnek vették bármilyen kinyilatkoztatandó igazság automatikus, feltétel nélküli elfogadását.

Mi több, a baloldali csoportok – különösképpen, de nem kizárólag a trockista tradícióból jövők – láthatóan képesek az égvilágon minden politikai és társadalmi jelenség elemzésére, kivéve egyet: a ránk hagyományozott "leninizmus" kifejezett hajlamát olyan szekták és kultuszok termelésére, amelyek kótyagosság tekintetében versenyre kelnek a legbizarrabb vallásokkal is.

 

A szervezet kultusza

 

Honnan jön ez az egész? Úgy vélem, a szervezet, "a leninista Párt" kultuszából. E kultusz nem egyszerűen arról szól, hogyan tekint magára a szervezet, hanem a szervezet társadalmi és politikai tevékenységéről meg arról, hogy milyen viszonyt alakít ki saját politikai környezetével.

Még azok a szervezetek is, amelyek kifejezetten és tudatosan nem nevezik magukat "élcsapat"-nak meg hasonlóknak, mégis azzal, ahogyan más baloldali csoportokkal és a társadalmi/tömegmozgalmakkal való viszonyaikat alakítják, valamint mániákus önteltségükkel és belterjességükkel lépten-nyomon jelét adják az élcsapatvírus általi megfertőződöttségüknek. Olyan kopernikuszi világkép az övék, amelyben – ó, minő szerencsés véletlen – pont az ő szervezetük tölti be a középpont, a nap szerepét. Ez akkor válik igazán komikussá, amikor azt halljuk elvtársaktól, hogy azért az ő csoportjuk a legjobb a világon, mert az ő csoportjuk nem képzeli magát élcsapatnak.

A valóság ezzel szemben az, hogy habár esetleg elméletben felismerték, hogy nem ők "az" élcsapat, gyakorlati tevékenységüket továbbra is az élcsapat-viszketegség határozza meg, különösen a társadalmi mozgalom típusú szervezetekhez való viszonyukban.

Könnyen kimutatható, hogy ezt a viszonyt nem horizontális viszonyként, hanem hierarchikus, a "magasabb rendű" vagy "élenjáróbb" szervezeti formák és a többi szervezet közti viszonyként gondolják el.

 

Élcsapatszellem a gyakorlatban

 

Az állítólagosan "nem élcsapatjellegű" demokratikus-centralista csoport korlátozatlanul turkál más szervezetek belső ügyeiben. A "demokratikus-centralista" csoport számára más szervezetek életének és vitáinak minden intim részlete nyitott könyv, ugyanakkor viszont bármilyen kívülről jövő érdeklődést, vonatkozzon az akár a csoport életének legtriviálisabb mozzanatára, el fognak utasítani. Ezt értem hierarchikus viszonyuláson a többi szervezethez, és ez a kominterni-zinovjevista "demokratikus-centralista" hagyomány központi jellemzője, ez az, ami különbözővé teszi azt mondjuk egy sakk-klub "demokratikus centralizmusától".

Az alatt a néhány év alatt, amióta tagja vagyok a Szolidaritás csoportnak, az egyik meglepő és kellemes felfedezésem az volt, hogy e szervezet tiszteli azoknak az egyéb csoportoknak az autonómiáját és szervezeti integritását, amelyekben a Szolidaritás tagjai részt vesznek. Abban az évben, amikor tagja voltam a Politikai Bizottságnak, egyszer sem kaptam jelentést Chris K-tól annak a folyóiratnak a belső ügyeiről, amelyben részt vesz, sem David F-től az ATC szerkesztőbizottságának belső vitáiról, sem Theresától annak az antirasszista hálózatnak a testületi üléseiről, amelynek a szervezésében Theresa részt vesz.

Nem azért mondom, hogy meg voltam lepve ettől, mert bármilyen tudatos várakozásaim voltak e tekintetben, mikor csatlakoztam a Szolidaritáshoz – egész biztos, hogy nem az ilyen szervezeti vonatkozásokra figyeltem akkor. Mégis fontos észben tartani, mert ez pontosan az antitézise annak a specifikusan zinovjevista vagy kominternista "demokratikus centralizmus"-nak, amelyet az "újjáalapító" elvtársak "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományának" neveznek.

