Ez a számunk két nagy és jelentős történelmi kérdéssel foglalkozik: a népfront témakörével, amelynek napi aktualitását a spanyol szabadságharc évfordulója kínálja. A másik téma az ún. szervezeti kérdés, amely nemzetközi méretekben megoldatlan a globalizálódás új szakaszában. A hazai baloldal intellektuális színvonalának emelése céljából különösen fontos a lenini életmű ezirányú tapasztalatainak számbavétele.
Máig tárgyszerűen nem elemezték Magyarországon a spanyol köztársasági erők nemzetközi támogatottságát, a spanyol baloldal belső megosztottságát és a megosztottság okait, az anarchisták szerepét, a szovjet segítség jelentőségét a polgárháborúban stb. A szerzők írásaiból adódhatnak olyan konklúziók, amelyek a baloldal mai egységének helyreállítása szempontjából relevánsak lehetnek. Ebben az értelemben kapcsolódik e témakörhöz az ún. szervezeti kérdés lenini tapasztalatainak számbavétele. Milyen zsákutcákat kellene elkerülnie a mai baloldali szerveződéseknek? Milyen radikálisan eltérő strukturális jellemzői voltak az 1917 előtti és a későbbi pártfejlődés között? Szembenéztünk-e már a presztálinista marxizmus progresszív örökségével? 18 évet eltékozoltunk volna? A múlt történeti és elméleti feltárása terén talán nem, de a tanulás terén – úgy tűnik – igen.

Tartalomjegyzék

1. Harsányi Iván : A népfront – hetven év távolából
2. Farkas Miklós : Mikor kezdődött el a második világháború? 70 éve tört ki a katonai lázadás a Spanyol Köztársaság ellen
3. Mezei Bálint : Szovjet tisztek a spanyol polgárháborúban
4. Konok Péter : Barátom-e az ellenségem ellensége? A spanyol népfront 1937. májusi kudarca
5. Zolcsák Attila : Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus
6. Ana Bazac : A mai népfrontok
7. Bánki Éva : Európa − vízipókoknak Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül című könyvéről
8. Joaquín Bustelo : Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához
9. Michael A. Lebowitz : A tételezés politikája, a politika tételezése
10. Krausz Tamás : Lenin és a “szervezeti kérdés” – történeti rekonstrukció

Az az új politikai gondolkodás és gyakorlat, amiből a népfront eszméje és gyakorlata kinőtt, alapvetően ellentétes volt a kor politikai szellemiségével. A Kommintern VII. kongresszusa nem kész panelekből, kiérlelt koncepciókból táplálkozott, a 1930-as évekre kialakult társadalmi-politikai helyzetben szembe kellett nézni a kommunista mozgalmak végcélra orientált politikájának kudarcával is. Az antifasiszta népfront egyszerre volt a kényszerű politikai praktikum és alapos elméleti megfontolások terméke.

A Kommunista Internacionálé (a Komintern) VII. kongresszusa (1935. július 25-augusztus 30.) a fordulatos pályájú világszervezetnek az az összejövetele, amelyről a legtöbbet írtak. Emellett – az 1919-es megalakulástól eltekintve – egész történetének egyetlen mozzanata, amely az 1989-es szellemi nagytakarítás után is makacsul tartja magát a tankönyvek lapjain, különbözőképpen interpretálva. Ezt a kiseperhetetlenségét az antifasiszta népfront ott megfogalmazott gondolatának és programjának köszönheti.

A II. világháború előkészületeinek jegyében telt harmincas évekből nehéz olyan mozzanatot kiragadni, amely ne adna lehetőséget ellentétes értelmezésekre. Természetesen a népfront fogalma, gyakorlata, történelmi pályafutása és a világpolitikát alakító hatása sem kivétel. Vannak, akik pusztán spanyolfalnak tekintik, amellyel a szovjet hatalmi politika fedezte a maga játszmáit. Így kerülhet a népfront kifejezés sok szerzőnél a fantomjellegét jelezni kívánó idézőjelbe. Mások, a korabeli folyamatok még köztünk élő részesei, nehezen tudnak elszakadni attól a legendáriumtól, amellyel a népfront gondolatát és az utóbb hozzá kapcsolódó, nálánál jóval szélesebb világpolitikai fejleményeket körülvette a közvetve kétségtelenül a népfront gyermekének tekinthető világháború alatti ellenállási mozgalom és környezete, az Egyesült Nemzeteknek a háborúban győztes tömbje. Ez a vita, amint maga a népfront eszméje is, mostanában lépett túl a hetvenedik évén, és aligha döntheti el egyetlen (vagy öt, vagy tíz) rövid írás. Ezúttal én is csak némely vonatkozásait szeretném világosabbá tenni.

A rendszerint az "antifasiszta" jelzővel megfejelt népfront gondolata a kommunista mozgalom stratégiai műhelyéből pattant ki a harmincas évek fehér izzásig hevült bel- és világpolitikai harcainak a színterére. Tojáshéjként magán viselte az előző tizenöt év bélyegét, aminek a során a kommunista pártok nemzetközi mezőnye, a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé rengeteg tévelygés közepette úgy-ahogy kihordta annak a csalódásnak a terhét, hogy a szörnyű 1914-1918-as vérfürdő nem a világforradalom tisztítótüzébe torkollott, hanem a kapitalizmusnak a Komintern által ideiglenesnek és részlegesnek látott és hitt stabilizációjába. Amikor a népfrontpolitikát meghirdették, még nem indult el (bár küszöbön állt és előre jelezhető volt) az olasz királyság etiópiai háborúja. A Szovjetunió is előtte állt még (ha csak hetekkel is) a nagy pereknek, és 1937-1938 megrendítő belpolitikai kataklizmájának. Túl volt azonban a Kirov-gyilkosságon, Zinovjev és Kamenyev letartóztatásán. Eközben helyreállították a volt kulákok állampolgári jogait, és megkezdték az új alkotmány kidolgozásának munkálatait. Nem volt könnyű a hatalmas országban az események mozgásának irányát biztonságosan megjósolni. Nem is kevesen olvadást jósoltak.

Mivel a népfront (különböző okokból) viszonylag kevés helyen öltötte pártok és szervezetek formalizált, írásos megállapodásának formáját, hatása – amely az 1935-1947 közötti bő évtizedben volt a leginkább mérhető – szélesebben a benne megtestesült gondolat(ok) révén terjedt. Az a felfogás, amely a népfront eszméjét táplálta, szögesen ellentétes volt a kor politikai szellemiségével (és nem csak a "népfront előtti" retorikához és tézisekhez szokott kommunistákéval). A korabeli politikai mozgalmak, a jobb- és a baloldalon egyaránt, eszméik gyakorlati érvényesítésének lehetőségét szinte kivétel nélkül, az egykori hitvitázók szenvedélyével, kizárólag az általuk kristálytisztának fölfogott ideák abszolút, minden mást kizáró érvényre jutásától remélték. Ezt a beállítottságot vonta kétségbe – nem teljes következetességgel, még kevésbé teljes sikerrel – a népfront alapeszméje. Ki nem mondott lényege az volt, hogy a harmincas évek első harmadában a nemzetiszocializmus előretörésével előállt nagy veszélyhelyzetben a mindenáron az előtérbe türemkedő, közvetlenül a végcélokra orientált partikuláris stratégiákat hátrább kell parancsolni; csak így juthat hatékonyan érvényre a veszély elhárításában ilyen vagy olyan mértékben érdekelt, nemegyszer ellentétes részérdekű társadalmi, politikai és világhatalmi csoportok alapvető érdekközössége.

A Komintern népfrontpolitikájának előzményeit csak gondos munkával lehet kibontani a benne és körülötte folyó vitákból. Pontos fölvázolásukat zavarják azok az erőfeszítések is, amelyekkel az 1970-1980-as évek nyugati euro- és keleti reformkommunistái a kommunista mozgalom minden korábbi, általuk ebből a jövőből visszatekintve kedvezőnek ítélt fölismerését a maguk őstörténeteként értelmezték. A kommunista mozgalom számos politikusának az 1918 és 1934 közötti eseményeket, bennük különösen a fasizmus jelenségeit differenciáltan elemző erőfeszítései nem tagadhatók. Elsőnek két vezető, a bolgár Georgi Dimitrov és az olasz Palmiro Togliatti jut az eszünkbe. (Az utóbbi a fasizmusról tartott híres előadás-sorozatában először hívta föl a figyelmet arra, hogy a jobboldali diktatúrákat nem lehet egy kaptafára húzni.)¹ Ám egy ilyesfajta politikai gondolatvilág elemei a kommunista mozgalomban régen munkáltak, és nem voltak idegenek a munkásmozgalom egyes más áramlatai körében sem. Hasonló elképzeléseket, a "dimitrovi fordulattal" szinte egyidejűleg, a Szocialista Munkásinternacionálé balszárnyának kiemelkedő politikusai (Otto Bauer, Fjodor Dan, Jean Zyromski)² is megfogalmaztak. Ezzel azonban csak a jéghegy csúcsára irányítottuk a figyelmet. Néhány specialistán kívül ki ismeri ma a maga korának baloldali irodalmában ismert magyar Sas Gyula ("Giulio Aquila")³ nevét, aki nem sokkal keletkezése után az olasz fasizmus első alapos kommunista elemzője volt? Ki figyel a perui José Mariáteguí páratlan kísérletére, hogy hét híres tanulmányában⁴ a húszas években megpróbáljon kialakítani egy az indiánproblémával is megterhelt latin-amerikai országban alkalmazható politikai eljárásmódot? Ki fogja föl, mennyire sajátos volt a kínai kommunistáknak a forradalom vuhani korszakában alkalmazott szövetségi politikája? Ismertebbek Antonio Gramsci elemzései a nyugati társadalmak politikai specifikumairól, amelyek a világnak abban a szférájában az új, szocialista társadalom kivívásának (magát a feladatot nem vonva kétségbe) az oroszországitól eltérő menetét valószínűsítették. Ez valóban fontos gyökér. Végtére is a népfrontpolitika a Nyugat, az európai félperiféria és a gyarmatvilág számára készült. Szovjet belpolitikai viszonylatban – a sztálini megtorlást zárójelbe téve is (amit persze nem tehetünk) – a harmincas években már értelmezhetetlen.

Nem könnyíti feladatomat annak a fórumnak, a Komintern VII. kongresszusának a hiányos dokumentációja, amely rátette pecsétjét a népfrontpolitikára. Végül is ez volt a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek pontos jegyzőkönyvét nem publikálták. (Korábban szerkesztett formában még a Komintern végrehajtó bizottsági plénumainak a jegyzőkönyvei is kivétel nélkül napvilágot láttak.) A kommunista világmozgalom hetilapja, a Rundschau tucatnyi számán keresztül nagy terjedelemben közölte a kongresszus 151 felszólalásának bő kivonatát⁵ . Ám ezekből sem állítottak össze még egy brosúrát sem. Az 1980-as évek második felében, a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben a Kiril Sirinya vezette kutatócsoport a lassan hozzáférhetővé váló teljes anyag alapján megkísérelte egy autentikus jegyzőkönyv összeállítását. Ezt a munkát a szovjet állam széthullása megszakította. Rendelkezésre állnak persze külföldi Komintern-lexikonok és bibliográfiák⁶ , különböző szemszögből megírt Komintern-történetek⁷ , illetve más monográfiák Komintern-vonatkozású fejezetei.⁸ Itthon a 40. évfordulón megjelent egy vaskosabb kötet a Komintern 1919 és 1943 közötti dokumentumaiból, amely jellegénél fogva csak a határozatokat tartalmazta. Az 1980-as évek közepén került nyomtatásba kétkötetnyi újabb gyűjtemény.⁹ Ennek jelentősége sok egyéb mellett az, hogy a II. kötet függelékében elolvasható a francia népfrontegyezménynek, valamint a spanyol baloldali pártok 1936. januári választási programjának a szövege, két olyan országból, ahol a népfrontgondolat az eszmék magasából valóban leszállt a mindennapi politika, az Ibériai-félszigeten a katonai küzdelmek föld közeli szintjére is. A német Wilhelm Pieck németül, Dimitrov és Togliatti¹⁰ magyarul publikált szövegeiből összeszedhetők a kongresszuson elhangzott legfontosabb beszámolók. Arra azonban, hogy mi történt a kongresszus közvetlen előterében, hogyan alakult szinte az utolsó pillanatig a fő beszámolók szelleme és szövege, s hogy milyen háttérmegbeszélések folytak a szünetekben és a napirendi pontok vitái között, csak visszaemlékezések néhány soros bekezdéseiből következtethetünk. Az MSZMP Politikai Főiskoláján 1985-ben, a kongresszus 50. évfordulóján lezajlott reprezentatív nemzetközi tudományos konferencián elhangzott, nagyobbrészt sohasem publikált felszólalások is ládafiában pihennek. Még azt a híresztelést sem lehet ellenőrizni, amely szerint Sztálin megjelent a kongresszus valamelyik ülésén. Erről semmiféle dokumentum nem szól, noha a kor légkörét ismerve elképzelhetetlen, hogy ezt ne verték volna nagydobra; no meg a nagyszámú küldött és vendég erről kézen-közön, valahol-valamikor be ne számolt volna. A néhány évtizede még közöttünk élő magyar delegátusok sohasem említették ezt. A kongresszus menetében voltak zártabb, intern vezetői tanácskozások; ezekről viszont nincs birtokunkban írásos feljegyzés. Az utóbbi másfél évtized számottevő új fejleménye viszont Dimitrov nemrégiben előkerült naplójának a közzététele, amelyre később kitérek.¹¹

Számos jel mutat arra, hogy a VII. kongresszuson meghirdetett politikai irányvonal nem valamely leülepedett, előzőleg gondosan kimunkált és a világmozgalomban megvitatott, elfogadott vagy elfogadtatott programon nyugodott. Ellenkezőleg: az utolsó pillanatig, sőt azon túl, a tárgyalások szüneteiig formálódott, új elemekkel telítődött. A Komintern VB 1933. november-decemberi XIII. plénumának dokumentumaiban nagyítóval is csak erőltetetten lehet bármiféle, a népfront irányába mutató elemeket fölfedezni. (Voltak ilyen kísérletek.) A trockista IV. Internacionálé iránt elkötelezett Pierre Frank történész első ízben egy a KI Titkársága és VB-irodája által előkészített, 1935 elején kiadott kötetben mutatja ki a kétféle gondolkodásmód egyfajta elegyét.¹² Az általa idézett részben még előfordul a szociáldemokráciára korábban általánosan alkalmazott "szociálfasiszta" minősítés, de egy új, szélesebb körű antifasiszta együttműködés gondolata is fölvillan. Franknak nincs egészen igaza, hiszen a kongresszust előkészítő bizottságok egyikében 1934 júliusában a náci fogságból kiszabadított Dimitrov már merőben új szemléletet tükröző kérdéseket vetett föl.

Ennek dacára a fordulat a VII. kongresszus előestéjén sem volt még egyértelmű. Visszaemlékezők és elemzők egyaránt emlegetik, hogy sokakban nagy meglepetést keltett Dimitrovnak a napirend 2. pontjához előterjesztett beszámolója, még inkább vitazárszava. Ugyanezt emlegetik Togliattinak a háború és a béke kérdéseit elemző 3. napirendi pont tárgyalását bevezető előterjesztésével és utána elmondott zárszavával kapcsolatban. Ismert kommunista vezetők álltak zavartan a Komintern sokéves tételeit nyíltan bíráló vagy félretevő új tézisek hallatán. Kun Béla például a Dimitrov-beszámoló után a magyar küldöttek körében még annak a lehetőségét is mérlegelte, hogy a másnapi szavazáskor esetleg ne szavazzák meg az előterjesztést.¹³ A vita későbbi szakaszában azonban megváltoztatta az álláspontját, és az előterjesztést támogatva szólalt föl. Ám ennél is sokkal feltűnőbb, hogy több neves Komintern-vezető előre elkészített felszólalásai is részben a régi irányvonal szellemében hangzottak el, feltehetően a Dimitrov-beszámoló végső szövegének ismerete hiányában. Ebből a szempontból a küldötteknek a Rundschauban közölt felszólalásai is ellentmondásosak, nyoma sincs bennük "karmesteri beintésnek". Ezt tükrözte sok egyéb mellett Wilhelm Georgijevics Knorinnak, a Komintern VB póttagjának, a KI-apparátus vezető munkatársának a 3. napirendi pont vitájában, augusztus 14-én elmondott beszéde is, noha ő részt vett több dokumentum legfelső szintű előzetes megvitatásában.¹⁴ Ilyen mozzanat egyik mondatának az a korábbi gondolkodásmódot tükröző része is, amely szerint a békét (a japánok és az olaszok mellett) fő szervezőként "az angol imperialisták által támogatott német nemzetiszocialisták fenyegetik".¹⁵ Ám ha igazságosak akarunk lenni hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy magának Dimitrovnak a szövegéből is itt-ott "kikönyököltek" a régi szólamok. Angaretisznek, a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elnökének a beszámolójából pedig, ha úgy tetszik, már a KI külföldi vezetőit is elérő nagy tisztogatások előszele érezhető. Mégis: az egész kongresszusból nemcsak a kommunisták tábora, hanem a nemzetközi politikai közvélemény egy nagy szelete is elsősorban az előrelépést olvasta ki. Ebben része lehetett annak is, hogy a KEB-beszámoló visszhangja alig lépte túl a kongresszusnak otthont adó Szakszervezetek Házának (Dom szojuzov) falait. A figyelem főleg Dimitrov beszámolójára összpontosult.

A dolgoknak ez a bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy teljességgel használhatatlanok azok a sztereotípiák, amelyeket a népfrontpolitikával, általában a Kommunista Internacionáléval kapcsolatban napjaink közkeletű, tudományos és publicisztikai írásokban egyaránt uralkodó felfogása sugall. Ilyen az az állítás, hogy a Komintern nem volt élő szervezet, csupán a szovjet kormányzat, közelebbről Sztálin manipulátorkarja. Korabeli tárgyilagos megfigyelők és elemzők, bármely politikai irányhoz tartoztak is, a hosszabb történelmi visszatekintés lehetősége híján is ennél pontosabb, analitikusabb képet alkottak erről. A történész, ha tárgyilagos, magától is tudja, hogy valamely, ilyen sok mozaikból (országos pártok, emigráns csoportok, központi apparátus, külföldre kihelyezett lapok és titkárságok, milíciák, front- és társszervezetek, kulturális kapcsolatok stb.) összetevődő organizmus sohasem lehet teljesen homogén, maradéktalanul egyenirányított. A mai jobb történetírás ezt már a német náci államról és az olasz fasizmusról sem állítja. A Kominternről mégis gondolkodás nélkül leírják.

Miután a nyilvánvaló fő manipulátor csakis Sztálin lehetett, érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyult a diktátor a népfront gondolatához és gyakorlatához. Az előzmények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy a kongresszus által kisugárzott új eszmék intellektuális forrása nem ő volt. Ha viszont valaki azt mondja, hogy ellenében születtek, lehetetlenséget állít; egyszersmind agyonvágja azt a másik divatos állítást, hogy Sztálin mindenhatósága eleve kizárt minden más cselekvő tényezőt. A KI dokumentumaiból ismert, hogy a világgazdasági válság éveiben a szovjet vezetők a veszélyt még elsősorban az angol-francia, talán észak-amerikai vezérlésű újabb katonai intervencióban látták. Ehhez hozzájárult a francia és az angol kormányzat egykori karmesteri szerepe a szovjetellenes katonai intervenciókban. Azt érdemes vizsgálnunk, milyen tényezők változtathattak Sztálin álláspontján a harmincas évek első harmadában. Nyilván elsősorban az a goromba tény, hogy a Szovjetunióval korrekt, sőt szívélyes kapcsolatban álló Weimari Köztársaság helyén agresszív, kommunistaellenes, mind érzékelhetőbben területhódító háborúra készülődő nemzetiszocialista állam született. Másrészt 1933 novemberében Washingtonban aláírták a legfelső szintű amerikai-szovjet diplomáciai kapcsolatok létesítéséről szóló egyezményt, és a két ország közt a második szovjet ötéves terv szempontjából létfontosságú kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. 1934 szeptemberében, francia kezdeményezésre, az angol kormány közreműködésével 30 ország kormánya kérte föl a Szovjetuniót, hogy csatlakozzék a Népszövetséghez, a szervezet Tanácsában (a mai Biztonsági Tanács elődjében) is állandó tagságot biztosítva neki. 1932 novemberében francia-szovjet megnemtámadási, 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez Csehszlovákia is csatlakozott. Sztálin számára a régi mumust logikusan új váltotta föl.

