Az Októberi Forradalom győzelmét követően a forradalmi szocialista pártok, csoportok szerte a világon az ún. „lenini pártmodell" mintájára igyekeztek megszervezni magukat. A vitairat szerzőjének érvelése szerint, ez a sajátosan lenini pártmodell sose létezett, a bolsevik párt kifejezetten a nyugati szociáldemokrata pártok szervezeti normáit követte. Amit a későbbi forradalmi mozgalmak példaképnek tekintettek, az valójában a bolsevik pártnak a hatalomátvételt követően kialakult, bürokratikus elfajulással már megfertőzött formájának sematikus változata. E hibás szervezeti modellhez való ragaszkodás nagymértékben hozzájárult a forradalmi szocializmus XX. századi vereségéhez.

A huszonegy elvtárs által előterjesztett vitaanyagban ("Felhívás a Szolidaritás¹ újjáalapítására") több dolog is akad, amivel kapcsolatban nem értek egyet. Most azonban a dokumentumban tárgyalt témakörök közül csupán egyre szeretnék koncentrálni, a szervezeti javaslatra, azon belül is néhány mondatra, amely a szerzők általános motiváció­ját ismerteti.

Elég hosszan fogok elidőzni e témánál, mivel a szervezeti kérdést nagyon fontosnak tartom; jó néhány informális vita lezajlott már ezzel kapcsolatban a Szolidaritás berkeiben, amióta a tagja vagyok a szervezetnek, és megérdemli, hogy behatóan foglalkozzunk vele.

Tézisem röviden úgy szól, hogy Lenin nem volt "leninista". Az 1917 előtti bolsevik párt magának Leninnek a felfogása szerint sem volt "új típusú párt" abban az értelemben, ahogyan e fogalmat a baloldalon használják immár sok évtizede.

Valójában a "leninista párt" modellje a forradalom után keletkezett, és ennek két fő hajtóereje volt: az egyik az a próbálkozás, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. A végeredmény a szervezetnek egy olyan kártékony kultusza lett, amelyben Lenin egy pillanatig sem osztozott.

Nagyjából a most vázoltakhoz hasonló véleményen voltam már a 80-as évek közepe óta, amikor szakítottam az SWP-vel.² Sok évvel később az internet révén megismerkedtem másokkal, akik hasonló vagy párhuzamos nézeteket vallottak, és ez kétségtelenül befolyásolja a kérdéssel kapcsolatos mai álláspontomat.

Különösen két cikket ajánlanék, az egyik "Lenin »pártkoncepciójának« mítosza" Hal Drapertől, a másik Peter Camejo "Visszatérés a materializmushoz" című írása. Mindkettő megtalálható a Google segítségével. Draper esetében érdemes elolvasni a szektákról írott korábbi munkáit is, ezek szintúgy fellelhetők ugyanazon internetes archívumban.

 

A demokratikus centralizmus és a mi szervezeti hagyományunk

 

A "Felhívás a Szolidaritás újjáalapítására" c. dokumentumban az elvtársak ezt írják:

A "Szolidaritás" alapító okirata helyesen jelenti ki, hogy mind a döntéshozatal, mind pedig a döntések végrehajtása tekintetében demokratikus szervezetet kell felépítenünk. A kommunista és a trockista mozgalmak hagyományában, amelyben a Szolidaritás gyökeredzik, a demokratikus döntéshozatalt és végrehajtást demokratikus centralizmusnak nevezik. Sok Szolidaritás-beli elvtárs, akiket elriasztanak a demokratikus centralizmus különféle karikatúráival való találkozásaik vagy az azokról szóló híradások, most elutasítják ezt a kifejezést. De valójában nem a szóhasználat, hanem maga az elgondolás az, ami számít: a kollektív elkötelezettség a közösen meghozott döntések végrehajtására.

Azt hiszem, az elvtársak a fenti passzussal zavarodottságot idéznek elő. A "demokratikus centralizmust", ahogyan azt a baloldalon majd 90 éve értelmezik és gyakorolják, tényleg el kell utasítani. Megértem, hogy ez elfogadhatatlannak tűnhet a csoportosulás paleo-trockista tagjai és a Szolidaritás egésze számára is, de ennek ellenére fontos, hogy elutasítsuk ezt a hagyományt, méghozzá nyíltan.

Valóban, a Szolidaritás "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományában" "gyökeredzik", de csak egy nagyon speciális értelemben. Abban az értelemben, hogy a Szolidaritás szakítást jelent ezzel a tradí­cióval, egyet jelent e tradíció fontos aspektusainak tagadásával, különösen a szervezeti kérdés vonatkozásában.

Nem értek egyet azokkal, akik megpróbálnak különbséget tenni egyrészt "a demokratikus centralizmus karikatúrái", másrészt a "kommunista és trockista mozgalmak" demokratikus centralizmusa közt, az előbbit rossznak, az utóbbit jónak kiáltva ki.

Nem hiszem, hogy lehetséges volna egyszerűen leválasztani a demokratikus centralizmust erről a hagyományról mint szervezeti mechanizmust (ami valójában magában foglal egy sor szervezeti elgondolást a szervezetnek más szervezetekhez, a tömegmozgalmakhoz és saját társadalmi osztálybázisához való viszonyával kapcsolatban) anélkül, hogy ne hozzuk vele együtt annak kenyeres pajtását, a "leninista" pártot.

 

"Leninizmus" és "guevarizmus"

 

Úgy vélem, hogy az egész tradíció, amely a Kominternnel kezdődött, tarthatatlan. Különösképpen ahogyan azt ma a fejlett tőkés országokban alkalmazzák, a "leninista párt építésének" egész koncepciója hibás. Hibás azért, mert eleve rossz alapokról indul. Úgy tekint a pártra, mint egy eszme megtestesülésére, ahelyett hogy az osztály valóságos mozgalmának kifejeződéseként tekintene rá. A mi esetünkben hiányzik a szükséges előfeltétel, az osztálytudatos tömegmozgalom, nemcsak most, de már hosszú-hosszú évtizedek óta.

A kominternista pártépítés kísérlet volt az orosz forradalom sikerének leutánzására csakúgy, mint ahogyan a számtalan gerillacsoport Latin-Amerikában a 60-as években a kubai forradalom leutánzására tett kísérlet volt.

Mostanra, közel kilenc évtized után le kell vonnunk a következtetést: ha lehetséges volna forradalmat csinálni a "klasszikus" orosz modell bármelyik variánsának követésével, akkor már megtörtént volna. Közel egy évszázadnyi kísérletezés áll mögöttünk, gyakorlati próbák minden elképzelhető feltétel mellett, ezernyi kísérlettel, több variációval egy témára, mint ahányat akár Mozart képes lenne megalkotni.

Nem szabad félnünk levonni a következtetést. Ha a kubaiak képesek voltak alig egy évtizednyi kísérletezés után levonni a következtetést, hogy a gerillaháború stratégiája avagy "módszere" (ahogy Che nevezte) hibásnak bizonyult, akkor nekünk is legyen meg a bátorságunk egyértelműen kimondani azt, amit közel évszázadnyi kísérletezés egyértelműen bebizonyított: hogy a "demokratikus centralista" "leninista pártok" építése helytelen útnak bizonyult.

Azoknak pedig, akik szerint "ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel", azt válaszolnám, nyolcvanéves gyerek nem létezik. Ez egy holttest. Ideje eltemetni.Azt olvastam valahol, hogy makacsul ismételni ugyanazt a végtelenségig, remélve, hogy az eredmény egyszer különböző lesz: ez nem más, mint a téboly definíciója.

 

Lenin és a "leninizmus

 

"Valaki ellene vethetné, hogy az elvtársak azt a leninizmust (vagy azt a "demokratikus centralizmust") szeretnék, amelyet Lenin és társai eredetileg gyakoroltak, nem pedig azt, amely Zinovjev és a Komintern nyomán alakult ki.

Csakhogy a bolsevik áramlat, majd később párt kiépítésének egész ideje alatt Lenin egyetlenegyszer sem állította, hogy ő szervezeti vonalon bármilyen speciálisan különleges vagy innovatív dolgot csinálna. És az idő legnagyobb részében a német szociáldemokrácia Kautsky által vezetett "balszárnyával" (mint később kiderült, a centrumával) azonosult. Még 1915-ben vagy 1916-ban is a Német Szociáldemokrata Párt "centralizmusát" (Lenin saját kifejezése) védelmezte. Hogy később elhatárolódott-e a kautskysta német szociáldemokrata centralizmustól, és milyen mértékben, nem világos számomra.

Akárhogyan is, annyi biztos, hogy maga Lenin nem tekintett úgy saját magára, mint akinek lenne valamiféle, az európai szociáldemokrácia többi részétől, különösen pedig annak vezető pártjától eltérő, elkülönülő, azzal szembeállítható sajátos "szervezetelmélete". Ez igaz a bolsevik párt hatalomátvételét megelőző egész időszakra, de legalábbis eme időszak legnagyobb részére, jócskán az első világháborúba belenyúlóan.

Még a bolsevikokhoz legközelebb álló orosz áramlattal, a ('17 előtti) trockistákkal folytatott vita sem a párt szervezeti működésének normái körül forgott. Hanem akörül, hogy lehetséges-e közös munkáspártot építeni a mensevikekkel. Hogy mai példával szemléltessük a vita lényegét, olyan ez, mint annak a kérdése, hogy építhetünk-e közös szervezetet olyan áramlatokkal, mint mondjuk a CPUSA (az Egyesült Államok kommunista pártja), amely stratégiájának középpontjába a Demokrata Párt megreformálását, illetőleg az azon belül történő szervezkedést állítja.

Történtek erőfeszítések arra, hogy ezt az 1917 előtti Lenin-Trockij-vitát a pártról szóló vitaként állítsák be, hogy ugyanis Trockij képtelen volt "felfogni" a párt építésének lenini koncepcióját. Szerintem ez tévedés.

Ez egy politikai vita, közelebbről a burzsoáziától való politikai függetlenséggel kapcsolatos vita volt. Trockij túlságosan engedékeny volt a párt alapelveit, az elvi demarkációs vonalat illetően, hogy kik tartozhatnak a pártba, és kik nem.

Magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmek során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki.

Ha megkíséreljük a demokratikus centralizmus elveit "alkalmazni" e propagandacsoportokra, akkor ennek jellemzően az lesz a következménye, hogy minden tagot arra kényszerítenek, hogy a "közös irányvonalat" védelmezze "a nyilvánosság előtt", mivel a valóságban a propaganda jelenti e csoportocskák számára a "cselekvést". E stádiumban még a tagok szakszervezeteken belüli ténykedésének is csak túlnyomórészt propagandisztikus jelentősége van, amennyiben a szakszervezeti vezetésnek és aktivizmusnak egy másféle modelljét próbálják meg szemléltetni.

Az OSZDMP-hez és később a bolsevikokhoz hasonló tömegpártok számára viszont a demokratikus centralizmus valami egészen mást jelent. Hogy mást ne mondjunk, az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően az ilyen párt rendelkezik valódi visszacsatolással. A propagandaszövetség és a tömegpárt minőségileg eltérő szervezeti típust képvisel.

És ha valaki beleolvas azokba a valóságos vitákba, amelyek során felmerült a pártdemokrácia és centralizmus kérdése, látni fogja, hogy ezek nemigen alkalmazhatóak a jelenlegi helyzetre. Az OSZDMP megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt, amelyet osztályának öntudatos rétege saját politikai kifejeződéseként ismert el. E viták nagy része a választási taktika körül forgott – Lenin váltig hangoztatta, hogy az OSZDMP-nek, illetve később a bolsevikoknak a választási küzdelem során egységesen kell fellépniük, mivel ha megengedik, hogy a párttagok a választott taktikával ellentétes módon szervezkedjenek és agitáljanak, az teljes mértékben aláásná a pártnak a tömegek megnyerésére irányuló erőfeszítéseinek hatékonyságát.

 

Mi nem vagyunk párt

 

Nekünk nincsenek hasonló problémáink. Mi nem rendelkezünk a proletár osztályharcosok öntudatos rétegével, mivel nincs olyan osztálytudatos munkásmozgalmunk, amelyből egy ilyen réteg kiemelkedhetne. Mi nem párt vagyunk, mi legjobb esetben is részben propagandacsoport, részben pedig aktivistakörök társulása vagyunk, és hiba azt gondolni, hogy működésünk során figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a különbséget. A méret igenis számít, a mennyiség átcsap minőségbe, egy pár száz sejtes embrió megközelítőleg sem úgy néz ki, mint egy kifejlett emberi egyed. Ha pedig az embriónak már ebben a fázisban is emberi alakja lenne, akkor a rákövetkező kilenc hónap során nem ember, hanem szörnyszülött fejlődne ki belőle.

Mondhatná valaki persze, hogy a "demokratikus centralizmus" – vagy legalábbis annak centralizmus-összetevője – bármely önkéntes csoport működéséhez elengedhetetlen, és aztán amilyen mértékben demokratikus az adott csoport, olyan mértékben lesz a centralizmus "demokratikus centralizmus". Például, a szakszervezeti tagok szavaznak a kollektív szerződés tervezetéről, és ha azt a többség elfogadja, akkor mindenkire érvényes lesz. Egy lánycserkészcsapat sütit ad el, és ha a többség arra szavaz, hogy a bevételt nem új egyenruhára, hanem valamely távoli rendezvény meglátogatásának útiköltségére költik, akkor ez lesz, és kész.

De ha ez minden, amit az "újraalapító" elvtársak javasolnak nekünk demokratikus centralizmus címén, akkor elég bizarr ötlet a kommunista és trockista tradícióra hivatkozni.

Ez utóbbi ugyanis a fentieken túl még sok minden mást is magában foglal, beleértve az intellektuális kényszerzubbonyt, a véleménynyilvánítás akadályozását, szabályokat arra nézve, hogy mikor helyénvaló a szabad véleménynyilvánítás (minden néhány évben néhány hónapon át, legalábbis elméletben!), és mikor nem helyénvaló (e pár hónapon kívül semmikor), bizonyítottan magában foglalja továbbá az arra való képtelenséget, hogy akár a kis véleménykülönbségeket képes legyen kezelni a szervezeten belül.

E tradíció specifikusan trockista vonulatának állandó átka volt a szakadások, kizárások egymásutánja, a szekták sokszorozódása; mindezek egészen odáig vitték a degenerációt, hogy közkeletűvé vált az elvtársak utáni kémkedés, egyéb rendőrállami taktikák alkalmazása, megfélemlítő osztagok bevetése és a sztálinisták esetében még a gyilkosság is.

És egyszerűen nincs alapunk arra, hogy leválasszuk a speciálisan trockista tradíciót a többiről. A történelem megmutatta, hogy még a "legegészségesebb" trockista-leninista pártokban sincs számottevően nagyobb tere a véleménykülönbségeknek, mint a Moszkva-barát sztálinistáknál vagy a maoistáknál.

Mindig emlékezni fogok egy visszatérő jelenségre még azokból az időkből, amikor az SWP vezetőségének a tagja voltam, ami ékesen szemlélteti számomra az ún. leninizmusból fakadó legnagyobb problémát. Valahányszor valami jelentős esemény történt, fiatal elvtársak – ami azt illeti, többségükben női elvtársak – jöttek hozzám, kérdezve, "mit gondolunk" az adott eseményről. Ez újra és újra előfordult, Kambodzsa vietnami megszállásakor, akkor, amikor a grenadai forradalmi kormányt megdöntötte a Coard-frakció (naná, hogy a "demokratikus centralizmus" nevében), a havannai perui követségen előállt "válság" és utána a Marielből induló csónakinvázió idején és az iráni forradalom kirobbanásakor. "Mi" mit gondolunk róla (a "mi"-be beleértve a kérdezőt is), így szólt a kérdés. Magától értetődőnek vették bármilyen kinyilatkoztatandó igazság automatikus, feltétel nélküli elfogadását.

Mi több, a baloldali csoportok – különösképpen, de nem kizárólag a trockista tradícióból jövők – láthatóan képesek az égvilágon minden politikai és társadalmi jelenség elemzésére, kivéve egyet: a ránk hagyományozott "leninizmus" kifejezett hajlamát olyan szekták és kultuszok termelésére, amelyek kótyagosság tekintetében versenyre kelnek a legbizarrabb vallásokkal is.

 

A szervezet kultusza

 

Honnan jön ez az egész? Úgy vélem, a szervezet, "a leninista Párt" kultuszából. E kultusz nem egyszerűen arról szól, hogyan tekint magára a szervezet, hanem a szervezet társadalmi és politikai tevékenységéről meg arról, hogy milyen viszonyt alakít ki saját politikai környezetével.

Még azok a szervezetek is, amelyek kifejezetten és tudatosan nem nevezik magukat "élcsapat"-nak meg hasonlóknak, mégis azzal, ahogyan más baloldali csoportokkal és a társadalmi/tömegmozgalmakkal való viszonyaikat alakítják, valamint mániákus önteltségükkel és belterjességükkel lépten-nyomon jelét adják az élcsapatvírus általi megfertőződöttségüknek. Olyan kopernikuszi világkép az övék, amelyben – ó, minő szerencsés véletlen – pont az ő szervezetük tölti be a középpont, a nap szerepét. Ez akkor válik igazán komikussá, amikor azt halljuk elvtársaktól, hogy azért az ő csoportjuk a legjobb a világon, mert az ő csoportjuk nem képzeli magát élcsapatnak.

A valóság ezzel szemben az, hogy habár esetleg elméletben felismerték, hogy nem ők "az" élcsapat, gyakorlati tevékenységüket továbbra is az élcsapat-viszketegség határozza meg, különösen a társadalmi mozgalom típusú szervezetekhez való viszonyukban.

Könnyen kimutatható, hogy ezt a viszonyt nem horizontális viszonyként, hanem hierarchikus, a "magasabb rendű" vagy "élenjáróbb" szervezeti formák és a többi szervezet közti viszonyként gondolják el.

 

Élcsapatszellem a gyakorlatban

 

Az állítólagosan "nem élcsapatjellegű" demokratikus-centralista csoport korlátozatlanul turkál más szervezetek belső ügyeiben. A "demokratikus-centralista" csoport számára más szervezetek életének és vitáinak minden intim részlete nyitott könyv, ugyanakkor viszont bármilyen kívülről jövő érdeklődést, vonatkozzon az akár a csoport életének legtriviálisabb mozzanatára, el fognak utasítani. Ezt értem hierarchikus viszonyuláson a többi szervezethez, és ez a kominterni-zinovjevista "demokratikus-centralista" hagyomány központi jellemzője, ez az, ami különbözővé teszi azt mondjuk egy sakk-klub "demokratikus centralizmusától".

Az alatt a néhány év alatt, amióta tagja vagyok a Szolidaritás csoportnak, az egyik meglepő és kellemes felfedezésem az volt, hogy e szervezet tiszteli azoknak az egyéb csoportoknak az autonómiáját és szervezeti integritását, amelyekben a Szolidaritás tagjai részt vesznek. Abban az évben, amikor tagja voltam a Politikai Bizottságnak, egyszer sem kaptam jelentést Chris K-tól annak a folyóiratnak a belső ügyeiről, amelyben részt vesz, sem David F-től az ATC szerkesztőbizottságának belső vitáiról, sem Theresától annak az antirasszista hálózatnak a testületi üléseiről, amelynek a szervezésében Theresa részt vesz.

Nem azért mondom, hogy meg voltam lepve ettől, mert bármilyen tudatos várakozásaim voltak e tekintetben, mikor csatlakoztam a Szolidaritáshoz – egész biztos, hogy nem az ilyen szervezeti vonatkozásokra figyeltem akkor. Mégis fontos észben tartani, mert ez pontosan az antitézise annak a specifikusan zinovjevista vagy kominternista "demokratikus centralizmus"-nak, amelyet az "újjáalapító" elvtársak "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományának" neveznek.

Azért hívom zinovjevistának, mert Zinovjev volt az a bolsevik vezető, akihez mint a Kommunista Internacionálé vezetőjéhez a leginkább hozzákötik e hagyomány kodifikálását és az "új típusú párt" modelljének elterjesztését szerte a világon. Meg azért is, mert pofonegyszerű kimutatni, hogy akármi is tette a bolsevik pártot sajátossá vagy egyedülállóvá, az nem az volt, hogy e pártot tudatosan valamiféle újfajta pártmodell alapján építették volna fel, ilyen értelemben tehát Lenin pártja nem volt "leninista" párt.

 

Lenin és az "új típusú párt"

 

Kísérletképpen végigfuttattam egy keresést a www.marxists.org ³ honlapon a "új típusú párt"-ra (e kifejezést gyakran Leninnek tulajdonítják), hogy kiderítsem, Lenin mikor és mire használta. Több tucatnyi hivatkozást találtam, különösképpen a Lenin összes műveihez mások által írott előszókban és lábjegyzetekben, amelyek azt állították, hogy ebben vagy abban a bekezdésben Lenin kifejti saját eredeti hozzájárulását az "új típusú párt" koncepciójához, valamint nagy számban szerepelt a kifejezés későbbi "leninisták" írásaiban. (Az amerikai szerzők esetében például a spektrum James P. Cannontól⁴ Carl Davidsonig⁵ terjed.)