Azért hívom zinovjevistának, mert Zinovjev volt az a bolsevik vezető, akihez mint a Kommunista Internacionálé vezetőjéhez a leginkább hozzákötik e hagyomány kodifikálását és az "új típusú párt" modelljének elterjesztését szerte a világon. Meg azért is, mert pofonegyszerű kimutatni, hogy akármi is tette a bolsevik pártot sajátossá vagy egyedülállóvá, az nem az volt, hogy e pártot tudatosan valamiféle újfajta pártmodell alapján építették volna fel, ilyen értelemben tehát Lenin pártja nem volt "leninista" párt.

 

Lenin és az "új típusú párt"

 

Kísérletképpen végigfuttattam egy keresést a www.marxists.org ³ honlapon a "új típusú párt"-ra (e kifejezést gyakran Leninnek tulajdonítják), hogy kiderítsem, Lenin mikor és mire használta. Több tucatnyi hivatkozást találtam, különösképpen a Lenin összes műveihez mások által írott előszókban és lábjegyzetekben, amelyek azt állították, hogy ebben vagy abban a bekezdésben Lenin kifejti saját eredeti hozzájárulását az "új típusú párt" koncepciójához, valamint nagy számban szerepelt a kifejezés későbbi "leninisták" írásaiban. (Az amerikai szerzők esetében például a spektrum James P. Cannontól⁴ Carl Davidsonig⁵ terjed.)

Ám a Google csupán egyetlen helyet talált, ahol maga Lenin használta e kifejezést, egy Alekszandra Kollontajhoz 1917. március közepén írott levelében (aki épp az Oroszországba való visszatérésre készült). A levél legnagyobb része az Áprilisi tézisek fő gondolatainak egyfajta vázlata, ezenkívül Lenin azt kéri, hogy Kollontaj ismertessen meg egyes elvtársakat téziseinek egy vázlatával (feltételezem, az Áprilisi tézisek valamilyen vázlatáról van szó). A keresett kifejezés az utóiratban bukkan fel, amit teljes terjedelmében idézek:

P. S. Attól tartok, Pétervárott most járványszerű betegség lesz az, hogy az emberek "egyszerűen" lelkesednek s nem munkálkodnak majd rendszeresen az új típusú, semmi esetre sem à la "II. Internacionálé" párton. Kiszélesíteni a munkát! Újabb rétegeket bevonni! Új kezdeményezést ébreszteni, új szervezeteket alakítani minden rétegben, bebizonyítani e rétegeknek, hogy a békét csakis a munkásküldöttek felfegyverzett szovjetje hozza meg, ha átveszi a hatalmat.⁶

Lenin az oroszországi helyzetről beszél, néhány nappal a februári forradalom győzelme és a cárizmus megdöntése után. Az a figyelemre méltó, hogy ebben a passzusban, az egyetlenben, ahol az ominózus kifejezést használja, egyszerűen nincs szó azokról a dolgokról, amiket mi általában az "új típusú párt" fogalmához kapcsolni szoktunk. A "régi típusú" párttal való szembeállítás jól látható, de úgy látom, hogy ez alatt Lenin a szűk munkásarisztokráciára alapozott pártokra gondol; e témával Lenin foglalkozott a megelőző hónapokban (lásd például "Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában" című, 1916 októberében írott cikkét). Lenin azt akarta, hogy a bolsevikok fogjanak hozzá a munkások korábbinál sokkal szélesebb rétegeinek bevonásához és megszervezéséhez. Ez az én olvasatom.

