A szerző a hagyományos spanyol regionalizmus összefüggéseiben tekinti át a spanyol anarchizmus egyes mozgalmait, a politikai-eszmei palettán elfoglalt helyüket, történetüket. A tanulmány hangsúlyos részei foglalkoznak az anarchisták termelési elképzeléseivel, a földkérdéshez és az ipar irányításához való viszonyukkal.

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt, az egész államot tekintve, a tartományi szeparatizmus jelensége. Ez utóbbi elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira "katalánosodott", hogy 1935-ben az anarchisták is részt vettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek.¹

Az erős lokális közösségek hagyománya azonban sokkal lényegesebb volt. Minden egyes falu úgynevezett "patria chica" (kis haza) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúlik vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány, illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol "pueblo" szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket.² A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega tizenhetedik századi drámaíró Fuente­ovejuna című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a "Ki tette?" kérdésre az összes paraszt így válaszolt: "Fuenteovejuna". Több mint négy és fél évszázaddal később, 1932. január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A "Ki tette?" kérdésre adott válasz a "Castilblanco" volt…³

 

Az agrárkérdés és a paraszti anarchizmus

 

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A paraszti világ azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutat (pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok "éljen Krisztus Király!" csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%–a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt).

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a "társadalmi bandita" típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: "Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól" – mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának.⁴

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben, illetve sztrájkokban nyilvánult meg. A megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott sztrájk egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült, hogy tulajdonképpen semmiért; úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a "Mano Negra" ("Fekete Kéz") szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket.⁵

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett "comunismo libertario", vagyis a "szabad kommunizmus" volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el) és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a kemény vonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

 

Az anarchoszindikalista szervezet: a CNT és a FAI

 

Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederación Nacional del Trabajo, továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfél millió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre. A szervezetet 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett "sindicató"-k voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, amit segélyre, illetve a szervezet újságjának, a Solidaridad Obrerának a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor "követutasítással" is ellátva. A helyi közösségi élet a "centro obreró"-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestanát és Salvador Seguít kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. Az 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását "egy természetes ideig", darabbér eltörlését, szakszervezetek vétójogát a törvényeket illetően, állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, ami néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel stb.)

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő "sindicató"-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a "sindicato único" lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt.⁶

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak). Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsinai és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek (Joaquín Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből, és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett). Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, aminek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, Salvador Seguí is.

A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a "moderáltak" és a "tiszták" között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, amit a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét, illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta a forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE – Partido Socialista Obrero de España) szövetkezni, melyek Primo de Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal, képviselői szakszervezet) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A "tiszták" élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették. (Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.) Úgyszintén elítélték a "moderáltak" alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a végrehajtó bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból kerültek ki. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanilyen volt, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről lévén szó ("bolsevik anarchisták"), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a "comunismo libertario" ("szabad kommunizmus") megteremtése. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre García Oliver volt a legnagyobb befolyással.⁷

Mindez nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a "comunismo libertario" volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon.

 

A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

 

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta a győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak.⁸

Az új állam a hangzatos "Minden osztály dolgozóinak köztársasága" nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek, és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki bracerók helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség) és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma (portugál vendégmunkások), és stabilizálta a földbérlők helyzetét. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, amit nem a tulajdonos művel. A megváltás összegét a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, pedig a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12 260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. "Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint" – jegyezte meg Caballero.⁹

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a "moderáltak" és a "tiszták" között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a "kisebbik rossznak" – tekintve a "comunismo libertario" felé vezető úton. A szélsőségesek ("faistas") ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a "tiszták" fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését.¹⁰

A "tiszták" erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. "Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink" – mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT székházát tüzérség bevetésével lőtték szét (ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de azt is tudták, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne). Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett "csavargótörvény", mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert, és riválisait így egyszerű sztrájktörőnek tartotta.¹¹

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a "tiszták" fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A "moderáltak" kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-án írták alá ("treintistas"). "Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére" – nyilatkozták.¹² 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancóban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egy időben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán, illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. "Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém" – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban hiú remény maradt.¹³

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában – a FAI "infantilis" módszereit bírálva – távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket ("los sindicatos de oposición"), és Pestana megalapította a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.¹⁴

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933. decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: "No votad!". Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal – így vereséget szenvedett.¹⁵

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében "El Bienio Negro", vagyis "a két fekete év" néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azaña-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentin élelmiszer-behozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentinok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, ami komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.¹⁶

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és -laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azon belül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva.

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azaña-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okulva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben részt vett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő – CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is (habár fegyvert itt sem adtak). A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a "comunismo libertarió"-t. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe – az anarchistákat is súlyosan érintette.¹⁷

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azaña-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt ("Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz"), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfél millió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet elsősorban a CNT döntésének köszönhette. "Először a Népfront azt hitte, hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek" – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. "Nem támogatjuk a köztársaságot, és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen" – nyilatkozta februárban a CNT.¹⁸

 

1936

 

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot.¹⁹ Földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt, mint általában (azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon).²⁰ A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: "Nélkülünk nem győztetek volna" – figyelmeztette a kormányt Durruti. Komoly eltérést jelentett az Azaña-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balra tolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a "spanyol Lenin" becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesült szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kiugrott, egyedül hagyva a CNT munkásait. A falangistákkal is összecsaptak, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját, és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.²¹ A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek a történelem során a legközelebb kerültek az anarchisták által meghirdetett osztály és állam nélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai konferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. "Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A "comuna libré"-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…" A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelmet. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá lett.²²

 

Az állam feladatainak átvétele

 

Ez alatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerrája szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT-vezetőket (Durruti, García Oliver, Abad de Santillán), és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: "Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen." Az ajánlatot elutasították; egyrészt elvi okokból, másrészt mert a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább ténylegesen a pozícióikon.²³

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt. Katalóniában ez a legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, FAI, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, 1-1 POUM ["trockista"], Rabassaires [parasztság]); cserébe a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában. Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: börtönök megnyitása, papok, gazdagok és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban rendőrség híján sem omlott össze. "A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat" – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról.²⁴ Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek, a munkásjárőrök vették át a rendőrség helyét. A bűnözőket inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószer-kereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon.

Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a "comunismo libertario" paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor. Az anarchistáknak novemberben az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciába, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta).²⁵ A milícia egyébként választott parancsnokai, egyenlő ellátmány stb. révén a majdani osztály nélküli társadalom mintájának számított – a hivatásos tisztek szerepe leginkább csak a tanácsadásra korlátozódott -, többek közt ezért is volt ellenszenves a kormánypártok számára. A forradalmi Barcelonáról és a milíciáról George Orwell műve (Hódolat Katalóniának) adja a legérdekesebb leírást.

 

Az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

 

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját.

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-i rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan 5 és fél millió hektár föld kisajátítására került sor, amiből 2,98 millió került kollektív tulajdonba.²⁶ Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább, csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-át tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosóban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor agyonlövéssel való fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.²⁷

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Az elosztás a jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Máshol – főleg UGT-irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Egy faluban a bizottság, mivel egy család átlagosan 4,5 főből áll, minden családnak 4,5 főre járó élelmiszert utalt ki.²⁸

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-kal nőtt, míg – a döntően kisbirtokos – Katalóniában csökkent. Nőtt a megművelt földterület és a mezőgazdasági gépek használatának aránya is.

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé; Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá. Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltató szektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt).²⁹

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg, és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak, és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt megszabva (az átlag 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT- és UGT-egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti és 4 munkástanácsküldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan – akár leváltani is a munkástanácsot. A "tiszták" a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, ami megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján a szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált.³⁰

Az ipari kollektivizálás során is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT-munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-ot dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás, kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, amik azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. A zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzá nem értése, harmadrészt a háború volt (infláció, nyersanyaghiány, kisebb felvevőpiac). Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak mondhatóak: például a textilipari termelés 40%-kal csökkent, a gépgyártásé 60%-kal nőtt.³¹

 

A meghátrálás

 

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentő folyamat, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság poten­ciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták.

A másik ok az "antifasiszta egység" volt, ami szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: "Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van, és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk." Az "antifasizmus" fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a "tiszta" anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI-tagok részvételével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt. ³²

A kettős hatalom megszűnésére már 1936-ben sor került. A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-jén az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. "Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják" – mondta később Federica Montseny anarchista miniszter asszony.³³ November 3-án négy miniszterrel a madridi kormányhoz is csatlakoztak. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom. Az 1937. májusi barcelonai felkelés, melyet a CNT vezetősége egyébként nem is támogatott, nem tudta ezt a folyamatot megfordítani.³⁴

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a még létező kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ez viszont már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. ³⁵ Franco győzelmével az 1936-os év hatalmas eredményeinek ezek az utolsó nyomai is megsemmisültek.

 

Hivatkozások

 

¹ Jackson: The Spanish Republic… 23. o.

² Bookchin: The Spanish Anarchists. 32-34. o.

³ Thomas: The Spanish Civil War. 75. o.

⁴ Borkenau: The Spanish Cockpit. 3. o.

⁵ Hobsbawm: Primitív lázadók. 123-135. o.

⁶ Bookchin: The Spanish Anarchists. 144-147. o.

⁷ Bookchin: The Spanish Anarchists. 196-198. o.

⁸ Jellinek: The Civil War in Spain. 211. o.

⁹ Borkenau: The Spanish Labirynth. 242-245. o.

¹⁰ Múltunk, 2000. 4. 92-93. o.

¹¹ Revolution and War in Spain. 144-145. o.

¹² Bookchin: The Spanish Anarchists. 322-323. o.

¹³ Carr: Spain… 623. o.

¹⁴ Múltunk, 2000. 4. 93. o.

¹⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 265. o.

¹⁶ Borkenau: The Spanish Cockpit. 52. o.

¹⁷ Brenan: The Spanish labirynth. 283-287. o. Jellinek: The Civil War in Spain. 174-175. o.

¹⁸ Communism and the Spanish Civil War. 36. o.

¹⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 254. o. Borkenau: The Spanish Cockpit. 74. o.

²⁰ Beevor: The Spanish Civil War. 83. o.

²¹ Beevor: The Spanish Civil War. 87-90. o.

²² Bookchin: The Spanish Anarchists. 268. o. Thomas: The Spanish Civil War. 151. o.

²³ Communism and The Spanish Civil War. 47. o.

²⁴ Beevor: The Spanish Civil War. 179-180. o.

²⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 505. o.

²⁶ Harsányi: A spanyol nép… 14-15. o.

²⁷ Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 468-472. o.

²⁸ Ehrenburg: Emberek… 358. o.

²⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 456. o.

³⁰ Jellinek: The Civil War in Spain. 586-605. o.

³¹ Beevor: A spanyol polgárháború. 186-196. o.

³² Carr: Spain… 665. o.

³³ Revolution and War in Spain. 240. o.

³⁴ Thomas: The Spanish Civil War. 543-557. o.

³⁵ Thomas: The Spanish Civil War. 601-602. o.

 

Irodalom

 

Antony BEEVOR: A spanyol polgárháború. Európa, Budapest, 2002.

Murray BOOKCHIN: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, 1999.

Franz BORKENAU: The Spanish Cockpit. Faber and Faber, London, 1937.

Gerald BRENAN: The Spanish Labyrinth. Cambridge, University Press, 1950.

Raymond CARR: Spain 1808-1939. Clarendon Press, Oxford, 1960.

Communism and the Spanish Civil War. University of California Press, 1965.

Ilja EHRENBURG: Emberek, évek, életem. Athenaeum, Budapest, 1963.

HARSÁNYI Iván: A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évforduló­jára. Történelmi füzetek, 1976. 2.

Eric J. HOBSBAWM: Primitív lázadók. Kossuth, Budapest, 1974.

Gabriel JACKSON: The Spanish Republic and the Civil War. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

Frank JELLINEK: The Civil War in Spain. Victor Gollanoz LTD, London, 1938.Múltunk, 2000. 4.

George ORWELL: Hódolat Katalóniának. Cartafilus, Budapest, 1999.

Revolution and War in Spain. Methuen, London, 1978.

A spanyol kommunista párt története. Kossuth, Budapest, 1964.

Antonio TELLEZ: Sabate, Guerilla Extraordinary. Cienfuegos Press Book Club, Catania, 1974.

Hugh THOMAS: The Spanish Civil War. Penguin Books, London, 1965.

A tanulmány a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban áttekintve elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezi a hangsúlyt, majd a szerző a népfront-elképzelés és -taktika érvényességének problémáját járja körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. Tanulmányának célja olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat megfogalmazni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

Az első részben, miközben áttekintjük a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban, elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezzük a hangsúlyt. A cél, az érintett társadalmi és politikai erők, a népfrontok alternatívái és eredményei igen fontosak, amennyiben le kívánjuk vonni a tanulságokat ebből a fontos történelmi tapasztalatból.

Az írás második részében a népfrontelképzelés és -taktika érvényességének problémáját járjuk körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. E tanulmány célja tulajdonképpen olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat gerjeszteni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

I. Mint köztudott, a népfront alapelveit a kommunisták fektették le Georgi Dimitrov 1935. augusztus másodikai beszámolójában, a Kommunista Internacionálé hetedik kongresszusán. Túl későn, amennyiben a népfront célját – a fasizmus elleni harcot – tekintjük, különösen mivel már korábban is voltak olyan helyi, alulról jövő kezdeményezések, amelyek ebbe az irányba hatottak (így például Görögországban a Kommunista Párt Központi Bizottsága már 1934 januárjában úgy döntött, hogy együttműködik egyes, korábban támadott politikai erőkkel¹ ). Mindenesetre jobb későn, mint soha – gondolhatta némelyik Komintern-küldött meglehetősen szűk látókörű optimizmussal.

A dolog valójában korántsem így állt; a népfrontpolitikát éppúgy kritikai módon kell vizsgálnunk, mint a társadalom történetének összes jelenségét.

A népfrontgondolatnak komolyabb hagyományai voltak, mint hinnénk. Nem csupán a mensevikek álltak ki a demokratikus burzsoá pártokkal való együttműködés mellett. Marx és Engels életében a kommunisták programja az evolucionizmus elvén alapult: a proletárforradalom győzelmét csak azt követően látták lehetségesnek, hogy a progresszív erők közös harca számos politikai szabadságjogot vív ki a társadalom számára. Ugyanakkor Marx és Engels mindenkor hangsúlyozta az önálló proletár osztályálláspont fenntartásának szükségességét, a maximális és minimális perspektívák világos megkülönböztetésének fontosságát, melyek közül az utóbbiak többé-kevésbé megegyeznek a nem kommunista demokratikus erők céljaival. A Második Internacionálé idejében nyilvánvalóvá vált egy szakadás a munkásmozgalom soraiban: egyik oldalon a szociáldemokraták álltak, akiket a társadalmi jogok tekintetében csupán a mindennapi apró győzelmek érdekelték, és akik úgy vélték, hogy a munkásosztály a parlamenti harc eszközeivel a kapitalizmus keretein belül is elérheti a vágyott életszínvonalat² , míg velük szemben az "ortodox" marxisták helyesen úgy vélekedtek, hogy az öntudatos munkásosztály soha nem feledkezhet meg a társadalmi forradalomról, viszont tévesen azt feltételezték, hogy a forradalom akkor és ott is lehetséges.

Az oroszországi bolsevik forradalom még egyértelműbbé tette és elmélyítette ezt a szakadást, és a munkáspártok (a baloldal) eltérő utakra tértek és eltérő sémákat alakítottak ki. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a munkásosztály erőpozíciója mindkét szempontból, a forradalmi és a reformista célokat tekintve egyaránt megrendült. A munkásosztály gyengesége és ezzel párhuzamosan lázadó szelleme – amelyet a háborút követő helyzet és az 1929-1933-as nagy válság tovább szított – a fasizmusba, vagyis a nagytőkéseknek a munkásosztállyal szembeni nyílt társadalmi agressziójába torkollott.

Dimitrov beszámolója korának fasiszta előretörésével foglalkozott. De vajon miért csak ilyen későn merült fel a népfront koncepciója? Mint igyekszem bemutatni, ennek számos oka volt.

A késés néhány okára maga Dimitrov is rámutat; csak finoman persze, hiszen a beszámoló célja éppen az volt, hogy kihangsúlyozza a Kommunista Internacionálé által követett út helyességébe vetett hitet, és hatott rá a kritika és az önkritika mibenlétének sztálinista felfogása is.

A sztálinizmus trockiji kritikája további okokra is rávilágított.

Mindkét nézőpont szubjektív magyarázatokat adott. Tanulmányom legelején hangsúlyoznom kell, hogy sem Dimitrov, sem pedig a trockisták nem elemezték az objektív feltételeket, nevezetesen a termelőerők meghatározó szerepét a kommunista típusú politikára (ahogy azt Marx tette). A kritikai elmélet igényének hiánya miatt? Annak a felismerésnek lehetséges következményei miatt, hogy az objektív feltételek még nem voltak érettek egy szocialista forradalomhoz, vagyis amiatt, hogy erőltetetten e feltételek megteremtésére koncentráltak (tulajdonképpen fetisizálták azokat)? Mindez konkrétan megjelent a baloldal történelmi válságában.³

Abban az időben a kapitalizmus objektív feltételei még nem tették lehetővé egy valódi szocialista (világ)forradalom kitörését. Az első ipari forradalomban létrejött munkásosztály nem lehetett és nem lehet az az osztály, amely megszabadítja az emberiséget a kizsákmányolástól. Marx a technicizáltság igen magas fokán megjelenő kollektív munkásra⁴ hívta fel a figyelmet, mikor a termelőerők viharos fejlődését figyelte saját korában.

Akkor azonban még szükségszerű volt a munka társadalmi felosztása (fizikai munka és szellemi munka), így a munka technikai, következésképpen politikai irányítása is.