Ám a Google csupán egyetlen helyet talált, ahol maga Lenin használta e kifejezést, egy Alekszandra Kollontajhoz 1917. március közepén írott levelében (aki épp az Oroszországba való visszatérésre készült). A levél legnagyobb része az Áprilisi tézisek fő gondolatainak egyfajta vázlata, ezenkívül Lenin azt kéri, hogy Kollontaj ismertessen meg egyes elvtársakat téziseinek egy vázlatával (feltételezem, az Áprilisi tézisek valamilyen vázlatáról van szó). A keresett kifejezés az utóiratban bukkan fel, amit teljes terjedelmében idézek:

P. S. Attól tartok, Pétervárott most járványszerű betegség lesz az, hogy az emberek "egyszerűen" lelkesednek s nem munkálkodnak majd rendszeresen az új típusú, semmi esetre sem à la "II. Internacionálé" párton. Kiszélesíteni a munkát! Újabb rétegeket bevonni! Új kezdeményezést ébreszteni, új szervezeteket alakítani minden rétegben, bebizonyítani e rétegeknek, hogy a békét csakis a munkásküldöttek felfegyverzett szovjetje hozza meg, ha átveszi a hatalmat.⁶

Lenin az oroszországi helyzetről beszél, néhány nappal a februári forradalom győzelme és a cárizmus megdöntése után. Az a figyelemre méltó, hogy ebben a passzusban, az egyetlenben, ahol az ominózus kifejezést használja, egyszerűen nincs szó azokról a dolgokról, amiket mi általában az "új típusú párt" fogalmához kapcsolni szoktunk. A "régi típusú" párttal való szembeállítás jól látható, de úgy látom, hogy ez alatt Lenin a szűk munkásarisztokráciára alapozott pártokra gondol; e témával Lenin foglalkozott a megelőző hónapokban (lásd például "Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában" című, 1916 októberében írott cikkét). Lenin azt akarta, hogy a bolsevikok fogjanak hozzá a munkások korábbinál sokkal szélesebb rétegeinek bevonásához és megszervezéséhez. Ez az én olvasatom.

A sztálinista Lenin összes műveiben a "Mi a teendő" előszavában az "új típusú párt" idézőjelben jelenik meg, mintha az előszó írója a főszövegből vette volna ki. De nincs benne Lenin szövegében. Hogy teljesen biztosra menjek, hogy nem holmi triviális sajtóhiba vagy hasonlók miatt nem találom az idézetet, letöltöttem a brosúra PDF-változatát, és módszeres keresést folytattam az "új típusú", "újfajta" és még egypár hasonló variáns után. Még mindig semmi, de közben eszembe jutott, hogy az előszóban azt írták, hogy a "Mi a teendő"-ben az új típusú párttal kapcsolatos fejtegetés "az eredete Lenin híres elméletének, mely szerint a Párt »a proletariátus élcsapata«". Így hát nekiálltam rákeresni erre a kifejezésre a PDF-fájlomban. Ugye kitalálták? Az idézőjel használata ellenére erre a kifejezésre se volt egyetlen találat sem a brosúrában.

Mikor "a proletariátus élcsapata" kifejezést az egész www.marxist.org -on végigfuttattam, látványosan eltérő eredményt kaptam. Lenin számos alkalommal hivatkozott az OSZDMP-re vagy a szociáldemokratákra mint a proletariátus élcsapatára. Mint ahogy Luxemburg, Kautsky és mások is ugyanebben az időszakban. (1904-1908 közötti hivatkozásokat vizsgáltam; ez az összes hivatkozásnak csak egy kis része volt, de elegendő ahhoz, hogy megbízható és tényszerű módon jelenthessem: a forradalmi munkáspártnak mint "a proletariátus élcsapatának" a gondolata egyáltalán nem Lenin saját kitalálmánya volt.)

 

"Leninizmus" a Kommunista Kiáltványban

 

Igazából már a keresés előtt tisztában voltam vele, hogy mi lesz a keresés eredménye, mivel tudom, hogy Lenin honnan vette az "élcsapat" gondolatát. Ugyanonnan, ahonnan Kautsky és mindenki más is: a Kommunista kiáltványból.

"…a kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják. Az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit."⁷

A kommunistáknak a szélesebb munkásmozgalmon belül játszott speciális szerepének az eszméje eredetileg nem Lenintől, hanem Marxtól és Engelstől származik, és ők maguk is csupán módosították és aktualizálták a maguk kora és az azt megelőző időszak forradalmárainak soraiban közkézen forgó elgondolásokat.

De be kell vallanom, hogy a legjobban az tetszik, hogy Marx és Engels milyen "alulról jövő" módon fejezi ki az élcsapatjelleg lényegét: a munkáspártok "szüntelen továbbhaladásra ösztökélő" része.

Egyszerűen nem igaz, hogy Lenin előállt volna valamiféle saját tervvel egy "új típusú párt" létrehozására, mint ahogy az sem igaz, hogy Fidel 1956-ban azzal az elgondolással vágott bele a Granma expedícióba, hogy a gerillafocók fokozatosan megváltoztatják Kubában a szubjektív feltételeket, aminek eredményeképpen lehetségessé válik a forradalom. Ez utóbbi Régis Debray tézise, amelyet a "Forradalom a forradalomban" című munkájában fejtett ki. A bolsevik párt és a Július 26-ika Mozgalom fejlődése és szerepük a két ország politikai életében rendkívül komplex, sokdimenziós folyamat volt, amit később kétdimenziós karikatúrává redukáltak.

Jó okkal teszem ezt a történelmi kitérőt. Mégpedig azért, hogy megmutassam, milyen kevés alapja van annak az állításnak, hogy miután Lenin rájött, hogy szükség van "a proletariátus élcsapatára", nekiállt felépíteni egy "új típusú pártot". Lenin elgondolása egy kimondottan szabványos, habár az orosz viszonyokhoz igazított szociáldemokrata párt volt, amelynek az összes többi szociáldemokrata párthoz hasonlóan a proletariátus leghaladottabb és legöntudatosabb rétegeit kellett összefognia.

Mármost van egy rendkívül fontos vonása Marx és Engels felfogásának a kommunista pártról mint a munkásosztály harcainak vezető erejéről: nevezetesen, hogy képesek voltak a legcsekélyebb habozás nélkül feloszlatni e párt szervezeti kifejeződését, a Kommunisták Szövetségét, épp csak egy pár héttel azután, hogy a fenti sorokat leírták a Kiáltványban, amikor Németországban kitört a forradalom.

 

Miért oszlott fel a Kommunisták Szövetsége?

 

Engels "A Kommunisták Szövetsége történetéhez" című cikkében egyértelműen úgy magyarázza e lépést, mint ami szimplán a politikai feladatokkal függött össze. A régi propagandaszövetség nem volt megfelelő a forradalmi Németország új viszonyai közepette, az újság sokkal jobb politikai eszköznek ígérkezett, hát véget vetettek a Szövetségnek, és megalapították a Neue Rheinische Zeitung c. napilapot.

Hadd ismételjem meg újra a lényeget, mivel ez az egész "leninista Párt" és "demokratikus centralizmus" dolog egyfajta vallásos fétissé vált: a szervezeti formák a konkrét politikai feladatokból nőnek ki; e formák nem valamiféle elsődleges elvekből vezethetők le, nem valamilyen ideális modell gyakorlatba való átültetéséből születnek. Ez a kérdés materialista megközelítése. Marx és Engels így közelítette meg a kérdést, és Lenin is, függetlenül attól, hogy mi mindent írtak össze róla 1917 óta.

És ha valaki megnézi a "Mi a teendő?"-t és Lenin más akkortájt született írásait a szervezeti kérdésről, akkor az "új típusú párt" valamiféle szinte felfoghatatlanul mély kifejtése helyett annak egyszerű tárgyalását fogja találni, hogy hogyan szervezzünk a politikai feladatok függvényében. Szervezet mint a politikai feladatok függvénye, nem pedig valamilyen ideális forma megtestesülése: pontosan ez az, ahogyan Lenin közelített a kérdéshez.

Sokan közülünk, a Szoli-tagok idősebb korosztályából, korábban tagjai voltak különféle "leninista" szervezeteknek. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki annak idején a "Mi a teendő?" vagy más írások olvasása közben igyekezett megfejteni, ugyan mi is a lényege "a pártépítés lenini stratégiájának", és zavarodottan, sőt kissé bosszúsan úgy találta, hogy képtelen meglátni benne azt, amiről más elvtársak azt mondták, hogy márpedig ott van Lenin írásaiban: a tökéletes párt általános tervezetét.

 

Lenin "demokratikus centralizmusa" a gyakorlatban

 

Ami pedig Lenin "demokratikus centralizmus"-át illeti, ahogyan ő ezt ténylegesen értelmezte és gyakorolta, emlékezzünk, hogy Zinovjev és Kamenyev október előestéjén publikált egy cikket, amelyben kikeltek a párt felkelést támogató irányvonala ellen, és valójában felháborító fegyelemszegést elkövetve "kiszivárogtattak" egy nem nyilvános központi bizottsági határozatot, amely a felkelés előkészítéséről és végrehajtásáról szólt. Lenin sztrájktörőknek bélyegezte őket és kizárásukat követelte, különösképpen mivel cikküket a párton kívüli sajtóban követték el.

Lenin érvelése azért igen figyelemre méltó, mivel a kizárási javaslatot nem valamilyen, a forradalmi munkáspártban elvárt magasabb rendű vagy speciális vagy különböző vagy "új típusú" fegyelemre való hivatkozással támasztotta alá. Ellenkezőleg, alapvető érvelése szerint olyan fegyelemszegést követtek el, ami bármilyen munkásszervezetben megengedhetetlen, és gondolatmenetét szinte kizárólag a szakszervezettel vont párhuzamra építette. A szakszervezet sztrájkot készít elő, de az akció konkrét mikéntjét és időpontját taktikai okokból titokban tartja.

Ha ezek után a szakszervezeti vezetőség egy tagja "kiszivárogtatja" a bizalmas döntést a döntés nyilvános bírálatával a burzsoá sajtóban, akkor az illető sztrájktörő, így tehát Zinovjevet és Kamenyevet ki kell zárni mint sztrájktörőket. Szó sem esett "az új típusú párt" speciális fegyelméről, csupán annak a munkásszervezetnek az egész közönséges fegyelméről, amely meglepetésszerű csapást készül mérni a főnökökre.

De azt is meg kell jegyezni, hogy – amennyire meg tudom állapítani – Lenin egyetlen másik központi bizottsági tagot se bírt felsorakoztatni követelése mögé. Annyira megrögzült szokás volt a pártban, hogy az elvtársak szabadon leírják és elmondják, amit gondolnak, hogy Leninnek egyszerűen le kellett szállnia a témáról, fel kellett hagynia "Zinovjev úr" és "Kamenyev úr" mint exelvtársak emlegetésével, és helyre kellett állítania velük a normális munkakapcsolatokat a pártban és a vezetőségben.

 

Utólagos mintagyártás

 

Ez az egész szöveg a sajátosan bolsevik "fegyelemről" és "centralizmusról" és a többiről, amiket Lenin állítólag feltalált, és amiket mindnyájunknak egy bizonyos kor felett okítottak, amikor fiatalabbak voltunk, pusztán egy utólagos kísérlet arra, hogy a bolsevikok és az orosz forradalom élményét mintává merevítsék a többi párt számára – éppúgy, ahogyan Che és kicsivel később Debray írásai a gerilla-hadviselésről mint stratégiáról megkísérelték ugyanezt megcsinálni a kubai forradalommal.

Hogy ez történt, az teljes mértékben érthető. Ha egy jó gyakorlati érzékkel rendelkező szakszervezeti vezető lát valahol egy igazán sikeres sztrájkot, az első gondolata az lesz, hogy "rajta, beszéljünk azokkal a nővérekkel és fivérekkel, hogy lássuk, hogyan sikerült ezt nekik összehozniuk, és hogyan lehetne ugyanezt megcsinálni nálunk is". Hát persze, természetes, hogy ez történik.

Különösen Európában, az első világháború vége felé és kicsit azt követően. Németország és más országok szinte túlérettek voltak a forradalomra. Mindössze egy proletárpártra volt szükség, amelyben megvan a bátorság és az elszánás, és Lenin és társai mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a Kominternt éppilyen pártok keltetőjévé alakítsák. Persze hogy megpróbálták. Ha sikerrel jártak volna, akkor a mi mostani történelmi vitáink arról a korszakról úgy kezdődnének, hogy vajon jól teljesített-e Debs⁸ az Egyesült Államok első szovjetkormányának elnökeként. Bolondok lettek volna, ha nem próbálják meg.

Valamennyi orosz vezető részt vett a dologban, de a legaktívabb nem Lenin volt a Komintern ügyeit illetően (ő kissé el volt foglalva a polgárháborúval és az oroszországi helyzettel, és az egészsége is gyenge lábakon állt), hanem ironikus módon a "sztrájktörő" Zinovjev.

Innen jön a "21 feltétel"⁹ és a többi. Mindez körülbelül ugyanolyan viszonyban állt az orosz forradalommal, mint ahogyan Régis Debray kis könyve, a Forradalom a forradalomban – amely szisztematikusan kifejti a gerillastratégia foquista variánsát, amelyet Che megpróbált Bolíviára alkalmazni – viszonyul a kubai forradalomhoz.

Azzal a különbséggel, hogy amit az oroszok mondtak és tettek, az legalább ezerszer nagyobb hatással volt, mint amit a kubaiak. Elvégre ez a proletárforradalom hajnala volt, a végső összecsapás kezdete, és most ezek a fickók tényleg megcsinálták, és íme, most elmondják nekünk is, hogyan kell csinálni. A Leninista Párt mint elengedhetetlen feltétel forradalmárok nemzedékei számára vált éppoly megkérdőjelezhetetlen hittétellé, mint az osztályharc maga.

 

"Túl orosz"

 

Az egyetlen bolsevik vezető, akinek láthatóan volt némi problémája, legalábbis azzal, ahogyan ezt megcsinálták, Lenin volt. Utolsó előtti jelentős nyilvános beszédében, mikor már túl volt az első agyvérzésen, és egészségi állapota gyorsan hanyatlott, elnézést kért a küldöttektől, hogy az elvállalt témaköröknek csak egy kis részét tudja tárgyalni. Ennek ellenére a Kommunista Internacionálé pártjaira rákényszerített elhibázott szervezeti normákat elég fontosnak tartotta, hogy belevegye az 1922 novemberében tartott negyedik kongresszus számára készített jelentésébe, habár annak kevés köze volt a beszéd eredeti témájához, vagyis "az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai"-hoz.

Egyebek közt az alábbiakat mondta:

1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni – én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is, túlságosan hosszú, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva – minden nyelvre remekül lefordították -, hanem mert teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig, ha kivételképpen valamelyik külföldi meg is érti, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel, és remélem, hogy a kongresszus alatt a továbbiakban, ha személyesen nem vehetek is részt az üléseken – sajnos, ez lehetetlen számomra -, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el…¹⁰

Hogy Lenin pontosan mit értett ezen, és milyen lépéseket szándékozott tenni, azt soha nem fogjuk megtudni, a betegség elhallgattatta, mielőtt visszatérhetett volna a témához. De az idézet kifejezetten sokatmondó. És talán a legfontosabb mondat az, hogy még ha a más országból való elvtársak képesek tökéletesen megérteni, mit kellene tenniük a határozat értelmében, ténylegesen megtenni azt lehetetlen.

Tudunk más, Lenin politikai életének vége felé számára különösen fontos problémákról is, és ezek összefügghetnek a Komintern nemzeti pártjaival kapcsolatos aggodalmaival.

Az egyik ilyen probléma a soviniszta nemzetiségi politika – ezt mi mai amerikai szóhasználattal "rasszistának" neveznénk. Egy másik, szintén erősen kapcsolódó probléma az államapparátus problémája volt, amelyet legutolsó cikkében a következőképpen jellemzett:

Államapparátusunk állapota annyira elszomorító – nem akarom azt mondani, hogy visszataszító -, hogy mindenekelőtt alaposan fontolóra kell vennünk, miként küzdjünk fogyatékosságai ellen, szem előtt tartva, hogy ezek a fogyatékosságok a múltban gyökereznek, amelyet felforgattunk ugyan, de még nem küzdöttünk le, s amely még nem tekinthető a messzi múltba vesző, letűnt kultúra korszakának. Éppen a kultúra kérdését vetem most fel, mert ezekben a dolgokban csak azt szabad elértnek tekintenünk, ami meggyökeresedett a kultúrában, a mindennapi életben, a szokásokban. (…) Zárójelben legyen mondva, nemcsak szovjetintézményeinkben, hanem pártintézményeinkben is akad bürokrácia.¹¹

Nem ez volt az első alkalom, hogy Lenin ezzel a témával foglalkozott. Pár hónappal korábban ezt mondta a tizenegyedik pártkongresszuson:

Nézzük meg akár Moszkvát – 4700 felelős kommunista – és aztán vegyük szemügyre ezt a bürokratikus óriást, ezt a tömkeleget – ki kit vezet? Nagyon kétlem, hogy azt mondhatjuk, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik.¹²

Ezt általában nem szokták számításba venni a korai Komintern politikai örökségének mérlegelésekor. Úgy gondolunk rá, mint egy olyan intézményre, amit olyan nagy elmék pártja vezetett, mint Lenin és Trockij. De ez egyben az a párt is volt, amely pont abban az időben, saját első számú vezetője szerint, épp megadta magát a nagyságrendekkel hatalmasabb kultúrának, a szörnyűségesen elmaradott feudális-bürokratikus cárista kultúrának.

 

Középkori barbarizmus

 

Hogy valóban pontosan erről volt szó, azt minden kétségen felül bebizonyította a felemelkedő bürokratikus rezsim középkori barbarizmusa és obskurantizmusa, mihelyt e rendszer teljesen megszilárdult. Azt pedig, hogy ez a legteljesebb antitézise volt a bolsevizmusnak, nyilvánvalóvá teszi, hogy a bürokrácia szükségesnek érezte meggyilkolni az egész "régi bolsevik" réteget a 30-as évek közepén.

Így aztán szinte mindjárt az elejétől kezdve, amit olyanok, mint James P. Cannon, Max Schachtmann és a speciálisan trockista mozgalom más megalapítói megtanultak, az nem "pusztán" az orosz tapasztalatok túlegyszerűsítése volt, hanem egy olyan leegyszerűsítése, amit már megfertőzött a megszilárduló bürokratikus kaszt (ebben az esetben keveset számít, kasztnak, osztálynak vagy bármi másnak tekintjük-e) hajlama minden független politikai gondolkozás, a szólás- és szervezkedési szabadság stb. elfojtására, annak érdekében, hogy bitorlása ne ütközhessen ellenállásba.

Ezért elhibázott törekvés a kommunista és trockista hagyomány valódi, jó, igaz "demokratikus centralizmusához" való visszatérés. A Kominterntől kezdve ilyen nem létezik, részben mivel már a kezdetektől fogva csupán kétdimenziós karikatúrája egy sokdimenziós folyamatnak, részben pedig mivel már nagyon hamar, a korai 20-as években pedig egyre inkább, e karikatúra már kombinálódott a szovjet forradalmi folyamat növekvő bürokratikus degenerációjából adódó problémákkal és azzal, ahogyan e fejlemények megtalálták kifejeződésüket még a bolsevik párton és annak vezetőségén belül is.

Ez elég világosan látható Lenin Végrendeletéből (amelyet néhány héttel az előbb idézett, Komintern-kongresszus számára készített jelentés után diktált), ahol lehordta Trockijt arroganciája és a tisztán adminisztratív megoldások iránti vonzódása miatt, Sztálint pedig gorombasága miatt. (Más jegyzeteiben Lenin felemlegeti a grúz Sztálin nagyorosz sovinizmusát is.)

Mindez azt jelenti, hogy ha meg akarjuk találni a "tiszta", fertőzéstől és túlegyszerűsítéstől mentes "leninizmust" és "demokratikus centralizmust", akkor vissza kell nyúlnunk a forráshoz, az eredeti, hatalomátvételt megelőző bolsevik tapasztalathoz.

De ha megpróbálkozunk ezzel, akkor olyasmiket fogunk találni, mint mondjuk azt a levelet, amelyet Lenin a Egyesült Államok Szocialista Propagandaszövetsége titkárának írt angolul:

Sajtónkban mindig síkraszállunk a belső pártdemokráciáért. De sohasem nyilatkozunk a párt centralizációja ellen. A demokratikus centralizmus hívei vagyunk. Azt mondjuk, hogy a német munkásmozgalomnak a centralizáció nem gyenge, hanem erős és pozitív vonása. Németország mai szociáldemokrata pártjának nem az a baja, hogy centralizált, hanem az, hogy többségben vannak benne az opportunisták, akiket ki kell zárni a pártból, különösen most, miután árulók módjára viselkedtek a háborúban.¹³

Az összes művek szerint ez a levél nem később, mint 1915 novemberében íródott, de ez nyilvánvalóan hibás, hiszen címzett csoport akkor még nem szerveződött meg, így a levél egy évvel későbbről való. Nem számít. Akárhogyan is, azt mutatja, hogy Lenin még ebben a késői időpontban sem tett éles különbséget (nem is beszélve egy "új típusú párt" meghirdetéséről) a bolsevizmus és a második internacionálé pártjai között – a szervezeti formák vagy szervezeti elvek vonatkozásában. A különbségek politikaiak voltak.

 

A különbségek politikaiak voltak, nem szervezetiek

 

Lenin és a német szociáldemokrácia főbb vezetői közt fennálló különbség maga Lenin szerint is politikai volt: Lenin forradalmat akart csinálni, amazok pedig nem. Persze ennek vannak szervezeti implikációi is, hiszen a szervezet a konkrét politikai feladatok függvénye.

Már csak ezért is helytelen az 1917 utáni bolsevikokra mutatni mint az "igazi" leninista modellre. Egy olyan párt előtt álló politikai feladatoknak és kényszereknek, amelyik az államhatalom birtokában van, különösen egy polgárháború kellős közepén, nagyon, nagyon kevés köze van a mi helyzetünkhöz, mégis jórészt az 1917 utáni párt lett a Komintern szekció­inak modellje, nem pedig az 1917 előtti párt.