Érdekes, hogy bizonyos történészek, miközben gyakorta beszélnek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a Kominternben érvényesített, vitathatatlanul meghatározó befolyásáról, még föltevésként sem fogalmazzák meg azt, hogy a sok tucat kommunista pártnak a világ minden részéről érkező információi, a bennük fölvetődött újszerű gondolatok is befolyásolhatták a szovjet kormánypolitikát, uram bocsá!, Sztálin mindenkori állásfoglalásait is. Márpedig – különösen, amikor két országban, Franciaországban és Spanyolországban a népfront (bárhogyan nevezték is, és bárminek tekintették is résztvevői) kezdett testet ölteni – ez elkerülhetetlen volt. Sztálin soha egy szót sem írt le a népfrontról. Az általa teremtett új lehetőségek is elsősorban a szovjet biztonsági érdekek szempontjából érdekelték. Ám éppen ebből a szemszögből nőtt meg a KI "nyomóereje", különösen, amikor 1934. február végén a nácik börtönéből kiszabadult Dimitrov Moszkvába érkezett, majd – nyilván nem Sztálin akarata ellenére – átvette a Komintern vezetését.

A szolidaritási mozgalom sikerének tulajdonított szabadulás olyan politikust dobott a felszínre, aki Berlin és Lipcse előtt már 1923-ban, Bulgáriában is számottevő tapasztalatokat szerzett egy szélsőjobboldali diktatúra elleni küzdelem némely sikereiről és súlyos kudarcáról. Már a második napirendi pont dokumentumainak előkészítésére alakult bizottság első ülésein kényelmetlen kérdések, illetve világos tézisek formájában élesen vetette föl a változtatás szükségességét.¹⁶

A népfronteszme természetesen nemcsak gondolati folyamat, hanem frissen szerzett tapasztalatok gyümölcse is volt. Mintegy két héttel azelőtt, hogy Dimitrov elhagyhatta németországi börtönét, zavarba ejtő események zajlottak le Ausztriában. Az 1933 márciusában diktatórikus vágányra kanyarodott Dollfuss-kormányzat 1934 februárjában elhatározta, hogy katonai erőire és félkatonai szervezetére, a Heimwehrre támaszkodva rajtaütésszerűen lefegyverzi a Köztársasági Védszövetséget (Schutzbund), az osztrák szociáldemokraták ugyancsak fegyveres rendezőgárdáját. A "schutzbündlerek" azonban a támadás fő pontjain ellenálltak, más pontokon pedig maguk keltek föl. Harcukat a kormány erői véresen leverték és megtorolták. Egyben a harcok ürügyén betiltották a szociáldemokrata pártot és a szabad szakszervezeteket. A diktatúra új szakaszába lépett: a parlament és a választott önkormányzatok után a politikai és az érdekvédelmi ellenzéket is törvényen kívül helyezték.¹⁷ A kommunista doktrína szempontjából ez az eseménysorozat különösen festett. A proletariátus (ez esetben a valóságos) elszánt, bár reménytelen fegyveres harcra kelt a jobboldali diktatúra totalitárius törekvései ellen. Ám ez a proletariátus 90 százalékban ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet a KI határozatai rendszeresen megalkuvással vádoltak. A kis kommunista párt emberei pedig, helyenként saját vezető szerveik utasítására sem várva, melléjük álltak. A bécsi Marx-udvar, Floridsdorf barikádjain, a linzi Schutzbund-ház védelmében létrejött a munkásegység. Valóban nem a "csúcsokon", hanem "középen és alul", ahogy ezt a Komintern határozatai sorra jövendölték. Ám nem a kommunisták vezetésével, ahogyan az előrejelzések szerint ennek történnie kellett volna. Ez a tapasztalat még igen messze volt a népfront későbbi gondolatától (amelybe Ausztriában 1937 körül már akár az 1934-es fő ellenség, a hivatásrendi állam némely, a nemzetiszocialista térhódítástól megrettent hívei is belefértek). Ám a munkásegység eredeti, korábban sosem volt formája jött létre.

A következő erős impulzus Franciaországból érkezett. A francia szélsőjobboldal (a Tűzkeresztesek, "A Király Rikkancsai", a Francia Cselekvés aktivistái) egy héttel az ausztriai események előtt tömegek élén (sikertelenül) megrohamozták a párizsi parlament épületét. A válasz 9-én a munkásság tömegdemonstrációja volt, amelynek során összeütközésekre is sor került: több tüntető munkás meghalt. A tüntetésen a szocialista és a kommunista párt tagjai vállvetve vettek részt; amit korábban tucatnyi kommunista vagy szocialista egységfelhívás nem ért el, "elintézte" a hatalomra törő szélsőjobb színre lépése. A halottakat 12-én kétszázezres tömeg temette, a megmozdulást négy és fél milliós általános sztrájk támasztotta alá.

Dimitrov már javában belevetette magát az új politika formálásába, amikor 1934 májusában Maurice Thorez, a Francia KP titkára odalátogat. Dimitrovval és Dmitrij Manuilszkijjal tárgyal, akik sürgetik: kezdeményezzen további közös akciókat a szocialista párttal (SFIO). Ilyen impulzusokat persze az FKP már sokszor kapott, kifejezetten taktikai céllal. Ezek képlete egyszerű volt: az FKP kezdeményez – az SFIO elutasít – az FKP leleplez. Thorez azonban hazatérve már nem ilyen szándékkal fordul az SFIO-hoz. A vezetőségnek szintén javasol tárgyalásokat. Ezek meg is kezdődnek, és július 27-én megszületik a két nagy párt (itt a pártok közti erőviszony nem annyira féloldalas, mint Ausztriában) akcióegység-megállapodása.¹⁸ Ez "megnemtámadási egyezményt" is tartalmaz: vállalják, hogy tartózkodnak egymás vezető politikusai megnyilvánulásainak nyilvános bírálatától. A francia munkásegységfront, majd az 1936 januárjában 98 szervezet (pártok, szakszervezetek, társadalmi egyesületek) aláírásával létrehozott "Népi Tömörülés" nekilendülése, a spanyol baloldali (munkás-, polgári és nemzetiségi) pártok 1936. februári választási győzelme, majd a francia baloldal kormányalakítása után Dimitrov tekintélye tovább nőtt. Sztálinnak "szimultánoznia" kellett a szovjet külpolitika és a kommunista mozgalom nem teljesen azonos szempontjaival. Még inkább így volt ez az 1936. július 18-i spanyol katonai lázadás után, amikor el kellett dönteni, milyen módon segítsen a Szovjetunió a bajba jutott Spanyol Köztársaságnak. "A kommunizmus fekete könyve" és a Kominternt balról bíráló radikális baloldali történetírók egyetértésben hangsúlyozzák, hogy a Szovjetuniót a lázadás után hónapokig nem érdekelte a spanyol forradalmárok sorsa.¹⁹ A valóság az, hogy a Külügyi Népbiztosságnak és az SZK(b)P-nek a legelső napoktól behatóan foglalkoznia kellett a kérdéssel. Nemcsak azért, mert a polgári köztársasági José Giral spanyol köztársasági elnök már július 25-én fegyvereket, sőt katonákat kért²⁰ , hanem azért is, mert Dimitrov ezt nyomatékosan sürgette. A Moszkvában akkreditált magyar ügyvivő, Jungerth-Arnóthy Mihály ezt olyan módon ismertette, hogy azt mai történész sem tehetné találóbban, az azóta eltelt hetven év összes, újabban megismert aktáinak a birtokában sem. "Az egyik oldalról az egyik »Liebkind« [kedvenc gyermek – H. I.], a Komin­tern kérte, sőt követelte a vörösök nyílt támogatását, a másik oldalról a másik »Liebkind«, a szovjet-birodalom diplomáciája hangoztatta, hogy Oroszországnak érdeke, hogy e kérdésben ne szakítsanak [a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás szovjet elfogadását szorgalmazó – H. I.] Angliával és Franciaországgal." Az ügyvivő szerint Sztálin meg is neheztelt Dimitrovra, aki így érvelt volna: "Ha a Szovjet-Unió magát a kapitalista államokkal azonosítva a spanyol proletariátus e végső küzdelmében félreáll, és elpusztulni hagyja azt, akkor nemcsak a spanyol és a francia, hanem az egész világ proletariátusa előtt kompromittálva lesz a Komintern és a Szovjet-Unió."²¹

A VII. kongresszus 1935 nyarán és őszén a szociáldemokrata mozgalomban is élénk visszhangot vert. Kommunista és szociáldemokrata vezetők sokévi kiélezett kapcsolatai után az utóbbiak azt kutatták, vajon mennyire tekinthető valóban újnak és őszintének a Moszkvában elfogadott új irányvonal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt színvonalas elméleti-politikai folyóiratában, a Szocializmusban a kiadvány rendszeres külpolitikai elemzője, Historicus (vagyis az emigrációban élő Rónai Zoltán) így próbálta meghatározni a kongresszus dokumentumaiból kihámozható új mozzanatokat: "Négy fontos eltérés van a korábbi és az újabb taktika között. Az első a demokrácia értékelése. A Komintern ma, ha nem is végleges, de jelentős átmeneti értéknek tartja a demokráciát. A fasizmus ellen elfogadhatónak tartja a korábban annyira lebecsmérelt koalíciós kormányban való részvételt… A második lényeges eltérés a múlt és a jelen között: a béke hangsúlyozott megbecsülése. Az a szempont, amely új forradalmak kohóját látja az új háborúban, s ezért ha nem is kívánja, de nem is irtózik tőle – eltűnt a Komintern gondolatvilágából. A Komintern tudja: a háború ma veszélyeztetné az orosz forradalom sorsát. A harmadik eltérés a szociáldemokrácia értékelésének kérdésében van. Az egységfronttaktika ma nem úgy jelentkezik, mint a tömegekkel, hanem mint a pártok vezetőivel és a legfőbb nemzetközi szervekkel való egységfront. A negyedik különbség: elfordulás az egész világ egy kaptafára húzásától… a Harmadik Internacionálé új, dimitrovi taktikája hirdeti a sematizálás káros voltát."²²

Bármit gondoltak vagy mondtak is a korabeli kommunista mozgalom vagy az SZK(b)P egyes vezetői, a népfrontpolitika a bolsevik szövetségi politika és a kommunista gondolkodásmód minden korábbi koncepciójához képest vadonatúj jelenség volt, amelynek lényegét Rónai jól ragadta meg. A fasizmus elleni harc középpontba állítása ugyanis új "oldalmegvilágításba" helyezte a társadalmi és a nemzetközi küzdelmek számos más vetületét. Ezek korábban is megjelentek a kommunista politika horizontján, ám mindig csak taktikai szemszögből. Ilyen volt a demokratikus-alkotmányos politikai rendszerhez, a nemzeti függetlenséghez, illetve a háborúkhoz fűződő viszonyuk. Maga a fasizmus is újfajta, nem tisztán belpolitikai megközelítést kívánt, mihelyt olyan országban jött létre, amelynek ereje és elszántsága is volt új világháború kirobbantásához.

Az, hogy a polgári parlamentarizmus nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki kell használni, Marx és Engels óta – az 1917-et követő néhány forradalomváró évtől eltekintve – mindig evidenciának számított. Az August Bebel vezette német szociáldemokrácia 1878 és 1890 között, a szocialistaellenes kivételes törvény éveiben mestere volt ennek a munkának. 1920-tól, a "»Baloldaliság« – a kommunizmus gyermekbetegsége" megírásával Lenin visszahelyezte ezt az eszmét az őt megillető piedesztálra, a nyugati baloldali kommunisták óriási megrökönyödésére. Ennek a gondolatnak a középpontjában nem az a megfontolás állt, hogy a kommunisták számára a polgári parlament a törvényhozásban való alkotó részvétel terepe volna. A forradalomra készülő proletariátusnak – vélték – fórumként kell használnia ezt az intézményt, ahol leleplezheti a burzsoá állam intézkedéseit, nagyobb nyilvánosságot teremthet a maga számára, új híveket toborozhat.

A kommunistákat az új típusú reakció, a fasiszta diktatúra, annak is leginkább nemzetiszocialista változata oktatta ki a politikai demokrácia önmagában vett jelentőségére. Miután belekóstolhattak egy olyan uralomba, amely a Bismarck-féléhez képest a féllegális munkaformák ezredrészét sem tette lehetővé, hirtelen evidenssé lett számukra annak a fontossága, hogy a munkások pártjai, jóllehet nem a maguk alkotta intézmények keretében, szabadon hirdethessék az eszméiket, szervezkedhessenek, védelmezhessék a munkásság és más hátrányt szenvedő társadalmi rétegek érdekeit. Ez az új gondolatvilág többé-kevésbé egységes koncepcióvá gyúrva jelent meg Dimitrovnak a kongresszuson elhangzott megnyilvánulásaiban, a második napirendi pont beszámolójában és zárszavában.²³

A munkásmozgalom horizontján természetesen a nemzeti-nemzetiségi kérdés sem ekkor bukkant föl. Ismeretes, hogy Marx, Engels és az I. Internacionálé is vissza-visszatért rá, egyrészt mint az elnyomott népek-nemzetek iránti szolidaritás kötelezettségére, másrészt mint az osztályküzdelmeket messzemenően befolyásoló tényezőre. Az 1890-es évektől, a szaporodó, Európán kívüli háborúk kapcsán már a II. Internacionálé is megpróbálta kiterjeszteni ezt a problémakört a gyarmati kérdésre. Század eleji kongresszusain – elsősorban az 1907-es stuttgarti kongresszuson – azonban alapvető nézeteltérés bontakozott ki a gyarmatosítást feltétlenül elutasító és az anyaországok, úgymond, civilizáló küldetését hangoztató szocialisták között. A Komintern ehhez képest kezdettől nagyot lépett előre. Az ázsiai gyarmati térséghez közelebb eső (részben azt határai között tudó) Oroszország forradalmárai több empátiával közeledtek a térséghez: fölfogták függetlenségi törekvéseinek a jelentőségét. Szervezetileg is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat Kínára, Iránra, Indiára, Délkelet-Ázsiára, Latin-Amerikára. A bolsevikok összehívták a keleti népek kongresszusát; közvetlen kapcsolatba léptek a kínai forradalmat vezető Szun Jat-szennel és pártjával, a Kuomintanggal. Bár ezt a törekvést kudarcok is kísérték, ez a nemzeti kérdés kommunista felfogását "globalizálta", hozzáigazította a nemzetközi fejlődés új kereteihez. (Ne felejtsük, a szociáldemokrácia komolyabban csak az 1970-es évektől, a Brandt-Kreisky-Palme-korszakban talált utat az ún. "harmadik világ" népeihez.)

Ennek dacára a német nemzetiszocializmus megjelenése és a japán hódítás a nemzeti kérdésnek a kommunisták számára Európában is éppúgy vadonatúj dimenziót kölcsönzött, mint a demokrácia ügyének. Korábban itt a szocialista munkásmozgalom sok osztaga a nemzeti tényezőben csupán az osztályharc frontjait összezavaró, az uralkodó és az alávetett társadalmi csoportok között az érdekazonosság látszatát teremtő, ezeket egy táborba terelő, a munkásságot saját nagy céljaitól eltérítő mozzanatot látott. Amikor síkraszállt az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogáért vagy legalább kulturális autonómiájáért, ebben két szempont vezette. Egyrészt úgy látta, hogy ennek a megteremtése mintegy megtisztítja a terepet a munkásság szociális felszabadulásáért folytatandó küzdelem számára. Másrészt fölvillantotta annak a lehetőségét, hogy a proletárforradalom a döntő pillanatban szövetségesévé tehet a szokásos bázisán messze túlmenő tömegeket, amelyek síkra lépése akár el is döntheti a küzdelmet. Az első világháború idején a fegyveres nemzeti önvédelem gondolata a háborúellenes baloldalon eretnekségnek számított; az ilyen célból más szociáldemokraták által vállalt nemzeti összefogást ("Burgfrieden") a baloldali szocialisták árulásnak tartották. Lenint éppen a "honvédő" osztálybéke ilyen megnyilvánulása indította arra, hogy röviddel a háború kitörése után fölvesse új Internacionálé alakításának a gondolatát.

Az 1930-as években viszont számos új mozzanat színezte a nemzeti problémakört. A náci propaganda céljai már korai, viszonylag burkolt korszakában is megnevezhető országok függetlenségét, nemzeti létét kérdőjelezték meg. S itt kapcsolódik be a népfrontpolitika formálódásába a harmadik nagy súlyú tényező, a háborúk megítélése. Bár Marxék (lásd: "Polgárháború Franciaországban") nem tagadták, hogy sajátos pillanatokban a burzsoá állam háborús cselekményei tartalmazhatnak igazságos, támogatható elemeket, az első világháború előtti években és a háború menetében a forradalmi munkásmozgalom kategorikusan elzárkózott attól, hogy bármely hadviselő állam ügyét a magáénak tekintse. Ezt az attitűdöt még olyan országokra is kiterjesztette, amelyek (mint Szerbia, Belgium) agresszió áldozatai voltak, azzal érvelve, hogy mindkét állam hódító nagyhatalmi célokat kitűző szövetségi rendszerek részese volt, ilyen minőségükben sodródtak bele a háborúba. Ez az állásfoglalás mélyen berögződött a forradalmi szellemű munkásszervezeteken messze túlmenő, politikailag tevékeny rétegek tudatába.

Most azonban fölvetődött a kérdés: el lehet-e zárkózni olyan országok védelmi erőfeszítéseinek a támogatásától, amelyeket a hitleri Németország vagy a fasiszta Olaszország, netán Japán támadása fenyeget, vagy ez a támadás már be is következett. Logikus-e, ha a forradalmárok ilyen körülmények között is ragaszkodnak régi elvi álláspontjukhoz, és például a francia parlamentben automatikusan a védelmi költségvetés, a hadihitelek elfogadása ellen szavaznak. Egyfajta helycsere is végbement: az egykori 1914-es "honvédők" utódai gyakran az agresszív államok megbékítésének pacifista híveivé lettek; a magukat forradalmi erőként meghatározó kommunisták és baloldali szocialisták pedig a nácizmus, a fasizmus elleni határozott, fegyverek alkalmazásáig menő (egyszerre szociális és nemzeti tartalmú) harc hirdetőivé váltak. Ez a problémakör előkerült az etiópiai háború kapcsán, Kína vonatkozásában, mindenekelőtt pedig a spanyol polgárháborút érintő állásfoglalásokban és cselekvési formákban. 1935-ben a Komintern ebben az ügyben szakított minden sémával. Erre mutatott rá helyesen Rónai Zoltán.

A sémák elleni fellépés törekvése konkrét szervezeti változtatásokban is megnyilvánult. Az 1. napirendi pont, a Komintern VB beszámolója kapcsán Wilhelm Pieck fölvetette, hogy – az egyes pártok önállóságának fokozása végett – szüntessék meg a KI VB által hozzájuk kirendelt "instruktorok" intézményét, és helyettük az országos pártok delegáljanak képviselőt a VB mellé. Ez meg is valósult, Spanyolországot kivéve, ahol az SKP vezetése a polgárháború kirobbanása után, a sajátos helyzetre utalva kérte: egyelőre maradjanak meg náluk az instruktorok. (Ez aztán igen vegyes következményekkel járt, mivel a tanácsadók a helyi ügyekbe durván beavatkozó Gerő Ernő és az anarchistákkal is kapcsolatot kereső Togliatti közötti sávban mozogtak.) Dimitrov persze kétféle értelemben is realista volt. Egyrészt igen jól ismerte a Szovjetunió határain kívül elterülő világ realitásait. Igyekezett is ráébreszteni ezekre Sztálint, valamint a főtitkárnak a nyugati adottságok befogadása iránt jórészt vak és süket munkatársait, azokra támaszkodva, akik munkájuknál fogva naponta érintkeztek ezekkel. Ám Sztálint is ismerte, és tudta, hogy ezt óvatosan kell tennie, nehogy másokat és végső soron önmagát is bajba keverje. Végtére is a legfőbb, sematizmust szülő tényező a szovjet politikai módszertan elemeinek a helyenként szélsőségesen nehéz helyzetben lévő kommunista pártok eszköztárába való, sokszor határozatilag kötelezővé tett átplántálása volt. Dimitrovnak a népfront egész időszakában zsákba kötve kellett futnia.