A sztálinista Lenin összes műveiben a "Mi a teendő" előszavában az "új típusú párt" idézőjelben jelenik meg, mintha az előszó írója a főszövegből vette volna ki. De nincs benne Lenin szövegében. Hogy teljesen biztosra menjek, hogy nem holmi triviális sajtóhiba vagy hasonlók miatt nem találom az idézetet, letöltöttem a brosúra PDF-változatát, és módszeres keresést folytattam az "új típusú", "újfajta" és még egypár hasonló variáns után. Még mindig semmi, de közben eszembe jutott, hogy az előszóban azt írták, hogy a "Mi a teendő"-ben az új típusú párttal kapcsolatos fejtegetés "az eredete Lenin híres elméletének, mely szerint a Párt »a proletariátus élcsapata«". Így hát nekiálltam rákeresni erre a kifejezésre a PDF-fájlomban. Ugye kitalálták? Az idézőjel használata ellenére erre a kifejezésre se volt egyetlen találat sem a brosúrában.

Mikor "a proletariátus élcsapata" kifejezést az egész www.marxist.org -on végigfuttattam, látványosan eltérő eredményt kaptam. Lenin számos alkalommal hivatkozott az OSZDMP-re vagy a szociáldemokratákra mint a proletariátus élcsapatára. Mint ahogy Luxemburg, Kautsky és mások is ugyanebben az időszakban. (1904-1908 közötti hivatkozásokat vizsgáltam; ez az összes hivatkozásnak csak egy kis része volt, de elegendő ahhoz, hogy megbízható és tényszerű módon jelenthessem: a forradalmi munkáspártnak mint "a proletariátus élcsapatának" a gondolata egyáltalán nem Lenin saját kitalálmánya volt.)

 

"Leninizmus" a Kommunista Kiáltványban

 

Igazából már a keresés előtt tisztában voltam vele, hogy mi lesz a keresés eredménye, mivel tudom, hogy Lenin honnan vette az "élcsapat" gondolatát. Ugyanonnan, ahonnan Kautsky és mindenki más is: a Kommunista kiáltványból.

"…a kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják. Az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit."⁷

A kommunistáknak a szélesebb munkásmozgalmon belül játszott speciális szerepének az eszméje eredetileg nem Lenintől, hanem Marxtól és Engelstől származik, és ők maguk is csupán módosították és aktualizálták a maguk kora és az azt megelőző időszak forradalmárainak soraiban közkézen forgó elgondolásokat.

De be kell vallanom, hogy a legjobban az tetszik, hogy Marx és Engels milyen "alulról jövő" módon fejezi ki az élcsapatjelleg lényegét: a munkáspártok "szüntelen továbbhaladásra ösztökélő" része.

Egyszerűen nem igaz, hogy Lenin előállt volna valamiféle saját tervvel egy "új típusú párt" létrehozására, mint ahogy az sem igaz, hogy Fidel 1956-ban azzal az elgondolással vágott bele a Granma expedícióba, hogy a gerillafocók fokozatosan megváltoztatják Kubában a szubjektív feltételeket, aminek eredményeképpen lehetségessé válik a forradalom. Ez utóbbi Régis Debray tézise, amelyet a "Forradalom a forradalomban" című munkájában fejtett ki. A bolsevik párt és a Július 26-ika Mozgalom fejlődése és szerepük a két ország politikai életében rendkívül komplex, sokdimenziós folyamat volt, amit később kétdimenziós karikatúrává redukáltak.

Jó okkal teszem ezt a történelmi kitérőt. Mégpedig azért, hogy megmutassam, milyen kevés alapja van annak az állításnak, hogy miután Lenin rájött, hogy szükség van "a proletariátus élcsapatára", nekiállt felépíteni egy "új típusú pártot". Lenin elgondolása egy kimondottan szabványos, habár az orosz viszonyokhoz igazított szociáldemokrata párt volt, amelynek az összes többi szociáldemokrata párthoz hasonlóan a proletariátus leghaladottabb és legöntudatosabb rétegeit kellett összefognia.

Mármost van egy rendkívül fontos vonása Marx és Engels felfogásának a kommunista pártról mint a munkásosztály harcainak vezető erejéről: nevezetesen, hogy képesek voltak a legcsekélyebb habozás nélkül feloszlatni e párt szervezeti kifejeződését, a Kommunisták Szövetségét, épp csak egy pár héttel azután, hogy a fenti sorokat leírták a Kiáltványban, amikor Németországban kitört a forradalom.

 

Miért oszlott fel a Kommunisták Szövetsége?