Így vált modellé például a "belső" vitafüzetek rendszere, meg a nagy létszámú központi bizottságok a föléjük helyezett politikai bizottságokkal. 1917-ig nem létezett bolsevik vitafüzet, a politikai viták nyilvánosan zajlottak a sajtóban (ezért úszhatta meg Kamenyev és Zinovjev az 1917. októberi kihágást); a központi bizottság létszáma fél tucat és egy tucat között ingadozott majdnem 1917 októberéig, és nem delegálta át hatáskörét kisebb testületre.

Így hát nem létezik csodafegyver, nem létezik titkos recept, nincs mindenható mantra, nincs szabadalmazott összetevő, nincs olyan speciális formula, amiből kiolvashatnánk a válaszokat a "szervezeti kérdésre". A "leninista párt" mint Lenin egyedülálló hozzájárulása a marxizmushoz: mítosz, és pont a speciálisan "leninista" demokratikus centralizmus az, ami mérhetetlen problémákat okozott és könnyűnek találtatott a XX. század folyamán.

Azt mondhatnánk, hogy az a mód, ahogyan a forradalmárok megszervezik magukat, a konkrét politikai feladatoknak, valamint annak a függvénye, hogy milyen körülmények közt találják magukat.

És mielőtt még elfelejtenénk, talán minden idők legsikeresebb forradalmi szervezeti formája, hatását tekintve, nem is a bolsevik párt volt.

Hanem… egy barátság. Amely Marxot és Engelst összekötötte.

 

Jegyzetek

 

¹ 1986-ban alakult forradalmi szocialista csoport az Egyesült Államokban. A cikk témája szempontjából érdemes megjegyezni, hogy a csoport deklaráltan nem törekszik egyöntetű "irányvonal" kialakítására, leszámítva néhány nagyon általános alapelvet, amely itt olvasható: http://www.solidarity-us.org/12poa.html [ford.].

² SWP, Socialist Workers Party: az "eredeti", még Trockij irányításával 1938-ban létrehozott amerikai trockista párt. A vietnami háború elleni tömegmozgalmak korának lezárultát követően a párt teljesen eljelentéktelenedett [ford.].

³ E honlap a marxizmushoz valamiképpen kapcsolható szerzők műveinek kiterjedt archívumát tartalmazza (több nyelven, pl. magyarul is). Az angol nyelvű archívum a legnagyobb, ebben fellelhetőek egyebek mellett Lenin összes művei is, habár a gyűjtemény egyelőre még nem egészen teljes (mintegy 4500 dokumentumból közel 4000 van fenn) [ford.].

⁴ Trockij amerikai követője, az 1938-ben alakult amerikai trockista párt (SWP) vezetője 1953-ig [ford.].

⁵ Az amerikai újbaloldal egyik vezető személyisége a 60-as és a korai 70-es években. Később elmozdult a Bustelo által bírált "leninizmus" egyik válfaja irányába. A marxism.org-on egy 1973-as írása található meg [ford.].

⁶ Levél A. M. Kollontajhoz, 1917. III. 17., Lenin összes művei. 49. kötet, 420. o.

⁷ Kommunista kiáltvány a XXI. századra, Baloldali Alternatíva Egyesülés, 1998, 23. o.

⁸ Eugene Victor Debs (1855-1926), amerikai munkásvezér, marxista politikus, az Amerikai Szocialista Párt vezetője és több választáson elnökjelöltje [ford.].

⁹ 1921-ben a Komintern harmadik kongresszusa 21 pontból álló szervezeti szabályzatot fogadott el, ami a világ összes kommunista pártja számára homogén szerveződési elveket tett kötelezővé [ford.].

¹⁰ Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. Lenin összes művei, 45. kötet, 292-293. o.

¹¹ Inkább kevesebbet, de jobban. Lenin összes művei, 45. kötet, 387-388, 395. o.

¹² Az OK(b)P központi bizottságának politikai beszámolója. Lenin összes művei, 45. kötet, 97. o.

¹³ A "Szocialista Propagandaszövetség" titkárához. Lenin összes művei, 27. kötet, 69. o.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Ez a számunk két nagy és jelentős történelmi kérdéssel foglalkozik: a népfront témakörével, amelynek napi aktualitását a spanyol szabadságharc évfordulója kínálja. A másik téma az ún. szervezeti kérdés, amely nemzetközi méretekben megoldatlan a globalizálódás új szakaszában. A hazai baloldal intellektuális színvonalának emelése céljából különösen fontos a lenini életmű ezirányú tapasztalatainak számbavétele.
Máig tárgyszerűen nem elemezték Magyarországon a spanyol köztársasági erők nemzetközi támogatottságát, a spanyol baloldal belső megosztottságát és a megosztottság okait, az anarchisták szerepét, a szovjet segítség jelentőségét a polgárháborúban stb. A szerzők írásaiból adódhatnak olyan konklúziók, amelyek a baloldal mai egységének helyreállítása szempontjából relevánsak lehetnek. Ebben az értelemben kapcsolódik e témakörhöz az ún. szervezeti kérdés lenini tapasztalatainak számbavétele. Milyen zsákutcákat kellene elkerülnie a mai baloldali szerveződéseknek? Milyen radikálisan eltérő strukturális jellemzői voltak az 1917 előtti és a későbbi pártfejlődés között? Szembenéztünk-e már a presztálinista marxizmus progresszív örökségével? 18 évet eltékozoltunk volna? A múlt történeti és elméleti feltárása terén talán nem, de a tanulás terén – úgy tűnik – igen.

Tartalomjegyzék

1. Harsányi Iván : A népfront – hetven év távolából
2. Farkas Miklós : Mikor kezdődött el a második világháború? 70 éve tört ki a katonai lázadás a Spanyol Köztársaság ellen
3. Mezei Bálint : Szovjet tisztek a spanyol polgárháborúban
4. Konok Péter : Barátom-e az ellenségem ellensége? A spanyol népfront 1937. májusi kudarca
5. Zolcsák Attila : Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus
6. Ana Bazac : A mai népfrontok
7. Bánki Éva : Európa − vízipókoknak Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül című könyvéről
8. Joaquín Bustelo : Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához
9. Michael A. Lebowitz : A tételezés politikája, a politika tételezése
10. Krausz Tamás : Lenin és a “szervezeti kérdés” – történeti rekonstrukció

A Tőkében Marx mindvégig fenntartotta azt az egyszerűsítő elméleti előfeltevést, hogy a munkaerő értéke meghatározott, állandó nagyságú. Ezzel azonban jelentős részben kiiktatta az osztályharccal, illetve a munkásosztály szervezettségi fokával kapcsolatos problémák tárgyalását A Tőke kapitalizmuselemzéséből. Elsikkad az az összefüggés, hogy a növekvő termelékenység csak akkor eredményezi a profit arányos növekedését, ha a munkásosztály szervezetlen marad, vagy ha növekszik szétforgácsoltsága. Így a tőkének állandó és kényszerítő célja nem csak a termelékenység növelése, hanem a munkások megosztottságának fokozása is.

Óriási megtiszteltetetés nekem ez a kitüntetés¹; egyfelől a díj névadói iránt érzett mélységes tiszteletem miatt (különösen Isaak Deutscher gyakorolt rám komoly hatást ifjúkori tanulmányaim során), másfelől pedig azért, mert ezzel a korábban kitüntetett ragyogó elmék társaságának szerény tagjává avat; e társaság tagja az a Mészáros István is, aki ma is – 35 évvel azután, hogy első ízben előadást tartott itt a Deutscher-emlékdíj átvétele alkalmából – emlékezetünkben tartja, mi a lényeg. Remélem, jelen gondolataim is hozzájárulnak az emlékezet élénken tartásához.

Tételezzünk fel egy tökéletesen működő, versengő kapitalista gazdaságot, amelybe a ki- és belépés ingyenes és feltételek nélküli, és ahol ha az egyik jogrendszerben adókkal sújtják a tőkét, akkor a tőke átsétál egy másik jogrendszerbe. Tehát, vonhatnánk le a következtetést, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy a tőkét megadóztassuk.

Tételezzük fel, hogy termelési viszonyok egy adott konstellációja csak addig állhat fenn, amíg az nem akadályozza a termelőerők fejlődését; e feltételezésből kiindulva arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a kapitalizmus azért maradt fenn mindmáig, mert "optimális a termelőerők továbbfejlődése szempontjából" (Cohen, 1978, 206).

Tételezzünk azonos termelési függvényeket egy hitelpiaci szigeten és egy munkapiaci szigeten, ahol a bérért végzett munka "éppoly egyszerű és olajozottan működő tranzakció, mint almát vásárolni tíz centért" (Roemer, 1986, 269). A két szigeten tapasztalható azonos matematikai eredményekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tőkés kizsákmányolásnak nincs szüksége arra, hogy uralma alá vonja a termelést, pusztán a tulajdonnal való egyenlőtlen ellátottságból ered.

A fenti esetekben a következtetések az előfeltevésekből adódnak. Azt bizonyítjuk, ami eleve benne van a feltevésben. És ezek a példák rámutatnak annak szükségességére, hogy mindig alaposan vizsgáljuk meg a következtetéseket, hogy lássuk, vajon nem előfeltevéseinkből fakadnak-e.

Ha tehát elfogadjuk ezt a nagyon-nagyon egyszerű kiindulópontot, akkor vajon milyen következtetések rejtőznek látensen Marxnak abban a feltételezésében, miszerint "e létfenntartási eszközök tömege, bár formájuk változhat, egy meghatározott társadalom meghatározott korszakában adott, és ezért állandó nagyságként kell kezelni" (A tőke I., tizenötödik fejezet, 483. o.)? Vajon ez a kiindulópont azt jelenti, hogy a termelékenységnek mint olyannak a növekedése a munkásság javát nem szolgálja?

 

A tétel megfogalmazása

 

Mihelyt a Grundrissét olvasni kezdtem, és próbáltam megérteni, fennakadtam Marxnak azon a tételén, mely szerint a szükségletek szintje adott. Először is, Marx a Grundrissében hangsúlyozza a tőkének azt a sajátosságát, hogy új szükségleteket teremt a munkásoknak, s mint a szerző megjegyzi (Grundrisse, MEM 46/I, 189. o), ezen "nyugszik a tőke jelenkori hatalma". A tőke egy szót sem ejt erről a dologról. Hogyan lehet összeegyeztetni a tőke hatalmának ilyen jelentős forrását azzal a tételezéssel, hogy a munkásság szükségletei állandók? Sok évvel ezelőtt tisztán meg voltam győződve arról, hogy ez olyan kritikus megszorító feltevés, melyet Marx nyilvánvalóan a tervbe vett, bérmunkáról szóló könyvben akart feloldani (Lebowitz, 1977-1978).

Ám volt a Grundrissének egy másik, engem zavaró aspektusa is. E kötet feltárja, milyen a viszony egyfelől Marxnak a tőkéről általában, annak belső szerkezetéről adott elemzése, másfelől a sok, egymással versengő tőkének mint a tőke szükségszerű megjelenési formájának a marxi elemzése között. Újra meg újra csak azt látjuk, hogy Marx mindegyre hangsúlyozza: hogy nem a verseny szabja meg a tőke belső törvényeit; csupán láthatóvá teszi őket (Grundrisse, MEM 46/II, 128. és 210. o., lásd Lebowitz, 2006). Marx elég sokszor megismételte ezt a kijelentését ahhoz, hogy ne gondolhassuk pusztán esetleges megjegyzésnek. És mihelyt az ember megérti a tőke lényegének és megjelenési formájának összefüggését, világosan látható A tőkében, ahol Marx egyértelműen kifejti, hogy "A tőke általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól." (A tőke, I. kötet, 10. fejezet, 297. o.)

Ha azonban a tőkeverseny viszi véghez és manifesztálja a tőke belső törvényeit, akkor mindkét logikai szinten ugyanazt az eredményt kellene tudnunk felmutatni. És néha ez pofonegyszerű is. Például amikor Marx általában elemzi a tőkét, akkor azt magyarázza, hogy a tőke terjeszkedési hajlama okozza, hogy a tőke mindent elkövet a munkaidő meghosszabbítása és intenzifikálása, valamint a termelékenység növelése érdekében. Aztán ha megnézzük az egyes tőkék terjeszkedési kísérleteit, azt látjuk: minden lehetőt megtesznek a költségek csökkentése érdekében, miközben a verseny is ugyanerre készteti őket. Röviden, ebben az esetben demonstrálni tudjuk, hogy "a tőkés termelés benső törvényei a tőkék külső mozgásában megjelennek, a konkurencia kényszertörvényeiként érvényesülnek". (A tőke, I. kötet, 10. fejezet, 297. o.)

Mi történik tehát az egyes szinteken, amikor a termelékenység növekszik? Azon a szinten, ahol a sok tőke a valós világban egymással verseng, a növekvő termelékenység azt jelenti – minden más feltétel azonossága esetén -, hogy emelkedik a termelés mennyisége, az árak esnek, következésképpen a reáljövedelem is nő. Ugyanakkor azonban a tőke általános szintjén a növekvő termelékenység nem eredményez növekvő reálbéreket, hanem relatív értéktöbbletet hoz létre – ezt a történetet vázolja fel persze Marx az I. kötet 10. fejezetében. Ám ha a tőke belső törvényeit a verseny teszi láthatóvá, hogyan lehetséges az, hogy az egyik esetben a munkások profitálnak a növekvő termelékenységből, a másik esetben viszont a tőke profitál belőle? Adva volt a közvetlen rejtély.

Nos, természetesen, a megoldás az a tételezés, amelyet Marx az általános tőke szintjén vezetett be – az a premissza, hogy a munkások létfeltételeinek biztosításához szükséges eszközök mennyisége egy adott periódusban, egy adott országban állandó. Eredetileg ezt a tételt azzal magyarázta, hogy szükség van a leegyszerűsítésre – s ennek érdekében bizonyos dolgokat állandónak vett a kiinduláskor, és majd később kívánta feloldani ezeket az előfeltevéseket. "Csak ezzel a módszerrel lehetséges – fejtegette Marx Engelsnek – egy összefüggés kibontása anélkül, hogy minden összefüggést egyidejűleg elemeznénk." Ugyanígy jár el az ekkoriban keletkezett Grundrisse-kéziratban is; itt megemlíti, hogy ilyen rögzített feltevések azért szükségesek, nehogy "mindent összezavarjunk" (Lebowitz, 2003, 46). Csak azt nem magyarázta meg, hogy lehetséges, hogy a szükségletek szintjének rögzítése volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember elkerülje a dolgok végzetes összekavarását?

Néhány évvel később, 1861-1863-as Gazdasági kéziratok című munkájában Marx újabb indokot fűz előfeltevéséhez. A fiziokraták, írja, a létfenntartáshoz szükséges javaknak mint állandó mennyiségnek a feltevéséből indultak ki, és ennek alapján helyesen nevezték meg a termelés szféráját mint az értéktöbblet előállításának forrását. A létfenntartási bér e koncepciója alkotta, mondja Marx, a modern politikai gazdaságtan alapját, és Adam Smith csakúgy, mint általában az "említésre méltó közgazdászok", ezen a nyomon jártak (Lebowitz, 2003, 45).

Természetes, a létfenntartási bér feltevésének semmi köze sem volt a természeti vagy fiziológiai létfenntartáshoz (ezt a kapcsolatot a fiziokraták gyakorta feltételezik, hibásan). Az a létfenntartási bér lehet nagyobb vagy kisebb: "Az egyedül fontos az, hogy adottnak, meghatározottnak tekintik. Mindazok a kérdések, amelyek e szintre nem mint adott, hanem mint változó nagyságra vonatkoznak, a bérmunkára különösen vonatkozó vizsgálatokhoz tartoznak és a tőkéhez való általános viszonyát nem érintik." (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 35. o.)

Ebből következően, kritikus pont tehát az a különleges bepillantás a tőke természetrajzába, melyet a szükségletek állandó, változatlan szintjéről megfogalmazott feltételezés tesz lehetővé. Általa nyílik mód arra, hogy megértsük a szükséges munka és munkaerőérték elméletét (és ebből következően a többletmunka és az értéktöbblet elméletét is). Marx ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ha meg tudjuk határozni a munkaerő értékének alapját, az "a legnagyobb jelentőséggel bír a tőkeviszony meghatározása szempontjából". Vagyis annak ellenére, hogy Marx tisztán látta, a szükségletek szintje változó mennyiség, félretette a kérdést a bérmunka speciális megközelítéséről folyó kutatásai idejére: "Mi ellenben vizsgálatunkban mindenütt azt feltételezzük majd, hogy a létfenntartási eszközök tömegét és minőségét, tehát egyben a szükségletek terjedelmét valamely adott kulturális fokon sohasem nyomják le, mert maga a szint emelkedésének és esésének (kivált a mesterséges lenyomásának) ez a vizsgálata az általános viszony szemléletén mit sem változtat." (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 36. o.)

Így aztán nem nehéz megérteni, Marx miért tételezte adottnak a szükségletek szintjét – a) szükségesnek látta egyfajta egyszerűsítő előfeltevés alkalmazását, b) ez a klasszikus politikai gazdaságtanban már elfogadott tételezés volt (ami ezt az iskolát megkülönböztette a vulgáris gazdaságtani iskolától), és c) ez a specifikus tételezés megvilágította a tőkének mint a munkások kizsákmányolásából fakadó terméknek a természetét. Miközben Marx egyértelműen kijelentette azt is, hogy "azoknak az életszükségleteknek a színvonala, melyek összértéke a munkaképesség értékét alkotja, emelkedhet vagy süllyedhet", ezt később kifejtendő dolognak minősítette: "Ezeknek az ingadozásoknak az elemzése azonban nem ide tartozik, hanem a munkabér tanához" (Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei, Kossuth, 1988, 148. o.).

De vajon semleges volt-e ez az előfeltevés? Tényleg megvilágította a tőke természetének bizonyos sajátosságait, más jellegzetességeit viszont árnyékban hagyta? És, mivel tudjuk, hogy Marx sosem jutott el odáig, hogy feloldja, vajon e feltevés nem hordozott-e látens konklúziókat?

 

Marx feltevésének értékelésmentes voltáról

 

Gondoljuk el, milyen következmények adódnak a szükségletek változatlan szintjének feltételezéséből. A feltétel értelmében a szükséges munka (és ennek értékformája, a munkaerő értéke) csak abban az esetben csökkenhet, ha csökken az életszükségletek adott halmazának értéke. "Vizsgálatunkban – mondja Marx – a munkabért csak ennek a munkaképességnek az elértéktelenedése, vagy, ami ugyanaz, a munkások fogyasztásába bekerülő létfenntartási eszközök olcsóbbodása csökkenti" (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 457. o.).

Röviden, ha meg akarjuk érteni a tőke természetét, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a munkabéreket illető egyetlen, megfontolásra érdemes változás kizárólag az, ami a munkások által megtermelt árucikkek termelési feltételeinek változásából adódik. Ekként explicite ki van zárva a munkaerőpiacot érintő bármiféle változás. Marx ezt egyértelműen megfogalmazta: "Amennyiben a gépi berendezés az önmaga foglalkoztatta munkások bérének közvetlen leszállítását idézi elő, pl. azzal, hogy a munkából kitettek munkakereslete révén a foglalkoztatottak bérét leszorítja, ennek a kérdésnek a tárgyalása kívül áll a feladatunkon, a munkabérről szóló tanításba tartozik" (A politikai gazdaságtan bírálatához, 1861-63-as kézirat, MEM 47. kötet, 457. o.).

Térjünk tehát vissza a relatív értéktöbblet elméletéhez. Marx tételezéséből kiindulva, "az értéktöbblet nagyságváltozása feltételezi a munkaerő értékének a munka termelőerejében történt változás okozta mozgását" (A tőke I, 15. fejezet, 486. o.).Itt van tehát az első – Marx szerint elsőként Ricardo által pontosan megfogalmazott – összefüggés. Ennek megfelelően az értéktöbblet növekedésének története leegyszerűsödik a termelőerők fejlődésének történetére. Ez az a pont, amelyet Marx újra meg újra kifejt "a relatív értéktöbblet fogalmának" elemzése során: a tőkének "benső törekvése", állandó késztetése "a tőke termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye" (A tőke I, 10. fejezet, 300. o. Kiemelés tőlem. M. L.).

Tehát, mi a fontos a munkások együttműködését illetően? A közös munka társadalmi termelékenysége meghaladja az egyes munkások termelékenységének összességét. A termelékenység növekszik, ám hasznát nem a munkások, hanem a tőkés fölözi le. Mi történik a gyáriparban? A termelés növekedése a tőkést hizlalja. Mi történik a gépesített gyáriparban? A termelés növekszik, a tőkés hízik. E fejtegetés hangsúlyos eleme az, hogy a termelőerők fejlődése a tőkének hajt hasznot, mert úgy tesz szert relatív értéktöbbletre, hogy a termelékenység növekedésével párhuzamosan csökkenti a munkaerő-szükségletet. "Célja csak az egy meghatározott árumennyiség termeléséhez szükséges munkaidő megrövidítése" (A tőke I, 10. fejezet, 301. o.). Igaz, az egyes kapitalisták fel akarják számolni a szakszervezeteket, a gépeket a sztrájkok letörésére akarják használni, de a tőke egészében a zsákmányra szegzi tekintetét – "a munkások fogyasztásába bekerülő létfenntartási eszközök olcsóbbodására".