Új szelek fújdogáltak a szakszervezeti kérdésben is. Lenin 1921-es figyelmeztetése ellenére az 1920-as években nagy erőfeszítésekkel (és általában csekélyke sikerrel) sok helyütt kiépültek a Vörös Szakszervezeti Internacionálé országos szervezetei. Ám a VII. kongresszus utáni fél évben, dimitrovi kezdeményezésre, a vörös szakszervezetek sorra beolvadtak az amszterdami székhelyű, szociáldemokrata arculatú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (IGB) országos szakszervezeteibe. A munkásság szociális nyomóereje ezzel megnőtt. Ennek a gyümölcse volt a munkásmegmozdulások 1936. május-júniusi hulláma is, amely a híres Matignon-egyezmény révén a francia munkavállalókat számottevő előnyökhöz juttatta.²⁴ Ez olyan kedvezően hatott a szakszervezetek általános befolyására (mellesleg a kommunistákéra is), hogy 1945 után, a hidegháború kibontakozásáig az újonnan alakult Szakszervezeti Világszövetségben egységesen vettek részt a baloldali, egy ideig még egyes keresztény szakszervezetek is.

 

*

 

A népfronttörekvés kezdettől hordozott feszítő belső ellentmondásokat. Résztvevői vagy a kommunista szövetségi politika által megcélzott potenciális támogatói az előző évtizedekben túlságosan is sok sértést, becsmérlő jelzőt szórtak egymásra, szenvedtek el a kommunistáktól, azok pedig másoktól. Ám a múlt csak egy, talán nem is a legsúlyosabb akadálynak bizonyult. Végül is a népfront híveinek nagy élménye volt, hogy az új politika sok kényelmetlen béklyótól megszabadította őket. Különösen Franciaországban, ahol a népfront kormányra kerülését nem követte polgár- vagy intervenciós háború, mély benyomást keltett, hogy a vörös zászló és a nemzeti trikolór egymás mellett lebegett az utcára vonuló baloldali tömegek feje fölött. Nagy dilemma volt viszont, hogy meddig hajlandók elmenni a fasizmus (illetve a jobboldali diktatúrák) elleni harcban az újonnan szerzett szövetségesek, a burzsoázia és a kispolgárság nagy erejű és nagy hatalmú republikánus, radikális, liberális vagy liberálkonzervatív csoportjai. Ennél is nagyobb kérdőjel volt, hogy mekkora kockázatot vállalnak az első világháborúban győztes, parlamentáris rendszerű demokratikus nagyhatalmak a fasizmus mint világuralomra törő, velük szemben mindinkább nemzetközileg is megszerveződő, államokban és hadseregekben megtestesülő erő elleni fellépésben. Kérdéses lehetett, hogy maguk a frontpolitikát meghirdető kommunisták mennyire gondolják komolyan az egyenlő partneri viszonyt szövetségeseikkel (és azok velük, különösen olyan esetekben, amikor nagy szociáldemokrata tömegpártok álltak szemben kis kommunista káderpártokkal). Végül ott volt a nagy ismeretlen, Sztálin és a szovjet vezetés legfelső rétege; vajon meddig vállalják az "egy országban épülő szocializmus" általuk értelmezett érdekeinek összehangolását a nemzetközi munkásság, akár csak a nagyobb vagy fontosabb nyugati kommunista pártok szempontjaival.

A legjelentősebb ellentmondások egyike az általános demokratikus célok (a szabadságjogok, a béke, a függetlenség védelme) és a munkásság szervezetei által hirdetett szociális célkitűzések viszonya volt. Ez már Franciaországban is megmutatkozott. Az 1936. május-júniusi tömegmozgalmak által kiharcolt jelentős szociális vívmányok alaposan belemarkoltak a nagyiparosok és a banktőke pénztárcájába, amelyek érdekeit a munkáspártokkal szövetséges Radikális Párt egyik szárnya védelmezendőnek tekintette. A francia frank őszi leértékelése viszont hatásai révén bizonyos mértékig elértéktelenítette a kora nyári vívmányokat. A baloldali szocialista csoportok, amelyek a Révolution prolétarienne című lap és a Gauche révolutionnaire csoport köré tömörültek, emiatt mind kétkedőbben nyilatkoztak a népfront értelméről a munkásság számára. Ám Franciaországban "békevilág" volt; a kormányok váltakoztak, de parlamenti keretben; senkinek nem juthatott az eszébe, hogy az ország valamely részén forradalmi kísérletezésbe fogjon.

Más volt a helyzet Spanyolországban, ahol az 1936. júliusi lázadás két szempontból is új helyzetet teremtett. Az alig megszilárdult baloldali köztársasági kormány sokáig nem volt ura a helyzetnek. A lázadással elsősorban nem a szárazföldi hadseregnek a köztársasághoz hű, de szétszórt, dezorganizálódott kisebbsége, hanem a fegyveres munkásmilíciák, illetve sebtében fölfegyverzett munkásosztagok szálltak szembe. Az országnak azokon a részein, ahol a munkásmozgalomban az anarchoszindikalisták játszották a fő szerepet, viharos forradalmi kísérletek kezdődtek, helyi önigazgató közösségek jöttek létre, amelyek a libertáris anarchokommunizmus elvei alapján rendezkedtek be. A katonai lázadás leverését ezek a radikális forradalmi erők a teljes kollektivizálástól, egyáltalán a társadalmi forradalom előzetes maradéktalan véghezvitelétől várták. A mérsékeltebb szocialisták, valamint a Komintern iránymutatásai által erre kötelezett kommunisták, nemkülönben az 1936 szeptemberében kormányra került szocialista munkásvezér, Francisco Largo Ca­ballero, akinek (immár a munkáspártokat is magában foglaló kabinet élén) külpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lennie, azzal próbálkoztak, hogy valamilyen törvényes mederbe tereljék ezt a forradalmi folyamatot. Többek közt megkísérelték, hogy reguláris hadsereggé egyesítsék a szétszórt, pártok és egyéb szervezetek irányvonalát követő milíciákat. Az új földreformtörvénnyel igyekeztek legalizálni, egyben korlátozni a végbement viharos változtatásokat. Ez nagyon hamar kiélezte a népfronton belül egymásnak feszülő ideológiák és politikai felfogások közötti ellentéteket.

A spanyol polgárháború nemzetközi irodalmában mindig is erőteljes radikális "szélbal" historiográfia egyik alaptétele, hogy a központilag végrehajtott korrekciók révén a népfront mérsékelt erői, úgymint a kommunisták, a mérsékelt szocialisták és a baloldali köztársasági pártok 1937 elejére tulajdonképpen "letörték" a forradalmat. A kommunistáknak pedig ezzel az lett volna a célja, hogy megakadályozzák egy a sztálinitól eltérő, "igazi" szocialista modell kialakulását, amely példát mutatott volna Nyugat-Európa és a Szovjetunió munkásai számára is. A spanyol önigazgatási kísérlet ezért a kommunisták szemében "időszerűtlen" forradalom volt, ezért is akartak véget vetni neki.²⁵

Valójában a katonai lázadás és a nagyarányú német-olasz beavatkozás tett súlyos kérdőjeleket a helyi kollektivista kísérletek mögé. Spanyolországban nagy 19-20. századi hagyománya volt a polgárháborús és a gerilla harcmodornak. Most azonban a legkorszerűbb fegyverekkel folytatott totális háború bontakozott ki, amelyet, ha egyáltalán, csakis hasonlóan modern eszközökkel, professzionális katonai erőkkel lehetett sikeresen megvívni. Ez erős centralizációt kívánt, ami a kommunistákkal szemben álló radikális szélsőbal számára gyűlöletes volt. A kommunisták jelszava, amely éppen a háború megnyerését nyilvánította a már megkezdett forradalom sikeres befejezése fő feltételének, nem hidalhatta át a nézeteltéréseket, hiszen maga a célba vett forradalom se ugyanazt jelentette a marxisták és az anarchoszindikalisták számára. Az említett realitások felismerése egyébként az anarchisták táborában is hasadást okozott. Ezt tükrözte négy anarchista miniszter 1936. novemberi belépése Largo Caballero kormányába, illetve a politikai tevékenység merev elvetésének legalább ideiglenes feloldása az anarchista szervezetek, az Országos Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) több magas szintű vezetője részéről.

A kommunisták és a radikális szélsőbal szervezetei közötti stratégiai polémia nem maradt meg az elméleti viták szintjén. Az 1935 őszén létrejött, trockista színezetű Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), amelynek Katalóniában viszonylag erős befolyása volt, és amely aláírta a baloldali pártok 1936. januári választási egyezményét, vörös posztó volt a Szovjetunió és a Komintern szemében. Vezetői és lapjai, köztük a népszerű Batalla nyíltan leleplezték az induló koncepciós pereket és Sztálin szellemiségét. A POUM akkor sem tett lakatot a szájára, amikor kiderült, hogy a szovjet anyagi és katonai segítség gyakorlatilag az egyetlen jelentős támogatás, amelyre az ostromlott köztársaság számíthat. Az 1936. december 28-án, a Komintern VB elnökségének ülésén hozott határozat emiatt egyenesen a fasizmus fölötti győzelem feltételének nyilvánította a "Hitler és Franco érdekében" – úgymond – a beugrató ügynökség szerepét vállaló spanyolországi trockizmus teljes és végleges szétzúzását.²⁶ Ennek a szellemében 1936 őszén a szovjet elhárítás ügynökhálózatot telepített Spanyolországba, amely mindinkább illegitim eszközökkel törekedett a trockisták "kikapcsolására". A POUM egyébként maga is élezte a belharcot. Vezetője, Andreu Nin 1936. szeptember 6-án, két nappal Largo Caballero kormányának megalakulása után a koalíciós köztársasági kormány forradalmi megdöntésére szólított föl, azzal a jelszóval, hogy "a munkásosztály nem harcol a demokratikus köztársaságért". "Vajon Katalónia és Spanyolország munkásosztálya azért vállal óriási áldozatokat, azért ontja vérét, hogy visszatérjünk Azaña úr köztársaságához?"²⁷ (Nem! – kiáltották egyhangúan a gyűlés résztvevői.) A spanyol munkásságot azonban nem a demokratikus köztársasághoz való "visszatérés", hanem a legszélsőségesebb, a fasizmussal szövetséges radikálkonzervatív uralomra való áttérés fenyegette. A Francóval szemben harcoló polgári köztársaságiak kiseprűzése, hajmeresztő belpolitikai következményein túl, teljes külpolitikai elszigetelődéssel fenyegethetett.

Ehhez már csak valamely ostoba véletlen kellett, hogy 1937. május elején Barcelonában többnapos fegyveres harc bontakozzon ki az anarchisták és a POUM, illetve a kommunisták, a republikánusok és a katalán nacionalisták között. Ezt a csatát az anarchista miniszterek segítségével még le lehetett csillapítani. Ám a következő hetekben a hatóságok anarchista- és POUM-ellenes megtorló hadjáratot indítottak. Ennek fedezékében az NKVD emberei elrabolták és meggyilkolták Andreu Nint, akiről azt akarták bebizonyítani, hogy összejátszik a fasisztákkal.²⁸

Dimitrov naplójából drámai kép bontakozik ki a harcról, amelyet a spanyol köztársaság és az újabb japán offenzíva által fenyegetett Kína hatékony megsegítéséért, a népfrontpolitika érvényesítéséért folytatott. Ennek során erőfeszítéseket tett arra, hogy a spanyol népfront támogatására akcióegység-megállapodást hozzon tető alá a Szocialista Munkásinternacionáléval. Nagyon jól érezte, hogy a folyamatban lévő moszkvai perek végletesen megnehezítik ennek a megvalósítását. A jól értesült moszkvai magyar követség diplomatája, Cindric már 1936. október 15-én jelezte: Maurice Thorez, a Francia KP főtitkára figyelmeztette Dimitrovot, hogy "a trockijista per hatása alatt a II. és a III. internationale megegyezése, legalábbis ez idő szerint, teljesen lehetetlen"²⁹ . Néhány naplóbejegyzés jelzi Dimitrovnak a perekkel kapcsolatos óvatosan fogalmazott, de komoly aggodalmait.

" 1.Nem világos, miért követtek el a vádlottak ilyen bűncselekményeket.

2. Nem világos, miért ismer el minden vádlott mindent, annak tudatában, hogy ez életébe kerülhet.

3. Nem világos, hogy a vádl(otta)k vallomásait miért nem támasztják alá semmiféle bizonyítékkal.

4. Nem világos, miért van szükség ennyire súlyos büntetésekre polit(ikai) ellenfelekkel szemben, amikor a szov(jet) rendszer ennyire erős…

5. A per jegyzőkönyveit hanyagul állították össze, tele vannak ellentmondásokkal, nem meggyőzőek.

6. A pert borzalmasan irányítják."³⁰

Sztálin tehát mint kockázati tényező 1937-ben már erőteljesen működött.

Sztálin népfronttal kapcsolatos álláspontjának alakulását erőteljesen befolyásolták a másik fő rizikófaktor, a nyugati hatalmak lépései. A főtitkár erősen csalatkozott a francia politikához fűzött reményeiben. Ivan Majszkij, a Szovjetunió londoni diplomáciai főmegbízottja a Benemavatkozási Bizottság ülésén nem hogy azt nem tudta elérni, hogy irányozzák elő Portugáliának mint a lázadókhoz áramló hadianyag fő útvonalának az ellenőrzését, de az angol ellenállás miatt azt sem tudta elérni, hogy a kérdést egyáltalán a bizottság napirendjére tűzzék.³¹

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A brit konzervatív kormány, amelyet nem érdekelt, hogy az orosz bolsevikok történelmi gárdájának egyes tagjai irtják a többieket, nagyon is fölkapta a fejét, amikor 1937-ben Sztálin német provokáció nyomán szinte lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Nagy-Britannia számára a Szovjetunió elsősorban olyan hatalom volt, amelyet föl lehet használni arra, hogy keletről sakkban tartsa Hitler államát. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi hírnevű Mihail Tuhacsevszkij marsall és társai kivégzése után ebbe vetett hite súlyos csorbát szenvedett.

1938-ban a népfrontpolitika már sokat veszített életerejéből. Ehhez nemcsak Blum távozása, illetve a spanyol köztársaság területének lassú, de biztos zsugorodása járult hozzá. Az újabb per, Nyikolaj Buharinnak és társainak a kivégzése eloszlatta jelentős szociáldemokrata vezetőknek azt a reményteli várakozását, hogy az új szovjet alkotmánnyal enyhébb periódus kezdődik a Szovjetunió életében. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény viszont, nem is ok nélkül, Sztálin szemében értékelte le a francia-szovjet-csehszlovák szerződésrendszer potenciális biztonságteremtő funkcióját. Végül is arról volt szó, hogy a szerződések egyik oszlopa, a francia kormány, olasz-német követelésre föláldozta a másik oszlopot, Csehszlovákiát, a tárgyalások asztalához oda se engedve a harmadikat, a szovjet kormányt. Az SZK(b)P kongresszusán, 1939. március 10-én elhangzott Sztálin-beszámoló, néhány nappal a "maradék" Csehszlovákia szétzúzása előtt, noha ironikus hangnemben, megfogalmazta a súlyos szovjet kételyeket a "nem-agresszív államok" nemzetközi politikájával szemben.³² Manuilszkij beszéde azt a kitételt is tartalmazta, hogy ezek az államok láthatóan "szeretnék a Szovjetunió öklével kitöretni az agresszor tépőfogait". Amikor a nyugati államok Hitler prágai bevonulása után némi jelét mutatták a további hódításokkal való szembeszegülésnek, és felkérték a Szovjetuniót, hogy maga is vállaljon garanciát a leginkább fenyegetett országok biztonságáért, ez nemcsak a kollektív biztonság, de a népfrontpolitika utolsó fölvillanása is volt. Ám az említett kockázati tényezők halmozódása, az angol-francia-szovjet tárgyalások ellehetetlenülése augusztusra meghozta a népfront gondolatára és gyakorlatára súlyos csapást mérő éles szovjet külpolitikai fordulatot. A szovjet biztonságpolitika és a népfrontpolitika érdekei nemcsak elváltak, de hosszabb időre szembe is kerültek egymással. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény és titokban tartott súlyos záradékai azonban csak azáltal váltak a népfrontpolitika koporsószögeivé, hogy Sztálin elvárta a Kominterntől és pártjaitól: a háború kitörésekor ne csak maradéktalanul sorakozzanak föl a szovjet lépések mögé, de tegyék magukévá a Molotov-féle téziseket is a küzdő felek egyenlő kezeléséről. Szüntessék be továbbá az antifasiszta propagandát, általános háborúellenes és a munkásérdekeket minden ország burzsoáziájával szemben egyformán védelmező nyilatkozatokkal helyettesítve a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus elleni állásfoglalást.

Dimitrov keserű pirulája volt, hogy ezt a fordulatot is részben neki kellett levezényelnie. A Kommunyisztyicseszkij Intyernacional, a Komintern elméleti-politikai folyóirata 8-9. száma 1939. november elején közölte a VB felhívását az 1917-es októberi forradalom 22. évfordulójára. A szöveg desifrírozásához a kulcsot Dimitrovnak kellett megadnia "A háború és a tőkés országok munkásosztálya" című cikkével.³³ Mint írta: "A tömegek antifasiszta beállítottsága következtében megváltoztak a tömegek eszmei félrevezetésének az eszközei. Most »antifasiszta« háborúról beszélnek, »a demokrácia háborújáról a fasizmus ellen, a népek szabadságáért«." Valójában "a munkásosztálynak, a dolgozóknak nincs semmi megvédenivalójuk ebben a háborúban. Ez nem az ő háborújuk, hanem kizsákmányolóik háborúja". A cikk írása közben Sztálin többször hívta telefonon, Andrej Zsdanovval is elolvastatta a szöveget, aki javításokat is eszközölt rajta, majd a Kremlben hármasban tárgyaltak róla. A "Napló" bejegyzései erről a megbeszélésről ellentmondók, azt tükrözik, hogy Dimitrov ezt-azt át akart menteni a népfront irányvonalából.³⁴

Olyan másfél év következett, amely az antifasiszták számára, akár keservesen vagy meggyőződéssel alávetették magukat a sztálini diktátumnak, akár (mint Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának főtitkára) nyíltan berzenkedtek ellene, lidércnyomással ért föl. Ez a másfél esztendős kanyar csak a németek balkáni hadjárata idején kezdett átmenni óvatos náciellenes tiltakozásba, ami akkor már a Komintern sajtójában, a Baselből menekülésre kényszerült Rundschau helyett Stockholmban kiadott Die Weltben is fölbukkant.

A népfrontpolitikában eltervezett széles politikai és katonai szövetségek koncepciója, minthogy eleve reális érdekekre alapozták, ezeknek az érdekeknek az újjászületése után, 1941 derekán maga is főnixmadárként éledt föl. A Komintern föloszlatása, aminek a gondolata már 1941 májusában felvetődött,³⁵ de a háborús események miatt csak 1943 tavaszán ment végbe, előmozdította ezt a redivivust. Az 1939-1941-es intermezzo emléke persze sem a nagyhatalmak kapcsolatában, sem a munkásmozgalomban nem múlt el nyomtalanul. Ám a kövér könnycseppek, amelyek Anthony Eden visszaemlékezései szerint Molotov szeméből hullottak, amikor a vnukovói repülőtéren 1941 júniusában fogadta a brit-szovjet kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezmény aláírása végett érkezett brit politikust, azt mutatták: végül találkoztak azok az erők, amelyeknek a történelem józan logikája folytán találkozniuk kellett. Nem szerelemből, hanem érdekek mentén, amelyek azonban egyszersmind az egész emberiség érdekei voltak. Ez a találkozás – éppúgy, mint a német megszállás alatt álló országok nemzeti függetlenségi erőinek a (sohasem problémamentes) kézfogása – nem születhetett volna meg a harmincas évek második harmadának népfrontpolitikája nélkül. Az ellenállási frontokban létrejött (a vetélkedés elemeitől korántsem mentes) együttműködés, majd a kommunisták részvétele kilenc nyugat-európai kormányban ugyanezt látszik bizonyítani. Ennek a trendnek néhány év múlva a hidegháború kibontakozása szabott határt.