 

Engels "A Kommunisták Szövetsége történetéhez" című cikkében egyértelműen úgy magyarázza e lépést, mint ami szimplán a politikai feladatokkal függött össze. A régi propagandaszövetség nem volt megfelelő a forradalmi Németország új viszonyai közepette, az újság sokkal jobb politikai eszköznek ígérkezett, hát véget vetettek a Szövetségnek, és megalapították a Neue Rheinische Zeitung c. napilapot.

Hadd ismételjem meg újra a lényeget, mivel ez az egész "leninista Párt" és "demokratikus centralizmus" dolog egyfajta vallásos fétissé vált: a szervezeti formák a konkrét politikai feladatokból nőnek ki; e formák nem valamiféle elsődleges elvekből vezethetők le, nem valamilyen ideális modell gyakorlatba való átültetéséből születnek. Ez a kérdés materialista megközelítése. Marx és Engels így közelítette meg a kérdést, és Lenin is, függetlenül attól, hogy mi mindent írtak össze róla 1917 óta.

És ha valaki megnézi a "Mi a teendő?"-t és Lenin más akkortájt született írásait a szervezeti kérdésről, akkor az "új típusú párt" valamiféle szinte felfoghatatlanul mély kifejtése helyett annak egyszerű tárgyalását fogja találni, hogy hogyan szervezzünk a politikai feladatok függvényében. Szervezet mint a politikai feladatok függvénye, nem pedig valamilyen ideális forma megtestesülése: pontosan ez az, ahogyan Lenin közelített a kérdéshez.

Sokan közülünk, a Szoli-tagok idősebb korosztályából, korábban tagjai voltak különféle "leninista" szervezeteknek. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki annak idején a "Mi a teendő?" vagy más írások olvasása közben igyekezett megfejteni, ugyan mi is a lényege "a pártépítés lenini stratégiájának", és zavarodottan, sőt kissé bosszúsan úgy találta, hogy képtelen meglátni benne azt, amiről más elvtársak azt mondták, hogy márpedig ott van Lenin írásaiban: a tökéletes párt általános tervezetét.

 

Lenin "demokratikus centralizmusa" a gyakorlatban

 

Ami pedig Lenin "demokratikus centralizmus"-át illeti, ahogyan ő ezt ténylegesen értelmezte és gyakorolta, emlékezzünk, hogy Zinovjev és Kamenyev október előestéjén publikált egy cikket, amelyben kikeltek a párt felkelést támogató irányvonala ellen, és valójában felháborító fegyelemszegést elkövetve "kiszivárogtattak" egy nem nyilvános központi bizottsági határozatot, amely a felkelés előkészítéséről és végrehajtásáról szólt. Lenin sztrájktörőknek bélyegezte őket és kizárásukat követelte, különösképpen mivel cikküket a párton kívüli sajtóban követték el.

Lenin érvelése azért igen figyelemre méltó, mivel a kizárási javaslatot nem valamilyen, a forradalmi munkáspártban elvárt magasabb rendű vagy speciális vagy különböző vagy "új típusú" fegyelemre való hivatkozással támasztotta alá. Ellenkezőleg, alapvető érvelése szerint olyan fegyelemszegést követtek el, ami bármilyen munkásszervezetben megengedhetetlen, és gondolatmenetét szinte kizárólag a szakszervezettel vont párhuzamra építette. A szakszervezet sztrájkot készít elő, de az akció konkrét mikéntjét és időpontját taktikai okokból titokban tartja.

Ha ezek után a szakszervezeti vezetőség egy tagja "kiszivárogtatja" a bizalmas döntést a döntés nyilvános bírálatával a burzsoá sajtóban, akkor az illető sztrájktörő, így tehát Zinovjevet és Kamenyevet ki kell zárni mint sztrájktörőket. Szó sem esett "az új típusú párt" speciális fegyelméről, csupán annak a munkásszervezetnek az egész közönséges fegyelméről, amely meglepetésszerű csapást készül mérni a főnökökre.