Mi váltja ki tehát Marx szerint a kapitalizmus fejlődését? A tőke növekedési és értéktöbblet-elsajátítási vágya – és csak ez. A tőke a cselekvő. A tőke csinálja a történelmet (igaz, nem a maga választotta körülmények között). E kép szerint tehát a tőke folytonosan arra törekszik, hogy fejlessze a termelőerőket, azaz olyan rendszert hoz létre, mely egyre jobb termelőerőket szabadít fel. És amikor a tőke már nem képes fejleszteni ezeket a termelőerőket, akkor kerül napirendre a forradalom. "A forradalmi változás szerepe az – vonta le a következtetést Cohen (1978: 150) -, hogy a termelőerők béklyóit leoldja." Ennek megfelelően, mivel a tőke jobb, hatékonyabb (és természetesen semleges) termelőerőket hozott létre, most az a feladat, hogy megragadjuk ezeket a vívmányokat, és a vívmányok jótéteményeit – a kapitalizmus és a szovjethatalom legnagyszerűbb eredményeit – a munkásoknak adjuk, és hogy ezekre a vívmányokra támaszkodjunk.

E különös történetnek vajon mekkora hányada következik a szükségletek állandó szintjének tételezésből? Ha egy másik tételből indulunk ki – a konstans értéktöbbletrátából (e feltevés a III. kötet 13. fejezetében megalapozza a profitráta csökkenő tendenciáját), akkor a növekvő termelékenység – ami csökkenti a létfenntartási eszközök értékét – hatására a reálbérek a termelékenységgel azonos arányban növekszenek. "Ebben az esetben, minthogy a munka termelékenysége emelkedett – magyarázza Marx 1861-63-as kézirataiban -, a használati értékeknek az a mennyisége, amelyet kap, a reálbére nőtt, de az értéke változatlan maradt, mert továbbra is ugyanolyan mennyiségű realizált munkaidőt fejez ki" (MEM 47. kötet, 498-499. o; Lebowitz, 2003: 114-115).

Egyszóval, ha abból az alternatív feltételezésből indulunk ki, hogy az értéktöbblet arányát állandónak tekintjük, akkor a munkások profitálnak a termelékenység növekedéséből. A munkások bérének összege nem változna, de a termelékenység megkétszerezésével "kétszer annyi, de viszonylag olcsóbbá tett használati értékben testesülne meg" (A tőke I, 15. fejezet, 486. o.). Persze, a feltételek szerint nem képződne relatív értéktöbblet. Így hát a termelékenység növekedése és a relatív többletérték közötti közvetlen kapcsolat megszűnne.

Mégis, lényegileg fontos, hogy megértsük, nincs szükség a konstans értéktöbbletráta explicit feltételezésére ahhoz, hogy arra az eredményre jussunk, mely szerint a reálbérek a termelékenységgel együtt növekednek. Mindössze arra van szükség, hogy hagyjuk el a szükségletek állandó szintjét tételező kiindulópontot. Akkor a termelékenység következtében a létfenntartási eszközök értékének csökkenése következik be, s ha minden más tényezőt változatlannak veszünk, a munkás bérének reálértéke növekedni fog. A termelékenység megkétszereződése az árucikkek értékét a felére csökkenti, s ezzel a reálbéreket is megkétszerezi. Mihelyt eltekintünk a munkás által elfogyasztott "meghatározott mennyiségű árucikk" követelményétől, az értéktöbblet állandó aránya – ha minden más elemet változatlannak tekintünk – a termelékenység növekedésével együtt mint annak egyik eredménye jelentkezik. Az általánosságban vett tőke szintjén ez a következmény ebben az esetben megegyezik azzal, ami az egymással versengő tőkék szintjén történik, ha minden más feltétel változatlan – vagyis, amikor a termelékenység változásai az égből pottyannak.

Röviden tehát a relatív értéktöbblet alapja nem a termelékenység növekedése (ahogyan az az I. kötet 10. fejezetében szerepel). Meg kell értenünk, hogy Marx előfeltevése nem semleges előjelű. E feltevésből következik ugyanis a termelékenységi mutatók emelkedése és a relatív értéktöbblet közötti eme specifikus kapcsolat tételezése. Ugyanakkor azonban, ha a társadalmi termelékenység növekedése az égből pottyanna, akkor – minden egyéb tényezőt változatlannak tekintve – a munkásoknak kellene profitálnia a folyamatból, és nem lenne relatív értéktöbblet. Valami sántít Marxnak a 10. fejezetben leírt gondolatmenetében. És ha valami itt sántít, akkor jogosan merül fel a kérdés, hol érhető még tetten ez a probléma.

 

Egy másik variáns, egy másik feltételezés

 

Hogy kiderítse, mi hibádzik, a Beyond Capital a kapitalizmus belső szintjén egy új specifikus elvet és egy új variánst vezet be – a munkások közötti elkülönültség mértékét.

Ez a koncepció azt a tényt tükrözi, hogy a kapitalizmust nem pusztán csak a tőke céljai mozgatják. A munkások céljai is meghatározó jelentőségűek. A tőkének az a megfogalmazott érdeke, hogy növelje az értéktöbbletet. A munkásoknak ugyanakkor szintén vannak megfogalmazott céljai: saját idejükért küzdenek (nemcsak pihenésük és regenerálódásuk miatt, hanem, mint Marx megjegyezte, "a munkásnak idő kell szellemi és szociális szükségleteinek kielégítésére [A tőke I., 8. fej. 217. o.]); küzdenek továbbá azért, hogy a munkaidő intenzitása csökkenjen, hogy maradjon energiájuk saját magukra; és küzdenek ezért is, hogy biztosítsák azokat a használati értékeket, melyek ezen a ponton kapcsolódnak "a társadalmi szükségletekhez, a társadalmilag kifejlődött emberek szükségleteihez". A munkások ezen szükségleteit nevezte Marx A tőkében "a munkás fejlődési szükségleteinek" (Lebowitz, 2003: 66-76).

Most tehát adott két "akarat" a kapitalizmusban: "a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban" (Bér, ár és profit, MEM 16. köt. 135. o; Lebowitz, 2003: 73-74). Akkor az a kérdés, mi determinálja "a harcoló felek erőviszonyait"?

Azt javaslom, vezessünk be egy új változót (nevezzük X-nek), ami a munkások közötti megosztottságot jelzi. "A munkások ellenállóképessége – írja Marx (A tőke I, 13. fejezet, 431. o.) – szétforgácsoltságukkal csökken"; és még azt is előtételezhetjük, hogy ez az X-faktor határozza meg, mennyire képesek a munkások a munkabérekért, a munkanap hosszáért és intenzitásáért, illetve a kapitalizmusnak mint olyannak a felszámolásáért harcolni.

Térjünk vissza a relatív értéktöbblet előállításának kérdéséhez. A relatív értéktöbblethez elengedhetetlen feltétel a szükséges munka csökkenése, amit úgy érhetünk el, hogy a termelékenységet (q) a reálbéreknél U) nagyobb mértékben növeljük. Mi határozza meg ebben az esetben a reálbérek mozgását? A reálbérek változását úgy is leírhatjuk, mint a termelékenységnek a munkásság megosztottságához való viszonyát (q/X). Ekkor a következő esetek lehetségesek:

a) ha a termelékenység növekszik és a munkások megosztottságának mértéke állandó, akkor a reálbérek a termelékenység arányával meg­egyezően nőnek. Ebben az esetben állandó a szükséges munka és az értéktöbblet aránya; a munkás a termelékenység növekedésének haszonélvezője;

b) ha a termelékenység emelkedik és a munkásság megosztottságának mértéke ezzel azonos arányban emelkedik, akkor a reálbér értéke állandó. Ebben az esetben a termelékenység növekedésének minden hasznát a tőke kebelezi be relatív értéktöbblet formájában; és

c) ha a termelékenység növekszik és növekszik a munkásság megosztottságának mértéke is, de a termelékenység növekedésénél kisebb arányban, akkor van egyfelől relatív értéktöbblet, másfelől van növekvő értéktöbblet és emelkedő reálbérek is.

Ebből a nézőpontból tehát a relatív értéktöbblet előállításának elengedhetetlen feltétele a munkások megosztottságának növekedése (vagy megfordítva, a munkások összefogásának csökkenése). A termelékenységi mutatók növekedése önmagában még nem elégséges magyarázat a relatív értéktöbblet növekedésére. De hogyan jelenthetjük ezt ki, amikor jól látható, hogy a tőke – lévén a munka által létrehozott termékek birtokosa – közvetlen haszonélvezője a termelékenység legkisebb mértékű növekedésének is (bármi idézi is elő ezt a növekedést)? A válasz egyszerűen csak az, hogy az X-tényező növekedése lényegi feltétele a relatív értéktöbblet növekedésének, mert ha a tőke közvetlen haszonélvezője a termelékenységből eredő nyereségnek, akkor az a kérdés, vajon a munkásnak miért nem sikerül megragadni ezt a nyereséget, amikor "a tőkés profitján méri igényeit és meghatározott részesedést kíván az általa létrehozott értéktöbbletből" (Lebowitz, 2003: 91; Marx, Grundrisse, MEM 46/II, 72. o.).

Miből fakad vajon a relatív értéktöbblet előállításához szükséges feltételek körüli félreértés? Pontosan abból, hogy a termelékenységi haszon általában a munkafolyamatnak a tőke által kezdeményezett változásaiból ered, míg a termelékenység változásait és a munkásság közötti megosztottság fokozódását azonban rendszerint figyelmen kívül hagyják. Vegyük például a munkások tevékenységét helyettesítő gépesítést, azt az esetet, amikor a társadalmi tudás terméke egyértelműen hozzájárul a társadalmi termelékenység növekedéséhez. A kérdés tehát az, hogy a munkások miért nem élvezik ennek előnyeit, és miért nem képesek az így keletkező hasznot reálbérek formájában realizálni, ami pedig a termelékenység emelkedésének arányában növekszik. Erre az I. kötet 10. fejezete nem ad választ.

Emlékezzünk arra ugyanakkor, hogy Marx a relatív értéktöbbletről szóló fejtegetéseiből kizárta azt az esetet, amikor "a gépi berendezés az önmaga foglalkoztatta munkások bérének közvetlen leszállítását idézi elő, pl. azzal, hogy a munkából kitettek munkakereslete révén a foglalkoztatottak bérét leszorítja". Pontosan itt van a hiányzó magyarázat. Ha minden egyéb feltételt változatlannak tekintünk, a munkások gépekkel való felváltása fokozza a munkások megosztottságának mértékét. Ennek eredményeképpen a termelékenység sokkal gyorsabban nő, mint a reálbérek, és a helyzetből következő, csökkenő munkaerő-szükséglet az értéktöbblet növekedéséhez vezet. Továbbmenve, láthatjuk, hogy ez a belső tendencia a versenyben ölt testet a sok tőke és sok bérmunkás alkotta valós világban. Minden egyéb feltételt változatlannak tekintve, a munkások pozíciója a munkaerőpiacon meggyengül, s ez lefelé nyomja a béreket, azaz azokat a feltételeket, melyek miatt a reálbérek növekedése a termelékenység növekedési szintje alatt marad.

Mondanunk sem kell, hogy a többi feltétel persze nem szükségképpen állandó. Míg a tőke azon van, hogy a maximumig fokozza a munkások megosztottságát, a munkások "állandóan az ellenkező irányú nyomást fejtik ki". Röviden, nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a munkások azáltal, hogy szerveződnek és egyesülésekbe tömörülnek, ellensúlyozhatják a tőke szándékait. Ha elhagyjuk a szükségletek állandó szintjének tételét, illetve ha bevezetjük a változó értékű X-et, azaz a munkások megosztottságának mértékét, akkor egyértelművé válik az osztályharcok központi jelentősége a kapitalizmus fejlődésében.

 

Az osztályharc tételezése

 

Az osztályharc fogalma persze jelen van A tőkében. Amikor Marx a létfenntartási eszközök "meghatározott mennyiségének" változására vonatkozó vizsgálódásait elhalasztotta a munkabérről szóló könyvének megírásáig, az osztályharc kérdését nem utalta későbbre. Ugyanakkor azonban befagyasztotta az osztályharc munkásokra vonatkozó elemeinek vizsgálatát. Hiszen mi más szolgálhatott volna alapul neki arra, hogy a növekvő termelékenységgel szemben állandó reálbéreket tételezzen fel? A tőkében a munkások nem harcolnak a bérek növekedéséért; ehelyett A tőke azzal számol, hogy növekszik a munkásság megosztottsága, s ez megakadályozza, hogy a munkások részesedjenek a társadalmi termelékenység áldásaiból (Lebowitz, 2003: 117-119, 89-91).

Mihelyt azonban felismerjük, hogy a munkásoknak is megvannak a saját céljaik, és hogy harcuk sikeressége érdekében egyesítik erejüket, attól kezdve nem vélhetjük úgy, hogy a termelékenység növekedése és az értéktöbblet közötti kapcsolat automatikus; ahogyan azt sem gondolhatjuk, hogy a tőke úgy cselekszik, mintha a termelékenység növekedése automatikusan relatív értéktöbbletté alakulna. A tőkének tagadnia kell tagadását, hogy önmagát állítani tudja – meg kell osztania és el kell szeparálnia a munkásokat, mert ez létének elengedhetetlen feltétele.

Az X-tényező viszont azonnal láthatóvá teszi a tőke lényegi elemét, pontosabban a tőkelogika lényegi aspektusát, azaz azt a késztetését, hogy a munkások körében meglévő antagonizmusokat és ellenséges érzelmeket a munkásság megosztására használja fel. Ezt a problémát Marx világosan látta az ír és az angol munkások közötti antagonizmust elemző kommentárjában – "ez az ellentét" – jegyezte meg – a titka annak, hogy szervezettsége ellenére miért tehetetlen az angol munkásosztály". Ez az a titok, melynek révén a tőkés osztály fenntartja hatalmát. És az az osztály tökéletesen tudatában van ennek". (Lebowitz, 2003: 159-160). Ám a rasszizmus és a szexizmus mégsem jelennek meg Marxnak A tőke című művében a tőke lényegi elemeként; és persze, ez korántsem véletlen.

Hasonlóképpen, mihelyt felismerjük, mennyire fontos a tőkének a munkásság megosztása, akkortól már nem tekinthetünk a tőke ezen törekvésére egyszerűen csak úgy, mint ami a termelékenység növekedését tévedhetetlenül előidézi (és mint ami nem kívánatos következményként előidézi a munkásság centralizációs, egyesülési és szervezkedési törekvéseit). A tőke állandó törekvése az értéktöbblet növelésére a termelési mód olyan specifikus változásaihoz vezethet, melyek a termelékenységet mint olyat csökkentik – mindaddig, amíg ezek a változtatások megosztják a munkásságot. Hiszen a tőkének – mint láttuk – nem a termelékenység, hanem a megosztottság mértéke és a termelékenység közötti kapcsolat számít (q/X).

A kapitalista globalizációt valóban jórészt az a vágy hajtja, hogy a munkásság erejét gyengítse – hiszen megkísérli decentralizálni, megosztani és egymás ellen fordítani őket.

Vajon a szükségletek adott szintjének tételezése segítségünkre van-e a modern kapitalista globalizáció jelenségének vagy a tőke szerződéses üzletkötési kedvének megértésében?

Ez azonban felveti a tőke által támogatott mindenféle, a termelőerőket érintő változások természetének elemzését. Tudjuk, hogy a tőkének van belső késztetése arra, hogy a dolgozók termelési együttműködését szorgalmazza. Az együttműködés formáinak megválasztásában azonban kérdéses, mennyire valószínű, hogy a tőke a munkafolyamatban olyan változtatásokat vezet be, melyek a munkásság egységét és öntudatát fokozzák? A tőke bátorítja a kollektív munkás fejlődését önmagában, de nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a magáért való kollektív munkás kiformálódásához asszisztáljon.

Mivel a tőke célja inkább a valorizálás, mint a termelőerőknek mint olyanoknak a fejlesztése, ezért a termelékenységnek a munkások megosztottságához való viszonya az a tényező, amit a tőkének figyelembe kell vennie, amikor a munkafolyamatba változásokat visz be. A tőke logikája hasonlóképpen azt követeli, hogy a tőke által a termelőerőkben bevezetett változások ne legyenek semlegesek. Azok a termelési erők egy adott szintjén a tőke céljait tükrözik a kapitalista újratermelési viszonyokon belül; és amennyiben a tőke ezen célja a relatív értéktöbblet, önmagukban, természetüknél fogva akár gyengíthetik is a munkás pozícióját.

És a tőke eredményeinek nem semleges mivoltára vonatkozó megállapítás – amit az ember nem érthet meg Marx 10. fejezetének olvasásakor – azt jelenti, hogy az a társadalom, mely meghaladja majd a kapitalizmust, nem lesz képes egyszerűen csak megragadni a kapitalizmus eredményeit, és a tőke áldásait a tőke helyett a munkásokra átruházni. Ahogyan a Beyond Capital című műben javasoltam: "Pontosan azért, mert a tőke célja nem önmagában a termelőerők fejlesztése, hanem a valorizáció, ezért a termelőeszközök és a tőkés termelési folyamat szervezetének természete bármely ponton a kétoldalú osztályharc kontextusában fejezi ki a tőke céljait. Röviden, ha a tőke viselkedését nem a magáért való bérmunka kontextusába helyezzük, hanem csak mint magánvaló bérmunkát tekintjük, egyértelműen kirajzolódik az a tendencia, hogy a termelőerők autonóm fejlődésének és a technika semlegességének fogalmaiban gondolkodjunk. Mindkét tendencia jellemző az ökonomista szemléletre" (Lebowitz, 2003: 123).

A termelőerők osztályjellegének megértéséhez a legjobb módszer annak felidézése, amit Marx a párizsi kommün munkásakcióit elemezve a munkásság államának természetéről megtanult. A párhuzamok döbbenetesek. Ahogyan a munkásosztály nem használhatja saját céljai érdekében a "készen talált" államgépezetet, ugyanúgy nem használhatja saját céljaira a készen kapott termelési gépezetet sem. Akárcsak a kapitalista állam esetében, a tőke által meghonosított, létező termelési erők is fertőzöttek – immanens sajátosságuk, hogy "rendszeres és hierarchikus munkamegosztásra" épülnek, és a kapitalista termelés olyan "közhatalmat jelent, mely a társadalmi rabszolgaság fenntartására, az osztálydespotizmus gyakorlati megvalósítására" szerveződött (Lebowitz, 2003: 194). Senki sem tagadhatja, hogy Marx felismerte a kapitalista munkahely e despotikus jellegét – a maga "kaszárnyaszerű fegyelmével" (A tőke I, 13. fejezet, 395. és 698. o.). De ki állítaná, hogy ez a förtelmes helyzet egyszerűen csak a termelőerők fejlesztésének igényéből fakad?

Miután megértettük az X-tényező jelentőségét, ami mondhatni, az osztályharc mindent átható jellemzője, egyúttal azt is felismerjük, hogy a társult termelők társadalmának építése szükségszerűen azt igényli, hogy lépjünk túl a kapitalista állam és a kapitalista termelőegységek megragadásán. A társult termelők megöröklik ezeket a tényezőket, de mindenképp át kell alakítaniuk őket ahhoz, hogy a társult termelők lényegi elvéhez illeszkedjenek – azaz összhangba kerüljenek a termelők önigazgatásával, azzal a formációval, mely lehetővé teszi a termelőknek, hogy mind körülményeiket, mind önmagukat átalakítsák, s mely serkenti, nem pedig megcsonkítja képességeik kibontakozási folyamatát.

Amikor Marx tételét félretéve, a munkásság által vívott osztályharcot be nem fagyasztva látunk hozzá a probléma elemzéséhez, akkor nemcsak jobban megértjük a kapitalizmust, hanem azt is tisztábban láthatjuk, hogyan haladhatjuk meg.

 

A tételezés politikája és ennek variációi

 

Vajon az olyan válogatott gonoszságok elfogadása, mint amilyen az ökonomista szemlélet, a determinizmus és az állami irányítás képviselete mind visszavezethetők a szükségletek szintjének egyszerű tételére? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meghatározó változók fontosságát, el kell gondolkodnunk új tételeinken. Mint azt Marxtól tudhatjuk, változóink, tételeink, az a mód, ahogyan a formulákat megfogalmazzuk, a megértés szempontjából lényeges elemekre irányítják figyelmünket.

Vegyük szemügyre a változó munkaerőértéket, azaz a munkaképesség fogalmát. Mivel Marx kidolgozta ezt a változót, azt is egyértelműen tisztázta, hogy különbséget kell tenni a munkás újratermeléséhez szükséges munka és a munkás által elvégzett munka között. Ez éles fényt vet a munkásosztály újratermelésének fontosságára, a tőke újratermeléséhez szükséges létfeltételekre; ám ez a központi jelentőségű elmélet fel sem merül a vulgáris (vagy neoklasszikus) gazdaságtanban. Hasonlóképpen áll a dolog azokkal a fentebb kifejtett fontos elméletekkel – az értéktöbblettel (függetlenül számtalan alkategóriájától) és az absztrakt munkával, ami viszont kulcsszerepet játszik a pénz rejtélyének megfejtésében. Mit is érne Marx A tőke című munkája ezen új, általa bevezetett elméletek és változók nélkül?