Csak napjainkban, a jelenlegi ipari forradalom korában (információipar stb.) válik mind elavultabbá a munka korábbi felosztása, amelyet a valóság egyre inkább meghalad.⁵

Sem Dimitrov, sem pedig Trockij nem figyelt fel Engelsnek arra a megjegyzésére, amely egy Kautskyhoz írt levelében olvasható: "…az egészet áttekinteni és újra rendezni csak akkor lehet, ha már kimerítettük".⁶

Az a modern történelmi tendencia, hogy a munkaerő fel kell szabadítsa önmagát a kizsákmányolás alól, az egész emberiséget megszabadítva ezáltal az osztályuralomtól – ahogyan ez a baloldal politikai álláspontjában manifesztálódott -, egyértelműen akkor jelent meg, amikor a kapitalizmus objektív körülményei még nem voltak érettek a kommunizmusra. Persze az első ipari forradalom korszakában élő munkások heroikus küzdelmei nem voltak hiábavalóak, bár az adott társadalmi osztályviszonyokat tükrözték vissza. Az első ipari forradalom munkásosztályának harcai hozták létre a fejlett országokból a jóléti államokat a huszadik század folyamán, és ezek tették lehetővé a leninista forradalmakat néhány periferiális országban.

A szocialista/kommunista átalakulás megfelelő történelmi pillanatát illetően egy alapkérdéssel kell szembesülnünk: amennyiben a kapitalizmus már kitermelte az átalakulás objektív feltételeit, ám a szubjektív feltételek még nem formálódtak ki, akkor a kapitalizmus egyre inkább barbarizálódik, és természetesen minden erővel igyekszik gátat vetni e szubjektív feltételek (a proletár osztálytudat, szerveződés és akció) kialakulásának; viszont ha a proletariátus akkor ragadja magához a hatalmat, amikor az objektív (és ebből fakadóan természetesen a szubjektív) feltételek még nem érettek meg erre, akkor új sztálinista formák kialakulhatnak ugyan, de szó sem lehet szocializmusról vagy kommunizmusról.

Az objektív feltételeknek ez a szemlélete különleges fontosságot kap a két világháború közötti időszakban.

A népfront célja a fasizmus elleni harc volt. De mi volt a fasizmus? Dimitrov szerint "a finánctőke hatalma", a nemzetközi ellenforradalom megjelenési formája, "a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája". A fasizmus nem csupán egy hatalomra jutó újabb kormányzatot jelentett, hanem egy új államformát, egy diktatúrát, és nem burzsoá demokráciát. (Egy politikai rezsim, ahogy ma nevezzük, az uralkodó osztályok és az elnyomottak közötti viszonyrendszer egy adott típusa.)

Dimitrov a finánctőke fejlődéséhez, valamint a különféle imperialista hatalmak közötti ellentétekhez kötötte a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását, de mindenekelőtt a következőket tekintette érte felelősnek:

– a szociáldemokrata vezetők együttműködését a burzsoáziával,⁷

– vagyis a munkásosztály megosztottságát, és

– "a kommunista pártok viszonylagos gyengeségét".

Trockij⁸ ugyanígy elemezte a fasizmust, csak ő mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokrata vezetők árulását kárhoztatta.⁹ Amennyiben – folytathatnánk – a szociáldemokraták nem árulják el, és a forradalom kitörhetett volna Európa fejlett országaiban, talán a sztálinizmus is enyhébb politikai mezbe öltözött volna, mint a Szovjetunióban. Ám ez az "amennyiben" tisztán utópisztikus feltételezés. A trockisták soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy mindez miért nem volt lehetséges, hiszen a trockisták maguk is integráns részei a baloldal történelmi válságának. Trockij és Dimitrov egyaránt a baloldal prominensei voltak, még ha nem is ugyanazon a szinten. Dimitrov a sztálinista kommunizmus hőse volt, amely úgy tartotta, hogy a Szovjetunió és a béke megvédéséhez a Kommunista Internacionálé által követett sztálinista stratégia jelenti a garanciát. Vele szemben Trockij a marxista (internacionalista) kritika legelszántabb védelmezőjének számított a korszakban. De mind a trockisták, mind pedig az "ortodox" marxista Dimitrov úgy gondolták, hogy a munkásmozgalom mindenkori kudarcainak fő oka a szubjektív körülményekben, különösen pedig a vezetők magatartásában keresendők.

Mindazonáltal az alapvető ok mindig objektív.¹⁰

Dimitrov meghatározása kihangsúlyozta a fasizmus mögött húzódó osztályérdekeket és az azt támogató osztályokat is: a kispolgárságot és a parasztokat (mivel a parasztságot nem lehetett kispolgári osztálynak tekinteni), valamint a munkásság elmaradott rétegeit. Ugyanakkor nem tett különbséget a katonai (bonapartista jellegű) diktatúrák – mint például Primo de Rivera uralma Spanyolországban 1923 és 1930 között – és a fasiszta diktatúrák között.

Trockij egy 1932 novemberében írott levelében megfogalmazta a kétfajta politikai rezsim közti különbséget: a katonai diktatúra egy arisztokratikus coup d'état eredménye volt, amely a felsőbb osztályok részvételével, a bürokrácia és a hadsereg támogatásával ment végbe, míg a fasiszta diktatúra főként a lumpenproletárok, deklasszált kispolgárok, parasztok és munkások spontán plebejus tömegmozgalmából eredt, jóllehet finanszírozását a nagytőke vállalta magára. Míg a katonai diktatúra egyfajta sérülékeny (és ideiglenes) osztályok közötti erőegyensúlyt tükrözött, a fasizmus az alulról fenyegető proletárerővel szembeni páratlan fegyvernek bizonyult. Végül a bonapartista diktatúra képes volt a hadsereg "semlegességének" maszkja mögé rejteni a burzsoázia ellenforradalmi jellegét, miközben a fasizmus ezt populista és rasszista demagógiával igyekezett elkendőzni. A fasizmusban a munkásosztályt (átmenetileg) legyőzték, a katonai diktatúrákban csupán bizonytalanná vált a helyzete.

A régi vágású népfrontos szemszögből nézve ezek a különbségek nemigen tűnnek fontosnak. Ugyanakkor a kongresszust összegző beszédében még Dimitrov is kihangsúlyozta, hogy "nincs egy általános sémánk a fasizmusra".

De a népfront csupán 1935-ben vált a kommunisták taktikai alapelvévé, mikor a népfrontok már a munkás egységfrontokhoz kapcsolódtak. Korábban, 1928 előtt, valamint 1928 és 1930¹¹ között a kommunisták úgy vélték, hogy a kapitalizmus egy új, instabil korszakába lépett, következésképpen a forradalom a küszöbön áll. A forradalom legveszélyesebb ellenségének pedig a szociáldemokráciát tartották, amelyet "szociálfasizmusnak" tituláltak¹² , amit 1927-től a Komintern is hivatalossá tett. Ez a nézet a baloldal történelmi válságának szintjén egyáltalán nem meglepő módon az objektív determinizmus mellőzését eredményezte: a monopolkapitalizmus válságát összekeverte a kapitalista rendszer válságával, és úgy képzelte, hogy a gazdasági válság óhatatlanul baloldali lázadásokat és forradalmat fog produkálni. Ugyanakkor ez az álláspont nagyban hozzájárult a munkások zavarodottságához és bénultságához is.¹³

1929-ben Trockij rámutatott, hogy a szociáldemokrácia felelősségéről és opportunizmusáról szóló vádak ugyan igazak, ám a szociáldemokrácia és a fasizmus, illetve a nyílt és a burkolt fasizmus, vagyis a burzsoá parlamentáris demokrácia azonosítása óriási baklövés. A munkástömegek számára egyáltalán nem volt és nem is lehetett mindegy, hogy egy nyíltan fasiszta rendszerben élnek, vagy harcukban felhasználhatják a politikai demokrácia egyes eszközeit, és különféle jogokat vívhatnak ki maguknak.

Bár a fasizmus és a burzsoá demokrácia csupán különböző rendszerek voltak ugyanazon osztály uralmának szolgálatában,

– tömegbázisuk különbözött: a szociáldemokrácia mögött a szervezett munkások álltak, míg a fasizmus bázisát a (deklasszált, elnyomorodott, lumpen, megvadult) kispolgárok alkották,

– eltért a szakszervezetekhez és a parlamentáris módszerekhez való viszonyuk: a fasizmus a szakszervezetek és a parlamentek lerombolásán keresztül erősödött meg.

Trockij kifejtette, hogy a két politikai rezsim csupán a nagyburzsoázia számára jelentett két, azonos funkciót betöltő alternatívát, bár a fasizmust nem tekintették gazdasági jellegű rezsimnek¹⁴ , és csupán akkor került érdeklődésük homlokterébe, mikor a parlamenti módszerek és a szociáldemokrácia már nem volt elegendő a tömegek hatékony ellenőrzéséhez.

Miként törhet ki a forradalom egy olyan helyzetben, amely – a termelőerők szintjén, a burzsoá hatalom szempontjából, a forradalmi helyzet hiánya miatt – különbözik az oroszországi helyzettől? És miként fejlődhet ki, ha a kommunisták a szociáldemokratákat tekintik az első számú ellenségnek? Dióhéjban, ám a szubjektív feltételeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták közötti egység azért nem jöhetett létre, mert a szociáldemokraták burzsoá reformista politikát követtek, míg a kommunisták sztálinista szemüvegükön keresztül szociálfasisztáknak tekintették őket. De nem feledkezhetünk meg az objektív feltételekről: a nyugati országok gazdasági fellendüléséről 1923-1924-ben és – ami még fontosabb – az első ipari forradalom adott szakaszáról.

Dimitrov rámutatott a kommunista pártok "hibáira"¹⁵ : a fasizmus veszélyének alábecsülése, az a meggyőződés, hogy a fasizmus Olaszországgal ellentétben Németországban a magasabb ipari fejlettség és a német munkásosztály hagyományai miatt nem kerülhet hatalomra.

Hozzá kell tennünk, hogy a kommunisták csupán akkor voltak képesek 12%-nál több szavazatot szerezni Franciaországban¹⁶ , amikor 1936 után politikai taktikájukat megváltoztatva felvállalták a népfrontot, és forradalmi jelszavaikat a szociáldemokraták és a jobboldal hazafias szlogenjeivel váltották fel. (Mint láthattuk, a népfrontelképzelés természetéből fakadóan "egy országra" koncentrál, és elkerülhetetlenül vagy a sztálinizmushoz, vagy egy explicit burzsoá demokratikus államformához vezet.)

Így a népfront mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták szempontjából rosszkor alakult: az utóbbiak továbbra is lehetségesnek tartották a forradalmat, és annak elmaradásáért a szociáldemokratákat vádolták, míg a szociáldemokraták továbbra is hittek abban, hogy a rendszer keretein belül maradva is lehetséges "egy jobb világot" kivívni a munkások számára, és komoly ellenszenvvel figyelték az idealista zászlót lobogtató kommunistákat.

De mi volt a népfront lényege? A kor baloldalának – a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak – a szövetsége volt a "centrummal", vagyis a "demokratikus" burzsoáziával a fasizmus veszélyével szemben. Egy ilyen szövetség programja szükségszerűen csakis burzsoá-demokratikus alapon állhatott. És mivel a baloldali pártok megosztottak voltak, a burzsoázia pedig adta a szendét, a népfront egyre inkább a burzsoá irányba tartott, bár megalakulása után még rengetegen bíztak lelkesen a népfront proletárjellegében.

De mi volt a népfront burzsoá jellegének oka? Az objektív körülmények miatt a proletárok még nem formálódhattak önmagáért való osztállyá, vagyis a munkásegység hiánya miatt a népfront alapja a monopolkapitalizmus válságára adott burzsoá alternatíva lett – akárcsak némely háború utáni jóléti államban, bár a "népfront" elnevezés kikopott a divatból. Dimitrov hiába sürgette, hogy a népfrontoknak a munkások egységfrontján (a kommunisták és szociáldemokraták akcióegységén) kell alapulnia. 1935-ben a fő cél a népfrontok összekovácsolása lett, mivel a közelmúlt története azt igazolta, hogy a két legfontosabb baloldali párt között nem csökkent a feszültség, és a proletárforradalom nincs napirenden. A munkásegység csupán afféle kiegészítőnek tűnt: a népfrontok a kommunisták és a szociáldemokráciák egysége híján csupán a szociáldemokraták és a burzsoá pártok szövetségeként is létrejöhetett. Dimitrov is inkább azt hangsúlyozta, hogy a munkásfrontok a kommunisták kormányzati szerepvállalásán kell, hogy a népfrontokhoz kötődjenek, mivel ez reményei szerint a kommunista befolyás növekedését eredményezte volna ezekben a kormányokban.

Ám a munkásfrontok hiányát az adott objektív feltételek okozták, és mindez a baloldal történelmi válságának jele volt.

Így a népfront (meglehetősen elkésett) mentőakcióként nem volt képes a munkásegység megteremtésére. A népfront természetéből adódóan reformista útra váltott a forradalmi út helyett: csak várakozott és halogatott. Ám a vizsgált korszakban hiába voltak adottak bizonyos szubjektív feltételek, ha a forradalom objektív feltételei hiányoztak. Igen, a népfront "osztály-együttműködést" jelentett, "a független proletárharc alárendelését", a munkás egységfront elképzelésének felhígítását, hiszen a népfrontprogramnak "semmi köze sem volt a munkásegység programjához": a forradalmi út helyett az imperialista háborúra készített fel, amint arra a trockisták rámutattak.¹⁷ Igen, a népfrontkormányok rendőri erővel verték le a munkások sztrájkjait, betiltották a munkáslapokat, a tőkéseket támogató gazdaságpolitikát folytattak, elnyomták a gyarmatokon kitörő zavargásokat. Tegyük hozzá, hogy a népfront kudarcát és a fasizmus megerősödését látva a független osztályerő feladása (például Franciaországban vagy Spanyolországban) semmivel sem volt történelmileg jobb út, mint a sztálinizmus lehetett volna, ha netán képes Nyugat-Európában is gyökeret verni. De, szögezzük le ismét, ennek nem voltak meg az objektív feltételei.

Ezért a népfront jelentette az (igencsak reménytelen) alternatívát a forradalom szubjektív feltételeinek gyengeségére csakúgy, mint a munkás egységfront – a proletár osztálytudat – szinte teljes hiányára. Bár Dimitrov a népfrontot a munkás egységfronthoz kötötte, mintha ez utóbbi lenne a népfront alapja, a valóságban a népfront sérülékennyé és ideiglenessé tette a munkásegységet. Mivel pedig a munkásegység nemigen létezett, a burzsoázia pedig láthatóan erőre kapott (demokratikus úton, mint az Egyesült Államokban, vagy militarista eszközökkel, mint a náci Németországban), a kommunista pártok pedig gyengének bizonyultak, a fasizmus feltartóztatására és a Szovjetunió elleni háború késleltetésére csupán a népfront látszott alkalmas eszköznek.

A népfront a korszak reformista szociáldemokráciájának normális taktikája volt. A népfront, akárcsak a nyílt kapitalizmus és a sztálinizmus, "egy-egy országra" koncentrált. A népfront nem internacionalista taktika volt, hanem a nemzeti burzsoáziák és az európai országok képzett munkásainak önsegélyeként működött: a kemény munka por la Patrie, a nacionalista jelszavak, az imperialista gyarmati háborúk helyeslése (gondoljunk például az etiópiai olasz agresszióra) igencsak messze estek az eredeti szocialista alapelvektől.

Mint már hangsúlyoztam, a népfrontnak geopolitikai gyökerei is voltak.

A Szovjetunió szövetségeseket keresett a náci Németország részéről fenyegető támadás ellen, és erre a népfrontkormányok alkalmasabbnak tűntek, mint a nyíltan burzsoá, vagyis antikommunista államok.

Ha a népfrontok a fasizmus születésekor létrejöttek volna (már a Komintern 6. kongresszusa rámutatott, hogy "a fasiszta tendenciák és a fasiszta mozgalmak csírái többé-kevésbé kialakult formában mindenütt megjelentek"¹⁸ ), másként alakulhatott volna a következő három-négy évtized története. De erre a korszakot jellemző objektív (és szubjektív) körülmények miatt természetesen nem kerülhetett sor.

1935-ben, az új események fényében a dolgok már egyértelműbbé váltak. Az objektív és szubjektív körülmények miatt megkésve fellépő népfront már nem jelenthetett valódi ellenfelet a fasizmusnak. Azokban az országokban, ahol népfrontok alakultak, a fasizmus győzelme legfeljebb elnapolódott.

A népfrontoknak nyilvánvalóan nem volt lehetősége olyan következetes demokratikus kormányokat létrehozni, amelyek megváltoztathatták volna a történelem menetét. A második világháború idején kialakuló antifasiszta népi reakció (a Résistance, a jugoszláviai, görögországi, francia stb. partizánmozgalmak, az antifasizmus tömegtámogatottsága Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban) sokkal inkább defenzív, mint preventív mozgalom volt. Más nem is lehetett volna.

Dimitrov hangsúlyozta, hogy a népfront elve szerint a népi és demokratikus erők, köztük a kommunisták, felvállalják egy egységes proletárkormány, de legalábbis egy népi antifasiszta front létrehozását. Sőt, nem csupán "lehetőségről", de egy ilyen kormány "szükségességéről" beszélt. Arra is figyelmeztetett, hogy egy ilyen kormány nem egyszerűen választási ügyeskedést jelent – ahogy a jobboldali opportunisták gondolták -, és nem is egy szociáldemokratáktól mentes, tisztán kommunista kormányt, amilyet a radikális baloldal követelt.

Dimitrov élesen támadta a népfront ellenzőinek érveit: a szociáldemokraták arra hivatkoznak, hogy programjuk eltér a kommunistákétól; rendben – folytatta Dimitrov -, de azt is állítják, hogy a burzsoá pártokétól is eltér, és azokkal mégis készek együttműködni.

Dimitrov rámutatott, hogy a népfront nem a proletár egységfront alternatívája, hanem annak normális fejlődése kell, hogy legyen. (Véleményem szerint ez vakságának bizonyítéka: amennyiben a proletárfront létezett volna, mi értelme lett volna céljait holmi általános demokratikus célokká változtatnia? Vagy Dimitrov talán úgy vélte, hogy az új népfrontok afféle kibővített proletárfrontokként fognak majd működni?) Dimitrov érvelése felszínes volt: a proletár egységfront volt a proletárok nemzetközi egységének garanciája; a kommunistáknak és általában az embereknek nem azt kellett kérdezniük, hogy "melyik fajta front legyen a kiindulópont", hiszen a kettő egybeolvad a politikai folyamatban.