 

Jegyzetek

 

¹ Palmiro Togliatti: Előadások a fasizmusról. Budapest, 1968. – A legfontosabbat ("A német és az olasz fasizmus hamis párhuzamba állítása ellen" című, 1932. szeptemberi előadást) lásd még Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 11-34. o.)

² Otto Bauer: Egységfrontot a világpolitikában!, ill. Jean Zyromski: Egység Dimitrovval. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 265-269., ill. 277-278. o.

³ Lásd Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus, 1921-1929. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

⁴ José Carlos Mariáteguí: Hét tanulmány a perui valóságról és más tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, 1977.

⁵ Lásd a Rundschau 1935. augusztus 7-e és december 18-a közötti számait. A VB beszámolójához (Wilhelm Pieck) 51, Dimitrovéhoz 69, Togliattiéhoz 30 és Dmitrij Manuilszkijnak, a szovjet párt fő KI-képviselőjének beszédéhez egy küldött szólt hozzá.

⁶ Biographical Dictionary of the Comintern. By Branko Lazitch in collaboration with Milorad M. Draskovitch. Hoover Institution Publications 121, Stanford Junior University, 1973.; The Communist International and its Front Organizations. A Research Guide and Checklist of Holdings in American and European Libraries. By Witold S. Sworakowski. The Hoover Institution of War, Revolution and Peace. Stanford, California, 1965.; A Contribution to the Identification of the Pseudonyms used in the Minutes and Reports of the Communist International. By Vilém Kahan. International Review of Social History. Vol. XXIII. part 2. 1978; Áttekintés a Kommunista Internacionálé csúcsszerveinek az összetételéről (1919-1943). Megjelent Prispevký k dĕjinám KSČ, 1966. n˚ 6. Fordította: Lőrincz Irén dr. Sokszorosítás 1-129. o.; stb. stb.

⁷ A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971 (a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet A. I. Szoboljev vezette kollektívája által készített, a Politizdatnál 1969-ben megjelent mű magyar előszóval megtoldott fordítása.); Pierre Frank: Geschichte der Kommunistischen Internationale 1919-43. Band 1-2. ISP-Verlag, Frankfurt am Main, 1981; Julius Braunthal: Ge­schichte der Internationale. Band 1-3. Verlag J. H. W. Dietz Nachfolger GmbH, Berlin-Bonn. 1978 (elsősorban a 2. köt.).

⁸ A bőség zavara miatt itt csak öt, a magyar olvasó számára is hozzáférhető kötetet említenék. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, 1985; B. M. Lejbszon-K. K. Sirinya: Fordulat a Komintern politikájában. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, 1935. Kossuth Könyvkiadó, 1978: Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó, 1977; Székely Gábor: Profintern-krónika. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé kongresszusainak és a központi tanács üléseinek krónikája. Népszava Kiadó, 1982; A Népfront Franciaországban (1934-1938). Tanulmányok – visszaemlékezések – dokumentumok. (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Moharos Éva.) MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1995.

⁹ A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai (a továbbiakban: KIVD). Kossuth Könyvkiadó, 1975.; A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból [1-2. köt., 1932-1937, ill. 1938-1939]. MSZMP Politikai Főiskola, Budapest, 1985.

¹⁰ Wilhelm Pieck: Über die Tätigkeit des Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale. In: VII. Weltkongress der Kommunistischen Internationale. Referate – Aus der Diskussion – Schlusswort – Resolutionen. Verlag Marxistische Blätter, Frankfurt am Main, 1971. 22-73. o.; Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Id. kiad. 35-107. o. – Dimitrov munkáira a továbbiakban többször fogunk hivatkozni.

¹¹ Georgi Dimitrov: Dnevnik 9 mart 1933-6 fevruari 1949. Universzitetszko izdatelsztvo Szv. Kliment Ohridszki, Szofija, 1997. E kötet témánk szempontjából meghökkentő fogyatékossága, hogy a feljegyzések 1935. január 31-ével, fél évvel a VII. kongresszus előtt minden magyarázat nélkül megszakadnak, és csak 1936. augusztus 19-én, egy évvel a kongresszus időpontja után kezdődnek újra. Ennek okát nem említi sem "Az olvasóhoz" című terjedelmes bevezető tanulmány, sem az előszó.

¹² Die Kommunistische Internationale vor dem VII. Weltkongreß (Materialien). Idézi Frank: i. m. 2. köt. 616-617. o.

¹³ Lásd a magyar kongresszusi delegáció egyik egykori tagjának, Lakatos Évának a felszólalását az említett 1985. szeptemberi budapesti tudományos ülésszakon. (Magnetofonszalagról leírt jegyzőkönyv, kézirat.)

¹⁴ Özvegye, M. J. Knorina, kiadatlan emlékirataiban írja: "Sok napi és éjszakai munka volt ez, éspedig nemcsak magában a Kominternben. Este 10-11 óra felé a Komintern VB felelős munkatársainak egy csoportja elindult Sztálinhoz, és hajnali 3-4-kor tértek vissza. Láttam ezeknek a tervezeteknek az oldalait, amelyeken szinte minden mondat őrizte a megvitatás nyomait." (In N. V. Kuznyecov: V. G. Knorin. Belarusz, Minszk, 1979, 150-151. o.)

¹⁵ Komintern und Friedenskampf. Die Kommunistische Internationale über die Aufgaben der Kommunisten im Friedenskampf. (Auswahl von Dokumenten und Materialien 1917-1939.) Dietz Verlag, Berlin, 1985, 188. o.

¹⁶ Georgi Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, 1974, 85-96. o.

¹⁷ Az esemény hatalmas irodalmából itt csak a legjobban hozzáférhetőt, Kerekes Lajos Ausztria hatvan éve, 1908-1968 című monográfiáját emelném ki (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 174-183. o.).

¹⁸ A tárgyalások jegyzőkönyvét és az akcióegység-megállapodás szövegét lásd: A Népfront Franciaországa… 83-91. o.

¹⁹ Lásd Stéphane Courtois-Jean-Louis Panné írását. In A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, a kiadás helyének és évszámának megjelölése nélkül, 341-360. o.

²⁰ Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Fegyeracii, f. 048 "z", op. 14-16, pap. 4, d. 7, 69. Idézi: Marklen Tyihonovics Mescserjakov: SZSZSZR i grazsdanszkaja vojna v Iszpanyii. Otyecsesztvennaja isztorija, 1993. 2. sz. 85. o.

²¹ Magyar Országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium politikai iratai (Küm pol). K63-29/1-II-2438-1936. 147-148. f. – Mondta vagy nem mondta ezt Dimitrov Sztálinnak, nem áll módunkban kideríteni; ám a Dimitrov-naplóból tudjuk, hogy a kérdéses időpontban valóban tárgyalt Sztálinnal.

²² Historicus [Rónai Zoltán]: A Komintern hetedik kongresszusának mérlege. Szocializmus, 1935. októberi (10.) sz., 450-451. o.

²³ Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. 97-209. o.

²⁴ A francia népfront történetéről, benne a május-júniusi harcokról és a Mati­gnon-egyezményről sokoldalú képet nyújt a már idézett, A Népfront Franciaországa című kötet.

²⁵ Egyebek között lásd Fernando Claudínnak, az 1960-as évek közepén a Spanyol KP-ból Jorge Semprúnnal együtt kizárt jelentős ideológusnak és politikusnak a tanulmányát. (The Untimely Revolution. New Left Review, 1972. július-augusztusi (74.) sz., 1-32. o.)

²⁶ Határozat Spanyolország Kommunista Pártja tevékenységéről. KIVD, 456. o.

²⁷ La revolución española en la práctica. Documentos del POUM. Introducción y selección de Victor Alba. Ediciones Júcar, Madrid, 1977. 96-97. o. – Hasonló felhívásokat intézett a spanyol munkássághoz maga Trockij, még 1938-ban is. Léon Trotsky: Leçon d'Espagne: dernier avertissement. In Léon Trotsky: La révolution espagnole (1930-1940). Les éditions de Minuit, Paris, 1975. 494-496. o. Szövegét magyarul lásd Harsányi Iván: A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. MEASZ, Budapest, 1996, 75-77. o.

²⁸ Lásd erről Harsányi Iván: Andreu Nin (1892-1937). A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 347-353. o.

²⁹ Az orosz segítség Spanyolország számára. Október 15-i ügyvivői jelentés. MOL Küm. pol. K63-29/1-2438-1936. 149. f. – Az ennek dacára összeült magas szintű, de korlátozott sikerű Komintern-Szocialista Munkásinternacionálé megbeszélésről lásd Harsányi Iván: Az 1937-es annemasse-i konferencia és a nemzetközi munkásegység. In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1977. Kossuth, 1977, 40-51. o.

³⁰ Dimitrov: Dnevnik, 119. o.

³¹ Guerra y revolución en España 1936-1939. II. köt. Editorial Progreso, Moszkva, 1966, 109. o.

³² Sztálin: A leninizmus kérdései. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945. 593-598. o.

³³ A VB felhívását magyarul lásd KIVD, 465-470. o.; Dimitrov cikkét A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból. 1938-1939 c. kiadványban, 284-304. o.; A helyzet behatóbb ismertetését lásd Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth Könyvkiadó, 1988, 304-311. o., ill. uő: A Komintern a háború első évében (1939-1940). In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1990. Párttörténeti Intézet-Politikai Főiskola, Budapest, 1989, 87-96. o.

³⁴ Dimitrov: Dnevnik. 184-185. o.

³⁵ Uo., 233-234. o.

Az átfogó tanulmány alapos elemzést ad a spanyol polgárháború eseménytörténetéről, kitörésének körülményeiről, a politikai és társadalmi struktúrákról. A szerző különös figyelmet fordít a hadtörténeti vonatkozásokra és a világpolitikai összefüggésekre.

Mert szeretett Hispánias
versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

Radnóti Miklós, 1937

 

 

1936. július 18–án rádión közvetített jeladásra megkezdődött a spanyol hadsereg tisztikarának lázadása az ország demokratikusan megválasztott kormánya ellen, ami – mint látni fogjuk – egyenesen torkollt bele a világháborúba. A lázadók arra számítottak, hogy néhány nap vagy hét alatt megdöntik a kormányt, és kezükbe kaparintják a hatalmat. Nem sejtették azt, hogy elindították a 20. század egyik legvéresebb, majd három évig tartó polgárháborúját. 1937 júliusában a Valenciában tartott Nemzetközi Írókongresszushoz intézett üzenetében Albert Einstein ezt írta: "Az egyetlen, ami korunk viszonyai között életben tarthatja a reményt egy jobb kor iránt, a spanyol nép hősies harca a szabadságért és az emberi méltóságért".¹ Érdemes emlékeznünk erre a polgárháborúra ma, amikor a jövő kiszámíthatatlanabb, mint valaha.

 

A katonai lázadás

 

Primo de Rivera diktatúrája békésen megbukott, XIII. Alfonz király emigrált, és 1931-ben kikiáltották a második köztársaságot. A köztársaság első kormánya megkísérelte, hogy óvatos, kis lépésekben megoldást találjon a nyomasztó agrárkérdésre, földet osszon a hihetetlen nyomorban tengődő agrárproletariátusnak és javítson valamit az ipari munkásság és a bányászok munkakörülményein. Ez a földesúri oligarchia kemény ellenállásába ütközött. Egyben megkísérelték az állam és az egyház szétválasztását, ami viszont az egyház ellenállásába ütközött. A katolikus egyház évszázadok óta nyomasztó súllyal nehezedett a spanyol társadalomra. Spanyolországban még a 19. század elején is működött az inkvizíció, amely az évszázadok során, alulbecsült adatok szerint 35 000 embert égettetett meg az országban eretnekség vagy boszorkányság vádjával. Az első kormányt alkotó köztársasági pártok számára az utóbbi kérdés, az antiklerikalizmus és a monarchiaellenesség fontosabbnak tűnt, mint a szociális problémák megoldása, miután ezek a polgári pártok nem szívesen foglalkoztak a tulajdonviszonyokat érintő kérdésekkel.

A munkásosztálynak csaknem egészét (és a vidéki földmunkások tömegének egy részét is) lefedte két erős szakszervezeti szövetség. Az UGT (Unión General de Trabajadores) 1936 elejei adatok szerint másfél millió tagot számlált,² és az erős PSOE (Partido Socalista Obrero Español, Spanyol Szocialista Munkáspárt) irányítása alatt állt. Ennél valamivel nagyobb erőt képviselt különösen Katalóniában és Aragóniában az anarchista irányítás alatt álló CNT (Confederación Nacional de Trabajo). Irányítását szervezetileg a FAI (Federación Anarquista Ibérica) végezte. A Spanyol Kommunista Párt viszonylag kevés taggal és gyenge befolyással rendelkezett. A két munkásszövetség között a viszony nem volt felhőtlen. Leképezte a nemzetközi munkásmozgalom marxista és anarchista szárnya közötti küzdelmet, ami már az I. Internacionáléban megkezdődött.

A CNT-FAI bojkottálta az 1933. decemberi választásokat, és ekkor két évre ("a fekete biennium") jobboldali kormány került hatalomra. Ez a kormány a tétova földosztást is leállította, munkásellenes intézkedéseket hozott, és a Spanyol Idegenlégió bevetésével kegyetlenül leverte az embertelen körülmények között élő asztúriai bányászok felkelését. A CNT-FAI belátta, hogy hibázott, és az 1936. februári választásokon való részvételre biztatta híveit. Elsősorban ennek köszönhetően ezeket a választásokat megnyerte a Népfront (Frente Popular), és baloldali kormány alakult a polgári, köztársasági pártok részvételével (sem a PSOE, sem a Kommunista Párt, sem pedig az anarchisták nem képviseltették magukat a kormányban). Valójában ekkor tört fel elemi erővel a Primo de Rivera diktatúrája, majd a "fekete biennium" által elfojtott spanyol forradalom. A kormány folytatta a távollévő nagybirtokosok latifundiumainak felosztását, azonban a vidéken kicsúszott kezéből a hatalom. Sok helyen a nincstelen földmunkások elfoglalták a földeket, és azokon a vidékeken, ahol az anarchistáké volt a meghatározó erő, elsősorban Aragóniában, Levantében és Katalóniában, megkezdődött a "libertá­riánus kommunizmus" megvalósítása. Az összes földet, beleértve a kisbirtokosok és kisbérlők földjeit is, köztulajdonba vették, köztulajdonba vették a kisvállalkozásokat, a borbély- és kovácsműhelyeket is. Egyes falvakban még a háztartások serpenyői is köztulajdonba kerültek. Egyes körzetekben eltörölték a pénzt, és a bizottságok bonjaival helyettesítették.³ A spontán, illetve az anarchisták vezette tömegmegmozdulások egy fő célpontként a földesúri, monarchista rendszer fő támaszaként működő katolikus egyház ellen irányultak. Számos templomot, rendházat és kolostort felgyújtottak, több ezer papot, szerzetest és apácát megöltek.^{4 ,5} A kormány, amelynek többsége volt a parlamentben, de tömegekkel nem rendelkezett, a fegyveres erőkben nem nagyon bízhatott meg, és talán nem is akarta folytatni a "fekete biennium" idején mindennapos módszereket (a tömeg közé lövetést, a tömeges letartóztatást stb.); tehetetlen volt. Megkísérelte stabilizálni helyzetét, és ezért (figyelembe véve, hogy már 1932-ben kísérlet történt egy katonai puccsra, a köztársaság megdöntésére José Sanjurjo tábornok részéről) a legreakciósabbnak ítélt, aktív tábornokokat kevésbé veszélyesnek tartott beosztásokba helyezte. Így került Francisco Franco Bahamonde tábornok a Kanári-szigetekre és Emiliano Mola tábornok az afrikai hadsereg éléről Pamplonába. Ezek az intézkedések azonban nem akadályozták meg azt, hogy gőzerővel meginduljon a katonai összeesküvés, amit akkor és később is az országban uralkodó káosszal indokoltak. Valóban, gyakorivá vált bal- és jobboldali politikusok meggyilkolása. Megölték José Castillót, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) baloldali tisztjét, mire július 13-án bosszúból Castillo kollégái elrabolták, majd megölték José Calvo Sotelót, a monarchista ellenzék vezérét. Egyesek szerint ez az esemény robbantotta ki a katonai lázadást, azonban nyilvánvaló, hogy az mindenképpen kirobbant volna.⁶

Melillában (Marokkó) a lázadók már 17-én kezükbe kaparintják a hatalmat, Romerales tábornokot, a keleti körzet parancsnokát megölik. Franco egy Nagy-Britanniában (!) bérelt repülőgépen a Kanári-szigetekről Marokkóba repül. 18-án a kanári-szigeteki rádió már sugározza kiáltványát a spanyol nemzethez. Ezen a napon a lázadó generálisok már rendelkeznek a spanyol hadsereg egyetlen igazán ütőképes haderejével, a 30 000 főt számláló gyarmati hadsereggel, benne a Spanyol Idegenlégióval és a Marokkóban toborzott lovassággal, amely a húszas években az Abdel Krim vezette rif törzsek elleni háborúban edződött. (Ezt a festői lovasságot mutatják a korabeli filmhíradók. Azt természetesen nem látjuk e filmeken, hogyan bántak ezek a csapatok az európai Spanyolországban elfoglalt területek lakosságával.) A köztársasági kormány ezen a napon már tudja, mi történt Marokkóban, de közleményében minimalizálja a helyzet súlyosságát. A szakszervezetek, az UGT és a CNT-FAI irányította munkások fegyvert követelnek, de a kormány megtagadja fegyverek kiosztását a civil lakosságnak, és nem tesz semmit, értékes két napot vesztegetve el. La Coruñában például Pérez Carballo, a Baloldali Republikánus párti kormányzó megtagadja fegyverek kiosztását a bányászoknak. A lázadók bevonulása után azonnal kivégzik terhes feleségével együtt. Több más város polgármestere is hasonlóképpen járt.⁷

A megadott jelre kitör a katonai lázadás az európai Spanyolország legtöbb helyőrségében is. A különböző szerzők 15 000 és 17 000 között adják meg a spanyol hadsereg tiszti és tábornoki létszámát, de abban nagyjából megegyeznek, hogy ebből a létszámból 2000-en maradtak hűek a köztársasághoz.⁸ A lázadás vezetőjéül valójában José Sanjurjo monarchista tábornokot szemelték ki, aki már 1932-ben sikertelen puccsot hajtott végre a köztársaság ellen, ő azonban a lázadás harmadnapján repülőszerencsétlenség áldozata lett. Így aztán a vezéri poszt megüresedett, de több önjelölt is akadt rá, elsősorban Emiliano Mola tábornok, aki sikeresen hatalmába kerítette Pamplonát. Az általa alakított Katonai Juntának Franco nem is volt még a tagja. Július 22-én új kormány alakul José Giral vezetésével, amelynek még mindig nincs szocialista és kommunista tagja, de amely megkezdi a fegyverek kiosztását a szervezett munkásoknak. A köztársághoz hű csapatok és a felfegyverzett munkásmilíciák megkezdik a harcot az előnyomulni igyekvő lázadókkal. A hagyományos csendőrség (Guardia Civil) nagyobb része csatlakozik a lázadókhoz, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) nagyobb része hű marad a köztársasághoz. Végül helyenként simán, helyenként napokig tartó véres harcok és a köztársaság híveinek lemészárlása után a lázadók megszerezték az ellenőrzést Castilla la Vieja, Navarra, Galicia tartományok fölött, Sevillában, Cádizban, Córdobában, Granadában, csaknem az összes spanyol szigeten és Spanyol Marokkóban.⁹ A köztársaság maradt az úr az északi tartományok többségében, Castilla la Nueva, Katalónia, Murcia tartományokban, a Levantén (a délkeleti partvidéken), Menorca szigetén, Madridban, Barcelonában és Valenciában. A légierő és a flotta nagy többsége hű maradt a köztársasághoz. Pontosabban a tengerésztiszti kar nagyobb része is csatlakozott a lázadáshoz, azonban a matrózok ezeket a tiszteket megölték, és táviratban jelezték a kormánynak, hogy a hajók rendelkezésére állnak.