De azt is meg kell jegyezni, hogy – amennyire meg tudom állapítani – Lenin egyetlen másik központi bizottsági tagot se bírt felsorakoztatni követelése mögé. Annyira megrögzült szokás volt a pártban, hogy az elvtársak szabadon leírják és elmondják, amit gondolnak, hogy Leninnek egyszerűen le kellett szállnia a témáról, fel kellett hagynia "Zinovjev úr" és "Kamenyev úr" mint exelvtársak emlegetésével, és helyre kellett állítania velük a normális munkakapcsolatokat a pártban és a vezetőségben.

 

Utólagos mintagyártás

 

Ez az egész szöveg a sajátosan bolsevik "fegyelemről" és "centralizmusról" és a többiről, amiket Lenin állítólag feltalált, és amiket mindnyájunknak egy bizonyos kor felett okítottak, amikor fiatalabbak voltunk, pusztán egy utólagos kísérlet arra, hogy a bolsevikok és az orosz forradalom élményét mintává merevítsék a többi párt számára – éppúgy, ahogyan Che és kicsivel később Debray írásai a gerilla-hadviselésről mint stratégiáról megkísérelték ugyanezt megcsinálni a kubai forradalommal.

Hogy ez történt, az teljes mértékben érthető. Ha egy jó gyakorlati érzékkel rendelkező szakszervezeti vezető lát valahol egy igazán sikeres sztrájkot, az első gondolata az lesz, hogy "rajta, beszéljünk azokkal a nővérekkel és fivérekkel, hogy lássuk, hogyan sikerült ezt nekik összehozniuk, és hogyan lehetne ugyanezt megcsinálni nálunk is". Hát persze, természetes, hogy ez történik.

Különösen Európában, az első világháború vége felé és kicsit azt követően. Németország és más országok szinte túlérettek voltak a forradalomra. Mindössze egy proletárpártra volt szükség, amelyben megvan a bátorság és az elszánás, és Lenin és társai mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a Kominternt éppilyen pártok keltetőjévé alakítsák. Persze hogy megpróbálták. Ha sikerrel jártak volna, akkor a mi mostani történelmi vitáink arról a korszakról úgy kezdődnének, hogy vajon jól teljesített-e Debs⁸ az Egyesült Államok első szovjetkormányának elnökeként. Bolondok lettek volna, ha nem próbálják meg.

Valamennyi orosz vezető részt vett a dologban, de a legaktívabb nem Lenin volt a Komintern ügyeit illetően (ő kissé el volt foglalva a polgárháborúval és az oroszországi helyzettel, és az egészsége is gyenge lábakon állt), hanem ironikus módon a "sztrájktörő" Zinovjev.

Innen jön a "21 feltétel"⁹ és a többi. Mindez körülbelül ugyanolyan viszonyban állt az orosz forradalommal, mint ahogyan Régis Debray kis könyve, a Forradalom a forradalomban – amely szisztematikusan kifejti a gerillastratégia foquista variánsát, amelyet Che megpróbált Bolíviára alkalmazni – viszonyul a kubai forradalomhoz.

Azzal a különbséggel, hogy amit az oroszok mondtak és tettek, az legalább ezerszer nagyobb hatással volt, mint amit a kubaiak. Elvégre ez a proletárforradalom hajnala volt, a végső összecsapás kezdete, és most ezek a fickók tényleg megcsinálták, és íme, most elmondják nekünk is, hogyan kell csinálni. A Leninista Párt mint elengedhetetlen feltétel forradalmárok nemzedékei számára vált éppoly megkérdőjelezhetetlen hittétellé, mint az osztályharc maga.

 

"Túl orosz"

 

Az egyetlen bolsevik vezető, akinek láthatóan volt némi problémája, legalábbis azzal, ahogyan ezt megcsinálták, Lenin volt. Utolsó előtti jelentős nyilvános beszédében, mikor már túl volt az első agyvérzésen, és egészségi állapota gyorsan hanyatlott, elnézést kért a küldöttektől, hogy az elvállalt témaköröknek csak egy kis részét tudja tárgyalni. Ennek ellenére a Kommunista Internacionálé pártjaira rákényszerített elhibázott szervezeti normákat elég fontosnak tartotta, hogy belevegye az 1922 novemberében tartott negyedik kongresszus számára készített jelentésébe, habár annak kevés köze volt a beszéd eredeti témájához, vagyis "az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai"-hoz.