Dimitrov egy alulról szerveződő proletár egységfrontról álmodozott, amely rákényszerítené a szociáldemokrata vezetőket a részvételre egy olyan népfrontban, ahol a kommunisták is jelen vannak. Összekötötte a proletár egységfronton alapuló antifasiszta népfrontot a szakszervezeti egységért folytatott harccal és (a gyarmati országokban) az antiimperialista egységfrontokkal is.

De mindez már megkésett, csupán időleges és korlátozott hatással lehetett, hiszen – szögezzük le még egyszer – hiányoztak az objektív feltételek.

A romániai népfront példája igen tanulságos. Románia elmaradott, periferiális, így függőségben lévő ország volt. A népesség többsége paraszti sorban élt, a termőföld jó része apró birtokokra oszlott, amelyek csupán a nyomorúságos túlélésre voltak elegendőek. Ennek ellenére a föld birtoklása igen erős kispolgári mentalitást gerjesztett a tulajdonosokban, amelyet a felülről sulykolt konzervatív gondolkodás is erősített. A parasztság a földbirtok nagysága szerint igen megosztott volt, és komoly problémát jelentett a kapitalista konkurencia. A bürokratikus állam csupán a városi értelmiség egy szűk rétegét volt képes kielégítően eltartani, míg a városi és vidéki bürokraták többsége számára a korrupció jelentette a megélhetésük forrását. Nem csoda, hogy az országban meglehetősen korán, már az 1920-as években felütötte fejét a nacionalista és vallásos szélsőjobboldali politizálás.

1933 áprilisában a gazdasági válság hatására a Nemzeti Parasztpárttal (egy olyan burzsoá párttal, amely programja szerint is a nemzetközi nagytőkét támogatta) és más burzsoá pártokkal, így a Nemzeti Liberálisokkal szemben megalakult a Parasztfront (amely tulajdonképpen a parlamenti politizálás és az emberek valós problémái közötti szakadékot kívánta megszüntetni). A szervezet tipikus kispolgári programmal¹⁹ lépett fel:

– csak a nemzetközi tőkét támadta, mintha csupán az lett volna felelős "az ország megosztottságáért" kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, mintha a nemzetközi tőke megjelenése előtt Románia "a nép megoszthatatlan egységes testeként"²⁰ létezett volna;

– hangsúlyozta, hogy "a monopóliumok lerombolták a szabad versenyt, amely korábban a fejlődés motorja volt"²¹ , és nem értette meg, hogy a monopóliumok a tőke szabad koncentrációjának és centralizá­ciójának termékei voltak, következésképpen (mint a tőke összes formája) ellentmondásos, de mindenképpen progresszív történelmi szerepet játszottak;

– nem szólt az ipari munkásosztályról, mintha az Romániában egyáltalán nem is létezett volna, és a legfontosabb társadalmi kapcsolat a parasztság és a városi kispolgárság viszonya lett volna az országon belül, az egyetlen társadalmi ellentét pedig a nép és a nemzetközi tőke ellentéte;

– hangsúlyozta, hogy a front "a politikusokkal szemben", "a nemzetközi tőke képviselői ellen"²² , vagy ködösen "a rendszer ellen" alakult;

– aláhúzta a korrupció elleni harc szükségességét²³ , mintha csupán a túlkapások jelentenék az ellenséget, és nem azok a strukturális kapcsolatok, amelyek elkerülhetetlenül e túlkapásokhoz vezetnek;

– célja, a "kistőke támogatása"²⁴ egyértelműen mutatja a Parasztfront osztálytermészetét.

A front a parasztság önvédelmének eszköze volt. Románia erdélyi területén alakult meg, Hunyad megyében, a helyi kommunista szervezetre alapozva. 1935. szeptember 24-én a programhoz csatlakozott a Romániai Magyar Munkás- és Parasztunió, majd december 6-án a két szervezet paktumot hozott létre az apró Szocialista Párttal és a szintén nem túl jelentős Értelmiségi Blokk a Demokratikus Szabadságjogok Védelmére nevű szervezettel. Ez utóbbi kettő legális, de minden valódi tömeghatás nélküli szerveződés volt. Ez a paktum azért lényeges, mert csupán minimális célokat határozott meg, mindazonáltal sejtette, hogy alapelveiben maximális követelések is benne foglaltatnak.

Akkoriban a baloldal még éppen csak tanulta az új és összetett helyzet komplex kezelését. A fenti paktum nem nevezhető "klasszikus" népfrontnak, hiszen minden résztvevő ugyanarról a kispolgári oldalról érkezett. 1936. január 14-én azonban a helyi választási siker érdekében a Parasztfront a többi tagszervezet nevében is politikai szövetségre lépett a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel (amelyeket a választáson a liberálisokkal és a szélsőjobboldallal szemben a szociáldemokraták is támogattak). Ez lett a népfront, amely 1936 februárjában Hunyad mellett még egy másik megyében is győzelmet aratott.

A romániai népfront²⁵ jelszavai természetesen ellentmondásosak voltak: "Legyőztük a jobboldalt", büszkélkedtek mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták, és egy általánosabb nézőpontból akkor a jobboldal a diktatúrát, míg a baloldal a demokráciát jelentette. Ám a választások főszereplői mégis a Nemzeti Parasztpárt és a liberálisok voltak a konzervatívokkal szemben, még ha az emberek nem is programjaik alapján szavaztak ezekre a pártokra, míg ahol a népfront győzött, ott az emberek kifejezetten a népfrontprogramra adták voksukat (Hunyad megyében főleg a Parasztfrontra).

A kommunista párt központi bizottsága úgy vélte, hogy a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel kötött egyezség csak a népfront kezdetét jelenti, és a népfront jelszavaiba lehetséges lesz egyfajta szociális töltetet is becsempészni, például a béreket terhelő adók eltörlésével kapcsolatban.²⁶ A valóság azonban rácáfolt ezekre a várakozásokra. 1937-ben a Nemzeti Parasztpárt a fasisztákkal lépett szövetségre, lehetővé téve nekik, hogy bekerüljenek a parlamentbe.

A romániai példa a népfront politikai korlátait hangsúlyozza.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kommunisták mindazon országban, ahol részt vettek a népfrontokban, a burzsoá irányvonalat támogatták:

– Görögországban a monarchia visszaállítását a Restaurációellenes Egyesült Munkás- és Parasztfrontba tömörült királyságellenes tömegekkel szemben²⁷ ;

– Romániában, mint fentebb láthattuk;

– Franciaországban, ahol lényegében a szociáldemokratákhoz hasonló módon támogatták a burzsoá politikát, bár természetesen nem ellentmondásoktól mentesen.

Érdekes, hogy a szocialista Léon Blum már 1926-ban megkülönböztette egymástól a hatalom megragadását és a hatalom gyakorlását. Ez a különbségtétel a népfront-ideológia egyik fő teoretikai alkotórészévé vált. Blum szerint a hatalom meghódítása akkor válik lehetségessé, amikor a népesség többsége támogatni fogja a szocialista párt által sürgetett jelentős változásokat. Csakis ebben az esetben válna lehetővé a társadalmi forradalom, a tulajdonviszonyok átalakítása. Ezzel szemben a hatalom gyakorlására az teremt lehetőséget, ha a baloldali többségen belül a szocialisták válnak a domináns erővé, és így a kapitalista legalitás keretei között kormányozhatnak.

Gazdasági szempontból a népfront a (főként) centrumországokra jellemző normális reformista taktika az első ipari forradalom korszakában.

A szociáldemokraták a fejlett országok munkásságának megfelelő választ adták, és bebizonyították kötődésüket a burzsoá rendszerhez, amely a társadalmi reformok fejlődésének keretét jelentette. 1934-ben véget ért a gazdasági válság, és megindult a fellendülés. Paradox módon ez korántsem jelentette a fasizmus végét, amely mindjobban megerősödött.²⁸

Ám az első ipari forradalom lezárultának kihívásaira a kommunisták is a szociáldemokratákéhoz hasonló válaszokat adtak: az elmélet²⁹ és a gyakorlat szétválasztása náluk is egyre inkább a szociáldemokrata módon alakult: a kapitalista szociális reformokat mindkét párt a forradalom elé helyezte, és ez utóbbit mind jobban és jobban a távoli jövőbe tolták ki. Ez volt a baloldal normális álláspontja az első ipari forradalom korszakában.

Ebből kiindulva úgy látom, hogy – amennyiben nem törődünk a szavakkal ("kommunista" stb.) – a jelenlegi és az előttünk álló ipari forradalomban az új baloldal normális megjelenési formája az internacionalizmus és a forradalmiság kell, hogy legyen; ez nem lehet dogmatikus, nem béníthatják a történeti széthúzás hagyományai, és tisztában kell lennie korunk kihívásaival.

A népfront a régi, reformista nyugati munkásosztály taktikája volt, akik már nem hittek a szocialista forradalmi út járhatóságában, és néhány társadalmi reformért cserébe burzsoá pártokat és kormányzatokat támogattak. Ilyen értelemben, mint már említettem, a népfront hosszú távú politikai jelenséggé vált a nyugati politikában³⁰ , és több volt a fasizmussal szembeni időleges szövetségnél. Az objektív feltételek nemigen nyújtottak más lehetőséget a nyugati baloldal számára. Ez akkor is így volt, ha ez a taktika nem csupán a centrumországokban kialakuló jóléti államok kialakulásához, hanem újabb háborúk kirobbanásához is hozzájárult. A népfrontokban a baloldali pártok bebizonyították, hogy sokkal inkább a nyugati országokban fennálló objektív feltételek határozzák meg cselekedeteiket, mint a forradalomban való hit. Nemigen léteztek egy világméretű (vagy legalábbis a nyugati világra kiterjedő) sztálinista rendszer kialakulásának feltételei.

Nem csupán a két világháború közötti időszakra jellemző, hogy a forradalmi ideológiának annál nagyobb hatása volt a munkásokra, minél rosszabb volt társadalmi helyzetük. Ez volt például annak az oka, hogy Spanyolországban, Katalóniában a forradalmi ideológia az anarchoszindikalizmus, és nem a marxizmus formájában jelentkezett, mivel ez utóbbit a munkások a reformizmussal, vagyis a parlamenti részvétellel és a burzsoáziával való együttműködéssel azonosították.³¹ Az elmaradott Spanyolországban nem alakultak ki a jóléti állam építőkövei: így a forradalmi, jóllehet utópisztikus és ellentmondásos módon – akár az anarchizmus formájában, egy kifinomult jobboldali ideológiaként³² – jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a fejlettebb Franciaországban. Ám a republikánus kormányzat által életre hívott népfront idején a baloldali szervezetek még Spanyolországban is a termelőerők fejlesztésének modern (kapitalista) útján jártak, hogy így biztosíthassák a jólét legmegfelelőbb elosztását. Ebből a szempontból még az anarchisták is ellentmondásosan viselkedtek: pártolták ugyan a kapitalista modernizációt, de úgy vélték, hogy azt a munkások ellenőrzése alá kell helyezni.

De amíg a kapitalizmus vagy bármilyen más társadalmi rendszer "egyetlen országra" korlátozódik, a fejlődés elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül. A tulajdonviszonyok világméretű megváltoztatása nélkül a munkásellenőrzés – a munkások "önigazgatása" – nem vezethet a kizsákmányolás meghaladásához, legfeljebb ideiglenes enyhítéséhez. A spanyol anarchoszindikalisták a szovjeteket tekintették példaképüknek, amelyeknek tagjai bármikor visszahívhatóak. Ám ha a szovjeteket visszahívták volna, akkor miként lett volna realizálható az a kemény kizsákmányolás, amelyet a Szovjetunió gyors fejlesztésének szüksége indukált? Mint Seidman rámutatott: "az anarchoszindikalisták soha nem voltak képesek átlátni teljes mélységében azt a potenciális konfliktust, amely a munkástanácsok demokratikus formája és a gazdasági modernizáció programjának valós tartalma között feszült".

Ebben rejlett a népfrontok belső ellentmondása: egyrészt a jóléti állam politikai támogatóiként a lehető legtöbb társadalmi taktikát igyekeztek kidolgozni, másrészt – éppen ezt a jóléti államot korlátozva – a burzsoá verseny támogatóivá szegődtek.

A népfrontok gazdaságpolitikájának tartalmát a francia népfront példáján igyekszem bemutatni (összevetésként a spanyol példát használva).

A spanyol népfrontban a kommunisták az első pillanattól fogva lelkesen támogatták a "modernizációt", az "iparosítást" és a "racionalizálást". Franciaországban pedig kiálltak a termelékenység növelése, a munkafegyelem erősítése, az ország versenyhelyzetének javítása³³ mellett, hogy ezáltal egyenlőbben oszoljon meg a jólét a népesség körében. Mindez természetesen kizsákmányolást jelentett, hiszen e nélkül sem egy országban, sem általában a rendszerben nem lehetett volna fenntartani a profitot, a munkahelyeket, a járadékokat – más országok kárára. Ugyanakkor a baloldal és a népfrontok a jóléti állam, a társadalmi reformok hívei voltak. A kommunisták és a szociáldemokraták azon igyekeztek, hogy minél előbb kialakulhasson a demokratikus politikai rezsimmel ötvözött jóléti állam. Ez volt a válságot követő időszak normális politikája. Minél erősebb lett a verseny és a felkészülés az új háborúra³⁴ , annál jobban kifakult a különbség jobb- és baloldal között.

A népfrontok a kapitalista viszonyokban gyökereztek. A kizsákmányolás az elidegenedés magas szintjéhez vezetett. Ez munkahelyi szinten már a profitra, vagyis a gazdaság általános teljesítményére is zavarólag hatott.

A népfront kezdetén a francia baloldalhoz néhány jobboldali erő is odacsapódott, akik szintén a munkások civilizálására és konszolidálására törekedtek, felléptek a lógás, az iszákosság, a szerencsejáték és a dohányzás ellen. Ezek helyébe mind a jobb-, mind pedig a baloldal új vágyakat és fogyasztói szükségleteket kívánt állítani, és igyekezett mérsékelni a munkások közömbösségét a termeléssel szemben. Így például 1936. július elsején a francia népfrontkormány rendeletekkel igyekezett rávenni a munkanélkülieket a további tanulásra. A válságból kilábalt gazdaságnak több képzett munkásra volt szüksége, jóllehet a már foglalkoztatott munkaerő is rádöbbent saját fontosságára, és a profitot csökkentve magasabb béreket követelt. A kormányzat egy urbanizációs programot is elindított, hogy javítson az egészségtelen lakáskörülményeken és közegészségügyi viszonyokon. Ekkoriban kezdték el megvalósítani Le Corbusier elképzeléseit. A program ugyanakkor elősegítette a mobilitást, növelte a forgalmat. A kommunisták azt javasolták, hogy a munkába járás költségeit alaposan csökkenteni kellene, és a metróhálózatot terjesszék ki Párizs külvárosaira is.

A népfrontkormányok idején leginkább a szabadidőipar indult fejlődésnek. "A francia népfront által bevezetett tömegszórakoztatás egy olyan gazdaság egyértelmű jele volt, amely immár képessé vált új igényeket gerjeszteni és részben ki is elégíteni azokat. Az új terminológiák: a szórakozás (loisier), a szabadidős tevékenység önmagukban is jelentősek, hiszen a társadalmi attitűdök alapvető változását mutatták."³⁵ Mint a szocialisták rámutattak, a szórakozás, kikapcsolódás "nem lustaság, hanem a munka utáni pihenés". A baloldal rövidebb munkahetet propagált, amely egyrészt jelentett több munkahelyet és új szabadidős lehetőségeket, amelyeket erőteljesen támogattak. A népfront által reklámozott sport és turizmus már a víkend és a vakáció korszakát harangozta be.

Az embereket arra bátorították, hogy vásároljanak a gépkocsiknál elérhetőbb új fogyasztási cikkeket. A bérek emelkedése realizálta a népfront elképzeléseit a fogyasztás hatalmának domesztikáló hatásáról. Számos korábbi munkanélkülit foglalkoztattak az útépítéseken, a lakótelepek építésénél és az autóiparban. Az állam egyre inkább beavatkozott a gazdasági életbe, és egyes nagy magánvállalkozások kezdeményezései – például a Renault kampánya a munkahelyi balesetek csökkentése érdekében – is az állami politika szintjére emelkedtek. A népfronttaktika a fő baloldali pártokat még inkább a kapitalista társadalomba integrálta. A polgárháborútól sújtott Spanyolországban viszont nem nyílt lehetőség a jóléti politikák kialakítására.

Ám ezek a "keynesiánus" taktikák nem szüntették meg az osztályok közötti ellentéteket, és nem mérsékelték a francia burzsoázia és kispolgárság érdekében folyó nemzetközi versengést. A burzsoázia a népfrontpolitika számos elemét elutasította, különösen a negyvenórás munkahét bevezetését. Ugyanakkor a fenti taktikák nem oldhatták meg a társadalmi problémákat sem. Továbbra is voltak munkanélküliek, sztrájkok: Franciaországot éppen a népfront győzelme után, de még az új Blum-kormány megalakulását megelőzően rázta meg addigi történetének legnagyobb gyárfoglaló mozgalma. Fontos, hogy a munkások nagy része hitt e mozgalom győzelmében. Az 1936. június 4-én hivatalba lépő Blum-kormány fő feladatának tekintette az elégedetlenség lecsillapítását. (1937 márciusában, majd 1938 tavaszán még mindig kitörtek sztrájkok a különböző párizsi vállalatoknál. És bár a müncheni egyezmény aláírása, 1938. szeptember 30. előtt a szakszervezetek még igyekeztek rávenni a munkásokat a túlmunkára, azt követően már hajthatatlanok voltak.)

Akadtak olyan egyezségek és kormányzati próbálkozások is, amelyek megpróbálták mind a munkaadók, mind a munkások érdekeit érvényesíteni. Ezekben azonban a munkások húzták a rövidebbet, akik ezért egyre növekvő fegyelmezetlenséggel opponálták a kapitalista termelési viszonyokat, amit a népfront addigi enyhe társadalmi légköre tett lehetővé számukra. Mindez az elidegenedés jele volt. A munkaadók azt állították, hogy a termelés csökkenésének oka kizárólag a munkások fegyelmezetlenségében keresendő. Nem vették figyelembe a világméretű kapitalista viszonyokat, a gazdasági ciklus helyzetét – egyszóval általában a rendszert magát.