Az, hogy az "Armadát" (a flottát) nem sikerült megszerezniük, rendkívül súlyosan érintette a lázadókat. Bár a köztársaság nagyon lassan ébredt fel, világos volt, hogy a hozzá hű csapatok és a helyzet komolyságát pontosan felismerő munkás- és földmunkástömegek, akik nem akartak a monarchia idejét jellemző félállati sorba visszasüllyedni, leverik a lázadást, ha a gyarmati hadsereget nem sikerül átszállítani Spanyolországba. Franco közvetítőket küldött Berlinbe és Rómába, és segítséget kért elvbarátaitól, Hitlertől és Mussolinitől. Ezek nem töprengtek sokáig. Július 28-án, tíz nappal a lázadás megindulása után már megérkeztek az első Junkers-52-es repülőgépek Németországból, az első Savoia-81-esek Olaszországból Tetuánba, és megkezdték a gyarmati hadsereg átszállítását Európába. Egyes szerzők szerint ez volt az első "légihíd" a történelemben. Hitler igencsak büszke volt rá.¹⁰ Napi 500 főt tudtak átszállítani Sevillába, és megindulhatott a támadás Badajoz irányába, ahol is egyesülniük kellett Mola tábornok csapataival.

A város azért volt fontos, mert a Portugál határon fekszik, és ezen keresztül érkezhetett később az utánpótlás a lázadókhoz. A várost 3000 kiképzetlen, gyengén fölfegyverzett és gyengén vezetett milicista és 500 katona védte. Másfél napig harcoltak hősiesen, de a jól kiképzett és felfegyverzett, tüzérséggel rendelkező ellenséggel szemben tehetetlenek voltak. A város augusztus 14-én esett el, és azonnal megkezdődött a fogságba esett védők lemészárlása. A Havas hírügynökség szerint az utcákon patakokban folyt a vér. A köztársasággal nem igazán rokonszenvező párisi Le Temps tudósítója 1200-ban jelölte meg a legyilkolt foglyok számát. A milicisták egy része Portugáliába menekült. Ezeket a fasiszta portugál hatóságok visszatoloncolták a biztos halálba. Yagüe ezredes, a lázadó csapatok parancsnoka ezt nyilatkozta John T. Whitakernek, a New York Herald Tribune tudósítójának: "Természetes, hogy megöltük őket. Mit gondolt ön? Magammal hurcolok 4000 vörös foglyot, amikor a hadoszlopom az idővel áll versenyben? Vagy hátra kellett volna őket hagynom, hogy Badajoz újra vörös legyen?"¹¹ A polgárháború folyamán mindkét oldalon rendszeressé vált a foglyok megölése. Volt azonban egy lényeges különbség. Madridban a lázadók beszorultak a Montaña-laktanyába. Kétszer is kitűzték a fehér zászlót, majd tüzet nyitottak a közeledő milicistákra. Mikor végül a tüzérségi tűz és a légierő bombázásának hatására megadták magukat, a laktanyába betörő milicisták megölték az elébük kerülőket. Azonban a köztársaság megbízottainak és a rohamrendőröknek sikerült megmenteniük a védők jelentős részét.¹² A köztársasági oldalon a parancsnokok tipikusan felléptek a foglyok kivégzése ellen, a lázadók oldalán elnézték, vagy egyenesen megparancsolták ezt. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják. A francóista történetírás szerint a köztársasági oldalon 85 000, a lázadók oldalán 40 000 embert végeztek ki. Ezek a számok erősen torzítottak.¹³ Az arányok, könnyen lehet, hogy fordítottak. Azt tudjuk, hogy 8 hónappal Francóék győzelme után még 270 000 (nagy többségében politikai) foglyot őriztek és 50 000 halálos ítélet várt végrehajtásra (nagyobb részüket végre is hajtották).¹⁴

 

A háború

 

Badajoz elfoglalása után megindult az offenzíva Madrid ellen. Özönlött a hadianyag a lázadók részére a portugál határon át, és működésbe léptek a német bombázók. Az idegenlégiósok, a marokkói zsoldosok, az ezekhez csatlakozott falangisták (a spanyol fasiszta mozgalom aktivistái) előnyomulását a rosszul felfegyverzett, kiképzetlen munkásmilíciák csak ideig-óráig tudták feltartóztatni. Közben az északi fronton Mola csapatai kétheti ostrom után elfoglalták Irúnt és San Sebastiánt, és ezzel elvágták a Baszkföldet a francia határtól és a köztársaság többi részétől. A köztársaság széles körű autonómiát adott a Baszkföldnek, és a baszk autonóm kormány csapatai hősiesen küzdöttek a lázadók ellen, amíg el nem fogyott a lőszerük. A franciák ugyanis lezárták a határt, és nem engedték át a délről küldött lőszerszállítmányokat. Ekkor írta József Attila az "Egy spanyol földmíves sírversét": "Franco tábornok besorolt ádáz katonának, / nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy. / Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság / ellen Irun falain. S így is elért a halál." Elvágva a többi frontoktól, a köztársasághoz hű erők még majd egy évig küzdöttek az északi fronton, mielőtt a lázadóknak sikerült elfoglalniuk a Baszkföldet, majd Asztúriát. Közben, sebtében összekapart csapatokkal és frissen létesült munkásmilíciákkal sikerült megállítani a Madridtól északra elterülő Guadarrama-hegységben a lázadók előnyomulását. Ebben a csatában már részt vett Enrique Lister, a Kommunista Párt egyik legjobb katonai szakértője, aki később a köztársaság legendás hírű tábornokává vált. Lister analfabéta kőfaragóként kezdett dolgozni szülőföldjén, Galicia tartományban, ahol többször összetűzésbe került a csendőrséggel, és tagja lett a szakszervezetnek. A Kommunista Párt felfigyelt az értelmes, fiatal munkásra, taníttatta, majd kiküldte a Szovjetunióba. Ott tanult, részt vett a moszkvai metró első alagútjának építkezésén, és egy évet végzett a Frunze Katonai Akadémián.

Világossá vált, hogy a csak a köztársasági pártok képviselőiből álló kormány képtelen az ellenállás megszervezésére. Szeptember 4-én megalakult a (többségében) szocialistákból, republikánusokból és két kommunista miniszterből álló, új kormány. Ennek elnöke és hadügyminisztere a baloldali szocialista Largo Caballero, külügyminisztere Julio Álvarez del Vayo, pénzügyminisztere Juan Negrín volt. Megkezdődött a Néphadsereg (el Ejército Popular) szervezése. Meg kellett győzni a milíciákat, hogy szilárd katonai szervezet, hierarchikus irányítás nélkül nem tudnak ellenállni a fegyelmezett fasiszta seregeknek. Az UGT irányítása alatt álló milíciák ellenállás nélkül beolvadtak a reguláris hadseregbe, azonban a CNT-FAI milíciáinak jó része a háború végéig sem volt hajlandó erre. A Néphadsereg megszervezésében fontos szerepet játszott az Ötödik Ezred (El Quinto Regimiento), amely a Kommunista Párt kezdeményezésére már a lázadás első napjaiban megalakult. Ennek parancsnokául szeptembertől Listert nevezték ki.

Franco csapatai Madrid felé közeledtek, de – feltehetően politikai propagandaokokból – először Toledo felé fordultak, hogy felmentsék az ottani Alcázarba, ebbe a félig erőd, félig kastély tömbbe beszorult, ostrom alatt álló lázadókat. A német légierő elkezdte bombázni a Madrid környéki védtelen falvakat. Magát a várost már augusztus 28-án bombázták, ez azonban még nem okozott jelentős károkat. Október 29-én kezdődött Madrid intenzív terrorbombázása, amely több ezer civil áldozatot követelt, és november első napjaiban megkezdődött a város ostroma. Varela tábornoknak, az ostromló csapatok parancsnokának mintegy 25 000 idegenlégiós és marokkói állt rendelkezésére. Miután eddig úgy haladtak előre, mint kés a vajban, biztosra vették, hogy a főváros napokon belül elesik. Ez volt a vélemény általában az európai politikai körökben. A lisszaboni rádió azt is bejelentette, hogy Franco tábornok fehér lovon fog bevonulni.¹⁵ Manuel Azaña, a köztársaság elnöke Barcelonába, a kormány, amely időközben kiegészült anarchista miniszterekkel, Valenciába tette át székhelyét (menekült?). A főváros védelmét egy Védelmi Juntára bízták. Ennek elnökéül José Miaja nyugalmazott tábornokot, az ő vezérkari főnökéül Vicente Rojo alezredest nevezték ki. A védelem megszervezését és az irányítást valójában az utóbbi végezte, aki talán a spanyol hadsereg legtehetségesebb vezérkari tisztje volt. Később, már tábornoki rangban ő lett a Néphadsereg vezérkari főnöke. Hithű katolikus létére végig kitartott a köztársaság mellett.

A támadás a főváros elfoglalására november 8-án indult meg, és nem várt ellenállásba ütközött. Aznap az Ötödik Ezred Lister parancsnoksága alatt, más csapatok és milicisták állították meg a támadókat. Másnap bekapcsolódott a védelembe "Madrid határán" a XI. Nemzetközi Brigád Kléber parancsnoksága alatt. Kléber, valódi nevén Manfred Zalmanovics Stern, bukovinai születésű lévén az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként esett orosz fogságba az első világháborúban, és csatlakozott a Vörös Hadsereghez a forradalom után. A következő napokban harcba vetettek további csapatokat, így többek között Buenaventura Durruti híres anarchista vezető hadoszlopát, Cipriano Mera anarchista parancsnok hadoszlopát és a XII. Nemzetközi Brigádot, amelynek parancsnoka "Lukács tábornok", vagyis Zalka Máté volt. Durruti csapata nem szerepelt túl sikeresen, maga a parancsnok elesett. Halála körülményeit azóta sem sikerült pontosan tisztázni. Cipriano Mera hadoszlopa viszont hősiesen küzdött, elkeseredett harcokban megtartotta a San Fernando hidat, de súlyos veszteségeket szenvedett. Mera ekkor értette meg, hogy egy fegyelmezett hívatásos hadsereggel szemben nem lehet anarchista módon harcolni. Egy ilyen milíciában ugyanis nem voltak rangfokozatok, parancsokat nem lehetett kiadni, minden hadmozdulatot a kollektíva elé kellett terjeszteni jóváhagyásra. Még az éjjel felkereste Vicente Rojót a Védelmi Juntánál, és megkérte, szervezze át hadoszlopát reguláris zászlóaljjá, neki magának pedig adjon valamilyen katonai rendfokozatot, mondjuk őrmesterit.¹⁶ Így vált az egyszerű anarchista kőművesből őrnagy és a Néphadsereg egyik legkiválóbb parancsnoka.

Súlyos veszteségeket szenvedtek a nemzetközi brigádok is, de a Ciudad Universitariánál, az egyetemi városnál leragadt az ellenség előnyomulása, és a front megszilárdult. Így is maradt a háború végéig. Madrid bevétele 2 évvel elhalasztódott (sok zabot fogyasztott a fehér ló e két év alatt). Amikor "Lukács" brigádját bevetették, az még nem volt teljesen feltöltve. Később három zászlóalj alkotta: a Thaelmann, főleg németekből; a Garibaldi, főleg olaszokból; egy francia-belga zászlóalj. Zalka Máté pályafutása hasonlított Kléberére. Az osztrák-magyar hadsereg fogságba esett tisztjeként csatlakozott a forradalom után a Vörös Hadsereghez, harcolt az intervenciós háborúban, majd különböző civil területeken dolgozott Szovjet-Oroszországban. Közben írni próbált; Doberdo című regénye ma is olvasható.

Madrid egyre intenzívebb bombázása egész novemberben folytatódott, miután november elején berlini utasításra német parancsnokság alatt megalakult a német harci repülőkből álló "Condor Légió". Soha azelőtt ekkora város nem volt kitéve ilyen kegyetlen bánásmódnak a levegőből. A Condor Légió tisztjei itt akarták tesztelni a bombázás hatását a civil lakosságra. A hatás nem felelt meg a várakozásoknak; nem félelmet, hanem gyűlöletet váltott ki. Mikor azután november közepén Madrid egén megjelentek a szovjet vadászgépek, hogy elkergessék a bombázókat, a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta őket. "A mieink! A mieink!", kiáltották egymásnak. Nem vonultak óvóhelyekre, hanem a nyílt utcákon figyelték a fölöttük zajló légi csatákat.¹⁷ A francóista csapatok előnyomulását német harckocsik is támogatták. Azonban a Madridért vívott harcokban megjelentek a köztársaságiak oldalán szovjet harckocsik is.

A novemberi kudarc nem vette el a francóisták kedvét a főváros elfoglalásától. Támadást indítottak a Jarama folyó mentén, hogy megkezdjék Madrid körülzárását. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt. Miután a gyarmati hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által küldött hadianyag jó részét is elfogyasztották, a Mussolini által küldött olasz hadtestet vetették be a guadalajarai csatában, amelynek célja ugyancsak Madrid volt. Az olaszok rendelkezésére állt erre a célra 50 000 ember, 222 löveg, 148 harckocsi és páncélozott jármű, 60 repülőgép, 485 géppuska, 1170 géppisztoly és 4500 teherautó.¹⁸ Korábban, elsősorban a köztársasági hadvezetés hibájából, viszonylag könnyen foglalták el Málagát. Ezért annyira biztosak voltak magukban, hogy a hadművelet tervét a kezdettől a végig dátumokra bontva kidolgozták. A terv egy fogságba esett ezredessel a köztársaságiak kezébe került. Miután 1937. március elején az olaszok megindították a támadást és áttörtek, Vicente Rojo a rendelkezésére álló legjobb csapatokat vetette be, Lister és Mera hadosztályait és kötelékükben a XI. és a XII. Nemzetközi Brigádot. Ezek tőrbe csalták a fasisztákat, megállították a támadást, és ellentámadásba mentek át. Fontos szerepet játszott Lukács brigádjának olaszokból álló Garibaldi zászlóalja. Az ellenséget megzavarta, hogy a másik oldalon is olaszul beszélnek. Sokan átálltak, amiben szerepet játszott az intenzív propaganda is. Mire Mario Roatta tábornok, az olaszok parancsnoka visszavonulót rendelt el, késő volt, a visszavonulás menekülésbe csapott át. Az olaszok körülbelül 1500 halottat és 1300 foglyot vesztettek. A köztársaságiak kezére került 78 ágyú és tarack, 500 géppuska, 10 harckocsi, több mint 3000 puska stb. Ernest Hemingway meglátogatta a csatateret, és azt írta, hogy a guadalajarai csata komoly helyet foglal el a hadtörténetben. Egyébként igen baráti viszony alakult ki közte és Lukács között. Később Lukács bankettet adott a tiszteletére, amire meghívta a környező falvak összes leányzóját. A súlyos vereség hisztérikus reakció­kat váltott ki a fasiszták oldalán. Franco megkísérelte a csatát tisztán olasz ügynek beállítani, bár a harcban Moscardo, az "alcázari hős" csapatai is részt vettek. Mussolini kijelentette, hogy élve csak győztes olasz térhet vissza Spanyolországból. Tény az, hogy a francóista hadvezetés ezután lemondott Madrid elfoglalásáról.¹⁹

1937 folyamán és 1938 első felében váltakozó szerencsével folytatódott a háború. Egyre jobban megmutatkozott azonban a francóisták fölénye fegyverzetben, miután a "benemavatkozási politika" csupán a köztársaságot sújtotta, amely gyakorlatilag csak a távoli Szovjetunióból kaphatott nagy nehézségek árán fegyvert és felszerelést (ezekre a kérdésekre a következő fejezetben visszatérek). Súlyos és meghatározó hátrányt jelentett továbbá, hogy a köztársasági oldalon állandóvá vált az éles politikai harc a népfontba tömörült szövetségesek között. A francóista oldalon is jelentkeztek politikai törésvonalak, de az "egy nép-egy vezér" fasiszta elv alapján ezeket diktatórikus alapon rövid úton át lehetett hidalni. Mikor Franco 1937 tavaszán megelégelte a szélsőjobboldali pártok közötti marakodást, egy dekrétummal megalakította az egységes fasiszta pártot, a Falange Española Tradicionalista y de las JONS-ot (a párt nevében a "tradicionalista" a carlistákat takarta, a JONS pedig: Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista, a "vertikális szakszervezet" pártja). Sem a Falange, sem pedig a carlisták nem lelkesedtek az egységért, de le kellett nyelniük a békát. A pártegyenruha a Falange kék inge és a carlisták piros barettje lett, de a falangisták, ha csak lehetett, a piros sapkát a zsebükbe gyűrték. Egy ünnepélyes alkalommal a födetlen fejű falangisták megkérdezték Rodezno herceget, az egyik carlista vezetőt, hogy miért van civil ruhában, mire a kérdezett ezt válaszolta: "Mert a kék ingemet nem tudom a zsebembe gyűrni."²⁰

A köztársaságiak oldalán az ellentétek mélyebbek voltak. 1936-ban mélyreható társadalmi forradalom ment végbe, amelynek motorja a CNT-FAI volt. Az anarchisták (és a baloldali szocialisták) a legkegyetlenebbül kizsákmányolt városi és agrárproletariátus nevében léptek fel, ennek az osztálynak támogatását élvezték. A több körzetben bevezetett "libertáriánus kommunizmus" azonban sértette a kisparasztok, kisbérlők, kisiparosok, kiskereskedők, az alsó középosztály érdekeit is. Mikor kitört a polgárháború, a népfrontba tömörült republikánusok, szocialisták és kommunisták előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút csak úgy lehet megnyerni, ha belpolitikailag orvosolják a középosztály sérelmeit, külpolitikailag pedig megnyerik Nagy-Britannia és Franciaország támogatását. A Komintern hivatalos vonalával is összhangban kinyilvánították, hogy a harc célja nem egy szovjet típusú szocialista rendszer bevezetése, hanem a demokratikus köztársaság megvédése a fasisztáktól. Ezért, ahogy a központi kormány megerősödött, megkezdte a szélsőséges kollektivizálás visszacsinálását, szabaddá tette a vallásgyakorlást, biztosította a külföldi vállalatokat vagyonuk sérthetetlenségéről stb. A szélsőséges anarchisták a kormány intézkedéseit ellenforradalomnak minősítették, és azt mondták, hogy a proletariátus nem fog a demokratikus (burzsoá) köztársaságért küzdeni, de a forradalom vívmányait egyedül is megvédi. Az ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában.

Miközben a Népfront önmagát gyengítette, a lázadók a fasiszta hatalmak segítségére támaszkodva fegyverzetben és anyagiakban egyre erősödtek, és lassan előrenyomultak. Largo Caballero kormányának kezéből kicsúsztak az ügyek. 1937 májusában új kormány alakult Juan Negrín vezetésével. Ebből kimaradtak a CNT képviselői és Caballero baloldali szocialista hívei. A szocialista és republikánus miniszterek mellett változatlanul két kommunista miniszter maradt, továbbá egy-egy képviselője a baszk és a katalán nemzeti pártoknak. A Néphadsereg ellentámadásokkal próbálta lassítani a francóisták előnyomulását, de az utóbbiak nyomasztó tüzérségi és légi fölénye miatt ezek nem sok sikerrel jártak. Egy ilyen offenzíva során, 1937. június 11-én, Huesca mellett elesett Zalka Máté. Bolloten, aki nem rokonszenvezett a kommunistákkal, is pozitívan ír róla. Megírja, hogy André Marty, a nemzetközi brigádok főfelügyelője a moszkvai "tisztogatások" mintájára a nemzetközi brigádokban is boszorkányüldözést akart folytatni, Zalka azonban a parancsnoksága alatt álló brigádban ezt nem engedte meg.²¹ Klébert a Szovjetunióba való visszatérte után kényszermunkatáborba küldték, és ott is halt meg. Zalka Máténak talán szerencséje volt, hogy elesett.