Láthatjuk azt is, hogy Marx milyen nagy fontosságot tulajdonított a változókkal kapcsolatos előfeltevéseknek. Idézzük fel, hogy a szükségletek szintjét állandóként kezelte. A fiziokraták nagy lépést tettek előre, amikor elméletük sarkpontjának a létfenntartási munkabért, "a szükséges létfenntartási eszközök egyenértékét" tették meg. Ha hibáztak is abban, hogy ezt "változhatatlan nagyságként" fogták fel, melyet teljesen a természet határoz meg, "a fiziokraták az értéktöbblet eredetéről való vizsgálódást a forgalom területéről magának a közvetlen termelésnek a területére tették át". Ezáltal, "megvetették a tőkés termelés elemzésének alapját", és joggal tarthatnak igényt arra, hogy "a modern gazdaságtan tulajdonképpeni atyjaként" tekintsünk rájuk (Lebowitz, 2003: 32, 44-45). És láthatjuk, hogy Marx azért tartotta meg ezt az előfeltevést, hogy továbbléphessen "az értéktöbblet eredetéről való vizsgálódásban". A tőke természetének megértéséhez, hangsúlyozta Marx, a szükségletek szintjét illetően "az egyedül fontos az, hogy adottnak, meghatározottnak tekintik".

Végül, tudjuk azt is, hogy Marx tudatában volt annak, hogy egy viszony megnyilvánulási formája ténylegesen elfedheti a viszony specifikus természetét. A klasszikus politikai gazdaságtan, jegyezte meg, kidolgozta ugyan a kizsákmányolás és az értéktöbblet arányának formuláit "lényegük szerint (…), de tudatosan kidolgozva nem" (A tőke I., 16. fejezet, 494. o.). Marx erősen bírálta azt a megközelítési módot, ahogyan ezek a képletek a viszonyt kifejezték. Azt állította, hogy a többletmunkát az egész munkanaphoz való viszonyban, az értéktöbbletet pedig a teljes értéktermelés egy elemeként kifejező klasszikus politikai gazdaságtan misztifikálta a tőkeviszonynak mint kizsákmányolási viszonynak a természetét, s ezzel inkább "egy társasviszony hamis látszatával" ruházta fel (A tőke I., 16. fej. 496. o.).

Mi okozta a problémát? Egyértelműen nem az, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan formulái valamiféle hamis kijelentést fogalmaztak volna meg. Végtére is formuláik alapvetően ugyanazok voltak – mind egyszerű "derivált" formula volt. A problémát az okozta, hogy "puha" derivált képleteik lehetővé tették hibás koncepciók becsempészését. Nem pusztán azáltal, hogy megengedik azt a feltevést, miszerint "munkás és tőkés a terméket különböző alkotótényezőinek arányában osztják meg" (A tőke I., 16. fej. 496. o.). Voltak még egyéb feltevések is, melyeket tudatos megformálás nélkül vezettek be. Az értéktöbbletet a teljes munkanaphoz viszonyítva Marx rámutatott arra, hogy: "A klasszikus iskola módszere, hogy a munkanapot állandó nagyságként kezeljék, a II. formulák alkalmazása révén szilárdult meg, mert itt a többletmunkát mindig egy adott nagyságú munkanappal hasonlítják össze" (A tőke I., 16. fej. 496. o.).

Mint köztudott, a munkanapnak mint adott tényezőnek (és következésképpen eltűnésének mint változó elemnek) a kezelése azt jelentette, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan (és sajnálatos módon Marx néhány későbbi magyarázója) számára a kapitalista munkanap kényszerjellege eltűnt. Azáltal, hogy az abszolút többletértékben oly nyilvánvalóan jelen lévő többletmunka kényszerjellegét elhomályosították, ködbe veszett a többlet forrása is – és a munkásság kizsákmányolásának a ténye nem jut nagyobb súlyhoz ezekben a magyarázatokban, mint mondjuk a gabona, az acél vagy a mogyoró kizsákmányolása.

Az olyan tételeket és viszonyrendszert kifejező formákat, melyek a misztifikálásnak nyitnak teret, el kell vetni. És ez persze nem tisztán akadémikus vagy tudományos kérdés. Megvolt az oka annak, hogy Marx olyan nagyon érzékeny volt a feltételezések és formulák politikai vonzataira. Bár Marx kétségkívül tudós volt, mindenekelőtt mégis forradalmárnak tartotta magát (mint azt Marx sírjánál elmondott búcsúbeszédében Engels kifejtette), akinek "igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom (…) megdöntésén" (MEM 19, 462. o.).

Mit gondolna vajon ez a forradalmár (és mit kellene minden forradalmárnak gondolnia) egy olyan feltételezéshez való ragaszkodásról, amely a munkások által elfogyasztott árucikkek értékcsökkenését immanens tendenciának tekinti, ám egyidejűleg elmaszatolja a tőke azon késztetését, hogy a munkásosztályt megossza? Mint kell nekünk vélekednünk egy olyan tézisről, mely eltakarja szemünk elől a tényt, hogy az értéktöbblet növekedésének problémája nem egyszerűen csak a termelőerők növekedésének következménye, hanem ténylegesen a tőke állandó képessége, hogy a munkásosztályt a társadalmi termelékenység fejlődése során megossza? Hogyan viszonyuljunk egy tézishez, ami a tőke által meghonosított termelési erőket semlegeseknek tünteti fel? Világosan előttünk áll az az ökonomista szemlélet, ami a Marx által kidobásra szánt tételezésből következik.

 

Elmélet és történelem

 

Felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezt a feltételezést kiiktatni? A Beyond Capital című munkában követtem Marx gondolatát, miszerint a tétel kiiktatását a bérmunkáról szóló könyvben lehet megoldani. Mégis felmerül a kérdés, vajon nem lehet-e a szükségletek adott szintjének tételét már a termelőerők – a kapitalista termelési viszonyok között végbemenő – fejlődésének történelmi elemzését megelőzően eltávolítani? Végtére is, a modern ipari termelés és gyártás e leírása "teszteli" A tőkében a relatív értéktöbblet-elméletnek a 10. fejezetben kidolgozott elméletét.

"Itt az elemzés minden lépésénél megvan a tényekkel, respective a gyakorlattal való ellenőrzés" – írja Lenin (Filozófiai füzetek, LÖM 29. köt. 279. o.) A tőkéről szóló megjegyzéseiben Tudjuk azt is, hogy Marx számára döntő fontosságú volt az elvont gondolatok helyességének bemutatása. Ahogyan Engelsnek írta 1867-ben: "Ami a IV. fejezetet illeti, sokat verejtékeztem, amíg magukat a dolgokat, ti. az összefüggésüket megtaláltam. Azután, amint ez megtörtént, az egyik Kékkönyv a másik után pottyant közbe a végső kidolgozáskor, és én el voltam ragadtatva, látván, hogy a tények teljesen igazolják elméleti következtetéseimet" (MEM 31. köt. 320-321. o.).

Tény, hogy Marx kitartott amellett, hogy csak miután fény derült a belső kapcsolatokra (az "elvonatkoztatóképesség" segítségével), csak akkor "lehet a valóságos mozgást megfelelő módon ábrázolni" (A tőke I., utószó a második német kiadáshoz, 19. o.).² Az én megállapításom azonban az, hogy Marx nem dolgozta ki az összes belső kapcsolatot. Mivel kizárólag a tőke azon "immanens törekvésére" koncentrált, hogy az árucikkeket olcsóbbá tegye azért, hogy magát a munkást is olcsóbbá tegye ezáltal, eközben Marx figyelmen kívül hagyta a tőke immanens törekvését a munkások megosztására, s így "a tőke általános és szükségszerű tendenciáinak" bemutatását csak részben, egyoldalúan végezte el. Vajon a "tesztelt" elméletnek nem kell-e explicite koncentrálnia mind a termelékenység, mind az X-tényező jellemzőire? A termelékenységi viszonyokra éppúgy, mint a munkások megosztottságára?

Úgy vélem, a válasz magától értetődik. A kapitalizmus fejlődésének milyen történelmi elemzését alapozhatjuk arra a feltételezésre, amely ténylegesen befagyasztja az osztályharcnak a munkásokat érintő vonatkozását? A történelmi példákkal ellenőrizendő elméletnek a kétoldalú osztályharc alapján kell állnia, vagyis explicite számításba kell vennie a megosztottság megszüntetésére irányuló harcot is.

És mégis, gondolkodjunk el ezen a történelmi elemzésen. Egy ilyen elemzés több, mint annak leírása, hogy egy meghatározott mennyiségű árucikk olcsóbb előállítása érdekében milyen termelékenységi fejlesztések történtek. Látjuk például azt is, hogy a női és a gyermekmunkaerővel folytatott verseny hogyan töri meg a férfi dolgozók ellenállását, hogyan kényszerülnek a munkások arra, hogy a gépekkel versengjenek, és látjuk azt is, hogy a gépeket fegyverként a tőkések a "sztrájkok leverésére", "munkászendülések elleni hadieszközökként" használják (A tőke I., 13. fej. 406-407. o). Ám az ilyen típusú történelmi megfigyelések ritkák és elszórtan vannak jelen; és még fontosabb, hogy ezeket Marx nem teorietizálta – a premisszáikat mint a belső kapcsolatok elemeit nem dolgozta ki.

Ebben a tekintetben a felvázolt történelem nem pusztán a relatív értéktöbblet elméletének igazolása a TÉNYEK, a valós történelmi mozgás erejével. Ha kísérletet teszünk a Marx által a 10. fejezetben kifejtett elmélet ellenőrzésére, találunk tisztán "magyarázat nélküli ingadozásokat" a modern ipar és termelés történeti áttekintésében. Ezek a megfigyelések azonban nem maradnának magyarázat nélkül egy olyan elméletben, mely számol azzal, hogy a tőke a munkások meggyengítésére és a munkások közötti megosztottság fokozására törekszik.

Hogy igazolja, a tőke a többletmunka terméke, Marx explicite félreteszi a kritikus kérdéseket addig, amíg "a bérmunkára különösen vonatkozó vizsgálatot" el nem végzi. Azzal azonban, hogy nem dolgozta ki elméletileg a bérmunka és az ebből eredő, a munkásság megosztottságának mértéke érdekében folyó küzdelem aspektusát már azelőtt, hogy a kapitalizmus történelmi fejlődését bemutatta, Marx meggyengítette saját elméletét és a marxi elmélet követőinek tevékenységét is.

Vajon Marx felismerte ezt? Engelsnek A tőke I. kötete harmadik kiadásához írott előszavából tudjuk, hogy "Marxnak eleinte az volt a terve, hogy az első kötet szövegét nagyrészt átdolgozza, egyes elméleti pontokat élesebben fogalmaz meg, újakat illeszt be, a történelmi és statisztikai anyagot a legújabb időkig kiegészíti." (A tőke I., előszó a harmadik kiadáshoz, 25. o.). Vajon a munkásság megosztottságának szintjére vonatkozó elméleti pontok szerepeltek volna a pontosabban megfogalmazott vagy az I. fejezetbe beiktatott kiegészítések között? Persze, már soha nem deríthetjük ki Marx szándékait; most tehát az a kérdés, vajon tovább tudunk-e menni mi magunk anélkül, hogy megfogalmaznánk és az elmélet részévé tennénk e pontokat?

 

Elmélet és politika

 

De vajon tényleg nélkülözhetetlen ennek az X-tényezőnek a kifejtése? Nem mondhatjuk-e, hogy elég annyi, ha nagyobb hangsúlyt helyezünk az osztályharc és az osztályerők egyensúlyának fontosságára? Szerintem nem. Bármennyire is üdvös az ökonomista szemlélet szerint, ha újra meg újra ismételgetjük az "osztályharc" kifejezést, ez korántsem elég.

Emlékezzünk arra, hogy egy változó azonosítása speciális megvilágításba helyezheti a dolgokat, hogy a korábban homályos elemekre is vethet fényt – és ez szerintem különösen is érvényes az X-tényezőre, a munkásság megosztottságát jelentő mutatóra. Ez a változó arról árulkodik, hogy kizárólag csak a munkásosztály egysége számít; s azt bizonyítja, hogy a munkásoknak a tőke által előidézett megosztottság és elkülönülése az oka a munkásosztály vereségének, és ez az oka annak, hogy a társadalmi munka termelékenységének növekményét a munkások nem élvezhetik. És ez az a változó, mely azt követeli tőlünk, hogy minden esetben tegyünk fel két kérdést:

1) mi oszt meg bennünket és

2) hogyan tudjuk ezeket a megosztottságokat felszámolni?

Mihelyt az ember felismeri ennek a változónak a funkcióját, véleményem szerint nem térhet vissza többé a marxista közgazdászok által kínált tudományos vagy determinista biztonsághoz; a marxista közgazdászok pedig azzal tudnának hozzájárulni a kapitalizmus megdöntéséhez, ha feltárnák a "transzformációs probléma" helyes megoldását (e rejtvény problémakörei sajnos nem jutnak el ezeknek az alkimistáknak a tudatáig). Amikor az ember a munkások közötti megosztottság mértékének csökkentéséért harcol, és amikor felismeri, hogy e harc eredményei milyen, látszólag objektív és szilárdan megalapozott gazdasági tényezőkre vannak befolyással (ilyen például a profitráta), akkor (legyen ez a perspektíva bármily rémítő a közgazdászoknak – akár nevelésül, akár hajlamaik miatt) azonnal evidenssé válik az indeterminizmus (a meghatározatlanság) ténye. Ez a meghatározatlanság a küzdelem elidegeníthetetlen eleme.

A megosztottság mértékéül szolgáló változó bevezetése rávilágít annak szükségességére is, hogy meghaladjuk a közgazdászok ökonomista szemléletét. Nyilvánvaló, hogy az X-tényezőt nem pusztán csak a gazdasági célokért folytatott harc determinálja. Hiszen folyik a küzdelem a tőke törekvése ellen, hogy a rasszizmust, a szexizmust a munkásság megosztásában felhasználja, hogy fokozza a széthúzást és a versengést a különböző országokban élő dolgozók között. Ezek elleni küzdelmünk olyan eszközöket hozhat felszínre, melyek egyesíthetik a munkásokat, melyek felléphetnek az állam ellen, s melyek az ideológia szférájában is eredményekkel járhatnak. Tény, hogy e küzdelmek végső mozgatója az elvek harca – e küzdelem nemcsak azért folyik, hogy rámutassunk: a kapitalizmus a kizsákmányolás következménye, hanem arra is, hogy e kizsákmányolást a munkások megosztottsága teszi lehetővé.

Ebben a tekintetben elsődlegesen fontos annak felismerése, hogy Marx tétele eredendően egyoldalú, másodsorban, hogy e tételtől meg kell válnunk, harmadszor pedig, hogy az általam X-tényezőnek nevezett elem bevezetését úgy kell tekinteni, mint az eszmék harcának részét, mint kísérletet arra, hogy a marxista gondolkodók figyelmét a forradalmár Marx tevékenysége felé fordítsuk. Ha explicite is részévé tesszük ezt a változót elméleti munkáinknak, akkor elméletünk a politikát és a politikai harcot is feltételezi majd. Tény, ezzel a politika lesz vezérelvünk.

A Beyond Capital 9. fejezetét azzal a következtetéssel zártam, hogy Marx A tőkéjének célja az volt, hogy fegyvert adjon a munkásság kezébe, melynek segítségével meg tudják haladni a kapitalizmust. És feltettem a kérdést, vajon Marxot mi akadályozta meg abban, hogy megírja a bérmunkával foglalkozó könyvét. A kérdésre akkor azt a választ adtam, hogy "ez az episztemológiai vállalkozás kevésbé érdekelte, mint forradalmi elképzelései" (Lebowitz, 2003: 177). Manapság, amikor Hugo Chávez (tanácsadójának, Mészáros Istvánnak köszönhetően is) egyértelműen emlékeztet bennünket az egyértelmű tényre – hogy a választás szocializmus vagy barbárság között lehetséges -, tehát most itt az ideje, hogy emlékezetünkbe idézzük ezt a forradalmi célt. Mi mást is várhatunk el azoktól, akik küldetése az, hogy így vagy úgy, de elősegítsék a kapitalista társadalom megdöntését?

 

 

Jegyzet

 

¹ A tanulmány a szerző 2005. november 4-én Londonban megtartott előadásának szövege. Az előadásra abból az alkalomból került sor, hogy M. A. Lebowitzot 2004-ben Isaak és Tamara Deutscher-emlékdíjjal jutalmazták Beyond Capital: Marx's Political Economy of the Working Class című, a Palgrave Macmillan Kiadónál 2003-ban megjelent könyvéért.

² Marx ezt akkor is hangsúlyozta, amikor az értékfogalommal kapcsolatban megjegyezte, hogy "ha könyvemben nem lenne fejezet az »értékről«, a valóságos viszonyoknak általam adott elemzése akkor is magában foglalná a valóságos értékviszony bebizonyítását és kimutatását." (MEM 32. köt., 540. o.)

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Az az új politikai gondolkodás és gyakorlat, amiből a népfront eszméje és gyakorlata kinőtt, alapvetően ellentétes volt a kor politikai szellemiségével. A Kommintern VII. kongresszusa nem kész panelekből, kiérlelt koncepciókból táplálkozott, a 1930-as évekre kialakult társadalmi-politikai helyzetben szembe kellett nézni a kommunista mozgalmak végcélra orientált politikájának kudarcával is. Az antifasiszta népfront egyszerre volt a kényszerű politikai praktikum és alapos elméleti megfontolások terméke.

A Kommunista Internacionálé (a Komintern) VII. kongresszusa (1935. július 25-augusztus 30.) a fordulatos pályájú világszervezetnek az az összejövetele, amelyről a legtöbbet írtak. Emellett – az 1919-es megalakulástól eltekintve – egész történetének egyetlen mozzanata, amely az 1989-es szellemi nagytakarítás után is makacsul tartja magát a tankönyvek lapjain, különbözőképpen interpretálva. Ezt a kiseperhetetlenségét az antifasiszta népfront ott megfogalmazott gondolatának és programjának köszönheti.

A II. világháború előkészületeinek jegyében telt harmincas évekből nehéz olyan mozzanatot kiragadni, amely ne adna lehetőséget ellentétes értelmezésekre. Természetesen a népfront fogalma, gyakorlata, történelmi pályafutása és a világpolitikát alakító hatása sem kivétel. Vannak, akik pusztán spanyolfalnak tekintik, amellyel a szovjet hatalmi politika fedezte a maga játszmáit. Így kerülhet a népfront kifejezés sok szerzőnél a fantomjellegét jelezni kívánó idézőjelbe. Mások, a korabeli folyamatok még köztünk élő részesei, nehezen tudnak elszakadni attól a legendáriumtól, amellyel a népfront gondolatát és az utóbb hozzá kapcsolódó, nálánál jóval szélesebb világpolitikai fejleményeket körülvette a közvetve kétségtelenül a népfront gyermekének tekinthető világháború alatti ellenállási mozgalom és környezete, az Egyesült Nemzeteknek a háborúban győztes tömbje. Ez a vita, amint maga a népfront eszméje is, mostanában lépett túl a hetvenedik évén, és aligha döntheti el egyetlen (vagy öt, vagy tíz) rövid írás. Ezúttal én is csak némely vonatkozásait szeretném világosabbá tenni.

A rendszerint az "antifasiszta" jelzővel megfejelt népfront gondolata a kommunista mozgalom stratégiai műhelyéből pattant ki a harmincas évek fehér izzásig hevült bel- és világpolitikai harcainak a színterére. Tojáshéjként magán viselte az előző tizenöt év bélyegét, aminek a során a kommunista pártok nemzetközi mezőnye, a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé rengeteg tévelygés közepette úgy-ahogy kihordta annak a csalódásnak a terhét, hogy a szörnyű 1914-1918-as vérfürdő nem a világforradalom tisztítótüzébe torkollott, hanem a kapitalizmusnak a Komintern által ideiglenesnek és részlegesnek látott és hitt stabilizációjába. Amikor a népfrontpolitikát meghirdették, még nem indult el (bár küszöbön állt és előre jelezhető volt) az olasz királyság etiópiai háborúja. A Szovjetunió is előtte állt még (ha csak hetekkel is) a nagy pereknek, és 1937-1938 megrendítő belpolitikai kataklizmájának. Túl volt azonban a Kirov-gyilkosságon, Zinovjev és Kamenyev letartóztatásán. Eközben helyreállították a volt kulákok állampolgári jogait, és megkezdték az új alkotmány kidolgozásának munkálatait. Nem volt könnyű a hatalmas országban az események mozgásának irányát biztonságosan megjósolni. Nem is kevesen olvadást jósoltak.

Mivel a népfront (különböző okokból) viszonylag kevés helyen öltötte pártok és szervezetek formalizált, írásos megállapodásának formáját, hatása – amely az 1935-1947 közötti bő évtizedben volt a leginkább mérhető – szélesebben a benne megtestesült gondolat(ok) révén terjedt. Az a felfogás, amely a népfront eszméjét táplálta, szögesen ellentétes volt a kor politikai szellemiségével (és nem csak a "népfront előtti" retorikához és tézisekhez szokott kommunistákéval). A korabeli politikai mozgalmak, a jobb- és a baloldalon egyaránt, eszméik gyakorlati érvényesítésének lehetőségét szinte kivétel nélkül, az egykori hitvitázók szenvedélyével, kizárólag az általuk kristálytisztának fölfogott ideák abszolút, minden mást kizáró érvényre jutásától remélték. Ezt a beállítottságot vonta kétségbe – nem teljes következetességgel, még kevésbé teljes sikerrel – a népfront alapeszméje. Ki nem mondott lényege az volt, hogy a harmincas évek első harmadában a nemzetiszocializmus előretörésével előállt nagy veszélyhelyzetben a mindenáron az előtérbe türemkedő, közvetlenül a végcélokra orientált partikuláris stratégiákat hátrább kell parancsolni; csak így juthat hatékonyan érvényre a veszély elhárításában ilyen vagy olyan mértékben érdekelt, nemegyszer ellentétes részérdekű társadalmi, politikai és világhatalmi csoportok alapvető érdekközössége.