Így az árak is emelkedtek, nőtt az infláció, és számos iparágban csökkent a termelékenység. Sokan, elsősorban a fix fizetésből élők (az alsóbb bürokrácia) és a kis üzletek tulajdonosai egyre inkább a népfront ellen fordultak. A munkások engedetlenségét és fegyelmezetlenségét látva számos üzemi vezető is egyre inkább odafigyelt a szélsőjobboldali pártok érveire. Ők mindnyájan egy "republikánus autoritarianizmus" felé közeledtek.³⁶ A népfront ellentmondásos helyzetbe került baloldali pártjai meglehetősen gyenge pozícióba kerültek, miközben egyaránt igyekeztek kielégíteni a nagytőke szervezeteinek és a "munkásoknak" az igényeit. A francia burzsoázia erősebb és dinamikusabb volt a baloldalnál, arról nem beszélve, hogy céljai is sokkal világosabbak voltak. A népfront kezdeti időszakában a baloldali pártok nem forradalmat, hanem jóléti államot követeltek. (Éppen ezért ignorálták a francia anarchoszindikalistákat és a trockistákat is.) A népfront bukásakor lényegében nem létezett értékelhető baloldal. Ez megkönnyítette az átmenetet egy autoriter, fasiszta kormányzatba, amely azután persze alaposan megnyirbálta a jóléti intézkedéseket.

A népfrontok nem kispolgári vagy szociáldemokrata politikusaik miatt buktak el³⁷ , de nem is az anarchisták vagy a trockisták aknamunkája miatt (Foster a spanyol köztársasági kormány bukását hozta fel példaként), még ha a bukás fő szubjektív oka a baloldal megosztottsága volt is.

A (centrumországokban élő) nyugati munkások számára a jóléti intézkedésekért folytatott harc volt az egyetlen megoldás, egy olyan küzdelem, amely az egyre fokozódó nemzetközi verseny keretei között óhatatlanul "egyes országokra" korlátozódott. Ez volt a népfrontok támogatásának, de a munkásosztály zavarodottságának és gyengeségének az oka is. A baloldali pártok csupán morgolódtak a fasiszta országok agresszivitása láttán, miközben a haza és a profit nevében maguk is a háborúra készülődtek. Ez tipikus "egy ország" politika volt. Csak a náci megszállás volt képes arra, hogy újra mozgásba hozza a munkásokat és a népi szellemet. Ám még ez is csupán individualista, nacionalista alapon történt meg. A két háború közötti időszak, a népfrontepizód tanulságai azt mutatják, hogy túl kell lépnünk ezeken a korlátokon. És napjainkban ez igenis lehetséges.

A trockisták kritizálták a népfrontot, megkérdőjelezték, hogy a népfrontoknak a kommunisták által inspirált antifasiszta taktikája járható utat kínál. Természetesen, mint arról már szó esett, a népfront alapelvei csupán elnapolták a fasizmust, elpusztítani nem voltak képesek. Így az objektív körülmények elemzése hatékonyabb lehet, ha a körülmények ideológiai képződményeit vesszük górcső alá.

A kommunista népfrontok trockista kritikája csupán részleges. A trockisták ellentmondásos marxisták voltak: egyrészt internacionalisták, vagyis a marxi proletárgondolat követői; ebből a szempontból a trockista kritika alapjául szolgálhatott egy önkritikai folyamatnak a baloldalon belül; másrészt viszont a trockisták úgy vélték, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel. Mi viszont úgy látjuk, hogy a forradalomhoz szükség van a megfelelő objektív (és szubjektív) feltételekre.

A trockisták azzal támadták a népfrontban részt vállaló kommunista pártokat, hogy eltorzultak. Tulajdonképpen maga ez a trockista kritika is igen fontos a baloldal történelmi krízisének megértéséhez, hiszen a kommunisták, miután lekésték a fasizmus elleni védekezés lehetőségét, egyszerűen nem tehettek mást, mint hogy beléptek a népfrontokba. Nem ez volt a kommunista pártok hanyatlásának első jele, ám mindenképpen bizonyítja a régi kommunista pártok hatásának történeti (nem örökkévaló) jellegét. Ugyanezt mutatja tevékenységük számos aspektusa a világháborút követően is.

 

II. A második világháború után a népfronttaktika tovább élt, hiszen a kor alapviszonyai sem változtak még meg: megmaradt a nemzeti termelőtőke, a nemzeti burzsoázia és a nemzeti munkásosztály közötti kapcsolatrendszer, a nemzeti jóléti államok, az első ipari forradalom (amely utolsó fázisát élte), a megosztott, következésképpen gyenge baloldal.

Adottak voltak a háború utáni szociáldemokrata kormányok, a szociáldemokrácia és a jobbközép pártok együttműködése, a hosszú távú konszenzus vagy éppen az elhúzódó választási rivalizálás a szociáldemokraták és a jobboldal között – egyszóval a szociáldemokrata politizálás pontosan olyan volt, mintha nem is baloldali kormányok lettek volna hatalmon. Mindenféle jobboldali, populista, de akár demokrata kormányzat is alapelvként tekinthetett a népfrontelképzelésekre. A kommunisták mindenütt gyengébbek voltak a szociáldemokratáknál, de még ha erősebbek is lettek volna, belátták (egyébként helyesen), hogy a társadalom átalakításához nincs elég erejük. Az 1968-as mozgalmakban sem sikerült tömegtámogatást szerezniük. Az ideológiai válasz (ismét) a "történelmi kompromisszum" lett, az "eurokommunizmus" – vagyis a szociáldemokrata álláspontok nyílt átvétele.

Ám a kapitalizmus objektív körülményei saját logikájuknak megfelelően változtak. Kialakult a transznacionális tőke és kapitalizmus. Ennek következménye pedig a kapitalista demokrácia "kifáradása", a nem demokratikus politikai rezsimek elterjedése lett.

Napjainkban néhány periferikus országban figyelhetjük meg a népfronttendenciák megjelenését. A legjobb példa nem Kuba (amelynek neosztálinista rendszerét csak akkor tekinthetjük egyfajta, burzsoázia nélküli népfrontpolitikának, ha nem látjuk, hogy míg a sztálinizmus felszámolta a burzsoáziát, addig a népfrontok a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály ideiglenes egyesítésében jeleskedtek³⁸ ), hanem sokkal inkább Chávez Venezuelája.

A 2001-es földreform, az olajipar feletti nagyobb állami ellenőrzés, a piacok kiterjesztése – pl. Kínára 2003-ban -, a "társadalmi missziók" (ételosztás, egészségügy, oktatás) megindítása 2003-tól, a média társadalmi felelősségéről hozott 2004-es törvény, az olajiparon kívül eső szektorok fokozott növekedése 2004-ben, a "belső fejlődés" átfogó programja – megannyi jele a nemzeti tőke támogatásának a transznacionális tőkével szemben. Bár Chávez 2005. január 14-én arról beszélt, hogy Venezuela nem kapitalista modellt követ, hanem "az állam, a magánszektor és a munkások együttműködésén alapuló társadalmi gazdaságot" fejleszt ki, mivel "a klasszikus kapitalizmus megbukott", Venezuela politikai vezérfonala nem lehet más, mint egy "új" próbálkozás a "jóléti állam" kiépítésére a tömegek támogatásával egy periferikus országban.

De míg a klasszikus népfrontpolitika a (nemzeti) tőkét támogatta a (nemzeti) munkásosztállyal szemben, miközben némi jóléti intézkedéseket is keresztülvitt, addig a chávezi "társadalmi missziók" mindenekelőtt a transznacionális tőkével szemben igyekeznek támogatni a nemzeti burzsoáziát, miközben a tömegtámogatás érdekében a lehető legtöbb szociális intézkedés bevezetésére törekednek. Ez kétségtelenül fontos a szegény rétegek számára. De egy kapitalista világ kapitalista logikájában ezek csakis kapitalista intézkedések lehetnek: kétségtelenül fenyegetnek bizonyos imperialista érdekeket, mindenekelőtt az USA érdekeit, de csupán egy másik alternatívát dolgoz ki az USA által uralt amerikai blokkra – egy, az észak-amerikaiaktól megtisztított, velük szemben álló latin-amerikai blokkot. Az – időlegesen – "antiimperialista" nemzeti tőke előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kifejleszti saját imperializmusát, és a nemzetközi verseny következtében kurtítani fogja saját jóléti kiadásait is.

Még ha az USA botrányos magatartást tanúsít is az érdekeit fenyegető nemzeti tőkékkel szemben³⁹ , ami azt sugallhatja, hogy az amerikai imperializmussal szembeni harc fontossága minden mást háttérbe szorít; még ha helyeseljük is a nyomor és az embertelen szociális körülmények elleni küzdelmet a Venezuelához hasonló periferikus országokban, akkor is látnunk kell, hogy a tömegek társadalmi problémáinak megoldásához sem a periferiális, sem a fejlett országokban nem a népfrontjellegű politika vezet, hanem az internacionalizmus abban a globalizált világban, amelyet a kapitalizmus termel.

Miért is olyan fontos Trockij különbségtétele az autoritárius (katonai) és a fasiszta diktatúrák között? Mert napjainkban nem fenyeget a nyílt fasizmus veszélye, ám számos autoriter tendencia látható a szélsőjobb és a konzervatív (és restaurációs) politikai palettán. Akárcsak a két világháború között, nem mindegyikük fasizmus az első pillanattól kezdve. Ám ez nem jelenti azt, hogy közömbösek maradhatunk ezekkel a tendenciákkal szemben. Éppen ellenkezőleg.

Mi lenne hát a legjobb taktika a mai baloldal számára?

A szociáldemokrácia csupán arra képes, hogy megfelelő körülmények között jóléti intézkedéseket sürgessen – a rendszeren belül, és nem a rendszerrel szemben. Ám ezek a feltételek ma is hiányoznak, ezért az emberek bizalma napról napra csökken a szociáldemokráciában. A szociáldemokrácia többé nem képes a jóléti állam fenntartására egy olyan korban, amikor az állam alárendelődik a transznacionális tőkének. Korunkban, a transznacionális tőke korában, a jelenlegi ipari forradalom viszonyai között az egykori, háború utáni jóléti állam nem csupán nem fejleszthető, de általában véve fenntarthatatlan.

Hitelük a kommunistáknak sincs. Néhányan mindmáig megmaradtak sztálinistának. A többiek "pluralista" kormányokat támogattak – olykor részt is vettek azokban -, és nemigen aggasztotta őket e kormányok agresszív imperializmusa.

A szociáldemokraták nyíltan elvetették és elvetik a kommunista elképzeléseket, vagyis egy felszabadító társadalmi forradalom lehetőségét. Ebből a szempontból igaz, hogy a szociáldemokrácia jobbra állt és áll a kommunistáktól. Ám a kommunisták történelmileg betokozódott dogmatizmusa szintén szerepet kapott a kommunista gondolat eltorzításában. Sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták nem voltak képesek önkritikát gyakorolni, így továbbra is a történelem szemétdombján maradnak, és még csak reakciósnak sem tekinthetőek.

Mind a szociáldemokraták, mind pedig a "kommunisták" nemzeti keretek között politizálnak, "saját" népük jólétéért, az örökké tartó stabilitásért küzdenek. Egyik irányzat sem képes megérteni, hogy különösen napjainkban:

– A jólét a nemzetközi kapitalista gazdasági kapcsolatoktól függ, és ahogy egyes helyeken emelkedett a jólét az elmúlt egy-két évtized során, úgy "prosperált" másutt (vagy ugyanott) a nyomor és a nélkülözés; ebből a szempontból példaértékűek az olyan ex-sztálinista országok, mint Bulgária vagy Románia – ám az ottani szegénység és társadalmi polarizáció egyre inkább megszokottá válik az egykori kiváltságos országokban is;

– A társadalmi különbségek a fejlett nyugati országokban is olyan ütemben növekednek, ahogy ezek az országok egyre inkább a nemzetközi gazdasági rendszerbe integrálódnak;

– A kölcsönös nemzetközi függőség és az uralkodó osztályok nemzetközi karaktere internacionalista választ követel az alávetett osztályoktól is. Ám ez nem lehet az egykori kommunista (és szociáldemokrata) válasz, vagyis a nemzeti érdekeket képviselő nemzeti pártok "nemzetközi együttműködése", hanem a különféle szervezetek kapcsolatait a világméretű proletár osztály internacionalista perspektívái kell, hogy meghatározzák.

Ez természetesen nem jelenti a specifikus nemzeti kulturális vonások feladását. Sőt, ezek inkább megerősödnének a népek regionális és világméretű federációjában, ahol felszámolták a magántulajdont és az uralkodó osztályokat.

Objektíve a jelenlegi ipari forradalom a magántulajdon és a kizsákmányolás technikai és gazdasági oka. Ám látnunk kell, hogy:

– az új ipari forradalom még nem generalizálódott, és a fejletlen országok a változás gátjai lehetnek, vagy a konzervatív erők által generált fékező erők mellé sorakozva ellenforradalmi centrummá válhatnak;

– az uralkodó osztályok létezése mindinkább az elnyomó politikai (és nem technikai) metódusokon nyugszik. A tőke egyre kollektívabbá válik, mindinkább névtelen, és az alkalmazottak irányítása alá kerül. Ez nem a kizsákmányolása megszűnését jelenti, csak a tőke klasszikus tulajdonlásának megváltozását: mikor a nyugdíjalapok a legnagyobb tőketulajdonosok közé emelkednek, és úgy látszik, hogy beruházásaikon keresztül az idősebb munkások részt vesznek a fiatalabbak kizsákmányolásából (vagyis a munkások önmagukat zsákmányolják ki), akkor a tőke és a tőkével szembeni harc megértése sokkal bonyolultabbá válik. Ugyanakkor teljes nyíltságukban látszik a kapitalista viszonyok szörnyűsége, és mondjon akármit az ideológia, névtelenségében a tőke sérülékenyebb, mint korábban bármikor. Ha feltennénk a kérdést, hogy szükség van-e a munkához politikai vezetőkre, meglepő válaszokat kapnánk. (Egy főorvos vagy üzemvezető nem politikai, hanem technikai vezető. Persze a munka technikai megoszlása is történelmi jelenség, amely a termelőerők fejlődésén és a társadalmi viszonyokon alapul.)

A tőke ma a tömegek immobilitására törekszik, amit világméretekben erre specializálódott szervek segítenek elő. Ha odafigyelünk a tömegmédia üzeneteire, a manipulációs technikákra, akkor a tömeges elidegenedés paroxizmusát láthatjuk, patologikus állapotba dermedt embereket. Még ha vannak is jelei a humanista értékek erejének⁴⁰ , a világméretű proletártudat kikristályosodásának, az önmagáért való proletariátusnak iszonyú nyomással kell megküzdenie a domináns erők részéről.

Az autoritárius és a nyíltan fasiszta politikai rezsimek közötti különbség ellenére látnunk kell, hogy olyan hatalmas különbség azért nincsen a két forma osztálystruktúrájában. A csökkenő életszínvonal talaján bármelyik szárba szökkenhet. Még akkor is, ha – szögezzük le még egyszer – a nyíltan antidemokratikus politikai rezsimek nem túl biztonságosak a világ elnyomó osztályai számára, amelyek ha tehetik, inkább nem feszítik túl a társadalmi feszültségek húrjait, és a nyílt diktatórikus elnyomásnál jobban szeretik elbódítani az elégedetlen tömegeket.

Végül, a baloldal megosztottsága, a régi dogmákkal szembeni tehetetlenség, a régi formákhoz való ragaszkodás és egy antidogmatikus, kritikai, internacionalista baloldal kialakításának nehézségei – íme a szubjektív körülmények. Ezeket is a kapitalizmus erősíti, de ugyanakkor fő feltételei lehetnek egy, a kapitalizmus barbarizmusát megszüntető, minden emberi lény érdekeit szem előtt tartó humanista fejlődésnek.

A jelenlegi, fejlett kapitalizmus új osztálystruktúrája új típusú népfrontokat tesz lehetővé: a proletárok világméretű, kritikai, internacionalista csomópontokkal egybekapcsolt hálózatát. Ezekben a csomópontokban eltűnik majd a baloldal régi megosztottsága, hiszen maga a régi baloldal is egyre fakóbb és idegenebb lesz az új ipari forradalom emberei számára.

Ha nem a szociáldemokraták és nem a kommunisták jelentik a jövő ígéretét, akkor talán a trockisták lennének a baloldal jövője? Semmi esetre sem: ők sem képesek önkritikára, és nem tudnak túllépni saját öröklött történelmi ellentmondásaikon. Ők csupán a baloldal fejlődésének fontos epizódjai.

A népfrontok története csupán kis darab egy zavaros kirakójátékban, amelyet valahogy rendbe kellene tennünk.

 

Jegyzetek

 

¹ Pandelis Pouliopoulos: The Popular Front and Proletarian Policy. Athén, 1937. június. http://www.marxists.org/archive/pouliop/works/1934pop.htm

² A szociáldemokrácia mint jelenség a nyugati munkásosztályoknak a világméretű centrum-periféria keretben elfoglalt privilegizált helyzetét tükrözte. Alapjában véve antimarxista koncepciónak tekinthető, hiszen lehetségesnek tartotta a munkások társadalmi problémáinak kezelését "egyetlen országban" – más országok munkásosztályának kárán. Az "egyetlen országban" kifejezés Trockijtól származik, aki a sztálinizmust úgy jellemezte: "szocializmus egy országban". A romániai Marx Nucleus marxista csoport 1997-től egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy a sztálinizmus (állam)kapitalizmus (a kapitalizmus egy izotopikus formája) volt "egy országban". Ettől függetlenül a trockiji kifejezés igen fontos az internacionalista perspektíva szempontjából, amint arra még kitérünk. A szociáldemokrácia és a munkásmozgalom fejlődésének némely problémájához román nyelven lásd könyvemet: The Socialist Reformism. Consens Kiadó, Bukarest, 1996.

³ Lásd Ana Bazac: The Historical Crisis of the Left. Revue of Balkan Socialist Center "Christian Rakovsky", 2. szám, 2001.

⁴ A kollektív munkás elképzelése szorosan kötődik a marxista internacionalizmushoz. Tulajdonképpen a kollektív munkás lokális vagy nemzetgazdasági munkahelyéről nem lokális vagy nemzeti perspektívák, hanem közös, nemzetközileg kollektív érdekek alapján lép kapcsolatba más munkásokkal.