1938 áprilisában, elkeseredett harcok után a francóisták elérték a Földközi-tengert, és kettévágták a köztársasági Spanyolországot. Európa azt hitte, hogy a polgárháború véget ért, Negrín-kormány azonban nem adta fel. Júliusban megkezdődött a Néphadsereg ebrói offenzívája, a polgárháború 4 hónapig tartó, legvéresebb ütközete, egyben a két világháború közötti időszak legnagyobb csatája. A Néphadsereg csapatai meglepetésszerűen átkeltek az Ebrón, áttörték az ellenség vonalait, és mélyen behatoltak területére. Ezáltal tehermentesítették a levantei fronton harcoló csapatokat. Francónak komoly erősítéseket kellett átdobnia erre a frontszakaszra. Ezután hónapokig tartó állóharcok alakultak ki. A Néphadseregnek a keleti fronton (Katalónia területén) nem voltak további bevethető tartalékai. A középső-déli fronton (Madrid-Valencia) lévő hadsereg nem mozdult, nem próbálta némileg tehermentesíteni az ebrói fronton harcoló bajtársait. Lister árulásról ír,²² valószínűleg nem alaptalanul. Az ebrói csata vége felé vonták ki a nemzetközi brigádokat a frontról. Novemberben a köztársaságiaknak vissza kellett vonulniuk az Ebro keleti partjára, és megkezdődött a háború utolsó szakasza. Franco összes erőit most Katalónia elfoglalására vetette be. A köztársasági csapatok harcolva vonultak vissza a francia határ felé. Ezt a visszavonulást végigcsinálta egy újjászervezett magyar-spanyol zászlóalj orvosaként Bakács Tibor a francia határig, majd az internálótáborig.²³ Sürgősen fegyverutánpótlást kértek a Szovjetuniótól, ami meg is érkezett Franciaországba, de a franciák, ekkor már a Münchenben "híressé" vált Daladier kormánya, nem engedték át a fegyvereket a határon. 1939. január 26-án elesett Barcelona, és február 7-én Francóék elérték a francia határt.

A középső területen a Negrín-kormány csapatai folytatták a harcot, március elejére azonban a kormány megmaradt tagjai hozzájuk hű katonatisztekkel áttették székhelyüket Madridból egy Elda nevű kisvárosba. Franco többször kijelentette, hogy csak feltétel nélküli fegyverletételt fogad el. Negrín valószínűleg számított egy katonai puccsra, és át akarta engedni a fegyverletétel kétes dicsőségét a puccsistáknak. A puccs valóban bekövetkezett, Madridban Védelmi Junta alakult Segismundo Casado ezredes vezetésével, aki fegyverszünetet kért Francótól. A Negrín-kormány tagjai, Palmiro Togliatti, a Komintern megbízottja, Lister, több kommunista vezető az utolsó napok egyikén repülőgépen elhagyták Spanyolországot. A madridi kommunista pártszervezetek, amelyek hűek maradtak a kormányhoz, és folytatni kívánták a harcot, felkeltek a Casado-junta ellen. A felkelés leverésére Casadónak Madridba kellett rendelnie Cipriano Mera anarchista hadtestét, amely leverte a felkelést.²⁴ Március végére a junta tagjai, kivéve Julian Besteiro jobboldali szocialista politikust, és a katonai parancsnokok elhagyták Madridot és Spanyolországot. Franco csapatai bevonultak Madridba , és április 1-jén a generalisszimusz bejelentette, hogy a háborúnak vége. Besteiro, aki azt képzelte, hogy mérsékelt magatartása és súlyos egészségi állapota miatt kíméletben lesz része, tévedett, 30 évre ítélték, de kezeletlen tüdőbaja még 1940-ben végzett vele Franco börtönében.

Az újonnan megválasztott XII. Pius pápa táviratot intézett Francóhoz: "Istenhez emelve szívünket, őszinte köszönetünket nyilvánítjuk Excellenciádnak Spanyolország katolikus győzelméért."

A vésztörvényszékek havonta átlag 1000 halálos ítéletet hoztak, és 1942-ben még 242 000 politikai foglyot őriztek siralmas körülmények között.²⁵

A polgárháború halálos áldozatainak számát különböző szerzők különbözőképpen becsülik. Általában a Franco-rendszer apologétái csökkenteni igyekszenek a számokat, a köztársaság hívei pedig túlbecsülik. Talán a 600 000-es szám jár legközelebb az igazsághoz.²⁶ Részletesebben tárgyalja és veti össze a különböző szerzők adatait Harsányi.²⁷ Több mint 600 000 a Franco-rendszer elől elmenekült vagy emigrációba kényszerült spanyolok száma. Ezek többsége franciaországi táborokba került, majd pedig német megszállás alá. Közülük sokan folytatták a harcot a fasizmus ellen a francia ellenállási mozgalomban, az angol-amerikai, illetve a szovjet hadseregben. Dolores Ibarruri, La Pasionaria, a Spanyol Kommunista Párt elnökének fia a sztálingrádi csatában esett el. Emigrált a spanyol értelmiség színe-java, Manuel de Falla, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, Pablo Picasso, a 20. század egyik legnagyobb festőművésze, a legnagyobb költők, a már az emigrációban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Juan Ramón Jiménez és a "nagy öreg", Antonio Machado. Miguel Hernández, a tehetséges, fiatal költő Portugáliába menekült, de a portugál hatóságok kiadták Spanyolországnak. 1942-ben halt meg tüdőbajban Franco börtönében.

 

A szereplők mozgatórugói

 

A legegyszerűbb talán Olaszország szándékainak megítélése. Mussolini, aki az új Római Birodalom megalapítójának és császárának szerepében szerette volna magát látni (lásd az olasz fasizmus grandiózus, bombasztikus építkezéseit), a Földközi-tengert mare nostrummá változtatni, miután büntetlenül megúszta Etiópia lerohanását, örömmel fogadta a spanyol lázadás hírét és a lehetőséget, hogy megvethesse lábát Spanyolországban. Fő riválisa a Földközi-tengeren a katonailag sokkal erősebb Franciaország volt.²⁸ Jól jött volna számára egy vele szövetséges, fasiszta spanyol rendszer Franciaország hátában. Nem meglepő tehát, hogy egy héttel a lázadás kitörése után már elindította harci repülőgépeit Franco támogatására, hamarosan jelentős létszámú haderőt küldött Spanyolországba, és ezt végig fenntartotta. Szerepet játszott ebben a beavatkozásban az is, hogy képtelen volt hazája gazdasági problémáit megoldani, a nyomort enyhíteni és külföldi katonai sikerekkel, hódításokkal próbálta tekintélyét, "imázs"-át fenntartani.

Természetesen a náci Németországban is örömmel fogadták a lázadás hírét, és Hitler nagy mennyiségű fegyverrel, hadianyaggal és nagy létszámú katonai személyzettel támogatta Franco győzelmét. Szerepet játszott ebben az, hogy Németország igényt tartott a spanyol ércbányák termelésére hadiiparának fejlesztéséhez, de Hitler is kívánatosnak tartotta egy fenyegető, fasiszta hatalom létrejöttét Franciaország hátában. A németek azonban elsősorban haditechnikájuk kipróbálási terepének tartották a polgárháborút, és egyáltalán nem törekedtek a gyors győzelemre. 1937. november 5-én Hitler stratégiai tanácskozást tartott katonai vezetőkkel, amelyről a következő feljegyzés született: "A spanyolországi hadi cselekményekkel kapcsolatos eddigi tapasztalatok alapján a Führer nem számít jelenleg a konfliktus gyors befejeződésére. Figyelembe véve a Franco által eddig vezetett offenzívákra fordított időt, lehetségesnek tartja a háború elhúzódását még három évig. Másfelől, német szempontból nem kívánatos Franco százszázalékos győzelme. Fontosabb számunkra a háború elhúzódása és a feszültség fönntartása a Földközi-tengeren."²⁹ Utólagosan, ismerve az eseményeket, azt mondhatjuk, hogy Hitler álláspontja logikus volt. Néhány hónapon belül bekövetkezett Ausztria hozzácsatolása a Német Birodalomhoz, az Anschluss, amit Mussolini élesen ellenzett, vagyis hasznosnak bizonyult, hogy Olaszország katonailag lekötve van Spanyolországban. Hasznosnak ígérkezett az is, hogy Franciaország és Nagy-Britannia idegesen figyelik a földközi-tengeri helyzetet (Nagy-Britannia számára az Indiába, a korona legszebb gyémántjához vezető hajózási útvonal biztonsága alapvetően fontos volt). Márpedig a nácik szabad kezet akartak Közép-Európában Ausztria mellett Csehszlovákia megszállásához is. Németország tehát ellátta Francót hadianyaggal, de csak mértékkel, annyival, amennyire pillanatnyilag éppen szüksége volt.³⁰ Közben mind Olaszország, mind pedig Németország habozás nélkül aláírta a benemavatkozási egyezményt tudván, hogy úgysem fogják betartani. München és Csehszlovákia megszállása (1938-39), a szovjet-német megnemtámadási egyezmény és a Szovjetunió megtámadása (1939-1941) után már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nácik aláírása egy egyezményen semmit sem jelent. Ami itt érdekes, az az, hogy ezt a brit és a francia államférfiaknak már a spanyol benemavatkozási szerződés (1936) semmibevétele után tudniuk kellett.

A Szovjetuniót a katonai lázadás rendkívül nehéz és bonyolult helyzetben találta. Az ország a feszített ütemű, erőltetett iparosítás, elsősorban a nehézipar és a hadiipar fejlesztése kellős közepén tartott. (Ma, amikor Közép-Kelet-Európa újkapitalista országai versengenek egymással a külföldi beruházókért, nehéz elképzelni is, mit jelentett az iparosítás külföldi beruházók nélkül, kizárólag a népre nehezedő megszorító intézkedések útján felhalmozott "tőkére" hagyatkozva.)³¹ A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása súlyos válságot, nagy területeken éhínséget okozott. A Szovjetunió távol-keleti határaira a Kínában előnyomuló japán hadsereg részéről erős nyomás nehezedett, ami 1938-ban a koreai határ közelében lévő Haszán tónál egy hétig tartó fegyveres összecsapásra, majd 1939-ben a mongóliai Halhin Golnál komoly véráldozatot követelő kisebb háborúra vezetett. Mindehhez járult, hogy az irracionális sztálini terror ezekben az években érte el a csúcspontját, koncepciós perekkel és a Vörös Hadsereg tábornoki és tiszti kara jelentős részének letartóztatásával. A nehézségek ellenére 1936 októberétől kezdve a Szovjetunió (és a Komintern), erejét maximális mértékben igénybe véve, támogatta a köztársaságot. Amikor a Földközi-tengeren az olasz tengeralattjárók sorozatban süllyesztették el nemcsak a szovjet, hanem a harmadik ország zászlója alatt közlekedő, a köztársaságnak utánpótlást szállító teherhajókat, a szovjet szállítmányokat Murmanszkból indították útnak-, és a franciaországi Bordeaux-ban rakták ki. Az áru célba érkezése ekkor már csak azon múlott, hogy a francia kormány éppen nyitva vagy lezárva tartotta-e a spanyol határt.³² A Szovjetuniónak alapvető érdeke volt, hogy a fasizmus Spanyolországban meghatározó vereséget szenvedjen, és elmenjen a kedve a további kalandoktól. Ezt az is mutatja, hogy 1938 őszén, amikor a Néphadsereg a katalóniai fronton kritikus helyzetbe került, a Szovjetunió sürgősen újabb 103 millió dollár értékben útnak indított egy fegyverszállítmányt, bár ekkorra már a spanyol aranyat felemésztették a szállítások. Ez volt az a szállítmány, amely a francia kormány időhúzása miatt későn érkezett. Ugyanakkor, miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati hatalmak eltűrik Németország újrafelfegyverzését, és megpróbálják keleti irányba terelni, a szovjet vezetés ügyelt arra, nehogy időnek előtte háborúba keveredjék Németországgal. Hiszen 1936-ban Németország és Japán aláírta az Antikomintern paktumot, amelyhez egy évvel később Olaszország is csatlakozott.³³ Világos volt, hogy Hitler (esetleg Japánnal együtt) előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. A japán-német paktumot nem anti-Brit Birodalom, vagy anti-gall paktumnak nevezték. Ezért tartották a Spanyolországban szolgáló szovjet katonai szakemberek létszámát a szükséges minimális értéken. Viszont a Vörös Hadsereg a legjobb tisztjeit küldte Spanyolországba. Ezek egy része hazatérése után előléptetésben részesült, a tábornoki kar tagjává vált. R. J. Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja, a világháborúban a Magyarországot felszabadító egyik front, a 2. Ukrán Front parancsnoka, később hadügyminiszter lett. Mások kényszermunkatáborba kerültek, racionálisan valószínűleg nem állapítható meg, hogy milyen kritériumok alapján.

A Spanyol Köztársaság kormánya a polgárháború három éve alatt mindent megtett azért, hogy elnyerje Nagy-Britannia és Franciaország bizalmát és segítségét, hiába. Kész volt feláldozni az első hónapok spontán forradalmának vívmányait, visszaszorította az anarchisták ultraforradalmi intézkedéseit, és mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: hadserege nem a szocializmusért, hanem a demokratikus köztársaság megvédéséért küzd. Mindez lepergett a brit és a francia uralkodó körökről. Negrín 1938-ban újból megkísérelte a lehetetlent, és hadianyagot kért Nagy-Britanniától és Franciaországtól. Cserében felajánlotta, hogy kizárja a két kommunista minisztert a kormányból.³⁴ Ez az ajánlat is süket fülekre talált. 1938-tól egyre világosabbá vált a köztársaság vezetői számára, hogy fordulat csak akkor következne be, és a köztársaság csak akkor képes fennmaradni, ha kitörne a világháború. Az utolsó hónapokban, amikor már Katalónia Franco kezére került, és látszott, hogy a háború elveszett, a kommunisták azzal érveltek az ellenállás folytatása mellett, hogy néhány hónapon belül kitör a világháború, és addig ki lehet tartani.³⁵ A többiek azonban nem bíztak ebben, és feladták. Ekkor került sor Casado madridi puccsára.

A francia álláspont ellentmondásos volt. Nem csupán azt tükrözte, hogy másképpen látták a spanyol forradalmi változásokat az uralkodó osztályok, illetve a munkásosztály, amely ekkor a kommunista és a szocialista párt, valamint a hatalmas szakszervezetek révén komoly nyomás kifejtésére volt képes, hanem az uralkodó körök dilemmáját is. Ti. egyrészt féltek a kommunista előretöréstől, a szocialista forradalomtól, másrészt az egyre erősödő Németországtól, az egyre agresszívabbá vált náciktól és attól, hogy egy Hitlerrel szövetséges, fasiszta Spanyolország jön létre. A félelem a náciktól indokolta a francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötését 1935 májusában. A franciák azonban nem voltak hajlandók ezt egy katonai egyezménnyel kiegészíteni és konkréttá tenni, és a szovjet fél tisztában volt azzal, hogy adott esetben nem számíthat arra biztonsággal, hogy a franciák teljesíteni fogják a szerződésben foglalt kötelezettségüket. Sumner Wells, 1937-től az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese ezt írta: "A háborút megelőző években a nyugati demokráciák, köztük az Egyesült Államok, nagy pénzügyi és kereskedelmi körei meg voltak győződve arról, hogy egy háború a hitleri Németország és a Szovjetunió között csak szolgálni tudná az ő érdekeiket. Biztosra vették, hogy Oroszország összeomlana, és ez az összeomlás a kommunizmus megsemmisülését vonná maga után; Németország annyira meggyengülne e konfliktus következtében, gondolták, hogy sok éven át nem jelentene veszélyt a világ többi része számára."³⁶ A belső dilemmához hozzájárult a félelem attól, hogy Franciaország elveszíti Nagy-Britannia szövetségét, márpedig nyilvánvaló volt, hogy a brit uralkodó körök ellenségesen tekintenek a Spanyol Köztársaságra. Már 1936. augusztus 7-én a párizsi brit nagykövet ultimátumnak beillő jegyzéket adott át a francia külügyminiszternek. Ebben figyelmeztették a francia kormányt, hogy ha spanyol fegyverszállításai miatt konfliktusba keveredne Németországgal, akkor Nagy-Britannia felmentve érzi magát a locarnói egyezmény alól, mely garantálja Franciaország határait.³⁷ Ezek a dilemmák és a brit nyomás magyarázzák azt, hogy a francia népfrontkormány nem juttatott állami forrásból hadianyagot a Spanyol Köztársaságnak, de általában engedte, hogy harmadik országok és magánszemélyek és intézmények szállítmányai francia területen át jussanak el Spanyolországba. A spanyol határt időnként lezárta, majd ismét megnyitotta, gyakran a francia hatóságok szemet hunytak önkéntesek toborzása, illetve Spanyolországba távozása fölött, bár ez a háború idején tilos volt. Végül, a Blum-kormány bukása után Daladier miniszterelnöksége idején, 1938 júniusában végleg lezárták a határt, és ez megpecsételte a Spanyol Köztársaság sorsát.

Amint ezt már az eddigiekből is láttuk, valójában a brit kormány magatartása volt az, amely a köztársaság bukásához és a fasizmus győzelméhez vezetett Spanyolországban. Ez a kormány a polgárháború három éve alatt végig a konzervatív párt legszélsőségesebb, jobboldali köreinek a kezében volt és azok érdekeit képviselte. Különösen felerősödött ez a tendencia 1937-ben, amikor Neville Chamberlain lett a miniszterelnök. Ezek a körök betegesen rettegtek attól, hogy háborúba keveredjenek a fasiszta hatalmakkal, mert úgy vélték, hogy egy nyugat-európai háború következtében elterjedne a "kommunizmus" Nyugat-Európában. Szerepet játszott ebben a londoni német nagykövet, Joachim von Ribbentrop (a későbbi külügyminiszter) ügyes propagandakampánya, mely szerint a náci Németország tudja csak megvédeni az európai civilizációt a "bolsevista rémtől"). Sir Harold Nicolson munkáspárti képviselő ezt írta 1938. június 6-án a naplójába: "Elvesztettük akaraterőnket, mivel akaratunk megosztott. Az uralkodó osztályok csupán saját sorsukra gondolnak, ami azt jelenti, hogy a vörösök gyűlölete minden más megfontolást elnyom."³⁸ Valóban, a brit kormány mindenre képes volt annak érdekében, hogy Hitlert keleti irányba terelje, és saját maga elkerülje a háborút nemcsak Németországgal, hanem a katonailag gyenge Olaszországgal is. Miután 1937 januárjában aláírtak egy protokollt Olaszországgal, 1938. április 16-án megkötötték az angol-olasz paktumot, amelyben elismerték Etiópia meghódítását, elfogadták az olasz ígéretet, mely szerint a polgárháború után kivonják az olasz csapatokat az európai Spanyolországból és a Baleár-szigetekről (amivel elismerték, hogy az egyezmény megkötésének időpontjában, a benemavatkozási egyezmény megsértéseként olasz csapatok harcolnak a polgárháborúban). 1938 tavaszán már az áruszállítások nagy részét a köztársasági Spanyolországba brit kereskedelmi hajók bonyolították le. Két hónap alatt ezek közül 11-et süllyesztettek el, vagy rongáltak meg, 21 brit tengerész meghalt. Felháborodott parlamenti tiltakozások (többek között Lloyd George és Sir Winston Churchill részéről) ellenére a világ legerősebb tengeri hatalmának kormánya semmit sem tett a Union Jack alatt közlekedő hajók védelmében.³⁹ Minden egyéb mellett talán ez az epizód mutatja legjobban az akkori brit vezetés kapitulációs politikájának mélységeit és azt, hogy "München" nem Münchenben kezdődött. A brit magatartást természetesen befolyásolták a tőkés körök partikuláris gazdasági érdekei is. Angol cégeknek komoly érdekeltségei voltak spanyol bányákban és az iparban. A brit vasércimport 33, a higany 70, az acélgyártáshoz nélkülözhetetlen kénsav 90 százaléka Spanyolországból jött. 1937 októberében rendezték a francóisták ellenőrzése alatt álló Río Tinto és a vizcayai bányákkal kapcsolatos pénzügyi problémákat, és novembertől állandó brit kereskedelmi képviselő tartózkodott Burgosban a katonai juntánál. Természetesen nem akarták kockáztatni érdekeltségeiket Franco győzelme esetén, amit egyébként kezdettől fogva biztosra vettek.