Egyebek közt az alábbiakat mondta:

1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni – én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is, túlságosan hosszú, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva – minden nyelvre remekül lefordították -, hanem mert teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig, ha kivételképpen valamelyik külföldi meg is érti, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel, és remélem, hogy a kongresszus alatt a továbbiakban, ha személyesen nem vehetek is részt az üléseken – sajnos, ez lehetetlen számomra -, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el…¹⁰

Hogy Lenin pontosan mit értett ezen, és milyen lépéseket szándékozott tenni, azt soha nem fogjuk megtudni, a betegség elhallgattatta, mielőtt visszatérhetett volna a témához. De az idézet kifejezetten sokatmondó. És talán a legfontosabb mondat az, hogy még ha a más országból való elvtársak képesek tökéletesen megérteni, mit kellene tenniük a határozat értelmében, ténylegesen megtenni azt lehetetlen.

Tudunk más, Lenin politikai életének vége felé számára különösen fontos problémákról is, és ezek összefügghetnek a Komintern nemzeti pártjaival kapcsolatos aggodalmaival.

Az egyik ilyen probléma a soviniszta nemzetiségi politika – ezt mi mai amerikai szóhasználattal "rasszistának" neveznénk. Egy másik, szintén erősen kapcsolódó probléma az államapparátus problémája volt, amelyet legutolsó cikkében a következőképpen jellemzett:

Államapparátusunk állapota annyira elszomorító – nem akarom azt mondani, hogy visszataszító -, hogy mindenekelőtt alaposan fontolóra kell vennünk, miként küzdjünk fogyatékosságai ellen, szem előtt tartva, hogy ezek a fogyatékosságok a múltban gyökereznek, amelyet felforgattunk ugyan, de még nem küzdöttünk le, s amely még nem tekinthető a messzi múltba vesző, letűnt kultúra korszakának. Éppen a kultúra kérdését vetem most fel, mert ezekben a dolgokban csak azt szabad elértnek tekintenünk, ami meggyökeresedett a kultúrában, a mindennapi életben, a szokásokban. (…) Zárójelben legyen mondva, nemcsak szovjetintézményeinkben, hanem pártintézményeinkben is akad bürokrácia.¹¹

Nem ez volt az első alkalom, hogy Lenin ezzel a témával foglalkozott. Pár hónappal korábban ezt mondta a tizenegyedik pártkongresszuson:

Nézzük meg akár Moszkvát – 4700 felelős kommunista – és aztán vegyük szemügyre ezt a bürokratikus óriást, ezt a tömkeleget – ki kit vezet? Nagyon kétlem, hogy azt mondhatjuk, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik.¹²

Ezt általában nem szokták számításba venni a korai Komintern politikai örökségének mérlegelésekor. Úgy gondolunk rá, mint egy olyan intézményre, amit olyan nagy elmék pártja vezetett, mint Lenin és Trockij. De ez egyben az a párt is volt, amely pont abban az időben, saját első számú vezetője szerint, épp megadta magát a nagyságrendekkel hatalmasabb kultúrának, a szörnyűségesen elmaradott feudális-bürokratikus cárista kultúrának.

 

Középkori barbarizmus

 

Hogy valóban pontosan erről volt szó, azt minden kétségen felül bebizonyította a felemelkedő bürokratikus rezsim középkori barbarizmusa és obskurantizmusa, mihelyt e rendszer teljesen megszilárdult. Azt pedig, hogy ez a legteljesebb antitézise volt a bolsevizmusnak, nyilvánvalóvá teszi, hogy a bürokrácia szükségesnek érezte meggyilkolni az egész "régi bolsevik" réteget a 30-as évek közepén.