⁵ Anti Kosvio: "Information society" as a theoretical research programme. Methodological starting points for concrete analysis, http://www.info.uta.fi/winsoc./engl/lect/THEORY.htm

Rob Steigerwald: Le Manifeste Communiste et quelques problèmes nouveaux de la classe ouvrière, http://www.internatif.org/EspMarx/Marx_98/Contributions/Antris%20contributions/Steigerwald.html

Ulrich Jürgens: Convergence or Divergence? Production Systems and Industrial Relations in Europe (News Letter, vol. 42 December 22, 2000), http://www.yokohama-cu.ac.jp/tokusyuforum21/2000/forum/news-42.htm

How Supply Chain Management Works – www.dti.gov.uk/ogsc/docs/study.pdf

W. P. Cockshott: Six theses on the communist movement, http://www.gr.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Nick Witheford: Autonomist Marxism and the Information Society, http://www.redthreat.f2s.com/Texts/Witheford/AutonomistMarxismandtheInformationSociety.html

Hubert Hondoy: L'origine complèxe des organisations virtuelles, Communication au Festival de Télétravail, 1998, http://rad2000.free.commft97.htm

Grant Kestner, A. Sivanandan: The post-industrial working class, http://digitalars.ucsd.edu/~gkester/Essays/VR.html

Schaechter-01-Sociology, chapter 8 and 9 (Economic Stratification), http://www.umsl.edu/~rkeel/010/econstra.html

Samir Amin: The new capitalist globalization. Problemes and perspectives, in Alternatives Sud, vol. 1, no. 1, 1994;

Philip Kraft: To control and inspire US management in the age of computer information systems and global production, www.quality.org/TQM/-MSI/pkraft.txt total Quality management;

Tempo di lavoro, tempo di vita, http://www.ica-net.it/quinterna/2000-todayrivista/02/tempodilavoro.htm

Edward Lorenz: Promoting workplace. Participation: lesons from Germany and France (1995), http://www.lights.com/epi/virlib/Technical/1995/promoting.PDF

Nadja Castro, Antonio Guimarães: Les ouvriers de la décennie perdue. Réflexions sur le travail industriel et les identités de classe à Bahia, Brésil, http://www.bondy.ird.fr/pleins_textes/pleins_textes4/sci_hum35869.pdf

Nicolas Negroponte, Spewrling & Kempfer: Essere…, http://www.ica-net.it/quinterna/2000todayrivista/02/esseredigitali.htm

Anson Rabinbach: The end of the utopias of labor, http://www.ati.ufg.ac.at/~workcult/e711.htm

Remy Herrera et Carlo Vercellone: Transformation de la division du travail et theories de la croissance endogène: une revue critique, http://panoramix.univ-paris1.fr/MSE/publications/R00033.PDF

Douglas Kellner: Marxism and the new media and computer technology, www.gseis.ucla.edu/courses/ed253a/dk/MARINFO.htm

Werner Bonfeld, John Holloway: Post-Fordism and Social Form: A Marxist Debate on the Post-Fordist State, London, Macmillan 1991;

Antonio Negri: Twenty theses on Marx, in Marxism beyond Marxism, Routledge, 1996; Labour and Socialism, http://www.netspace.net.au/~labsoc/

Cyberspace and the evolution of Fordism, http://www.2cbdc.vt.edu/digitalfordism/4glopro.html

Angello Segrillo (Brazil): The causes of Perestroika: a revolution, http://www.georgetown.edu/sfs/ceres/events/segrillo.html

Gianfranco La Grossa: Cent cinquante ans après le Manifeste, http://www.internatif.org/EspMarx?Marx_98/contributions/La_Grossa.html

Michel Rizzi: Mutations. Révolution technologique, révolution sociale, http://www.regards.fr/archives/1998/199805/199805cit02.html

Maurizio Lazzarato: General intellect. Towards an inquiry into immaterial labour, http://www.emery.archive.mcmail.com/public_html/immaterial/Lazzaroto.html

Will. Dixon: An examination of the changes within capitalism as a response to the development of the antagonistic classes, http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radical/

Harry Cleaver: Marxian categories, the crisis of capital and the constitution of social subjectivity today, www.galmuri.co.kr/archive/archive1/marxian.txt

Post-Capitalism?, http://www.comms.dcu.ie/flynnr/globalisation/tsld040.htm

Towards defining the socialist mode of production, http://www.gn.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Binary Proletariat: www.firstmonday.dk/issues/issue5_5/bolt/#note23

⁶ Engels levele Kautskyhoz, 1883. szeptember 18. MEM 36. köt. 57-58. old.

⁷ Egy későbbi, mai értelmezésben a fasizmus csak abban az értelemben volt a finánctőke terméke, hogy minél fejlettebb a tőke, annál erősebb a hatalma a munkaerő felett. De a fasizmus oka volt az imperialista hatalmak – Németország és a többiek – között kiélesedő verseny és ugyanakkor a válságba sodródó monopolkapitalizmusnak az erőteljes munkáselégedetlenségre adott válasza is. Minél kevésbé volt alkalmas egy nemzeti burzsoázia társadalmi reformok finanszírozására, annál nagyobb volt a fasiszta veszély.

8 Lásd a www.Trotsky.net -en, a www.marxist.com címen.

⁹ 1931 novemberében Trockij rámutatott, hogy a fasizmus a mély társadalmi válság, valamint a proletariátus gyengeségének közös eredménye – ez utóbbi oka pedig a szociáldemokrácia befolyása és a vezetők tehetetlensége. Lásd: Trockij: Textes et débats (szerk. Jean-Jacques Marie). Párizs, 1984.

¹⁰ Részemről nem hiszek az elvont objektivizmusban: úgy látom, hogy a fasizmus elkerülhetetlen volt a monopolkapitalizmus válsága miatt, valamint a német burzsoázián belüli verseny és a külső verseny miatt. Az amerikai burzsoáziánál gyengébb német tőkések csak akkor léphettek a siker reményében szorítóba, ha fokozták a "belső" kizsákmányolást, és a lehető legnagyobb területeket hódították meg. Ennek alapján – legalábbis első pillantásra – a fasizmus elemzéséhez bőségesen elegendő az objektív körülmények számba vétele. De ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a túlzott kizsákmányolás és általában véve a munkásosztállyal szembeni fellépés a munkásság ellenreakcióit eredményezte és eredményezi, akkor rá kell döbbennünk, hogy a fasizmust (egyébként nem csupán a fasizmust) csupán az objektív körülményeket "lefordító" szubjektív szint (a társadalmi lét) szűrőjén keresztül értelmezhetjük.

Nem értek egyet azokkal a "szubjektivistákkal", akik a fasizmust és a hasonló jelenségeket csupán a pártok elképzeléseiből vagy a politikai vezetők viselkedéséből óhajtják levezetni. Úgy vélem, hogy még ezeket az elképzeléseket és viselkedéseket is a dolgok objektív helyzete határozza meg.

Így, bár az abszolút objektivizmus abszurd eredményekre, szkepticizmusba vezet, amely megbéníthatja a munkásmozgalmat, az objektív feltételek elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy a baloldal egy, a korábbinál önkritikusabb álláspontra jusson. Mint láthattuk, pusztán az objektív feltételek vezettek a baloldal történelmi válságához, a mai ipari forradalomig, és ennek a válságnak volt egy komoly szubjektivista vetülete is, ami nem volt túl szerencsés. Ennek máig is ható következménye volt a szubjektív tényezők történetiségének (vagyis átmenetiségének) figyelmen kívül hagyása, illetve elkendőzése.

¹¹ 1929-ben, a válság évében a Francia Kommunista Párt, amelynek számos militánsát és vezetőjét letartóztatták, forradalmi polgárháborúra szólított fel, és a szocialistákat a proletariátus és a forradalom ellenségének nevezte. Az "osztály osztály ellen" jelszó 1928-1933 előtt még a választásokon is a Komintern vezérfonalának számított.

¹² Ernst Thälmann még 1931 novemberében is amellett érvelt, hogy a kommunisták opponálják a "munkás egységfrontot", mivel a szociáldemokraták kisebbik rosszként nem a forradalom, hanem a demokratikus kapitalizmus mellett álltak ki, és erre próbálták meg rávenni a kommunistákat is (lásd: Textes et débats, 280-281. old.). Mintha mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták nem lettek volna egyaránt tehetetlenek (a baloldal válságának történelmi formái), és mintha a kommunista párt képes lett volna a forradalomra; tulajdonképpen a szociáldemokraták realistábbnak bizonyultak, hiszen bizonyos jogokat és engedményeket ki tudtak csikarni a rendszeren belül, még ha ily módon "burzsoává" is redukálták a baloldalt, egy kizárólag a jóléti intézkedéseket szem előtt tartó, antiinternacionalista, szűk látókörű baloldallá. Mindazonáltal ne feledkezzünk meg arról, hogy a szociáldemokráciát megfertőzte az a nacionalista kispolgári szellem, amely a fasizmusnak is táptalaja volt, és mindmáig az: annak elfogadása, hogy a biztonság nevében a tömegeket irányítani és ellenőrizni kell.

¹³ Emlékezzünk csak a német fasizmus felemelkedésének stációira:1930 márciusában Hindenburg kancellár beiktatta a Brüning-vezette kormányt, amely katonai-rendőri "erős államot" vezetett be, hogy a német burzsoáziát kisegítse a válságból;

– 1931 áprilisában a nácik népszavazást követeltek Poroszország szociáldemokrata kormányzata ellen, és a követeléshez a Német Kommunista Párt is csatlakozott;

– 1931 októberében a nácik, a nagyiparosok és a hadsereg egyes vezetőinek részvételével megalakult a Harzburgi Front;

– a fentivel szemben 1931 decemberében a szociáldemokraták, az általuk irányított szakszervezetek és a katolikus republikánusok megalakították a Vasfrontot;

– 1932 májusában lemondott Brüning és "pártok feletti technokratái", megalakult Von Papen kormánya: ez utóbbi nemcsak a munkanélküli-segélyeket csökkentette és a fizetések utáni adókat emelte, de feloszlatta a porosz szociáldemokrata kormányt, korlátozta a Reichstag befolyását, és engedélyezte Hitler SA-jának működését, amelyet korábban Brüning betiltott;

– 1932 szeptemberében a nácik és a kommunisták közös villamosvezető-sztrájkot szerveztek a szociáldemokrata vezetés ellen;

– Schleicher tábornok vezetésével új katonai kormányzat alakult;

– és 1933. január végén Hindenburg Hitlert nevezte ki kancellárrá.

A választási mutatók:

– 1930 szeptemberében a szociáldemokraták 1928-as eredményükhöz képest 600 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 1 300 000-et nyertek, míg a nácikra szavazók száma 800 000-ről 6 400 000-re emelkedett;

– 1932 júliusában nőtt a kommunista, és csökkent a szociáldemokrata szavazók száma, míg a nácik 13 800 000-re duplázták szavazataikat;

– 1932 októberében a nácik 2 000 000, a szociáldemokraták 700 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 600 000-et nyertek;

– 1933 márciusában a nácik szerezték meg a szavazatok 43,9%-át, Hitler feloszlatta a kommunista pártot, és elkobozta vagyonát – néhány kommunista vezető, így a párt parlamenti frakciójának elnöke, belépett a náci pártba.

¹⁴ Textes et débats, 289. old.

¹⁵ A sztálinista jellegű – vagyis nem demokratikus, dogmatikus és kritikátlan – "önkritika" felszínes volt és marad, és nem csupán a problémák okainak feltérképezésére képtelen, de olyan megoldásokat sem tud felmutatni, amelyek, mint Marx szükségesnek látta, "önmaguk permanens kritikáját jelentik".

¹⁶ Ám Léon Blum első népfrontkormánya idején a kommunisták, szocialisták és radikálisok csupán egy százalékkal több szavazatot szereztek, mint 1932-ben. Lásd: Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. 1914-1991. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 145. old.

¹⁷ Lásd: Puliopoulos, idézett mű.

¹⁸ Dimitrov, uo.

¹⁹ A Parasztfront. In A Hunyad megyei forradalmi mozgalom dokumentumai. 1920-1944. Déva, 1971 (román nyelven).

²⁰ Fenti mű, 247. old.

²¹ Uo., 249. old.

²² Uo., 248. old.

²³ Uo., 255-257. old.

²⁴ Uo., 258. old., valamint 248. old. a "nemzeti" tőkéről.

²⁵ Uo., 299. old.

²⁶ Uo., 331. old.

²⁷ Lásd Pouliopoulos, id. mű. Figyelemre méltó, hogy Franco 1975-ben bekövetkezett halálakor a spanyol kommunisták is a monarchiát támogatták, és nem követeltek "új polgárháborút". Ám akkoriban, ha a kommunisták nem léptek volna egyezségre a burzsoá pártokkal, és azt a republikánus gondolatot propagálták volna, amelyért a demokrácia oly sok védelmezője áldozta életét, a következő évek másként alakultak volna. Az elmaradott egykori sztálinista országokban is mutatkoztak restaurációs tendenciák.

²⁸ Spanyolországban a katonai diktatúra bukásával a munkásosztály olyan potenciális forradalmi veszélyt jelentett a rendszerre nézve, hogy a bürokrácia által támogatott nagyburzsoázia csupán a fasizmusban látott kiutat. A két háború közötti időszak jól példázza a katonai diktatúrából a fasiszta diktatúrába való átlépés lehetőségét.

²⁹ Az adott korban maga az elmélet is válságban volt: ellentmondásos, dogmatikus, sztálinista teóriává torzult.

³⁰ Lásd Michael Seidman kiváló könyvét: Workers against work. Labor in Paris and Barcelona during the Popular Fronts, www.ucpress.berkeley.edu:3030/dynaweb/public/books/history/seidman a könyv bibliográfiája is kiváló.

³¹ Lásd Seidmannál, id. mű.

³² Ahogy ezt korábbi könyvemben kimutattam: Anarchism and the modern political movement, Universitara Kiadó, Bukarest, 2002 (román nyelven).

³³ Seidman, id. mű.

³⁴ Seidman idéz egy dokumentumot, amelyben 1938 szeptemberének végén a francia munkaadók kijelentik, hogy a gyárak hétvégi leállása a feszült nemzetközi körülmények között "elfogadhatatlan".

³⁵ Seidman, id. mű.

³⁶ Seidman, id. mű.

³⁷ Lásd William Z. Foster: History of the Three Internationals. Bukarest, 1955 (román nyelven). Foster egyenlően osztja meg a felelősséget a vezetők és a trockisták között. Persze a szerző maga sztálinista volt.

³⁸ Bár a kubai castróista rendszer sokat tanult az európai sztálinizmus történetéből, és ideológiájában, legitimizációs bázisában a szocializmusra hivatkozik, mégsem tekinthető szocializmusnak, ami nem létezhet "egy országban" stb.

³⁹ Az amerikai politika és média Chávez politikáját "a demokráciával szembeni fenyegetésként", a "terrorizmus támogatásaként" állítja be. Lásd: Bill Van Auken: Washington backs kidnapping of Colombian guerilla exile in Caracas, 2005. január 26. http://www.wsws.org

⁴⁰ Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyes kivételes események – terrorizmus, természeti csapások – idején felülről kezdeményezett szolidaritási akciók az alárendelődés fontosságát hangsúlyozzák, így a tömegek feletti ellenőrzés új formáit jelentik.

 

(Fordította: Konok Péter)

Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül. Napkút Kiadó, Budapest, 2006.

Már a műfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? "Haladónak" mondható euroszkeptikus érvek gyűjteménye – egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságnak számít? Egy nagy "Európa-olvasókönyv", amely Bibótól Montesquieu-ig ívelő tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az "európai paradigmáról vallott szlovén álláspont"? Természetesen nemcsak "hivatalos álláspont", hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak műve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vető "önkritikai hagyományba" is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patočka, Václav Černy képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.

A szlovén és a magyar "álláspont" (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való "menekülésként" is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott "Franciaország folytatása más eszközökkel", a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a "vad" nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a "nagyok" nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.

És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periferikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az "eredmény" egyetlen 1989-ben elképzelt "alternatívának" sem feleltethető meg teljesen (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák).

Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülőföldje más utat járt be.

Az önálló államiságot először 1991-ben (győztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem "menekült" az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuverenitása jó részét "átruházta" az Európai Unióra.

Nemcsak a rendszerváltás, az eltérő történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentős három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.

Az európai megosztottság okait számba vevő Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentőséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentő, mert éppen a "nyelvbe költözés" lenne a magyar nemzettudat megőrzésének a legadekvátabb módja – ahogy a két világháború közötti nagy "nyelvvédő", Kosztolányi Dezső is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi "nyelvvitájának" politikafilozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)

A nyelvbe zártság nemcsak bölcső és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor először utaztam a barátnőmmel Portugáliában, az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, hogy mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók című rajzfilmet.) Egyszerűbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabandanyelv, kitalált "vízipóknyelv", a baszknál is rettenetesebb.

A nyelv – amely számunkra az identitás alapköve – virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthető, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél előbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló, vagyis természetes szülőföldélményünk? Számomra éppannyi képzelőerőt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai őseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A "kisebb körökhöz" való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint "európai polgárnak" lenni.

A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos "emlékezéstudomány" is. A kitűnő Magyar művelődéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.

Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére (l. Negatív jelképes földrajz). Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a "háború szelleméből" született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom című művében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szelleméről beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az "európázó" szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.

A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, corvináival, idecsődített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei- (Vitéz-) klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást előkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírű magyar költő – pontosabban egy délszláv, valószínűleg horvát származású hungarus –, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgető magyar államférfi volt.

De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedő, hanem a spontán "európaizálódás" is erősödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljunk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézőpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyűgöző egész nyugatos műfordítás-hagyomány is értelmezhető ekként.

A második világháború utáni nyugat-európai identitás – ha van ilyen – éppen a tőlünk, a vasfüggöny mögül jövő fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, "keletiek", ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetőek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az első "nyugati", akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam, egy minket – hátizsákkal utazgató, "keleti" kislányokat – megszólító, jól öltözött holland úr volt a Párizs-Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, hogy ez az ékesszóló "úr" a bordélyházakban végzendő "tiszta és érdekes" munka előnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínűtlennek tűnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.