A "megbékéltetés" katasztrófapolitikájához más államok is csatlakoztak. 1938. május 13-án Álvarez del Vayo, a köztársaság külügyminisztere egy korábbi határozatra hivatkozva, felülvizsgálatra újból a Népszövetség Tanácsa elé vitte a be nem avatkozás csődbe ment egyezményét, azonban ezt leszavazták. Többek között Lengyelország is ellene szavazott;⁴⁰ nem rokonszenvezett a Spanyol Köztársasággal, amelyet a Szovjetunió támogatott, és nem látta meg az "írást a falon". Az 1938. szeptember 29-30-án megkötött müncheni egyezmény, amely megcsonkította Csehszlovákiát, reménytelenné tette a Spanyol Köztársaság helyzetét, végképpen megmutatta, hogy semmi módon nem érhető el Nagy-Britannia és Franciaország támogatásának megszerzése, mert ezeknek az országoknak kormányai készek mindent feláldozni az európai kontinensen azért, hogy elkerüljék a háborút Hitlerrel. Korábban azt írtam, hogy a müncheni politika Spanyolországban kezdődött, és nem Münchenben (ha csak Európát számítjuk, és figyelmen kívül hagyjuk a szemhunyást Olaszország etiópiai agressziója fölött). Hozzá kell tennem, hogy ott nem is fejeződött be. Nem csupán arról van szó, hogy a polgárháború még nem fejeződött be, amikor 1939. március 15-én Hitler megszállta Csehszlovákiát, valamint hogy csupán egy héttel a polgárháború befejeződése után, április 7-én Mussolini megszállta Albániát, és a nyugati hatalmak ezt is lenyelték. Csak a világháború befejeződése után derült ki, hogy Chamberlain fő bizalmasa és tanácsadója, Sir Horace Wilson 1939. augusztus 3-án saját otthonában találkozott Herbert von Dirksen német nagykövettel, és egy megnemtámadási szerződésre tett javaslatot, amely felmentette volna a brit kormányt Lengyelország megsegítésének kötelezettsége alól, és hosszú távon lehetővé tette volna Németország terjeszkedését keleti irányban.⁴¹ (Chamberlain csak a brit közvélemény Prága német megszállása fölötti felháborodása nyomán csatlakozott Franciaország Lengyelországnak adott garanciáihoz). Hitler azonban türelmetlen volt, még a tél beállta előtt kívánta lerendezni a lengyel ügyet, és ezért inkább Sztálinnal kötötte meg a paktumot. Az utóbbinak nem volt más lehetősége az időnyerésre, miután minden arra irányuló próbálkozása, hogy létrehozzon egy kollektív biztonsági rendszert, a nyugati hatalmak halogató taktikáján (és a lengyel kormány ellenkezésén) kudarcot vallott. Ezután rohanta le Hitler Lengyelországot 1939 szeptemberében.⁴² A müncheni politika még ezután sem ért véget. Következett a "furcsa háború" a nyugati fronton, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem folytak ellenségeskedések. Chamberlain még mindig remélte, hogy miután létrejött a közös szovjet-német határ, Hitler megindul a Szovjetunió ellen.

Azt látjuk tehát, hogy a fasiszta hatalmak agressziója Európában Spanyolországban kezdődött, és ezután folyamatosan következtek Ausztria, Csehszlovákia, Albánia, Lengyelország, az észak-európai és a balkáni államok és végül a Szovjetunió. Japán évek óta tartó agresszióját Kína ellen Európában (és Észak-Amerikában) figyelmen kívül hagyták, Etiópia miatt nem tört volna ki a háború. A világháborúban részt vevő európai nagyhatalmak Németország, Olaszország, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia. Ha ezek haderőit nézzük, a háború első légi csatáit szovjet és német pilóták vívták Madrid felett, az első páncélos csatákat szovjet, illetve német és olasz harckocsizók a különböző spanyol frontokon.

1939. január 16-án Álvarez del Vayo spanyol külügyminiszter drámai beszédet mondott a Népszövetségben. Lord Halifax brit külügyminiszter a beszéd alatt elhagyta a termet (érezte baljós felelősségét?).⁴³ Többek között ez hangzott el: "Igen, uraim, súlyos sebesülten, elhagyatva és elárulva a spanyol nép folytatja az ellenállást. Nem tudtuk helyreállítani a békét és az igazságot, nem maradt más, mint hogy halálunkig harcoljunk. De eljön egy nap, amikor emlékezni fognak figyelmeztetésünkre és rájönnek, hogy Spanyolország volt az elháríthatatlan második világháború első csatatere."

 

Jegyzetek

 

¹ Tuñón de Lara, 705. o. Manuel Tuñón de Lara 1946-ban emigrált Spanyolországból. Franciaországban Pauban, majd miután 1980-ban visszatért hazájába, a Baleár-szigeteken és Baszkföldön volt a történelem egyetemi tanára.

² Thomas, 99. o.

³ Bolloten, 129-162. o. Burnett Bolloten két éven át tudósította a United Press amerikai hírügynökséget Barcelonából a polgárháború idején. Óriási anyagot dolgozott fel és gyűjtött össze könyve megírásához. Könyve azonban valójában nem a polgárháborúról szól, hanem a belső, hatalmi harcokról a köztársasági oldalon. Ezeket a harcokat, az anarchisták, a jobb- és baloldali szocialisták, a kommunisták és a különböző polgári köztársasági pártok között, kissé egyoldalúan, úgy mutatja be, mint a kommunisták harcát a hatalomért.

⁴ Tuñón de Lara, 564. o. A polgárháború kitörése előtt és alatt megölt egyházi személyek száma 1961-re 6832-ben stabilizálódott. Azért kell ezt így írnunk, mert a polgárháború idején az Osservatore Romano, a Vatikán félhivatalos lapja ezt a számot 16 500-ban jelölte meg. Nem azért lovagolok a számokon, mintha 6000 egyházi személy meggyilkolása nem lenne elég szörnyű, hanem azért, mert a hasonló számok feltupírozása a fasiszták és a velük rokonszenvező tényezők részéről azóta sem ment ki a divatból ("a kommunizmus áldozatai", a Magyarországról a felszabadulás után a Szovjetunióba szállított személyek stb.). Megjegyzendő, hogy a megadott számban nincsenek benne azok az egyházi személyek, többek között 15 baszk pap, akiket a fasiszták öltek meg. Spanyolországban a katolikus egyház azonnal és feltétel nélkül a katonai lázadás mellé állt. A Baszkföld kivétel volt; ott a papság a köztársaság által autonómiával felruházott helyi kormányt támogatta.

⁵ Ken Loach rendező filmje, a Tierra y Libertad (Föld és szabadság) az anarchista milíciák apoteózisa. Bemutatja, hogyan verik ki a fasisztákat egy faluból, hogyan állítják falhoz és lövik agyon a papot, aki a templomtoronyból lövöldözött rájuk és az őket üdvözlő parasztokra, hogyan szervezik a kommunát és kényszerítik bele a kisparasztot is csekély földjével, és végül, hogyan fegyverzi le a csapatot a köztársasági kormány katonasága.

⁶ Bolloten, 96. o.

⁷ Tuñón de Lara, 532-546. o. Kevesebb mint 40 évvel később a történet megismétlődik Chilében. Hiába kéri környezete Salvador Allende chilei elnököt, hogy mozgósítsa a munkáskerületeket és osszon fegyvert a szervezett munkásoknak, a demokratikus választások útján hatalomra került, a törvényekben bízó, humánus elnök erre nem hajlandó. Ő is életével fizet ezért sok ezer egyszerű munkás-, paraszt- és diákaktivistával együtt a Pinochet-féle katonai puccsban.

⁸ Tuñón de Lara, 561. o.

⁹ Azt, hogy mi történt a lázadók bevonulása után, megláthatjuk az utóbbi évtizedek egyik legcsodálatosabb filmjéből, José Luis Cuerda rendező La lengua de las mariposasából (A pillangók nyelve).

¹⁰ Berdah, 236. o., Tuñón de Lara, 575. o.

¹¹ Tuñón de Lara, 578. o.

¹² Tuñón de Lara, 543. o.

¹³ Tuñón de Lara, 565. o.

¹⁴ Bolloten, 178. o.

¹⁵ Thomas, 318. o. Mennyire ismerős ez nekünk magyaroknak! Nincs kizárva, hogy az ötletet egy Horthy Miklós nevű magyar tengerésztiszttől kapták.

¹⁶ Llarch (1977), 83. o.

¹⁷ Thomas, 329. o., Tuñón de Lara, 613. o.

¹⁸ Lister, 106. o.

¹⁹ Thomas, 381-388. o.

²⁰ Thomas, 415. o.

²¹ Bolloten, 861. o. André Marty 1919-ben egyik vezetője volt a matrózlázadásnak a Szovjet-Oroszország ellen küldött francia hadiflottán a Fekete-tengeren. A lázadás következtében a flottát vissza kellett vonni. Elsősorban ennek köszönhetően vált a Francia Kommunista Párt egyik vezetőjévé és később Sztálin bizalmasává. 1936-ra azonban bizalmatlansága már az őrületig fokozódott. Alakját meglehetősen reálisan szerepelteti Hemingway is Akiért a harang szól c. regényében.

²² Lister, 223. o.

²³ Bakács, 48-59. o. Bakács Tibor, miután megjárta a francia-német, majd a keleti frontot is, 1957-től sok éven át az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatója volt.

²⁴ Lister, 254. o.

²⁵ Thomas, 607. o.

²⁶ Thomas, 606. o. A Gran Enciclopedia RIALP 6. kiadása 1989-ben még mindig úgy ír a polgárháborúról, mint a Franco-rendszer idején. Ott egy 250 000 körüli szám szerepel.

²⁷ Harsányi, 8-13. o.

²⁸ Amikor 1940-ben a francia hadsereg északon, a német támadásban összeomlott, Mussolini offenzívát indított az Alpokban, de képtelen volt áttörni a francia vonalakat.

²⁹ Bolloten, 195. o., Berdah, 508. o.

³⁰ Lister, 219. o.

³¹ Sztálin 1931. február 4-én beszédet mondott a gazdasági vezetők értekezletén, ahol arról esett szó, hogy nem lehetne-e az iparosítás ütemét csökkenteni. Ezt mondta: "A tempót fékezni annyit jelent, mint elmaradni. Aki elmarad, azt verik. Mi pedig nem akarjuk, hogy bennünket verjenek. Nem, mi nem akarjuk! A régi Oroszország történelme többek között abból áll, hogy az országot szüntelenül verték elmaradottságáért… Mi a gazdasági téren vezető országok mögött 50-100 évvel elmaradtunk. Ezt a távolságot be kell futnunk tíz év alatt. Vagy meg tudjuk ezt tenni, vagy agyonnyomnak bennünket" (Sztálin: A leninizmus kérdései. Szikra, 1949, 395. o.). Ez a beszéd prófétainak is tekinthető, hiszen 1931 plusz 10 az 1941, a Szovjetunió elleni náci agresszió éve. Más kérdés az, hogy a beszéd szerzője a kritikus évben figyelmen kívül hagyta a több helyről érkező komoly jelzéseket, és ezért a német támadás váratlanul és felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget, ami a háború első évének szörnyű katasztrófáira vezetett.

³² Mindezzel azért foglalkozom ilyen részletesen, mivel Bolloten (207. o.) meglehetősen kétes forrásra hivatkozva megszellőzteti azt a feltételezést, hogy Sztálin 1937 közepétől kezdve a polgárháború elhúzódásában lett volna érdekelt. Az erre vonatkozó érvelés nélkülözi az elemi logikát.

³³ Majd később Magyarország is (miért pont ebből maradt volna ki?) a japán bábállam, Mandzsukuó és Bulgária társaságában.

³⁴ Berdah. 402. o.

³⁵ Lister. 259. o.

³⁶ Bolloten. 177-182. o.

³⁷ Tuñón de Lara, 573. o.

³⁸ Bolloten, 302. o.

³⁹ Thomas, 538. o.

⁴⁰ Thomas, 536. o.

⁴¹ Bolloten, 972-976. o.

⁴² Lengyelországot nem a Szovjetunió és Németország rohanta le, amint ezt mostanában némely propagandista célzatosan hirdeti, hanem csak Németország. A Vörös Hadsereg több mint két hetet várt (hogy talán a lengyelek tényleg képesek ellenállni, amint ezt öntelten hirdették), és csak azután lépte át a lengyel határt, miután a lengyel hadsereg összeomlott.

⁴³ Berdah, 412. o.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, no. 22.

Bakács Tibor: Egy életrajz ürügyén… Kossuth, Budapest, 1978.

Bakunyin, Mihail: Államiság és anarhia. Gondolat, Budapest, 1984 (eredetileg: Goszudarsztvennoszty i anarchia, 1873).

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada, La República española y las grandes potencias, 1931-1939. Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004 (eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979).

Cornwell, John: Hitler's Pope – The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Gran Enciclopedia RIALP. Ed. RIALP, Madrid, 6. kiadás, 1989.

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth, Budapest, 1988.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Llarch, Joan: La muerte de Durruti. Plaza&Janes, Barcelona, 1976.

Llarch, Joan: Cipriano Mera. Plaza&Janes, Barcelona, 1977.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989 (Hommage to Catalonia, Penguin Books, 1966 fordítása).

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre&Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000 (eredetileg 1966).

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973 (The Republic and the Civil War in Spain, Macmillan, 1971, fordítása), 266-297. o.

Mint ismeretes, a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal komolyabb állami szintű támogatást csak a Szovjetuniótól kapott. A cikk a spanyol frontra érkező szovjet katonai tanácsadók némelyikének pályafutásáról ad rövid áttekintést.

A Szovjetunió szinte kezdettől fogva két szinten, fegyverekkel és katonai tanácsadók kiküldésével támogatta a köztársaságiak harcát a Franco-féle lázadókkal szemben. E két támogatási forma közül a polgárháború első szakaszában talán utóbbit, azaz a szovjet parancsnokok hadseregszervező munkáját és hadászati tanácsait tekinthetjük relevánsnak. Ők voltak azok, akik az addig jobbára szervezetlen, sokszor egymástól elszigetelten harcoló népi milíciákból, nemzetközi brigádokból és a királyi hadsereg azon kevés egységeiből, amelyek nem álltak át a falangisták oldalára, hadosztályokat, majd hadtesteket hoztak létre, és ha tehették, harcba is vezették őket.

A szovjet katonai tanácsadók első nagyobb csoportja 1936 őszén, illetve decemberében érkezett Madridba, többségük a Moszkva-Berlin-Párizs vasútvonalon keresztül. Párizst¹ elhagyva, továbbra is vasúton jutottak el Toulouse-t érintve a Garonne medencéjén keresztül a Pireneusokig. Az út itt többnyire érdekes fordulatot vett. Ha tehették, vonaton utaztak tovább egyenesen a köztársaságiak által ellenőrzött Barcelonába, esetleg Valenciába s innen tovább Madridba; vagy bár kétségkívül kockázatosabb volt, mégis akadt rá példa, hogy a határról először Baszkföld központjába, Bilbaóba, majd ettől kissé délnyugat felé fordulva a fővárosba mentek. A Barcelona, Bilbao és Madrid közti utat, ha lehetőségük adódott rá, vonaton, köztársasági, a főváros védelmére siető csapatok társaságában tették meg, de ha a helyzet úgy kívánta, repülőn, gépkocsin, akár lovas szekéren, sőt a legveszélyeztetettebb szakaszokon nemritkán gyalog haladva közelítették meg célállomásukat.

Elsőként Rogyion Jakovlevics Malinovszkij² (Malino elvtárs),³ Nyikolaj Nyikolajevics Voronov (Walter önkéntes)⁴ , J. K. Berzin,⁵ G. I. Kulik (Cooper tábornok),⁶ J. V. Szmuskevics (Douglas önkéntes)⁷ , P. A. Ivanov és Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov (Kolia kapitány) érkeztek meg Spanyolországba.⁸ Őket követte Kirill Afanevics Mereckov (Petrovics önkéntes), B. M. Szimonov (Valois),⁹ Pavel Ivanovics Batov (Fritze elvtárs),¹⁰ Alekszandr Ivanovics Rogyimcev (Pavlito elvtárs)¹¹ , V. J. Kolpacski, D. G. Pavlov,¹² N. P. Gurjev,¹³ A. D. Cjurupa, Sz. M. Krivosein, Pol Matiszovics Arman (Greise őrnagy),¹⁴ G. M. Stern (Grigorovics elvtárs), N. G. Ljascsenko, M. I. Nyegyelin¹⁵ parancsnokok, illetve Sz. Sz. Ramisvili (Juan García), V. P. Drozd (Don Ramón)¹⁶ és N. P. Jegipko (Matisse)¹⁷ fregattkapitányok.

Egyes feltételezésekkel ellentétben¹⁸ a Vörös Hadsereg kiemelkedő, a második világháború során hírnevet szerzett vezető tábornokai – 1936-ban többnyire ezredparancsnokok -, így Konyev, Rokosszovszkij vagy Zsukov nem vettek részt a spanyol polgárháborúban. Maga Sztálin sem kockáztathatta meg, hogy a zűrzavaros ibériai helyzetben fiatal katonai vezetőinek legkiválóbbjait veszítse el. De a kockázat így is magas volt. Bár jól látható, hogy területi alapon válogattak, hiszen főleg a belorusz katonai körzet törzséből választottak ki "önkénteseket" a spanyolországi kiküldetésre, így is egy sor tehetséges fiatal parancsnok esetleges elvesztésével kellett számolni. Malinovszkij és Mereckov, illetve az őket támogató tüzérparancsnok, Voronov, akik 1936-37-ben komoly érdemeket szereztek Madrid védelme idején, a 30-as évek közepén a határ menti belorusz körzet¹⁹ reményteljes aspiránsai közé tartoztak. Már 1935-ben – miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat – közvetlenül I. P. Uborevics, a körzet katonai parancsnoka alá rendelték őket.²⁰

A Spanyolországba érkező szovjet katonai tanácsadók először a határon, illetve később Barcelonában vagy Bilbaóban értesülhettek a legújabb fejleményekről, és képet kaphattak a polgárháború katonai helyzetéről is. Ebben segítségükre volt V. A. Antonov-Ovszejenko, a barcelonai szovjet konzul, az októberi forradalom hőse, a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság egyik egykori vezetője,²¹ V. J. Gorjev katonai attasé²² és Mihail Kolcov, a Pravda tudósítója, valamint Roman Karmen, a neves filmoperatőr.²³ A tényleges harcászati helyzet Mereckov visszaemlékezése szerint jobb volt, mint ahogy a polgári újságírók feltüntették, de rosszabb, mint ahogy Párizsban hallották. Franco csapatai ekkor Madrid alatt álltak, és Délnyugat-Spanyolországot csaknem teljes egészében elvesztették a köztársasági haderők. A politikai helyzet sem kecsegtetett túl sok reménnyel. Largo Caballero miniszterelnök minden igyekezete ellenére sem volt képes betemetni a kommunisták, a szociáldemokraták és az anarchisták közti árkokat. A brigádok és a hadosztályok szervezése során a legtöbb gond szinte mindig utóbbiakkal, az anarchistákkal volt. Maga Mereckov is így írt róluk: "Míg élek, el nem felejtem a spanyol anarchistákat: hol gátlástalan martalócok, hol ábrándozók és álmodozók, de mindig olyan emberek, akik nem tűrnek semmilyen fegyelmet, semmilyen utasítást, semmiféle elemi rendet."²⁴

Ugyanakkor kezdettől fogva számíthattak olyan híres köztársaságpártiak, mint Luigi Longo (Gallo elvtárs), Manfred Stern (Kleber tábornok), Vittorio Vidali (Carlos Contreros) Giuseppe di Vittorio, az Olasz Kommunista Párt központi bizottsága tagjának (Mario Nicoletti komisszár) támogatására és hathatós segítségére mind az elengedhetetlen hadügyi reformok, átszervezések során, mind a hadműveletek idején. Jó munkakapcsolatot ápoltak Zalka Mátéval (Lukács Pál), a 12. nemzetközi, Hans Kaale,²⁵ a 11. nemzetközi és Enrique Listerrel az első brigád parancsnokával, illetve egy rövid ideig szoros kapcsolatban álltak Bounaventura Durrutival (egészen annak haláláig), aki egyszerre több anarchista katonai osztag parancsnoka is volt.²⁶

A kezdeti nehézségek ellenére, elfogadva a szükség szülte kényszermegoldásokat is, a szovjet katonai tanácsadók komoly tiszteletet vívtak ki maguknak meglehetősen rövid idő alatt. Ivanov a köztársaság vezérkarának tagja lett, míg a szovjet tanácsadókat Berzin koordinálta, aki egyben a vezérkar katonai tanácsadója is volt. Kulik, Miaja tábornok, a Madrid védelmét vezető junta elnöke mellett működött konzulensként, majd helyét, miután visszarendelték Moszkvába, Mereckov vette át. Szmuskevics a légierő fejlesztésében, Voronov a (hatékony) tüzérség megszervezésében, míg Kuznyecov²⁷ a flotta megmentésében és az elsősorban Odesszából érkező (fegyver)szállítmányok célhoz juttatásában szerzett érdemeket. Ez utóbbi szállítmányok mind mennyiségileg, mind minőség tekintetében felülmúlták a nyugati (elsősorban francia) és csehszlovák segélyeket. Egy 1937. augusztusi, a falangisták által készített lista, mely az általuk a köztársaságiaktól megszerzett és még használható fegyverek számát rögzítette, 948 szovjet és 565+318 francia gyártmányú géppuskáról, 12 575 szovjet, 2800 francia, 886 csehszlovák és 3852 mexikói puskáról, valamint 4 875 000 szovjet, illetve 2 600 000 francia töltényről, továbbá 110 szovjet tankról szól. Ellenben a francia lövegek száma – ezen a listán – meghaladta a szovjet gyártmányúakét.²⁸

Az Odesszából induló és a Boszporuszon 1936. október elseje és 24. között áthajózó Georgi Dimitrov, a Néva, a Bolsevik és a Komszomol²⁹ több mint 500 teherautót, 30 repülőgépet, 50 tankot rakodott ki Valencia, Alicante, Cartagena és Barcelona kikötőiben.³⁰

A szovjet gyártmányú fegyverek közül hamar nagy népszerűségre tettek szert a köztársaság katonáinak körében a legendás "Makszim" géppuskák, valamint a Polikarpov-gyártmányú, I-15-ös jelzésű, dupla szárnyas harci repülőgépek, a "chatók", és a sokkal modernebb, feszített, szimpla szárnyú I-16-osak, a "moscák",³¹ azaz a "legyek", amelyek akkor a világ leggyorsabb vadászgépeinek számítottak.