A Komintern népfrontpolitikájának előzményeit csak gondos munkával lehet kibontani a benne és körülötte folyó vitákból. Pontos fölvázolásukat zavarják azok az erőfeszítések is, amelyekkel az 1970-1980-as évek nyugati euro- és keleti reformkommunistái a kommunista mozgalom minden korábbi, általuk ebből a jövőből visszatekintve kedvezőnek ítélt fölismerését a maguk őstörténeteként értelmezték. A kommunista mozgalom számos politikusának az 1918 és 1934 közötti eseményeket, bennük különösen a fasizmus jelenségeit differenciáltan elemző erőfeszítései nem tagadhatók. Elsőnek két vezető, a bolgár Georgi Dimitrov és az olasz Palmiro Togliatti jut az eszünkbe. (Az utóbbi a fasizmusról tartott híres előadás-sorozatában először hívta föl a figyelmet arra, hogy a jobboldali diktatúrákat nem lehet egy kaptafára húzni.)¹ Ám egy ilyesfajta politikai gondolatvilág elemei a kommunista mozgalomban régen munkáltak, és nem voltak idegenek a munkásmozgalom egyes más áramlatai körében sem. Hasonló elképzeléseket, a "dimitrovi fordulattal" szinte egyidejűleg, a Szocialista Munkásinternacionálé balszárnyának kiemelkedő politikusai (Otto Bauer, Fjodor Dan, Jean Zyromski)² is megfogalmaztak. Ezzel azonban csak a jéghegy csúcsára irányítottuk a figyelmet. Néhány specialistán kívül ki ismeri ma a maga korának baloldali irodalmában ismert magyar Sas Gyula ("Giulio Aquila")³ nevét, aki nem sokkal keletkezése után az olasz fasizmus első alapos kommunista elemzője volt? Ki figyel a perui José Mariáteguí páratlan kísérletére, hogy hét híres tanulmányában⁴ a húszas években megpróbáljon kialakítani egy az indiánproblémával is megterhelt latin-amerikai országban alkalmazható politikai eljárásmódot? Ki fogja föl, mennyire sajátos volt a kínai kommunistáknak a forradalom vuhani korszakában alkalmazott szövetségi politikája? Ismertebbek Antonio Gramsci elemzései a nyugati társadalmak politikai specifikumairól, amelyek a világnak abban a szférájában az új, szocialista társadalom kivívásának (magát a feladatot nem vonva kétségbe) az oroszországitól eltérő menetét valószínűsítették. Ez valóban fontos gyökér. Végtére is a népfrontpolitika a Nyugat, az európai félperiféria és a gyarmatvilág számára készült. Szovjet belpolitikai viszonylatban – a sztálini megtorlást zárójelbe téve is (amit persze nem tehetünk) – a harmincas években már értelmezhetetlen.

Nem könnyíti feladatomat annak a fórumnak, a Komintern VII. kongresszusának a hiányos dokumentációja, amely rátette pecsétjét a népfrontpolitikára. Végül is ez volt a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek pontos jegyzőkönyvét nem publikálták. (Korábban szerkesztett formában még a Komintern végrehajtó bizottsági plénumainak a jegyzőkönyvei is kivétel nélkül napvilágot láttak.) A kommunista világmozgalom hetilapja, a Rundschau tucatnyi számán keresztül nagy terjedelemben közölte a kongresszus 151 felszólalásának bő kivonatát⁵ . Ám ezekből sem állítottak össze még egy brosúrát sem. Az 1980-as évek második felében, a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben a Kiril Sirinya vezette kutatócsoport a lassan hozzáférhetővé váló teljes anyag alapján megkísérelte egy autentikus jegyzőkönyv összeállítását. Ezt a munkát a szovjet állam széthullása megszakította. Rendelkezésre állnak persze külföldi Komintern-lexikonok és bibliográfiák⁶ , különböző szemszögből megírt Komintern-történetek⁷ , illetve más monográfiák Komintern-vonatkozású fejezetei.⁸ Itthon a 40. évfordulón megjelent egy vaskosabb kötet a Komintern 1919 és 1943 közötti dokumentumaiból, amely jellegénél fogva csak a határozatokat tartalmazta. Az 1980-as évek közepén került nyomtatásba kétkötetnyi újabb gyűjtemény.⁹ Ennek jelentősége sok egyéb mellett az, hogy a II. kötet függelékében elolvasható a francia népfrontegyezménynek, valamint a spanyol baloldali pártok 1936. januári választási programjának a szövege, két olyan országból, ahol a népfrontgondolat az eszmék magasából valóban leszállt a mindennapi politika, az Ibériai-félszigeten a katonai küzdelmek föld közeli szintjére is. A német Wilhelm Pieck németül, Dimitrov és Togliatti¹⁰ magyarul publikált szövegeiből összeszedhetők a kongresszuson elhangzott legfontosabb beszámolók. Arra azonban, hogy mi történt a kongresszus közvetlen előterében, hogyan alakult szinte az utolsó pillanatig a fő beszámolók szelleme és szövege, s hogy milyen háttérmegbeszélések folytak a szünetekben és a napirendi pontok vitái között, csak visszaemlékezések néhány soros bekezdéseiből következtethetünk. Az MSZMP Politikai Főiskoláján 1985-ben, a kongresszus 50. évfordulóján lezajlott reprezentatív nemzetközi tudományos konferencián elhangzott, nagyobbrészt sohasem publikált felszólalások is ládafiában pihennek. Még azt a híresztelést sem lehet ellenőrizni, amely szerint Sztálin megjelent a kongresszus valamelyik ülésén. Erről semmiféle dokumentum nem szól, noha a kor légkörét ismerve elképzelhetetlen, hogy ezt ne verték volna nagydobra; no meg a nagyszámú küldött és vendég erről kézen-közön, valahol-valamikor be ne számolt volna. A néhány évtizede még közöttünk élő magyar delegátusok sohasem említették ezt. A kongresszus menetében voltak zártabb, intern vezetői tanácskozások; ezekről viszont nincs birtokunkban írásos feljegyzés. Az utóbbi másfél évtized számottevő új fejleménye viszont Dimitrov nemrégiben előkerült naplójának a közzététele, amelyre később kitérek.¹¹

Számos jel mutat arra, hogy a VII. kongresszuson meghirdetett politikai irányvonal nem valamely leülepedett, előzőleg gondosan kimunkált és a világmozgalomban megvitatott, elfogadott vagy elfogadtatott programon nyugodott. Ellenkezőleg: az utolsó pillanatig, sőt azon túl, a tárgyalások szüneteiig formálódott, új elemekkel telítődött. A Komintern VB 1933. november-decemberi XIII. plénumának dokumentumaiban nagyítóval is csak erőltetetten lehet bármiféle, a népfront irányába mutató elemeket fölfedezni. (Voltak ilyen kísérletek.) A trockista IV. Internacionálé iránt elkötelezett Pierre Frank történész első ízben egy a KI Titkársága és VB-irodája által előkészített, 1935 elején kiadott kötetben mutatja ki a kétféle gondolkodásmód egyfajta elegyét.¹² Az általa idézett részben még előfordul a szociáldemokráciára korábban általánosan alkalmazott "szociálfasiszta" minősítés, de egy új, szélesebb körű antifasiszta együttműködés gondolata is fölvillan. Franknak nincs egészen igaza, hiszen a kongresszust előkészítő bizottságok egyikében 1934 júliusában a náci fogságból kiszabadított Dimitrov már merőben új szemléletet tükröző kérdéseket vetett föl.

Ennek dacára a fordulat a VII. kongresszus előestéjén sem volt még egyértelmű. Visszaemlékezők és elemzők egyaránt emlegetik, hogy sokakban nagy meglepetést keltett Dimitrovnak a napirend 2. pontjához előterjesztett beszámolója, még inkább vitazárszava. Ugyanezt emlegetik Togliattinak a háború és a béke kérdéseit elemző 3. napirendi pont tárgyalását bevezető előterjesztésével és utána elmondott zárszavával kapcsolatban. Ismert kommunista vezetők álltak zavartan a Komintern sokéves tételeit nyíltan bíráló vagy félretevő új tézisek hallatán. Kun Béla például a Dimitrov-beszámoló után a magyar küldöttek körében még annak a lehetőségét is mérlegelte, hogy a másnapi szavazáskor esetleg ne szavazzák meg az előterjesztést.¹³ A vita későbbi szakaszában azonban megváltoztatta az álláspontját, és az előterjesztést támogatva szólalt föl. Ám ennél is sokkal feltűnőbb, hogy több neves Komintern-vezető előre elkészített felszólalásai is részben a régi irányvonal szellemében hangzottak el, feltehetően a Dimitrov-beszámoló végső szövegének ismerete hiányában. Ebből a szempontból a küldötteknek a Rundschauban közölt felszólalásai is ellentmondásosak, nyoma sincs bennük "karmesteri beintésnek". Ezt tükrözte sok egyéb mellett Wilhelm Georgijevics Knorinnak, a Komintern VB póttagjának, a KI-apparátus vezető munkatársának a 3. napirendi pont vitájában, augusztus 14-én elmondott beszéde is, noha ő részt vett több dokumentum legfelső szintű előzetes megvitatásában.¹⁴ Ilyen mozzanat egyik mondatának az a korábbi gondolkodásmódot tükröző része is, amely szerint a békét (a japánok és az olaszok mellett) fő szervezőként "az angol imperialisták által támogatott német nemzetiszocialisták fenyegetik".¹⁵ Ám ha igazságosak akarunk lenni hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy magának Dimitrovnak a szövegéből is itt-ott "kikönyököltek" a régi szólamok. Angaretisznek, a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elnökének a beszámolójából pedig, ha úgy tetszik, már a KI külföldi vezetőit is elérő nagy tisztogatások előszele érezhető. Mégis: az egész kongresszusból nemcsak a kommunisták tábora, hanem a nemzetközi politikai közvélemény egy nagy szelete is elsősorban az előrelépést olvasta ki. Ebben része lehetett annak is, hogy a KEB-beszámoló visszhangja alig lépte túl a kongresszusnak otthont adó Szakszervezetek Házának (Dom szojuzov) falait. A figyelem főleg Dimitrov beszámolójára összpontosult.

A dolgoknak ez a bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy teljességgel használhatatlanok azok a sztereotípiák, amelyeket a népfrontpolitikával, általában a Kommunista Internacionáléval kapcsolatban napjaink közkeletű, tudományos és publicisztikai írásokban egyaránt uralkodó felfogása sugall. Ilyen az az állítás, hogy a Komintern nem volt élő szervezet, csupán a szovjet kormányzat, közelebbről Sztálin manipulátorkarja. Korabeli tárgyilagos megfigyelők és elemzők, bármely politikai irányhoz tartoztak is, a hosszabb történelmi visszatekintés lehetősége híján is ennél pontosabb, analitikusabb képet alkottak erről. A történész, ha tárgyilagos, magától is tudja, hogy valamely, ilyen sok mozaikból (országos pártok, emigráns csoportok, központi apparátus, külföldre kihelyezett lapok és titkárságok, milíciák, front- és társszervezetek, kulturális kapcsolatok stb.) összetevődő organizmus sohasem lehet teljesen homogén, maradéktalanul egyenirányított. A mai jobb történetírás ezt már a német náci államról és az olasz fasizmusról sem állítja. A Kominternről mégis gondolkodás nélkül leírják.

Miután a nyilvánvaló fő manipulátor csakis Sztálin lehetett, érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyult a diktátor a népfront gondolatához és gyakorlatához. Az előzmények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy a kongresszus által kisugárzott új eszmék intellektuális forrása nem ő volt. Ha viszont valaki azt mondja, hogy ellenében születtek, lehetetlenséget állít; egyszersmind agyonvágja azt a másik divatos állítást, hogy Sztálin mindenhatósága eleve kizárt minden más cselekvő tényezőt. A KI dokumentumaiból ismert, hogy a világgazdasági válság éveiben a szovjet vezetők a veszélyt még elsősorban az angol-francia, talán észak-amerikai vezérlésű újabb katonai intervencióban látták. Ehhez hozzájárult a francia és az angol kormányzat egykori karmesteri szerepe a szovjetellenes katonai intervenciókban. Azt érdemes vizsgálnunk, milyen tényezők változtathattak Sztálin álláspontján a harmincas évek első harmadában. Nyilván elsősorban az a goromba tény, hogy a Szovjetunióval korrekt, sőt szívélyes kapcsolatban álló Weimari Köztársaság helyén agresszív, kommunistaellenes, mind érzékelhetőbben területhódító háborúra készülődő nemzetiszocialista állam született. Másrészt 1933 novemberében Washingtonban aláírták a legfelső szintű amerikai-szovjet diplomáciai kapcsolatok létesítéséről szóló egyezményt, és a két ország közt a második szovjet ötéves terv szempontjából létfontosságú kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. 1934 szeptemberében, francia kezdeményezésre, az angol kormány közreműködésével 30 ország kormánya kérte föl a Szovjetuniót, hogy csatlakozzék a Népszövetséghez, a szervezet Tanácsában (a mai Biztonsági Tanács elődjében) is állandó tagságot biztosítva neki. 1932 novemberében francia-szovjet megnemtámadási, 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez Csehszlovákia is csatlakozott. Sztálin számára a régi mumust logikusan új váltotta föl.

Érdekes, hogy bizonyos történészek, miközben gyakorta beszélnek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a Kominternben érvényesített, vitathatatlanul meghatározó befolyásáról, még föltevésként sem fogalmazzák meg azt, hogy a sok tucat kommunista pártnak a világ minden részéről érkező információi, a bennük fölvetődött újszerű gondolatok is befolyásolhatták a szovjet kormánypolitikát, uram bocsá!, Sztálin mindenkori állásfoglalásait is. Márpedig – különösen, amikor két országban, Franciaországban és Spanyolországban a népfront (bárhogyan nevezték is, és bárminek tekintették is résztvevői) kezdett testet ölteni – ez elkerülhetetlen volt. Sztálin soha egy szót sem írt le a népfrontról. Az általa teremtett új lehetőségek is elsősorban a szovjet biztonsági érdekek szempontjából érdekelték. Ám éppen ebből a szemszögből nőtt meg a KI "nyomóereje", különösen, amikor 1934. február végén a nácik börtönéből kiszabadult Dimitrov Moszkvába érkezett, majd – nyilván nem Sztálin akarata ellenére – átvette a Komintern vezetését.

A szolidaritási mozgalom sikerének tulajdonított szabadulás olyan politikust dobott a felszínre, aki Berlin és Lipcse előtt már 1923-ban, Bulgáriában is számottevő tapasztalatokat szerzett egy szélsőjobboldali diktatúra elleni küzdelem némely sikereiről és súlyos kudarcáról. Már a második napirendi pont dokumentumainak előkészítésére alakult bizottság első ülésein kényelmetlen kérdések, illetve világos tézisek formájában élesen vetette föl a változtatás szükségességét.¹⁶

A népfronteszme természetesen nemcsak gondolati folyamat, hanem frissen szerzett tapasztalatok gyümölcse is volt. Mintegy két héttel azelőtt, hogy Dimitrov elhagyhatta németországi börtönét, zavarba ejtő események zajlottak le Ausztriában. Az 1933 márciusában diktatórikus vágányra kanyarodott Dollfuss-kormányzat 1934 februárjában elhatározta, hogy katonai erőire és félkatonai szervezetére, a Heimwehrre támaszkodva rajtaütésszerűen lefegyverzi a Köztársasági Védszövetséget (Schutzbund), az osztrák szociáldemokraták ugyancsak fegyveres rendezőgárdáját. A "schutzbündlerek" azonban a támadás fő pontjain ellenálltak, más pontokon pedig maguk keltek föl. Harcukat a kormány erői véresen leverték és megtorolták. Egyben a harcok ürügyén betiltották a szociáldemokrata pártot és a szabad szakszervezeteket. A diktatúra új szakaszába lépett: a parlament és a választott önkormányzatok után a politikai és az érdekvédelmi ellenzéket is törvényen kívül helyezték.¹⁷ A kommunista doktrína szempontjából ez az eseménysorozat különösen festett. A proletariátus (ez esetben a valóságos) elszánt, bár reménytelen fegyveres harcra kelt a jobboldali diktatúra totalitárius törekvései ellen. Ám ez a proletariátus 90 százalékban ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet a KI határozatai rendszeresen megalkuvással vádoltak. A kis kommunista párt emberei pedig, helyenként saját vezető szerveik utasítására sem várva, melléjük álltak. A bécsi Marx-udvar, Floridsdorf barikádjain, a linzi Schutzbund-ház védelmében létrejött a munkásegység. Valóban nem a "csúcsokon", hanem "középen és alul", ahogy ezt a Komintern határozatai sorra jövendölték. Ám nem a kommunisták vezetésével, ahogyan az előrejelzések szerint ennek történnie kellett volna. Ez a tapasztalat még igen messze volt a népfront későbbi gondolatától (amelybe Ausztriában 1937 körül már akár az 1934-es fő ellenség, a hivatásrendi állam némely, a nemzetiszocialista térhódítástól megrettent hívei is belefértek). Ám a munkásegység eredeti, korábban sosem volt formája jött létre.

A következő erős impulzus Franciaországból érkezett. A francia szélsőjobboldal (a Tűzkeresztesek, "A Király Rikkancsai", a Francia Cselekvés aktivistái) egy héttel az ausztriai események előtt tömegek élén (sikertelenül) megrohamozták a párizsi parlament épületét. A válasz 9-én a munkásság tömegdemonstrációja volt, amelynek során összeütközésekre is sor került: több tüntető munkás meghalt. A tüntetésen a szocialista és a kommunista párt tagjai vállvetve vettek részt; amit korábban tucatnyi kommunista vagy szocialista egységfelhívás nem ért el, "elintézte" a hatalomra törő szélsőjobb színre lépése. A halottakat 12-én kétszázezres tömeg temette, a megmozdulást négy és fél milliós általános sztrájk támasztotta alá.

Dimitrov már javában belevetette magát az új politika formálásába, amikor 1934 májusában Maurice Thorez, a Francia KP titkára odalátogat. Dimitrovval és Dmitrij Manuilszkijjal tárgyal, akik sürgetik: kezdeményezzen további közös akciókat a szocialista párttal (SFIO). Ilyen impulzusokat persze az FKP már sokszor kapott, kifejezetten taktikai céllal. Ezek képlete egyszerű volt: az FKP kezdeményez – az SFIO elutasít – az FKP leleplez. Thorez azonban hazatérve már nem ilyen szándékkal fordul az SFIO-hoz. A vezetőségnek szintén javasol tárgyalásokat. Ezek meg is kezdődnek, és július 27-én megszületik a két nagy párt (itt a pártok közti erőviszony nem annyira féloldalas, mint Ausztriában) akcióegység-megállapodása.¹⁸ Ez "megnemtámadási egyezményt" is tartalmaz: vállalják, hogy tartózkodnak egymás vezető politikusai megnyilvánulásainak nyilvános bírálatától. A francia munkásegységfront, majd az 1936 januárjában 98 szervezet (pártok, szakszervezetek, társadalmi egyesületek) aláírásával létrehozott "Népi Tömörülés" nekilendülése, a spanyol baloldali (munkás-, polgári és nemzetiségi) pártok 1936. februári választási győzelme, majd a francia baloldal kormányalakítása után Dimitrov tekintélye tovább nőtt. Sztálinnak "szimultánoznia" kellett a szovjet külpolitika és a kommunista mozgalom nem teljesen azonos szempontjaival. Még inkább így volt ez az 1936. július 18-i spanyol katonai lázadás után, amikor el kellett dönteni, milyen módon segítsen a Szovjetunió a bajba jutott Spanyol Köztársaságnak. "A kommunizmus fekete könyve" és a Kominternt balról bíráló radikális baloldali történetírók egyetértésben hangsúlyozzák, hogy a Szovjetuniót a lázadás után hónapokig nem érdekelte a spanyol forradalmárok sorsa.¹⁹ A valóság az, hogy a Külügyi Népbiztosságnak és az SZK(b)P-nek a legelső napoktól behatóan foglalkoznia kellett a kérdéssel. Nemcsak azért, mert a polgári köztársasági José Giral spanyol köztársasági elnök már július 25-én fegyvereket, sőt katonákat kért²⁰ , hanem azért is, mert Dimitrov ezt nyomatékosan sürgette. A Moszkvában akkreditált magyar ügyvivő, Jungerth-Arnóthy Mihály ezt olyan módon ismertette, hogy azt mai történész sem tehetné találóbban, az azóta eltelt hetven év összes, újabban megismert aktáinak a birtokában sem. "Az egyik oldalról az egyik »Liebkind« [kedvenc gyermek – H. I.], a Komin­tern kérte, sőt követelte a vörösök nyílt támogatását, a másik oldalról a másik »Liebkind«, a szovjet-birodalom diplomáciája hangoztatta, hogy Oroszországnak érdeke, hogy e kérdésben ne szakítsanak [a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás szovjet elfogadását szorgalmazó – H. I.] Angliával és Franciaországgal." Az ügyvivő szerint Sztálin meg is neheztelt Dimitrovra, aki így érvelt volna: "Ha a Szovjet-Unió magát a kapitalista államokkal azonosítva a spanyol proletariátus e végső küzdelmében félreáll, és elpusztulni hagyja azt, akkor nemcsak a spanyol és a francia, hanem az egész világ proletariátusa előtt kompromittálva lesz a Komintern és a Szovjet-Unió."²¹

A VII. kongresszus 1935 nyarán és őszén a szociáldemokrata mozgalomban is élénk visszhangot vert. Kommunista és szociáldemokrata vezetők sokévi kiélezett kapcsolatai után az utóbbiak azt kutatták, vajon mennyire tekinthető valóban újnak és őszintének a Moszkvában elfogadott új irányvonal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt színvonalas elméleti-politikai folyóiratában, a Szocializmusban a kiadvány rendszeres külpolitikai elemzője, Historicus (vagyis az emigrációban élő Rónai Zoltán) így próbálta meghatározni a kongresszus dokumentumaiból kihámozható új mozzanatokat: "Négy fontos eltérés van a korábbi és az újabb taktika között. Az első a demokrácia értékelése. A Komintern ma, ha nem is végleges, de jelentős átmeneti értéknek tartja a demokráciát. A fasizmus ellen elfogadhatónak tartja a korábban annyira lebecsmérelt koalíciós kormányban való részvételt… A második lényeges eltérés a múlt és a jelen között: a béke hangsúlyozott megbecsülése. Az a szempont, amely új forradalmak kohóját látja az új háborúban, s ezért ha nem is kívánja, de nem is irtózik tőle – eltűnt a Komintern gondolatvilágából. A Komintern tudja: a háború ma veszélyeztetné az orosz forradalom sorsát. A harmadik eltérés a szociáldemokrácia értékelésének kérdésében van. Az egységfronttaktika ma nem úgy jelentkezik, mint a tömegekkel, hanem mint a pártok vezetőivel és a legfőbb nemzetközi szervekkel való egységfront. A negyedik különbség: elfordulás az egész világ egy kaptafára húzásától… a Harmadik Internacionálé új, dimitrovi taktikája hirdeti a sematizálás káros voltát."²²

Bármit gondoltak vagy mondtak is a korabeli kommunista mozgalom vagy az SZK(b)P egyes vezetői, a népfrontpolitika a bolsevik szövetségi politika és a kommunista gondolkodásmód minden korábbi koncepciójához képest vadonatúj jelenség volt, amelynek lényegét Rónai jól ragadta meg. A fasizmus elleni harc középpontba állítása ugyanis új "oldalmegvilágításba" helyezte a társadalmi és a nemzetközi küzdelmek számos más vetületét. Ezek korábban is megjelentek a kommunista politika horizontján, ám mindig csak taktikai szemszögből. Ilyen volt a demokratikus-alkotmányos politikai rendszerhez, a nemzeti függetlenséghez, illetve a háborúkhoz fűződő viszonyuk. Maga a fasizmus is újfajta, nem tisztán belpolitikai megközelítést kívánt, mihelyt olyan országban jött létre, amelynek ereje és elszántsága is volt új világháború kirobbantásához.