A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedők nem szorulnak rá a német nyelvű ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló győzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk – bár lehet-e pusztán kriminalisztikai "kérdés", amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nőt sújt?

Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselője eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni "nyugaton", ha pusztán stilisztikai kérdésekről lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.

A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértődöttség majd úgyis begyógyul. Előbb-utóbb a köztünk lévő párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi előnyt kínál, hogy egyszerűen nem lesz érdemes megsértődni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törődünk.

De a Debeljak által annyit emlegetett "jugoszláv lecke" az európai szolidaritás másféle dimenzióit veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, "atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek" titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a "nem segítés" retorikája. Természetesen van szolidaritás – állítják az európai elitek -, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.

Nézzük meg közelebbről ezt a szolidaritást! A mai Európában – ahol színes bőrű diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy ők is "gallok" – már nem lehet érvelni a "vér jogaival", a "vér és föld" mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csődöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbből jövő, "segélyekre ácsingózónak", "agymosottnak" titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.

Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) előbb-utóbb elfeledteti a "keletnémet" sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a "vér jogaira" Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?

Mit tegyünk a "határon túli" (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az ő érveiket? A kettős állampolgárság mellett érvelők szájából elhangzottak "véres", történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi előítélet: a határon túli magyarok – bár akad egy-két jó közöttük is – segélyekre ácsingózó, szélsőséges eszmékkel "felheccelt" jöttmentek, akikkel sajnos – akárhogy szeretnénk – semmit sem tudunk kezdeni.

Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a "vér joga". Azt látjuk viszont, hogy egyelőre nincs ezt helyettesítő kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) – amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.

A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésű világpolgár-eszmeiség kevés követőre talált a reformkor előtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki "egy nemzettel ajándékozta meg Európát") Petőfi úgy ítélte meg, hogy a "vadregényes" Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülőhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tűrte sem az iróniát, sem a felületességet, még "belehalni" is szinte kötelező volt. (Ilyenféle, "mindent egy lapra feltevő" logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának "ifjú kalandora".) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. "Ich bin ein Berliner", mondták – és ez nem egyetlen napra szólt.

Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel "magyarosodó" német polgárait, zsidó kereskedőit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felső és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába "kitántorgott" parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy – testi szerelemhez hasonló – csábításának.

A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó "érzékeny utazók" tapasztalata művészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye.

Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelő szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelőket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelőket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok – akiket az unió bürokratái a projektjeik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz – éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza "az európaiaknak mindig kell egy ellenség" elmélet?

A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletről jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem "ítéltettünk könnyű viszonyra", ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika-Európa ellentétet a második világháború eltérő értelmezéséből is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus győzelmének fogta fel, míg Európa a szélsőséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetőséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelőt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.

Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik "kimaradtak Amerikából". A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítő: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nőknél az ilyesmi gyakran előfordul.

Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az "amerikanizálódás" kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).

Az európai "szolidaritás" mellett a "közös kulturális keret" kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínűség érzékeltetésétől, avagy a "misztikus pótlékok laboratóriumától". Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható "holdbéli tájak", nemzeti kultúrák "feletti" műszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca van, a másikon Mickiewicz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.

Pedig a sokszínű kultúra az egyik leginkább szerethető dolog Európában. De az unió elitje – márpedig egyelőre csak "elitje" van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje – vonakodik ezt a sokszínűséget jelképekben is megjeleníteni. "Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhető közös történetet", állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikő is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen "sok központú" kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.

Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez vagy egyelőre inkább a középkori mesék "veszedelmes tengereihez" hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élő hagyományok múzeumaként bemutatni?

És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) "nem jól járnának". Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író – legyen bármekkora géniusz – kénytelen sokkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan működő irodalom csúcspontján alkotó író.

Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a több központú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelőre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewiczet. A katolikusokat, a protestánsokat, a haszidokat sem. Egyelőre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínűséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a "kölcsönös tolerancia kulturális gettójává" (Debeljak) az egyes kultúrákat.

A kulturális konfliktusoktól, a jelképek "háborújától" való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a "kulturális keretről", a szív "közös szokásairól", de egyáltalán nem reflektál a művelődés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, "amerikanizálódás" stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépőjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom-vizsgán két dráma a limit.

Ha kiforgatjuk az Európa-erőd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelőre nem létező európai haderő elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évről évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az "európai keretbe" (ha egyszer lesz ilyen). Mickiewicz – na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha "nem sikerül" megőrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar művelődéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézőpontú Kelet-Közép-Európa-történet.

Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak "ébredése" is csak akkor kezdődhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költőket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani "felejtés", a műveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentről kinevezett EU-bürokraták projektje – állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig – hiszen a "nemzeti nagyság" ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század – csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.

A tömegessé vált felsőoktatás – hiszen tehetséggondozásra alig van mód – egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A "magas kultúra" fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.

A helyzet hasonlít a 11-12. századhoz. Az akkori nagy "Európa-projekt", a mindenütt jelen lévő és nemzetek felett lévő keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztődtek vagy ahhoz képest súlytalannak minősültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvű irodalmak a széttartás akkori alakzatai.

Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól ("mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik") oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni erről. Nem különböző (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, főként egymással hadakozó, a "széllel szemben" kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.

Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a "széthúzó erőket", amelyek – úgy vélem – elsősorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.

Az Októberi Forradalom győzelmét követően a forradalmi szocialista pártok, csoportok szerte a világon az ún. „lenini pártmodell" mintájára igyekeztek megszervezni magukat. A vitairat szerzőjének érvelése szerint, ez a sajátosan lenini pártmodell sose létezett, a bolsevik párt kifejezetten a nyugati szociáldemokrata pártok szervezeti normáit követte. Amit a későbbi forradalmi mozgalmak példaképnek tekintettek, az valójában a bolsevik pártnak a hatalomátvételt követően kialakult, bürokratikus elfajulással már megfertőzött formájának sematikus változata. E hibás szervezeti modellhez való ragaszkodás nagymértékben hozzájárult a forradalmi szocializmus XX. századi vereségéhez.

A huszonegy elvtárs által előterjesztett vitaanyagban ("Felhívás a Szolidaritás¹ újjáalapítására") több dolog is akad, amivel kapcsolatban nem értek egyet. Most azonban a dokumentumban tárgyalt témakörök közül csupán egyre szeretnék koncentrálni, a szervezeti javaslatra, azon belül is néhány mondatra, amely a szerzők általános motiváció­ját ismerteti.

Elég hosszan fogok elidőzni e témánál, mivel a szervezeti kérdést nagyon fontosnak tartom; jó néhány informális vita lezajlott már ezzel kapcsolatban a Szolidaritás berkeiben, amióta a tagja vagyok a szervezetnek, és megérdemli, hogy behatóan foglalkozzunk vele.

Tézisem röviden úgy szól, hogy Lenin nem volt "leninista". Az 1917 előtti bolsevik párt magának Leninnek a felfogása szerint sem volt "új típusú párt" abban az értelemben, ahogyan e fogalmat a baloldalon használják immár sok évtizede.

Valójában a "leninista párt" modellje a forradalom után keletkezett, és ennek két fő hajtóereje volt: az egyik az a próbálkozás, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. A végeredmény a szervezetnek egy olyan kártékony kultusza lett, amelyben Lenin egy pillanatig sem osztozott.

Nagyjából a most vázoltakhoz hasonló véleményen voltam már a 80-as évek közepe óta, amikor szakítottam az SWP-vel.² Sok évvel később az internet révén megismerkedtem másokkal, akik hasonló vagy párhuzamos nézeteket vallottak, és ez kétségtelenül befolyásolja a kérdéssel kapcsolatos mai álláspontomat.

Különösen két cikket ajánlanék, az egyik "Lenin »pártkoncepciójának« mítosza" Hal Drapertől, a másik Peter Camejo "Visszatérés a materializmushoz" című írása. Mindkettő megtalálható a Google segítségével. Draper esetében érdemes elolvasni a szektákról írott korábbi munkáit is, ezek szintúgy fellelhetők ugyanazon internetes archívumban.

 

A demokratikus centralizmus és a mi szervezeti hagyományunk

 

A "Felhívás a Szolidaritás újjáalapítására" c. dokumentumban az elvtársak ezt írják:

A "Szolidaritás" alapító okirata helyesen jelenti ki, hogy mind a döntéshozatal, mind pedig a döntések végrehajtása tekintetében demokratikus szervezetet kell felépítenünk. A kommunista és a trockista mozgalmak hagyományában, amelyben a Szolidaritás gyökeredzik, a demokratikus döntéshozatalt és végrehajtást demokratikus centralizmusnak nevezik. Sok Szolidaritás-beli elvtárs, akiket elriasztanak a demokratikus centralizmus különféle karikatúráival való találkozásaik vagy az azokról szóló híradások, most elutasítják ezt a kifejezést. De valójában nem a szóhasználat, hanem maga az elgondolás az, ami számít: a kollektív elkötelezettség a közösen meghozott döntések végrehajtására.

Azt hiszem, az elvtársak a fenti passzussal zavarodottságot idéznek elő. A "demokratikus centralizmust", ahogyan azt a baloldalon majd 90 éve értelmezik és gyakorolják, tényleg el kell utasítani. Megértem, hogy ez elfogadhatatlannak tűnhet a csoportosulás paleo-trockista tagjai és a Szolidaritás egésze számára is, de ennek ellenére fontos, hogy elutasítsuk ezt a hagyományt, méghozzá nyíltan.

Valóban, a Szolidaritás "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományában" "gyökeredzik", de csak egy nagyon speciális értelemben. Abban az értelemben, hogy a Szolidaritás szakítást jelent ezzel a tradí­cióval, egyet jelent e tradíció fontos aspektusainak tagadásával, különösen a szervezeti kérdés vonatkozásában.

Nem értek egyet azokkal, akik megpróbálnak különbséget tenni egyrészt "a demokratikus centralizmus karikatúrái", másrészt a "kommunista és trockista mozgalmak" demokratikus centralizmusa közt, az előbbit rossznak, az utóbbit jónak kiáltva ki.

Nem hiszem, hogy lehetséges volna egyszerűen leválasztani a demokratikus centralizmust erről a hagyományról mint szervezeti mechanizmust (ami valójában magában foglal egy sor szervezeti elgondolást a szervezetnek más szervezetekhez, a tömegmozgalmakhoz és saját társadalmi osztálybázisához való viszonyával kapcsolatban) anélkül, hogy ne hozzuk vele együtt annak kenyeres pajtását, a "leninista" pártot.

 

"Leninizmus" és "guevarizmus"

 

Úgy vélem, hogy az egész tradíció, amely a Kominternnel kezdődött, tarthatatlan. Különösképpen ahogyan azt ma a fejlett tőkés országokban alkalmazzák, a "leninista párt építésének" egész koncepciója hibás. Hibás azért, mert eleve rossz alapokról indul. Úgy tekint a pártra, mint egy eszme megtestesülésére, ahelyett hogy az osztály valóságos mozgalmának kifejeződéseként tekintene rá. A mi esetünkben hiányzik a szükséges előfeltétel, az osztálytudatos tömegmozgalom, nemcsak most, de már hosszú-hosszú évtizedek óta.

A kominternista pártépítés kísérlet volt az orosz forradalom sikerének leutánzására csakúgy, mint ahogyan a számtalan gerillacsoport Latin-Amerikában a 60-as években a kubai forradalom leutánzására tett kísérlet volt.

Mostanra, közel kilenc évtized után le kell vonnunk a következtetést: ha lehetséges volna forradalmat csinálni a "klasszikus" orosz modell bármelyik variánsának követésével, akkor már megtörtént volna. Közel egy évszázadnyi kísérletezés áll mögöttünk, gyakorlati próbák minden elképzelhető feltétel mellett, ezernyi kísérlettel, több variációval egy témára, mint ahányat akár Mozart képes lenne megalkotni.

Nem szabad félnünk levonni a következtetést. Ha a kubaiak képesek voltak alig egy évtizednyi kísérletezés után levonni a következtetést, hogy a gerillaháború stratégiája avagy "módszere" (ahogy Che nevezte) hibásnak bizonyult, akkor nekünk is legyen meg a bátorságunk egyértelműen kimondani azt, amit közel évszázadnyi kísérletezés egyértelműen bebizonyított: hogy a "demokratikus centralista" "leninista pártok" építése helytelen útnak bizonyult.

Azoknak pedig, akik szerint "ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel", azt válaszolnám, nyolcvanéves gyerek nem létezik. Ez egy holttest. Ideje eltemetni.Azt olvastam valahol, hogy makacsul ismételni ugyanazt a végtelenségig, remélve, hogy az eredmény egyszer különböző lesz: ez nem más, mint a téboly definíciója.

 

Lenin és a "leninizmus

 

"Valaki ellene vethetné, hogy az elvtársak azt a leninizmust (vagy azt a "demokratikus centralizmust") szeretnék, amelyet Lenin és társai eredetileg gyakoroltak, nem pedig azt, amely Zinovjev és a Komintern nyomán alakult ki.

Csakhogy a bolsevik áramlat, majd később párt kiépítésének egész ideje alatt Lenin egyetlenegyszer sem állította, hogy ő szervezeti vonalon bármilyen speciálisan különleges vagy innovatív dolgot csinálna. És az idő legnagyobb részében a német szociáldemokrácia Kautsky által vezetett "balszárnyával" (mint később kiderült, a centrumával) azonosult. Még 1915-ben vagy 1916-ban is a Német Szociáldemokrata Párt "centralizmusát" (Lenin saját kifejezése) védelmezte. Hogy később elhatárolódott-e a kautskysta német szociáldemokrata centralizmustól, és milyen mértékben, nem világos számomra.

Akárhogyan is, annyi biztos, hogy maga Lenin nem tekintett úgy saját magára, mint akinek lenne valamiféle, az európai szociáldemokrácia többi részétől, különösen pedig annak vezető pártjától eltérő, elkülönülő, azzal szembeállítható sajátos "szervezetelmélete". Ez igaz a bolsevik párt hatalomátvételét megelőző egész időszakra, de legalábbis eme időszak legnagyobb részére, jócskán az első világháborúba belenyúlóan.

Még a bolsevikokhoz legközelebb álló orosz áramlattal, a ('17 előtti) trockistákkal folytatott vita sem a párt szervezeti működésének normái körül forgott. Hanem akörül, hogy lehetséges-e közös munkáspártot építeni a mensevikekkel. Hogy mai példával szemléltessük a vita lényegét, olyan ez, mint annak a kérdése, hogy építhetünk-e közös szervezetet olyan áramlatokkal, mint mondjuk a CPUSA (az Egyesült Államok kommunista pártja), amely stratégiájának középpontjába a Demokrata Párt megreformálását, illetőleg az azon belül történő szervezkedést állítja.

Történtek erőfeszítések arra, hogy ezt az 1917 előtti Lenin-Trockij-vitát a pártról szóló vitaként állítsák be, hogy ugyanis Trockij képtelen volt "felfogni" a párt építésének lenini koncepcióját. Szerintem ez tévedés.

Ez egy politikai vita, közelebbről a burzsoáziától való politikai függetlenséggel kapcsolatos vita volt. Trockij túlságosan engedékeny volt a párt alapelveit, az elvi demarkációs vonalat illetően, hogy kik tartozhatnak a pártba, és kik nem.

Magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmek során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki.

Ha megkíséreljük a demokratikus centralizmus elveit "alkalmazni" e propagandacsoportokra, akkor ennek jellemzően az lesz a következménye, hogy minden tagot arra kényszerítenek, hogy a "közös irányvonalat" védelmezze "a nyilvánosság előtt", mivel a valóságban a propaganda jelenti e csoportocskák számára a "cselekvést". E stádiumban még a tagok szakszervezeteken belüli ténykedésének is csak túlnyomórészt propagandisztikus jelentősége van, amennyiben a szakszervezeti vezetésnek és aktivizmusnak egy másféle modelljét próbálják meg szemléltetni.

Az OSZDMP-hez és később a bolsevikokhoz hasonló tömegpártok számára viszont a demokratikus centralizmus valami egészen mást jelent. Hogy mást ne mondjunk, az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően az ilyen párt rendelkezik valódi visszacsatolással. A propagandaszövetség és a tömegpárt minőségileg eltérő szervezeti típust képvisel.

És ha valaki beleolvas azokba a valóságos vitákba, amelyek során felmerült a pártdemokrácia és centralizmus kérdése, látni fogja, hogy ezek nemigen alkalmazhatóak a jelenlegi helyzetre. Az OSZDMP megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt, amelyet osztályának öntudatos rétege saját politikai kifejeződéseként ismert el. E viták nagy része a választási taktika körül forgott – Lenin váltig hangoztatta, hogy az OSZDMP-nek, illetve később a bolsevikoknak a választási küzdelem során egységesen kell fellépniük, mivel ha megengedik, hogy a párttagok a választott taktikával ellentétes módon szervezkedjenek és agitáljanak, az teljes mértékben aláásná a pártnak a tömegek megnyerésére irányuló erőfeszítéseinek hatékonyságát.

 

Mi nem vagyunk párt

 

Nekünk nincsenek hasonló problémáink. Mi nem rendelkezünk a proletár osztályharcosok öntudatos rétegével, mivel nincs olyan osztálytudatos munkásmozgalmunk, amelyből egy ilyen réteg kiemelkedhetne. Mi nem párt vagyunk, mi legjobb esetben is részben propagandacsoport, részben pedig aktivistakörök társulása vagyunk, és hiba azt gondolni, hogy működésünk során figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a különbséget. A méret igenis számít, a mennyiség átcsap minőségbe, egy pár száz sejtes embrió megközelítőleg sem úgy néz ki, mint egy kifejlett emberi egyed. Ha pedig az embriónak már ebben a fázisban is emberi alakja lenne, akkor a rákövetkező kilenc hónap során nem ember, hanem szörnyszülött fejlődne ki belőle.

Mondhatná valaki persze, hogy a "demokratikus centralizmus" – vagy legalábbis annak centralizmus-összetevője – bármely önkéntes csoport működéséhez elengedhetetlen, és aztán amilyen mértékben demokratikus az adott csoport, olyan mértékben lesz a centralizmus "demokratikus centralizmus". Például, a szakszervezeti tagok szavaznak a kollektív szerződés tervezetéről, és ha azt a többség elfogadja, akkor mindenkire érvényes lesz. Egy lánycserkészcsapat sütit ad el, és ha a többség arra szavaz, hogy a bevételt nem új egyenruhára, hanem valamely távoli rendezvény meglátogatásának útiköltségére költik, akkor ez lesz, és kész.