A Vörös Hadsereg parancsnokai legnagyobb sikereiket a jaramai és a guadalajarai hadműveletek során érték el. A jaramai események lényegében a főváros védelméhez kapcsolódtak. Miután Franco és tisztikara belátta, hogy Madridot nem tudja sem déli-délnyugati, sem északi irányból megközelíteni, délkelet felől szerveztek támadást a város ellen. Ha tervük bevált volna, Madridot sikerül elvágni a létfontosságú földközi-tengeri kikötőktől és a nemzetközi – főleg szovjet – szállítmányoktól. A támadás kudarcot vallott, Franco csapatait, melyek gerincét a marokkói – gyarmati – hadtest adta, a nemzetközi brigádok és a sebtében kiképzett köztársasági csapatok a népi milíciákkal együttműködve visszaverték. De a köztársasági haderő gyengeségei egyértelműen megmutatkoztak. Mivel a volt királyi hadsereg szinte összes hivatásos katonája átállt a lázadók oldalára, nem volt, aki vezesse a csapatokat. A guadalajarai események előtt a fiatal köztársaság hadseregében 350 000 fő szolgált, közülük 120 000 a madridi arcvonalon. A spanyol demokráciát védő "armada" technikailag is elmaradott volt, 1937 első hónapjaiban még csak száz repülőgéppel és hetven harckocsival rendelkezett.³² A tisztek és a brigádok parancsnokai tudták, hogy a francia-csehszlovák és a szovjet segítségen kívül más támogatásra nem számíthatnak. Tovább nehezítette a védelmi hadműveleteket, hogy Valenciában anarchista felkelés történt, illetve súlyos taktikai hibák miatt elesett Malaga városa is. A Caballero vezette kabinet láthatóan nem tudott úrrá lenni az egyre válságosabb helyzeten, nem tudott mit kezdeni a katalán és baszk autonómiára való törekvésekkel. A hadsereg átfogó reformja, pontosabban a hadra fogható reguláris hadsereg megszervezése pedig egyre csak halasztódott. A hadügyminiszteri teendőket is ellátó miniszterelnök mellett sem helyettese, Asencio – aki ténylegesen irányította a köztársaság fegyveres erőit -, sem Cabrera vezérkari főnök³³ nem tudta az egymástól függetlenül harcoló csapatokat egy zászló alatt legalább hadtestekbe szervezni és így hadba vezetni őket. Ez pedig kizárta bárminemű támadó hadművelet lehetőségét. Ennek ellenére a guadalajarai csata (még) köztársasági sikerrel zárult. Miután Franco a jaramai ütközetben elvesztette marokkói hadtestének java részét, a Madridtól északkeletre felvonuló olasz expedíciós hadtest ragadta magához a harcászati kezdeményezést. A köztársasági felderítés hibájából a kormány és a vezérkar későn szerzett tudomást az olaszok csapatösszevonásáról. Az olasz expedíciós hadtest körülbelül 60 000 főt számlált, és összesen hatvan repülőgéppel rendelkezett. Parancsnoka Roatti hadosztálytábornok (Mancini tábornok) volt, aki Etiópiában szerzett harci tapasztalatokat. A fasiszta hadtest gerincét, a mintegy 10 000 főt kitevő, teljesen gépesített Littorio hadosztály alkotta.³⁴ A nyomasztó fölény ellenére a köztársaságiaknak 1937. március 11-én sikerült megállítaniuk az olasz csapatokat. Ezen a napon határozták el, hogy a fővárost nem ürítik ki, és a vezérkar elfogadta a Mereckov, Szimonov és Pavlov által jegyzett ellentámadás tervét, ami március 19-én indult meg. Másnap a köztársaságiak megfutamították az expedíciós hadtestet, így 21-ére lényegében befejeződött az egész támadó hadművelet.³⁵

A kezdeti sikerek ellenére a köztársaság mindinkább magára maradt. A fejlett nyugati demokráciák nem adták meg a kellő támogatást, ugyanakkor a kommunisták fokozott térnyerését a népfrontkormányban maguk a köztársaságiak is félve figyelték. A kommunista, anarchista és szociáldemokrata szembenállás végső soron a szovjet katonai tanácsadók helyzetét gyengítette, akiket egy-másfél év után – legtöbbjüket 1937-ben – vissza is hívtak a Szovjetunióba. A Spanyol Köztársaság tragédiája pont ez a politikai ellentét volt, amely megmérgezte a hadsereget, és a közelgő bukást is előrevetítette. A szovjet katonai tanácsadók kivonásával és a szállítmányok leépítésével párhuzamosan nőtt a náci német jelenlét az Ibériai-félszigeten, katonai értelemben a Condor-légió formájában, amely lényegében a Guadalajaránál legyőzött olasz expedíciós hadtest szerepét vette át. Ezt hálálta meg később Franco a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra kiküldött "Kék Hadosztállyal".³⁶

A polgárháborús szovjet jelenlét tárgyalásán túl érdemes egy pillantást vetnünk a Spanyolországban harcolt parancsnokok – 1943-tól tisztek – későbbi pályafutására. Mereckov Madrid védelméért és a jaramai csatáért a Vörös Zászló Érdemrendet,³⁷ az olasz expedíciós hadtest legyőzésében játszott szerepéért a Lenin-rendet kapta meg. A szovjet-finn háború során az általa vezetett hetedik hadsereg törte át a Mannerheim-vonalat. 1940-ben rövid ideig vezérkari főnök volt, majd 1941-től népbiztoshelyettes. 1941-től 1944-ig a volhovi front parancsnokaként Leningrádot védte, majd 1944-től a Karéliai Frontot vezette, és az ő csapatai győzték le a németeket Finnországban. 1945-ben megkapta az első távol-keleti front parancsnokságát, így elfoglalta Mandzsúriát és Korea északi részét.

Malinovszkij a sztálingrádi csatában szerzett hírnevet magának, majd a Második Ukrán Frontot vezette. A háború végén, 1945 júliusa és szeptembere között Mandzsúriában harcolt a Kvantung-hadsereg ellen. Voronov később Halhin-Golnál és a finn háborúban bizonyított. Zsukov és Vasziljevszkij mellett a sztálingrádi ellentámadás és a kurszki csata egyik tervezője volt. Batov 1942-től a 65. hadsereget vezette egészen a háború végéig, és Rokosszovszkij jobb kezeként tevékenykedett. Harcolt Sztálingrád alatt és a kurszki csatában is. Kuznyecov a honvédő háború idején a flotta főparancsnoka volt, és mint ilyen részt vett a jaltai és a potsdami konferenciákon. Később összetűzésbe keveredett Sztálinnal, perbe is fogták, de végül felmentették. Pavlov tábornokot a váratlan német támadás és a kezdeti katasztrofális vereségek után, 1941-ben mint az egyik fő bűnbakot Sztálin parancsára kivégezték. Pol Matiszovics Arman 1943-ban esett el a volhovi fronton.

A spanyol polgárháború során a köztársaságnak adott szovjet segítség tehát fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadók³⁸ kiküldését jelentette. A német és olasz hadseregtől eltérően vöröskatonák nem jelentek meg nagy számban, expedíciós hadtestként az Ibériai-félszigeten. Bár kétségtelen, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat a második világháború során sikerrel használták fel, és Sztálin is igyekezett politikai befolyását növelni az övezetben, de a fentebb tárgyalt parancsnokok, vöröskatonák nem csak ezért mentek Spanyolországba. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők a köztársaságot védték a náci-fasiszta csapatokkal szemben, akkor is, amikor a nyugati demokráciák lemondtak róla, szabad kezet adva ezzel Hitlernek és Mussolininek.

 

Jegyzetek

 

¹ A párizsi szovjet nagykövet ekkor V. P. Patyomkin volt, aki hasznos informá­ciókkal látta el a Spanyolországba továbbinduló tiszteket. Kuznyecov, p. 127.

² Mereckov, p. 119.; Golubovics, p. 21.; Tuñon de Lara, p. 529. és Thomas, p. 305.

³ Mereckov, p. 132.; de Hugh Thomas The Spanish civil war című művében (p. 305.) hivatkozik El Campesino (eredeti nevén Valentín González, 1909-1983, spanyol kommunista) Comunista en España (p. 73-85.) részben visszaemlékezésekre épülő munkájára, aki szerint Malinovszkij (ekkor már ezredes!) fedőneve "Mañolito" volt. Ugyanő (Campesino) ugyanitt állítja, hogy a fentieken kívül további neves szovjet parancsnokok is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a forradalmi Spanyolországban. Így Ivan Sztyepanovics Konyev (Paulito), aki Sztálin megbízásából mindenre elszánt milicistákat (Thomas a "terrorist" szót használja) képzett volna ki. Míg Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij ugyancsak Sztálin közvetlen parancsának engedelmeskedve lényegében kémként épült volna be a falangista csapatokba, hogy egyes német fegyverekről információkat szerezzen meg.

⁴ Kuznyecov, p. 166. Itt Voronov Voltaire ezredes néven szerepel. Kuznyecov és Voronov először 1936-ban Valenciában, az Alboralla utca 8. szám alatt találkoztak. Ez volt a szovjet "önkéntesek" találkozóhelye. Voronov itt mondta el Kuznyecovnak, hogy eredeti fedőneve a Voltaire ezredes lett volna, de ez később mégis Walterre változott. (Kuznyecov, p. 170.) Ezzel együtt Mereckov visszaemlékezésében következetesen a Walter nevet használja Voronov esetében.

⁵ Mereckov, pp. 113. és 123. A lett származású Berzin eredeti neve Peter Küzis volt. 1911-ben, miután megszökött az irkutszki száműzetésből, felvette a Jan Karlovics Berzin nevet. A CSEKA embere és Feliksz Dzerzsinszkij közvetlen munkatársa volt.

⁶ Mereckov, p. 124.

⁷ Tuñón de Lara, p. 529.; Thomas, p. 305.; Mereckov, pp. 119. és 123., illetve Kuznyecov, p. 166.

⁸ Tuñón de Lara, p. 529. és Kuznyecov, pp. 121-193.

⁹ Mereckov, p. 132.

¹⁰ Mereckov, p. 132., illetve Kuznyecov, p. 166. (Kuznyecov szerint Batov fedőneve Pablo Fritz volt.)

¹¹ Mereckov, p. 132.

¹² Kuznyecov, p. 166.

¹³ Mereckov, p. 119.

¹⁴ Mereckov, p. 117.

¹⁵ Mereckov, p. 120. Nem azonos Manfred Sternnel. Illetve Kuznyecov, p. 164.

¹⁶ Kuznyecov, pp. 162-163.

¹⁷ Kuznyecov, pp. 185-186.

¹⁸ Lásd: 2. lábjegyzet.

¹⁹ A Belorusz Katonai Körzetben összpontosult a későbbi (második világháborús) szűken vett szovjet vezérkar szinte valamennyi tagja, így Sz. K. Tyimosenko (a körzet parancsnokának helyettese, későbbi marsall), Zsukov (a körzet egyik hadosztályparancsnoka), Konyev (ekkor éppen hadtestkomisszár a körzetben), V. D. Szokolovszkij (a körzet vezérkarának tagja, később marsall), V. J. Kolpacski (az egyik hadtest törzsfőnöke, később hadseregtábornok), A. A. Novikov (ekkor az egyik hadtest törzsfőnöke, később a légierő főmarsallja), I. H. Bagramjan (ekkor az egyik hadtest törzsében szolgált, később marsall) és P. M. Arman (az egyik gépesített dandárban volt parancsnok). Rajtuk kívül a törzs hadműveleti osztályán szolgált M. V. Zaharov (a hadműveleti osztály vezetője, későbbi marsall) és Malinovszkij. – Mereckov, p. 97.

²⁰ 1935 januárjában Malinovszkijt a 3. lovashadtest törzsfőnökévé nevezték ki. 1936 júniusában pedig Minszkbe rendelték az ekkor már ezredest, ahol megkapta a körzet lovassági felügyelőjének helyettesi tisztét. – Golubovics, p. 19.

²¹ Antonov-Ovszejenko tartóztatta le a Téli Palotában az Ideiglenes Kormányt. Mereckov, p. 111.

²² Kuznyecov, p. 127.

²³ Mereckov, p. 112. és Golubovics, pp. 21-22, illetve Kuznyecov, pp. 133. és 135.

²⁴ Mereckov, p. 131.

²⁵ Mereckov és a többi szovjet parancsnok is kiemeli a német és osztrák köztársaságpárti önkéntesek bátorságát és a belőlük szervezett brigádok kimagasló harci értékét.

²⁶ Mereckov, pp. 120-121. és 131. Mereckov megemlíti, hogy Durruti egyik osztaga Mahno nevét viselte. Mivel Mahno banditának tartott anarchista csapatai ellen maga Mereckov is harcolt Bugyonnij lovashadseregében, így érthetően megütközéssel fogadta az elnevezést.

²⁷ Kuznyecov Indalecio Prieto tengerészeti miniszter közvetlen tanácsadójaként működött.

²⁸ Cattell, p. 78. Megjegyzendő, hogy a lista 318 egyféle és 565 különböző típusú francia géppuskát említ meg, illetve a 12 575 szovjet puskát típus alapján két csoportra osztja.

²⁹ A Komszomolt nem sokkal később Algéria partjainál elsüllyesztették, és a hajó egész személyzete G. A. Mezencov kapitánnyal együtt a falangisták fogságába került. – Kuznyecov, p. 179.

³⁰ Thomas, p. 305. Ezek a szállítmányok élelmiszert és kötszereket is tartalmaztak.

³¹ Érdekes egyezés, hogy a "mosca" szó egyszerre jelenti a legyet, nagybetűvel írva pedig, "Mosca"-ként, Moszkva városát.

³² Mereckov, p. 133.

³³ Mereckov, p. 118.

³⁴ Mereckov, p. 136.

³⁵ Mereckov, p. 146. és Kuznyecov, pp. 175-176.

³⁶ División Azul.

³⁷ Mereckov, p. 144. A Vörös Zászló Érdemrendet pályafutása során ekkor másodszor, először még 1918-ban a kazanyi harcokért kapta meg.

³⁸ Vaszilij Ivanovics Csujkov és Andrej Andrejevics Vlaszov nagyjából ebben az időben Kínában tevékenykedtek Csang Kaj-sek katonai tanácsadójaként.

 

Bibliográfia

 

1. Mereckov, Kirill Afanevics: A nép szolgálatában. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1985.

2. Golubovics, Vaszilij Szeliversztovics: Malinovszkij marsall. Ford.: Horváth Zoltán. Budapest, Zrínyi, 1985.

3. Kuznyecov, Nyikolaj Geraszimovics: A háború előestéjén. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1975.

4. Thomas, Hugh: The Spanish civil war. New York. Harper&Row, 1961.

5. Cattell, David Tredwell: Communism and the Spanish Civil War. Los Angeles&Berkeley, University of California Press, 1956.

6. Tuñón de Lara, Manuel: Storia della repubblica e della guerra civile in Spa­gna. Ford.: Agostino Bertoni. Roma, Editori Riuniti, 1966.

7. Seidman, Michael: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War. The University of Wisconsin Press, 2002.

Beszélgetés Szigeti Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005)
Az Eszmélet Baráti Körben 2006. január 9-én elhangzott beszélgetés résztvevői: Szigeti Péter, Wiener György, Szalai Erzsébet, és Lugosi Győző.

Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés – a globális kapitalizmus elemzése – komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi – általam fejlettnek tartott – neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem – másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam – ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer – nála időnként ambivalens – kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. – mindig az összfolyamatnak alávetett – funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények – a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége – nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha… akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden – s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében – s ez lenne az utolsó gondolatom – azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

 

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust – ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában – szervezett kapitalizmus elnevezéssel – éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után – ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe – a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon – miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti – éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák – a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

 

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom… A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek – a felnőtté válás – elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja… A túltermelési válság oka pedig – mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette – a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét – javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna – hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz…

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel – ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak – és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza – szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) – a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség – és az egész élő Föld – létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai – a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány – a túltermelési válság – következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog – és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé – és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával – a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével – rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam – mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is – a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon – így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal – Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke – akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval – a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is – előbb vagy utóbb – effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" – és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos – a tőke számára rendkívül hasznos – racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti – mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" – az elsősorban mérvadó centrumországokban – folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében – szemben más árukkal – olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa – melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról – nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal – nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

 

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye – ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe – lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel – mondhatni: alázattal – fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel – és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú – de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói – például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) – a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét – amit egyébként valószínűleg álmában is visel…

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet – kell – érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt – véleményem szerint – nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" – ha lenne ilyen (de nincs) – ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami – tegyük hozzá – korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború – mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza – interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter – ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista – szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai – adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében – eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson – a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével – a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "…még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" – írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése – s főleg jövője – szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi – s közvetlen részesei – vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek – csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak – az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell – több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során – s főként 2001 szeptembere miatt – előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám – ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten – mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ – a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős – a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható – világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya – amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van – amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált – de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter – és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat – annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

 

Jegyzetek

 

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok – instanciák – egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek… kikerülnek a tőke útjából… s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik… […] egész régiók… tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel – bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi – vagy inkább: globális – társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.