Az, hogy a polgári parlamentarizmus nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki kell használni, Marx és Engels óta – az 1917-et követő néhány forradalomváró évtől eltekintve – mindig evidenciának számított. Az August Bebel vezette német szociáldemokrácia 1878 és 1890 között, a szocialistaellenes kivételes törvény éveiben mestere volt ennek a munkának. 1920-tól, a "»Baloldaliság« – a kommunizmus gyermekbetegsége" megírásával Lenin visszahelyezte ezt az eszmét az őt megillető piedesztálra, a nyugati baloldali kommunisták óriási megrökönyödésére. Ennek a gondolatnak a középpontjában nem az a megfontolás állt, hogy a kommunisták számára a polgári parlament a törvényhozásban való alkotó részvétel terepe volna. A forradalomra készülő proletariátusnak – vélték – fórumként kell használnia ezt az intézményt, ahol leleplezheti a burzsoá állam intézkedéseit, nagyobb nyilvánosságot teremthet a maga számára, új híveket toborozhat.

A kommunistákat az új típusú reakció, a fasiszta diktatúra, annak is leginkább nemzetiszocialista változata oktatta ki a politikai demokrácia önmagában vett jelentőségére. Miután belekóstolhattak egy olyan uralomba, amely a Bismarck-féléhez képest a féllegális munkaformák ezredrészét sem tette lehetővé, hirtelen evidenssé lett számukra annak a fontossága, hogy a munkások pártjai, jóllehet nem a maguk alkotta intézmények keretében, szabadon hirdethessék az eszméiket, szervezkedhessenek, védelmezhessék a munkásság és más hátrányt szenvedő társadalmi rétegek érdekeit. Ez az új gondolatvilág többé-kevésbé egységes koncepcióvá gyúrva jelent meg Dimitrovnak a kongresszuson elhangzott megnyilvánulásaiban, a második napirendi pont beszámolójában és zárszavában.²³

A munkásmozgalom horizontján természetesen a nemzeti-nemzetiségi kérdés sem ekkor bukkant föl. Ismeretes, hogy Marx, Engels és az I. Internacionálé is vissza-visszatért rá, egyrészt mint az elnyomott népek-nemzetek iránti szolidaritás kötelezettségére, másrészt mint az osztályküzdelmeket messzemenően befolyásoló tényezőre. Az 1890-es évektől, a szaporodó, Európán kívüli háborúk kapcsán már a II. Internacionálé is megpróbálta kiterjeszteni ezt a problémakört a gyarmati kérdésre. Század eleji kongresszusain – elsősorban az 1907-es stuttgarti kongresszuson – azonban alapvető nézeteltérés bontakozott ki a gyarmatosítást feltétlenül elutasító és az anyaországok, úgymond, civilizáló küldetését hangoztató szocialisták között. A Komintern ehhez képest kezdettől nagyot lépett előre. Az ázsiai gyarmati térséghez közelebb eső (részben azt határai között tudó) Oroszország forradalmárai több empátiával közeledtek a térséghez: fölfogták függetlenségi törekvéseinek a jelentőségét. Szervezetileg is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat Kínára, Iránra, Indiára, Délkelet-Ázsiára, Latin-Amerikára. A bolsevikok összehívták a keleti népek kongresszusát; közvetlen kapcsolatba léptek a kínai forradalmat vezető Szun Jat-szennel és pártjával, a Kuomintanggal. Bár ezt a törekvést kudarcok is kísérték, ez a nemzeti kérdés kommunista felfogását "globalizálta", hozzáigazította a nemzetközi fejlődés új kereteihez. (Ne felejtsük, a szociáldemokrácia komolyabban csak az 1970-es évektől, a Brandt-Kreisky-Palme-korszakban talált utat az ún. "harmadik világ" népeihez.)

Ennek dacára a német nemzetiszocializmus megjelenése és a japán hódítás a nemzeti kérdésnek a kommunisták számára Európában is éppúgy vadonatúj dimenziót kölcsönzött, mint a demokrácia ügyének. Korábban itt a szocialista munkásmozgalom sok osztaga a nemzeti tényezőben csupán az osztályharc frontjait összezavaró, az uralkodó és az alávetett társadalmi csoportok között az érdekazonosság látszatát teremtő, ezeket egy táborba terelő, a munkásságot saját nagy céljaitól eltérítő mozzanatot látott. Amikor síkraszállt az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogáért vagy legalább kulturális autonómiájáért, ebben két szempont vezette. Egyrészt úgy látta, hogy ennek a megteremtése mintegy megtisztítja a terepet a munkásság szociális felszabadulásáért folytatandó küzdelem számára. Másrészt fölvillantotta annak a lehetőségét, hogy a proletárforradalom a döntő pillanatban szövetségesévé tehet a szokásos bázisán messze túlmenő tömegeket, amelyek síkra lépése akár el is döntheti a küzdelmet. Az első világháború idején a fegyveres nemzeti önvédelem gondolata a háborúellenes baloldalon eretnekségnek számított; az ilyen célból más szociáldemokraták által vállalt nemzeti összefogást ("Burgfrieden") a baloldali szocialisták árulásnak tartották. Lenint éppen a "honvédő" osztálybéke ilyen megnyilvánulása indította arra, hogy röviddel a háború kitörése után fölvesse új Internacionálé alakításának a gondolatát.

Az 1930-as években viszont számos új mozzanat színezte a nemzeti problémakört. A náci propaganda céljai már korai, viszonylag burkolt korszakában is megnevezhető országok függetlenségét, nemzeti létét kérdőjelezték meg. S itt kapcsolódik be a népfrontpolitika formálódásába a harmadik nagy súlyú tényező, a háborúk megítélése. Bár Marxék (lásd: "Polgárháború Franciaországban") nem tagadták, hogy sajátos pillanatokban a burzsoá állam háborús cselekményei tartalmazhatnak igazságos, támogatható elemeket, az első világháború előtti években és a háború menetében a forradalmi munkásmozgalom kategorikusan elzárkózott attól, hogy bármely hadviselő állam ügyét a magáénak tekintse. Ezt az attitűdöt még olyan országokra is kiterjesztette, amelyek (mint Szerbia, Belgium) agresszió áldozatai voltak, azzal érvelve, hogy mindkét állam hódító nagyhatalmi célokat kitűző szövetségi rendszerek részese volt, ilyen minőségükben sodródtak bele a háborúba. Ez az állásfoglalás mélyen berögződött a forradalmi szellemű munkásszervezeteken messze túlmenő, politikailag tevékeny rétegek tudatába.

Most azonban fölvetődött a kérdés: el lehet-e zárkózni olyan országok védelmi erőfeszítéseinek a támogatásától, amelyeket a hitleri Németország vagy a fasiszta Olaszország, netán Japán támadása fenyeget, vagy ez a támadás már be is következett. Logikus-e, ha a forradalmárok ilyen körülmények között is ragaszkodnak régi elvi álláspontjukhoz, és például a francia parlamentben automatikusan a védelmi költségvetés, a hadihitelek elfogadása ellen szavaznak. Egyfajta helycsere is végbement: az egykori 1914-es "honvédők" utódai gyakran az agresszív államok megbékítésének pacifista híveivé lettek; a magukat forradalmi erőként meghatározó kommunisták és baloldali szocialisták pedig a nácizmus, a fasizmus elleni határozott, fegyverek alkalmazásáig menő (egyszerre szociális és nemzeti tartalmú) harc hirdetőivé váltak. Ez a problémakör előkerült az etiópiai háború kapcsán, Kína vonatkozásában, mindenekelőtt pedig a spanyol polgárháborút érintő állásfoglalásokban és cselekvési formákban. 1935-ben a Komintern ebben az ügyben szakított minden sémával. Erre mutatott rá helyesen Rónai Zoltán.

A sémák elleni fellépés törekvése konkrét szervezeti változtatásokban is megnyilvánult. Az 1. napirendi pont, a Komintern VB beszámolója kapcsán Wilhelm Pieck fölvetette, hogy – az egyes pártok önállóságának fokozása végett – szüntessék meg a KI VB által hozzájuk kirendelt "instruktorok" intézményét, és helyettük az országos pártok delegáljanak képviselőt a VB mellé. Ez meg is valósult, Spanyolországot kivéve, ahol az SKP vezetése a polgárháború kirobbanása után, a sajátos helyzetre utalva kérte: egyelőre maradjanak meg náluk az instruktorok. (Ez aztán igen vegyes következményekkel járt, mivel a tanácsadók a helyi ügyekbe durván beavatkozó Gerő Ernő és az anarchistákkal is kapcsolatot kereső Togliatti közötti sávban mozogtak.) Dimitrov persze kétféle értelemben is realista volt. Egyrészt igen jól ismerte a Szovjetunió határain kívül elterülő világ realitásait. Igyekezett is ráébreszteni ezekre Sztálint, valamint a főtitkárnak a nyugati adottságok befogadása iránt jórészt vak és süket munkatársait, azokra támaszkodva, akik munkájuknál fogva naponta érintkeztek ezekkel. Ám Sztálint is ismerte, és tudta, hogy ezt óvatosan kell tennie, nehogy másokat és végső soron önmagát is bajba keverje. Végtére is a legfőbb, sematizmust szülő tényező a szovjet politikai módszertan elemeinek a helyenként szélsőségesen nehéz helyzetben lévő kommunista pártok eszköztárába való, sokszor határozatilag kötelezővé tett átplántálása volt. Dimitrovnak a népfront egész időszakában zsákba kötve kellett futnia.

Új szelek fújdogáltak a szakszervezeti kérdésben is. Lenin 1921-es figyelmeztetése ellenére az 1920-as években nagy erőfeszítésekkel (és általában csekélyke sikerrel) sok helyütt kiépültek a Vörös Szakszervezeti Internacionálé országos szervezetei. Ám a VII. kongresszus utáni fél évben, dimitrovi kezdeményezésre, a vörös szakszervezetek sorra beolvadtak az amszterdami székhelyű, szociáldemokrata arculatú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (IGB) országos szakszervezeteibe. A munkásság szociális nyomóereje ezzel megnőtt. Ennek a gyümölcse volt a munkásmegmozdulások 1936. május-júniusi hulláma is, amely a híres Matignon-egyezmény révén a francia munkavállalókat számottevő előnyökhöz juttatta.²⁴ Ez olyan kedvezően hatott a szakszervezetek általános befolyására (mellesleg a kommunistákéra is), hogy 1945 után, a hidegháború kibontakozásáig az újonnan alakult Szakszervezeti Világszövetségben egységesen vettek részt a baloldali, egy ideig még egyes keresztény szakszervezetek is.

 

*

 

A népfronttörekvés kezdettől hordozott feszítő belső ellentmondásokat. Résztvevői vagy a kommunista szövetségi politika által megcélzott potenciális támogatói az előző évtizedekben túlságosan is sok sértést, becsmérlő jelzőt szórtak egymásra, szenvedtek el a kommunistáktól, azok pedig másoktól. Ám a múlt csak egy, talán nem is a legsúlyosabb akadálynak bizonyult. Végül is a népfront híveinek nagy élménye volt, hogy az új politika sok kényelmetlen béklyótól megszabadította őket. Különösen Franciaországban, ahol a népfront kormányra kerülését nem követte polgár- vagy intervenciós háború, mély benyomást keltett, hogy a vörös zászló és a nemzeti trikolór egymás mellett lebegett az utcára vonuló baloldali tömegek feje fölött. Nagy dilemma volt viszont, hogy meddig hajlandók elmenni a fasizmus (illetve a jobboldali diktatúrák) elleni harcban az újonnan szerzett szövetségesek, a burzsoázia és a kispolgárság nagy erejű és nagy hatalmú republikánus, radikális, liberális vagy liberálkonzervatív csoportjai. Ennél is nagyobb kérdőjel volt, hogy mekkora kockázatot vállalnak az első világháborúban győztes, parlamentáris rendszerű demokratikus nagyhatalmak a fasizmus mint világuralomra törő, velük szemben mindinkább nemzetközileg is megszerveződő, államokban és hadseregekben megtestesülő erő elleni fellépésben. Kérdéses lehetett, hogy maguk a frontpolitikát meghirdető kommunisták mennyire gondolják komolyan az egyenlő partneri viszonyt szövetségeseikkel (és azok velük, különösen olyan esetekben, amikor nagy szociáldemokrata tömegpártok álltak szemben kis kommunista káderpártokkal). Végül ott volt a nagy ismeretlen, Sztálin és a szovjet vezetés legfelső rétege; vajon meddig vállalják az "egy országban épülő szocializmus" általuk értelmezett érdekeinek összehangolását a nemzetközi munkásság, akár csak a nagyobb vagy fontosabb nyugati kommunista pártok szempontjaival.

A legjelentősebb ellentmondások egyike az általános demokratikus célok (a szabadságjogok, a béke, a függetlenség védelme) és a munkásság szervezetei által hirdetett szociális célkitűzések viszonya volt. Ez már Franciaországban is megmutatkozott. Az 1936. május-júniusi tömegmozgalmak által kiharcolt jelentős szociális vívmányok alaposan belemarkoltak a nagyiparosok és a banktőke pénztárcájába, amelyek érdekeit a munkáspártokkal szövetséges Radikális Párt egyik szárnya védelmezendőnek tekintette. A francia frank őszi leértékelése viszont hatásai révén bizonyos mértékig elértéktelenítette a kora nyári vívmányokat. A baloldali szocialista csoportok, amelyek a Révolution prolétarienne című lap és a Gauche révolutionnaire csoport köré tömörültek, emiatt mind kétkedőbben nyilatkoztak a népfront értelméről a munkásság számára. Ám Franciaországban "békevilág" volt; a kormányok váltakoztak, de parlamenti keretben; senkinek nem juthatott az eszébe, hogy az ország valamely részén forradalmi kísérletezésbe fogjon.

Más volt a helyzet Spanyolországban, ahol az 1936. júliusi lázadás két szempontból is új helyzetet teremtett. Az alig megszilárdult baloldali köztársasági kormány sokáig nem volt ura a helyzetnek. A lázadással elsősorban nem a szárazföldi hadseregnek a köztársasághoz hű, de szétszórt, dezorganizálódott kisebbsége, hanem a fegyveres munkásmilíciák, illetve sebtében fölfegyverzett munkásosztagok szálltak szembe. Az országnak azokon a részein, ahol a munkásmozgalomban az anarchoszindikalisták játszották a fő szerepet, viharos forradalmi kísérletek kezdődtek, helyi önigazgató közösségek jöttek létre, amelyek a libertáris anarchokommunizmus elvei alapján rendezkedtek be. A katonai lázadás leverését ezek a radikális forradalmi erők a teljes kollektivizálástól, egyáltalán a társadalmi forradalom előzetes maradéktalan véghezvitelétől várták. A mérsékeltebb szocialisták, valamint a Komintern iránymutatásai által erre kötelezett kommunisták, nemkülönben az 1936 szeptemberében kormányra került szocialista munkásvezér, Francisco Largo Ca­ballero, akinek (immár a munkáspártokat is magában foglaló kabinet élén) külpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lennie, azzal próbálkoztak, hogy valamilyen törvényes mederbe tereljék ezt a forradalmi folyamatot. Többek közt megkísérelték, hogy reguláris hadsereggé egyesítsék a szétszórt, pártok és egyéb szervezetek irányvonalát követő milíciákat. Az új földreformtörvénnyel igyekeztek legalizálni, egyben korlátozni a végbement viharos változtatásokat. Ez nagyon hamar kiélezte a népfronton belül egymásnak feszülő ideológiák és politikai felfogások közötti ellentéteket.

A spanyol polgárháború nemzetközi irodalmában mindig is erőteljes radikális "szélbal" historiográfia egyik alaptétele, hogy a központilag végrehajtott korrekciók révén a népfront mérsékelt erői, úgymint a kommunisták, a mérsékelt szocialisták és a baloldali köztársasági pártok 1937 elejére tulajdonképpen "letörték" a forradalmat. A kommunistáknak pedig ezzel az lett volna a célja, hogy megakadályozzák egy a sztálinitól eltérő, "igazi" szocialista modell kialakulását, amely példát mutatott volna Nyugat-Európa és a Szovjetunió munkásai számára is. A spanyol önigazgatási kísérlet ezért a kommunisták szemében "időszerűtlen" forradalom volt, ezért is akartak véget vetni neki.²⁵

Valójában a katonai lázadás és a nagyarányú német-olasz beavatkozás tett súlyos kérdőjeleket a helyi kollektivista kísérletek mögé. Spanyolországban nagy 19-20. századi hagyománya volt a polgárháborús és a gerilla harcmodornak. Most azonban a legkorszerűbb fegyverekkel folytatott totális háború bontakozott ki, amelyet, ha egyáltalán, csakis hasonlóan modern eszközökkel, professzionális katonai erőkkel lehetett sikeresen megvívni. Ez erős centralizációt kívánt, ami a kommunistákkal szemben álló radikális szélsőbal számára gyűlöletes volt. A kommunisták jelszava, amely éppen a háború megnyerését nyilvánította a már megkezdett forradalom sikeres befejezése fő feltételének, nem hidalhatta át a nézeteltéréseket, hiszen maga a célba vett forradalom se ugyanazt jelentette a marxisták és az anarchoszindikalisták számára. Az említett realitások felismerése egyébként az anarchisták táborában is hasadást okozott. Ezt tükrözte négy anarchista miniszter 1936. novemberi belépése Largo Caballero kormányába, illetve a politikai tevékenység merev elvetésének legalább ideiglenes feloldása az anarchista szervezetek, az Országos Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) több magas szintű vezetője részéről.

A kommunisták és a radikális szélsőbal szervezetei közötti stratégiai polémia nem maradt meg az elméleti viták szintjén. Az 1935 őszén létrejött, trockista színezetű Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), amelynek Katalóniában viszonylag erős befolyása volt, és amely aláírta a baloldali pártok 1936. januári választási egyezményét, vörös posztó volt a Szovjetunió és a Komintern szemében. Vezetői és lapjai, köztük a népszerű Batalla nyíltan leleplezték az induló koncepciós pereket és Sztálin szellemiségét. A POUM akkor sem tett lakatot a szájára, amikor kiderült, hogy a szovjet anyagi és katonai segítség gyakorlatilag az egyetlen jelentős támogatás, amelyre az ostromlott köztársaság számíthat. Az 1936. december 28-án, a Komintern VB elnökségének ülésén hozott határozat emiatt egyenesen a fasizmus fölötti győzelem feltételének nyilvánította a "Hitler és Franco érdekében" – úgymond – a beugrató ügynökség szerepét vállaló spanyolországi trockizmus teljes és végleges szétzúzását.²⁶ Ennek a szellemében 1936 őszén a szovjet elhárítás ügynökhálózatot telepített Spanyolországba, amely mindinkább illegitim eszközökkel törekedett a trockisták "kikapcsolására". A POUM egyébként maga is élezte a belharcot. Vezetője, Andreu Nin 1936. szeptember 6-án, két nappal Largo Caballero kormányának megalakulása után a koalíciós köztársasági kormány forradalmi megdöntésére szólított föl, azzal a jelszóval, hogy "a munkásosztály nem harcol a demokratikus köztársaságért". "Vajon Katalónia és Spanyolország munkásosztálya azért vállal óriási áldozatokat, azért ontja vérét, hogy visszatérjünk Azaña úr köztársaságához?"²⁷ (Nem! – kiáltották egyhangúan a gyűlés résztvevői.) A spanyol munkásságot azonban nem a demokratikus köztársasághoz való "visszatérés", hanem a legszélsőségesebb, a fasizmussal szövetséges radikálkonzervatív uralomra való áttérés fenyegette. A Francóval szemben harcoló polgári köztársaságiak kiseprűzése, hajmeresztő belpolitikai következményein túl, teljes külpolitikai elszigetelődéssel fenyegethetett.