De ha ez minden, amit az "újraalapító" elvtársak javasolnak nekünk demokratikus centralizmus címén, akkor elég bizarr ötlet a kommunista és trockista tradícióra hivatkozni.

Ez utóbbi ugyanis a fentieken túl még sok minden mást is magában foglal, beleértve az intellektuális kényszerzubbonyt, a véleménynyilvánítás akadályozását, szabályokat arra nézve, hogy mikor helyénvaló a szabad véleménynyilvánítás (minden néhány évben néhány hónapon át, legalábbis elméletben!), és mikor nem helyénvaló (e pár hónapon kívül semmikor), bizonyítottan magában foglalja továbbá az arra való képtelenséget, hogy akár a kis véleménykülönbségeket képes legyen kezelni a szervezeten belül.

E tradíció specifikusan trockista vonulatának állandó átka volt a szakadások, kizárások egymásutánja, a szekták sokszorozódása; mindezek egészen odáig vitték a degenerációt, hogy közkeletűvé vált az elvtársak utáni kémkedés, egyéb rendőrállami taktikák alkalmazása, megfélemlítő osztagok bevetése és a sztálinisták esetében még a gyilkosság is.

És egyszerűen nincs alapunk arra, hogy leválasszuk a speciálisan trockista tradíciót a többiről. A történelem megmutatta, hogy még a "legegészségesebb" trockista-leninista pártokban sincs számottevően nagyobb tere a véleménykülönbségeknek, mint a Moszkva-barát sztálinistáknál vagy a maoistáknál.

Mindig emlékezni fogok egy visszatérő jelenségre még azokból az időkből, amikor az SWP vezetőségének a tagja voltam, ami ékesen szemlélteti számomra az ún. leninizmusból fakadó legnagyobb problémát. Valahányszor valami jelentős esemény történt, fiatal elvtársak – ami azt illeti, többségükben női elvtársak – jöttek hozzám, kérdezve, "mit gondolunk" az adott eseményről. Ez újra és újra előfordult, Kambodzsa vietnami megszállásakor, akkor, amikor a grenadai forradalmi kormányt megdöntötte a Coard-frakció (naná, hogy a "demokratikus centralizmus" nevében), a havannai perui követségen előállt "válság" és utána a Marielből induló csónakinvázió idején és az iráni forradalom kirobbanásakor. "Mi" mit gondolunk róla (a "mi"-be beleértve a kérdezőt is), így szólt a kérdés. Magától értetődőnek vették bármilyen kinyilatkoztatandó igazság automatikus, feltétel nélküli elfogadását.

Mi több, a baloldali csoportok – különösképpen, de nem kizárólag a trockista tradícióból jövők – láthatóan képesek az égvilágon minden politikai és társadalmi jelenség elemzésére, kivéve egyet: a ránk hagyományozott "leninizmus" kifejezett hajlamát olyan szekták és kultuszok termelésére, amelyek kótyagosság tekintetében versenyre kelnek a legbizarrabb vallásokkal is.

 

A szervezet kultusza

 

Honnan jön ez az egész? Úgy vélem, a szervezet, "a leninista Párt" kultuszából. E kultusz nem egyszerűen arról szól, hogyan tekint magára a szervezet, hanem a szervezet társadalmi és politikai tevékenységéről meg arról, hogy milyen viszonyt alakít ki saját politikai környezetével.

Még azok a szervezetek is, amelyek kifejezetten és tudatosan nem nevezik magukat "élcsapat"-nak meg hasonlóknak, mégis azzal, ahogyan más baloldali csoportokkal és a társadalmi/tömegmozgalmakkal való viszonyaikat alakítják, valamint mániákus önteltségükkel és belterjességükkel lépten-nyomon jelét adják az élcsapatvírus általi megfertőződöttségüknek. Olyan kopernikuszi világkép az övék, amelyben – ó, minő szerencsés véletlen – pont az ő szervezetük tölti be a középpont, a nap szerepét. Ez akkor válik igazán komikussá, amikor azt halljuk elvtársaktól, hogy azért az ő csoportjuk a legjobb a világon, mert az ő csoportjuk nem képzeli magát élcsapatnak.

A valóság ezzel szemben az, hogy habár esetleg elméletben felismerték, hogy nem ők "az" élcsapat, gyakorlati tevékenységüket továbbra is az élcsapat-viszketegség határozza meg, különösen a társadalmi mozgalom típusú szervezetekhez való viszonyukban.

Könnyen kimutatható, hogy ezt a viszonyt nem horizontális viszonyként, hanem hierarchikus, a "magasabb rendű" vagy "élenjáróbb" szervezeti formák és a többi szervezet közti viszonyként gondolják el.

 

Élcsapatszellem a gyakorlatban

 

Az állítólagosan "nem élcsapatjellegű" demokratikus-centralista csoport korlátozatlanul turkál más szervezetek belső ügyeiben. A "demokratikus-centralista" csoport számára más szervezetek életének és vitáinak minden intim részlete nyitott könyv, ugyanakkor viszont bármilyen kívülről jövő érdeklődést, vonatkozzon az akár a csoport életének legtriviálisabb mozzanatára, el fognak utasítani. Ezt értem hierarchikus viszonyuláson a többi szervezethez, és ez a kominterni-zinovjevista "demokratikus-centralista" hagyomány központi jellemzője, ez az, ami különbözővé teszi azt mondjuk egy sakk-klub "demokratikus centralizmusától".

Az alatt a néhány év alatt, amióta tagja vagyok a Szolidaritás csoportnak, az egyik meglepő és kellemes felfedezésem az volt, hogy e szervezet tiszteli azoknak az egyéb csoportoknak az autonómiáját és szervezeti integritását, amelyekben a Szolidaritás tagjai részt vesznek. Abban az évben, amikor tagja voltam a Politikai Bizottságnak, egyszer sem kaptam jelentést Chris K-tól annak a folyóiratnak a belső ügyeiről, amelyben részt vesz, sem David F-től az ATC szerkesztőbizottságának belső vitáiról, sem Theresától annak az antirasszista hálózatnak a testületi üléseiről, amelynek a szervezésében Theresa részt vesz.

Nem azért mondom, hogy meg voltam lepve ettől, mert bármilyen tudatos várakozásaim voltak e tekintetben, mikor csatlakoztam a Szolidaritáshoz – egész biztos, hogy nem az ilyen szervezeti vonatkozásokra figyeltem akkor. Mégis fontos észben tartani, mert ez pontosan az antitézise annak a specifikusan zinovjevista vagy kominternista "demokratikus centralizmus"-nak, amelyet az "újjáalapító" elvtársak "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományának" neveznek.

Azért hívom zinovjevistának, mert Zinovjev volt az a bolsevik vezető, akihez mint a Kommunista Internacionálé vezetőjéhez a leginkább hozzákötik e hagyomány kodifikálását és az "új típusú párt" modelljének elterjesztését szerte a világon. Meg azért is, mert pofonegyszerű kimutatni, hogy akármi is tette a bolsevik pártot sajátossá vagy egyedülállóvá, az nem az volt, hogy e pártot tudatosan valamiféle újfajta pártmodell alapján építették volna fel, ilyen értelemben tehát Lenin pártja nem volt "leninista" párt.

 

Lenin és az "új típusú párt"

 

Kísérletképpen végigfuttattam egy keresést a www.marxists.org ³ honlapon a "új típusú párt"-ra (e kifejezést gyakran Leninnek tulajdonítják), hogy kiderítsem, Lenin mikor és mire használta. Több tucatnyi hivatkozást találtam, különösképpen a Lenin összes műveihez mások által írott előszókban és lábjegyzetekben, amelyek azt állították, hogy ebben vagy abban a bekezdésben Lenin kifejti saját eredeti hozzájárulását az "új típusú párt" koncepciójához, valamint nagy számban szerepelt a kifejezés későbbi "leninisták" írásaiban. (Az amerikai szerzők esetében például a spektrum James P. Cannontól⁴ Carl Davidsonig⁵ terjed.)

Ám a Google csupán egyetlen helyet talált, ahol maga Lenin használta e kifejezést, egy Alekszandra Kollontajhoz 1917. március közepén írott levelében (aki épp az Oroszországba való visszatérésre készült). A levél legnagyobb része az Áprilisi tézisek fő gondolatainak egyfajta vázlata, ezenkívül Lenin azt kéri, hogy Kollontaj ismertessen meg egyes elvtársakat téziseinek egy vázlatával (feltételezem, az Áprilisi tézisek valamilyen vázlatáról van szó). A keresett kifejezés az utóiratban bukkan fel, amit teljes terjedelmében idézek:

P. S. Attól tartok, Pétervárott most járványszerű betegség lesz az, hogy az emberek "egyszerűen" lelkesednek s nem munkálkodnak majd rendszeresen az új típusú, semmi esetre sem à la "II. Internacionálé" párton. Kiszélesíteni a munkát! Újabb rétegeket bevonni! Új kezdeményezést ébreszteni, új szervezeteket alakítani minden rétegben, bebizonyítani e rétegeknek, hogy a békét csakis a munkásküldöttek felfegyverzett szovjetje hozza meg, ha átveszi a hatalmat.⁶

Lenin az oroszországi helyzetről beszél, néhány nappal a februári forradalom győzelme és a cárizmus megdöntése után. Az a figyelemre méltó, hogy ebben a passzusban, az egyetlenben, ahol az ominózus kifejezést használja, egyszerűen nincs szó azokról a dolgokról, amiket mi általában az "új típusú párt" fogalmához kapcsolni szoktunk. A "régi típusú" párttal való szembeállítás jól látható, de úgy látom, hogy ez alatt Lenin a szűk munkásarisztokráciára alapozott pártokra gondol; e témával Lenin foglalkozott a megelőző hónapokban (lásd például "Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában" című, 1916 októberében írott cikkét). Lenin azt akarta, hogy a bolsevikok fogjanak hozzá a munkások korábbinál sokkal szélesebb rétegeinek bevonásához és megszervezéséhez. Ez az én olvasatom.

A sztálinista Lenin összes műveiben a "Mi a teendő" előszavában az "új típusú párt" idézőjelben jelenik meg, mintha az előszó írója a főszövegből vette volna ki. De nincs benne Lenin szövegében. Hogy teljesen biztosra menjek, hogy nem holmi triviális sajtóhiba vagy hasonlók miatt nem találom az idézetet, letöltöttem a brosúra PDF-változatát, és módszeres keresést folytattam az "új típusú", "újfajta" és még egypár hasonló variáns után. Még mindig semmi, de közben eszembe jutott, hogy az előszóban azt írták, hogy a "Mi a teendő"-ben az új típusú párttal kapcsolatos fejtegetés "az eredete Lenin híres elméletének, mely szerint a Párt »a proletariátus élcsapata«". Így hát nekiálltam rákeresni erre a kifejezésre a PDF-fájlomban. Ugye kitalálták? Az idézőjel használata ellenére erre a kifejezésre se volt egyetlen találat sem a brosúrában.

Mikor "a proletariátus élcsapata" kifejezést az egész www.marxist.org -on végigfuttattam, látványosan eltérő eredményt kaptam. Lenin számos alkalommal hivatkozott az OSZDMP-re vagy a szociáldemokratákra mint a proletariátus élcsapatára. Mint ahogy Luxemburg, Kautsky és mások is ugyanebben az időszakban. (1904-1908 közötti hivatkozásokat vizsgáltam; ez az összes hivatkozásnak csak egy kis része volt, de elegendő ahhoz, hogy megbízható és tényszerű módon jelenthessem: a forradalmi munkáspártnak mint "a proletariátus élcsapatának" a gondolata egyáltalán nem Lenin saját kitalálmánya volt.)

 

"Leninizmus" a Kommunista Kiáltványban

 

Igazából már a keresés előtt tisztában voltam vele, hogy mi lesz a keresés eredménye, mivel tudom, hogy Lenin honnan vette az "élcsapat" gondolatát. Ugyanonnan, ahonnan Kautsky és mindenki más is: a Kommunista kiáltványból.

"…a kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják. Az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit."⁷

A kommunistáknak a szélesebb munkásmozgalmon belül játszott speciális szerepének az eszméje eredetileg nem Lenintől, hanem Marxtól és Engelstől származik, és ők maguk is csupán módosították és aktualizálták a maguk kora és az azt megelőző időszak forradalmárainak soraiban közkézen forgó elgondolásokat.

De be kell vallanom, hogy a legjobban az tetszik, hogy Marx és Engels milyen "alulról jövő" módon fejezi ki az élcsapatjelleg lényegét: a munkáspártok "szüntelen továbbhaladásra ösztökélő" része.

Egyszerűen nem igaz, hogy Lenin előállt volna valamiféle saját tervvel egy "új típusú párt" létrehozására, mint ahogy az sem igaz, hogy Fidel 1956-ban azzal az elgondolással vágott bele a Granma expedícióba, hogy a gerillafocók fokozatosan megváltoztatják Kubában a szubjektív feltételeket, aminek eredményeképpen lehetségessé válik a forradalom. Ez utóbbi Régis Debray tézise, amelyet a "Forradalom a forradalomban" című munkájában fejtett ki. A bolsevik párt és a Július 26-ika Mozgalom fejlődése és szerepük a két ország politikai életében rendkívül komplex, sokdimenziós folyamat volt, amit később kétdimenziós karikatúrává redukáltak.

Jó okkal teszem ezt a történelmi kitérőt. Mégpedig azért, hogy megmutassam, milyen kevés alapja van annak az állításnak, hogy miután Lenin rájött, hogy szükség van "a proletariátus élcsapatára", nekiállt felépíteni egy "új típusú pártot". Lenin elgondolása egy kimondottan szabványos, habár az orosz viszonyokhoz igazított szociáldemokrata párt volt, amelynek az összes többi szociáldemokrata párthoz hasonlóan a proletariátus leghaladottabb és legöntudatosabb rétegeit kellett összefognia.

Mármost van egy rendkívül fontos vonása Marx és Engels felfogásának a kommunista pártról mint a munkásosztály harcainak vezető erejéről: nevezetesen, hogy képesek voltak a legcsekélyebb habozás nélkül feloszlatni e párt szervezeti kifejeződését, a Kommunisták Szövetségét, épp csak egy pár héttel azután, hogy a fenti sorokat leírták a Kiáltványban, amikor Németországban kitört a forradalom.

 

Miért oszlott fel a Kommunisták Szövetsége?

 

Engels "A Kommunisták Szövetsége történetéhez" című cikkében egyértelműen úgy magyarázza e lépést, mint ami szimplán a politikai feladatokkal függött össze. A régi propagandaszövetség nem volt megfelelő a forradalmi Németország új viszonyai közepette, az újság sokkal jobb politikai eszköznek ígérkezett, hát véget vetettek a Szövetségnek, és megalapították a Neue Rheinische Zeitung c. napilapot.

Hadd ismételjem meg újra a lényeget, mivel ez az egész "leninista Párt" és "demokratikus centralizmus" dolog egyfajta vallásos fétissé vált: a szervezeti formák a konkrét politikai feladatokból nőnek ki; e formák nem valamiféle elsődleges elvekből vezethetők le, nem valamilyen ideális modell gyakorlatba való átültetéséből születnek. Ez a kérdés materialista megközelítése. Marx és Engels így közelítette meg a kérdést, és Lenin is, függetlenül attól, hogy mi mindent írtak össze róla 1917 óta.

És ha valaki megnézi a "Mi a teendő?"-t és Lenin más akkortájt született írásait a szervezeti kérdésről, akkor az "új típusú párt" valamiféle szinte felfoghatatlanul mély kifejtése helyett annak egyszerű tárgyalását fogja találni, hogy hogyan szervezzünk a politikai feladatok függvényében. Szervezet mint a politikai feladatok függvénye, nem pedig valamilyen ideális forma megtestesülése: pontosan ez az, ahogyan Lenin közelített a kérdéshez.

Sokan közülünk, a Szoli-tagok idősebb korosztályából, korábban tagjai voltak különféle "leninista" szervezeteknek. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki annak idején a "Mi a teendő?" vagy más írások olvasása közben igyekezett megfejteni, ugyan mi is a lényege "a pártépítés lenini stratégiájának", és zavarodottan, sőt kissé bosszúsan úgy találta, hogy képtelen meglátni benne azt, amiről más elvtársak azt mondták, hogy márpedig ott van Lenin írásaiban: a tökéletes párt általános tervezetét.

 

Lenin "demokratikus centralizmusa" a gyakorlatban

 

Ami pedig Lenin "demokratikus centralizmus"-át illeti, ahogyan ő ezt ténylegesen értelmezte és gyakorolta, emlékezzünk, hogy Zinovjev és Kamenyev október előestéjén publikált egy cikket, amelyben kikeltek a párt felkelést támogató irányvonala ellen, és valójában felháborító fegyelemszegést elkövetve "kiszivárogtattak" egy nem nyilvános központi bizottsági határozatot, amely a felkelés előkészítéséről és végrehajtásáról szólt. Lenin sztrájktörőknek bélyegezte őket és kizárásukat követelte, különösképpen mivel cikküket a párton kívüli sajtóban követték el.

Lenin érvelése azért igen figyelemre méltó, mivel a kizárási javaslatot nem valamilyen, a forradalmi munkáspártban elvárt magasabb rendű vagy speciális vagy különböző vagy "új típusú" fegyelemre való hivatkozással támasztotta alá. Ellenkezőleg, alapvető érvelése szerint olyan fegyelemszegést követtek el, ami bármilyen munkásszervezetben megengedhetetlen, és gondolatmenetét szinte kizárólag a szakszervezettel vont párhuzamra építette. A szakszervezet sztrájkot készít elő, de az akció konkrét mikéntjét és időpontját taktikai okokból titokban tartja.

Ha ezek után a szakszervezeti vezetőség egy tagja "kiszivárogtatja" a bizalmas döntést a döntés nyilvános bírálatával a burzsoá sajtóban, akkor az illető sztrájktörő, így tehát Zinovjevet és Kamenyevet ki kell zárni mint sztrájktörőket. Szó sem esett "az új típusú párt" speciális fegyelméről, csupán annak a munkásszervezetnek az egész közönséges fegyelméről, amely meglepetésszerű csapást készül mérni a főnökökre.