Így aztán szinte mindjárt az elejétől kezdve, amit olyanok, mint James P. Cannon, Max Schachtmann és a speciálisan trockista mozgalom más megalapítói megtanultak, az nem "pusztán" az orosz tapasztalatok túlegyszerűsítése volt, hanem egy olyan leegyszerűsítése, amit már megfertőzött a megszilárduló bürokratikus kaszt (ebben az esetben keveset számít, kasztnak, osztálynak vagy bármi másnak tekintjük-e) hajlama minden független politikai gondolkozás, a szólás- és szervezkedési szabadság stb. elfojtására, annak érdekében, hogy bitorlása ne ütközhessen ellenállásba.

Ezért elhibázott törekvés a kommunista és trockista hagyomány valódi, jó, igaz "demokratikus centralizmusához" való visszatérés. A Kominterntől kezdve ilyen nem létezik, részben mivel már a kezdetektől fogva csupán kétdimenziós karikatúrája egy sokdimenziós folyamatnak, részben pedig mivel már nagyon hamar, a korai 20-as években pedig egyre inkább, e karikatúra már kombinálódott a szovjet forradalmi folyamat növekvő bürokratikus degenerációjából adódó problémákkal és azzal, ahogyan e fejlemények megtalálták kifejeződésüket még a bolsevik párton és annak vezetőségén belül is.

Ez elég világosan látható Lenin Végrendeletéből (amelyet néhány héttel az előbb idézett, Komintern-kongresszus számára készített jelentés után diktált), ahol lehordta Trockijt arroganciája és a tisztán adminisztratív megoldások iránti vonzódása miatt, Sztálint pedig gorombasága miatt. (Más jegyzeteiben Lenin felemlegeti a grúz Sztálin nagyorosz sovinizmusát is.)

Mindez azt jelenti, hogy ha meg akarjuk találni a "tiszta", fertőzéstől és túlegyszerűsítéstől mentes "leninizmust" és "demokratikus centralizmust", akkor vissza kell nyúlnunk a forráshoz, az eredeti, hatalomátvételt megelőző bolsevik tapasztalathoz.

De ha megpróbálkozunk ezzel, akkor olyasmiket fogunk találni, mint mondjuk azt a levelet, amelyet Lenin a Egyesült Államok Szocialista Propagandaszövetsége titkárának írt angolul:

Sajtónkban mindig síkraszállunk a belső pártdemokráciáért. De sohasem nyilatkozunk a párt centralizációja ellen. A demokratikus centralizmus hívei vagyunk. Azt mondjuk, hogy a német munkásmozgalomnak a centralizáció nem gyenge, hanem erős és pozitív vonása. Németország mai szociáldemokrata pártjának nem az a baja, hogy centralizált, hanem az, hogy többségben vannak benne az opportunisták, akiket ki kell zárni a pártból, különösen most, miután árulók módjára viselkedtek a háborúban.¹³

Az összes művek szerint ez a levél nem később, mint 1915 novemberében íródott, de ez nyilvánvalóan hibás, hiszen címzett csoport akkor még nem szerveződött meg, így a levél egy évvel későbbről való. Nem számít. Akárhogyan is, azt mutatja, hogy Lenin még ebben a késői időpontban sem tett éles különbséget (nem is beszélve egy "új típusú párt" meghirdetéséről) a bolsevizmus és a második internacionálé pártjai között – a szervezeti formák vagy szervezeti elvek vonatkozásában. A különbségek politikaiak voltak.

 

A különbségek politikaiak voltak, nem szervezetiek

 

Lenin és a német szociáldemokrácia főbb vezetői közt fennálló különbség maga Lenin szerint is politikai volt: Lenin forradalmat akart csinálni, amazok pedig nem. Persze ennek vannak szervezeti implikációi is, hiszen a szervezet a konkrét politikai feladatok függvénye.

Már csak ezért is helytelen az 1917 utáni bolsevikokra mutatni mint az "igazi" leninista modellre. Egy olyan párt előtt álló politikai feladatoknak és kényszereknek, amelyik az államhatalom birtokában van, különösen egy polgárháború kellős közepén, nagyon, nagyon kevés köze van a mi helyzetünkhöz, mégis jórészt az 1917 utáni párt lett a Komintern szekció­inak modellje, nem pedig az 1917 előtti párt.