Ehhez már csak valamely ostoba véletlen kellett, hogy 1937. május elején Barcelonában többnapos fegyveres harc bontakozzon ki az anarchisták és a POUM, illetve a kommunisták, a republikánusok és a katalán nacionalisták között. Ezt a csatát az anarchista miniszterek segítségével még le lehetett csillapítani. Ám a következő hetekben a hatóságok anarchista- és POUM-ellenes megtorló hadjáratot indítottak. Ennek fedezékében az NKVD emberei elrabolták és meggyilkolták Andreu Nint, akiről azt akarták bebizonyítani, hogy összejátszik a fasisztákkal.²⁸

Dimitrov naplójából drámai kép bontakozik ki a harcról, amelyet a spanyol köztársaság és az újabb japán offenzíva által fenyegetett Kína hatékony megsegítéséért, a népfrontpolitika érvényesítéséért folytatott. Ennek során erőfeszítéseket tett arra, hogy a spanyol népfront támogatására akcióegység-megállapodást hozzon tető alá a Szocialista Munkásinternacionáléval. Nagyon jól érezte, hogy a folyamatban lévő moszkvai perek végletesen megnehezítik ennek a megvalósítását. A jól értesült moszkvai magyar követség diplomatája, Cindric már 1936. október 15-én jelezte: Maurice Thorez, a Francia KP főtitkára figyelmeztette Dimitrovot, hogy "a trockijista per hatása alatt a II. és a III. internationale megegyezése, legalábbis ez idő szerint, teljesen lehetetlen"²⁹ . Néhány naplóbejegyzés jelzi Dimitrovnak a perekkel kapcsolatos óvatosan fogalmazott, de komoly aggodalmait.

" 1.Nem világos, miért követtek el a vádlottak ilyen bűncselekményeket.

2. Nem világos, miért ismer el minden vádlott mindent, annak tudatában, hogy ez életébe kerülhet.

3. Nem világos, hogy a vádl(otta)k vallomásait miért nem támasztják alá semmiféle bizonyítékkal.

4. Nem világos, miért van szükség ennyire súlyos büntetésekre polit(ikai) ellenfelekkel szemben, amikor a szov(jet) rendszer ennyire erős…

5. A per jegyzőkönyveit hanyagul állították össze, tele vannak ellentmondásokkal, nem meggyőzőek.

6. A pert borzalmasan irányítják."³⁰

Sztálin tehát mint kockázati tényező 1937-ben már erőteljesen működött.

Sztálin népfronttal kapcsolatos álláspontjának alakulását erőteljesen befolyásolták a másik fő rizikófaktor, a nyugati hatalmak lépései. A főtitkár erősen csalatkozott a francia politikához fűzött reményeiben. Ivan Majszkij, a Szovjetunió londoni diplomáciai főmegbízottja a Benemavatkozási Bizottság ülésén nem hogy azt nem tudta elérni, hogy irányozzák elő Portugáliának mint a lázadókhoz áramló hadianyag fő útvonalának az ellenőrzését, de az angol ellenállás miatt azt sem tudta elérni, hogy a kérdést egyáltalán a bizottság napirendjére tűzzék.³¹

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A brit konzervatív kormány, amelyet nem érdekelt, hogy az orosz bolsevikok történelmi gárdájának egyes tagjai irtják a többieket, nagyon is fölkapta a fejét, amikor 1937-ben Sztálin német provokáció nyomán szinte lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Nagy-Britannia számára a Szovjetunió elsősorban olyan hatalom volt, amelyet föl lehet használni arra, hogy keletről sakkban tartsa Hitler államát. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi hírnevű Mihail Tuhacsevszkij marsall és társai kivégzése után ebbe vetett hite súlyos csorbát szenvedett.

1938-ban a népfrontpolitika már sokat veszített életerejéből. Ehhez nemcsak Blum távozása, illetve a spanyol köztársaság területének lassú, de biztos zsugorodása járult hozzá. Az újabb per, Nyikolaj Buharinnak és társainak a kivégzése eloszlatta jelentős szociáldemokrata vezetőknek azt a reményteli várakozását, hogy az új szovjet alkotmánnyal enyhébb periódus kezdődik a Szovjetunió életében. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény viszont, nem is ok nélkül, Sztálin szemében értékelte le a francia-szovjet-csehszlovák szerződésrendszer potenciális biztonságteremtő funkcióját. Végül is arról volt szó, hogy a szerződések egyik oszlopa, a francia kormány, olasz-német követelésre föláldozta a másik oszlopot, Csehszlovákiát, a tárgyalások asztalához oda se engedve a harmadikat, a szovjet kormányt. Az SZK(b)P kongresszusán, 1939. március 10-én elhangzott Sztálin-beszámoló, néhány nappal a "maradék" Csehszlovákia szétzúzása előtt, noha ironikus hangnemben, megfogalmazta a súlyos szovjet kételyeket a "nem-agresszív államok" nemzetközi politikájával szemben.³² Manuilszkij beszéde azt a kitételt is tartalmazta, hogy ezek az államok láthatóan "szeretnék a Szovjetunió öklével kitöretni az agresszor tépőfogait". Amikor a nyugati államok Hitler prágai bevonulása után némi jelét mutatták a további hódításokkal való szembeszegülésnek, és felkérték a Szovjetuniót, hogy maga is vállaljon garanciát a leginkább fenyegetett országok biztonságáért, ez nemcsak a kollektív biztonság, de a népfrontpolitika utolsó fölvillanása is volt. Ám az említett kockázati tényezők halmozódása, az angol-francia-szovjet tárgyalások ellehetetlenülése augusztusra meghozta a népfront gondolatára és gyakorlatára súlyos csapást mérő éles szovjet külpolitikai fordulatot. A szovjet biztonságpolitika és a népfrontpolitika érdekei nemcsak elváltak, de hosszabb időre szembe is kerültek egymással. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény és titokban tartott súlyos záradékai azonban csak azáltal váltak a népfrontpolitika koporsószögeivé, hogy Sztálin elvárta a Kominterntől és pártjaitól: a háború kitörésekor ne csak maradéktalanul sorakozzanak föl a szovjet lépések mögé, de tegyék magukévá a Molotov-féle téziseket is a küzdő felek egyenlő kezeléséről. Szüntessék be továbbá az antifasiszta propagandát, általános háborúellenes és a munkásérdekeket minden ország burzsoáziájával szemben egyformán védelmező nyilatkozatokkal helyettesítve a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus elleni állásfoglalást.

Dimitrov keserű pirulája volt, hogy ezt a fordulatot is részben neki kellett levezényelnie. A Kommunyisztyicseszkij Intyernacional, a Komintern elméleti-politikai folyóirata 8-9. száma 1939. november elején közölte a VB felhívását az 1917-es októberi forradalom 22. évfordulójára. A szöveg desifrírozásához a kulcsot Dimitrovnak kellett megadnia "A háború és a tőkés országok munkásosztálya" című cikkével.³³ Mint írta: "A tömegek antifasiszta beállítottsága következtében megváltoztak a tömegek eszmei félrevezetésének az eszközei. Most »antifasiszta« háborúról beszélnek, »a demokrácia háborújáról a fasizmus ellen, a népek szabadságáért«." Valójában "a munkásosztálynak, a dolgozóknak nincs semmi megvédenivalójuk ebben a háborúban. Ez nem az ő háborújuk, hanem kizsákmányolóik háborúja". A cikk írása közben Sztálin többször hívta telefonon, Andrej Zsdanovval is elolvastatta a szöveget, aki javításokat is eszközölt rajta, majd a Kremlben hármasban tárgyaltak róla. A "Napló" bejegyzései erről a megbeszélésről ellentmondók, azt tükrözik, hogy Dimitrov ezt-azt át akart menteni a népfront irányvonalából.³⁴

Olyan másfél év következett, amely az antifasiszták számára, akár keservesen vagy meggyőződéssel alávetették magukat a sztálini diktátumnak, akár (mint Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának főtitkára) nyíltan berzenkedtek ellene, lidércnyomással ért föl. Ez a másfél esztendős kanyar csak a németek balkáni hadjárata idején kezdett átmenni óvatos náciellenes tiltakozásba, ami akkor már a Komintern sajtójában, a Baselből menekülésre kényszerült Rundschau helyett Stockholmban kiadott Die Weltben is fölbukkant.

A népfrontpolitikában eltervezett széles politikai és katonai szövetségek koncepciója, minthogy eleve reális érdekekre alapozták, ezeknek az érdekeknek az újjászületése után, 1941 derekán maga is főnixmadárként éledt föl. A Komintern föloszlatása, aminek a gondolata már 1941 májusában felvetődött,³⁵ de a háborús események miatt csak 1943 tavaszán ment végbe, előmozdította ezt a redivivust. Az 1939-1941-es intermezzo emléke persze sem a nagyhatalmak kapcsolatában, sem a munkásmozgalomban nem múlt el nyomtalanul. Ám a kövér könnycseppek, amelyek Anthony Eden visszaemlékezései szerint Molotov szeméből hullottak, amikor a vnukovói repülőtéren 1941 júniusában fogadta a brit-szovjet kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezmény aláírása végett érkezett brit politikust, azt mutatták: végül találkoztak azok az erők, amelyeknek a történelem józan logikája folytán találkozniuk kellett. Nem szerelemből, hanem érdekek mentén, amelyek azonban egyszersmind az egész emberiség érdekei voltak. Ez a találkozás – éppúgy, mint a német megszállás alatt álló országok nemzeti függetlenségi erőinek a (sohasem problémamentes) kézfogása – nem születhetett volna meg a harmincas évek második harmadának népfrontpolitikája nélkül. Az ellenállási frontokban létrejött (a vetélkedés elemeitől korántsem mentes) együttműködés, majd a kommunisták részvétele kilenc nyugat-európai kormányban ugyanezt látszik bizonyítani. Ennek a trendnek néhány év múlva a hidegháború kibontakozása szabott határt.

 

Jegyzetek

 

¹ Palmiro Togliatti: Előadások a fasizmusról. Budapest, 1968. – A legfontosabbat ("A német és az olasz fasizmus hamis párhuzamba állítása ellen" című, 1932. szeptemberi előadást) lásd még Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 11-34. o.)

² Otto Bauer: Egységfrontot a világpolitikában!, ill. Jean Zyromski: Egység Dimitrovval. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 265-269., ill. 277-278. o.

³ Lásd Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus, 1921-1929. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

⁴ José Carlos Mariáteguí: Hét tanulmány a perui valóságról és más tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, 1977.

⁵ Lásd a Rundschau 1935. augusztus 7-e és december 18-a közötti számait. A VB beszámolójához (Wilhelm Pieck) 51, Dimitrovéhoz 69, Togliattiéhoz 30 és Dmitrij Manuilszkijnak, a szovjet párt fő KI-képviselőjének beszédéhez egy küldött szólt hozzá.

⁶ Biographical Dictionary of the Comintern. By Branko Lazitch in collaboration with Milorad M. Draskovitch. Hoover Institution Publications 121, Stanford Junior University, 1973.; The Communist International and its Front Organizations. A Research Guide and Checklist of Holdings in American and European Libraries. By Witold S. Sworakowski. The Hoover Institution of War, Revolution and Peace. Stanford, California, 1965.; A Contribution to the Identification of the Pseudonyms used in the Minutes and Reports of the Communist International. By Vilém Kahan. International Review of Social History. Vol. XXIII. part 2. 1978; Áttekintés a Kommunista Internacionálé csúcsszerveinek az összetételéről (1919-1943). Megjelent Prispevký k dĕjinám KSČ, 1966. n˚ 6. Fordította: Lőrincz Irén dr. Sokszorosítás 1-129. o.; stb. stb.

⁷ A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971 (a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet A. I. Szoboljev vezette kollektívája által készített, a Politizdatnál 1969-ben megjelent mű magyar előszóval megtoldott fordítása.); Pierre Frank: Geschichte der Kommunistischen Internationale 1919-43. Band 1-2. ISP-Verlag, Frankfurt am Main, 1981; Julius Braunthal: Ge­schichte der Internationale. Band 1-3. Verlag J. H. W. Dietz Nachfolger GmbH, Berlin-Bonn. 1978 (elsősorban a 2. köt.).

⁸ A bőség zavara miatt itt csak öt, a magyar olvasó számára is hozzáférhető kötetet említenék. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, 1985; B. M. Lejbszon-K. K. Sirinya: Fordulat a Komintern politikájában. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, 1935. Kossuth Könyvkiadó, 1978: Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó, 1977; Székely Gábor: Profintern-krónika. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé kongresszusainak és a központi tanács üléseinek krónikája. Népszava Kiadó, 1982; A Népfront Franciaországban (1934-1938). Tanulmányok – visszaemlékezések – dokumentumok. (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Moharos Éva.) MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1995.

⁹ A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai (a továbbiakban: KIVD). Kossuth Könyvkiadó, 1975.; A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból [1-2. köt., 1932-1937, ill. 1938-1939]. MSZMP Politikai Főiskola, Budapest, 1985.

¹⁰ Wilhelm Pieck: Über die Tätigkeit des Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale. In: VII. Weltkongress der Kommunistischen Internationale. Referate – Aus der Diskussion – Schlusswort – Resolutionen. Verlag Marxistische Blätter, Frankfurt am Main, 1971. 22-73. o.; Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Id. kiad. 35-107. o. – Dimitrov munkáira a továbbiakban többször fogunk hivatkozni.

¹¹ Georgi Dimitrov: Dnevnik 9 mart 1933-6 fevruari 1949. Universzitetszko izdatelsztvo Szv. Kliment Ohridszki, Szofija, 1997. E kötet témánk szempontjából meghökkentő fogyatékossága, hogy a feljegyzések 1935. január 31-ével, fél évvel a VII. kongresszus előtt minden magyarázat nélkül megszakadnak, és csak 1936. augusztus 19-én, egy évvel a kongresszus időpontja után kezdődnek újra. Ennek okát nem említi sem "Az olvasóhoz" című terjedelmes bevezető tanulmány, sem az előszó.

¹² Die Kommunistische Internationale vor dem VII. Weltkongreß (Materialien). Idézi Frank: i. m. 2. köt. 616-617. o.

¹³ Lásd a magyar kongresszusi delegáció egyik egykori tagjának, Lakatos Évának a felszólalását az említett 1985. szeptemberi budapesti tudományos ülésszakon. (Magnetofonszalagról leírt jegyzőkönyv, kézirat.)

¹⁴ Özvegye, M. J. Knorina, kiadatlan emlékirataiban írja: "Sok napi és éjszakai munka volt ez, éspedig nemcsak magában a Kominternben. Este 10-11 óra felé a Komintern VB felelős munkatársainak egy csoportja elindult Sztálinhoz, és hajnali 3-4-kor tértek vissza. Láttam ezeknek a tervezeteknek az oldalait, amelyeken szinte minden mondat őrizte a megvitatás nyomait." (In N. V. Kuznyecov: V. G. Knorin. Belarusz, Minszk, 1979, 150-151. o.)

¹⁵ Komintern und Friedenskampf. Die Kommunistische Internationale über die Aufgaben der Kommunisten im Friedenskampf. (Auswahl von Dokumenten und Materialien 1917-1939.) Dietz Verlag, Berlin, 1985, 188. o.

¹⁶ Georgi Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, 1974, 85-96. o.

¹⁷ Az esemény hatalmas irodalmából itt csak a legjobban hozzáférhetőt, Kerekes Lajos Ausztria hatvan éve, 1908-1968 című monográfiáját emelném ki (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 174-183. o.).

¹⁸ A tárgyalások jegyzőkönyvét és az akcióegység-megállapodás szövegét lásd: A Népfront Franciaországa… 83-91. o.

¹⁹ Lásd Stéphane Courtois-Jean-Louis Panné írását. In A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, a kiadás helyének és évszámának megjelölése nélkül, 341-360. o.

²⁰ Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Fegyeracii, f. 048 "z", op. 14-16, pap. 4, d. 7, 69. Idézi: Marklen Tyihonovics Mescserjakov: SZSZSZR i grazsdanszkaja vojna v Iszpanyii. Otyecsesztvennaja isztorija, 1993. 2. sz. 85. o.

²¹ Magyar Országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium politikai iratai (Küm pol). K63-29/1-II-2438-1936. 147-148. f. – Mondta vagy nem mondta ezt Dimitrov Sztálinnak, nem áll módunkban kideríteni; ám a Dimitrov-naplóból tudjuk, hogy a kérdéses időpontban valóban tárgyalt Sztálinnal.

²² Historicus [Rónai Zoltán]: A Komintern hetedik kongresszusának mérlege. Szocializmus, 1935. októberi (10.) sz., 450-451. o.

²³ Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. 97-209. o.

²⁴ A francia népfront történetéről, benne a május-júniusi harcokról és a Mati­gnon-egyezményről sokoldalú képet nyújt a már idézett, A Népfront Franciaországa című kötet.

²⁵ Egyebek között lásd Fernando Claudínnak, az 1960-as évek közepén a Spanyol KP-ból Jorge Semprúnnal együtt kizárt jelentős ideológusnak és politikusnak a tanulmányát. (The Untimely Revolution. New Left Review, 1972. július-augusztusi (74.) sz., 1-32. o.)

²⁶ Határozat Spanyolország Kommunista Pártja tevékenységéről. KIVD, 456. o.

²⁷ La revolución española en la práctica. Documentos del POUM. Introducción y selección de Victor Alba. Ediciones Júcar, Madrid, 1977. 96-97. o. – Hasonló felhívásokat intézett a spanyol munkássághoz maga Trockij, még 1938-ban is. Léon Trotsky: Leçon d'Espagne: dernier avertissement. In Léon Trotsky: La révolution espagnole (1930-1940). Les éditions de Minuit, Paris, 1975. 494-496. o. Szövegét magyarul lásd Harsányi Iván: A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. MEASZ, Budapest, 1996, 75-77. o.

²⁸ Lásd erről Harsányi Iván: Andreu Nin (1892-1937). A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 347-353. o.

²⁹ Az orosz segítség Spanyolország számára. Október 15-i ügyvivői jelentés. MOL Küm. pol. K63-29/1-2438-1936. 149. f. – Az ennek dacára összeült magas szintű, de korlátozott sikerű Komintern-Szocialista Munkásinternacionálé megbeszélésről lásd Harsányi Iván: Az 1937-es annemasse-i konferencia és a nemzetközi munkásegység. In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1977. Kossuth, 1977, 40-51. o.

³⁰ Dimitrov: Dnevnik, 119. o.

³¹ Guerra y revolución en España 1936-1939. II. köt. Editorial Progreso, Moszkva, 1966, 109. o.

³² Sztálin: A leninizmus kérdései. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945. 593-598. o.

³³ A VB felhívását magyarul lásd KIVD, 465-470. o.; Dimitrov cikkét A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból. 1938-1939 c. kiadványban, 284-304. o.; A helyzet behatóbb ismertetését lásd Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth Könyvkiadó, 1988, 304-311. o., ill. uő: A Komintern a háború első évében (1939-1940). In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1990. Párttörténeti Intézet-Politikai Főiskola, Budapest, 1989, 87-96. o.

³⁴ Dimitrov: Dnevnik. 184-185. o.

³⁵ Uo., 233-234. o.

Folyóiratunk e száma is két nagy problémakörrel foglalkozik, amelyek nem egy szálon összekapcsolódnak egymással. Több írás és egy kerekasztal-beszélgetés veszi számba a globális tőkés rendszer szerkezetét, jellemzőit és az antikapitalista baloldal stratégiai perspektíváit, amelyeket a múlt és a jelen tapasztalatai alapján vázolnak fel. Az alterglobalista mozgalmak működési-szervezeti problémái ráirányítják a figyelmet arra, vajon miféle (párt)szervezetiség bizonyulhat hatékonynak a tőkével szembeni modern antikapitalista szervezkedés jelenkori fázisában. Ezen a ponton a következő számainkba is átnyúló vita körvonalai bontakoznak ki. A hagyományos szociáldemokrata opportunizmustól a messianisztikus forradalmi megváltásig különböző elképzelések ütköznek a világban s szűkebb régiónkban is, amelyek komoly történeti és elméleti számba vételére igencsak elérkezett az idő.
Másik témánk is visszaköszön: miért és milyen formákban erősödött fel az antiszemitizmus a múltban és a jelenben. Az antiszemitizmus sajátos fokmerője annak, hogy az elmúlt korok milyen formá(k)ban kötődnek jelenkori viszonyainkhoz. A múlttal való együttélésbe a holokauszt „jelenvalósága" mély beletekintést enged.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Lugosi Győző, Wiener György : Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma
2. Mészáros István : Búcsú Harray Magdofftól
3. Marsovszky Magdolna : Az antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része”
4. Gyenyisz Leonyidovics Babicsenko : A Szovjetunió rezidense. Jurij Andropov hivatalos életrajza egy hivatásos hírszerző fedőtörténetére hasonlít
5. Sziklai László : A vég után – Az Auschwitz Album. Egy transzport története című könyvről
6. Robin Blackburn : Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005
7. Istvánffy András : Az ellenállás és a struktúra középpontja
8. Paul Blackledge : Az „antileninista” kapitalizmusellenesség bírálata
9. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével
10. Bartók Gyula : Lesz-e globális szocialista forradalom?
11. Rastko Močnik : Társadalmi változások a Balkánon
12. Boda Zsolt : A gazdasági globalizáció környezeti hatásai