De azt is meg kell jegyezni, hogy – amennyire meg tudom állapítani – Lenin egyetlen másik központi bizottsági tagot se bírt felsorakoztatni követelése mögé. Annyira megrögzült szokás volt a pártban, hogy az elvtársak szabadon leírják és elmondják, amit gondolnak, hogy Leninnek egyszerűen le kellett szállnia a témáról, fel kellett hagynia "Zinovjev úr" és "Kamenyev úr" mint exelvtársak emlegetésével, és helyre kellett állítania velük a normális munkakapcsolatokat a pártban és a vezetőségben.

 

Utólagos mintagyártás

 

Ez az egész szöveg a sajátosan bolsevik "fegyelemről" és "centralizmusról" és a többiről, amiket Lenin állítólag feltalált, és amiket mindnyájunknak egy bizonyos kor felett okítottak, amikor fiatalabbak voltunk, pusztán egy utólagos kísérlet arra, hogy a bolsevikok és az orosz forradalom élményét mintává merevítsék a többi párt számára – éppúgy, ahogyan Che és kicsivel később Debray írásai a gerilla-hadviselésről mint stratégiáról megkísérelték ugyanezt megcsinálni a kubai forradalommal.

Hogy ez történt, az teljes mértékben érthető. Ha egy jó gyakorlati érzékkel rendelkező szakszervezeti vezető lát valahol egy igazán sikeres sztrájkot, az első gondolata az lesz, hogy "rajta, beszéljünk azokkal a nővérekkel és fivérekkel, hogy lássuk, hogyan sikerült ezt nekik összehozniuk, és hogyan lehetne ugyanezt megcsinálni nálunk is". Hát persze, természetes, hogy ez történik.

Különösen Európában, az első világháború vége felé és kicsit azt követően. Németország és más országok szinte túlérettek voltak a forradalomra. Mindössze egy proletárpártra volt szükség, amelyben megvan a bátorság és az elszánás, és Lenin és társai mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a Kominternt éppilyen pártok keltetőjévé alakítsák. Persze hogy megpróbálták. Ha sikerrel jártak volna, akkor a mi mostani történelmi vitáink arról a korszakról úgy kezdődnének, hogy vajon jól teljesített-e Debs⁸ az Egyesült Államok első szovjetkormányának elnökeként. Bolondok lettek volna, ha nem próbálják meg.

Valamennyi orosz vezető részt vett a dologban, de a legaktívabb nem Lenin volt a Komintern ügyeit illetően (ő kissé el volt foglalva a polgárháborúval és az oroszországi helyzettel, és az egészsége is gyenge lábakon állt), hanem ironikus módon a "sztrájktörő" Zinovjev.

Innen jön a "21 feltétel"⁹ és a többi. Mindez körülbelül ugyanolyan viszonyban állt az orosz forradalommal, mint ahogyan Régis Debray kis könyve, a Forradalom a forradalomban – amely szisztematikusan kifejti a gerillastratégia foquista variánsát, amelyet Che megpróbált Bolíviára alkalmazni – viszonyul a kubai forradalomhoz.

Azzal a különbséggel, hogy amit az oroszok mondtak és tettek, az legalább ezerszer nagyobb hatással volt, mint amit a kubaiak. Elvégre ez a proletárforradalom hajnala volt, a végső összecsapás kezdete, és most ezek a fickók tényleg megcsinálták, és íme, most elmondják nekünk is, hogyan kell csinálni. A Leninista Párt mint elengedhetetlen feltétel forradalmárok nemzedékei számára vált éppoly megkérdőjelezhetetlen hittétellé, mint az osztályharc maga.

 

"Túl orosz"

 

Az egyetlen bolsevik vezető, akinek láthatóan volt némi problémája, legalábbis azzal, ahogyan ezt megcsinálták, Lenin volt. Utolsó előtti jelentős nyilvános beszédében, mikor már túl volt az első agyvérzésen, és egészségi állapota gyorsan hanyatlott, elnézést kért a küldöttektől, hogy az elvállalt témaköröknek csak egy kis részét tudja tárgyalni. Ennek ellenére a Kommunista Internacionálé pártjaira rákényszerített elhibázott szervezeti normákat elég fontosnak tartotta, hogy belevegye az 1922 novemberében tartott negyedik kongresszus számára készített jelentésébe, habár annak kevés köze volt a beszéd eredeti témájához, vagyis "az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai"-hoz.

Egyebek közt az alábbiakat mondta:

1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni – én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is, túlságosan hosszú, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva – minden nyelvre remekül lefordították -, hanem mert teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig, ha kivételképpen valamelyik külföldi meg is érti, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel, és remélem, hogy a kongresszus alatt a továbbiakban, ha személyesen nem vehetek is részt az üléseken – sajnos, ez lehetetlen számomra -, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el…¹⁰

Hogy Lenin pontosan mit értett ezen, és milyen lépéseket szándékozott tenni, azt soha nem fogjuk megtudni, a betegség elhallgattatta, mielőtt visszatérhetett volna a témához. De az idézet kifejezetten sokatmondó. És talán a legfontosabb mondat az, hogy még ha a más országból való elvtársak képesek tökéletesen megérteni, mit kellene tenniük a határozat értelmében, ténylegesen megtenni azt lehetetlen.

Tudunk más, Lenin politikai életének vége felé számára különösen fontos problémákról is, és ezek összefügghetnek a Komintern nemzeti pártjaival kapcsolatos aggodalmaival.

Az egyik ilyen probléma a soviniszta nemzetiségi politika – ezt mi mai amerikai szóhasználattal "rasszistának" neveznénk. Egy másik, szintén erősen kapcsolódó probléma az államapparátus problémája volt, amelyet legutolsó cikkében a következőképpen jellemzett:

Államapparátusunk állapota annyira elszomorító – nem akarom azt mondani, hogy visszataszító -, hogy mindenekelőtt alaposan fontolóra kell vennünk, miként küzdjünk fogyatékosságai ellen, szem előtt tartva, hogy ezek a fogyatékosságok a múltban gyökereznek, amelyet felforgattunk ugyan, de még nem küzdöttünk le, s amely még nem tekinthető a messzi múltba vesző, letűnt kultúra korszakának. Éppen a kultúra kérdését vetem most fel, mert ezekben a dolgokban csak azt szabad elértnek tekintenünk, ami meggyökeresedett a kultúrában, a mindennapi életben, a szokásokban. (…) Zárójelben legyen mondva, nemcsak szovjetintézményeinkben, hanem pártintézményeinkben is akad bürokrácia.¹¹

Nem ez volt az első alkalom, hogy Lenin ezzel a témával foglalkozott. Pár hónappal korábban ezt mondta a tizenegyedik pártkongresszuson:

Nézzük meg akár Moszkvát – 4700 felelős kommunista – és aztán vegyük szemügyre ezt a bürokratikus óriást, ezt a tömkeleget – ki kit vezet? Nagyon kétlem, hogy azt mondhatjuk, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik.¹²

Ezt általában nem szokták számításba venni a korai Komintern politikai örökségének mérlegelésekor. Úgy gondolunk rá, mint egy olyan intézményre, amit olyan nagy elmék pártja vezetett, mint Lenin és Trockij. De ez egyben az a párt is volt, amely pont abban az időben, saját első számú vezetője szerint, épp megadta magát a nagyságrendekkel hatalmasabb kultúrának, a szörnyűségesen elmaradott feudális-bürokratikus cárista kultúrának.

 

Középkori barbarizmus

 

Hogy valóban pontosan erről volt szó, azt minden kétségen felül bebizonyította a felemelkedő bürokratikus rezsim középkori barbarizmusa és obskurantizmusa, mihelyt e rendszer teljesen megszilárdult. Azt pedig, hogy ez a legteljesebb antitézise volt a bolsevizmusnak, nyilvánvalóvá teszi, hogy a bürokrácia szükségesnek érezte meggyilkolni az egész "régi bolsevik" réteget a 30-as évek közepén.

Így aztán szinte mindjárt az elejétől kezdve, amit olyanok, mint James P. Cannon, Max Schachtmann és a speciálisan trockista mozgalom más megalapítói megtanultak, az nem "pusztán" az orosz tapasztalatok túlegyszerűsítése volt, hanem egy olyan leegyszerűsítése, amit már megfertőzött a megszilárduló bürokratikus kaszt (ebben az esetben keveset számít, kasztnak, osztálynak vagy bármi másnak tekintjük-e) hajlama minden független politikai gondolkozás, a szólás- és szervezkedési szabadság stb. elfojtására, annak érdekében, hogy bitorlása ne ütközhessen ellenállásba.

Ezért elhibázott törekvés a kommunista és trockista hagyomány valódi, jó, igaz "demokratikus centralizmusához" való visszatérés. A Kominterntől kezdve ilyen nem létezik, részben mivel már a kezdetektől fogva csupán kétdimenziós karikatúrája egy sokdimenziós folyamatnak, részben pedig mivel már nagyon hamar, a korai 20-as években pedig egyre inkább, e karikatúra már kombinálódott a szovjet forradalmi folyamat növekvő bürokratikus degenerációjából adódó problémákkal és azzal, ahogyan e fejlemények megtalálták kifejeződésüket még a bolsevik párton és annak vezetőségén belül is.

Ez elég világosan látható Lenin Végrendeletéből (amelyet néhány héttel az előbb idézett, Komintern-kongresszus számára készített jelentés után diktált), ahol lehordta Trockijt arroganciája és a tisztán adminisztratív megoldások iránti vonzódása miatt, Sztálint pedig gorombasága miatt. (Más jegyzeteiben Lenin felemlegeti a grúz Sztálin nagyorosz sovinizmusát is.)

Mindez azt jelenti, hogy ha meg akarjuk találni a "tiszta", fertőzéstől és túlegyszerűsítéstől mentes "leninizmust" és "demokratikus centralizmust", akkor vissza kell nyúlnunk a forráshoz, az eredeti, hatalomátvételt megelőző bolsevik tapasztalathoz.

De ha megpróbálkozunk ezzel, akkor olyasmiket fogunk találni, mint mondjuk azt a levelet, amelyet Lenin a Egyesült Államok Szocialista Propagandaszövetsége titkárának írt angolul:

Sajtónkban mindig síkraszállunk a belső pártdemokráciáért. De sohasem nyilatkozunk a párt centralizációja ellen. A demokratikus centralizmus hívei vagyunk. Azt mondjuk, hogy a német munkásmozgalomnak a centralizáció nem gyenge, hanem erős és pozitív vonása. Németország mai szociáldemokrata pártjának nem az a baja, hogy centralizált, hanem az, hogy többségben vannak benne az opportunisták, akiket ki kell zárni a pártból, különösen most, miután árulók módjára viselkedtek a háborúban.¹³

Az összes művek szerint ez a levél nem később, mint 1915 novemberében íródott, de ez nyilvánvalóan hibás, hiszen címzett csoport akkor még nem szerveződött meg, így a levél egy évvel későbbről való. Nem számít. Akárhogyan is, azt mutatja, hogy Lenin még ebben a késői időpontban sem tett éles különbséget (nem is beszélve egy "új típusú párt" meghirdetéséről) a bolsevizmus és a második internacionálé pártjai között – a szervezeti formák vagy szervezeti elvek vonatkozásában. A különbségek politikaiak voltak.

 

A különbségek politikaiak voltak, nem szervezetiek

 

Lenin és a német szociáldemokrácia főbb vezetői közt fennálló különbség maga Lenin szerint is politikai volt: Lenin forradalmat akart csinálni, amazok pedig nem. Persze ennek vannak szervezeti implikációi is, hiszen a szervezet a konkrét politikai feladatok függvénye.

Már csak ezért is helytelen az 1917 utáni bolsevikokra mutatni mint az "igazi" leninista modellre. Egy olyan párt előtt álló politikai feladatoknak és kényszereknek, amelyik az államhatalom birtokában van, különösen egy polgárháború kellős közepén, nagyon, nagyon kevés köze van a mi helyzetünkhöz, mégis jórészt az 1917 utáni párt lett a Komintern szekció­inak modellje, nem pedig az 1917 előtti párt.

Így vált modellé például a "belső" vitafüzetek rendszere, meg a nagy létszámú központi bizottságok a föléjük helyezett politikai bizottságokkal. 1917-ig nem létezett bolsevik vitafüzet, a politikai viták nyilvánosan zajlottak a sajtóban (ezért úszhatta meg Kamenyev és Zinovjev az 1917. októberi kihágást); a központi bizottság létszáma fél tucat és egy tucat között ingadozott majdnem 1917 októberéig, és nem delegálta át hatáskörét kisebb testületre.

Így hát nem létezik csodafegyver, nem létezik titkos recept, nincs mindenható mantra, nincs szabadalmazott összetevő, nincs olyan speciális formula, amiből kiolvashatnánk a válaszokat a "szervezeti kérdésre". A "leninista párt" mint Lenin egyedülálló hozzájárulása a marxizmushoz: mítosz, és pont a speciálisan "leninista" demokratikus centralizmus az, ami mérhetetlen problémákat okozott és könnyűnek találtatott a XX. század folyamán.

Azt mondhatnánk, hogy az a mód, ahogyan a forradalmárok megszervezik magukat, a konkrét politikai feladatoknak, valamint annak a függvénye, hogy milyen körülmények közt találják magukat.

És mielőtt még elfelejtenénk, talán minden idők legsikeresebb forradalmi szervezeti formája, hatását tekintve, nem is a bolsevik párt volt.

Hanem… egy barátság. Amely Marxot és Engelst összekötötte.

 

Jegyzetek

 

¹ 1986-ban alakult forradalmi szocialista csoport az Egyesült Államokban. A cikk témája szempontjából érdemes megjegyezni, hogy a csoport deklaráltan nem törekszik egyöntetű "irányvonal" kialakítására, leszámítva néhány nagyon általános alapelvet, amely itt olvasható: http://www.solidarity-us.org/12poa.html [ford.].

² SWP, Socialist Workers Party: az "eredeti", még Trockij irányításával 1938-ban létrehozott amerikai trockista párt. A vietnami háború elleni tömegmozgalmak korának lezárultát követően a párt teljesen eljelentéktelenedett [ford.].

³ E honlap a marxizmushoz valamiképpen kapcsolható szerzők műveinek kiterjedt archívumát tartalmazza (több nyelven, pl. magyarul is). Az angol nyelvű archívum a legnagyobb, ebben fellelhetőek egyebek mellett Lenin összes művei is, habár a gyűjtemény egyelőre még nem egészen teljes (mintegy 4500 dokumentumból közel 4000 van fenn) [ford.].

⁴ Trockij amerikai követője, az 1938-ben alakult amerikai trockista párt (SWP) vezetője 1953-ig [ford.].

⁵ Az amerikai újbaloldal egyik vezető személyisége a 60-as és a korai 70-es években. Később elmozdult a Bustelo által bírált "leninizmus" egyik válfaja irányába. A marxism.org-on egy 1973-as írása található meg [ford.].

⁶ Levél A. M. Kollontajhoz, 1917. III. 17., Lenin összes művei. 49. kötet, 420. o.

⁷ Kommunista kiáltvány a XXI. századra, Baloldali Alternatíva Egyesülés, 1998, 23. o.

⁸ Eugene Victor Debs (1855-1926), amerikai munkásvezér, marxista politikus, az Amerikai Szocialista Párt vezetője és több választáson elnökjelöltje [ford.].

⁹ 1921-ben a Komintern harmadik kongresszusa 21 pontból álló szervezeti szabályzatot fogadott el, ami a világ összes kommunista pártja számára homogén szerveződési elveket tett kötelezővé [ford.].

¹⁰ Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. Lenin összes művei, 45. kötet, 292-293. o.

¹¹ Inkább kevesebbet, de jobban. Lenin összes művei, 45. kötet, 387-388, 395. o.

¹² Az OK(b)P központi bizottságának politikai beszámolója. Lenin összes művei, 45. kötet, 97. o.

¹³ A "Szocialista Propagandaszövetség" titkárához. Lenin összes művei, 27. kötet, 69. o.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Ez a számunk két nagy és jelentős történelmi kérdéssel foglalkozik: a népfront témakörével, amelynek napi aktualitását a spanyol szabadságharc évfordulója kínálja. A másik téma az ún. szervezeti kérdés, amely nemzetközi méretekben megoldatlan a globalizálódás új szakaszában. A hazai baloldal intellektuális színvonalának emelése céljából különösen fontos a lenini életmű ezirányú tapasztalatainak számbavétele.
Máig tárgyszerűen nem elemezték Magyarországon a spanyol köztársasági erők nemzetközi támogatottságát, a spanyol baloldal belső megosztottságát és a megosztottság okait, az anarchisták szerepét, a szovjet segítség jelentőségét a polgárháborúban stb. A szerzők írásaiból adódhatnak olyan konklúziók, amelyek a baloldal mai egységének helyreállítása szempontjából relevánsak lehetnek. Ebben az értelemben kapcsolódik e témakörhöz az ún. szervezeti kérdés lenini tapasztalatainak számbavétele. Milyen zsákutcákat kellene elkerülnie a mai baloldali szerveződéseknek? Milyen radikálisan eltérő strukturális jellemzői voltak az 1917 előtti és a későbbi pártfejlődés között? Szembenéztünk-e már a presztálinista marxizmus progresszív örökségével? 18 évet eltékozoltunk volna? A múlt történeti és elméleti feltárása terén talán nem, de a tanulás terén – úgy tűnik – igen.

Tartalomjegyzék

1. Harsányi Iván : A népfront – hetven év távolából
2. Farkas Miklós : Mikor kezdődött el a második világháború? 70 éve tört ki a katonai lázadás a Spanyol Köztársaság ellen
3. Mezei Bálint : Szovjet tisztek a spanyol polgárháborúban
4. Konok Péter : Barátom-e az ellenségem ellensége? A spanyol népfront 1937. májusi kudarca
5. Zolcsák Attila : Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus
6. Ana Bazac : A mai népfrontok
7. Bánki Éva : Európa − vízipókoknak Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül című könyvéről
8. Joaquín Bustelo : Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához
9. Michael A. Lebowitz : A tételezés politikája, a politika tételezése
10. Krausz Tamás : Lenin és a “szervezeti kérdés” – történeti rekonstrukció