Így vált modellé például a "belső" vitafüzetek rendszere, meg a nagy létszámú központi bizottságok a föléjük helyezett politikai bizottságokkal. 1917-ig nem létezett bolsevik vitafüzet, a politikai viták nyilvánosan zajlottak a sajtóban (ezért úszhatta meg Kamenyev és Zinovjev az 1917. októberi kihágást); a központi bizottság létszáma fél tucat és egy tucat között ingadozott majdnem 1917 októberéig, és nem delegálta át hatáskörét kisebb testületre.

Így hát nem létezik csodafegyver, nem létezik titkos recept, nincs mindenható mantra, nincs szabadalmazott összetevő, nincs olyan speciális formula, amiből kiolvashatnánk a válaszokat a "szervezeti kérdésre". A "leninista párt" mint Lenin egyedülálló hozzájárulása a marxizmushoz: mítosz, és pont a speciálisan "leninista" demokratikus centralizmus az, ami mérhetetlen problémákat okozott és könnyűnek találtatott a XX. század folyamán.

Azt mondhatnánk, hogy az a mód, ahogyan a forradalmárok megszervezik magukat, a konkrét politikai feladatoknak, valamint annak a függvénye, hogy milyen körülmények közt találják magukat.

És mielőtt még elfelejtenénk, talán minden idők legsikeresebb forradalmi szervezeti formája, hatását tekintve, nem is a bolsevik párt volt.

Hanem… egy barátság. Amely Marxot és Engelst összekötötte.

 

Jegyzetek

 

¹ 1986-ban alakult forradalmi szocialista csoport az Egyesült Államokban. A cikk témája szempontjából érdemes megjegyezni, hogy a csoport deklaráltan nem törekszik egyöntetű "irányvonal" kialakítására, leszámítva néhány nagyon általános alapelvet, amely itt olvasható: http://www.solidarity-us.org/12poa.html [ford.].

² SWP, Socialist Workers Party: az "eredeti", még Trockij irányításával 1938-ban létrehozott amerikai trockista párt. A vietnami háború elleni tömegmozgalmak korának lezárultát követően a párt teljesen eljelentéktelenedett [ford.].

³ E honlap a marxizmushoz valamiképpen kapcsolható szerzők műveinek kiterjedt archívumát tartalmazza (több nyelven, pl. magyarul is). Az angol nyelvű archívum a legnagyobb, ebben fellelhetőek egyebek mellett Lenin összes művei is, habár a gyűjtemény egyelőre még nem egészen teljes (mintegy 4500 dokumentumból közel 4000 van fenn) [ford.].

⁴ Trockij amerikai követője, az 1938-ben alakult amerikai trockista párt (SWP) vezetője 1953-ig [ford.].

⁵ Az amerikai újbaloldal egyik vezető személyisége a 60-as és a korai 70-es években. Később elmozdult a Bustelo által bírált "leninizmus" egyik válfaja irányába. A marxism.org-on egy 1973-as írása található meg [ford.].

⁶ Levél A. M. Kollontajhoz, 1917. III. 17., Lenin összes művei. 49. kötet, 420. o.

⁷ Kommunista kiáltvány a XXI. századra, Baloldali Alternatíva Egyesülés, 1998, 23. o.

⁸ Eugene Victor Debs (1855-1926), amerikai munkásvezér, marxista politikus, az Amerikai Szocialista Párt vezetője és több választáson elnökjelöltje [ford.].

⁹ 1921-ben a Komintern harmadik kongresszusa 21 pontból álló szervezeti szabályzatot fogadott el, ami a világ összes kommunista pártja számára homogén szerveződési elveket tett kötelezővé [ford.].

¹⁰ Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. Lenin összes művei, 45. kötet, 292-293. o.

¹¹ Inkább kevesebbet, de jobban. Lenin összes művei, 45. kötet, 387-388, 395. o.

¹² Az OK(b)P központi bizottságának politikai beszámolója. Lenin összes művei, 45. kötet, 97. o.

¹³ A "Szocialista Propagandaszövetség" titkárához. Lenin összes művei, 27. kötet, 69. o.

 

(Fordította: Baráth Katalin)